Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

14

Marshall tiszteletes családja minden szerda estét parókiai összejöveteleken töltött. Hétvégén és nyaranta evangelizációs kampányt folytattak. Az életet folyamatosan kitöltötte a harsány éneklés, a duhaj imádkozás, a bűnösök sírása és a megváltottak ordítása. Geoff örökbe fogadó apja minden szeánsz elején színpadra szólította jól ápolt családját. Nora a karján tartotta habfehérbe öltöztetett kisebbik fiát; a nagyobbik, aki az anyja lábának támaszkodott, és még kora este is patyolattiszta volt, általában fehér inget és parányi csokornyakkendőt viselt. Marshall nagytiszteletű bemutatta családja összes tagját, akik közül mindig Geoff került sorra utolsónak, és hangsúlyozta, minő istenes cselekedet volt tőlük, hogy befogadták liliomfehér körükbe az idegen pogány vademberek egy ivadékát. Geoff volt a példa, amelyet a gyülekezetnek statuáltak. Megtanult egyenesen állni és mosolyogni, miközben a család és a gyülekezet feje ismételten kijelentette, hogy mindenkinek kötelessége szeretni az ellenséget, megbocsátani a tudatlanságot, imádkozni a pogányokért, megtéríteni a vadakat és a sátán fejére tapodni a civilizálatlan kultúrák kigyomlálásával. Mindez nagyon zűrzavaros volt Geoffnak, aki hétfőn és kedden úgy érezte, haladt valamit, és része lett Isten családjának, szerdán mégis úgy mutogatták, mint az elkárhozott lelkek mintapéldányát. Vicc lett az egész, játék, szerep, ugyanolyan, mint a hangoké Nora kedvenc rádióműsoraiban, az "Ilyen az élet"-ben és a "Stella Dallas életé"-ben. Már hallott a kintornások majmairól, és a fogoly állatokéhoz hasonlította helyzetét. Tudomása szerint ő volt az egyetlen sötét bőrű személy Vermontban.

Az egyik szerda estén megállapította, hogy a tiszteletes az ő könyvtári könyveiben végzett búvárlatokat az ausztráliai őslakosokról. Aznap esti prédikációja olyan primitív népekről szólt, akiknek nincsen írásuk, akik nem tudnak házat építeni és élelmet termeszteni, azonkívül fogalmuk sincs Jézus szeretetéről vagy a mennyei üdvözülésről. Geoff meg volt alázva. El akarta magyarázni Marshalléknak, hogy ő nem azért érdeklődik az ausztráliai őslakosok iránt, mert tudni szeretné, milyenek, hanem mert azt akarja, hogy Marshallék tudják, ki és mi ő. De hallgatott. Ausztrália a föld másik oldalán van, és nem is biztos, hogy ő valaha is vissza akar térni azokra a partokra.

Öccseihez sohasem állt közel. Azok persze sokkal fiatalabbak voltak, és mindig összetartottak. Ha valamelyik eltört egy játékot, mindig Geoffra fogták, és a szüleik mindig nekik hittek. Geoff nem tudta megvédeni magát. Soha senki nem hallgatta meg, mindig neki kellett veszítenie.

Ahogy idősebb lett, már nem volt olyan kiváló tanuló. Értette a leckéket, de nem érdekelte a tananyag, úgyhogy csak a minimumot teljesítette. Sohasem kérdezte, hogy miért visel turkálós göncöket, holott a Marshall gyerekeket a divatüzletből öltöztetik, vagy hogy miért alszik az alagsor sötét zugában, a fiúk pedig a napfényes sarokszobában. Sohasem kérdezte, mert tudta, hogy ő nem tartozik ide. Nem tartozik sehova.

Amikor tizennégy éves lett, Marshallék átköltöztek Texasba. Geoff hallgatott. Az nyilvánvaló, hogy korábban is szó lehetett a költözésről, a fiúkat módszeres gügyögéssel vehették rá a beleegyezésre, de Geoff csak azon a napon tudta meg, amikor elindultak. Nem engedték meg neki, hogy búcsút vegyen Schroedertől, egyetlen igazi barátjától. Texasban a népesség jelentős hányadát alkották a mexikóiak, indiánok és négerek. Geoffot gyakran nézték helyi színesnek, úgy látszik, Texasban hírét sem hallották az ausztrál őslakosoknak. Texasi iskolaéveit tartotta a legjobbaknak, nem az osztályzatok szempontjából, hanem mert befogadták, mégpedig történetesen a legvagányabb és a leghírhedtebb diákcsoport fogadta be. Titokban mindegyik barátja bevallotta neki, hogy szeretnének megtanulni írni, olvasni, matekozni. Teljesen normális srácok voltak, de annyi előítélettel találkoztak, hogy csak fitogtatott durvasággal tudtak figyelmet kicsikarni maguknak a tanároktól. Geoff jobbnak vélte, ha alkalmazkodik az új életstílushoz, azaz megtanult káromkodni, cigarettázni, inni és lopni, de ugyanakkor korrepetálta is a haverjait.

Amint barátai lettek, rögtön összeütközésbe került a törvénnyel, először csak iskolakerülésért, aztán tiltott ivászatokért. Elkapták vezetés közben akkor, amikor kora miatt még nem is szerezhetett jogosítványt, és le is tartóztatták. Nem volt hajlandó templomba járni, többé nem tűrte a megjegyzéseket és a bántalmazást a Marshall fiúktól. Magába zárkózott, a lehető legtöbb időt töltötte házon kívül, és lélekben elszakadt örökbe fogadó családjától.

Tizenhat évesen rákapott a szeszre, és egy esős csütörtök éjszakán egyszerűen nem ment haza. Annyit ivott, hogy elájult egy ócska putriban, ahol baráti összejöveteleiket tartották. Alkoholizmusát el tudta titkolni Marshallék elől, mert sohasem ivott annyit, hogy berúgjon, csak egy kevéskét, de azt mindig, és így élt az alkohol hatása alatt órákon, napokon át. Elszakadása a Marshall családtól gyors volt, és sima. Ők nem keresték, és neki se hiányzott egyikük sem.

 

15

1952 januárjában Beatrice betöltötte a tizenhatot. Születésnapjának senki sem tulajdonított jelentőséget, jött és elment észrevétlenül. Az irgalmasnővéreknél sohasem tartottak születésnapot.

Február első felében hívatták Paul atya irodájába. A hosszú asztalnál ott ült Agatha nővér, Margaret nővér, Raphael nővér, a pap és egy középkorú fehér asszony, aki kék ruhát viselt, ugyanolyan kék árnyalatú, fátyolos kalapkával.

- Ő Mrs. Crowley - mutatta be Paul atya az idegent. - Azért jött, hogy állást ajánljon neked. Mi csak tizenhat éves korodig vagyunk kötelesek gondot viselni rád, úgyhogy ideje a saját lábadra állnod. Mrs. Crowley egy panziót vezet, és segítségre van szüksége a takarításhoz, főzéshez, a lakók kiszolgálásához. Te meg tudnád ezt csinálni, nem gondolod?

- De igen - felelte Beatrice félénken.

- Helyes. Akkor menj el Margaret nővérrel, szedd össze a holmijaidat, ebéd után pedig Mrs. Crowley elvisz. - Felállt. Beatrice korábbi tapasztalatokból tudta, hogy távozhat. Visszament a hálóba, és leült az ágyára. Pulzusa vadul vert. Amióta elveszítette Freda nővérét, nem engedte meg magának, hogy bárkivel közeli, bizalmas baráti viszonyba kerüljön. Ennek ellenére hiányozni fognak a lányok, főleg a kisebbek. Kivett a matraca alól egy szivarosdobozt, és gyengéden tartogatta a kezében. Abban volt minden értéke: egy üres jódosüveg, Freda fehér fátyla, egy fényes kavics és több levél, amelyeket Freda írt. Bejött Margaret nővér egy papírzsákkal. Beatrice összehajtogatta alsóneműjét, hálóruháját, beleejtette a zsákba, és rátette a szivarosdobozt. Megengedték, hogy elhozzon az árvaház raktárából két pamut házi ruhát, és kiegészítse velük a holmiját. Beatrice az utóbbi néhány évben nem viselt cipőt, de megtalálták az egyik apáca levetett cipőjét, amely nagyjából illett a lábára, hogy szalonképes lehessen Mrs. Crowley házában. Utálatos érzés volt cipőben lenni.

Délben Paul atya bejelentette, hogy Beatrice távozik, ő pedig az ebédlőasztal mellől istenhozzádot mondott az egész iskolának. Egy órakor már egy kupé hátsó ülésén ült, friss zöldségek, egy kékre festett vas kerti szék két darabja és a hat akasztója közül négyet még mindig őrző, fa előszobai fogas között. Amíg Mrs Crowley vezetett, nem sokat beszélgettek. Nem is volt baj, mert Beatrice nem győzött betelni a világ látványával, amelyről oly keveset tudott. Szinte a lélegzete is elállt a tudattól, hogy egy életre megszabadult az árvaháztól. Fogalma sem volt róla, hová megy, mi fog történni vele, hogyan boldogul. Ő csak annyit tudott, hogy reggel még a missziós iskolához tartozott, most pedig azt próbálja ki, milyen lesz egy bizonyos Mrs. Crowleyhoz tartozni.

 

16

Geoff Marshallnak elmosódott maszatba olvadt össze a tizenhatodik és a huszonharmadik éve között eltelt idő. Alkoholos felajzottságból mély depresszióba zuhant, állt sztrádákon és tanyasi dűlőutakon felhőszakadásban, hóesésben, jégverésben és tikkasztó hőségben.

1953 januárjában, tizenhetedik születésnapján borús időre ébredt egy élelmiszert szállító teherautó első ülésén. A sofőr megsajnálta a fiatal fiút, akit majdnem elgázolt az esőben a műút szélén. A teher a kansasi Wichita egyik gyárából vitt szállítmányt Nebraskába és Iowába. Órák óta esett. A vezetőfülkében meleg volt, a szélvédőre jeges eső zuhogott, a sofőrnek rendszeresen törülgetnie kellett az üveget, hogy jobban lásson. Nagy ívben vette az egyik kanyart, és egyszer csak ott állt a fényszórói előtt az összefagyott fekete alak. A fiú kék farmert viselt, amelyet az eső feketére áztatott. Vékony sötétkék zubbonyát felhúzta a füléig, és a bőre sötét volt. Ruháján és haján meggyűlt a zúzmara. Amikor a vezetőnek sikerült visszaszereznie uralmát a teherautó fölött, rálépett a fékre, és megállt. A srác odaszaladt.

- Szállj be - mondta neki a sofőr. - Mi a fenét csinálsz te erre? Negyven mérföldre van a legközelebbi város.

Geoff elmagyarázta, hogy stoppolt. Egy helyi gazdálkodó idáig hozta, aztán itt befordult és hazament. Akkor még nem esett, mikor négy órája kimászott a gazda autójából, hogy elcsípje a következő járművet. Csakhogy gyér volt a forgalom, és a kocsik elhúztak mellette.

A sofőr felszólította, hogy vesse le átázott zubbonyát és ingét, majd odaadott neki egy ócska fürdőlepedőt az ülés alól. Geoff beburkolózott. A termoszban maradt némi kávé, amin megosztoztak. Egyiküknek se volt túl sok mondanivalója, és Geoff nemsokára elaludt.

Nem sütött nap a szürke égen, amikor kinyitotta a szemét. Viszont melegben volt. Inge megszáradt, és bár a farmere nyirkos maradt egy kicsit, sokkal kevésbé volt kényelmetlen. A sofőr leparkolta a teherautót egy út menti csárda előtt. Amikor kikapcsolta a motort, a csend felébresztette a stoppost. - Harapjunk valamit - indítványozta a sofőr. - Van pénzed?

Geoff megrázta a fejét.

- Nem számít, fizetem. - Bementek és leültek a legközelebbi bokszban, amelyet elnyűtt, kifakult sárga műanyaggal kárpitoztak. Egy pincérnő zavartan figyelte őket a pult mögül, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán nem kérdezett. Néhány perc múlva a sofőr elkurjantotta magát: - Hé, hát itt nincs kiszolgálás?

- Mit kér? - érdeklődött a nő, de nem nézett föl az újságból.

- Mijük van?

- A szokásos: tojás, szalonna, pirítós, palacsinta, gabonapehely. Mit kér?

- Én szalonnás rántottát és hagymás reszelt krumplit is, olajban sütve. Na és te, kölyök? Akarsz szalonnás rántottát?

Geoff bólintott.

- Az övét is maga fizeti? - érdeklődött a nő.

- Majd még meglátom - vakkantotta a sofőr, és rákacsintott a fiúra. - Ronda alakokkal nem kell udvariaskodni. Ennek a csajnak fogalma sincs, mire való a borravaló.

Miközben kihozták a reggelijüket, bejött egy férfi, és letelepedett a pulthoz. Ötvenhez közeledő, magas, vékony, kopaszodó ember volt. A pincérnő Lyle-nak szólította. Kávét töltött egy csészébe, és kérés nélkül a jövevény elé tolta. Lyle és a pincérnő hallhatólag azt a párbeszédet folytatták, amelyet tegnap kezdtek el. A férfi még mindig nem talált senkit, aki segítene kipakolni a nagy kocsiszínt, a kiárusítás meg szombatra van kitűzve. A pincérnő együtt érzett, de nem volt ötlete.

- Ez az én barátom itt, ez jó munkásember - közölte a sofőr teli szájjal, és Geoffra bökött az állával. - Van koszt, kvártély és bér?

- Igen, van egy szobánk - felelte Lyle. - De csak szombatig. Nem állandó. Napi tíz dollárt tizetek öt napra.

A sofőr elvigyorodott. - Fizesse ki a reggelijét, és megegyeztünk. Oké, kölyök?

Geoff egészen elhűlt, hogy ez milyen gyorsan lezajlott. Meghívták reggelizni, és most fizetett munkát kap öt napra. Most fizettetik ki a reggelijét, amelyet épphogy megevett. Meg se mukkant addig, amíg a férfi oda nem jött és kezet nem nyújtott. - Lyle Moore vagyok. Téged hogy hívnak?

- Geoff Marshall.

- Örülök az ismeretségnek, Geoff. Megfelel neked ez a munka? Mert mintha csak a barátod beszélne.

- Igen, nekem megfelel - mondta Geoff. - Szabad vagyok szombatig.

Így tehát Lyle Moore és Geoff Marshall együtt távozott a falatozóból Mr. Moore Fordján. A Moore-tanya csupán hat mérföldre volt a várostól. A tanya magában foglalt egy lécvázas, fehér, emeletes házat, egy nyolcállásos lóistállót, egy pajtát, amelyben szénát és gépeket tároltak, és egy hatalmas kocsiszínt, zsúfolva azzal a sok mindenfélével, amit a nemrég elhunyt Mrs. Moore gyűjtött össze az évek során. Nyaranta a Moore házaspár úgyszólván minden hónapban eljárt a tanyasi kiárusításokra. Ez volt az ő társadalmi életük. A tanyasi emberek pénzzé tették a holmijukat, ha újat akartak vásárolni, de néha azért, mert a városiak felkapták a régiségeket. - Az volt a probléma anyával, mármint a feleségemmel - magyarázta Lyle -, mert én is mindig anyának szólítottam, mint a srácok, szóval az volt vele a probléma, hogy csak vásárolta a holmit, de sose adta el. Most meg kell szabadulnom a cucctól. Szombaton jön a becsüs, és nekem tudnom kell, mink van. Szét kell szortíroznom. Most már csak Nancy lányom van otthon, a kisebbik. Ez túl sok munka nekünk kettőnknek. Ha tényleg olyan keményen dolgozol, az nagy segítség lesz nekem. Átutazóban vagy? Mert azt tudom, hogy nem itt laksz. Mellesleg mennyi idős vagy?

- Tizenkilenc leszek ebben a hónapban - felelte Geoff, hozzáadva két évet a korához. - Most éppen utazgatok, azt akarom eldönteni, hol szeretnék élni, és milyen típusú munkát szeretnék csinálni.

- Okos ötlet. Nagy a világ. Sok benne a lehetőség. Moore-éknál ugyanaz volt a vendégszoba, ahol Lyle fia lakott gyerekkorában. Azóta felnőtt, megnősült, és elköltözött Oregonba. Ritkán látogatott haza a Közép-Nyugatra.

Az első hang, amit Geoff hallott Nancytől, egy visítás volt. Nem is felelt apja "Halló, itthon vagyok!"-jára. Lyle megmutatta Geoffnak a szobát és a fürdőszobát. Éppen kiléptek a folyosóra, amikor Nancy ledübörgött a lépcsőn, zuhanyozástól vizes haját szárítgatva. Amikor Geoff előjött a szobából, a lány fölnézett és visított. Mindenkinek kínos volt, de érthető. Mr. Moore elmagyarázta, ki a vendégük, és ezzel lecsillapodtak a kedélyek.

Ez a nap azzal telt, hogy a fiatal kisegítő különböző tárgyakat cipelt a kocsiszín üres közepén kijelölt helyekre. Egész érdekes volt kikérdezni Lyle-t a dolgokról. Százszámra akadtak itt furcsaságok, például egy lófogatú, hatszemélyes szán. Voltak mindkét végükön fogantyús fűrészek, hogy egyszerre két ember vághassa a fát. Geoff viasz olvasztásához való, nagy öntöttvas fazekakat és gyertyaöntő formákat cipelt. Találtak régi, nagy szekrényes rádiókat, hanglemezeket ládaszám, különböző stílusú vajköpülőket és legalább ötven, cifrán faragott képkeretet. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan használták a régiek ezeket a holmikat, de a fiú nem tudta elképzelni, miért akarná bárki is megvenni az efféle ócska kacatot.

Este Mr. Moore a saját holmijából adott tisztát Geoffnak, kettejük koszos ruháját pedig beledobta a mosógépbe. A vacsorát is ő készítette el, miközben Nancy a nappaliban üldögélt, és kiabált Geoffnak, hogy menjen be hozzá. Úgy látszik, Mr. Moore nem szokta megkérni a lányát, hogy segítsen a házimunkában, Nancy-nek pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi. Hármasban vacsoráztak, majd a két fiatal kiballagott a kocsiszínbe, hogy megnézzék, mi maradt fölfedezetlenül.

- Engem nem azok az ócska vackok érdekelnek, amit pakoltok. Apunak van egy kis dugi házi célzóvize a másik színben - mondta Nancy. - Nem is feltételezi, hogy tudok róla. Gyere csak, megmutatom.

Bementek a szénatárolóba. Nancy odasietett egy hámló festésű, ócska deszkaszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és elővett egy palackot.

- Itt leülhetünk - lépett oda a sarokban felhalmozott szénához, menet közben bontva fel az üveget.

- Szerintem ez nem jó ötlet - vélte Geoff, felmérve az ismeretlen környezetet. - Apukád berághat.

- Á, ismerem én az aput. Elmosogat, meghallgatja a rádiót, kiakasztja a mosott ruhát a hátsó tornácra, és lefekszik. Még csak nem is fog keresni bennünket. Sose keres. - Igaza volt. Megitták a házi tütüt, és Nancy elsírta, milyen unalmas és cefre az élet a Közép-Nyugaton. Felbontottak egy második palackot. Valamikor éjszaka Geoff arra riadt fel, hogy Nancy elment. Ő is áttapogatózott a házba, és lefeküdt. Remélte, hogy a lány is ugyanezt tette.

A második nap is ugyanígy telt, csak a történetek különböztek, amelyeket Lyle mesélt a régiségekről. Volt három csiszolt tükör egy szállodából, mindegyik két méter magas, és a hozzájuk tartozó diófa bárpult, réz lábtámasszal. Voltak kárpitozott székek, amelyeknek piszkos kék bársonyából kibuggyant a lószőr. Lyle lefújta a vastag port egy fekete dobozról, amely különös alakú pisztolyokat rejtett. Párbajpisztolyok voltak. Elmagyarázta, hogy a férfiak így rendezték a nézeteltéréseiket: ilyenekkel lőtték le egymást.

Ebédidőben átmentek a konyhába. Lyle szendvicseket készített, és felbontott egy leveskonzervet. Evés közben kifelé bámult az ablakon, nagyokat hallgatott, majd azt mondta: - Jó életem volt, fiatalember. Igen, nagyon szerencsés vagyok. Az enyém a tető a fejem felett. Egy jó asszony szeretett. A srácaim egészségesek. A gazdálkodás nehéz dolog, de akkor megyek horgászni, amikor akarok. Remélem, megtalálod a hivatásodat. Remélem, neked is jó életed lesz.

Délután megállt a Moore-tanya bekötőútjánál a sárga iskolabusz, és Nancy felbaktatott a házhoz. Látta, hogy Geoff őt nézi a kocsiszín ajtajából, de nem jelezte, hogy felismerné a fiút. Amikor a férfiak végeztek a munkával, és átjöttek a házba mosakodni, a lány fent volt a szobájában. Hangosan szólt a zene, és úgy hallatszott, mintha Nancy táncolna. Nem tett kísérletet arra, hogy segítsen az apjának, aki ismét maga készítette el a vacsorát és dobta be a piszkos ruhákat a mosógépbe.

Vacsora után Nancy és Geoff meg sem állt a szénatároló sarkában levő szekrényig. Nancy jókedvű volt. Utálta az iskolát, utálta ezt a tanyát, utálta ezt a várost, de a mai nap jó nap volt. Szerepet osztottak neki a tavaszi iskolai színielőadáson.

- Miért nem mesélted el apukádnak? - kérdezte Geoff, amikor megdöntötte a palackot az első kortyra.

- Nem érdekli. Te nem ismered az aput. Anya volt az egyetlen, akit érdekelt az ilyesmi. Ő eljött volna az előadásomra. De most már nem láthat. Szerintem a halottak nem tudják, mi történik velünk, vagy igen?

- Nem tudom. A mostohaapám prédikátor volt. Sokat emlegette a halált meg az üdvözülést és az elkárhozást, de akkora képmutató volt, hogy mellőztem az odafigyelést. Régóta nem gondolok ilyen dolgokra.

- Hát én nem hiszem, hogy bárki megláthatna bennünket - folytatta Nancy. - Bár azért szívesen adnék nekik valami látnivalót. Neked mi az álláspontod? - Kigombolta a blúzát és elkezdte levetni. - Még sose láttam négert. Vetkőzz le.

- Nem néger vagyok - jelezte Geoff. - Ausztráliai.

- Ó, bánom is én, mi vagy. A fekete az fekete. - Megragadta a fiú kezét, és rányomta a testére. - Gyere, marhuljunk egy kicsit - súgta.

Geoff még Texasban sokszor hallotta a barátait, mikor nőkkel töltött időkről mesélnek, de ő még sohasem volt lánnyal. Bizonytalankodott, húzódozott, úgyhogy Nancy dirigált. Kiitták a palackot, és Geoff maga se tudta, mi történt. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit a hapsik meséltek. Úgy tűnt, Nancy végzett. Felöltözött és átment a házba. A fiú várt néhány percig, aztán követte. Nancy addigra lefeküdt.

A kocsiszín-takarítás harmadik napján Lyle fölfedezett egy rovátkolt fából készült tojástartót, amelynek kartonpapírral bélelt üregeiben Mrs. Moore antik ékszereket helyezett el nagy gonddal. Azt mondta Geoffnak, hogy vigye föl a házba, este majd alaposabban megnézik.

Vacsora után Lyle-nak eszébe jutott a lelet. Szólt Geoffnak, hogy vigye át a dobozt a lányához, majd megkérte Nancyt, gondosan nézzen át minden rekeszt, nehogy kimaradjon valami, és vizsgálja meg, van-e közte értékesebbnek tűnő dolog. Majd ő is jön, csak előbb elmosogat és beteszi a gépbe a ruhát. Geoff figyelte Nancyt, ahogy eltávolítja az első réteget, majd sorra kiszedegeti a tojástartó-mélyedésekből a tárgyakat. Voltak gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok és karkötők. Egyik kamasz se tudott annyit az ékszerekről, hogy megbecsülhesse az értéküket, mindenesetre Nancy zsebre vágott egy gyöngysort, ahelyett hogy visszatette volna a dobozba. Tovább vizsgálgatta az ékszereket, és még egy gyémántgyűrű, egy smaragdos bross meg egy gyémántokkal kirakott pár mandzsettagomb követte a zsebbe a gyöngysort, mielőtt Lyle utánuk jött volna a nappaliba. Egészen elámult, hogy a felesége milyen gyűjteményt szedegetett össze, és bizonyosra vette, hogy az ékszerek jó áron kelnek majd el a szombati kiárusításon.

Másnap dél felé végeztek a munkával. Lyle azt mondta Geoff-nak, hogy elmehet, ha akar, de maradhat is éjszakára, és akkor holnap reggel folytatja az útját. Megkereste a fia kidobott tornazsákját, és belecsomagolt Geoffnak egy váltás ruhát. Kifizetett a fiúnak napi tíz dollárt, aztán odatartotta a tenyerét. - Ez is a tiéd. - Nyakkendőtű volt és a hozzá illő mandzsettagomb. - Szerintem a piros kő gránát, de az is lehet, hogy rubin. Én nem tudom, de szép.

- Csakugyan szép - helyeselt Geoff. - Még nem tudom, hová fogom viselni, de szép.

- Minden fiatalember, aki országjárással keresi a boldogulását, hasznát tudja venni egy pár jó kézelőgombnak - tréfálkozott Lyle.

Másnap reggel, miközben együtt autóztak vissza a falatozóhoz, a fiatal utas lopva figyelte a vezetőt. Lyle az útra összpontosított, amelyen legalább ezerszer hajthatott már végig. Jó ember, gondolta Geoff. Becsületes, talán még nemes lelkű is. Elég baj, hogy a lánya nem látja, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Csak néhány napig ismertem őket. Esetleg érzi az öregfiú, hogy túl alacsony bért fizetett, és örül, amiért nem taperoltam túl sokáig a lányát. Megtapogatta a zsebében a mandzsettagombokat, amelyeket nem is tud használni. Valószínűleg nem is őszinte szívből adta Lyle, hanem kenőpénz gyanánt. De akkor is jó fej.

A falatozónál Lyle elbúcsúzott, majd bement egy csésze kávéra. Geoff kiállt a csárda elé, és fölemelte a hüvelykujját. Öt perc múlva már vitték is.

* * *

Folytatta a stoppolást az Államokban, és megtanulta, hogy inni olcsóbb, mint enni. Detroitban egy hónapig mosogatott. New Orleansban egy köztisztasági cég alkalmazta. Miamiban füvet nyírt és kertet ápolt. Ahová csak ment, mágnesként vonzotta magához a szerencsétleneket, akik rendszeresen loptak egymástól. A mosogatók ellopták a pincérek borravalóját, a kukások ellopták a kertből a biciklit, a fűnyírók megkérdezték a háztulajdonosokat, használhatják-e a fürdőszobát, aztán elloptak mindent, ami befért a zsebükbe. Geoff megértette a tolvajlásokat. Ő is kitagadottnak, ínségesnek érezte magát, ő is irigykedett, ám erősebb volt benne a bűntudat, mert lopni rossz. Gyűlölte végignézni, ha mások csinálták, és gyűlölte a tudatot, hogy ő is képes rá. Hiányzott belőle a becsvágy. Nem tudott kigondolni olyan foglalkozást, amely érdekelte volna, és rájött, hogy ha holtrészegre issza magát, semmit sem kell éreznie. Hálásan fogadta a megkönnyebbülést. Alkoholista lett.

Tizenkilenc éves korában Arizonában letartóztatták, mert csekkeket lopott egy parkoló kocsi első üléséről, és elküldték egy átnevelő intézetbe. Már úgy látszott, ki fog gyógyulni, amikor egy biztosító felfogadta kézbesítőnek és kifutónak. Sajnálatos módon a munkaköréhez tartozott a szeszes italok beszerzése is, hogy az ügynökök koktéllal kínálhassák az ügyfeleiket. Geoff túl könnyen hozzáférhetett az alkoholhoz, és hamarosan elveszítette az állását. Később San Franciscóban megismertették egy különleges fűvel, amely más államokban nem volt kapható. Ez volt az utolsó lökés, amely végképp elindította a lejtőn, hogy alkoholizmusa mellett most még a tiltott anyagra is rákapott. Elveszítette az időérzékét, nem tudta, hol van, és hogy került oda. Hónapokon át tévelygett úgy, hogy egyszer sem tisztult ki a drogoktól.

 

17

A Crowley-panzió lécborítású emeletes ház volt, az egyetlen a takaros környezetben, amelyre szörnyen ráfért volna egy réteg fehér festék. A tető egyik ajtószélességű darabja előrenyúlt a bejárat fölött, mintegy a szolid erőt jelképezve. Két tartóoszlopát utcakőből rakták. A homlokzatot apró ablakok lyuggatták, és mindegyikben más színű függöny lógott. A panzió füves előkertjét, amely ugyanolyan széles volt, mint a ház, derékig érő vaskerítés övezte. A kapu olyan rozsdás volt, hogy be se lehetett csukni. Elvadult bokrok és néhány bátor virág nőtt a ház tövében. Mrs. Crowley megmutatta a panziót, mikor elhajtott mellette, majd befordult mögé, és a hátsó ajtó közelében leparkolt. Öt lépcsőfok vezetett a felerészt szúnyoghálóval borított hátsó ajtóhoz, amely a másfélszer másfél méteres hátsó verandára nyílt.

- Tedd a bútorokat a verandára, és hozd be a zöldséget a konyhába! - vakkantotta Daphne Crowley, majd becsapta a vezetőülés ajtaját, és eltűnt a házban. Beatrice körülnézett. Nagyon gyönge édes illat érzett a levegőben. Meg kell tudnia, hogy honnan jön. Ment az orra után, és a ház meg a szomszéd telek között rábukkant egy elhanyagolt, elfelejtett gyümölcsfára. Nyomban visszatért a pakoláshoz. Nem akarta rögtön az elején megharagítani a munkaadóját. Kivette a szék részeit meg a hosszú fafogast, és felhalmozta őket a tornácon, egy matt fém tejesrekesz, egy temetési koszorú csáléra torzult váza és több üres láda mellett.

Kivette az élelmiszert az autóból. Belépett az ajtón, és ott találta magát Mrs. Crowley konyhájában. Rendetlen helyiség volt, a fekete-fehér padló csempét utánozott, a mosogatóban és a mellette levő asztalon toronyban álltak az edények. A konyhában körbefutó faliszekrényeknek nem volt ajtaja, ezért úgy tűnt, hogy a helyiségnek nincs is fala, csak rekeszei, megtömve poharakkal, csészékkel, tálakkal, mindenféle színű és méretű dobozokkal és a romlás különböző szakaszaiban lévő élelmiszerekkel. Az asztal alól kikukkantott egy sárga macska, amely az előbb még a sámlin szundikált. Beatrice nem tudta, hová tegye az élelmiszert. A padlón volt csak hely, úgyhogy oda helyezte a zacskókat.

- Elsőnek mosogass el! - hallotta az asszony hangját a szomszéd szobából. - Mosd el, törölgesd el, tedd el. Pár perc múlva jövök segíteni. A szobádat majd később mutatom meg. - Gigászi feladatnak tűnt, de Beatrice örült, hogy van valami, amire összpontosíthat, és elhallgattathatja belső kérdéseit. Először az asztalon kellett átrendeznie a piszkos edényeket, hogy eltávolíthassa a mosatlant a mosogatóból, csak azután tölthette meg szappanos vízzel. Két óra és két újratöltés után végzett a munkával. A sárga macska addigra tudomásul vette, és dorombolva törleszkedett a lábához.

- Jaj nekem, de elment az idő! - állapította meg a becsörtető Daphne Crowley. - Készülődnünk kell az esti teához. Hámozd csak meg azt a krumplit; itt a krumplihámozó. Én majd megsütöm a piskótát.

Az előkészületekben nem volt semmi fennakadás. Daphnének extra kívánságai voltak, de Beatrice mindennek megfelelt, kérdés vagy megjegyzés nélkül. - Most mossál kezet, és kösd fel ezt a tiszta kötényt. Azt akarom, hogy mindenki lásson. Tessék, ezt most hozd be velem együtt az ebédlőbe.

Átmentek a szomszédba, ahol négy ember ült egy asztalnál.

- Uraim, ez itt Beatrice. Iskolázott csoki az irgalmasnővérek missziójától. Ő lesz a segítőm. Majd úgy intézem, hogy ne legyen a lábuk alatt, szóval remélem, hogy kölcsönös megelégedésünkre fog alakulni a dolog. Beatrice, hozd be a levesestálat!

Így zajlott az első nap és azután a legtöbb nap a Crowley-panzióban. Beatrice tiszta ágyat húzott, port törölt a vendégszobákban, az ebédlőben és a társalgóban. Ő főzött mindent attól kezdve, hogy megtanulta, Daphne milyenre óhajtja a fogásokat. Felszolgált, mosogatott, takarította a konyhát és a fürdőszobákat, még gyomlálni is segített a kertben. Megmetszette és ápolta a két ház közötti, elhanyagolt gyümölcsfát, amely fénylő új levelekkel hálálta meg a gondoskodást. Ágai kiegyenesedtek és felnyúltak a magasba.

A szobája a padláson volt, ahová a konyhai hátsó lépcsőről nyíló ajtón lehetett feljutni. A felesleges bútorokkal teletömött tágas padlás egy részét a gerendákra szögezett ócska pokrócokkal leválasztották, így egy szövetfalú szoba keletkezett. A plédszobában nem volt más, mint egy szimpla ágy és egy apró öltözőasztal, de Beatrice hozzáfért más bútorokhoz is a ládák között, amelyeknek tartalmát valószínűleg réges-rég elfelejtették. Amikor egy hete volt a panzióban, és rendkívül bátornak érezte magát, engedélyt nem is kérve átrendezte a padlást: arrébb szögezte a szőnyegeket, apró piros asztallal, fekete támlás székkel, hintaszékkel és egy megrepedt tükörrel egészítette ki új birodalmát. A tér bővítésével szert tett egy hátsó ablakra is, amely a tetőre nyílt. Egyszerűen csodálatos volt! Úgy mászhatott ki az ablakon egy lapos tetőszakaszra, hogy alulról nem láthatták. A legelső éjszakán fölfedezte, hogy ki tud ülni a csillagok alá, és úgy érezte, ezt érdemes lenne megünnepelni. A közvilágítás miatt nehezebben láthatta az égitesteket, mint vidéken, de azért elboldogult. Amúgy is sokkal jobban szeretett a szabad ég alatt aludni. A kemény tető nem sokban különbözött az árvaház kemény ágyaitól. Egy idő után képes volt kizárni a füléből az éjszaka sem szűnő zajt. Nem emlékezett időre, amikor ilyen boldog lett volna.

A panzió forgalma olyan volt, mint az árapály, jöttek-mentek a lakók, de voltak, akik tovább maradtak másoknál. Andrew Simunsen régi lakosnak számított. Huszonegy éves, magas, vékony, csinos fiatalember volt, akit kizárólag a siker érdekelt. Elemi iskoláit vidéken végezte, ahol született, és ahol a családja máig lakott. Magasabb szintű iskolázás végett a városba jött, és itt ragadt. Érdeklődése nem a földre irányult, mint a nagyapjáé, nem is az apai vegyesboltra, amelyet idősebb Simunsen egy napon örökül akart hagyni a fiára.

Andrew messzebbre tekintett. Tanulmányozta a gazdasági irányvonalakat, és biztosra vette, hogy vagyont lehet keresni az ásványokon: vason, ólmon vagy kőolajon. Szokása volt bámulni a kezét, amelyre tükörfényesre polírozott aranygyűrűt képzelt, közepén egy hibátlan fehér gyémánttal. Naponta többször megcsinálta, nehogy elfeledje életcélját, a gazdagságot. Gondolatban újra és újra áttervezte a gyűrűt. Tudta, hogy egy napon az övé lesz, és a bányászat tűnt a legjobb eszköznek, amellyel megszerezheti. Sajnos, nem volt pénze a beruházáshoz, és fogalma sem volt a terepről. Elfogadott egy állást a helyi bankban, ahol az állam legbefolyásosabb és leghatalmasabb embereivel érintkezhetett.

Azért lakott Mrs. Crowleynál, mert olcsó volt, és beleesett az autóbusz útjába. Próbált félretenni csekély fizetéséből, de ez nehezen ment, mert fent kellett tartania a látszatot, amihez szükség volt elegáns ruházkodásra. Az ebédet mindig kihagyta. Többnyire gyalog járt, ahelyett hogy buszra szállt volna. Még csak nem is esett kísértésbe, hogy partiképes fiatal hölgyeket keressen, bár korántsem fojtotta el férfiúi gerjedelmeit. Ő egy lépéssel tovább ment.

Rendelkezésére állt a bank egy gazdag és magányos ügyfelének, akinek a férje sokat utazott. A hölgy annyira élvezte Andrew társaságát, hogy a figyelmességek viszonzásául feljavította a fiú jövedelmét. Mrs. Henry Holmes volt a neve, vagyis Elizabeth. Pénzről sohasem esett szó közöttük. Első együttlétük után a távozó Andrew dollárokat talált felöltője zsebében. Ma már abból, milyen kívánságát teljesítette a hölgynek, simán meg tudta ítélni, mennyi pénz kerül a zsebébe.

Eszébe jutott a gyerekkora, amikor a nagyanyja segített becsomagolni egy rövid utazásra. Fölemelte unokája egyik zokniját. - Ide dugd a pluszpénzedet - mondta. - A tolvajok nem fogják keresni az összehajtogatott zokniban. - Így tehát, bármily bután és nőiesen hangozzék, Andrew sohasem dobta ki az elhordott zoknijait. Egész fiókra valót őrzött, és mind meg volt tömve Elizabeth dolláros ajándékaival.

A Crowley-panzióban öt kiadó szoba volt, gyakorlatilag azonos bútorzattal: ágy, tükörasztal, éjjeliszekrény, asztal, szék, lámpa. Nem volt közte két egyforma, de masszív bútorok voltak, elbírták a súlyt. A földszinten volt egy zuhanyozó fürdőkáddal és egy külön vécé, az emeleten pedig vécé és kézmosó kagyló. Daphne Crowley saját hálószobájába senkinek sem volt bejárása. A tulajdonosnő a zsebéhez biztosítótűzött zsinórra kötve viselte az apró rézkulcsot.

John Ramey, egy másik lakó az ötödik ikszben járt, és a dér már kezdett átterjedni a halántékáról a feje többi részére. Szúrós kék szeme volt, amelyről sohasem húzta föl teljesen a szemhéját. A háza hat hónapja kigyulladt, benne égett a felesége, a fia és a menye. Ramey összeroppant. Először barátoknál lakott, de ott nem lehetett el zavartalanul. Beszélni akartak, amikor ő nem akart. Ha éjszaka nem bírt aludni, járkálnia kellett. Elment éjfélkor, néha csak hajnali háromkor vetődött haza. Próbált tapintatosan viselkedni, hogy ne verjen föl senkit, meg azt sem szerette volna, ha kérdések és jó tanácsok özönét zúdítanák rá.

Egy nap az újsághirdetésekben böngészve megtalálta Daphne panzióját. Nem érdekelte, hogy néz ki és milyen a koszt. Lesz egy helye, ahol meghúzódhat, amíg el nem dönti, mitévő legyen az életével.

Egy cementüzemben dolgozott, ahol a tragédia bekövetkeztéig nem szűntek meg magasztalni huszonkét évnyi tökéletes munkáját. Most is mindennap bement, de hibákat követett el, túl sok hibát. Az igazgató nem tudta, mit csináljon. Tíz évvel volt fiatalabb Johnnál, feleannyi tapasztalattal rendelkezett, szánta is a szörnyű veszteségért, ugyanakkor tudta, hogy itt valamit tenni kell. Összeült tanácskozni a művezetővel. A művezető és az igazgató megpróbált szót érteni Johnnal, de mintha üres kagylóhéjhoz beszéltek volna. Ramey csak mosolygott és bólogatott.

A panzió legtágasabb kiadó szobája az elülső sarkon volt, és egy Kenneth nevű csapos meg egy Charles nevű ifjú lakott benne, aki különböző hangszereken játszott, valamint énekelt ugyanabban az intézményben, ahol Kenneth dolgozott. Éjszaka dolgoztak, nappal aludtak. A szobában franciaágy volt, mindkét férfi teljes bért fizetett, és Daphnének nagyon megfelelt ez a felállás. Munkaidejük miatt ritkán étkeztek a többiek társaságában, így senki sem pletykált arról, hogy két férfi hál egy szobában.

A panzióban lakott a lángvörös hajú William Brawley is, egy muszklis, száztizenkét kilós, harmincöt éves ember, aki a sörgyárban dolgozott, és a termék leglelkesebb reklámozója volt. Annyi kocsmából, tekepályáról, szállodából és panzióból dobták ki, hogy azt el sem lehet képzelni. Nem látszott alkoholistának, nem tűnt fel rajta a jellegzetes püffedt arc és a rezes orr, mert világos bőre sötét aranybarnára sült, és minden centiméterét sötétebb barna szeplők és ráncok borították. Az emberek nem tudták, mikor részeg, mert sohasem látták józanon. Brawley, ahogy általánosan hívták, mindig ugyanolyan volt, és sörön élt: minden reggel hűségesen felhajtott hármat, amelyet lefekvésig további húsz követett. Lármás, nyers, kötözködő ember volt, aki mindenkinél mindent jobban tudott, de péntekenként pontosan és hiánytalanul fizette a bérét, Mrs. Crowleynak pedig csak ez számított.

- Beatrice, tudsz te vasalni? - kérdezte Daphne. A konyhaasztalnál ült, amelyre a reggeli napfény mintákat írt, és forró teájába kétnapos kétszersültet mártogatott.

- Csináltam már, de nem sokszor.

- Nem nehéz. Oda kell figyelned arra, amit csinálsz, hogy ne hagyd a vasat túl sokáig ugyanazon a helyen, mert megperzseled az anyagot. Majd ma megmutatom. A lakók felpénzt fizetnek, ha mi csináljuk a mosásukat, és eddig mindenki elégedett volt, kivéve Andrew Simunsent. Neki jobban megfelel egy kínai mosoda. Furcsa egy fiatalember. Úgy viselkedik, mintha valaki lenne. Kínai! Hát el tudod ezt képzelni?

Ugyanezen a napon Beatrice megtanulta, hogyan kell megtölteni az elektromos mosógépet, és bizonyos idejű forgatás után hogyan kell beilleszteni a szappanos ruhákat a facsaró két görgője közé, amelyeken át az öblítődézsába jutnak, végül hogy kell kicsavarni őket még egyszer, mielőtt a mosott holmi kosarában elhelyezkednének. Daphne ellenőrizte, és pontos útmutatásokat adott, miként akassza föl a ruhákat a szárítókötélre. A súlytól megereszkedő kötelet egy behasított végű karóval kellett föltámasztani, és az ágyneműt gondosan el kellett rendezni, hogy a szél neki ne fújja őket a kupé oldalának. Majd hajtogatási, azután vasalási lecke következett.

Vacsoránál Brawley panaszkodott a kenyérre. Behívta Beatrice-t az ebédlőbe, és csepülni kezdte a sütését. - Rémes íze van, kemény, nem szívja be a mézet, úgyhogy rácsorog az ujjamra. Meg fogom mondani Mrs. Crowleynak, ha majd találkozunk! Vagy tanítson be jobban, csoki, vagy hagyja a csudába, és vásároljon bolti kenyeret! De ha ez így marad, akkor valakinek el kell menni, és az nem a jó öreg Brawley lesz!

A lányt lesújtották a sértő megjegyzések. Amikor végzett a napi robottal és kiült a tetőre, először gondolkozott el azon, hogy mi lesz vele, ha Mrs. Crowley elküldi. Hová menjen? Mihez kezdjen? Két hete jött el az árvaházból, és mostanáig eszébe sem jutott a jövő.

 

18

A következő hét végén, amikor Beatrice az emeleti mosdót takarította, egy arany karórát lelt a kézmosó kagyló mellett. Mikor lefelé indult, hogy megkérdezze Daphnét, mitévő legyen az órával, elment Andrew Simunsen szobája mellett. Az ajtó nyitva állt, Andrew az asztalánál ülve olvasott. Meglátta a lányt, elmosolyodott és odaszólt: - Halló! - Begyűrte az oldal sarkát, összecsukta a könyvet, és így folytatta: - Ne haragudjon, de elfelejtettem a nevét.

- Beatrice - felelte a lány, és kinyújtotta az órát. - Ez az öné? Takarítás közben találtam.

- Igen, az enyém - felelte a fiú, és az asztal végébe tolta a könyvet. - Amilyen szamár vagyok, leveszem, aztán elfeledkezem róla. Kösz, hogy megtalálta.

- Nincs mit. Remélem, nem zavartam az olvasásban - mondta Beatrice, miközben néhány lépést tett befelé a szobában, és odaadta Andrew-nak az órát. - Én is szeretek olvasni.

- Tényleg? Nem is gondoltam volna az őslakosokról. Mit szeret olvasni? - kérdezte a fiú, miközben felcsatolta az órát a csuklójára.

- Szeretem a természettudományokat, a fizikát, a biológiát, a csillagászatot. Ilyesmiket. Azóta persze nem olvastam semmit, hogy elvégeztem az iskolát, és idejöttem.

- Van a belvárosban egy könyvtár. Sok olyan könyvük van, amelyeket bizonyosan nem olvasott még. Hatalmas hely. Egyszer meg kéne kérnie valakit, hogy vigye el oda. - Majd hirtelen ötlettel hozzátette: - Vagy még jobb lesz, ha elmagyarázom. - Ceruzát-papírt vett elő, felírta az adatokat, és utána megkérdezte: - És mit csinál majd ezzel a természettudományos műveltséggel?

Beatrice ránézett a tisztára borotvált fiatalemberre. - Mit csinálok? Hogy érti azt, hogy mit csinálok?

Andrew sóhajtott, értetlen arcot vágott, és valami furcsa kis hangot hallatott. Jó kérdés. Még sose hallott fekete tudósról, pláne fekete tudósnőről. Mivel foglalkoznak az őslakosok? Fogalma sem volt róla. A bankban bizonyosan nem alkalmaznák őket, még arra sem, hogy kivigyék a hulladékot.

- Én egyetlen őslakost sem ismerek személyesen. Kivéve persze magát. Semmit sem tudok a népéről. Meséljen már magáról.

- Na jó - felelte Beatrice -, bár én se tudom, mit mondjak. - Aztán mégis mesélni kezdte az életét, és mire elmondta, Andrew megállapíthatta, hogy a lány se tud sokat a fajtájáról.

Beatrice kérte Daphnét, hogy tegyék szabaddá az egyik délutánt, és menjenek el a könyvtárba. Mindig ugyanazt a választ kapta: - Majd meglátjuk. Egy hónappal később, amikor piacon voltak, Beatrice ismételten emlékeztette munkaadóját, így hát leparkolták az autót, felmentek a betonlépcsőn, majd beléptek a tömör oszlopok és a két oroszlán szobra között. A pult mögött ülő koros asszony egészen elhűlt, hogy egy bennszülött könyveket akar kölcsönözni. Tud-e tisztességesen olvasni? Felfogja-e, hogy a könyvekre vigyázni kell, és vissza kell hozni őket határidőre? Miféle könyvek érdekelnék? Talán ide kellene beülnie olvasni. Akkor nem kellene attól tartani, hogy elfelejti visszahozni a könyveket, vagy nem bánik velük kíméletesen. Igen, úgy lesz az jó, ha bejön, leül, és itt olvas, hajtogatta a könyvtáros, és ezt nem Beatrice-nak mondta, hanem Daphnénak.

Nem tagadták meg a kölcsönzőjegyet, egyszerűen csak nem adtak, magyarázta Daphne a hazafelé vezető úton. Nagyon csüggesztő élmény volt ez az új alkalmazottnak. A tornácon ült, amikor kigyúltak az utcai lámpák, és Andrew Simunsen távozni készülődött. A lány megállította, és megpróbált beszámolni a balszerencséjéről, de Andrew nagyon sietett, és csak annyit morgott: - Sajnálom.

A következő szerdán behívta Beatrice-t a szobájába, és átadott neki három könyvtári könyvet, amelyet a saját nevén kölcsönzött. Ez lett a kezdete hosszú és szövevényes kapcsolatuknak. Andrew még mindig nem értette, mi hasznát veheti a tudománynak egy fekete szobalány, de bűntudata volt attól, ahogyan Beatrice népével bántak. Furdalta a lelkiismeret, mert Beatrice-nak nincs jövője, és a lelke legmélyén ott munkált az önvád azért, ahogyan ő keresi a pénzét Elizabethnél.

Az irgalmasnővérekkel kötött egyezség úgy szólt, hogy egykori gyámoltjuk kosztot, kvártélyt és alacsony bért kap szolgálataiért. Munkabérének tíz százalékát rögtön át kellett utalni az iskolának; ezt úgy tekintették, mint Beatrice vasárnapi adakozását. Az árva nem ismerte az egyezség részleteit, így csak várta és várta, hogy mikor kap majd Daphnétól egy kis pénzt.

Öt hónapja dolgozott Daphnénak, aki már-már komolyan fontolgatta, hogy fizet neki valamicskét. Ám ekkor olyan dolog történt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni a panzió költségvetésében, és a panziósné meggondolta magát. Egy nap csengett a telefon, és a cementgyár titkárnője közölte, hogy John Ramey meghalt.

A szórakozottság és a figyelmetlenség végül megbosszulta magát. John beindított egy gépet, és levert egy áramra kapcsolt vezetéket a vizes padlóra, amelyet épp akkor mostak fel. Most aztán Daphne itt állt egy üres szobával.

- Beatrice, hozz egy kartondobozt, és segíts bepakolni John holmiját - mondta minden megrendülés nélkül, miután letette a kagylót. - Meghalt.

Mr. Ramey ágya alatt két bőrkoffer volt, így nem is lett szükség dobozra. Nagyon kevés holmija volt, leginkább ruhák. Nem volt fényképalbum, se ékszer, csupán néhány toalettcikk és két karton cigaretta, amit Daphne levitt a földszintre. Volt még egy hamutartó is, amelyet Daphne nem látott korábban. Otthagyta az éjjeliszekrényen, és csatolta a leltárához. A megtömött bőröndök két napig álltak a hallban, majd felvitték a padlásra, hogy ott tárolják, amíg nem jelentkezik valaki John Ramey holmijáért. Sohasem jelentkezett senki.

Brawley továbbra is panaszkodott a kosztra. Kritizálta a mosást, a portörlést a szobájában, mindent, amiről tudta, hogy a sötét bőrű lánynak köze van hozzá. Ilyenkor Mrs. Crowley a művészetig finomította a reagálást. Mindannyiszor hitetlenkedve ingatta a fejét, felvette legfigyelmesebb arckifejezését, és ígérte, hogy tenni fog a dologról, vagy megszabadul a lánytól. Kezdetben Beatrice a szívére vett minden megjegyzést, és bántotta, hogy nem nyerte el az egyik lakó tetszését, de aztán fokozatosan megértette, hogy Brawleynek csakis azzal tehetne kedvére, ha eltűnne vagy fehérre festené a bőrét.

John Ramey szobáját végül egy dolgozó hölgynek adták ki, akit Kenneth és Charles ajánlott. Egy belvárosi konfekcióüzletben dolgozott, és két hónapra előre kifizette a bért, ami után a panziósnénak nem volt több kérdése. Helena nagyon magas és vékony hölgy volt, a legelegánsabb ruhákat viselte, és olyan hatalmas ruhatárral bírt, hogy a cipői, a kalapjai és a toalettjei csak a boltból hozott öntöttvas fogasokon fértek el. Nagyon vastag alapozót tett az arcára, mélyvörösre rúzsozta a száját, és hosszúra növesztette a körmeit. Ruhatára minden árnyalatához volt egy teljes kollekció bizsuja. Élénk társasági életet élt. Beatrice minden órában hallotta tűsarkai kopogását a bekötőúton, ahogy Helena hol megjött, hol elment a Crowley-panzióból.

Beatrice olyan sok időt töltött a háztetőn, hogy tudta, ki mikor jön és megy. Lépésről felismert mindenkit. Még azt is tudta, hogy az az ember, aki hajnalonta hozza a tejet, és beleteszi a fémrekeszbe, nehogy elveszítse hűs frissességét, azonos azzal az emberrel, aki halkan oson be és ki a hátsó tornácon, és azon az ajtón nyer bebocsátást, amelyet a drága Daphne oly buzgón őriz a rézkulcsával.

Eltelt az első év Mrs. Crowleynál, s Daphne végül mégiscsak elkezdett fizetni alkalmazottjának. Senki sem kérdezte Beatrice-tól, hogy boldog-e vagy boldogtalan, és ő is ritkán kérdezte magától. Olvasta az újságot, figyelte, miről beszélgetnek a lakók, úgyhogy tudta, mi történik a világban. De a faji feszültségeket senki sem tartotta számon a városban. Mintha az egész ausztrál kontinensnek nem lett volna tudomása semmiféle fekete-fehér ellentétről.

 

19

Az 1953-as Chevrolet féklámpái cseresznyepirosan felizzottak. A robogó sportkocsi vezetője rátaposott a fékre, az autó farolva megállt. Még akkor is fehér füstfoszlányok tapadtak a gumikra, amikor tolatni kezdett a szaladó stoppos felé. Geoff félig arra számított, hogy a láthatatlan vezető beletipor a gázpedálba, és kilő a kocsival, ő pedig vagy pörögni fog, vagy elterül a földön. Megtörtént már vele. Óvatosan kinyitotta az utasülés ajtaját. A kocsit egy aranybarnára sült fiatalember vezette, aki nagyon rövidre vágatta világosszőke haját. Intett a mutatóujjával Geoffnak, hogy szálljon be. A kocsi annyira új volt, hogy szinte érzett rajta a gyári futószalag szaga.

- Hová mész? - kérdezte a szőke.

- Csak bele a világba. Hát te?

- Fort Irwin, Kalifornia. Berántottak két évre. Ezt az ajándékot kaptam magamtól. Hát nem gyönyörű? - Megpaskolta a bőrrel bevont kormányt. - Ahonnan én jövök, ott a Burkéké minden, beleértve az autókereskedést. Az ő fiuknak persze nem kell leszolgálni a katonaidejét. Úgy képzelem, Burkék ezzel fizetnek, amiért megcsinálom a fiuk dolgát. Klassz, mi?

Geoff mosolygott, de nem válaszolt. Már fölmérte a hapsit. Itt nem kell mást tennie, mint hallgatnia. Ez így épp megfelel addig, amíg eljutnak a Közép-Nyugatról a nyugati partra. Felismerte azt, aki szerelmes volt önmagába. Nem tudta, lopott-e a kocsi, esetleg tényleg egy Burk nevű illető ajándéka. Bár nem is érdekes.

- Harry vagyok, Harry Tull - mutatkozott be a szőke, és nyújtotta a jobbját.

- Jeff - válaszolta a stoppos.

A két tizenéves alig öt perce roboghatott teljes sebességgel, amikor Harry megkérte utasát, hogy nyúljon hátra és adjon neki egy sört.

- Szolgáld ki magad. Ha felmelegszik, elromlik az íze. Majd megállunk valahol, és újítunk hidegebbet.

Aznap megitták a maradék sört, noha a vége már fölmelegedett, és elszívták azt a csomag cigarettát, amelynek a doboza, nagy mulatságukra, minden kanyarnál ide-oda csúszkált a műszerfalon. A vezető beszélt, az utas hallgatta. Harry időnként megállt. Gyorsan vizeltek a nyitott ajtóból, versenyeztek, kinek kell többet ürítenie. Este tizenegyre mindenük elfogyott. Távoli büfé rajzolódott ki az országúti világításra állított fényszóró kévéjében, előtte egyetlen benzinkút állt, a Mobile Oil Company repülő vörös lovával. Harry úgy döntött, hogy megáll. Nevetve kiszálltak és bedülöngéltek az épületbe. Az ajtón kint lógott a tábla, hogy ZÁRVA, de nem fordították rá a kulcsot. Odabent sült hús és pirított hagyma penetráns szaga fogadta őket.

- Egy ilyet kérek - mondta Harry a konyhából kikukkantó, kerek rózsaszín ábrázatnak. A szakács nem felelt azonnal, de bajt érzett, és végül csak megkérdezte:

- Milyen ilyet?

- Aminek ilyen jó szaga van. Hamburger, nem? Csináljon kettőt. Nem, négyet. Éhesek vagyunk, mi, haverom? - kérdezte Harry. Az ujjával dobolt a rózsaszín pulton, és közben nem vette le a szemét a konyháról. A szakács nem vitatkozott, négy marhahúspogácsát dobott az imént lesúrolt tűzhely sütőlapjára. Gyufát rántott, és meggyújtotta a gázt.

- Várj itt - rendelkezett Harry. - Megyek, tankolok. - Odalépett a kasszához, tapogatózott az alatta levő polcon, és előkotort egy fura formájú kulcsot. Micsoda szamár népség, gondolta, mindenütt ugyanazon a kézre eső helyen hagyják. Kiment, bedugta a kulcsot a szivattyúba, elfordította és teletankolta a Chevyt. Helyére tette a kulcsot, és visszament Geoffhoz, aki egy bárszéken ült a pult mellett. Épp abban a pillanatban tette eléjük a szendvicsüket a konyhai kerek ábrázathoz tartozó, húsos rózsaszín kéz.

- Adjon egy sört.

- Nekem is.

A szakács söröket vett elő a hűtőből, és odahelyezte a vendégek elé, majd visszavonult a konyhába. A fiúk hallgatva ettek. Amikor végeztek, Harry belépett a pult mögé, kinyitotta a hűtőt, és kiemelt két hatrekeszest.

- Fogjad csak! - mondta, és hozzátett még kétszer hat sört. Levitték a kocsihoz.

Geoff tudta, hogy a szakács nem csinál semmit. Nem hívja a rendőrséget, és valószínűleg a tulajdonosnak sem szól, hacsak nem kell megmagyaráznia, miért hiányzik huszonnégy sör. Texasban annyiszor megfigyelt krakélereket és áldozatokat, hogy könnyen megjósolhatta a viselkedésüket. Úgy tűnt, életének egyre nagyobb része telik azzal, hogy megfigyel másokat, és ő maga egyre kevésbé csinált bármit.

A következő néhány nap ugyanúgy telt, mint az első. Harry leállt az út mellé, és kiütötték magukat vagy aludtak, egyikük se tudta, melyiket csinálják. Kétszer loptak és cseréltek rendszámtáblát, és csak egyszer fizettek a tankolásért. Harry láthatólag élvezte az izgalmat, hogy majdnem elcsípik őket.

A negyedik nap reggelén a 66-os főúton álltak a Cottonwood Market vegyesbolt előtt. A kaliforniai Linwoodba érkeztek, mint a két bádogtábláról láthatták. A felsőre azt írták: LINWOOD, 37 LAKOS, az alsóra azt, FORT IRWIN, és egy nyíl mutatta, hol kell lekanyarodni a sztrádáról.

- Asszem, haver, neked itt kell kiszállnod - mondta Harry. - Vidd el a maradék sört.

- Kösz - felelte Geoff. - Biztos, hogy el akarsz menni katonának?

- Hát majd meglátjuk. Talán beállok hivatásosnak. Hallottam, mielőtt hazulról eljöttem volna, hogy amíg katona vagyok, semmiféle civil ügy miatt nem tartóztathatnak le. Szerintem ez olyan, mint licenc a lopásra. - Harry sebességbe tette a kocsit, kivágódott a kavicsos-földes parkolóból, vissza sem nézett.

Geoff bement a boltba, vásárolt egy zacskó krumpliszirmot, aztán lassan baktatni kezdett nyugat felé, hol a reggelijét majszolta, hol a hüvelykujját emelte föl az elhúzó autósoknak. Linwood, mint a bolti kiszolgálótól megtudta, még mindig bent volt a Mojave-sivatagban; a nyugati part innen még kétszáz mérföld. Tizenöt perce gyalogolt, amikor hallotta, hogy autó lassít mögötte. Megfordult. Fölismerte a jelzést a jármű oldalán: a kaliforniai közlekedésrendészet volt. A kocsi megállt, a rendőr kiszállt és odajött Geoffhoz.

- Te mit csinálsz itt, fiam? - kérdezte az egyenruhás.

- Én csak megyek Los Angelesbe.

- Hadd lássam az igazolványodat.

- Nincs.

A rendőr jól megnézte magának. - Ebben az esetben - mondta - be kell vigyelek kihallgatásra, meg hogy levegyék az ujjlenyomatodat. Szállj be a kocsiba.

Geoff megjegyzés és tiltakozás nélkül tette, amit mondtak neki. Elvitték harminc mérfölddel messzebb Victorville városába, ahol a közlekedésrendészet irodája volt. Ott közölték vele, hogy ürítse ki a zsebeit, és levették az ujjlenyomatait. Becsukták egy szobába, ahol volt egy asztal meg két szék, és két órán át otthagyták zárt ajtó mögött. Nem tudta, miért pécézték ki. Nem tudta, Harrynek van-e köze hozzá. Végül bejött egy idegen. A fiú a lehető legkitérőbb válaszokat próbálta adni a kérdéseire, és erősítgette, hogy ő csak ment Los Angelesbe. Úgy látszik, a rendőrök nem találtak semmiféle okot arra, hogy bent tartsák, mert délután elengedték.

Amikor kérte, hogy adják vissza, ami a zsebében volt, a két rendőr összenézett és a fejét rázta. - Hiszen üres volt a zsebed. Nem emlékszel? - Ez egy csapásra kiosztotta a szerepeket. Jeff nem volt már szemlélő, aki az erőszakoskodót és az áldozatot figyelte. Évekig hitte, hogy mások puhányok, és nem értette, hogyhogy hagynak packázni magukkal. Most ő volt abban a helyzetben, hogy vagy szembeszáll, vagy engedelmeskedik. Az ékszer semmit sem jelentett neki. Nem érezte úgy, hogy megdolgozott érte, sokkal inkább tűnt kenőpénznek, hogy ne nyúljon a gazda lányához. Egyébként is, valószínűleg nem sokat ér. Majd úgy veszi, hogy a kézelőgomb meg a nyakkendőtű az ár, amelyet meg kell fizetnie a szabadságért. Könnyű döntés volt. A megadást választotta, és leléphetett.

Életében először látta új fényben a "gyáva" szót. Hátha bizonyos körülmények között bölcsebb dolog hagyni, hogy a másik győzzön. Minden dolognak két oldala van, befelé is kell nézni, önmagunkba, a helyzetet is fontolóra kell venni, azután jöhet az okos cselekvés.

Geoff megijesztette önmagát. Ha éppen nem ivott, mélyenszántó gondolkodó volt. Túlságosan mélyenszántó. Azon kapta magát, hogy olyan kérdésekre keresi a választ, amelyekről még csak nem is sejtette, hogy érdeklődik irántuk. Az egyik cipőjében volt egy ötdolláros. Eldugta Harry elől. Megállt és kivette a pénzt.

Veszek egy sört vagy kettőt, gondolta. Az majd leállítja ezt a gondolkozást a fejemben. Meg is vette a sört.

 

20

Panzióbeli második évében a tizennyolc éves Beatrice a tökélyig finomította a beosztását. Rájött, hogy úgy tölti fölös idejét, ahogy akarja, csak munkának kell álcáznia. Mindig más utcán ment a piacra, egyre mélyebben merészkedve más városrészekbe. Már nem szeppent meg a busztól. Apróban, gondosan kiszámolva vitte magával a jegy árát, hogy nyugodtan leülhessen és nézhessen maga elé. Simán meg is érkezett mindig a célba. Az egyik ilyen felfedezőúton rábukkant egy városrészre, ahol csak őslakosok éltek. Itt nem voltak manikűrollóval nyírt pázsitok, virágágyak, nem fogadta a bejárathoz közeledő látogatót színes virágszegély. Ócska épületek támaszkodtak egymáshoz, és sok volt az üres ablak. Törött deszkaládák, fémdarabok hányódtak. Kenyér csomagolópapírja, üres kólásdobozok és egyéb hulladék szegélyezte a falakat és a járdákat, hűen jelezve, merről fújt a szél.

A lépcsőkön, a fák alatt és a járdán mindig ültek emberek. Amikor Beatrice meglátott egy csoport játszadozó gyereket, ő is leült pihenni és figyelni. Odajött egy hasonló korúnak tűnő fiatal nő és megkérdezte:

- Tied valamelyik?

- Nem - felelte Beatrice. - Nekem nincsenek gyerekeim.

- Az az enyém - mondta a nő, és egy piros rövidnadrágot viselő kisfiúra mutatott, akinek fürtös őserdő nőtt a fején. - Téged mintha nem láttalak volna korábban. Új vagy?

- Igen. Egy panzióban dolgozom, és még nem nagyon ismerem a várost, csak úgy erre sétáltam.

- Azt mondod, dolgozol? És rendes állásod van? - érdeklődött a lány.

Beatrice így ismerkedett meg Pansyvel, a fiatal anyával és rajta keresztül egy olyan társadalmi réteggel, amelyről addig nem tudott. Másod-, harmad- és negyedgenerációs emberek voltak, akik ebben az elszigetelt közösségben vagy ennek a közelében születtek. Dédszüleiket kisemmizték a földjükből, amikor a fehér telepesek megérkeztek. Teát, cukrot, lisztet, dohányt kaptak, cserébe odaadták a földjüket, az életmódjukat, összes hiedelmüket és szokásukat. Letanyáztak a város peremén, és figyelték, hogyan növekszik. Egy idő után a fehér lakosság elköltözött, és otthagyta üres házait. Mivel még a legalsóbb rétegekbe tartozó fehérek sem voltak hajlandók a feketékkel élni, a negyed kizárólag az őslakosoké lett. Beatrice megfigyelte, hogy 1954-re már iskolákat nyitottak népének oktatására, sorra zártak be az árvaházak, és az őslakosok szociális segélyt kaptak. Jogegyenlőséget emlegettek, hogy a bennszülötteknek is árusíthassanak szeszes italt. Az egyenlő lakás, a munkában való egyenlőség jogát, a faji megkülönböztetés elleni harcot még a jövő rejtette magában.

Beatrice keményen dolgozott Mrs. Crowleynál, és robotja végeztével a város bennszülöttnegyedében töltötte idejét. Barátokat szerzett, órákig hallgatta a történeteket, de legjobban szerette megrohanni a legöregebbeket, és unszolta őket, hogy meséljenek, milyen volt az élet a fehér ember előtt.

Lassanként másra sem bírt gondolni, mint hogy megismerje a gyökereit. Megtanult a régi nyelvből annyit, amennyit tudott. - Messze északon vannak emberek, akik még mindig a régi módon élnek - mesélték neki. - Vadásznak, halásznak, a bozótban laknak. Nem sokan maradtak, de vannak néhányan.

- Hol északon? - kérdezte Beatrice egy nagyon öreg embertől.

- Nem tudom. Csak menjél előre, és odaérsz. Az az út. Higgyél magadban, és bízzál az ösvényben. Én túl öreg vagyok. Túl régen ülök ezen a helyen. Nem tudom, miért kellett ennyit szenvednie a népemnek, és nem látom, merre van a kiút, de ragaszkodom a régi törvényhez, amely szerint minden megtestesüléssel megkapjuk a lehetőséget annak bizonyítására, hogy gondviselők vagyunk, és úgy élünk a Mindenségben, ahogyan nekünk rendeltetett. Talán a fiatalok jól fogják csinálni. Nem tudom. Ez már hosszú-hosszú ideje nem jó. Te fiatal vagy. Próbálkozz. Próbáld meg jól csinálni. Menj északra és tanulj.

Másnap reggel felhők mögül kukucskált a nap. Beatrice reggelit készített, elmosogatott, mosott, teregetett, és gyomlált a kertben. Amikor Helena szobájában takarított és törülte a port, egyre a "higgyél magadban és bízzál az ösvényben" szavak jártak a fejében. Valóban laknak ott valahol emberek, akik meg tudják mondani, ki ő? Talán a tulajdon anyja és apja is ott élnek, azokkal az emberekkel északon! Egy pillanatra félretolta ezeket a gondolatokat, amikor arrébb tette Helena temérdek orvosságosüvegét, hogy letörölhesse az asztallapot. Ugyancsak beteg lehet a nő. Szedett mindenféle recept nélkül kapható nőgyógyászati tablettát és két, receptre kapható női hormont. Beatrice sajnálta. A hölgy egészségesnek látszik, és úgy is viselkedik, pedig nyilvánvaló, hogy nincs jól. Ilyen sok orvosságra van szüksége! Beatrice lenézett a padlóra, és látta, hogy már megint a szőrszálak fölszedegetésének unalmas munkája vár reá. Szegény Helena, milyen sok időt kell azzal töltenie, hogy eltávolítja a nemkívánatos szőreit. Szörnyű lehet, ha valaki nő, mégis annyi szőr nő a lábán, mellén és karján, mint egy férfinak.

Egy napon, amikor Beatrice a szokott teát és sört szolgálta fel a reggelizőasztalnál, Brawley, mint mindig, a reggeli újságot olvasta, és a saját szemszögéből értelmezte az eseményeket. Most egy nő meggyilkolásáról olvasott. Gazdag, előkelő asszony volt, egy bizonyos Mrs. Henry Holmes. Férjét kihallgatták, aztán elengedték. Épphogy visszatért egy utazásból. Nem illett rá annak a férfinak a személyleírása, akivel korábban látták az áldozatot. Andrew Simunsen, miközben tejszínt töltött a teájához, megkérdezte, van-e fénykép Mrs. Holmesról, mert talán ismeri a bankból. És van-e személyleírás a férfiról, akit ki akarnak hallgatni?

- Nem - felelte Brawley. - De van egy bizonyíték, amelyet keresnek. Nem írják, mi, csak azt, hogy ékszer.

Aznap este Andrew jókora papírzacskót dobott a sikátorban álló hulladékgyűjtőbe, és meggyújtotta. Általában Beatrice dolga volt elintézni a háztartási szemetet. A tetőről figyelte Andrew-t, és megállapította, hogy a lakó sajátosan viselkedik. A tartály majdnem tele volt, másnap mindenképpen meggyújtotta volna. Valami kiesett a drót szeméttartóból: egy elszakított fénykép darabja. Két embert ábrázolt, akik fülig érő szájjal mosolyognak, és játékosan összedugják a fejüket. A férfi a fotón Andrew volt, a nő ugyanaz, akinek az arcát Beatrice az újságban látta: Mrs. Henry Holmes. Azt is észrevette, hogy Andrew már nem viseli a karóráját. Nyilván zsebórát vásárolt. A lány egyszer sem kérdezett rá, és senkivel sem beszélt a megfigyeléseiről. Elizabeth Holmes halálának rejtélyét sohasem fejtették meg. De Beatrice gyanította, hogy felismerné az ügyhöz kapcsolódó karórát.

Négy évig rakosgatta félre a pénzét. Jó érzés volt elővenni a szivardobozt, és összeszámolni a megtakarításait. Egész éven át próbálta felajánlani a segítségét a végszükségbe került őslakosoknak, de Pansy figyelmeztette, hogy ne tegye. Azoknak mindig ott van a következő hónapi segély, viszont nem biztos, hogy Beatrice-nak mindig ott lesz Mrs. Crowley.

Beatrice izgalmasnak találta a gondolatot, hogy neki jövője van, és talán mégsem tölti egész életét Daphne szolgálatában. Gyakran eszébe jutott az öregember tanácsa, hogy menjen csak egyenesen északnak. Önmagába vetett hittel és az ösvényben bízva egyszer majd eléri a célt. De talán sohasem váltotta volna valóra legforróbb vágyát, ha nincs a tűz.

Hajnali háromkor füstszagra ébredt a tetőn. A padlásszobaablakból folyamatosan szivárgott a vékony, szürke csík. Nagy felzúdulás támadt, értéktárgyaikat szorongató, sikítozó lakók rohantak ki az épületből. Ébredeztek, előszállingóztak a szomszédok is. Beatrice bement a füsttel teli padlásra, megkereste a szivardobozát, és rátette kezét a forró kilincsgombra. Elfordította és kinyitotta az ajtót. Az egész lépcső lángolt. Az ajtónyitással annyi füstöt engedett be, hogy megtelt az egész szoba. Nem látta az ablakot, amelyen menekülhetett, de tudta, merre van. Mély lélegzetet vett, visszatartotta, és elindult az ablak felé. Kitapogatta a keretet, és kimászott. A tűzoltók először észre sem vették. A ház homlokzatára összpontosítottak. Senki se mondta nekik, hogy laknak a padláson. Végül valaki észrevette a lányt, amint a dobozát magához szorítva ácsorog a kakasülője szélén. Odahoztak egy létrát. A tűzoltó éppen lesegítette Beatrice-t a létrán, amikor a tető beomlott, és mindent beterített ragyogó, parányi szikrákkal.

Daphne Crowley az utca közepén állt, rózsaszín műanyag hajcsavarókkal, fekete szaténpongyolában. Brawley egyetlen szál alsónadrágban menekült, a sörhasa sokkal jobban előredudorodott, mint mikor övet viselt. Kenneth és Robert, egyforma frottírköntösben, szorosan átölelték egymást. Helena nem volt sehol, de egy szomszéd mesélte, hogy látott egy hosszú hajú férfit, aki női pongyolában, retikült markolva futott végig az utcán. Beatrice csak bólintott a hallatán. Neki meg sem fordult a fejében, hogy egy férfi nőnek akarhat látszani. Ez megmagyarázta, miért volt Helena mindig olyan talány.

Andrew Simunsen nem jött haza aznap este. Beatrice odament volna Daphnéhez, hogy vigasztalja, de nem bírt a közelébe férkőzni. A panziósné éppen azt hadarta a tűzoltóparancsnoknak, milyen értékes volt a háza meg a bútorai. A második lélegzetre azt közölte a szomszéddal, hogy minden be volt biztosítva, hogy úgyis el akarta adni, és máshová akart költözni. Ha a biztosító tisztességesen fizet, még jobban is fog állni. Majd mintha utólag jutott volna eszébe, a szomszédnak címezve még hozzátette: - Remélem, a tűzoltók megakadályozzák, hogy a láng átterjedjen a maga házára!

Beatrice nem bámészkodott tovább. Már nem izgatta, hogy mit csináljon, hová menjen, vagy hogy mi történik most. Odaszorította szivardobozát annak a pamutruhának az elejéhez, amelyet éjszakára viselt a tetőn, és mezítláb nekivágott az utcának. Tudatos elhatározás nélkül befordult a sarkon, és ment a szíve után, észak felé.

 

21

1960. július 14-én Geoff Marshallt holtrészegen találták egy kocsma mögötti sikátorban. Nem sérült meg, a ruhája mégis vérben ázott. Alig méternyire egy kést is találtak, egy Jeff Marshként nyilvántartott egyén ujjlenyomataival, amelyek megegyeztek a részegéivel. Három ember hevert egymáson, Geoff volt legfelül. Az alatta levő kettő meghalt. Geoff nem emlékezett semmire, azt se tudta, hogyan került vissza Floridába. Nem ismerte a halottakat, de mások sem ismerték őket. Még a bíróság sem tudta azonosítani a csavargókat, így csak egyes számú John Doe és kettes számú John Doe néven említették őket. Geoff nadrágján és ingén megtalálták mindkét John Doe vérét. Feltételezhetően ő ölte meg őket. Geoff nem tudta. Teljesen kiürült az agya.

Nem bajlódott azzal, hogy figyelmeztesse a hatóságot: ő nem Jeff Marsh. Valamikor az elmúlt években, amikor valahol letartóztatták, nyilván ezt adta meg a rendőröknek. Neki így is megfelelt. Nem érdekelte, minek hívják.

Mivel nem volt pénze, a bíróság rendelt ki neki védőt, aki azt javasolta, hogy Geoff ismerje be a bűnösségét. Ha ezt teszi, mondta az ügyvéd, valószínűleg enyhébb ítéletet kap, mintha esküdtbíróság elé kerülne, és az találná bűnösnek. Geoff egyáltalán nem ismerte a törvényt, és megbízott az ügyvédjében. Bűnösnek vallotta magát, és a legsúlyosabb büntetést kapta: halált.

Geoff Marshall életének első ajtaja akkor vágódott be nagy dörrenéssel, amikor még huszonnégy órás sem volt. Hétéves volt, amikor rácsapták a második ajtót, elszakítva mindentől, amit ismert. Most, huszonnégy éves korában, a harmadik ajtó zárult rá fémesen konduló visszavonhatatlansággal. A 804781 számú fogoly lett belőle, és arra ítélték, hogy életének a kivégzésig hátralevő részét börtönfalak között morzsolja le.

Amikor belépett a büntetés-végrehajtás rendszerébe, ismét azt a megadást élte át, mint újszülöttként, miután elvették az anyjától, és odaadták a fehérek világának. Fegyencruhát húztak rá. Alulról-felülről huhogás és kurjongatás kísérte, amikor pokrócával, párnájával, törülközőjével végigment a cellák közti hosszú folyosón. Próbált kimaradni a balhéból, de az agya mindenféléket trükközött a szesz és a kábítószer megvonásától. Két napig karmolt és marcangolt nem létező tárgyakat. Fogsága harmadik napján magánzárkába csukták. Amikor két hét múlva előkerült, az agya kitisztult, de a baj ezzel nem múlt el. Nem illett bele az intézmény egyetlen csoportjába sem. Voltak zárt közösségei a fehéreknek, az afroamerikaiaknak, a latinoknak, az indiánoknak, az ázsiaiaknak, és még ezen belül is voltak alcsoportok felekezetek szerint. Itt nem jutott hely egy ausztráliai őslakosnak. Ő lett a baromfiudvarban a rút kiskacsa, akit mindenki üthetett-vághatott.

Az első hónap vége felé valaki hátulról ráugrott a halálsor zuhanyozójában, és könyöke hajlatába fogta Geoff nyakát. Valaki más az arcába köpött. Miközben a fokhagymaszagú köpet lefelé folydogált az arcán, akkorát öklöztek a mellébe, hogy a tüdejéből rögtön kiszaladt a levegő. Térdre esett, mire egy vasalt orrú bakancs jobb vesén rúgta. A veserúgást két börtönőr engedélyezte, pénzért. Geoff elájult. Amikor magához tért, ömlött a vér a szájából, az orrából és a feje búbján tátongó vágásból. Kitámolygott a folyosóra, ahol egy őr végigmérte, és utasította, hogy öltözzön fel. Amikor másodszor is előkerült, azt kérdezték tőle, akar-e orvost. Fejsebéből még mindig patakzott a vér. Bólintott.

Attól fogva éberen figyelt minden moccanást maga körül. Híre ment, hogy magános farkas. Verekednie kellett másokkal, és addig járt magánzárkából ki, magánzárkába be, míg eldöntötték róla, hogy veszedelmes ember, akit jobb békén hagyni.

 

22

Beatrice jobb válla mögött felsütött a fényes nap. Ez azt bizonyította, hogy miután megjárt kanyargós utcákat, hullámzó dombokat, átvágott lakó- és kereskedelmi negyedeken, még mindig észak felé tart. Elöl, egy műút közelében kék-fehér zománcos útjelző mutatott négy kisvárost 20, 80, 120 és 150 kilométer távolságra. Kocsik süvítettek el mellette, de a lány nem nézett oda. Bár lesütötte a szemét, nem merült el olyan mélyen a gondolataiba, mint látszott. Sőt, teljesen kiürült az agya. Várakozott. Valahonnan a messzeségből láthatatlan mágnes vonzotta, kerekes gyerekjátékként húzva magához Beatrice agyát, amely bódult volt a hajnali tűztől.

A lába nem volt olyan kemény, mint régen, mert Mrs. Crowley-nál négy évig cipőt viselt. A sarka dagadni kezdett, felsebezték a kavicsok és a kiszáradt fű. Észre se vette. Időnként egy autó rádudált, a vezető integetett köszöntésül, vagy hogy figyelmeztesse, húzódjon félre az útjából. A lány nem hallotta. Ő csak ment.

Amikor fölmerült öngerjesztett érzéketlenségéből, két vágány között állt. Gőzsíp visított, a lány összerázkódott a közeledő fekete szörnyeteg láttán. A felgyorsuló vonat visszazökkentette a jelen pillanatba. Szaporán átvágott a síneken a túlnani kisváros irányába. Voltak ott házak, csupa fehér négyszög, mindegyik előtt egy foltnyi zöld pázsit meg egy park, padokkal és tekervényes ösvényekkel. Beatrice ivott egy kútnál, hogy folyékony táplálékhoz jusson. Szinte érezte, ahogy végiglüktet a testén. Hideg vizet locsolt az arcára, hogy visszatérjen a valóságba. Húsz kilométert gyalogolt, és semmire sem emlékezett belőle.

Sült csirke szaga úszott a levegőben. Beatrice a szag után menve átvágott a parkon, és megérkezett a főutcai boltok előtt húzódó járdára. A tejbár elöl teljesen nyitva volt, mert félre lehetett tolni a falát, mint egy redőnyt. Egy táblára ki volt írva, hogy milyen ételt lehet kapni és mennyiért, de Beatrice nem állt meg. Továbbment a következő keresztutcáig, befordult a sarkon, és ott, ahol senki sem látta, kinyitotta a szivardobozt. Kivett némi pénzt, és a zsebébe dugta, majd elindult vissza a finom illatok irányába. A pult mögött álló szakács előbb közölte, mennyibe kerül az étel, majd a tenyerét tartotta. Csak azután tette dobozba és adta ki a megrendelést, miután megkapta a pénzt. Beatrice visszavitte a kincset a parkba, leült egy fa alá, majd átadta magát az aranybarna csirke és a ropogósra sült krumpli örömeinek.

Tőle jobbra akkor ért véget egy gyeplabdajátszma. A pályát drótkerítés vette körül, és időkapcsolós magas lámpák álltak rajta, amelyek mintegy vezényszóra gyúltak ki, miközben a lány figyelte őket. A hirtelen izzás mozgó fehér foltokká változtatta a játékosokat. Fehér sapkát, fehér inget, fehér nadrágot vagy szoknyát, fehér cipőt viseltek. Beatrice hallott már a sportról, de még nem látott gyeplabdaklubot. Ez a fehér világhoz tartozik, nem olyan hely, ahová őt meginvitálnák. Álmos lett, körülnézett valami kevéssé feltűnő hely után, ahol lehajthatná a fejét, és végül egy zugot választott, ahol dús lombú, nagy bokrok nőttek. Eldugta a szivardobozt a levelek alá, lefeküdt és elaludt.

Már fönt járt a nap, mikor arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. - Keljél föl és menjél innen! Itt nem lehet lakni a mi parkunkban! - mondta a rendőr, aki Beatrice fölött állt, eltakarva törzsével a napot. - Innen el kell menni! Na indíts! - Beatrice benyúlt a bokor alá, kihúzta a dobozát, fölállt és megigazgatta nyűtt ruháját. Beletelt egy percbe, amíg magához tért, azután újabb dollárt csúsztatott a zsebébe, miközben az élelmiszerbolt felé ballagott. Ma reggel fánkot eszik, egy doboz tejet iszik hozzá, azután elmegy a városból.

A sztrádán közvetlenüi az aszfalt mellett gyalogolt. Lassú, egyenletes folyamban jöttek a járművek, ötpercenként követve egymást. Ócska piros furgon előzte meg a lányt, lassított, majd megállt, száz méterrel Beatrice előtt. Ahogy közeledett a furgonhoz, látta, hogy a hátuljában középkorú őslakos asszony és tizenkét év körüli fiú ül néhány lekötözött bútordarab között. A vezetőfülkéből egy másik asszony hajolt ki, és kérdezte, elvigyék-e. Amikor Beatrice elfogadta az ajánlatot, az asszony azt mondta, kapaszkodjon fel hátulra. Ahhoz túlságosan fújt a szél, hogy beszélgessenek, de a plató három utasa alkalmanként összemosolygott, vagy valamilyen látnivalót mutattak egymásnak a messzeségben. A következő hatvan kilométer már sokkal gyorsabban telt.

Végül a jármű megállt egy udvaron, az apró, sárga ház mellett, ahonnan azonnal több ember jött elő, valamennyien őslakosok. Beatrice bemutatkozott a McDaniel családnak. A furgon utasai a bútorokat hozták el egy elhunyt rokonuk házából. Ragaszkodtak hozzá, hogy Beatrice maradjon náluk éjszakára. McDanielék szívesen osztoztak mindenen, amijük volt, és még az átutazó idegeneket is úgy fogadták, mintha a legszorosabb családi körhöz tartoznának.

- Pauline vagyok - mondta a furgont vezető asszony, amikor kiszállt. - Fogjad csak ezt az órát! - Egy régimódi időmérőt nyomott a fiú kezébe, amelyet az rögtön bevitt a házba.

- Az én nevem Beatrice. Miben segíthetnék? Nagyon hálás vagyok a fuvarért.

- Ezt az asztalt felvihetjük a verandára - felelte Pauline. - Freddy, gyere csak segíteni! - Két idősebb férfi lépett oda hozzájuk, és birokra keltek a horpadt, rozsdafoltos, krómozott asztallal, miközben Beatrice és Pauline megragadott egy-egy széket. Az asztalt azért tették a verandára, mert odabent nem jutott neki hely. A házban már volt asztal és négy szék, amelyek a konyha nagy részét elfoglalták. Pauline négyszobás házának többi helyiségében ágyak, díványok, fiókos szekrények voltak, valamint matracok a földre terítve. A fürdőszoba a konyhából nyílt, a vécét a középső folyosó egyik faliszekrényébe préselték be.

A belépőket nyálcsordító illat fogadta. - Fogjál csak egy tányért! - unszolta Pauline. - Aztán leülünk valahová, és te elmeséled a mesédet. - Beatrice még sohasem gondolt az életére vagy az utazására úgy, mint egy mesére, pedig talán ez a megfelelő kifejezés.

Elmesélte a Mrs. Crowleynál kiütött tüzet, és azt, hogy őt mennyire érdekli a régi élet.

- Miért érdekel az téged? - kérdezte Pauline, és bekapott még egy falat édes jamgyökeret. - Hátrafelé akarsz menni? Előre kell mennünk. Nekünk arra van szükségünk, hogy a kormány több pénzt adjon, és több lakást és jobb állásokat. Ha te is elkezdesz úgy beszélni, mint itt a nénike, az csak ront a dolgokon, nem javít! - Beatrice úgy döntött, hogy a nénike az az öregasszony lehet, a veranda sarkában.

- Lehet, hogy ez igaz - helyeselt mosolyogva, és kíváncsian figyelte az öregasszonyt -, de honnan tudjuk, miért harcoljunk a jövőben, ha azt se tudjuk, mit adtunk oda? - Ránézett a többiekre, és hozzátette: - Bárcsak beszélhetnék valakivel, aki mesélne a múltról, hogy milyen volt, miért éppen így zajlottak a dolgok, és hogyan változott meg minden.

- Még mindig vannak néhányan, akik a régi módon élnek - csatlakozott a beszélgetéshez Freddy. - Menj Arnhem Landba vagy a belső sivatagba. Vannak barátaink az északi területen és mások is Nyugat-Ausztráliában. Segíthetek, hogy megismerkedhess ilyen emberekkel, ha azt szeretnéd.

- De ott is ugyanolyan rosszul állnak a dolgok - szólt közbe Pauline. - Minden olyan tisztességtelen. A kormányban senki sem akar meghallgatni bennünket. A fehér ember nem törődik velünk, márpedig az övék minden hatalom. Szerintem annak örülnének, ha mind elköltöznénk a sivatagba, itt hagynánk a termőföldet, hogy mindenütt az ő marháik és birkáik legelhessenek, kivéve ott, amit le akarnak betonozni, hogy vásárlásra használják. Én nem akarok elszaladni. Itt akarok kiállni a jogainkért. Ha el kell fogadnunk a szokásaikat, akkor azt is engedjék meg, hogy az ő életmódjukat kövessük! Saját orvosokra, ügyvédekre, rádióbemondókra van szükségünk, saját munkásokra a sörgyárban és... - Ám hangja beleveszett a tornácon ülő férfiak harsány hahotájába.

- Igen, Pauline, a sörfőzdei munka, az bizonyosan helyre tenne mindent! - csúfolódtak.

- Álom - szólt Freddy. - Hogy a feketék együtt dolgozzanak a fehérekkel. Egyforma fizetést kapjanak. Ugyanazt a munkát végezzék. Élhessenek a fehérek szomszédságában. Álom.

Ekkor, szinte suttogva, megszólalt a nénike cérnahangja.

- Mi az álomidő gyermekei vagyunk. Az egyetlenek, akik tudják, mit jelent embernek lenni.

- Az álomban kell élnünk. Ez az egyetlen út. Az egyetlen út, hogy segítsünk a népünkön, az egyetlen út, hogy segítsünk a világon. A fehér ember azt gondolja, minden őslakos a sivatagból jött, de az én népem ezer éve is itt élt ezen a helyen, és ez volt a mi földünk. A mi hazánk a tengertől a hegyekig ért. Nem voltak papír térképek. Énekek sorai határolták a földet. A zene jelölte ki a helyét mindennek, és a zene tartotta meg a helyén a dolgokat. A szomszéd nemzetek tudták a dalunkat, és felismerték a fákat, a patakokat, a sziklákat és a hegyeket, amelyekről énekeltünk. Ezt a helyet őseink teremtették meg nekünk az álomban. A becsület, a méltóság és a boldogság helye volt. Mi jól gondját viseltük Föld anyánknak.

- Ám jött a fehér ember, hozott másokat láncra fűzve, és ők nem tanulták meg az énekünket. Gúnyt űztek zenénkből és szokásainkból. Elméjük elzárkózott a mi álmodásunk elől. - Énekelni kezdett. - Na na num kve, raum kve, num kve.

Beatrice megbűvölten figyelte a régi nyelvet a nénike gyermekkorából. Amikor az öregasszony elhallgatott, megbeszélték, hogy a jövevény marad néhány napig nyelvet és dalokat tanulni. A néhány napból egy hónap lett. Beatrice segített mindenben, amiben tudott, és pénzzel is hozzájárult a család élelmezéséhez. Pauline elvitte egy ócskáshoz, ahol másoktól levetett és jótékonysági célra adományozott ruhákat árultak rendkívül olcsó áron. Beatrice vett két ruhát, egy pár vászoncipőt és egy kis kék bevásárlótáskát, hogy legyen mibe csomagolnia a holmiját.

A nénikével folytatott beszélgetéseik egyikében szóba került a vallás. - Én szeretem a kereszténységet - közölte az öregasszony. Kihúzta görnyedt hátát, és kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát. - Szeretem a Jézus-meséket és a szép orgonamuzsikát. De én sose értettem azt a tíz törvényt, amire olyan büszkék. Isten mondta egy embernek, hogy írja fel kövekre, de énszerintem itt nincs valami jól.

- Az egyik törvény azt parancsolja, hogy tiszteld a szüleidet. Miért akarná leíratni ezt a Mindenható, amikor Ő alkotott olyannak, hogy születésünktől szeressük szüleinket? A gyereket épp hogy arra kell tanítani, hogy ne szeresse a szüleit. Az a törvény valójában talán úgy szólt: "Ne tégy olyat, amitől a gyermekeid megszűnnek szeretni téged." Az az ember talán úgy gondolta, ez túl hosszú írnivalónak, ezért lerövidítette.

- Van egy másik, amelyik azt mondja, ne lopj, de hát mindenki tudja, hogy aki a szívére hallgat, mindig rosszul fogja érezni magát, ha engedély nélkül elvesz valamit. És azt mondják, arra is van törvény, hogy hetente egyszer emlékezz meg Istenről. Nem tudom elhinni, hogy a Mindenható valaha is leíratta volna ezt. Mi minden dolgokban, minden napon, egész napon át tiszteljük a Mindenhatót. Nagy baj, hogy népünk szertartásait, táncait és nyelveit elfelejtik, de én tudom, hogy jön még valami jó. Talán csak újabb ezer év múlva - tréfálkozott -, de akkor is jönni fog. Nem szabad felhagynunk az álmodással. Beatrice, ha megéled az álmot, a nép, amelyre szükséged van, rád talál.

A következő héten Pauline és Beatrice csirkét kopasztottak az udvaron. Egy nagy öntöttvas fazekat megtöltöttek zubogó forró vízzel, belemártották a levágott szárnyasokat, majd marokszám tépték ki a fellazult tollakat. Amikor a vörös tollak rátapadtak a karjára és a ruhája elejére, amikor beszívta az ázott toll sajátos szagát, Beatrice így szólt:

- El kell mennem, Pauline. Érzem, hogy az északi néphez kell mennem.

- Maradj itt! Együtt talán tehetünk valamit a népünkért. Két ember különb egynél. Nekem itt kellene a segítséged, és az északi népnek is ugyanarra van szüksége, mint nekünk! - csattant föl Pauline.

Beatrice nyugtatgatta: - Hátha a gyökereink felkutatása valamilyen más módon lesz a segítségünkre. Az nem segít, ha csak ülünk és panaszkodunk. Tudnom kell, kik vagyunk vagy kik voltunk. Erre én valahogy nem azt érzem megfelelő válasznak, hogy olyan állást kapjunk, és olyan házban éljünk, mint egy fehér. Nem tudom, mi a válasz, de azt gondolom, rálelhetek, ha követem az érzéseimet. A szívem azt mondja, hogy bízzak önnön útmutatásomban, és van odakint egy ösvény, amely énreám vár. Segíteni fogok a harcodban, Pauline, megígérem. De azt is tudnom kell, miért harcolok, nemcsak azt, hogy mi ellen.

 

23

Másnap reggel Beatrice elbúcsúzott, és újból nekivágott a műútnak. Szivardobozát, amelynek tartalma immár felére apadt, eldugta a kék táskába az ennivaló mellé, amelyet McDanielék csomagoltak neki. A vállára akasztott táska szíjára kincstári kiárusításon vásárolt, régi katonai vizeskulacsot akasztott.

Aznap többen is felvették. Elsőnek egy idősebb fehér házaspár állt meg. Beatrice három óránál is tovább utazott a kocsijuk hátsó ülésén, míg elérkeztek a kereszteződéshez, ahol a házaspárnak le kellett kanyarodnia a sztrádáról. Utánuk egy vakációzó, magányos külföldi nő szedte föl, bevitte a következő városba, és kitette a benzinkútnál. Beatrice evett egy szendvicset, megint megtöltötte a kulacsot vízzel, majd ismét elindult gyalogszerrel. Hirtelen kürt bődült mögötte. Egy nagy kamion tülkölt, majd megállt. A sofőrnek egész éjszaka mennie kellett, szívesen vett volna egy kis társaságot. Beatrice hálásan felkapaszkodott.

- Hová mégy? - kérdezte a sofőr, akinek cigaretta lógott a szája sarkából.

- Északra.

- Sok ilyen fekete lakik északon, ugye? Biztos jobb a koszt a bozótban. Én nem értem, hogy bírjátok megenni némelyik kaját. Részemről én megmaradok egy jó nagy marhaszeletnél sok kétszersülttel és a házi dzsemnél! - Egész éjszaka így karattyolt Beatrice-nak, valahányszor eszébe jutott egy téma. Hébe-hóba megkérdezte a lány véleményét, de általában beérte egy "ühüm" válasszal. Beatrice nagyon álmos volt, de kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, ha már a sofőr puszta haverságból felajánlotta, hogy elviszi. Úgy tett, mintha érdekelné minden, amiről a sofőr locsogott, és meghallgatta a lamentálását.

Reggel megálltak tankolni. A sofőr megreggelizett, Beatrice a saját csomagjából evett. Robogtak úgy délig, akkor a sofőr azt mondta, meg kell állnia egy kis alvásra. Egy másik sofőr is jött az úton, nagyjából ugyanazzal a sebességgel. Többször megelőzték egymást. Beatrice útitársa felvillantotta a fényszóróit, majd mikor mindkét jármű leállt, elmagyarázta, hogy aludnia kell egy kicsit, viszont van egy stopposa, nem ülhetne át abba a kamionba? A másik sofőr beleegyezett. Beatrice lemászott az egyik vezetőfülkéből, és felmászott a másikba.

Ez a második sofőr nagydarab ember volt, úgy száznyolcvan centi. Amikor megmarkolta Beatrice táskáját és a padlóra dobta, karján úgy fodrozódtak az izmok, mintha csalódottak lennének, amiért nem többmázsás kihívással találkoztak. Ennek a szájából is lógott a cigaretta, mintha az ajkából nőne ki. Robogtak egész napon át, csak tankolni álltak meg. Az egyik benzinkutas nem volt hajlandó beengedni Beatrice-t a női mosdóba. Azt mondta, eltört. A felesége odanyújtott Beatrice-nak egy papírpoharat: - Tessék, ezt talán tudod használni! - A lány nem egészen tudta, miként használja. Elhúzódott az épület mögé, és a lába közé tartotta a poharat. Amikor végzett, kiöntötte a vizeletet. Úgy döntött, a pohár még jó lesz hasonló és várható esetekre, azzal eltette a táskájába.

Este, több órával alkonyat után a sofőr leállt az út szélére a nagy kamionnal és kiszállt. Nyújtózkodott és fejkörzéseket végzett, mintha elgémberedett izmait tornáztatná. Kinyitotta Beatrice ajtaját, és azt mondta: - Ugorj ki egyet nyújtózkodni. Nagyon szép az éjszaka. - Valóban az volt. Odafent csillagok hunyorogtak, és itt, kilométerekre a város villamos lámpáitól, a hold volt az egyetlen nagyobb fényforrás. Amikor Beatrice kiszállt, ugyancsak nyújtózkodott, megfeszítette karjait és hátgerincét. A sofőr elkapta a derekát, és a földre döntötte. Rátérdelt Beatrice lábára, fél kézzel lefogta a karját és belemarkolt a hajába, a másik kezével benyúlt a lány ruhája alá és tapogatni kezdte. Beatrice sikított és vergődött, de a sofőr csak azt hajtogatta: - Pofa be! - és a térde bénító erővel nyomta Beatrice lábát. Beatrice megpróbálta kitépni magát, de a sofőr pofon vágta, aztán ökölbe szorította a kezét, és hatalmas erővel odacsapott a lánynak. Beatrice elernyedt.

Amikor magához tért, egyedül hevert az út szélén. A sofőr és a kamion sehol. Sár, verejték és vér száradt rajta. Bal szeme csak résnyire nyílt, kétszeresére dagadt lába elzsibbadt. Kényszerítette magát, hogy felüljön, aztán felálljon, és tegyen néhány lépést. Nem tehetett mást, mint hogy megpróbált járni. Percekkel később megtalálta kék táskáját ott, ahová a sofőr dobta; nyilván akkor vághatta ki az ablakon, amikor elhúzott. A lány tudta, hogy tisztára kellene cserélnie tépett, mocskos ruháját, de nem volt ereje hozzá. Így csak a lábát kényszerítette, hogy csoszogjon tovább előre, és vonszolta maga után a táskát.

Szívverése meglódult, mikor ismét hangot hallott a háta mögött. A nyílt térségben messzire elhallatszott minden hang. Már akkor tudta, hogy kamion jön, mikor még sehol sem látta a fényszóróit. El kell bújnia! De hová? Le akart rohanni az aszfaltról, hogy odalapuljon a földhöz, de nem bírt futni. Annyit tudott tenni, hogy megfordult és elindult a bozót felé, de már túl késő volt. A sofőr észrevette és lefékezett. Megállt, kiszállt és utána kiáltott: - Hé, hé! Te vagy az, kislány? - Futásnak eredt, és amikor utolérte Beatrice-t, átkarolta, hogy ne mehessen tovább. A lány olyan gyenge volt, hogy különösebb erőfeszítés nélkül meg lehetett állítani. Amikor a férfi meglátta az arcát, csak annyit mondott: - Édes Istenem! Ó, édes Istenem!

A locsifecsi sofőr volt. Visszatámogatta Beatrice-t a teherautóhoz, és felsegítette a vezetőfülkébe. Mire becsukta az utasülés ajtaját, átkerült a vezetőülés ajtajához, és beült a kormány mögé, Beatrice már mélyen aludt. A sofőr délelőtt megállt benzinért és reggeliért. Valaki a büféből észrevette a vezetőfülkében ülő lányt, és megjegyzéseket tett összevert arcára. Beatrice sofőrje nem felelt. Megette a reggelijét, fizetett és elment. Vitt magával teát, két szelet süteményt, és jeget a lány feldagadt arcára.

Harmadik napjukon Harry végre bemutatkozott. Ezt eredetileg elmulasztotta, annyira lefoglalta a beszéd. Felelősnek és bűnösnek érezte magát a történtekért, és tőle telhetően próbált elégtételt adni a fiatal fekete nőnek, akivel most már fent járt északon.

 

24

Nyolc évbe telt, amíg Geoff Marshall ügyében a fellebbezés megjárt minden fórumot. Kirendelt jogászok intézték. Geoff semmiben nem vett részt, nem is érdekelte. Éjszaka gyakran nézte a plafont, és elképzelte a tiszta, csillagos eget, amelyet gyerekként annyira szeretett Willették birtokán. Hogy kívánkozott vissza abba a gyerekkori szabadságba! Most még a fajtája is vonzónak tűnt. Vadak, műveletlenek, de szabadok! Mohón vágyott többet tudni róluk, de félt kockáztatni ádáz hírét azzal, hogy könyveket kér a börtön könyvtárából.

Egy napon, amikor a cellája mellett tolták a görgős kocsit, mégis megszólította az őrizetest.

- Hé, haver, várj csak egy pillanatra! Nem tudnál kihozni nekem egy bizonyos könyvet?

- Naná - felelte az öregember, aki több mint harminc éve kézbesítette a könyveket. - Mi a címe?

- Nem tudom - vallotta be Geoff. - Még sráckoromban láttam egy könyvet az ausztráliai őslakosok művészetéről. Ausztráliai vagyok. Szeretnék erről olvasni, de nem ismerek se címet, se szerzőt, se semmit. Tudnál segíteni?

- Naná - ismételte a fehér hajú ember nagy önbizalommal. - Bár ezt rendelni kell. Beletelik pár hétbe. - Ceruzát-papírt vett elő, és felírt magának valamit, aztán lefirkantotta a cella számát, és megkérdezte Geofftól, hogy kicsoda.

- Én vagyok a 804781.

 

25

A nap éppen a fejük fölött járt, egyetlen árnyékot sem vetett Isten szép világára. Ahogy közeledtek a kis településhez, Beatrice tudta, hogy ez az a hely, ahol ott kell hagynia Harryt. Nem volt valami különös, még csak hívogatónak se látszott, de valahogy jónak érzett. Por ülepedett minden épületre, ami nemrég elvonult viharra utalt, vagy olyan vidékre, ahol mindennapos a szél. A járda és az úttest között nem nőtt fű, a főút kihaltnak és elhagyatottnak tűnt, ám egy mellékutcában zöld park látszott, amelyben magas fák vetettek árnyékot. Fekete alakok mozogtak a parkban, a főutcán feketék elegyedtek a fehérekkel. Beatrice tudta, hogy megérkezett arra a helyre, ahol a fajtája már nem kisebbség. Harry megállt a sarkon egy emeletes szálló előtt, amelybe a kocsmán át lehetett bejutni. Az emeleten több ablak nyitva állt, és a függönyök kilógtak az utcára, várva a következő szellőt, amely visszafújja őket a szobákba.

Beatrice lemászott a vezetőfülkéből, elbúcsúzott, és megnyugtatta Harryt, hogy nem lesz semmi baja. Nem említette a két zápfogát, amelyeket tegnap veszített el, mikor beleharapott egy szelet húsos lepénybe. A szeme vérvörös volt, és még mindig résnyi, de a lába észrevehetően javult, és napról napra kevésbé fájt. Fogta a táskáját, átvágott az utcán, elindult a park felé. Pontosan előtte egy idősödő fehér asszony akkor tett ki egy SEGÍTŐT FELVESZEK! táblát egy tejbár pultjára. Beatrice habozás nélkül belépett a nyitott ajtón, és odament az asszonyhoz.

- Éppen ezért vagyok én itt!

Az asszony fölnézett, összerezzent a zúzódásos arctól, és majdnem megijedt a rámeredő rémes szemtől.

- Hogy? - kérdezte. - Mit mondott?

- Azért vagyok itt, hogy segítsek. Ahogy a tábla mondja! Mindent meg tudok csinálni, ha egyszer megmutatja, hogyan kell. - Lélegzetet vett, és így folytatta, érezve az asszony gyanakvását: - Kérem, ne nyugtalankodjék a külsőm miatt. Balesetem volt, de ilyen még sohasem fordult elő velem. Nem keresem a bajt, és tudok segíteni. Tényleg tudok.

- Épphogy kitettem a táblát - mondta az asszony kissé méltatlankodva. - Maga az első, aki jelentkezik.

- Engedje, hogy dolgozzak önnek két-három napot, győződjék meg róla, mire vagyok képes. Ha nem válok be, nem tartozik nekem semmivel, és újra kiteheti a táblát. Ha megfelelek, akkor kifizet, és megkapom az állást. Mit szól hozzá?

- Hát, nem is tudom - felelte gondterhelten az asszony. - Kicsoda maga, és honnan jött?

- A nevem Beatrice, és Sydneyből jövök. Kitűnő oktatást kaptam angol nyelvből, matematikából s a többi, és négy év gyakorlatom van munkából és felszolgálásból. Tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki, de ez minden nappal javul. Jövő héten annyira jól leszek, hogy csodálkozni fog rajta, kinek is adott munkát! A szürke hajú asszony elmosolyodott. Ő sem találhatott volna ki ennél meggyőzőbb történetet.

- Van férje? Családja? Hol lakik?

- Nincs. Nincs. Egyelőre sehol. Mindketten nevettek. Szamár kérdésekre szamár a válasz.

- Rendben van. Jöjjön be ide, Beatrice. Megmutatom magának az üzletet, és kitaláljuk, mit dolgozhat a következő két napban.

Az üzlet tulajdonosnőjét Mildred McCrearynek hívták, és több mint két évtizede üzemeltette a boltját ugyanabban az épületben. Először a férjével közösen dolgoztak. Amikor a férje meghalt, a fia állt be társnak. De a fiú kinőtte az isten háta mögötti települést. Túlságosan csendes volt, túlságosan unalmas, túlságosan messze a világ többi részétől, így hát elment. Írt néhány levelet, és öt éve küldött egy karácsonyi képeslapot, de azóta semmit. Az anyja mindennap várt és reménykedett, hogy egyszer csak besiet az ajtóra akasztott hosszú műanyag szalagok között, de a fia sohasem jött.

A bolt hosszú, keskeny épületben volt. Ennek az első fele volt a tulajdonképpeni üzlet, ahol bőséges választékban lehetett kapni papírba, bádog- és kartondobozba csomagolt élelmiszereket. Volt egy hűtőszekrény az italoknak. Mildred néhány centtel többet számolt fel, ha a vevő hideget akart a pulton melegedő ital helyett. A tulajdonosnő naponta elvihető ételeket is készített a törzsvevőknek. Ezek többnyire ebédidőben fogytak, de a maradék is szinte mindig elkelt zárásig. Időnként a szállóvendégek is átjöttek szendvicshez valót vásárolni, ahelyett hogy drágábban ettek volna a kocsmában. Néhány sarokkal arrébb volt két gyöngyhalászati szövetkezet, amelynek alkalmazottai Mildred árait ésszerűnek, a kosztját pedig felségesnek találták.

A bolt hátsó részében tárolták az élelmiszert, amelyből feltöltötték a polcokat, ugyanitt volt egy fürdőszoba és egy vécé, egy apró tűzhely, egy mosogató, egy faliszekrény és még egy hűtőszekrény. Közvetlenül a két részt elválasztó ajtó mögött magas, régimódi szekrényes rádió állt; Mildred ide szokott leülni egy túltömött székbe, ahonnan láthatta a bejáratot, és rádiózott, ha nem volt nagy forgalom. A hátsó ajtótól jobbra lépcső vezetett az emeletre, McCrearyék lakásába.

Mildred rábízta Beatrice-ra, hogy töltse fel a polcokat, söpörje fel az épület két felét, és takarítsa ki azt a részt, ahol az ennivaló készül. Lenyűgözte, hogy a lány mekkora odaadással veti magát a munkába. Mikor beesteledett, Mildred azt javasolta, hogy Beatrice hozzon le az emeletről egy összecsukható ágyat, és állítsa föl magának a bolt hátsó részében. A következő tíz napban Beatrice csak akkor lépett ki a boltból, ha fölseperte az első járdát, vagy kirázott egy szőnyeget a hátsó ajtóból. Felajánlotta, hogy kitakarít Mildrednél is, amit sokkal alaposabban csinált, mint a tulajdonosnő, úgyhogy attól kezdve az is az ő dolga volt.

Jól kijöttek egymással. Egyikük sem hajlott az üres fecsegésre, és mivel Beatrice szüntelenül tett-vett, Mildred úgy érezte, igazi gyöngyszemet talált. Még arra is megtanította, hogyan könyveljen, miként hozza egyensúlyba a bevételt és a kiadást, és hogyan vezesse azoknak a nyilvántartását, akiknek hitelük van az üzletben.

A negyedik hónaptól Beatrice tette be a bankba a pénzt, és minden hónapban ő vitte borítékban a bérleti díjat, amelyet befizetett Malcolm Houghton számlájára.

Mr. Houghton másodgenerációs juhtenyésztő volt. A birtokán, amelyen a juhait legeltette, hússzor elfért volna az egész város. A szálloda, Mildred oldalán az utca minden háza ugyancsak (Malcolm Houghtoné volt. Bent ült a bank igazgatótanácsában, támogatta a vándor egészségügyi szolgálatot, helyiséget adott a heti két napban üzemelő rendelőnek, tevékenyen hozzájárult a park és a sportpálya létrehozásához. Őslakosokat is alkalmazott. Beatrice még sohasem látta Houghtont, és nem hitte, hogy valaha is találkozhatnának, de szinte naponta hallotta a birtokos nevét.

Amikor elsajátította a nyitás, zárás, árusítás fortélyait, akkor végre volt ideje, hogy megismerkedjen őslakos asszonyokkal és családjaikkal, akik időnként bejöttek a boltba.

Csodálatos volt látni, hogy itt északon a fekete gyerekek végre ugyanabba az iskolába járnak, mint a fehér gyerekek. Bár az életszínvonaluk emelése érdekében a jövedelmüket még mindig segélyekkel egészítették ki, Beatrice népéből errefelé sokkal többen kaptak állást, mint amit a lány a fővároshoz közelebb tapasztalt. Megismerkedett egy ősrégi sivatagi törzs iparművészetével, és ezt-azt megtanult a meséikből. Továbbra is hangoztatta, hogy mennyire szeretne többet tudni bennszülött gyökereiről. Egy Bill nevű férfi, aki másokkal együtt a városon kívül lakott hevenyészett kunyhókban, azt mondta, időnként meglátogatja őket egy sivataglakó. Megígérte Beatrice-nak, hogy szól, ha a sivatagi megint erre jár.

Egy szerdai derűs reggelen furgon döcögött oda az üzlet ajtajához. Számos rekeszt rakodtak le róla, amelyeket Beatrice-nak kellett hátravinnie.

- Jó nehezek. Mi van bennük? - kérdezte a pirítóst majszoló Mildredtől.

- Üres üvegek - felelte az asszony, és az eperdzsem után nyúlt. Az üvegek néhány hétig kicsomagolatlanul álltak a kartondobozban. Akkor Mildred küldeményt kapott egy játékgyártótól. Beatrice nézte, hogy kerül elő belőle egy dobozra való színes léggömb. Nagyon kíváncsi lett, hogy miért rendel a munkáltatója ilyesmit, de nem kérdezett. Csupán néhány nap múlva értette meg a rendeltetésüket. Mildred megkérte, hogy csomagolja ki és mosogassa el az üvegeket. Aztán szőlőlevet, cukrot és valami titokzatos dolgot tett minden palackba, majd ismét megkérte Beatrice-t, hogy minden üveg szájára húzzon rá egy léggömböt. Bort gyártottak, és a léggömbökre azért volt szükség, hogy szemmel tarthassák, mennyi gáz keletkezik, és el is távolíthassák, mielőtt robbanás következne be. Mr. Houghtonnak nem készpénzzel, hanem alkohollal törlesztették a bérleti díj egy részét. A földbirtokos megbízott Mildred szakértelmében, hogy folytatni tudja a hagyományt, amelyet az apja és a megboldogult McCreary teremtettek. Mildred semmi kivetnivalót nem látott ebben. A bennszülöttek isznak. Valahonnan így is, úgy is kerítenek szeszt, akkor már miért ne tőle? Inkább ő arassa le az eladás hasznát, mint valaki más a kisvárosban.

Beatrice csalódott a barátnőjében, mert tudta, hogy az italozás a puskagolyónál is gyorsabban megöli népét, de nem tehetett semmit. Úgy látszik, ilyen az élet.

Majdnem egy éve dolgozott Mildred McCrearynél, amikor egy reggel hajnal előtt a város peremén lakó Bill ébresztette, aki a nyitott hátsó ajtón jött be a boltba. Siessen, mondta a lánynak, menjen ki a hatalmas juhtenyésztő birtok melletti útra, ott talán találkozhat azzal a sivatagi törzsi futárral, akiről korábban mesélt.

Korán volt még; Beatrice nem akarta felébreszteni Mildredet. Úgyis idejében visszaér, hogy kinyithassa a boltot. Szoknyát-blúzt rántott magára, és elment.

 

26

Geoff, aki hivatalosan Jeff Marsh volt, nyolc évet töltött a halálsoron, amíg el nem fogyasztotta minden fellebbezési lehetőségét. Megkeseredett, belenyugodott a halálba, amikor egy kedd reggelen az őrök minden előzetes figyelmeztetés nélkül bejöttek a cellájába, kezét-lábát megbilincselték, és bekísérték a börtönigazgató irodájába. A faburkolatú irodában a magas hátú fekete bőrszékben ülő igazgató felolvasott egy hivatalos okmányt az álló őrizetesnek, tájékoztatva Geoffot, hogy az állam eltörölte a halálbüntetést, ennélfogva az ő halálos ítéletét átváltoztatják életfogytiglani börtönbüntetésre, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.

Megrendítő élmény volt. Geoff megtanult együtt élni a halál gondolatával. Gyűlölte Marshallékat, gyűlölte a vallásukat, de azért órákig elmélkedett az évek során végighallgatott prédikációkon. Gondolkozott a mennyről és a pokolról, a tízparancsolatról, Jézusról és a sátánról. Egyiket sem tudta elfogadni. Túl sok volt a megválaszolatlan miért. És akkor most a börtönigazgató azt mondja, hogy nem fog meghalni! Folytatni fogja az életet. Még tovább lesz áldozat, bezárva egy ketrecbe, amíg vénséges vén ember nem lesz belőle. Felzaklató volt. Maga se tudta, mit érez. Egy része megkönnyebbült, de egy másik része megriadt, tehetetlenül dühöngött, és elcsüggedt.

A következő néhány hétben a halálsor valamennyi elszigetelt lakóját visszaterelték a sokaságba. Az eltelt évek alatt Geoff egyszer sem lakott közös cellában. Most összezárták egy olasszal, aki Vakarcsként mutatkozott be. Kizárólag a koruk volt közös. Vakarcs kurta termetű volt, mindössze százötvennyolc centiméter, és hatvanöt kilót nyomott. A haját olyan hosszúra növesztette, amennyire a börtönszabályzat engedte, és több tetoválása volt, mint foga. Hosszú bűnlajstroma még fiatal korában kezdődött. Eddig ötször ült, kocsilopásért, rablásért, tiltott szerencsejátékért, prostituáltak futtatásáért, most pedig gyilkossági kísérletért. Szeretett beszélni. Geoff viszont hallgatag volt, és ahhoz szokott, hogy időnként napokig nem álltak szóba vele. Vakarcs félt Geofftól. Senkiben sem bízott, aki ilyen csendes. Geoff bizonyosra vette, hogy Vakarcs az őrületbe fogja kergetni örökös karattyolásával, pár hét alatt mégis összerázódtak valahogy. Vakarcs kiokosította cellatársát, hogyan lehet kulcs nélkül beindítani az autót, hogyan kell feltörni a páncélszekrények különböző típusait, és hogy kell fogadni a lóversenyen. Geoff hallgatott, mert Vakarcsnak hallgatóságra volt szüksége, és hallgatás közben a kis olasz arcát tanulmányozta. Mocorogni kezdett benne a régóta szunnyadó rajzszenvedély. Közönséges elítéltként könnyebb volt hozzájutni olyan tárgyakhoz, mint a papír meg a ceruza, és Geoff napjait újra megtöltötte a művészet. Először apró darabokra tépte minden képét, és leöblítette a vécén. Nem tudta, mit szólnának az új hobbijához. Csakhogy a tetoválómester őrizeteseknek mindig szükségük volt új mintákra. Sárkányokat, kígyókat, koponyákat akartak, és minden egyedi újdonságon kapva kaptak. Geoffnak hamarosan olyan híre lett, hogy képes megvalósítani minden óhajt. Ő is megtudott magáról valamit. Valahányszor leszállított egy borzalmas mintát, mindannyiszor valami értelmeset és gyönyörködtetőt kellett rajzolnia. Nem tudta, honnan jön az egyensúlynak ez a vágya, de olyan ellenállhatatlan volt, hogy nem tagadhatta le a létezését. Egy idő után nyíltan gyakorolta mindkét művészetet. Képes volt alkotni egy hosszú kígyónyelvű szörnyeteget, amelyet tintával edzettek bele valakinek a bicepszébe, és ugyanazon a napon virágos mezőt rajzolt, hogy egy rabtárs hazaküldhesse az anyja születésnapjára.

Senki sem látogatta meg az évek során. A kirendelt védőknek nem volt több dolguk vele. A börtön falain kívül nem várta család vagy barát. Nem kapott levelet. Az égvilágon senki nem tudott róla, nem törődött vele, ám ő belenyugodott ebbe az elzárt életbe. Igyekezett a legjobbat kihozni a helyzetéből, noha érezte, hogy egy világvégi sivatagban se lehetne ennél magányosabb.

 

27

Ballagott Beatrice a hatalmas Malcolm Houghton birkatenyésztő birtokát szegélyező piros poros úton. A kerítés jó állapotban volt, ahogyan a gazda megkövetelte. A legelőn már sarjadt a fű ott, ahol a nyáj majdnem tövig harapta, és kopaszra taposta a földet. Nagyon enyhe szellő fújdogált, olyan tökéletes volt a reggel, hogy minden friss ausztrál bevándorló azt képzelte volna, ma nem lesz olyan hőség, mint tegnap; de Beatrice csak annak örült, amiért a lába olyan kérges és kemény, kibírja az évszakok minden változását. A növényzet zöldellt a közelmúlt esői után. Elöl, ahol az elforduló kerítés a Houghton-birtok nyugati határát jelölte, kis facsoport állt, és mintha egy mozdulatlan kék tárgy lógott volna a közepén. Beatrice úgy vélte, annak a törzsi futárnak a jelzése, akivel találkozni fog.

Ment előre, közben egyfolytában a kék foltot nézte, amíg meg nem látta, hogy nem tárgy, és nem is lóg. Hátát a törzsnek vetve, lábát az ágnak támasztva őslakos asszony ült egy magas fán, mintha csak modern hintaszékben lustálkodna. Egyetlen szál nyitott, kék kockás inget viselt, amelyből kilátszott fekete mellkasa, és egy rongyot tekert az ágyékára. Beatrice akaratlanul elmosolyodott. Olyan természetesen ömlött el az arcán a mosoly, mint meleg barna kenyéren az olvadó vaj. Válaszul a magas ágon ülő asszony is elvigyorodott, akár egy boldog gyerek. Hiányzott az egyik metszőfoga. Fényesre csiszolt folyami kavicsként ragyogó szeme ugyanolyan sötét volt, mint Beatrice-é, ám az ő haja, amely jojóra emlékeztetően billegett előre-hátra a néma és lelkes helyesléstől, már szürkült az ötven évet megélt fejen, míg Beatrice fürtjei sötétbarnán omlottak a vállára.

A lány elmondta a köszöntést az egyik törzsi nyelven, amelyet megtanult, és várta a választ. Ismét próbálkozott, de mindhiába. Az idősebb nő csak mosolygott, és bólogatott. A harmadik kísérletre az egyik bennszülött nyelven azt mondta: - Máma van! - Beatrice rögtön bemutatkozott, és megpróbált beszélgetni, de a csepp kis asszony váratlanul lemászott a kakasülőjéről, és lassan elindult. Alig volt több másfél méternél, aprócska, ám izmos és erős törzsét rövid, vaskos lábak hordozták. Elfelé tartott a Houghton-birtoktól és a településtől, vissza az isten háta mögé, amerre addig gyérült a növényzet, míg meddő sivatag lett belőle Ausztrália szívében. Hátra se fordulva, mintha a síkságnak mondaná, határozottan kijelentette angolul: - Megyünk!

- Várjunk csak! - hökkent meg Beatrice. - Te angolul beszélsz!

Új ismerőse megállt és hátrafordult.

- Igen, én is laktam a városban. De most el kell mennünk, mennünk kell az én hazámba. Népünk meghallotta, hogy segítségért kiáltasz. Sokat kérdezel. Mi majd segítünk, hogy megtaláld a válaszokat. Gyere, megyünk! - Azzal ismét elindult.

Beatrice remélte, hogy egy napon eljön egy sivataglakó, de valamiért úgy képzelte, hogy bemennek együtt a városba, ott ő elbúcsúzik a munkáltatójától, és keres valakit, akinél otthagyhatja a holmiját. Majd miután ezt elintézte, követi a törzsi asszonyt az otthonába. De nem úgy történt, ahogyan tervezte.

Lenézett szoknyája virágmintájára, és elméje valamely távoli kartotékfiókjából kipattant egy kérdés, amely évekig foglalkoztatta. Milyen lehet az ember végnapja a földön? Másképp érzi-e magát, amikor fölébred az utolsó reggelen? Van-e fogalma róla, mi fog történni, miközben magára ölti a ruhát, amelyben meg fog halni? Ő nem fog meghalni ma, de az biztos, hogy egy óriási ajtót csuk be maga után. A kérdésre valahogyan magától következett a válasz. Nem, mondta magának, nem tudhatom, melyik nap lesz az utolsó napom, és a legkülönb terv nem válik valóra, de lehetek olyan lelkiállapotban, hogy ezt elfogadjam. Hihetem, hogy valami jó fog kisülni belőle!

Tizenhat évig nem ismert mást, mint a missziós árvaház életét. Nem volt családja, öröksége, egyénisége, csak egy újabb őslakos pici lány volt a sokak között, akiket az intézmény fölnevelt. Fiatalsága következő négy évében nem volt tanácsadója, vezetője; úgy keresett valamit, hogy azt se tudta, mit keres. Kallódó senki volt, leány, szülők nélkül. Ennek lett vége ezen a napon. Ma felcsillant a remény, hogy végre kapcsolódni fog valakihez vagy valamihez, és talán még azt is érezheti, hogy ott van, ahová tartozik.

Jól kieresztette a hangját, hogy a távolodó sivataglakó hallhassa: - Várj meg, jövök! Igen, várj meg, jövök!

* * *

Szótlanul gyalogoltak, a fiatalabb nő kissé lemaradva az idősebb mögött. Végül Beatrice törte meg a csendet:

- Milyen messze van a te hazád? Mennyi ideig kell vándorolnunk?

Az asszony előreszegezte a mutatóujját, visszahúzta a tenyerébe, megint mutatott, visszahúzta, még egyszer mutatott. Három valami. Három mérföld nem lehet, három napnak kell lennie. Az nem gond, ha napokig kell gyalogolni. Elég sokat járta az utcákat és a vidéket az évek során.

Elképesztette, hogy az asszony tudja, merre tartson. Nem voltak tájékozódási pontok, minden egyformának tűnt. Halványzöldtől mélyzöldig terjedő árnyalatokban játszó bokrok nőttek a rőtesszürke földön, a sziklák ugyanolyan színűek voltak, mint a föld, és a néhány magányos gyík annyira beleolvadt a tájba, hogy csak akkor lehetett látni őket, amikor a látómező szélén elvillantak. Amint a juhtenyésztő birtok eltűnt, Beatrice elveszítette minden tájékozódási képességét.

- Honnan tudod, merre kell menni?

Útitársa válaszul behajlította az ujjait úgy, hogy a hüvelykje a földre, míg a kisujja az égre mutatott. Beatrice nem értette a gesztust, mint ahogy azt sem, hogy miért nem állt meg a sivataglakó, és miért nem felelt az ő kérdésére. Bizonyosan arra céloz, hogy valamit követ az égen, és valamit a földön. Tulajdonképpen nem számít. Jó érzés elmenni mindentől, amit ismer. Minél jobban eltávolodtak a bádogházaktól, annál inkább tudatosodott Beatrice-ban, hogy az ő igazi helye valahol ott van elöl. Minden lépéssel biztosabbra vette, hogy meg fogja találni.

Fél órával később az asszony megállt, és hátrafordult. - Itt most köszönetet mondunk anyánknak, a Földnek. Testünk belőle vétetett. Ő adja ételünket, orvosságunkat, ő tisztít meg bennünket könnyeivel. Karjaiban alszunk. Amikor meghalunk, ő fogadja be megkopott csontjainkat, hogy elvegyítse őseink és a még meg nem születettek testeivel. Ideje visszaadni, amit nem használunk többé. - Szólította a talajt, engedélyt kért, hogy megnyithassa. Azután térdre vetette magát és ásni kezdett, kimeregetve a földet a lyukból.

- Segíthetek?

Csak egy bólintás volt a válasz. Beatrice letérdelt a gödör túlsó oldalára, és együtt ástak tovább. Végül az asszony levetette gomb nélküli kockás ingét, és beleejtette a lyukba. Kioldotta az ágyékára kötött rongyot, az ing után dobta, majd fölállt. Fonott zsinórra erősített, apró bőrtasak lógott a csípőjéről. Nem adott magyarázatot a tarsolyra, és úgy nézett Beatrice-ra, mintha azt mondaná: "Te következel." A lányra hullámként zúdult a missziós iskola összes prédikációja az emberi meztelenség szégyenletes voltáról. De csak egy pillanatig habozott, mielőtt rátette volna a kupacra a virágos szoknyát és a blúzt. Az asszony megint szólt a földhöz, és köszönetet mondott a ruháknak. Aztán kihunytak a színek, amikor közös erővel betemették a gödröt, és elsimították a homokot. Befejezésül az idősebb nő a száját csücsörítve ráfújt a homokra, hogy eltüntesse tenyerük nyomait és a horpadásokat, amelyeket a térdük vájt. Most már nem lehetett látni, hogy ezt a helyet valaha is megbontották. Az asszony megfordult. - Nem fogod ilyen kényelmetlenül érezni magadat, amikor csatlakozol a többiekhez, és többet tudsz meg az én népemnek, az Igazak népének a szokásairól.

- De te ruhát viseltél! - jegyezte meg Beatrice.

- Igen, tiszteletben kell tartani azt a gondolkodásmódot. Mi nem értünk egyet vele, de nem ítélkezünk. Ítélkezés helyett figyelünk. Néha, mikor hideg van, szükséges a ruha, de úgy tűnik, a ruházkodás csak még több megítéléshez vezet, és még inkább eltávolítja egymástól az embereket. Bizonyosan észrevetted már, mennyi zavart okoz, ha a külszín alapján ítélsz; lehet, hogy az a személy egészen más, mint a látszat. Rá fogsz majd jönni, mint ahogy én is rájöttem, hogy ez csak akkor szégyen, ha azzá teszik. Ha tovább viselted volna azt a szoknyát és a blúzt, az csak arra lett volna jó, hogy kívülállónak tartsd magad a törzsben, amely azt szeretné, ha hozzánk tartoznál.

Mentek tovább. Beatrice örült, hogy az ő földrészén ilyen páratlanul békés természetű emlősállatok és hüllők élnek. Nincsenek hatalmas, emberevő tigrisek vagy medvék, vannak azonban szökdécselő kenguruk minden méretben, a rágcsálónyitól a kétméteresig; van a kis koala, amely látszólag semmi tevőlegeset nem csinál, csak emlékezteti a világot az érintés gyönyörűségére; és van a szélsebesen száguldó, fenséges tollazatú emu. Van persze néhány mérges kígyó is, de ezektől nem tartott, mert vezetője bizonyosan tudja, miként bánjon el velük.

Órákig mentek alacsony bokrokon és egy-egy ritka facsoporton át. Az asszony csak nagy sokára szólalt meg: - Amennyiben a javunkat szolgálja, ma enni fogunk megint, úgyhogy figyeljünk, milyen ajándékot küld a Mindenható. Minden lépésnél vannak látni- és megjegyeznivalók. - Mutogatni kezdte az apró nyomokat a földön, amelyeket Beatrice csupán akkor látott meg, amikor összpontosított. Voltak ott mancsok, tappancsok, csúszkáló hasak, gyorsan szökellő, lassan baktató, éhes, fáradt, öreg, fiatal, kutató lények nyomai. Majd elértek egy folthoz, ahol zöld pettyes növények nőttek, és vastagabb volt a száruk, mint az eddig látottaké. A sivataglakó megállt, és szólt a növényekhez. Lehajolt, lecsípett egy darabot, felnyitotta: kövér barna bogyókhoz hasonló magok ültek benne. A hüvelykujjával eltávolította őket ugyanúgy, ahogy Beatrice-t tanították borsót fejteni. Megosztoztak a néhány értékes falaton, majd az asszony intett Beatrice-nak, hogy törjön le egy darab növényt, és bontsa ki. A lány engedelmeskedett, és közben megkérdezte:

- Honnan a csudából jöttek rá, hogy ez ehető?

- Megvan rá a módszer, amikor valamilyen más fajtával találkozol. A szaglással kezdődik. Nagyon fontos, hogy mindent megtanulj szagolni, ne csak a növényeket. Szagold a levegőt, a vizet, az állatokat, még a másik embert is. A szagok különbözőek, és neked nem szabad elfelejtened, minek milyen szaga van. Ha elég összehasonlítást végeztél, észre fogod venni, hogy a mérgeknek gyakran nagyon erős, jellegzetes a szaga. Ha valamilyen növénynek nem olyan a szaga, mint egy általad ismert méregé, akkor le kell törnöd egy darabját, és a testedhez kell dörgölnöd. Érzékeny részt válassz, például a szemhéjadat, az orrlyukaid környékét vagy a hónaljadat. Várj és figyeld meg, fog-e csípni vagy viszketni, megdagad-e, felhólyagzik-e. Ha nem, akkor próbáld megízlelni, de csak a szájad szögletével vagy a felső ajkaddal, és megint várd, hogy mit válaszol a test. Ha semmit, akkor valamivel többet is megkóstolhatsz. Gargarizálj egy kis lével, majd köpd ki, és várd meg az eredményt, csakis azután nyeld le. Ha lenyelsz egy falatot, akkor is meg kell várnod, megfájdul-e tőle a gyomrod, vagy kiveti-e a táplálékot a tested úgy, hogy visszanyomja a szádon, vagy hátul kiszalad belőled. Jó sokáig várj, hogy láthasd, változtat-e a gondolkozásodon vagy a járásodon.

- Próba minden új találkozás: ételekkel, emberekkel, gondolatokkal. Először mindent szagolj meg. Ha valaki mond valamit: szagold meg! Ha jó a szaga, akkor harapj belőle egy kicsit, de mindig rágd meg. Sokáig rágd, mielőtt nyelnéd. Még a szavakat is sokáig kell rágnod, mielőtt lenyelnéd őket, mert sokkal könnyebb kiköpni valamit, mint akkor szabadulni tőle, ha már magadba fogadtad. Ha magadba fogadod a szavakat, és a gondolat nem megfelelő neked, akkor bajod lesz belőle. Daganatokat, pörsenéseket, fejfájást, mellfájást, gyomorfájást, üszkös fekélyeket okoz, amíg ki nem veted magadból. Szerencsére az ételt könnyű eltávolítani a hányással vagy a hasmenéssel, és már túl is vagy a tévedésen. A gondolatokat és a hiedelmeket sokkal nehezebb kiűzni. Látod, a sivatagon túli világ olyan dolgokat művel, amelyek nagyon megváltoztatták az életet. Okosabb, ha nem feltételezed, hogy valami biztonságos, csak azért, mert normálisnak vagy rendjén valónak látszik.

- Az volt a legnehezebb dolgunk, hogy megszagoljuk és megízleljük az európai fehér világ szavait és hiteit, majd udvariasan köpjük ki őket. Kevesen maradtak szabad bennszülöttek. Számuk évről évre csökken, mert egyre több törzset kényszerítenek, hogy hagyják el a hazájukat, és ők vagy átveszik a fehér világ életmódját, vagy meghalnak. Nem is igazán a fehérség a baj. Ki kell javítanom magamat, mert a bőr színének nincsen jelentősége. A gondolkodás és az életmód, az eredeti törvények, értékek megváltozása, az tette az embereket mutánsokká. Minden színben lettek mutánsok.

- Véneink egy véleményen vannak, nővérem. Álmunkban és ébren sokan hallottuk segélykiáltásodat. A te életed valóban a keresés, azonkívül megvan benned a képesség, hogy fontos válaszokra lelj, és sok eltévedt embert visszasegíts az útra. De nem lesz könnyű dolgod. Ellentétben a kisgyermekkel, aki szívesen tanul, és belső ürességét kell megtölteni adatokkal, te már feltöltekeztél. Magadnak kell eldöntened, mit vessél el, mit cserélj ki és mit fogadj el. Tudom, mert én is álltam a te helyeden. Beatrice elfogadta a kis marék magot. Alaposan megrágta mindet, élvezte a mogyoróra emlékeztető ízt, és azon tűnődött, milyen lehet a tápértéke. Ballagtak, és ő azt forgatta magában elmerülten, amit a sivataglakó mondott.

- Nem vagyok biztos benne, hogy kibírom! - szólt végül szinte suttogva.

- Visszaviszlek.

- Nem, nem akarok visszamenni. Én csak arra céloztam, hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam ruha nélkül. Ha elgondolom, hogy másokkal találkozom, főleg férfiakkal, ez... - Elhalt a hangja.

- Rendben van - nyugtatta figyelmes kísérője. - Csinálunk majd takarót. Útközben rátalálunk a dolgokra, amelyekre szükségünk van, és megmutatom neked, hogy kell csinálni. Alkalmanként az Igazak is eltakarják magukat. Semmi baj. Még mindig jobb lesz a szoknyádnál és a blúzodnál. Olyasmit készítünk, ami kényelmes és nem olyan otromba. Te úgy tudod, hogy a testet mutogatni szégyenletes dolog, de ez tényleg olyan viselkedés, amelyet tanultál. - Fülig érő vigyorral hozzátette: - Úgy gondolom, egy oposszumbőr csodálatos lenne. Talán ha felküldenénk ezt a gondolatot a párákba, az oposszum, amely erre a célra született, megtisztelne bennünket azzal, hogy keresztezi utunkat.

Alkonyat felé apró vízfolyáshoz értek, és letérdeltek inni. Ebben a pillanatban a vándoroktól jobbra fénylő koromfekete fejű, barna csíkos piton csúszott át a sziklán. Mielőtt Beatrice szóra nyithatta volna a száját, az asszony elkapta a kígyót, pontosan a feje mögött. Kőpengét vett elő a tasakjából, és megölte a hüllőt, majd ráakasztotta az övére. Szó nélkül mentek tovább.

Amikor a nap a szemhatárra ért, megálltak néhány percre. Az asszony megjegyezte, hogy milyen gyönyörű szokott lenni minden naplemente. A szürkület nem tartott sokáig; amint eltűnt a nap, hamar leszállt a sötétség. Fejük felett a csillagok hatalmas, gyémántos mezeje ragyogott. Rövid ideig mentek, majd megint megszólalt az asszony, hogy most megállnak enni és pihenni.

Összeszedtek és felhalmoztak egy csomó száraz növényt és egy marék nyúlbogyót. Beatrice társa megnyúzta, felszeletelte a kígyót, a darabokat rátette a tűzrakás közepén álló kőre, azután a tarsolyából elővett két kis kovakővel szikrát csiholt és tüzet gyújtott.

- A húsból nem szabad kivonnunk minden vizet - mondta -, ám ezt meg kell melegítenünk, különben kis kukacok nőnek a gyomrunkban. - Elvett a kőről egy darab sült kígyóhúst, odaadta Beatrice-nak, majd magának is elvett egyet, mondván: - Nekünk az a szokásunk, hogy hálásak vagyunk ennek a kígyónak, amiért megszületett, és a mai napon az utunkba került. Szelleme egyesül a miénkkel, ugyanúgy, ahogy húsa is egyesül a mi testünkkel, és együtt élünk tovább. - A hús még mindig nyers, rágós volt egy kicsit, de feltűnően laktató.

Ettek, és egy darabig hallgattak, majd Beatrice megkérdezte:

- Téged hogy hívnak?

- Ezen a napon Benala vagyok, vagyis barna kacsa. Nálunk az a szokás, hogy tanulunk a neveinkből. Ahogy gyarapodunk a bölcsességben, kinőjük a neveinket; akkor egy időre újat választunk, amely jobban elmondja, kik vagyunk. Amióta ezt az életet élem, sajátosnak találom, hogy mutánsként születésemkor kaptam nevet, és elvárták tőlem, hogy életem végéig azt viseljem.

- Igen - helyeselt Beatrice -, legalábbis így van ez a magamfajták esetében, akik sohasem kaptak családi nevet. Úgy találtam, hogy ez a férfiakra is érvényes a fehér világban. De mikor a fehér nők férjhez mennek, ők is felveszik a férjük családi nevét. Vagy megtartják ugyanazt a nevet. Időnként csúfnevet vagy becenevet használnak. A legtöbben elviselik a keresztnevüket, akkor is, ha nem szeretik, vagy, mint te céloztál rá, ha esetleg úgy vélik, hogy már kinőtték. Egyszer hallottam, hogy el lehet menni a kormányhoz, és pénzt lehet fizetni azért, hogy megváltozzék a neved. A barátom azt mondta, ez azért mulatságos, mert a család általában továbbra is az eredeti nevükön szólítja őket.

- Olyan emberek, akik szeretik a nevüket megváltoztatókat? - kérdezte Benala. A parázs narancsszín izzásában látszott, hogy hüledezik.

- Igen - felelte Beatrice, majd rövid hallgatás után folytatta: - Szerintem szeretik őket, csak nem annyira, hogy azt a nevet használják, amit a névváltoztatók szeretnének! - Nevettek, aztán ismét elhallgattak.

Ültek, mélyen elmerülve gondolataikban. Beatrice egy parazsat figyelt, és akkor szólalt meg, amikor a zsarátnok leégett: - Említetted, hogy az Igazak népének ki kell köpniük az európaiak hiedelmeit. Honnan tudod, hogy rossz volt, amit tanítani próbáltak? Benala felvonta a szemöldökét és sóhajtott.

- Nekik nem volt rossz, de mintha nem lennének tudatában, hogy az élet törvényei sohasem változnak. Örökkévaló törvények. Én azt gondolom, hogy a hitet az alakítja ki, amit az ember élete első felében él át. Később a hit határozza meg a tapasztalatot vagy a látottak értelmezését. Egyiket sem teszi igazzá. Az emberek hajlamosak hittel helyettesíteni az igazságot.

- Nem értem, mit mondasz. Nem szemléltetnéd egy példával? Benala bólintott. - Van a mutáns világban egy vallási törvény. Bizonyosan ismered. Úgy szól: "Ne ölj!" Ez már csak világos beszéd, de azért továbbra is ölnek a háborúkban, az áttelepítésekkel, az orvosi kísérletekkel, a birtokaik vagy az életük védelmében, haragjukban vagy bosszúból. Módosítják az egyszerű "Ne ölj!" értelmezését, hogy indokolják a gondolkozásukat megváltozott körülmények között. Semmi baj, ha egy társadalom ebben akar hinni, de az igazi parancs nem úgy hangzik, hogy "Ne ölj!", hanem úgy: "Nem ölhetsz!" Ennek semmi köze a körülményekhez, a lehetőségekhez vagy a múltbeli tettekhez. A megfogalmazás nagyon világos. Ölni lehetetlen. Nem te teremtetted azt a lelket, nem ölheted meg. Megszüntetheted az emberi alakot, de azzal csak visszaengeded a lelket az örökkévalóságba. A lélek nem szakad félbe, és nem kezdődik, a lélek folyamatos. A halál nem végleges, csak a létezés másik formája az Örökkévalóság világában. Bizonyos, hogy felelősséggel tartozunk az élet kioltásáért, hiszen az élet olyan becses tapasztalat. De nem abban az értelemben vagyunk felelősek, ahogyan az európai törvények előírják. Úgy tűnik, néhány ember elgondolásait egyetemes törvényeknek kiáltották ki, és milliók hirdették érvényességüket. A mi teremtésünk törvényein nem változtat az idő, és egyformán szólnak a férfihoz és az asszonyhoz. Mindenki megkapta a szabad akarat adományát. Azt sohasem lehet elvenni. Valamennyien szabadon járhatjuk utunkat, kereshetjük a sorsunkat, fedezhetjük fel magasabb énünket. A csoport, amellyel együtt haladsz, vagy segíteni fog, vagy állandóan megteremti neked a lehetőségeket, hogy ellenükben is fölemelkedhess pozitív szintedre.

- De figyelj már ide! - vágott közbe a lány. - Nem én döntöttem úgy, hogy a szüleim eldobjanak, miután megszülettem, és egy árvaházban töltsem a gyerekkoromat.

- Ha ezt hiszed, akkor ebben hiszel - felelte Benala. - Ettől igaz lesz, vagy ez csak a te hited? Születésed előtt, mikor még az örökkévalóságban lakoztál, felkínálták neked ennek az emberi élménynek a lehetőségét. Tudatában voltál szüleid körülményeinek, mégis nagyszerű alkalomnak tekintetted megvilágosodásod útján. Miért néznél vissza, hogy "mi lett volna, ha", és miért keresel logikai magyarázatot a múltra? A mai nap már egy másik nap. Mindig egy új nap felé haladunk. A mai nap választása a mai napra szól. Sok helyzetet kaptál a múltban, amikor türelmet, kitartást, elfogadást, kedvességet, szeretetet, becsületet, tisztességet tanulhattál. Ha gyerekként, árvaként nem sajátítottad el, akkor el fog jönni megint az alkalom, efelől biztos lehetsz! Ha megtanultad, annál jobb! A helyzetek nem lényegesek, a fokozat számít. Most pedig ideje aludni. Még sok fontos dologról fogunk beszélgetni.

Megmutatta Beatrice-nak, hogy kell alváshoz elsimítani a földet, és miként ásson egy kis gödröt, hogy a talaj jobban alkalmazkodjék a test íveihez. Benala, ahogy lefeküdt, szinte rögtön el is aludt. Beatrice nem tudta megállni, hogy föl ne nézzen az égre. Azon tűnődött, amit most hallott, kérdéseket és érveket rostált, hogy később megvitassa őket. Az egyetemek többsége nem a szabad ég alatt oktat. Itt nem voltak padok, könyvek, nem lógtak a falakon diplomák, még fal sem volt, ő mégis olyannak látta, mint a magasabb szintű tanítás helyét. Hirtelen villanás zavarta meg gondolatait. Hullócsillag lobbant és végigszánkázott a fekete égen. Jaj nekem, gondolta a lány, nem tudom, mit jelent, de bizonyosan fontos! Halkan kuncogott. Én ezt hiszem, de lehet, hogy nem ez az igazság.

A lélek békéje hirtelen lesétált a fejéből a testébe, és Beatrice mély álomba merült.

folytatás