Tantra: A végső megértés, Osho magyarázata Tilopa Mahámudrájához 1. rész (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TANTRA: A VÉGSŐ MEGÉRTÉS
Osho magyarázata Tilopa Mahámudrájához
1. rész

1. A végső megismerés
2. A probléma, amelyből minden más probléma ered
3. A sötétség és a fény természete
4. Olyan légy, mint egy üres bambusznád
5. Az eredendő igazság
6. Isten lakcíme
7. Az ismeretlen út
8. Vágd el a gyökereket
9. Távolabb és egyre távolabb
10. A végső megértés

Első fejezet: A végső megismerés

A mahámudrá énekében így szól Tilopa:

A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom:

Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.

A végső megismerés valójában egyáltalán nem is megismerés, hiszen maga a megismerő elvész. Amikor pedig nincsen megismerő, mit lehet mondani róla? Ki fogja elmondani? Ki fog beszámolni róla? Amikor az alany eltűnik, a tárgy szintén el kell, hogy tűnjön – a partok eltűnnek, csupán a megismerés folyama marad. A tudás jelen van, de az, aki tudja, már nincs.

Ez a baj az összes misztikussal. Eljutnak a legvégső tudáshoz, de sohasem képesek azt elbeszélni követőiknek. Nem tudják elmondani azoknak, akik az értelmükkel szeretnék azt felfogni. A misztikusok eggyé válnak a tudással. Az egész lényük róla mesél, de itt nincs lehetőség az intellektuális megértésre. Neked adhatják, ha képes vagy elfogadni. Megengedhetik, hogy megtörténjen benned, ha te is megengeded; ha befogadó vagy és nyitott. De a szavak nem használnak, a jelképek nem segítenek, az elméletek és a tanítások teljességgel haszontalanok.

A megismerés – természetéből adódóan – inkább hasonlít a megismerési folyamatra, mint magára a megismerés utáni állapotra. Ez egy folyamat – elkezdődik, de soha nem ér véget. Átadod neki magad, de sohasem birtokolhatod. Olyan ez, mint amikor egy csepp az óceánba hullik, vagy amikor maga az óceán hullik bele a cseppbe. Egy mélységes összeolvadás, egy egység – beleolvadsz és eltűnsz benne. Semmi nem marad utána, nyoma sem marad; ki fog hát beszélni? Ki fog visszatérni ebbe a siralomvölgybe? Ki jön vissza ebbe a sötét éjszakába, hogy elmondja?

A világ összes misztikusa mindig teljesen tehetetlennek érezte magát élményeik szóbeli átadásával kapcsolatban. A lelki érintkezés lehetséges, de a közlés nem. Ezt a kezdet kezdetén meg kell érteni. A lelki közösség egy teljesen más dimenzió: két szív találkozik, ez már egy szerelemi kapcsolat. A kommunikáció fej és fej között zajlik, ez a fajta érintkezés viszont szív és szív közt – így hát ez egy érzés. A kommunikáció tudás: pusztán szavakat adhat, pusztán szavak hangzanak el, és így pusztán szavak érkeznek és hatnak. A szavak pedig olyanok... a szavak természete olyan halott, hogy semmit, ami élő nem lehet a segítségükkel átadni. Még a mindennapi életben is… hagyjuk most a legalapvetőbb misztikus élményeket, mert a mindennapi élet tapasztalásai során is, van úgy, hogy amikor megélsz egy tökéletes pillanatot, egy pillanatnyi örömmámort, amikor valóban érzel valamit és valóban átalakulsz, akkor hirtelen lehetetlenné válik, hogy ezt szavakkal kifejezd.

Gyermekkoromban mindig elmentem kora reggel a folyóhoz. Egy kis faluban éltünk, ahol a folyó olyan nagyon lassú, mintha nem is folyna egyáltalán. Amikor pedig még olyan korán van, hogy fel sem kelt a nap, olyan hallgatag és lusta az a folyó, hogy tényleg nem lehet látni a mozgását. Reggel, amikor még nincs ott senki, amikor a fürdőzők sem érkeztek még meg, minden rendkívül csöndes. Még a madarak sem énekelnek – nem hallatszik semmi hang olyan korán, egyedül a némaság uralkodik. A mangófák illata terjengett mindenfelé a víz fölött.

Odajártam, a folyó legtávolabb eső kanyarulatához, csak hogy ott üljek, csak hogy ott legyek. A jelenléten kívül semmi másra nem volt szükség, olyan gyönyörű élmény volt. Megfürödtem, úsztam, és mire a nap felkelt, átértem a másik partra, a homoktengerhez. Ott megszárítottam magam a napon, feküdtem, néha el is aludtam.

Amikor hazaértem, az édesanyám mindig azt kérdezte:

– Mit csináltál egész reggel?

– Semmit – válaszoltam, hiszen tulajdonképpen tényleg nem csináltam semmit.

– Hogy lehetséges ez? Négy órán keresztül voltál el, hogy lehet, hogy semmit sem csináltál? Biztosan csináltál valamit – és valójában igaza volt, viszont én sem alaptalanul mondtam, amit mondtam.

Egyáltalán semmit sem tettem. Egyszerűen csak ott voltam a folyóval, tétlenül, és hagytam a dolgokat megtörténni magam körül. Ha kedvem támadt... ne feledjétek, ha kedvem támadt hozzá, akkor úsztam, de ez nem egy cselekvés volt a részemről, semmit sem erőltettem. Ha elálmosodtam, akkor elaludtam. A dolgok történtek, de cselekvő nem volt. A szatorim első élményei ott kezdődtek, annak a folyónak a közelében: cselekvés nélkül, egyszerűen csak jelen voltam, miközben milliónyi dolog történt.

– Mégiscsak csináltál valamit! – erősködött tovább anyám.

– Jól van, megfürödtem, azután megszárítkoztam a napon – mondtam hát, ami végre elégedettséggel töltötte el. Engem viszont nem, hiszen ami történt, azt nem fejezi ki a „megfürödtem” szó. Ez olyan silánynak és fakónak tűnik így. Játszadozni a folyóban, sodródni a folyóban, úszkálni a folyóban olyan mélységes élmény volt. Egyszerűen azt mondani, hogy „megfürödtem”, nem magyaráz meg belőle semmit. De az, hogy „odamentem, sétáltam a parton, majd üldögéltem”, szintén nem adja át az érzést.

Még a mindennapokban is érezhető a szavak hiábavalósága. Ha pedig ezt mégsem érzed, az azt jelenti, hogy még nem éltél igazán, hogy eddig túlságosan felületesen éltél. Ha bármi, amit valaha is megéltél elmondható szavakkal, az azt jelenti, hogy soha nem éltél.

Amikor először történik veled valami, ami a szavakon túl van, azt mutatja, hogy az élet épp megtörtént veled; az élet bekopogtatott az ajtódon. Amikor pedig a leghatalmasabb élmény kopogtat az ajtódon, egyszerűen eltűnsz a szavak birodalmából – megnémulsz, nem jut eszedbe a beszéd, egyetlen szó sem keletkezik benned. Bármi, amit ilyenkor mondasz olyan rettentő tompának, élettelennek, értelmetlennek és jelentéktelennek tetszik, hogy úgy érzed, méltánytalan vagy a veled megtörtént élménnyel szemben. Erre mindig emlékezz, hiszen a mahámudrá az utolsó, a végső élmény.

A mahámudrá a világegyetemmel átélt tökéletes orgazmus. Ha szerettél már valakit és néha éreztél vele egyfajta összeolvadást, eggyéválást, akkor tudod, hogy ilyenkor a kettő nem kettő többé. A testek ugyan különállók maradnak, de valami hidat alkot közöttük, és így legbelül eltűnik a kettősség. Egy életenergia vibrál mindkét pólusnál – csak akkor értheted meg, hogy mi az a mahámudrá, ha ez már megtörtént veled. A mahámudrá a legmélyebb mélységeket és a leghatalmasabb magasságokat foglalja magában. Így az a mindenséggel, az univerzummal átélt orgazmust, a létezés forrásába való beolvadást jelenti.

Ez pedig a mahámudrá éneke. Csodálatos, hogy Tilopa éneknek nevezte, mert csak elénekelni tudod, de nem tudod elbeszélni. Csak eltáncolni tudod, de nem mesélhetsz róla. Ez egy olyan áthatolhatatlan jelenség, amelyből az éneklés talán képes közvetíteni egy darabkát – nem az, amit énekelsz, hanem az, ahogyan énekeled.

Sok misztikus egyszerűen csak táncolni tudott ezután a végső élmény után, másra képtelenek voltak. Az egész lényük és testük beszélt; test, szellem és lélek – mindhárman részt vettek a kommunikációban. Táncoltak, de azok a táncok nem mindennapi táncok voltak. Tulajdonképpen az összes tánc ezek miatt a misztikusok miatt született meg, hisz ez az extázis, a boldogság, a gyönyör közvetítésének egy módja. Az ismeretlen egy darabja behatol az ismertbe, a túlvilág egy része eljön a Földre – mi mást tehetnél? Eltáncolhatod, elénekelheted. Ez a mahámudrá éneke.

De ki fogja elénekelni? Tilopa nincs többé. Az orgazmikus érzés maga az éneklés. Ez nem Tilopa éneke, Tilopa már nem létezik. Maga a tapasztalás vibrál és énekel. Ezért hát a mahámudrá éneke az extázis éneke, hisz az extázis valójában az éneklés. Tilopa nem tehet semmit, Tilopa nincs is jelen, Tilopa már felolvadt. Csak ha a kereső már eltűnt, akkor érhető el a cél. Csak ha a tapasztaló nincs többé, akkor jelenik meg a tapasztalat. Keress – és sohasem találhatod meg, amit keresel, hiszen a keresésen keresztül a kereső erősödik benned. Ne keress – és megtalálod. Pontosan a keresés, a rá irányuló törekvés válik a gáttá, hiszen minél többet kutatsz, annál jobban megerősödik az ego: a kereső. Ne keress!

Ez a mahámudrá énekének legmélyebb üzenete: ne keress, maradj pontosan olyan, amilyen valójában vagy, ne menj sehová. Soha senki nem juthat el Istenhez, senki nem képes megtalálni, mert senki nem ismeri az utca-házszámot. Hová mennél? Hol fogod megtalálni az isteni jelenséget? Ehhez nincs térkép, nincs út és nincs senki, aki elmondaná, hol találod Őt. Nem, soha senki nem találhatja meg Istent. Mindig fordítva történik: Isten jön el tehozzád. Minden alkalommal, amikor készen állsz, kopogtat az ajtódon, mindig Ő kutat fel téged, ha már felkészültél. Ez a felkészültség pedig nem más, mint egyfajta befogadás. Amikor teljesen befogadóvá válsz, ha nincs már ego, akkor egy üres szentéllyé változol, ahol nincs többé senki.

Tilopa azt mondja a dalban: válj olyanná, mint egy üres bambusznád, amiben semmi nincsen. És hirtelen, abban a pillanatban, amikor üres bambusznáddá változol, az isteni ajkak körbefognak és az üres bambusznád fuvolaként szólal meg, a dal elkezdődik – ez a mahámudrá dala. Tilopa üres bambusznáddá változott, Isten eljött, a dal pedig elkezdődött. Így hát ez nem Tilopa éneke, hanem magáé a végső megismerésé.

Egy fontos dolgot azonban tudnunk kell, mielőtt belépnénk ebbe a csodálatos jelenségbe. Nem sokat tudunk Tilopáról, hiszen a hozzá hasonló emberekről tényleg nem lehet sokat tudni. Nem hagynak maguk után nyomot, nem válnak a történelem részeseivé. Félrevonultan élnek, nem kapcsolódnak azokhoz az irányzatokhoz, amelyeket az emberiség éppen képvisel, nem foglalkoznak ezzel. Az egész emberiséget a vágyakozás motiválja, a Tilopához hasonlóak pedig a vágynélküliség felé veszik útjukat. Egyszerűen kilépnek az emberiség történelmének fő vonulataiból.

És minél inkább eltávolodnak ezektől a vonulatoktól, annál inkább misztikussá válnak. Olyanok, mint a mítoszok; létezésük többé nem időbeli esemény. Ennek így is kell lennie, hiszen az idő dimenzióján túl mozognak, az idő dimenzióján túl léteznek – az örökkévalóságban élnek. Egyszerűen eltűnnek az emberiség megszokott dimenzióiból, elpárolognak. Az a pillanat, amikor elillannak, csakis az a pillanat, amire visszaemlékszünk – annyi időre válnak a mi részeinkké. Ez az, amiért nem lehet sokat tudni arról, ki is volt Tilopa valójában.

Pusztán ez a dal létezik. Az ő ajándéka, amit a tanítványának, Náropának adott. Egy ilyen ajándékot csak akkor lehet átadni, ha mester és tanítvány között mély, meghitt szerelmi viszony van. Képesnek kell lenni egy ilyen ajándék elfogadására. Ezt a dalt Náropának, a tanítványának ajándékozta. Mielőtt azonban Náropa ezt megkapta volna, millió módon próbára tette őt, a hitét, a szeretetét, a bizalmát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmiféle kétség nem létezik benne, még a legapróbb kétely sem, amikor a szíve teljességgel megtelt bizalommal és szeretettel, akkor kapta meg ezt a dalt.

Én is azért vagyok itt, hogy elénekeljek egy dalt, de csak akkor kaphatjátok meg ezt az ajándékot, hogyha felkészültetek. Ez a felkészültség pedig azt jelenti, hogy mindenfajta kétség eltűnik az elmétekből. Nem szabad elnyomni, nem szabad a legyőzésével próbálkozni, mert még ha le is győzöd, az nem tűnik el. Elnyomva ugyan, de része marad a tudatalattidnak, és továbbra is hatni fog rád. Ne küzdj a kétkedő elméd ellen, ne nyomd el. Tedd pontosan az ellenkezőjét, vigyél egyre több és több energiát a bizalomba. Egyszerűen csak légy közömbös a kétkedő elméddel kapcsolatban, mást nem tehetsz.

A közömbösség a kulcs: egyszerűen legyél közömbös. Ott van – hát fogadd el. De vigyél mindig több energiát a bizalomba és a szeretetbe, mert ez ugyanaz az energia, ami kétellyé válik; pontosan ugyanaz táplálja a bizalmat is. Maradj közönyös a kétséggel szemben. Abban a pillanatban, amikor közömbössé válsz, az együttműködésed megtörik, már nem táplálod, hiszen mindent a figyelmeddel tudsz életben tartani. Így hát a figyelem – még akkor is, ha a kételyeid ellen vagy – veszélyessé válik, mert az a táplálék, az a te közreműködésed bennük. Egyszerűen csak közönyössé kell válni: sem érte, sem ellene. Ne kételkedj, és ne is küzdj a kételyeid ellen.

Először is három szó jelentését kell megérteni. Az egyik a „kétség”, a másik a „hit” és a harmadik a „bizalom”, amit Keleten sraddha-ként ismernek. A kétség bármivel kapcsolatban egy negatív magatartást jelent. Bármire, ami elhangzik, először negatívan tekintesz. Ellene vagy és okokat is fogsz találni, képes leszel azokat racionalizálni, hogy igazold az ellenállásodat. Azután ott van a hívő agy. Pontosan ugyanolyan, mint a kételkedő agy, csak épp fejjel lefelé, nincs sok különbség. Ez az agy pozitívan tekint a dolgokra és arra próbál indokokat, ésszerűsítést találni, hogy ezt a hozzáállást támassza alá. Az agy, amely kételkedik, elfojtja a hitet, és amelyik hisz, elfojtja a kételyt – de mindkettő ugyanabból van, nincs köztük minőségi különbség.

Végül van egy harmadik agy, amelyiknek a kételyei egyszerűen eltűntek, és ha a kételyek eltűnnek, a hit is eltűnik. A bizalom nem hit, hanem szeretet. A bizalom nem lehet hit, mert az nem csupán egy fél, hanem maga a teljesség. A bizalom nem hit, hiszen nincs benne kétség – miért kellene hát bármit elhinni? A bizalom egyáltalán nem egy indoklás: sem valaminek a létét, sem a nemlétét nem próbálja racionalizálni, egyik utat sem választja. A bizalom azt jelenti, hogy természetesnek veszel valamit, mély bizonyosságérzeted van, és szeretsz. Erre nem találsz semmilyen magyarázatot, egyszerűen csak úgy van. Mit tehetnél?

Ne építs fel magadban hitet a bizalom ellenében. Csak legyél közömbös a hittel és a kétséggel szemben is, és áraszd az energiáidat mindinkább a szeretet felé. Szeress jobban, szeress fenntartás nélkül. Ne csak engem szeress, hiszen ez lehetetlen: hogyha szeretsz, egyre többet és többet szeretsz. Amikor szeretsz, egyszerűen egy szeretetteljesebb életet élsz – nem csupán a mester iránt érzed ezt, hanem minden iránt, ami körülvesz: a fák és a kövek iránt, az égbolt és a föld iránt is. Te magad, a lényed, a létezésed minősége változik át egy szeretetjelenséggé. Ekkor megjelenik a bizalom. Csakis akkor, ha egy ilyen mély bizonyosság van benned, kaphatsz meg egy olyan ajándékot, mint amilyen a mahámudrá éneke. Amikor Náropa felkészült, Tilopa ezt az ajándékot adta neki.

Ne felejtsd el, hogy egy mester közelében nem a fejedet használod. A kétséghez és a hithez is gondolati úton jutsz el. Egy mesternél azonban a szíved mutatja az utat. A szíved pedig nem ismeri a kétséget és nem tudja, mit jelent az, hogy „hinni” – csak a bizalmat ismeri. A szív olyan, mint egy kisgyermek: belekapaszkodik az apja kezébe, és az apa akárhova mehet, a gyerek követi anélkül, hogy hinne vagy kételkedne – ő még ártatlan. A kétely egy fél, a hit egy másik fél. A gyerek azonban még egységes, egyszerűen csak megy arra, amerre az apja viszi. A tudatosság legmagasabb fokának ezeket az ajándékait csak akkor kaphatja meg a tanítvány, ha ilyen gyermekké válik.

Akkor nyerheted el a tudatosság leghatalmasabb csúcsait, amikor a befogadás legmélyebb völgye vagy. Csakis egy völgy tud befogadni egy hegycsúcsot. A tanítványnak teljesen femininné, befogadóvá, a nő méhéhez hasonlóvá kell válnia. Csak akkor bukkanhat fel egy olyan jelenség, ami ebben a dalban is megjelenik.

Tilopa a mester, Náropa a tanítvány, és Tilopa így szól:

A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom…

Minden szó és szimbólum felett áll, az összes szón és szimbólumon túl. De hogyan lehet akkor elmondani? Hogyha valóban fölötte áll a szavaknak és jeleknek, hogyan lehet elmondani? Létezik rá mégis mód? Igen, létezik: ha létezik egy Náropa, akkor van rá mód. Ha tényleg létezik egy tanítvány, akkor van rá mód. A tanítványon múlik, vajon megjelenik-e a lehetőség, vagy sem.

Ha a tanítvány oly befogadó, hogy már nincsenek saját gondolatai – nem ítélkezik a jó és rossz kategóriái alapján, nincsenek saját gondolatai, lemondott róluk a mesterért. A tanítvány most már pusztán fogékonyság, egyszerű üresség, készen arra, hogy feltétel nélkül üdvözöljön bármit, amit kap – akkor a szavakra és szimbólumokra többé nincs szükség, akkor képes vagy a befogadásra. Hallgathatod a szavak közötti üzenetet, olvashatod a sorok közötti jelentést – a szavak már csupán az ürügyet szolgáltatják. Az igazi lényeget mindig a szavak között találod meg.

A szó csak egy trükk, egy eszköz. Az igazi jelenség úgy követi a szavakat, mint egy árnyék. És ha túlságosan az agyadban élsz, akkor a szavakra fogsz hallgatni, így az üzenet nem jut el hozzád. Ha azonban egyáltalán nem a gondolataid vezetnek, akkor a szavakat követő titokzatos, nagyon finom árnyak, amelyeket csak a szív láthat meg, a láthatatlan árnyak, a tudat láthatatlan hullámai, rezgései… a kommunikáció azonnal megjelenik.

Ne feledd, Tilopa azt mondja:

…de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom…

Azt, ami elmondhatatlan, el kell mondani egy tanítványnak. Amit lehetetlen elmondani, ami teljességgel láthatatlan, azt láthatóvá kell tenni egy tanítvány számára. Ez nem csak a mesteren múlik – sokkal inkább múlik a tanítványon.

Tilopa szerencsés volt, hogy megtalálta Náropát. Volt néhány mester, kevésbé szerencsések, akik soha nem találtak rá egy Náropához hasonló tanítványra. Így hát, bármit értek is el, az örökre eltűnt velük, hisz senkinek sem adhatták át.

Néha egy mester mérföldek ezreit tette meg, hogy rátaláljon egy tanítványra. Tilopa Indiától Tibetig vándorolt, hogy megtalálja Náropát, hogy találjon egy tanítványt. Tilopa végigbarangolta Indiát, és képtelen volt egy olyan szintű embert találni, aki el tud fogadni egy ilyen ajándékot, aki értékelne egy ilyen ajándékot, aki képes azt magába szívni és rajta keresztül újjászületni. És Náropa, ahogy megkapta az ajándékot, teljesen átalakult. Azt mondják, akkor Tilopa így szólt Náropához:

– Most menj, és keresd meg a saját Náropádat!

Náropa szintén szerencsésen megtalálta tanítványát, úgy hívták, Márpá. Márpá is szerencsés volt, ő is talált egy tanítványt, az ő neve Milarépa volt. Ekkor azonban a hagyomány eltűnt, nem került elő több hasonló rátermettségű tanítvány. Sokszor megtörtént már, hogy egy vallás megjelent a Földön, majd eltűnt a semmibe, és sokszor meg is fog még történni. Egy vallás nem válhat egyházzá, egy vallás nem válhat szektává. Egy vallás a személyes kommunikációtól függ, egy mély és bensőséges kapcsolattól. Tilopa vallása csupán négy generáción keresztül létezett, Náropától Milarépáig – azután eltűnt.

A vallás pont olyan, mint egy oázis: a sivatag határtalan, és néha a sivatag egy-egy picike részén oázis tűnik fel. Amíg él, kutatod, amíg ott van, iszol belőle – és ez rendkívül ritkán fordul elő.

Jézus sokszor mondta a tanítványainak: „Egy kis ideig még itt vagyok. És addig én vagyok a kenyér, amit megehettek, és a bor, amit megihattok. Ne szalasszátok el ezt a lehetőséget!”

Hiszen akár ezer év is eltelhet, amíg egy Jézushoz hasonló ember újra feltűnik. A sivatag határtalan. Az oázis néha megjelenik, azután eltűnik, és mivel az oázis az ismeretlenből tűnik elő, szüksége van arra, hogy lehorgonyozhasson a Földön. Ha nincs horgony, akkor nem tud itt maradni. Náropa egy ilyen horgony.

Ugyanezt szeretném mondani én is: egy kis ideig még itt vagyok, ne szalasszátok el a lehetőséget! Hiszen olyan jelentéktelen dolgok miatt is elszalaszthatod: ostobaságokkal, mentális hulladékokkal foglalod el magad. Gondolkodhatsz rajta, hogy vajon így van, vagy úgy – az oázis meg eltűnik hamar. Gondolkodhatsz rajta később is. Most igyál belőle, mert lesz még elég sok életed, hogy azon gondolkodj, vajon így van-e, vagy úgy. Az idő nem sürget. De addig igyál belőle, ameddig itt van.

Ha egyszer megrészegülsz Jézustól, vagy Náropától, teljesen megváltozol. Ez az átalakulás nagyon-nagyon könnyű és egyszerű, egy természetes folyamat. Pusztán arra van szükség, hogy termőfölddé válj és befogadd a magot, hogy anyaméhhé válj és befogadd a magot.

A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom…

Nem lehet kimondani: kifejezhetetlen – de egy Náropának el kell mondani. Ha csak egy tanítvány is készen áll, a mester megjelenik – meg kell, hogy jelenjen. Amikor csak feltűnik a mélységes igény, azt mindig ki kell elégíteni. Az egész létezés a legmélyebb szükségérzetedre válaszol, de ennek az érzésnek meg kell jelennie, különben anélkül mész el egy Tilopa, egy Buddha, vagy egy Jézus mellett, hogy észrevennéd.

Tilopa ebben az országban élt. Senki nem figyelt rá, pedig ő készen állt, hogy a leghatalmasabb ajándékot odaadhassa valakinek. Mi történt? És ez sokszor megtörtént már ebben az országban, úgyhogy kell, hogy legyen valami mögötte. Többször történt meg itt, mint bárhol máshol, hiszen több Tilopa született errefelé, mint bárhol máshol. De miért van az, hogy egy Tilopának Tibetbe kell mennie? Miért kell egy Bodhidharmának Kínába mennie?

Ez az ország túl sokat tud, ez az ország túlságosan is az agyával törődik. Ez az, amiért nehéz itt egy szívet találni – a bráhminok és pánditok országában, a nagy gondolkodók és filozófusok országában. Ismerik a Védákat és az Upanisadokat mind, fejből elmondják az összes szentírást: ez a gondolkodók országa. Ezért történhetett meg ez oly sokszor.

Még én is érzem, nagyon sokszor éreztem, hogy amint jön egy bráhmin, a kommunikáció nehezebbé válik. Egy olyan emberrel, aki túl sokat tud, szinte lehetetlen – hisz a tudása mögött nincs megismerés. Összegyűjt rengeteg fogalmat, elméletet, dogmát és szentírást. De ezek ahelyett, hogy virágba borítanák, inkább nehezítik a tudatosságát. Vele nem történt meg, mindet csak kölcsönzi valakitől, és minden, ami kölcsönzött, az szemét és rothadás – dobd el, amilyen gyorsan csak tudod.

Csak az igaz, ami megtörténik veled. Csakis ami benned virágzik ki, az igaz. Csak ami benned növekszik, az lehet igaz és élő. Mindig emlékezz erre: kerüld a kölcsönvett tudást!

A kölcsönvett tudás az agy eszközévé válik, hogy elrejtse a tudatlanságot – de sohasem rombolja le a tudatlanságot. És minél több tudással veszed magad körül, mélyen, legbelül, a lényed gyökerénél annál nagyobb a tudatlanság és a sötétség. Egy „nagy tudású” ember pedig, a rengeteg kölcsönvett tudásával szinte teljesen bezárja magát a tudásba, nem juthatsz át hozzá. Nagyon nehéz megtalálni a szívét, ő maga is elvesztett vele minden kapcsolatot. Így hát nem véletlen, hogy egy Tilopának Tibetbe, egy Bodhidharmának Kínába kell mennie: a magnak ilyen messze kell utaznia, ha itt nem talál termőföldet.

Emlékezz erre, mert nagyon könnyű a tudás rabjává válni – a tudás szenvedély, egy drog. És az LSD nem is olyan veszélyes, a marihuána sem olyan veszélyes, mint a tudás. Bizonyos szempontból hasonlítanak, hiszen a marihuána megsejtet valamit, ami nincs is ott, megjeleníti valaminek a teljesen szubjektív álomképét – hallucinációt okoz. A tudás ugyanilyen; a bölcsesség hallucinációját okozza benned. Elkezded azt érezni, hogy megismertél valamit, hiszen fel tudod mondani a Védákat, ismered, mert tudsz érvelni, ismered, mert nagyon logikus és éles az eszed. De ne légy bolond! A logika még senkit sem vezetett el az igazsághoz. A racionális elme csak egy játék. Mindenfajta érvelés csak a serdülőkoré.

Az élet minden érv nélkül létezik, az igazságnak pedig nincs szüksége a bizonyítékra – csak a szívedre van szüksége; nem az érveidre, hanem a szeretetedre, a bizalmadra, arra, hogy készen légy a befogadására.

A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom:

Soha ennél fontosabb szavak nem hangoztak el. Próbáld megérteni minden árnyalatát annak, amit Tilopa mond.

Az ürességnek nincs szüksége támaszra…

Mindennek szüksége van segítségre, valaminek a támogatására. Csak a semmi, az üresség nem kíván magának támaszt. És ez a bölcsek legmélyebb felismerése: a léted egy nemlét. Helytelen lenne „lét”-nek hívni, hiszen az nem valami, nem is hasonlít rá. Sokkal inkább hasonlít a semmire: a határtalan, vég nélküli ürességre. Ez az anátma, az „én-nélküliség” – nem pedig egy valamilyen másfajta „én” benned.

Minden érzés, ami az „én”-hez kötődik, hamis. Minden önmeghatározás, hogy „én ez meg ez vagyok”, hamis.

Amikor a legvégsőhöz jutsz el, amikor megérkezel a legbenső maghoz magadban, hirtelen rájössz, hogy sem ez, sem az nem vagy – senki sem vagy. Te nem egy ego vagy, hanem egy végtelen üresség. Néha, amikor csak ülsz, próbálod megérezni, ki is vagy valójában – hol vagy olyankor? Haladj tovább a mélybe, és lehet, hogy megijedsz, mert minél mélyebbre ereszkedsz, annál erősebben érzed, hogy senki sem vagy, hogy te vagy a semmi. Ezért félnek az emberek a meditációtól. Mert az egy halál. Az ego halála – az ego pedig egy hamis fogalom.

Amikor kutatásai elmélyültek az anyag birodalmában, a fizika tudománya ugyanerre a következtetésre jutott. Amit Buddha, Tilopa és Bodhidharma az intuícióján keresztül megértett, arra a tudomány a külső világot tanulmányozva jött rá. Most azt mondják, nincsen tartalom – a tartalom az „én”-nel párhuzamba állítható fogalom.

Egy kő létezik. Érzed az anyagiságát. Megütheted vele valakinek a fejét, az vérezni kezd, az illető talán bele is hal – ez nagyon is anyagi. De kérdezd csak meg a fizikusokat, és azt fogják mondani, hogy tartalom nélküli, nincs benne semmi. Azt fogják mondani, hogy ez csak egy energia-jelenség: sok-sok egymást keresztező energiaáramlat a kőben azt az érzetet kelti, hogy anyag. Épp, ahogy egymást keresztező vonalakat rajzolsz egy papírlapra: ahol a vonalak keresztezik egymást, ott egy pont jelenik meg. A pont nem volt ott. Két vonal metszésében megjelenik egy pont, sok vonal azonos helyű metszésénél pedig egy nagyobb pont. Tényleg ott van az a pont? Vagy pusztán a kereszteződő vonalak keltik azt az érzetet, hogy ott van?

A fizikusok azt mondják, hogy az egymást metsző energiaáramlatok alkotják az anyagot. És ha megkérdezed, milyenek is azok az energiaáramlatok, a válasz az, hogy nem anyagiak, nincs súlyuk, tehát anyagnélküliek. Egymást keresztező nem anyagi vonalak keltik az anyag illúzióját, az olyanét, mint amilyen egy kő.

Legbelül nincs senki, pusztán energiavonalak mozognak egymást keresztezve, és ez azt a képzetet kelti, hogy van „én”. Buddha huszonöt évszázaddal Einstein előtt rájött erre. Buddha azt szokta mondani, hogy az „én” olyan, mint egy hagyma: ahogy elkezded hámozni, lejön egy réteg, de ott van egy másik. Folytatod tovább a hámozást, rétegről rétegre, és végül mi marad? Meghámoztad az egész hagymát és semmit sem találtál legbelül.

Az ember pont olyan, mint egy hagyma. Elkezded lefejteni a gondolati, érzelmi rétegeket, és végül mit találsz? A semmit. Ennek a semminek nincs szüksége segítségre. Ez a semmi önmagában létezik. Ezért mondja Buddha, hogy nincs Isten – mert nincsen szükség rá, hiszen Isten csak egy segítség. Buddha azt mondja, nem létezik teremtő, mert a semmit nem kell megteremteni. Ezt a fogalmat a legnehezebb felfogni, hacsak meg nem tapasztalod.

Ezért mondja Tilopa:

A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll…

A mahámudrá a semmi megtapasztalása – egyszerűen nem létezel. Ha pedig nem létezel, ki fog szenvedni? Kinek lesznek fájdalmai, szorongásai? Ki lesz levert és szomorú? És ki boldog és derűs? Buddha szerint, ha boldognak érzed magad, ismét szenvedés áldozata leszel, hiszen még mindig itt vagy. Amikor már nem létezel egyáltalán, amikor végleg eltűnsz, akkor nincs többé szenvedés és boldogság – és ez az igazi boldogság. Onnan nem zuhanhatsz vissza. Ha a semmit elnyered, mindent elnyertél.

Minden erőfeszítésem arra irányul, hogy elvezesselek benneteket ehhez a semmihez, hogy elvezesselek a tökéletes ürességbe.

Először is azt kell megérteni, hogy az „én” fogalmát az agy teremti – nincsen benned „én”.

Az történt egyszer, hogy egy király meghívott magához egy neves buddhistát, egy megvilágosodott embert, hogy tanítsa őt. A buddhista szerzetest Nagaszennek hívták, a király pedig Nagy Sándor birodalmának alkirálya volt. Amikor Nagy Sándor visszatért Indiából, Minandert – indiai nevén Milandát – hagyta itt maga helyett uralkodni. Milanda megkérte hát Nagaszent, hogy jöjjön és tanítsa őt. Felettébb kíváncsi volt, mert már sok történetet hallott Nagaszenről, és az udvarban is számos szóbeszéd járta: „Nagyon különös jelenség! Ritkán történik meg, hogy egy ember tudata virágba borul, de vele megtörtént. Valami ismeretlen illat lengi körül, egyfajta rejtélyes energiamező fogja körbe. A földön jár, mégis elszakadt tőle már.” A király kíváncsi lett rá, hát meghívta magához.

A küldönc azonban felettébb zavartan tért vissza, mert Nagaszen ezt üzente a királynak:

– Rendben van, ha a király meghívja Nagaszent, Nagaszen elmegy. De mondd meg neki, hogy Nagaszen nem létezik. Ha meghív engem, elfogadom, de mondd meg neki pontosan, hogy én nem létezem. Én többé nem vagyok.

A küldönc nagyon összezavarodott, hiszen ha Nagaszen nincs többé, akkor ki fog eljönni? Milanda szintén tanácstalan lett és így szólt:

– Ez az ember talányokban beszél, de hadd jöjjön!

Milanda görög volt, a görög gondolkodásmód pedig alapvetően logikus természetű.

Csupán két típusú gondolkodásmód létezik: az indiai és a görög. Az indiai a határok nélküli, sötét mélységekbe ereszkedik, ahol minden ködös és elmosódott. A görög gondolkodásmód egy logikus és világos talajon áll, ahol mindennek megvan a helye és a szerepe. A görög gondolkodás az ismertben mozog. Az indiai ezzel szemben az ismeretlenben, sőt, még inkább a megismerhetetlenben. A görög gondolkodás teljes mértékben racionális, az indiai teljességgel ellentmondásos. Tehát ne zavarjon, ha sok ellentmondást fedezel fel bennem, mert így van ez… Keleten az ellentmondás a megismeréshez vezető út.

Milanda így szólt:

– Ez az ember elég irracionálisnak tűnik. Olyan, mintha megőrült volna. Ha nem létezik, hogyan lenne képes eljönni? De csak jöjjön, majd meglátjuk! Belátja majd, hogy pusztán a megjelenése itt azt bizonyítja, hogy létezik.

Nem sokkal később megérkezett Nagaszen. Milanda a kapuban fogadta őt, majd így szólt:

– Ezt most nem egészen értem! Te azt mondtad, hogy nem létezel, most mégis itt vagy?!

– Még mindig ezt állítom. Beszéljük hát meg itt!

Tömeg gyűlt köréjük, az egész udvar odasereglett, majd Nagaszen azt mondta:

– Te kérdezel.

– Először is mondd meg nekem, ha valaki nem létezik, hogyan képes eljönni? Ha nem létezik, akkor lehetőség sincs arra, hogy eljöjjön. Te eljöttél, ebből egyenesen következik, hogy vagy – mondta Milanda.

Nagaszen nevetett, majd így szólt:

– Nézd ezt a rathát – mutatott az ökör hajtotta szekerére, amin jött. – Nézd ezt! Úgy hívod, ratha, szekér.

– Így van – válaszolta Milanda.

Akkor Nagaszen azt mondta a tanítványainak, hogy kössék el az ökröket. Amikor az ökröket elterelték, megkérdezte:

– Mondd, ezek az ökrök a ratha?

– Természetesen nem – mondta Milanda.

Akkor egymás után mindent leszedtek a szekérről, egyenként az összes különálló részt. A kerekeket is leszerelték, Nagaszen pedig azt kérdezte:

– És ezek a kerekek a szekér?

– Természetesen nem – válaszolt Milanda.

Amikor mindent elhordtak és semmi sem maradt, Nagaszen azt kérdezte:

– Hol van a szekér, amin idejöttem? Láthattad, hogy nem vittük el. Mindenről, amit elvittünk, azt állítottad, hogy az nem a szekér. Hol van hát az a szekér?

Nagaszen így folytatta:

– Csakúgy, ahogyan ez a Nagaszen létezik: fejtsd le róla a rétegeket, és eltűnik.

Csak összevissza cikázó energiaáramlatok: szüntesd meg a vonalakat, és a pont is eltűnik. A szekér pusztán különböző részekből álló szerkezet.

Te szintén különböző részekből álló szerkezet vagy, az „én” is egy különböző részekből álló szerkezet. Fejtegesd le ezeket a részeket, és az „én” eltűnik. Ezért van, hogy amikor a gondolatok eltűnnek a tudatból, nem mondhatod, hogy „én” – hiszen nincs ott már „én”, csak egy légüres tér. Amikor az érzések eltűnnek, a személyiség teljesen megszűnik. Létezel és mégsem létezel: csak egy határok nélküli hiány, üresség vagy.

Ez önmagad végső megvalósítása, ez az állapot a mahámudrá, mert csak ebben az állapotban élhetsz át orgazmust a mindenséggel. Nincsenek többé határok, nincs „én”, nincs választóvonal, ami megosztana.

A mindenségnek nincsenek határai. Olyanná kell válnod, mint amilyen a mindenség – csak ekkor jöhet létre a találkozás, az eggyéolvadás. Amikor üres vagy, nincsenek korlátaid. Hirtelen átváltozol, és te vagy a mindenség. Amikor nem vagy, akkor te vagy a mindenség. Amikor vagy, egy rút egóvá válsz. Amikor nem vagy, tiéd a lét összes dimenziója, hogy legyél.

De ezek ellentmondások. Próbáld hát megérteni: válj egy kicsit olyanná, mint Náropa, különben ezek a szavak és szimbólumok semmit nem fognak jelenteni neked. Hallgass engem bizalommal. És amikor azt mondom, hallgass bizalommal, úgy értem: én tudom. Ez így van. Tanúja vagyok. Tanúja vagyok, hogy így van. Talán van, amit nem lehet szavakkal elmondani, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Lehet, hogy elmondasz valamit, de az még nem jelenti azt, hogy tényleg létezik, amit elmondtál. Beszélhetsz valamiről, ami nincs, és lehet, hogy nem tudsz valami olyasmiről beszélni, ami pedig van. Én tanúsítom ezt, de csak akkor érthetsz meg, ha egy Náropa vagy, hogyha bizalommal hallgatsz engem.

Én nem egy elméletet tanítok. Egyáltalán nem érdekelt volna Tilopa, ha nem ez lett volna a saját élményem is. Tilopa jól mondta:

Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik.

A semmin nyugszik a mahámudrá. A mahámudrá szó szerint a leghatalmasabb gesztust jelenti, a legvégső gesztust, a legutolsót, amit tehetsz – azon túl semmi sem lehetséges. A mahámudrá a semmin nyugszik. Légy te a semmi, és akkor mindent elértél. Meghalsz, és istenné válsz. Eltűnsz, és a mindenséggé változol. Itt semmivé lesz a csepp, ott egy óceán születik.

Ne ragaszkodj magadhoz! Ez az, amit az összes elmúlt életed során csináltál: kapaszkodtál és rettegtél, hogy ha nem kapaszkodsz az egóba, le kell majd nézned, és ott egy feneketlen mélységet találsz…

Ezért ragaszkodunk apró dolgokhoz, nem vagyunk képesek elszakadni a valóban jelentéktelen dolgoktól. Maga a ragaszkodás csak azt bizonyítja, hogy te is tudatában vagy egy hatalmas benső ürességnek. Szükséged van valamire, hogy belekapaszkodhass, de ez a kapaszkodás a szamszárád, a gyötrelmed. Hagyd magad belezuhanni a mélységes mélybe. Amint hagyod magad a mélységbe zuhanni, magad változol át a mélységgé. Akkor már nincs többé halál, hiszen hogy halhatna meg egy mélység? Akkor már nincs vég, hiszen hogyan lehetne vége a semminek? A valaminek lehet vége, kell, hogy vége legyen – csak a semmi lehet végtelen. A mahámudrá a semmin nyugszik.

Hadd magyarázzam el ezt olyan tapasztalatok alapján, amelyekkel te is rendelkezel. Amikor szeretsz valakit, meg kell semmisülnöd. Amikor szeretsz valakit, én-nélkülivé kell válnod. Ezért olyan nehéz a szeretet. És ezért mondja Jézus, hogy Isten olyan, mint a szeretet. Ő tudott valamit a mahámudráról, hiszen járt Indiában, mielőtt Jeruzsálemben kezdett tanítani. Tibetet szintén meglátogatta, és találkozott olyanokkal, mint Tilopa és Náropa. Buddhista kolostorokban élt, és tanult arról, amit ezek az emberek úgy hívtak: semmi. Azután megpróbálta átültetni a zsidó terminológiába, amit megértett. Akkor zavarodott össze minden.

Nem ültetheted át a buddhista magyarázatokat a zsidó fogalomrendszerbe. Ez lehetetlen, mert az egész zsidó fogalomrendszer pozitív kifejezésekre épül, a buddhista pedig olyan teljesen nihilisztikus fogalmakra, mint a semmi és az üresség. De Jézus szavai itt-ott sejtetnek valamit. Azt mondja, „Isten a szeretet”. Ezzel utal valamire. De mi ez az utalás?

Amikor szeretsz, senkivé kell válnod. Ha továbbra is valaki maradsz, a szerelem soha nem jelenik meg. Amikor szeretsz valakit – akár csak egy pillanatra tűnik is fel a szerelem, és áramlik két ember között –, ott két semmi van jelen, nem két személy. Ha valaha volt bármilyen szerelem-élményed, érted miről beszélek.

Két szerelmes, vagy két semmi ül egymás mellett – csak ekkor lehetséges a találkozás, mert ilyenkor dőlnek le és tűnnek el a korlátok. Oda-vissza folyhat az energia, hiszen nincs akadály. És a szerelemnek csak egy ilyen pillanatában lehetséges az orgazmus.

Ha két szerelmes szeretkezik, és ha mindketten én-nélküliek, semmik, akkor történik meg az orgazmus. Akkor testi energiáik, egész lényük teljesen elveszíti minden identitását. Ők nem önmaguk többé – már belezuhantak a mélységes szakadékba. De ez csupán egy pillanatra történhet meg. Aztán újra magukhoz térnek, és elkezdenek kapaszkodni. Ezért kezdenek el az emberek félni a szerelemben is.

Mély szerelemben az emberek félnek, hogy megőrülnek vagy belehalnak – félnek attól, hogy vajon mi fog történni. A mélységes szakadék kinyitja száját, az egész létezésben egy űr támad, te pedig egyszerre csak ott vagy és belezuhanhatsz. Így hát az emberek megijednek a szerelemtől, és megelégszenek a szexualitással, és elnevezik a szexualitásukat „szerelem”-nek.

A szerelem nem szex. A szex megtörténhet a szerelemben: lehet része, elválaszthatatlan része is annak, de a szex önmagában nem szerelem, hanem pótszer. A szexen keresztül próbálod meg kikerülni a szerelmet. Létrehozol magadnak egy szerelemszerű érzést, de nem lépsz be a szerelembe. A szex olyan, mint a kölcsön-tudás: az egyik a tudás érzetét adja tudás nélkül, a másik a szerelem érzetét szerelem nélkül.

A szerelemben te nem létezel, és a másik sem létezik: csakis ekkor, a kettő hirtelen eltűnik. Ugyanez történik a mahámudrában. A mahámudrá egy tökéletes orgazmus az egész létezéssel.

Ezért hívják a tantrában – és Tilopa egy tantra-mester – a szerelmesek közötti mélységes intim érintkezést, az orgazmikus érintkezést mahámudrának, és ezért festik meg a mélységes orgazmusban lévő szerelmeseket a tantrikus templomokban és a tantrikus könyvekben. Ez vált a végső orgazmus jelképévé.

A mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen…

Ez hát Tilopa módszere, és ez a tantra módszere: „Minden erőfeszítés nélkül…”, hiszen ha az erőfeszítés megjelenik, az ego erősödni kezd. Ha bármilyen erőfeszítést teszel, te megjelensz.

A szerelem tehát nem egy erőfeszítés, a szerelmet nem erőltetheted. Ha erőlteted, a szerelem megszűnik. Belefolysz, nem erőlteted, egyszerűen csak megengeded, hogy megtörténjen, nem erőlködsz. Ez nem egy cselekvés, hanem egy történés: „Minden erőfeszítés nélkül…”. Ugyanez a helyzet a teljességgel, a legvégsővel: nem erőlteted, egyszerűen csak vele sodródsz „…inkább lazán és természetesen”. Ilyen az út, ez a tantra alapja.

A jóga azt mondja, tégy erőfeszítést, a tantra azt mondja, ne tégy erőfeszítést. A jóga ego-orientált, és majd a végén szánja rá magát az ugrásra, de a tantra már a legelején az ego-nélküliséggel kezdi. A jóga végül elér egy olyan jelentést, egy olyan értelmet, egy olyan mélységet, hogy azt mondja a keresőinek „Most dobd el az egódat!” – de csakis a végén. A tantra azonban a legelejétől, a legeslegelső lépéstől…

Leginkább úgy szeretném fogalmazni, olyan módon, hogy ahol a jóga véget ér, a tantra ott kezdődik. A jóga tetőfoka a tantra kezdőlépése – és a tantra elvezet téged a legvégső célhoz. A jóga felkészíthet a tantrára, ez minden. Hiszen az utolsó, amit el kell érni, hogy légy könnyed, laza és természetes.

Mit ért Tilopa azon, hogy „lazán és természetesen”? Ne küzdj magad ellen, légy ellazult. Ne próbáld erkölcsi és személyiségjegyekből felépített struktúrákkal körülvenni magad. Ne fegyelmezd magad túlságosan, különben a fegyelmedből rabság válik. Ne börtönözd be önmagad. Maradj szabad, lebegj, sodródj a körülményekkel, reagálj a körülményekre. Ne egy személyiség kabátjába bújva, rögzült ideák szerint élj. Légy természetes, mint a víz – ne légy szilárd, mint a jég. Mozogj és sodródj tovább; amikor csak hív a természet, te menj. Ne állj ellent, és ne próbálj előírni semmit magadnak, a lényednek.

De az egész társadalom arra tanít, hogy igenis írj elő dolgokat: légy jó, légy erkölcsös, légy ez meg az. A tantra viszont teljesen a társadalmon kívül, a kultúrán és a civilizáción túl van. Azt állítja, ha túlságosan kulturált vagy, elveszítesz mindent, ami természetes, gépiessé válsz és nem tudsz majd lebegni, áramlani. Ezért hát ne kényszeríts magadra különböző struktúrákat – élj a pillanattal, élj tudatossággal. Ez egy nagyon nehezen felfogható dolog.

Miért próbálnak az emberek struktúrákon belül élni? Azért, hogy ne legyen szükségük a tudatosságra. Hiszen ha nincs körülötted a személyiséged, nagyon kell figyelned, mert minden pillanatban döntést kell hoznod. Nincsenek többé előre gyártott döntések, nincs már viselkedési forma. Reagálnod kell az adott helyzetre. Valami megjelenik, és téged ez teljesen felkészületlenül ér – nagyon-nagyon tudatosnak kell lenned.

Hogy elkerüljék ezt a tudatosságot, az emberek kitaláltak egy cselt, ez a csel pedig a személyiség. Belekényszeríted magad egy bizonyos típusú fegyelembe, hogy az majd vigyázzon rád, függetlenül attól, vajon éber vagy-e vagy sem. A szokásoddá teszed, hogy igazat mondasz. Szokásszerűen teszed, így nem kell aggódnod. Valaki megkérdez, te szokásodhoz híven megmondod az igazat – de a megszokásból eredő igazság halott.

Az élet pedig nem ilyen egyszerű. Az élet egy nagyon-nagyon összetett jelenség. Néha egy hazugságra van szükség, néha egy igazság nagyon veszélyes lehet, az embernek nagyon kell figyelnie. Például, ha egy hazugság segítségével egy élet megmenthető, ha egy hazugsággal másnak nem ártasz és megmenthetsz vele egy életet, mit teszel? Ha egy olyan rögzült elképzelésed van, hogy igazat kell mondanod, kioltasz egy életet.

Semmi sem ér többet, mint az élet. Nincs igazság, semmi sincs, ami többet érne az életnél. És néha az igazságod elveheti valaki életét. Mit teszel? Csak hogy megőrizd a saját jól bevált szokásaidat, sémáidat, az egód hitét abban, hogy „Én egy szavahihető ember vagyok”, feláldozol egy életet? Csak hogy szavahihető maradj, csak ezért? Ez túlzás, akkor teljesen őrült vagy! Ha egy élet megmenthető, még ha az emberek azt is hiszik majd, hogy hazug vagy, mit számít az? Miért kellene túl sokat törődni azzal, hogy az emberek mit gondolnak rólad?

Nagyon bonyolult! Nem olyan könnyű egy állandó sémát létrehozni, hiszen az élet folyamatosan mozog és változik. Minden pillanatban egy újabb helyzet bukkan elő, és az embernek reagálnia kell erre. Cselekedj teljes tudatossággal, ez minden. És hagyd, hogy a döntést a helyzet szülje, ne legyen előre meghatározott vagy előírt sémád. Ne cipelj magaddal egy beépített gondolkodásmódot, csak maradj laza, éber és természetes.

Ilyen egy valóban vallásos ember, egyébként az úgynevezett vallásos emberek egyszerűen halottak. Puszta megszokásból cselekednek, folyamatosan a szokás diktálja, hogy mit tesznek, ez pedig feltételek szabására épül, nem a szabadságra. A tudatosságnak szabadságra van szüksége.

Légy szabad: emlékezz erre a szóra, amennyire csak lehet. Hagyd, hogy áthasson. Légy szabad úgy, hogy minden pillanatban képes lehess sodródni, könnyen, a vízhez hasonlóan. Úgy, ahogy a vizet egy pohárba öntik és az felveszi annak a formáját. Nem áll ellent, nem mondja, hogy „Ez nem az én alakom.” Ha a vizet egy korsóba, vagy egy bögrébe öntik, az felveszi annak formáját. Nincs ellenállása, a víz szabad. Maradj olyan szabad, mint a víz.

Néha dél felé kell fordulnod, néha észak felé; esetenként irányt kell változtatnod. Mindig a helyzetnek megfelelően kell tovább sodródnod. De ha tudod, hogyan kell sodródni, az elég. Az óceán nincs túl messze, ha tudod, hogyan kell sodródni.

Ezért hát ne alkoss viselkedési mintákat – hiszen az egész társadalom mintákat készít, az összes vallás mintákat készít. Csak nagyon kevés megvilágosodott embernek volt elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja az igazságot – és ez az igazság az, hogy légy szabad és természetes! Persze ha szabaddá válsz, egyben természetessé is válsz.

Tilopa nem azt mondja, hogy „Légy erkölcsös!”, hanem azt, hogy „Légy természetes!”. Ezek pedig egymással abszolút szöges ellentétben álló dimenziók. Egy erkölcsös ember soha nem természetes, nem is lehet az. Ha dühösnek érzi magát, nem lehet dühös, mert az erkölcsösség nem engedi. Ha szerelmes, nem lehet szerelmes, mert ott van az erkölcs. Mindig az erkölcsössége szerint, és nem a természete szerint cselekszik.

És én biztosan állítom, hogyha az erkölcs, és nem a természeted alapján kezdesz élni, soha nem fogod elérni a mahámudrá állapotát, mert az egy természeti állapot: a természetesség legmagasabb foka. Azt mondom, ha dühösnek érzed magad, légy dühös, de érj el közben egy tökéletes éberséget. Nem szabad, hogy a harag legyőzze a tudatosságodat, ez minden.

Hagyd, hogy a harag előtörjön, hagyd, hogy megtörténjen, de irányítsd minden figyelmedet arra, ami történik. Maradj ellazult, természetes, tudatos, és figyeld mi történik. Egy idő után azt fogod észrevenni, hogy rengeteg dolog egyszerűen eltűnt – többé nem történnek meg, annak ellenére, hogy te nem is küzdöttél ellenük. Soha nem próbáltad kiirtani őket, mégis minden további nélkül eltűntek.

Ha valaki tudatos, a harag idővel eltűnik. Egyszerűen ostobasággá válik – ne feledd, nem rosszá válik, mert a „rossz” egy túlterhelt fogalom. Egyszerűen ostobasággá válik. Nem azért nem mész bele, mert rossz, hanem mert butaság. Nem bűn, hanem hülyeség. A kapzsiság is eltűnik, mert hülyeség. A féltékenység is eltűnik, mert hülyeség.

Ne felejtsd el ezt az értékmérőt! Az erkölcs szerint van, ami jó, és van, ami rossz. A természet szerint van, ami bölcs és van, ami ostobaság. Egy olyan ember, aki természetesen él, bölcs, és nem „jó”. Az olyan pedig, aki a természetével ellentétesen él, ostoba, nem pedig „rossz”. Nem létezik semmi, ami jó, és nem létezik semmi, ami rossz. Csak bölcs és buta dolgok vannak. Ha ostoba módon élsz, kárt okozol magadnak és másoknak is, azonban ha bölcsen élsz, senkinek nem ártasz – se másoknak, se magadnak. Nincs olyan, hogy bűn, és nincs olyan, hogy erény – csak bölcsesség van. Ha ezt erénynek akarod nevezni, hát nevezd erénynek. Ha bűnnek, akkor az ostobaság – és az ostobaság az egyetlen bűn.

Hogyan lehet tehát az ostobaságodat bölcsességgé átformálni? Ez az egyedüli mód az átváltozásra: nem kényszerítheted – megtörténik, ha ellazult és természetes vagy.

…inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.

És az ember egészen szabaddá válik. Eleinte nehéz lesz, hiszen a jó öreg szokások még feltűnnek és arra kényszerítenek, hogy csinálj valamit. Szeretnél dühös lenni, de a régi szokásod azt mondja, ilyenkor mosolyognod kell. Vannak emberek, akik mindig a mosolyuk mögé rejtik a dühüket. Ha mosolyognak, akkor biztos lehetsz benne, hogy belül dühöngnek. Titkolnak valamit, miközben hamis mosoly ül ki az arcukra. Ők a hipokriták.

A képmutató a természetével ellentétesen él: ha megjelenik benne a harag, mosolyogni kezd, ha megjelenik a gyűlölet, úgy tesz, mintha szeretne, ha gyilkos ösztönök törnek föl benne, részvétet színlel. Egy hipokrita tökéletes morállal bír – teljesen mesterséges, műanyag virág, ronda, hasznavehetetlen. Még csak nem is virág, pusztán egy színlelés.

A tantra a természetes út: légy ellazult és természetes. Nehéz lesz, hiszen a régi szokásokat meg kell törni. Nehéz lesz azért is, mert egy képmutató társadalomban kell élned. Nehéz lesz, mert mindenütt képmutatókkal kerülsz majd konfliktusba – de ezen át kell esni. Fárasztó lesz, hiszen nagyon sokat fektettek már be a hamis, mesterséges színleléseikbe. Lehet, hogy teljesen egyedül érzed majd magad, de ez csak egy múló időszak. Hamarosan mások is érezni kezdik a valódiságodat.

És ne feledd, még a harag is jobb, ha valódi, mint egy megjátszott mosoly – mert az legalább valódi. Egy olyan ember, aki nem tud igazából dühös lenni, soha nem lesz képes az eredetiségre. Egy olyan, aki dühös tud lenni, legalább eredeti, hű önmagához. Akármi is történjen, megbízhatsz benne, hogy a reakciója igazi.

Az én tapasztalatom szerint a valódi harag gyönyörű, a hamis mosoly azonban visszataszító. Az igazi gyűlöletnek is megvan a szépsége, éppúgy, ahogy egy igaz szerelemnek is, mert a szépség az igazsághoz kapcsolódik. Nem a gyűlölethez és nem a szeretethez – a szépség az igazságból ered. Az igazság bármilyen formában gyönyörű. Egy valóban halott ember szebb, mint egy életet színlelő, hisz az legalább a valódiság legalapvetőbb minőségével bír.

Mullah Naszruddin felesége meghalt, mire az összes szomszéd odasereglett, de Mullah Naszruddin teljesen közönyösen állt ott, mintha mi sem történt volna. A szomszédok kiabálni és jajveszékelni kezdtek:

– Mit állsz ott Naszruddin? Hát meghalt! Nem látod?

– Várjunk csak! Akkora hazudozó volt ez az asszony, hogy most legalább három napig várnom kell, hogy kiderüljön, ez most igaz-e vagy sem – mondta Naszruddin.

Emlékezz erre: a szépség az igazságból, a valódiságból ered. Válj eredetibbé, és te is virágba borulsz. És minél inkább eredetivé válsz, egy idő után annál többminden morzsolódik le magától. Ha egyszer rájössz ennek a módjára, akkor egyre inkább ellazulsz, mindinkább természetessé és eredetivé válsz. Tilopa így szól:

…a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.

A szabadság nincs olyan messze, csak elbújt mögéd. Ha egyszer valódivá válsz, az ajtó kinyílik. De te akkora hazudozó, akkora széltoló vagy, olyan képmutató, oly mélyen hamis – ez az, amiért úgy érzed, hogy a szabadság nagyon-nagyon messze van. Pedig nincs. Egy igaz lénynek a szabadság egyszerűen természetes. Pont olyan természetes, mint bármi más.

Ahogyan a víz folyik az óceán felé, ahogy a pára száll fel az ég felé, ahogy a nap forró és a hold hűvös – oly természetes a szabadság egy igaz lénynek. Ezzel nincs mit hencegni. Nem arról szól, hogy majd eldicsekedhetsz másoknak azzal, amit elértél.

Amikor Lin Chi-t megkérdezték:

– Mi történt veled? Az emberek azt mondják, hogy megvilágosodtál.

Akkor ő megvonta a vállát és azt válaszolta:

– Mi történt? Semmi. Fát vágtam az erdőben, vizet hordtam az asramba a kútról. A fát azért vágtam, mert közeleg a tél – vonta meg a vállát, ami pedig egy sokatmondó mozdulat.

Így folytatta:

– Semmi sem történt. Milyen ostobaságot kérdezel! Vizet hordani a kútról, fát vágni az erdőben: hisz ez mind természetes! Az élet teljesen természetes – mondta Lin Chi. – Amikor álmos vagyok, lefekszem aludni, amikor éhes vagyok, eszem. Az élet tökéletesen természetessé vált.

A tökéletes természetességed a szabadulás. A szabadulásod nem olyan dolog, amivel elhenceghetsz, hogy valami hatalmasat értél el. Semmi hatalmas, semmi különleges nincs benne. Egyszerűen csak arról szól, hogy természetes vagy, önmagad vagy.

Mit kell hát tenni?

Szokj le a színlelésről, szokj le a képmutatásról, szokj le minden olyan dologról, amit a természetes lényed köré neveltél ki – válj természetessé. Az elején nagyon-nagyon fárasztó lesz, de csak az elején. Ha egyszer hozzászoktál, mások is elkezdik majd érezni, hogy történt veled valami, mert egy igaz emberi lény óriási erő, óriási szuggesztív varázs. Elkezdik érezni, hogy történt valami: „Ez az ember már nem úgy jár, mintha közülünk való volna. Teljesen megváltozott.”. Te azonban nem jössz zavarba, mert csak a mesterséges dolgok tűnnek el.

És amint a mesterséges dolgok, színlelések, maszkok eldobása megteremti az ürességet, a természetes emberi lény kezd el áradni belőled. Helyre van szüksége.

Légy üres, ellazult és természetes. Ez legyen legalapvetőbb elve életednek.

Második fejezet: A probléma, amelyből minden más probléma ered

A dal így folytatódik:

Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul;

ha elméjével felfedezi az elmét, akkor azzal elpusztítja a megkülönböztetést

és eléri a buddhaságot.

A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk;

miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs.

Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.

A térben különböző formák és színek öltenek alakot, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg.

Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.

A probléma, melyből minden más probléma ered, az elme maga. Először is azt kell megérteni, hogy mi is az az elme, miből áll. Vajon egy entitás, vagy csak egy folyamat? Vajon anyagi, vagy csak álomszerű? Anélkül, hogy ismernéd az elme természetét, az életed egyetlen problémáját sem leszel képes megoldani.

Próbálkozhatsz vele kitartóan, de ha egyes, különálló problémákat akarsz megoldani, mindenképpen sikertelen leszel. Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen tulajdonképpen nem is létezik különálló probléma: a probléma az elme. Semmit sem fog segíteni, ha megoldod ezt vagy azt a problémát, mert a gyökere érintetlen marad.

Ez pont olyan, mint amikor egy fának az ágait nyesegeted, leveleit metszed, ahelyett, hogy gyökerestől kiirtanád. Új levelek nőnek és új ágak is sarjadnak majd rajta. Sőt, még több mint azelőtt, hisz a metszés a fát dúsabbá teszi. Anélkül, hogy tudnád, hogyan kell a gyökereket kiirtani, a küzdelmed értelmetlen, őrültség. Magadat pusztítod el, nem a fát.

A küzdelemben elvesztegeted az energiádat, az idődet, az életedet, a fa pedig tovább és tovább erősödik, egyre vastagabbá és sűrűbbé válik. Meg fogsz lepődni, hogy mi történik: temérdek munkát fektetsz ennek meg annak a problémának a megoldásába, azok meg csak tovább növekednek és erősödnek. Még ha egy problémát meg is oldanál, hirtelen tíz másik lép a helyébe.

Ne próbálj egyedüli, különálló problémákat megoldani – olyanok nincsenek. A probléma maga az elme. De az elme legalulra van elrejtve, ezért hívom gyökérnek, hiszen nem látható. Amikor szembekerülsz egy problémával, az már a felszín felett van, láthatod, ezért tud megtéveszteni.

Ne felejtsd el, hogy ami látható, az soha nem a gyökér. A gyökér mindig láthatatlan marad, a gyökér mindig rejtve van. Soha ne küzdj a látható ellen, hisz akkor árnyékokkal harcolsz. Lehet, hogy elfecsérled önmagad, az életedben mégsem változik semmi, és ugyanaz a probléma bukkan fel újra meg újra. Figyeld meg a saját életedet, és megérted miről beszélek. Nem az elméről alkotott elméletekről beszélek, pusztán a tényszerűségeiről. A helyzet az, hogy az elmét kell megoldani, nem a problémákat.

Emberek jönnek hozzám, és azt kérdezik:

– Hogyan érhetném el, hogy az elmém békés legyen?

Ilyenkor azt válaszolom:

– Olyan nem létezik, hogy békés elme. Sose hallottam róla.

Az elme soha nem békés – az elme-nélküliség a béke. Maga az elme soha nem képes a nyugalomra, a csendre. Az elme alapvető természetéből fakadóan feszült és zavart. Az elme soha nem lehet világos, nem lehet saját világossága, mert az elme természetéből adódóan zűrzavaros és homályos. Csak elme nélkül van lehetőség a világosságra, csak elme nélkül van lehetőség a békére, csak elme nélkül van lehetőség a csöndre. Ezért sose próbáld meg a békés elmét elérni. Ha ezt teszed, akkor már a legelső lépéstől kezdve egy lehetetlen dimenzióban mozogsz.

Az első dolog tehát, hogy megértsd az elme természetét. Csak így tehetsz valamit.

Ha figyelsz, láthatod, hogy soha nem találsz olyan entitást, mint elme. Mert olyan nincs is. Ez nem egy dolog, hanem csak egy folyamat. Nem egy dolog; inkább olyan, mint egy emberekből álló forgatag. Különálló gondolatok léteznek, de azok olyan gyorsan mozognak, hogy nem lehet észrevenni a köztük lévő hézagokat. A szüneteket nem láthatod, mert nem vagy elég tudatos és éber, mélyebb intuícióra van szükséged. Amikor a szemeid elkezdenek mélyebbre látni, hirtelen megpillantasz egy gondolatot, aztán egy másikat és megint egy másikat – de az elmét nem.

A milliónyi gondolat, az összes gondolat kelti azt az illúziót, hogy létezik az elme. Éppen olyan ez, mint egy emberekből összeállt tömeg. Emberek milliói állnak összetömörülve: de létezik önmagában olyan, hogy „tömeg”? Nem találsz ott mást, csak összetömörült egyéneket, akik ott állnak. De együtt állnak és ez az együttlét azt az érzetet kelti, mintha létezne olyan valami, hogy „tömeg”. De csak egyének léteznek.

Ez az első pillantás az elmébe. Figyeld meg: gondolatokat fogsz találni, de soha nem fogsz az elmére rábukkanni. És amikor ez a te saját felismeréseddé válik – nem azért, mert én ezt mondom, nem azért, mert Tilopa erről énekel, nem. Az nem fog sokat segíteni. Ha ez a te felismeréseddé válik, ha a saját tudásod tényszerű részévé válik, akkor hirtelen sok minden fog megváltozni. Hiszen olyan fontos dolgot értettél meg az elmével kapcsolatban, hogy azt sok egyéb is tudja majd követni.

Figyeld az elmét és nézd, hol is van, mi is az. Azt fogod érezni, hogy gondolatok sodródnak ide-oda, és szünetek tűnnek föl. És ha elég hosszú ideig figyelsz, azt fogod látni, hogy a szünetek hosszabbak, mint a gondolatok, mert minden gondolatnak el kell válnia a másik gondolattól, sőt, minden szónak el kell különülnie a másik szótól. Minél mélyebbre mész, annál több hasadékot találsz, annál nagyobb hézagokat. Megjelenik egy gondolat, azután jön egy hézag, ahol nem létezik gondolat. Azután megint jön egy gondolat, és megint egy hézag követi.

Ha nem vagy tudatos, nem láthatod ezeket a hasadékokat. Egyik gondolattól a másikig ugrálsz, soha nem látod a hézagot. Amikor tudatossá válsz, egyre több hézagot látsz majd meg. Amikor tökéletesen tudatossá válsz, mérföldnyi hasadékok tárulkoznak fel előtted. Ezekben a hasadékokban történnek meg a szatorik. Ezekben a hasadékokban az igazság kopogtat az ajtódon. Ezekben a hasadékokban látogatód érkezik. Ezekben a hasadékokban eszmélsz rá Istenre… vagy mondhatod ahogy neked tetszik. És amikor a tudatosság teljessé vált, akkor már nincs más, csak a semmi végtelen szakadéka.

Épp olyan ez, mint a felhők. A felhők mozognak. Néha olyan vastagok, hogy nem látod a mögéjük rejtőzött eget. Az égbolt határtalan kéksége elvész, téged pedig felhők vesznek körül mindenütt. Akkor tovább figyelsz: egy felhő elmozdult, és még nem úszott másik a helyére – hirtelen kikukucskálsz a határtalan kék égbe.

Ugyanez történik belül: te vagy a határtalan kék ég, és a gondolatok a körülötted lézengő, téged betöltő felhők. De a hézag ott van, az ég is ott van. Ha egy pillanatra meglátod az eget, az a szatori; ha az éggé válsz, az a szamádhi. A szatoritól a szamádhiig az egész folyamat az elme mély megismerése, semmi más.

Az elme nem létezik, mint entitás – ez az első. Csak gondolatok léteznek.

A második: a gondolatok rajtad kívül léteznek, nem egyek a természeteddel, jönnek és mennek – de te maradsz, te nem múlsz el. Te olyan vagy, mint az égbolt: ami soha nem jön, soha nem megy, mindig ott van. A felhők jönnek-mennek. Ők pillanatnyi jelenségek, nem örökkévalók. Még ha megpróbálsz is belekapaszkodni egy gondolatba, nem tudod sokáig feltartóztatni: mennie kell, saját születése és halála van. A gondolatok nem a tieid, nem hozzád tartoznak. Látogatók, vendégek nálad, nem pedig a házigazdák.

Figyelj mélyen, és te leszel a házigazda, a gondolatok pedig a vendégek. Mint vendégek, gyönyörűek, de ha teljesen elfelejted, hogy te vagy a házigazda és ők válnak azzá, akkor bajban vagy. Akkor az a pokol. Te vagy a ház ura, a ház a tiéd, a vendégeid pedig átvették a helyedet. Fogadd őket, viseld gondjukat, de ne azonosulj velük. Különben ők lesznek a házigazdák.

Azért lesz probléma az elméből, mert olyan mélyen fogadtad magadba a gondolatokat, hogy teljesen elfelejtkeztél a távolságról, arról, hogy ők csak vendégek, arról, hogy jönnek és mennek. Mindig arra emlékezz, ami megmarad: a természeted, a taód. Mindig légy éber arra, ami sohasem jön és sohasem megy, csakúgy, mint az égbolt. Változtasd meg a viselkedésed: ne összpontosíts a vendégeidre, maradj meg házigazdának. A vendégek jönnek és majd el is mennek…

Persze, vannak jó és rossz vendégek, de miattuk nem kell aggódnod. Egy jó házigazda minden látogatójával ugyanúgy bánik, nem tesz különbséget közöttük. Egy jó házigazda csak egy jó házigazda: jön egy rossz gondolat, ő pedig ugyanúgy bánik a rossz gondolattal, mint egy jó gondolattal. Nem az ő gondja, hogy a gondolat jó vagy rossz.

…Mert mihelyt megkülönböztetsz jó és rossz gondolatokat, mit teszel? Közelebb húzod magadhoz a jó gondolatot, és távolabb tolod a rossz gondolatot. Előbb-utóbb azonosítod majd magad a jó gondolattal – a jó gondolatból lesz a házigazda. És minden gondolat, amelyikből házigazda válik, szenvedést okoz – mert nem ő az igazság. A gondolat csak megjátssza a házigazdát, te pedig azonosulsz vele. Az azonosulás betegség.

Gurdjieff azt szokta mondani, hogy pusztán egyvalamire van szükség: ne azonosuljunk azzal, ami jön és megy. A reggel jön, a dél jön, az este jön, és aztán mind elmennek. Aztán éjszaka jön, azután pedig újra a reggel. Te maradsz. De nem mint te, hiszen az is csak egy gondolat, hanem mint tiszta tudatosság. Nem a neved, mert az is csak egy gondolat, nem az alakod, mert az is csak egy gondolat, és nem is a tested, mert egy nap rájössz majd, hogy az is csak egy gondolat. Csak tiszta tudatosság, név nélkül, forma nélkül… csak a tisztaság, csak az alaktalanság és névnélküliség, csak maga a tudatos lét jelensége – csak az marad.

Ha azonosulsz, az elméddé válsz. Ha azonosulsz, a testeddé válsz. Ha azonosulsz, a neveddé és a formáddá válsz – a hinduk ezt námának és rúpának nevezik, név és forma –, akkor pedig a házigazda elveszett. Akkor elfelejted a végtelent, és a pillanatnyi válik fontossá. A pillanatnyi a világi, a végtelen az isteni.

Ez a második felismerés, amit el kell érni: te vagy a házigazda, és a gondolatok a vendégeid.

Ha tovább figyelsz, a harmadikat is hamarosan meglátod. A harmadik az, hogy a gondolatok idegenek, betolakodók, kívülállók. Nincs gondolat, ami a tiéd lenne. Mindig kívülről érkeznek, és te csak egy átjáró vagy. Egy madár berepül a házba az egyik ajtón keresztül, majd egy másikon át kirepül. Épp így jön hozzád és hagy el téged egy gondolat.

Te pedig továbbra is úgy gondolod, hogy a gondolatok a tieid. Mi több, harcolsz a gondolataidért, és azt mondod: „Ez az én gondolatom, ez az igazság.” Megvitatod, megtárgyalod, érvelsz mellette, próbálod bizonyítani, hogy „ez az én gondolatom”. Nincs gondolat, ami a tiéd lenne, nincs egyéni gondolat – minden gondolat kölcsönzött. És nem másodkézből kölcsönzött, hiszen milliónyi ember állította már előtted, hogy azok az ő gondolatai. Egy gondolat éppoly kívülálló, mint egy tárgy.

Eddington, a nagy fizikus valahol azt mondta, hogy minél mélyebbre hatol a tudomány az anyagban, annál inkább világossá válik, hogy a tárgyak gondolatok. Lehetséges, hogy ez így van, én nem vagyok fizikus. De a másik oldalról hadd mondjam el, bár Eddingtonnak talán igaza van abban, hogy minél inkább a tárgyak mélyére hatolunk, azok annál inkább gondolatoknak tűnnek, te azonban minél mélyebbre hatolsz önmagadban, a gondolatok annál inkább tárgyaknak tűnnek majd. Valójában ez ugyanannak a jelenségnek két különböző megközelítése: a tárgy gondolat, a gondolat pedig tárgy.

Mit értek azalatt, hogy egy gondolat valójában tárgy? Azt, hogy a gondolataidat éppúgy eldobhatod, mint egy tárgyat. Éppúgy megüthetsz valakit egy gondolattal, mint egy tárggyal. Ugyanúgy megölhetsz valakit egy gondolattal, mint ahogy belehajíthatsz egy emberbe egy tőrt. Adhatod mint ajándékot, és fertőzhetsz is vele. A gondolatok tárgyak, erők, de nem tartoznak hozzád. Eljönnek hozzád, nálad maradnak egy ideig, azután elmennek. Az egész univerzum gondolatokkal és tárgyakkal van tele. A tárgyak a gondolatok fizikai, a gondolatok pedig a tárgyak szellemi megnyilvánulásai.

E miatt a tény miatt, hogy a gondolatok valójában tárgyak, sok csoda történik. Ha valaki állandóan rád és a jólétedre gondol, az meg fog valósulni, hiszen így folyamatosan hatást gyakorol rád. Ezért hasznosak és hatékonyak az áldások. Ha egy olyan valaki, aki elérte az elmenélküliség állapotát, megáld téged, akkor ez az áldás valóra fog válni, mert egy olyan ember, aki soha nem használ gondolatokat, felhalmozza a gondolati energiákat, ezért bármi, amit mond, valósággá válik.

Minden keleti tradícióban, mielőtt az ember az elmenélküliséget kezdi tanulni, olyan technikákat kell elsajátítania, amelyek nagy hangsúlyt fektetnek a negatív gondolatok megszüntetésére. Mert ha megmarad benne ez a tendencia, mire eléri az elmenélküliség állapotát, veszélyes erővé válhat. Ez a különbség a fehér és a fekete mágia között.

A fekete mágia az, amikor az ember gondolati energiákat halmoz fel anélkül, hogy a negativitását eldobta volna előtte. A fehér mágia pedig az, amikor valaki túl sok gondolati energiát halmoz fel, és az egész lényét egy pozitív attitűdre építi fel. Ugyanaz az energia negatív előjellel feketévé, pozitív előjellel fehérré válik. A gondolat hatalmas erő – a gondolat tárgy.

Ez lesz a harmadik felismerés. Ezt kell meg értened, és figyelned kell magadban.

Néha megesik, hogy egy gondolatod valahogyan működni kezd. De a túl sok materialista nevelés miatt úgy hiszed, hogy ez csak egy véletlen lehet. Nem törődsz vele, még csak figyelmet sem szentelsz neki, közönyös maradsz és elfelejted. De megtörténik, hogy mondjuk egy ember halálára gondolsz, és az illető meghal. Azt hiszed, csak véletlen. Vagy épp egy barátod jut eszedbe, és hirtelen úgy érzed, jó lenne látni – ő pedig épp kopogtat az ajtódon. Azt hiszed, véletlen. Nem véletlen. Valójában nem létezik olyan, hogy véletlen. Mindennek megvan az oka. A gondolataid folyamatosan egy világot építenek köréd.

A gondolataid valóra válnak, úgyhogy vigyázz velük. Bánj velük óvatosan. Ha nem vagy elég tudatos, szenvedést okozhatsz magadnak és másoknak is – már meg is tetted. És ne feledd, a gondolat kétélű kard – ha másnak szenvedést okozol, ugyanakkor tudattalanul magadnak is szenvedést okozol. Amikor mást megvágsz vele, ezzel egyidejűleg önmagadat is megvágod.

Csupán néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy izraeli, Uri Geller, aki gondolati energiákkal foglalkozott, Angliában a BBC televízióban bemutatta egy kísérletét. Kizárólag a gondolatával képes meghajlítani bármit. Uri Gellertől három méterre valaki egy kanalat tartott a kezében, ő pedig csak rágondolt, és a kanál meghajlott. A kezeddel nem tudnád meghajlítani, ő pedig még a gondolatával is megteszi. Most azonban egy rendkívül ritka jelenség esett meg a BBC adásában; még Uri Geller sem volt tudatában, hogy ilyen lehetséges.

Ezrek nézték otthon a kísérletet. A kísérlet lefolyt, Geller meghajlította a kanalakat, erre egyszerre csak sok család otthonában tárgyak estek le a földre, és számtalan holmi eltorzult – ezernyi tárgy szerte Angliában. Az energiát gyakorlatilag a TV közvetítette. És mivel három méter távolságból vitte véghez a kísérletet, az otthonokban a televíziókészüléktől három méterig terjedt ez a hatás: tárgyak görbültek meg, estek le, torzultak el. Hátborzongató volt!

A gondolatok megvalósulnak, és nagyon nagy hatalmuk van. Van egy nő Oroszországban, úgy hívják, Mikhailovna. Sok mindent meg tud tenni a tárgyakkal, távolról bármit maga felé húz – pusztán a gondolatával. Oroszország nem nagyon hisz az okkult jelenségekben – ateista, kommunista ország –, így hát vizsgálni kezdték Mikhailovnát, hogy megtudják, tudományosan mi is történik. Ő azonban minden kísérlete után majdnem egy kilót lead. Egy félórás kísérlet alatt egy kilót fogy. Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy a gondolatokon keresztül energiát bocsátasz ki – és ezt folyamatosan teszed. Az elméd össze-vissza fecseg. Fölöslegesen szór szét dolgokat mindenfelé. Embereket teszel tönkre magad körül, és magadat is tönkreteszed.

Veszélyes vagy, és folyamatosan sugárzol. Számtalan dolog történik miattad. Óriási hálózat ez. Az egész világ napról napra egyre nyomorultabbá válik, mert egyre több és több ember él a földön, így egyre több és több gondolatot sugároznak szerteszét.

Ahogy mész vissza az időben, egyre békésebbnek találod a földet, hisz egyre kevesebb gondolat-sugárzót találsz. Buddha idejében, vagy Lao Ce idejében a világ még nagyon békés és természetes volt. Az még mennyország volt. Miért? Egyrészt a népesség még nagyon-nagyon kicsi volt. Másrészt az emberek sokkal hajlamosabbak voltak az érzelmeik szerint élni, sokkal kevésbé voltak gondolkodók. És az emberek imádkoztak is. Reggel az első dolguk az ima volt. Este, lefekvés előtt az utolsó: az ima. És az egész nap folyamán is, amikor csak alkalmat találtak rá, magukban imádkoztak.

Mi az ima? Az ima minden és mindenki megáldása. Az ima a minden és mindenki iránt átélt együttérzés. Az ima a negatív gondolatok ellenszerének megalkotása – az ima pozitivitás.

Ez lesz a harmadik felismerés a gondolatokról: a gondolatok dolgok, erők, és óvatosan kell bánni velük.

A mindennapi életben az ember öntudatlanul mindenfélére gondol. Nehéz olyan embert találni, aki még nem követett el gyilkosságot gondolatban, nehéz olyan embert találni, aki még nem követetett el mindenféle bűnt és vétket az agyában. Aztán ezek a dolgok megtörténnek. És ne feledd: lehet, hogy nem gyilkolsz, de ha folyamatosan valakinek a meggyilkolására gondolsz, az megteremthet egy olyan helyzetet, amelyben az illetőt meggyilkolják. Lehet, hogy valaki érzékeli a gondolatodat, hisz mindenütt vannak gyengébb emberek, a gondolatok pedig úgy folynak, mint a víz: felülről lefelé. Ha valamire folyamatosan gondolsz, valaki, aki nálad gyengébb akaratú, észlelheti a gondolatodat, majd megy és megöl valakit.

Ezért van, hogy azok, akik ismerik az ember belső valóját, azt mondják, hogy bármi történik a földön, azért mindenki felelős. Akármi történik Vietnámban, azért nem csak a Nixonok felelősek, hanem mindenki, aki gondolkodik. Csak egyvalaki nem lehet felelős: az, akinek nincs gondolata. Különben mindenki felelős mindazért, ami történik. Ha a föld pokol, te vagy az egyik megteremtője – te is közreműködsz benne.

Ne akard másokra hárítani a felelősséget – te éppúgy felelős vagy, hisz ez egy kollektív jelenség. A kór lehet, hogy máshol üti fel a fejét, a robbanás tőled talán ezernyi, milliónyi mérfölddel arrébb történik, de ez nem változtat a dolgon, mert a gondolat nem egy térbeni jelenség, a gondolatnak nincs szüksége a térre. Ezért ő a leggyorsabb utazó. Még a fény sem tud olyan gyorsan haladni, hiszen még a fénynek is térre van szüksége. A gondolat a leggyorsabb. Valójában időbe sem telik az utazása, mert a tér nem létezik számára. Lehet, hogy itt vagy és gondolsz valamire, ami pedig ennek hatására történik, az Amerikában történik. Hogyan lehetnél te a felelős? Nincs bíróság, amely megbüntetne. De a létezés legfelsőbb bírósága mégis meg fog büntetni – most is büntet. Ezért vagy boldogtalan.

Sokszor jönnek hozzám azzal, hogy „Soha nem tettünk semmi rosszat senkivel, mégis olyan szerencsétlenek vagyunk…” Lehet, hogy nem teszed, de lehet, hogy gondolod – és a gondolat sokkal kifinomultabb jelenség, mint a cselekedet. A tettektől megvédheti magát az ember, de a gondolatoktól nem. A gondolatok ellen mindenki védtelen.

A gondolat-nélküliség kötelező, ha minden bűntől, minden vétektől meg akarsz szabadulni, ha szabaddá akarsz válni minden olyan dologtól, ami körülvesz – ez a buddhaság jelentése.

Egy buddha olyan ember, aki gondolatok nélkül él: ő nem felelős. Ezért mondjuk mi Keleten, hogy többé nem gyűjt magának karmát; nem gabalyodik bele több dologba. Él, sétál, mozog, eszik, beszél, sok mindent csinál, tehát muszáj lenne, hogy karmát szerezzen, hiszen a karma tevékenységet jelent. De Keleten azt mondják, hogy egy buddha, még ha gyilkolna, sem szerezne azzal karmát. Miért? Amikor te úgy is karmát gyűjtesz, ha nem is ölsz? Miért?

Egyszerű: egy buddha bármit is tesz, azt gondolatok nélkül teszi. Ő spontán, a spontaneitás pedig nem tevékenység. Nem gondolkodik rajta – megtörténik. Nem ő a cselekvő. Úgy jár, mint egy üresség. Nincsenek gondolatai róla, nem gondolkodott azon, hogyan is tegye. De ha a lét megengedi, hogy megtörténjen, akkor ő is megengedi, hogy megtörténjen. Nincs már egója, ami visszatartaná, nincs egója, ami bíztatná.

Ez hát a jelentése az üres létnek és az én-nélküliségnek: légy nem-létező, anatta, személyiségnélküli. Akkor semmit nem gyűjtesz, akkor nem vagy felelős semmiért, ami körülvesz téged – akkor megérkeztél.

Minden egyes gondolat alkot valamit a számodra és mások számára. Légy éber!

De amikor azt mondom, légy éber, nem úgy értem, hogy gondolj jó dolgokra. Nem, mert amikor csak jó dolgokra gondolsz, mellette a rossz gondolatok is megjelennek. Hogyan létezhet a jó a rossz nélkül? Ha a szerelemre gondolsz, mellette, mögötte ott van a gyűlölet elrejtve. Hogyan tudnál a szeretetre gondolni, ha nem gondolnál a gyűlöletre közben? Talán nem tudatosan gondolsz rá, talán a szereteted az elméd tudatos szintjén van, a gyűlölet csak a tudattalanban rejtőzik – de együtt mozognak.

Amikor csak szánalmat érzel valami iránt, egyszerre a kegyetlenség is megjelenik. Képes vagy a szánalomra gondolni anélkül, hogy a kegyetlenség eszedbe jutna? Tudsz az erőszakmentességre gondolni anélkül, hogy az erőszakra gondolnál? Már magában a szóban, hogy „erőszakmentesség” belép az erőszak, már magában a fogalomban jelen van. Gondolhatsz a brahmacsárjára, a cölibátusra anélkül, hogy a szexre gondolnál? Lehetetlen, hiszen mit jelent majd a cölibátus, ha nincs több gondolat a szexről? És milyen brahmacsárja lesz az, amit a szexualitás gondolatára alapoznak?

Nem, a létezésnek egy merőben más minősége jelenik meg a nem-gondolkodás által: nem jó, nem rossz. Ez egyszerűen egy gondolatnélküli állapot. Pusztán csak figyelsz, csak tudatos maradsz, de nem gondolkodsz. Ha pedig belép egy gondolat… és be fog lépni, mert a gondolatok nem a tieid – mindenütt ott lebegnek. Egy nooszféra, egy gondolatszféra vesz körül mindenütt. Épp ahogy a levegő, úgy a gondolatok is mindenhol körülvesznek, és állandóan belédhatolnak maguktól. Ez csak akkor szűnik meg, ha egyre inkább tudatossá válsz. Van ebben valami: ha egyre inkább tudatossá válsz, a gondolat egyszerűen eltűnik, elolvad, mert a tudatosság nagyobb energia, mint a gondolkodás.

A tudatosság olyan a gondolatnak, mint a láng a sötétségnek. Olyan ez, mint amikor meggyújtasz egy lámpát a házban, és így a sötétség nem tud belépni. Eloltod a lámpád, és egy pillanat alatt mindenhonnan behatol a sötétség – ott van. Amikor lámpa ég a házban, a sötétség nem tud belépni. A gondolatok olyanok, mint a sötétség: csak akkor jelennek meg, amikor bent nincs világosság. A tudatosság tűz: ahogy egyre tudatosabbá válsz, egyre kevesebb gondolat jelenik meg benned.

Amikor valóban eggyéolvadsz a tudatosságoddal, a gondolatok nem jönnek többé; áthatolhatatlan fellegvárrá változol, semmi sem törhet be oda. Nem mintha bezárkóztál volna, ne felejtsd el, tökéletesen nyitott vagy. Pusztán azért, mert a tudatosságod energiája egy fellegvárat épített neked. És amikor a gondolatok nem léphetnek be többé, akkor csak megjelennek és kikerülnek téged. Láthatod majd jönni őket, és azt, hogy mire elérnének téged, megfordulnak és elmennek. Ekkor már mehetsz bárhová, akár a pokolba is alászállhatsz – semmi nem érinthet téged. Ez a megvilágosodás.

Most próbáld megérteni Tilopa szútráját:

„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul;

ha elméjével felfedezi az elmét, akkor azzal elpusztítja a megkülönböztetést

és eléri a buddhaságot.”

„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul …” Ez egy módszer, egy tantrikus módszer: az űrbe bámulni, az égbe bámulni anélkül, hogy látnál valamit, üres tekintettel. Nézni, nem valamit keresve, csak üres tekintettel nézni.

Néha egy őrült szemeiben látod ezt az üres tekintetet – a bölcsek és az őrültek bizonyos dolgokban hasonlítanak. Egy őrült az arcodba néz, de te látod a tekintetén, hogy nem rád néz. Úgy néz át rajtad, mintha üvegből lennél, mintha átlátszó lennél. Épp csak az útjába kerültél, ő nem téged néz. Az ő számára átlátszó vagy, keresztülnéz rajtad, túlnéz rajtad. Úgy néz, hogy nem téged néz, semmit sem néz, egyszerűen csak néz.

Nézz fel az égre anélkül, hogy valamit is keresnél, mert ha keresed, biztos megjelenik egy felhő. A „valami” a felhő, a „semmi” a kék ég végtelen tere. Ne keress semmit. Ha keresel valamit, akkor maga a nézés megteremti a tárgyát: jön egy felhő, és te már a felhőt nézed. Ne a felhőket nézd. Még ha vannak is felhők, ne őket nézd – egyszerűen csak nézz, hagyd, hogy sodródjanak, hisz ott vannak. Aztán hirtelen jön egy pillanat, amikor ráhangolódsz erre a „nem néző” nézésre – és számodra eltűnnek a felhők, csak a végtelen égbolt marad. Ez nehéz, mert a szemek fókuszálnak, és ahhoz vannak hozzászokva, hogy bizonyos dolgokat nézzenek.

Nézz meg egy csecsemőt a születése napján. Ugyanolyanok a szemei, mint amilyenek egy bölcsé – vagy, mint amilyenek egy őrülté: a tekintete szabad és lebegő. Tud bandzsítani, a szemeit egymástól teljesen eltérő irányba mozgatni – az ő tekintete még nem rögzült. A szervezete még folyékony, az idegrendszerének még nincs kész szerkezete, minden lebeg. A gyerek tehát úgy néz, hogy nem néz semmire sem. Őrült a tekintete. Figyelj meg egy gyereket: ugyanerre a tekintetre lesz majd szükséged, elvégre egy második gyermekkort kell megvalósítanod.

Figyelj meg egy őrültet, hiszen egy őrült kiesik a társadalomból. A társadalom szabályok és játszmák rögzített világát jelenti. Egy őrült azért őrült, mert számára nincsenek rögzült szabályok, kiesett belőlük: ő a tökéletes kieső. Egy bölcs szintén tökéletes kieső csak egy másik dimenzióban. Ő nem őrült: tulajdonképpen ő az egyetlen épelméjű lehetőség. De az egész világ őrült, rögzült – ezért tűnik egy bölcs is őrültnek. Figyelj meg egy őrültet: az ő tekintetére van szükséged.

Tibet régi iskoláiban mindig volt egy őrült, hogy a keresők megfigyelhessék a tekintetét. Nagyon sokra becsülték az őrülteket. Kutatták, tanulmányozták őket, nélkülük nem létezhetett kolostor. A megfigyelés tárgyává váltak. A kereső megfigyeli az őrültet, a tekintetét, azután ő is megpróbálja úgy nézni a világot, mint egy őrült. Csodálatosak voltak azok az idők.

Keleten soha nem szenvedtek az őrültek úgy, ahogy Nyugaton szenvednek. Keleten tisztelték őket, egy őrült különlegesnek számított. A társadalom a gondját viselte, megbecsülték, mert a bölcs bizonyos jegyeit, a gyermek egyes jegyeit viseli magán. Ő különbözik az úgynevezett társadalomtól, kultúrától, civilizációtól: kiesett belőle. Természetesen lefelé. Egy bölcs felfelé zuhan, egy őrült lefelé zuhan – ez a különbség. De mindketten kiesnek. És vannak közös tulajdonságaik. Figyelj meg egy őrültet, azután próbálj meg nem koncentrálni.

A Harvard Egyetemen néhány hónappal ezelőtt csináltak egy kísérletet. A kutatók meg voltak lepődve az eredményen, nem akarták elhinni. Azt próbálták kideríteni, hogy vajon a világ olyan-e, ahogy mi látjuk, vagy sem, mert az elmúlt néhány évben sok mindenre derült fény ezzel kapcsolatban.

Nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen az valójában, hanem olyannak, amilyennek hisszük. Mindnyájan kivetítünk rá valamit.

Megtörtént, hogy egy csendes-óceáni kis szigetnél először jelent meg egy hatalmas hajó. A szigetlakók közül pedig senki nem látta meg! A hajó óriási volt – de az emberek ahhoz szoktak hozzá, a szemeik ahhoz voltak hozzászokva, hogy kis csónakokat látnak. Nem is tudták, hogy létezik ekkora hajó, soha nem láttak hozzá hasonlót. A szemeik egyszerűen nem vették észre, egyszerűen visszautasították a látványt.

A Harvardon elvégeztek egy kísérletet egy fiatalemberen is: olyan szemüveget adtak rá, amelyikbe torzító lencséket helyeztek. Ezt a szemüveget hét napig kellett hordania. Az első három napon borzalmasan érezte magát: minden eltorzult, az egész világ torzzá vált… Olyan súlyos fejfájása lett, hogy aludni sem tudott tőle. Azok a torz alakzatok még csukott szemmel is… az arcok eltorzultak, a fák eltorzultak, az utak eltorzultak. Még járni sem tudott, mert nem tudta, mit higgyen: „Mi a valóság és mi az, amit csak a torz szemüveg mutat?”.

De csoda történt! A harmadik nap után hozzászokott, a torzítás megszűnt. A szemüveg ugyanaz maradt, ugyanolyan torzító, de ő elkezdte a régi módon látni a világot. Egy héten belül minden rendbe jött: nem volt már fejfájás, nem volt több probléma, a tudósok meg egyszerűen döbbentek voltak. Nem hitték, hogy ez megtörténhet. A szemei teljesen visszaálltak, mintha a szemüveg már nem lett volna rajta. A szemüveg ott volt és torzított is – a szemei mégis megint úgy kezdték látni a világot, ahogyan eredetileg.

Senki sem tudja, vajon amit látsz, az ott van-e vagy sem. Talán nincs is ott, talán ott van, de teljesen máshogyan, mint ahogy látod. A színek, amiket látsz, a formák, amiket látsz, minden a szemeidből vetül ki. És mindig, amikor mereven nézel valamire, amikor a régi minták alapján koncentrálsz valamire, a dolgokat a neveltetésednek megfelelően kezded el látni. Ez az, amiért egy őrültnek vizenyős, üveges, távoli a tekintete, néz és mégsem néz egyszerre.

Gyönyörű ez a tekintet. Ez az egyik legnagyszerűbb tantrikus technika:

„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul…”

Ne láss, csak figyelj. Az első néhány napban újra meg újra látni fogsz valamit, pusztán a régi megszokásból. Hallunk dolgokat megszokásból. Látunk dolgokat megszokásból. Megértünk dolgokat megszokásból.

Gurdjieff egyik legragyogóbb tanítványa, P. D. Ouspensky mindig ragaszkodott egy bizonyos dologhoz a tanítványainál. Ezért mindenki neheztelt rá, és sokan ott is hagyták pusztán e miatt a követelménye miatt. Ha valaki azt mondta:

– Tegnap azt mondtad… – azonnal megállította, és így szólt:

– Ne így mondd! Mondd, hogy »Úgy értettem, tegnap azt mondtad…«, »Úgy értettem…«. Ne azt mondd, hogy én mit mondtam, te azt nem tudhatod. Arról beszélj, hogy mit hallottál.

Ehhez kitartóan ragaszkodott, mert mindannyian megszokásból cselekszünk.

Ha valaki azt mondta:

– A Bibliában az áll… – ő erre azt válaszolta:

– Ne mondd ezt! Mondd egyszerűen azt, hogy te úgy érted, hogy a Bibliában ez áll.

Minden mondatnál ragaszkodott ehhez:

– Soha ne felejtsd el, hogy ez a te értelmezésed!

Mindig megfeledkezünk erről. A tanítványai újra meg újra, minden nap megfeledkeztek erről, ő pedig makacs volt e tekintetben. Nem hagyta, hogy befejezzék a mondatot. Azt mondta:

– Menjünk vissza! Először mondd azt, hogy »úgy értem, azt mondtad, ez az én értelmezésem«, mert a magad módján hallasz, a magad módján látsz – mert egy rögzült minta alapján látsz és hallasz.

Ezt el kell hagyni. Hogy a létezést megismerd, minden rögzült magatartást el kell hagyni. A szemeid csak ablakok legyenek, ne vetítőgépek. A füleid csak ajtók legyenek, ne vetítőgépek.

Egyszer az történt, hogy egy pszichológus, aki Gurdjieffnél tanult, megpróbálkozott ezzel a kísérlettel. Egy esküvői ceremónián elvégzett egy nagyon egyszerű, de csodálatos kísérletet. Oldalt állt, az emberek mellette haladtak el, ő pedig figyelte őket, és érezte, hogy senki nem hallja, amit a másik mond – rengeteg vendég, valami gazdag ember esküvőjén… Így hát ő is bekapcsolódott és nagyon halkan azt mondta az első embernek:

– A nagyanyám ma halt meg.

Az illető így válaszolt:

– Igazán nagyon kedves Öntől! Ez csodálatos!

Azután egy másik embernek mondta ugyanezt, aki erre azt mondta:

– Oh, milyen kedves Öntől!

És amikor a vőlegényhez ért ezzel a mondattal, az így válaszolt:

– Öregem, ideje, hogy kövesd a példám!

Senki nem hallgat senkire.

Azt hallod, amire számítasz, hogy hallani fogod. Ez a benned élő várakozás a te szemüveged. A szemeidnek ablakokká kellene válniuk: ez a technika.

Semmit nem szabadna figyelmen kívül hagynia a szemeidnek, mert ha valami kikerül a látványból, akkor keletkezik egy felhő. Akkor aztán olyan dolgokat látsz meg, amik nincsenek is ott. Akkor egy apró hallucináció… Hagyd, hogy valódi tisztaság legyen a szemeidben, a füleidben. Minden érzékszervednek tisztának kell lennie, valódi intuitív érzékenységnek kell megjelennie benned – csak így tárulkozhat fel előtted a lét. És amikor a létet megismerted, tudod, hogy egy buddha vagy, egy isten vagy, mert a létezésben minden isteni.

„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul;

ha elméjével felfedezi az elmét…”

Először is bámulj az égbe. Feküdj le a földre és csak bámulj az égbe. Csak egy dologgal kell próbálkoznod: ne nézz semmit sem. Kezdetben újra meg újra elhibázod, újra és újra el fogod felejteni. Nem leszel képes folyamatosan emlékezni. Ne légy csalódott, hisz ez természetes oly sok idő megszokása után. Mindig, amikor újra emlékezel, hagyd abba az összpontosítást, lazítsd el a szemeidet, és csak nézz az égbe – semmit ne tégy, csak nézz. Hamarosan eljön az idő, amikor képes leszel úgy nézni az égbe, hogy nem próbálsz semmit sem látni ott.

Ezután próbáld ugyanezt a belső egeddel:

„ha elméjével felfedezi az elmét…”

Akkor hunyd le a szemedet és nézz befelé, ne keress semmit, legyen ugyanaz a távoli tekinteted. A gondolatok sodródnak, de te nem keresed őket, nem nézed őket – egyszerűen csak nézel. Ha jönnek, jó, ha nem jönnek, az is jó. Így képes leszel meglátni a hézagokat: egy gondolat elszáll, jön egy másik – és a hézagok. Aztán, egy idő múlva észreveszed, hogy a gondolat átlátszóvá válik. Még akkor is, amikor a gondolat megjelenik, tovább látod a hézagot. Tovább látod az eget, amit épp egy felhő rejt.

És minél inkább ráhangolódsz erre a látásmódra, annál inkább eltűnnek majd a gondolatok. Egyre kevesebb és kevesebb jön majd, mindig kevesebb és kevesebb. A hézagok megnőnek. Percekre tűnnek majd el a gondolatok, minden nagyon békés és csendes lesz belül – először vagy együtt önmagaddal. Minden tökéletesen boldog körülötted, nincs nyugtalanság. És ha ez a látásmód számodra természetessé válik… azzá válik, ez az egyik legtermészetesebb dolog, az embernek csak abba kell hagynia az összpontosítást, fel kell hagynia a várakozással:

„…akkor elpusztítja a megkülönböztetést…”

akkor nincs többé semmi, ami jó; nincs semmi, ami rossz; nincs semmi, ami ronda; nincs semmi, ami gyönyörű,

„…és eléri a buddhaságot.”

A buddhaság a legmagasabb szintű felébredést jelenti. Amikor nincs többé megkülönböztetés, mindenfajta különbségtétel elvész, elérkezik az egység, csak egy marad. Még „egynek” sem hívhatod, hisz az is egy dualitás részét alkotja. Egy marad, de nem hívhatod „egynek”, mert hogyan hívhatnád „egynek” anélkül, hogy mélyen belül azt ne mondanád, „kettő”. Nem, nem azt mondod, hogy „egy” marad, hanem egyszerűen azt, hogy a „kettő” eltűnik, a „sok” eltűnik. Most az egész egy határtalan egység, semminek sincs határa.

Egy fa egybeolvad egy másikkal, a föld egybeolvad a fákkal, a fák egybeolvadnak az éggel, az ég egybeolvad a túlvilággal… te egybeolvadsz velem, én egybeolvadok veled… minden egybeolvad… a megkülönböztetések elvesznek, egybeolvadnak és összefolynak, ahogy a hullámok egybefolynak más hullámokkal… vibráló, élő, határok nélküli, meghatározás nélküli, megkülönböztetés nélküli óriás egység… a szent egybeolvad a bűnözővel, a bűnöző egybeolvad a szenttel… a jó rosszá válik, a rossz jóvá… az éjszaka nappallá változik, a nappal éjszakává… az élet halálba fordul át, a halál újra életet formáz – és így minden eggyé vált.

Csak ebben a pillanatban valósul meg a buddhaság: amikor nincs semmi jó, semmi rossz, nincs bűn, nincs erény, nincs sötétség, nincs éjszaka – semmi. Nincs különbség. A megkülönböztetések a te tanult szemeid miatt léteznek. Te azt tanulod, hogy hogyan tégy különbséget. De a valóságban nem létezik különbség. A megkülönböztetést te vetíted ki magadból. A megkülönböztetést te adod a világnak – az nincs ott. Ez a szemeid ravaszsága, és a szemeid becsapnak.

„A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk;

miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs.

Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.”

„A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk…” És ugyanez igaz a gondolataidra is, és ugyanez a belső egedre is. A gondolataidnak nincs gyökerük, nincs otthonuk: épp ahogyan a felhők, ők is sodródnak. Így hát nem kell, hogy küzdj ellenük, nem kell, hogy ellenük legyél, még csak meg sem kell próbálnod megállítani őket.

Ennek egy mély felismeréssé kell válnia benned, hiszen amikor egy ember elkezd érdeklődni a meditáció iránt, rögtön megpróbálja megszüntetni a gondolatait. De hogyha megpróbálod megszüntetni őket, akkor soha nem szűnnek meg, mert a megszüntetésükre irányuló kísérlet maga is egy gondolat, a meditációra irányuló próbálkozás is egy gondolat, a buddhaság elérésére tett próbálkozás is egy gondolat. Hogyan állíthatnál meg egy gondolatot egy másik gondolattal? Hogyan szüntethetsz meg egy elmét egy másik elmével? Akkor csak belekapaszkodsz a másikba. Ez megy majd újra meg újra, míg csömört nem kapsz; és ennek nincs vége.

Ne küzdj – mert ki fog küzdeni? Ki vagy te? Csak egy gondolat. Szóval ne változz át harcmezővé, ahol egyik gondolat próbálja megölni a másikat. Inkább légy egy szemtanú, nézd a gondolatokat, ahogy úszkálnak. Meg fognak szűnni, de nem úgy, hogy te megszünteted őket. Azáltal szűnnek meg, hogy tudatossá válsz, nem pedig azért, mert erőfeszítéseket tettél, hogy megszűnjenek. Nem, akkor soha nem szűnnek meg, akkor ellenállnak. Próbáld meg és meglátod: próbálj csak megállítani egy gondolatot – az a gondolat mindig veled marad. A gondolatok nagyon makacsok, hajthatatlanok; mint a hatha jógik, nem tágítanak. Eldobod őket, ők meg visszajönnek millió és egy alkalommal. Te belefáradsz, de ők sohasem. Megtörtént, hogy egy ember érkezett Tilopához. Ez az ember a buddhaságot akarta elérni és hallotta, hogy Tilopa már elérte ezt az állapotot. Tilopa valahol egy tibeti templomban tartózkodott. Az illető megérkezett, Tilopa ült, az illető meg így szólt:

– Szeretném megállítani a gondolataimat.

Tilopa így válaszolt:

– Nagyon egyszerű. Adok neked egy eszközt, egy technikát. Kövesd azt, amit most mondok: csak ülj le, és ne gondolj a majmokra. Ez megteszi.

Az illető erre azt mondta:

– Ilyen egyszerű? Csak a majmokra nem kell gondolni? De hát én soha nem is gondoltam rájuk!

– Most tedd ezt, és holnap majd elmondod, mi történt – mondta Tilopa.

Képzelheted mi történt a szerencsétlennel… majmok és majmok mindenütt. Éjjel semmit sem tudott aludni, egy szemhunyásnyit sem. Ahogy kinyitotta a szemeit, ott voltak. Vagy becsukta a szemeit, de akkor is ott voltak és grimaszokat vágtak… Meg volt döbbenve.

– Miért adta nekem ezt a technikát ez az ember? Hiszen ha a majmokkal lenne a probléma… engem még sosem zavartak. Ez az első alkalom, hogy ez történik…

És tovább próbálkozott, aztán még reggel is újra próbálkozott. Megfürdött, leült, de semmi sem használt: a majmok nem tágítottak.

Estére, amikor visszatért, majdnem megőrült, mert a majmok követték őt, ő pedig beszélt hozzájuk. Megjött és azt mondta:

– Kérlek ments meg valahogy! Én inkább nem akarok semmilyen meditációt, eddig teljesen jól voltam… És nem akarom a megvilágosodásodat sem, csak szabadíts meg ezektől a majmoktól!

Ha akarattal a majmokra gondolsz, lehet hogy nem jönnek el hozzád. De ha nem akarod… ha azt akarod, hogy ne jöjjenek, akkor követni fognak mindenüvé. Nekik is van egójuk, és nem hagyhatnak el olyan könnyen. És mit képzelsz magadról, hogy csak úgy próbálsz nem gondolni a majmokra? A majmok ingerültek lesznek: nem hagyják magukat.

Ez történik az emberekkel. Tilopa viccelt. Azt mondta ezzel, hogy nem fog sikerülni, ha megpróbálsz megállítani egy gondolatot. Épp ellenkezőleg, maga a megszüntetésére irányuló erőfeszítés ad neki energiát, magára a figyelem elkerülésére tett kísérlet válik figyelemmé. Tehát mindig, amikor el akarsz kerülni valamit, túl sok figyelmet fordítasz pont arra a valamire. Ha nem akarsz gondolni valamire, máris arra gondolsz.

Ne felejtsd el ezt, különben ugyanilyen helyzetbe kerülsz. A szerencsétlen megszállottat megszállták a majmok, mert el akarta űzni őket. Nincs szükség arra, hogy megállítsd az elméd. A gondolatok gyökértelenek, otthontalanok, vándorok – nem kell, hogy aggódj miattuk. Egyszerűen csak nézd őket, nézd anélkül, hogy figyelnél rájuk, csak nézz.

Ha jönnek, úgy is jó, ne érezd rosszul magad miattuk – hiszen a leghalványabb ellenérzés, és máris harcolsz velük. Teljesen jól van, így természetes: ahogy a levelek megjelennek a fákon, úgy jelennek meg az elmében a gondolatok. Ez így van rendjén, pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Ha nem jönnek, az gyönyörű. Egyszerűen egy pártatlan megfigyelővé válsz, sem érte, sem ellene, se nem méltányolva, se nem helytelenítve – minden értékelés nélkül. Egyszerűen ülsz belül magadban, és nézel – nézel anélkül, hogy bármit néznél.

És megtörténik… hogy minél inkább nézel, annál kevesebb dolgot találsz. Minél mélyebbre hatolsz, annál inkább eltűnnek, szertefoszlanak a gondolatok. Ha egyszer rájössz erre, a kezedben a kulcs. Ez a kulcs pedig megnyitja a legtitkosabb jelenséget is: a buddhaság jelenségét.

„A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk;

miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs.

Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.”

És amint meglátod, hogy a gondolatok sodródnak, úgy már nem a gondolataid vagy, hanem az űr, amiben a gondolatok sodródnak – elértél az én-tudatodhoz, megértetted a tudatosság jelenségét. Akkor az ítélkezés véget ér: akkor semmi sem jó, semmi sem rossz, akkor minden vágy egyszerűen eltűnik, hiszen ha nincs semmi, ami jó és nincs semmi, ami rossz, akkor nincs többé semmi, amire vágysz és nincs semmi, amit elkerülnél.

Elfogadsz mindent, ellazulsz és természetessé válsz. Elkezdesz a létben lebegni, sehová sem tartva, hisz nincs cél. Nem egy terv irányába, mert nincsenek már terveid. Ekkor elkezdesz minden pillanatot élvezni, akármit is hozzon – ne feledd: akármit. És képes vagy élvezni, mert nincs több vágyad és elvárásod. Többé nem kérsz semmit, így hát bármit is kapsz, azért hálás vagy. Csak az, hogy ülsz és lélegzel olyan csodálatos, csak az, hogy itt vagy olyan csodálatos; az élet minden pillanata egy varázslatos dologgá, önmagában egy csodává alakul.

„A térben különböző formák és színek öltenek alakot, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg.

Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.”

És akkor, akkor már tudod, hogy „a térben formák és színek öltenek alakot”. A felhők sokféle formát magukra öltenek: láthatsz elefántokat, oroszlánokat és amit csak akarsz. A térben formák, színek jönnek és mennek… „de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg…”, de akármi is történjen, az ég érintetlen marad, azt semmi nem festi meg. Reggel olyan, mint a tűz, a Napból áradó vörös tűz, az egész égbolt vörössé válik, de hová lesz a vörösség éjjel? Az egész égbolt sötét, fekete. Reggel pedig hová tűnik a sötétség? Az eget semmi nem festi meg, az ég érintetlen marad.

Egy szannyászin útja ez: olyannak maradni, mint az ég; érintetlennek minden átmeneti dologtól. Érkezik egy gondolat – egy szannyászin nem henceg vele. Nem mondja, hogy: „Hm, milyen helyes gondolatokkal, milyen erényes gondolatokkal vagyok tele, áldott a világ, hm, a gondolataimból is látszik…” Nem, ő nem henceg, mert ha henceg, akkor megfesti valami. Nem állítja, hogy ő jó. Aztán jön egy rossz gondolat – de ez nem sújtja le, különben megint csak megfestené valami. Jó vagy rossz, nappal vagy éjszaka, ő csak néz mindent, ami jön és megy. Az évszakok változnak, ő csak figyel; a fiatalság öregkorba ér, és ő csak figyel – de őt nem színezi semmi. És ez a szannyászin mibenlétének legmélyebb jelentése, hogy olyan légy, mint az égbolt, a tér.

Valójában ez a helyzet. Amikor azt gondolod, hogy valamilyen színt kapsz, az csak gondolat. Amikor azt gondolod, hogy jó lettél, vagy rossz lettél, bűnöző lettél, vagy szent lettél, az mind csak gondolat, mert a belső eged soha nem válik semmilyenné – az egy lét; soha nem válik semmivé. Minden valamivé válás csupán valamely formával, névvel, színnel való azonosulás – minden valamivé változás. Te egy lét vagy, már most is az vagy – nincs szükség arra, hogy valamivé válj.

Nézz fel az égre: jön a tavasz, és az egész teret betölti a madárdal, azután a virágok és az illat. Aztán jön a nyár, aztán az ősz. Aztán jön az eső – és minden tovább változik és változik és változik. Ez mind az égben történik, de mégsem színezi azt meg egyik sem. Mélységesen távol marad. Mindenhol jelen van, de mégis érintetlen. Egyszerre van a legközelebb és a legtávolabb.

Egy szannyászin épp olyan, mint az égbolt: a világban él – megjelenik az éhség, azután a jóllakottság, megjelenik a nyár, azután a tél, jó napok, rossz napok, jó hangulatok, nagyon lelkes, eksztatikus, eufórikus hangulatok, rossz hangulatok, levert, sötét, terhelt hangulatok – minden jön és megy, és ő megfigyelő marad. Csupán csak figyel, és tudja, hogy minden el fog múlni, sok minden fog még eljönni és elmenni. Többé nem azonosul semmivel sem.

A szannyász: nem-azonosulás. A szannyász a legtündöklőbb virágzás, a legcsodálatosabb ragyogás.

„A térben formák és színek keletkeznek, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg.

Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.”

Amikor Buddha elérte a legvégső, a legeslegvégső megvilágosodást, megkérdezték tőle:

– Mit értél el?

Ő pedig nevetett és azt mondta:

– Semmit! Hisz minden, amit elértem, már itt volt bennem. Ez nem olyan valami, amit elnyertem. Mindig is itt volt bennem öröktől fogva, hisz ez maga a természetem. Csak eddig nem törődtem vele, nem voltam tudatában. A kincs mindig itt volt, csak elfelejtkeztem róla.

Elfelejtetted, ez minden – ez hát a tudatlanságod. Ami a természetedet illeti, közted és egy buddha között nincs különbség. Csak egy különbség létezik: az, hogy te nem emlékszel arra, hogy ki vagy – ő azonban igen. Te ugyanaz vagy, de ő emlékszik, te pedig nem. Ő felébredt, te mélyen alszol – de a természeted ugyanaz.

Próbáld ilyen módon megélni – Tilopa technikákról beszél –; élj úgy a világban, mintha te lennél az égbolt, tedd ezt az életstílusoddá. Valaki dühös rád, megbántódik – te figyelj! Ha megjelenik benned a harag – figyeld! Változz át egy távoli megfigyelővé, egyre csak nézz és nézz és nézz! És pusztán a figyeléssel, anélkül, hogy bármire néznél igazán, anélkül, hogy bármi megszállottjává válnál, amikor az érzékelésed kitisztul, hirtelen, egy pillanat alatt – valójában az időn kívül történik mindez –, hirtelen, az időn kívül felébredsz: buddhává váltál, megvilágosodtál, felébredtél.

Mit nyer egy buddha ebből az egészből? Semmit sem nyer. Épp az ellenkezője történik, nagyon sok mindent elveszít: a szenvedést, a fájdalmat, a kínt, a szorongást, az ambíciót, a féltékenységet, a gyűlöletet, a birtoklási vágyat, az erőszakot – mindezt elveszíti. Hogy mit nyer? Semmit. Azt nyeri el, ami mindig is ott volt – emlékezik.

folytatás