Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

28

Amikor Benala mocorogni kezdett, a nap még a föld túloldalán rejtőzött. Az ég sötétkékje valamelyest megfakult, parányi halványrózsaszín és halványnarancs sávok húzódtak rajta. Benala mozgására Beatrice is kinyitotta a szemét, és egy pillanatig nem tudta, hol van. Felült a keskeny alvóárokban, leporolta az arcára és a karjára tapadt homokot. Meglepően jólesett az alvás így, hogy semmi sem választotta el a testét a földtől.

- Jó reggelt - mondta.

- Szép jó reggelt - felelte Benala. Nevettek. Beatrice megjegyezte:

- Jó mondás. Ez a reggel legszebb része.

- Igen, azt hiszem, az írek mondják így. Nekem is tetszik. Az én népem azt mondaná: "Máma van."

- Nem beszélhetnénk a te néped nyelvén? - kérdezte Beatrice. - Igazán szükségem lenne gyakorlásra.

Az asszony arca elborult. Egy darabig nézett maga elé, mielőtt válaszolt volna: - Az nem olyan könnyű. Tudod, a dolgok nagyon megváltoztak az utóbbi harminc évben. Valaha több száz törzs beszélt sok különböző nyelvet, és még ennél is több nyelvjárást. Valamennyien ismerték a területüket, tiszteletben tartottak más népeket, a mások szokásait, ám az idegen uralom óta jó néhányan menedéket látnak bennünk. Nyelvünk kényszerűségből magába olvasztott más nyelveket. Szokásaink megváltoztak, hogy tiszteletben tarthassuk azoknak a szokásait, akik csatlakoztak hozzánk. Egyesek például sohasem beszélnek olyasvalakiről, aki nincs jelen, mások olyan törzsből érkeztek, ahol még csak célzások formájában sem emlegetik az elhunytakat. Mi természetesen úgy ismertük meg ezeket a hagyományokat, hogy tévedésből először is valami sértő dolgot műveltünk. A többiek megtanulták, hogy türelmesek legyenek, és megbocsássák tudatlanságunkat. Ma csak egyetlen ilyen hozzád hasonló, férjezetlen nőre is hat-hét különböző kifejezés létezik. Szerintem jobb lenne, ha angolul beszélnénk; a szükséges szavakat majd megtanulod később, ha rákényszerülsz.

Benala megint letérdelt, és visszaállította földbe ásott ágyát eredeti formájára. Beatrice követte a példáját, és rájött, hogy nem is olyan, könnyű elfújni a nyomait, mint látszik.

- Miért volt régen olyan sok törzs? - Fejében máris egymás sarkára léptek a kérdések.

- Gondolom, ez a dolgok természete. Ahogy sokasodtak az emberek, szoros barátságok alakultak ki. Kezdetben valószínűleg az élelem miatt került rá sor, hogy a barátok eltávozzanak, és olyan módon éljenek, amellyel mindenki egyetértett. Ám az értékek, a hiedelmek és a szertartások később kissé módosultak a földön.

A tegnapi vacsorából maradt kígyóbőr egy közeli bokron lógott. Benala levette, és úgy, ahogy utazáshoz szokta, ráakasztotta az övére. Majd felemelkedett terpeszállásba, két karját a magasba nyújtotta, és a csendben mondott valamit a napnak.

A reggeli szertartás végeztével ránézett útitársára, és több szót nem is vesztegetve nekivágtak egymás oldalán az új napnak. Az egyik a számtalanszor megtett csapán haladt visszafelé, a másik most lépett be egy vadonatúj világba.

* * *

Ezen a reggelen sűrű bozóton kellett keresztülvergődniük, ahol a néhol vastagon tövises ágakat félre kellett tolni, hogy átbújhassanak alattuk. Miközben a tereppel viaskodtak, Beatrice valami komoly dolgot kérdezett barátnőjétől.

- Mit gondolsz, Benala, miért van az, hogy a mi népünk már több tízezer éve itt él, mégsem használt soha ábécét? Én védelmembe vettem a kultúránkat a bírálókkal szemben, akik szerint szellemileg alacsonyabb rendűek vagyunk. Te tudod az okát?

- Igen - felelte az idősebb asszony. - Túl magas volt az ár! Népünk megmondta a briteknek, hogy előbb halnak meg a foglyok, kiket házakba zárva kényszerítettek írást-olvasást tanulni! Túl magas volt az ár! Előbb haltak meg, mielőtt megfizették volna az árat az elveszített emlékezetért. A mi gyerekeinket, növendékeinket nem egy tanár oktatja, hanem a tanárok csoportja. Ily módon semmi sem merül feledésbe, semmit sem tesznek hozzá, és az egyes ember értelmezését nem tanítják tényként. Mi dalokba és táncba öntve tanuljuk a történelmet. Ez nem nagyon különbözik attól a mutáns szokástól, amely zenei ritmusra oktatja az ábécét. Ritkán fordul elő, hogy a leírt dolgok ne változzanak az évek során. Népünk valamikor a szívtől szívhez, szellemtől szellemhez szóló néma beszédet használta. Majd meglátod, hogy az én törzsem még nem veszítette el ezt a képességét, ám ehhez az szükséges, hogy ne legyenek titkaid, és ne szólj hazug szót. Ha leírsz valamit, hajlamos vagy azt képzelni, hogy nem kell emlékezned rá, hiszen később úgyis utánanézhetsz. Sajnos, ennek ellustult agy lesz az eredménye. Erődet átadod egy darab papírnak. Az emberek a legegyszerűbb dolgokra sem fognak emlékezni, például arra, hogy mit tettek vagy mit ettek egy nappal előbb. Azok, akik fölöttébb szeretik az írást, körülnéznek, összehasonlítják magukat másokkal, és arra a következtetésre jutnak, hogy az a természetes, ha az embereknek gyönge emlékezetük van. Ezzel visszaérkeztünk a kérdésedhez: tény vagy csak előítélet? - Elvigyorodott, széthúzódó szájából kivillant hófehér foga. - A mi népünk emberei százéves korukra kétszer annyi tudást halmoztak fel, mint ötvenéves korukra. A tudnivalót ritkán adtuk tovább írásban. Nem volt szükségünk rá, és nem találtuk megfelelőnek. Számos kultúrában jól beválik, de itt nem arról van szó, hogy mi a különb vagy mi a rosszabb. Téged tanítottak, ismered az írott szó értékét, de a buktatóit is. Az én népemnél egészen másképp látod majd az életet. Akkor majd magad dönthetsz. Mi évezredek óta használtuk a jelképeket, amelyeket felróttunk a futárok üzenőpálcáira. Feljegyzett történelmünk ott van a barlangokban és a vízmosásokban, de a mi népünk életében mindig a szellem volt a fontos, és nem az anyagi dolgok. Mi sohasem akartuk céljainknak megfelelően befolyásolni a természetet, nem akartunk parancsolni neki, nem állítottuk magunkat emberfölöttieknek. A világ fejlődése még nem fejeződött be. Esztelen az ember, ha kijelenti, hogy itt ő a legkülönb. A növények még mindig alkalmazkodnak, az állatok még mindig módosulnak, és az embernek még mindig hosszú utat kell megtennie, mire tudatossága is olyan mérvű lesz, mint az a fontosság, amelyet a tárgyaknak tulajdonít. Mi közben a saját szokásainkat alakítottuk ki, mert a mi vágyunk a hosszú élet és a harmónia minden létezővel. Beatrice, én bízom benne, hogy egy napon majd nem tartod szükségesnek örökséged védelmezését, és hozzám hasonlóan te is méltányolod azt az áldást, hogy őslakosok vagyunk.

- Igen - bólintott Beatrice. - Azt hiszem, különleges jelentősége van annak, ha az ember olyan kultúrához tartozik, amelyben nincsenek parasztok, kereskedők és jogászok, hanem művészek, költők, zenészek és varázslók. Igazat mondasz. Minden okunk megvan a büszkeségre.

* * *

A bozótból görgetegsziklák fürtje dudorodott ki, amelynek egyik horpadásában meggyűlt az esővíz. Környékén tollak szóródtak szét, és a sötét folyadékban két madártetem úszott. Benala levette övéről a kiszáradt kígyóbőrt, és a kezét előre-hátra mozgatva félretolta a víztükör egy darabjáról a hulladékot. Vizet mert a piton bőrébe, és azt mondta Beatrice-nak, igyék az átszűrt vízből. Azután szerepet cseréltek, és a vezető oltotta szomját a kitartóan csörgedező, megtisztított vízzel.

Pihentek, majd mentek tovább. Kisvártatva zöld-sárga madárraj szállt el a fejük fölött. Ugyanilyen madarak röpködtek vagy üldögéltek magányosan közeli ágakon. Benala szorgalmasan kereste a fészket. Amikor rálelt, elvettek egy tojást, a másik kettőt meghagyva az élet folytatásához. Benala lyukat ütött a tojáshéj végén, kiszívott egy keveset, majd átnyújtotta Beatrice-nak, hogy fejezze be. Az üres héjat levelekbe csomagolta, és eltette a tarsolyába.

Estefelé kifejlett kéknyelvű gyík keresztezte útjukat, így arra a napra is elvetették az evés gondját. Este, amikor a ragyogó csillagos ég alatt ültek, Benala azt javasolta társnőjének, hogy találjon ki új nevet magának. - Ha szereted, amid van, azt is megtarthatod, vagy választhatsz mást. Nincs korlátozás. Olyan néven hívathatod magadat, amelyiken akarod.

- Mi történik, ha választok magamnak egy nevet, és valaki más már viseli?

- Semmi gond, akkor az mást fog jelképezni különböző emberek számára. A neved dönti el, minek szólítson a világ. A neved emlékeztet arra a különleges dologra, amelyet fontosnak tartasz lelki utadnak ezen a szakaszán. Én például azért választottam a Benalát, ami barna kacsát jelent, mert életem nagy részében túlságosan komoly voltam. A tanulásnak és a játéknak egyensúlyban kell lennie. Csodálom a kacsának azt a képességét, ahogy úszkál, kizárólag szórakozásból, nem, mert élelmet keres, vagy mert menekül a veszélytől, vagy mert erőt akar mutatni annak, aki látja, hanem egyedül a mulatság kedvéért. Én nem sok időt töltöttem így, és most igyekszem kialakítani egy levegősebb személyiséget! - fejezte be csillogó szemmel, és fölvonta a szemöldökét.

- Majd gondolkozom rajta - mondta Beatrice.

Azon az estén Benala megtanította barátnőjét, miként készítsen fekhelyet a közeli növények puha leveleiből. Kényelmes volt. Napkeltekor megismétlődött a reggeli szertartás.

A terep kissé megváltozott, a növények ritkábbak lettek. Néhány helyen közelebb bújtak egymáshoz, amit Benala azzal magyarázott, hogy egy föld alatti folyót követnek. Gyakran megálltak, hogy fölszedegessék a száraz leveleket és bogyókat, amelyeket Benala belecsúsztatott a tasakjába. Éppen bogyót kerestek, amikor észrevették az oposszumot. Nagy, kövér, szürke állat volt, amely úgy ücsörgött, hanyagul rágcsálva egy levelet, mintha azt várná, hogy a kétlábúak odaérjenek. Benala fölemelt egy nagy követ, teljes erejéből az oposszumhoz vágta, és azonnal megölte az állatot. Elmondta a hála szavait, közben felmetszette az állat hasát, és eltávolította a belső szerveket. Beatrice felajánlotta, hogy viszi a tetemet. Magában ő is néma köszönetet küldött az oposszum szellemének.

Kora délután Benala odavezette egy nagy tócsához. A sziklás medertől és a szakadatlanul bugyogó, föld alatti forrástól olyan tiszta volt, hogy látni lehetett az alján a természet alkotta mozaikot. Pontosan a tócsa szélén, ott, ahol a víz átfolyt egy sűrű morotvába, barna virsliszerűségek nőttek a nádak nyúlánk nyársain, Beatrice letérdelt egy üdítő kortyra, Benala magas nádakat gyűjtött, és összeszedett egy nyaláb zsenge új hajtást. Méterekkel arrébb jókora, lapos kő állt, amely láthatólag nem volt mindig itt. A tetejére jóval sötétebb színű, sima, ovális követ helyeztek.

- Ennek a sziklának az oltárát évszázadok óta portörésre használták ennek a nemzetnek a tagjai. Mi az élelmünket őröljük meg rajta. Közben gazdagítjuk a helyet lelki energiánkkal, cserében energiát kapunk az itt lakozó szellemektől. - Előszedegette tasakja tartalmát: bogyókat, leveleket és a tojáshéjat, majd külön-külön porrá őrölte őket. Vizet adagolt hozzá cseppenként, addig, amíg a keverékből pép lett. A nádakból tartót font, és beletette a pépet. - Ezt majd később esszük meg - mondta, és helyreállította az eredeti állapotot.

Peregtek a percek, nőtt a távolság. Benala beszéd közben hosszú leveleket húzott elő a tarsolyából, és összefonta őket.

- Hányan vannak az Igazak népének törzsében? - érdeklődött Beatrice.

- Jelenleg tizenkilencen. Te leszel a huszadik. De a szám sűrűn változik. Nem fogsz egyszerre találkozni mindenkivel. Nem élhetünk együtt úgy, ahogy régen. Egy helyen ma már nincs elegendő élelem tizenkilenc embernek. Még ennél is fontosabb, hogy ha túlságosan sokunkat látják együtt, fennáll annak a veszélye, hogy elfognak. Ha kevesen vagyunk, eltűnhetünk, lehet belőlünk szikla vagy fatuskó. Úgy döntöttünk, hogy számunkra most így a legjobb.

- Miért változik a szám?

- Mert a törzsnek sok olyan tagja van, mint te meg én. Vannak más nemzetek menekültjei. Meg lehet élni a missziós telepeken; van ingyen ennivaló, dohány, és semmit sem kérdeznek az embertől. Az első foglyoknak már gyerekeik és unokáik vannak, akik ott születtek. Minden törzsi szokás tilos. Meg lehet élni a falvakban és a nagyvárosokban is. A kormány most már ad pénzt, az emberek tudnak vásárolni néhány dolgot, ami nagyon csábító. De az csak két elérhetetlen világ közötti tengődés. Néhányan megtalálnak bennünket; egyesek nálunk is maradnak, kapaszkodnak belénk. Mi úgy irányítjuk az energiánkat, hogy a lehető legpozitívabb életet élhessük.

Azon az estén, amikor megálltak táborozni, nagyon kis tüzet gyújtottak. Benala megvárta, amíg a tűz leég fehéren izzó zsarátnokká, és beletette a tasakjából elővett növényi pépet. Amikor elkészült, mindketten ettek két-két levélbe csomagolt szendvicset.

- Itt van neked valami - szólt Benala, és átnyúlva a haldokló tűz fölött, beletette barátnője kezébe a tárgyat, amelyen egész nap dolgozott. - Később majd megtanítalak, hogyan készíts bőrből olyat, mint az enyém, de egyelőre ez is megteszi. - Beatrice alaposabban szemügyre vette Benala hordozóeszközét. Döbbenetes alkotás volt. Négyzetekből állt, olyan apróra össze lehetett hajtogatni, mint egy pénztárcát, de ha kellett, akkorára nyílt, mint egy bevásárlótáska. És az emberek még azt hiszik, hogy aki sivatagban él, rögtön bárdolatlan tuskó, gondolta Beatrice. Micsoda szégyen, hogy a világ vak erre a fajta lángelmére!

- Nagyon köszönöm! - hálálkodott. - Kezdem sokkal felszabadultabban érezni magamat.

Benala fogta az oposszumot, levágta az állat fejét, és megnyúzta. A húst a parázsra helyezte, az irhát a földre. A tasakjából elővett kaparóval lehántotta a bőrről a zsírt és a rátapadt szöveteket. Eltávolította a koponyából az agyvelőt, és megmagyarázta a lánynak, hogy ezt majd bele kell dörgölni a néhány napig száradó bőrbe. - Amikor elkészül a takaród, rögtön itthon érzed magad! - ígérte Benala, és ezzel vége is lett a napnak.

Beatrice mosolygott. Én, gondolta, máris kezdem egyre otthonosabban érezni magamat. Épp most, mikor örök hajléktalan lesz belőlem.

 

29

A negyedik, ötödik és hatodik napjukon Beatrice napkelte előtt ébredt, és magától tudta, mit kell tennie. Feltöltötte az előző este ásott alvóárkot, elegyengette és lesimította a homok felszínét. Csücsörítve elfújta az emberi tartózkodás nyomát. Benala hamarosan csatlakozott hozzá. A két nő együtt köszöntötte a reggelt, és felajánlotta a napot a Mindenhatónak. Beatrice most már tudta, hogy egyedülálló oka van a létezésre mindennek - teremtménynek, embernek, még az időjárási tényezőnek is -, amivel aznap találkoznak. Az ő dolga pedig az, hogy ha nem is feltétlenül érti, fogadjon el, és ily módon tiszteljen meg mindent, ami történik. Az ausztrál sivatagban nem volt bonyolult az élet. Annyiból állt, hogy tisztelettel kellett adózni a Nagy Szellem szándékainak.

Magára öltötte az útitársnőjétől kapott, nádból font övet és tasakot. Kényelmesen simult a kettévágott oposszumbőrre, amelynek kis darabjai elöl és hátul takarták a lány altestét. A melle csupasz maradt, de az nem zavarta. Megrázta a fejét, és kifésülte ujjaival a haját. Az utóbbi szeles napok pora összekeveredett az éjszakai csikorgós homokkal. Beatrice nem tudta, mikor moshatja ki belőle, egyelőre megtette egy derekas rázás. Benala példáját követve homokot csippentett hüvelyk-, mutató- és középső ujja közé, majd a szájába tette. Megmasszírozta vele az ínyét, megdörgölte a fogát, majd kiköpte. Nyomban frissebb lett a szája. Közösen eltüntették a tegnap esti kis tábortűz nyomát, mielőtt nekivágtak volna a síknak.

Enyhe szellő fújdogált, annyira lágy, mint a szerelmes ingerkedése, aki azzal akarja felhívni magára a figyelmet, hogy rálehel imádottja arcára. A távolban a kék ég összeért a vörösbarna földdel. Mind a négy égtáj felé ugyanazt lehetett látni: irdatlan síkságot és gyér növényzetet. A kontinens olyan száraz és meddő részébe értek, ahol nem élt meg a nagy szürke vagy vörös kenguru. Csak a sivatagi rágcsálók szökdécseltek, meg az egyre növekvő számú nyulak.

Kétórai gyaloglás után satnya bokrokkal benőtt helyhez értek.

- Itt várunk - rendelkezett Benala. - Ez az a pont, ahol az ének sora elválaszt két nemzetet. Most az én népem visel rá gondot, de mivel idehoztalak téged, leülünk és megvárjuk, amíg engedélyt kapunk a belépésre. - Csendesen üldögéltek és vártak.

- Mennyi ideig tart, amíg észreveszik, hogy itt vagyunk? - érdeklődött Beatrice.

- Már tudják - felelte Benala.

- Honnan tudják? - kérdezte a lány, és értetlenül felvonta szemöldökét.

- Tudják!

- Most mit fogunk tenni? Honnan fogjuk tudni, hogy beléphetünk? - firtatta az ifjú városlakó.

- Majd meglátod - felelte Benala. Némán ültek. Beatrice egyszer csak vágyakozva megszólalt:

- Amíg várunk, mesélj még nekem a népünkről, kérlek!

- Nos tehát - kezdte mély sóhajjal Benala -, az őslakos nép a természet gyermeke. A mi anyánk a föld, ezért tartózkodunk a tiszteletlenségtől és mindentől, amivel megbánthatnánk. Kapcsolatban állunk az éggel, a csillagokkal, a nappal és a holddal. Rokonai vagyunk minden élőnek. Áldottak az állatok, a madarak és a növények, mert itt születtek a paradicsomban. Mert valóban paradicsom volt ez sok ezer éve. Amerre ember él, mindenütt becsülik az olyan helyet, ahol hegylánc húzódik a közelben, vagy folyam lusta kígyója kanyarog alá a magasból, magába gyűjtve a termékeny völgyek kis mellékfolyóit, hogy elvigye őket magával arany-fehér homokpartokra, a tenger fenséges, fodros kék hullámaiba. Ez határolta minden oldalról a mi népünk földjét, ezt kívánták meg a hideg, rideg, nyirkos ég alól érkezett európaiak, hogy ide építsék városaikat. Sydneyt, Brisbane-t, Adelaide-et és a többieket.

- Elűztek a földjeinkről, de az őslakosok békés emberek. Mi nem születtünk harcosoknak, nem szokásunk a bosszúállás. Kultúránk nem a szemet szemért elvét követi, épp ellenkezőleg, minden nép között a mi történelmünkben volt a legkevesebb az agresszió. Amikor valaki olyasmit követett el, ami erőszakosnak vagy társadalmilag elfogadhatatlannak minősült, azt a "halálvárásnak" nevezett módszerrel intézték el. A sértő fél megbetegítette magát, néha bele is halt a lelkifurdalásból, önvádból eredő, maga gerjesztette lelki kórba. Nekünk sohasem volt börtönünk, nyaktilónk, kivégzőosztagunk, még rendőreink sem. Aztán úgy nyolcvan évvel ezelőtt megtagadták tőlünk az önrendelkezést olyan idegenek, akiknek a kormánya még csak egy törvénycikkelyt sem szentelt nekünk. Nem kötöttünk szerződést. Az okmányok, amelyeken az ausztrál törvények alapulnak, félreérthetetlenül leszögezték, hogy a kontinens lakatlan. Egymillió embert nyilvánítottak nem létezőnek. És mivel mi annyira békés emberek voltunk, a kultúránk viszonylag gyorsan széthullott.

- Béketűrő természetünk okát, azt hiszem, nagyrészt abban a módszerben kell keresnünk, ahogyan a gyermekeinket neveljük. Nálunk nem születik olyan gyermek, akit ne várnának. Sok száz éven át használtunk egy füvet - feleség és férj egyformán rágta -, amely megakadályozza a terhességet. Nagyon nehéz volt megtervezni a családot, mert mindig a meg nem született lélek parancsolt. Amikor ki akarta járni az emberi tapasztalat iskoláját, jelezte a kívánságát, és az egész közösség várta érkezését. A törzs valamennyi gyereke az ő fivére és nővére volt, második anyja lett minden asszony, második apja minden férfi. A gyerekek sohasem nélkülözték a figyelmet és a szeretetet. Mindegyiket szerették és bátorították. Három-négy éves korukig itták az anyatejet, sok asszony osztozott a szoptatás élvezetében.

- Mi tudjuk, hogy nemétől függetlenül minden gyerek a tehetségek sokaságával születik. Az embereknek sok csodálatos dologhoz van tehetségük, de ritkán élünk annyi ideig, hogy mindet kibontakoztassuk. Valamennyiünkben ott él az énekes, a táncos, a művész, a gyógyító, a tanító, a vezető, a bohóc, a mesélő és így tovább. Lehet, hogy nem hisszük el, lehet, hogy egy része nem érdekel bennünket, de az nem csökkenti a tehetséget. Mindössze arról van szó, hogy nem ismerjük el vagy nem tiszteljük önmagunknak azt a részét.

- Azt hiszem, ezért értették meg oly nehezen az ausztrál őslakosok a faji előítéletet. Mi nem tartjuk becsesebbnek egyik embert a másiknál. A mi klánjaink és törzseink tagjai azt teszik, amit szeretnek, nem azért, mert ez imponáló, nem is jutalomért. Mindenki megteszi a magáét, mindenkinek őszintén megköszönik, mindenki érezheti, hogy elfogadják és megbecsülik. Még úgynevezett vezetőink is önként vállalják szerepüket, amelyben sűrűn váltják egymást. Főnökeink tiszteletben álló, idősebb emberek, akiket a tapasztalat tesz bölcsebbé.

- Tudnod kell, hogy most általánosságokban beszélek. Itt százszámra léteztek törzsek, amelyeknek mindegyike másképpen élt. Nem tudom, melyik törzsből származtak a szüleim és a nagyszüleim. Te és én, mi a születésükkor ellopott gyermekek nemzedéke vagyunk. Gondolom, téged sem tájékoztattak soha a születésed körülményeiről.

Beatrice megrázta a fejét.

- Én személyesen - folytatta Benala - akkor mértem föl leginkább a két társadalom - a mutáns város és a mi sivatagi menekült világunk - különbségét, amikor megértettem, hogy emberi tapasztalatra vállalkozó, örökkévaló lélek vagyok, és amikor felfogtam a különbséget ítélkezés és megfigyelés között. Városi neveltetésem arra tanított, hogy örökösen ítélkezzek: ítéljem meg az embereket a külsejük alapján, a tulajdont az értéke alapján, a napot az időjárás alapján, az egészséget a fájdalom fokozatai alapján. A világ tele van bírákkal, akik tökéletesen sohasem érthetnek egyet. A tetteket meghatározó legfontosabb meggyőződésekben mindenki elszigetelődik és különválik még a házastársától, családjától és a barátaitól is.

- Itt a sivatagban elsajátítottam a megfigyelést. Az ítélet azt jelenti, hogy eldöntjük, mi a jó és a rossz, illetve mi a jobb. Aki ítél, nyilvánvalóan magasabbra taksálja magát annál, ami felett ítél. Át kell élned és el kell sajátítanod a megbocsátást is. Ha ítélsz, percről percre ugyanannyi időt tölts megbocsátással. Ha nem teszed meg életedben, meg fogod tenni egy másik időben.

- A megfigyelés szögesen ellentétes lelkiállapot. Nem teszi szükségessé a megbocsátás fokozatát. Mindenkit elismerünk örökkévaló léleknek, elismerjük róluk, hogy most járják az emberi tapasztalat iskoláját, elismerjük, hogy minden lélek megkapta a Teremtőtől a szabad akarat ajándékát. Más szavakkal, azok az emberek, akik különböznek tőlünk, nem rosszak, épp csak másféle szellemi döntéseket hoznak.

- Testünk öt érzékszervvel születik, amelyek minden porcikánkat összekötik, ezért a megfigyelés végezhető szemmel, orral vagy bármelyik érzékszervvel. Mindenkinek el kell döntenie, mi a jó neki, hogy ez segítse az utazást. Nekünk viszont szolgálnunk kell azokat, akikkel találkozunk az úton. A mi törzsünk ahelyett, hogy megítélné például a modern értékrendet, azt mondja: megszagoltuk, és ez a szag olyan, amelyet inkább elutasítunk. Te és én, mi megkóstoltuk és megtapintottuk azt a másik világot; bennünket nem segít utunkon. Áldást mondtunk arra a gondolkodásmódra, és mentünk tovább. Nem jelentjük ki róla, hogy rossz, felelőtlen vagy önző. Mi csak megfigyeltük, ami történik, és úgy döntöttünk, nem kívánunk részt venni benne. Ez elkötelezettebb viselkedés, mert összefüggésben van a Mindenható tudatával, de erről majd akkor beszéljünk, ha a törzs többi tagja is jelen lesz.

- Az én népemnek "Karoon" a neve, ami azt jelenti: első, eredeti, változatlan, örökkévalóság szerint gondolkodó, vagy igaz. Én úgy mondom: az Igazak törzse. Az európai típusú társadalmat megváltozottnak, elfajzottnak, mutánsnak, mulandóság szerint gondolkodónak nevezzük. - Felvillantotta csupa fog mosolyát, és kacagva hozzátette: - Ez nem ítélet, ez megfigyelés!

Ebben a pillanatban különös hang hullámzott végig a síkon. Hol magasan, hol mélyen zöngött, és hátborzongató, halk nyöszörgésbe fúlt.

- Hát ez meg mi a csoda? - hökkent meg Beatrice. Benala a mutatóujját az ajkára téve intette csöndre. Figyelte a hangot, amíg el nem halt, csak utána szólalt meg:

- Népünk üzen, azt mondja, hogy jöjjünk. Szívesen látnak téged a körük külső oldalán. Nagyon-nagyon régi közlési módszert használnak, egy madzagra kötött, lapos fadarabot. Ezt forgatják körbe-körbe; a hangok szavakat képeznek, és üzenetet küldenek. Itt a nyílt terepen rendkívül messzire elhallatszik, és igen hasznos, ha nincs lehetőség telepátiára.

Elindultak, és ezután már csak egyszer álltak meg inni és enni. Benala alacsony növények sorához vezette a lányt. Letérdelt, és engedélyt kért a földtől, hogy gödröt ásson, amelyet rögtön megtöltött a beleszivárgó sötét víz. Csészét formáltak a kezükből, és hálásan ittak. Beatrice kezdte megtanulni, hogy ne tekintse magától értetődőnek a naponkénti ivást. Benala kihúzott két növényt, az egyiket odaadta a lánynak, megmutatta, miként veregesse le róla a földet, mielőtt beleharapna, és azt is megmutatta, hogyan egye a szár legzsengébb részét. Rövid ideig pihentek, majd folytatták útjukat.

Félóra után feltűnt a legmagasabb halom, amellyel aznap találkoztak. - Az emberek a túloldalon, az árnyékban várakoznak ránk - jegyezte meg Benala.

Beatrice eltöprengett, milyenek lesznek: várost nem látott bennszülöttek, akik abban reménykednek, hogy megúszhatják a rabságot? Úgynevezett primitívek, akik születésüktől halálukig modern komfort nélkül élik le az életüket? Buta, pogány félemberek voltak a szülei, ahogy a missziós iskolában próbálták a fejébe verni, vagy intelligens, békés lények, amilyeneknek Benala írta le őket? Mit fog találni a halom túloldalán, és megbánja-e vajon, hogy idejött? Egész idő alatt ezen rágódott, amíg meg nem pillantott egy mozgó pöttyöt. A pötty közelebb ért, és őslakos nő lett belőle.

A köszöntő csupán szíves mosolyt és csípőre függesztett tarsolyt viselt. Hosszú, karcsú nyakán, feszes, bársonyos barna bőrén látszott, hogy fiatal. Ő és Benala egyre gyorsabb léptekkel közeledtek egymáshoz, míg végül a fiatalabb futásnak eredt.

- Máma van - szólt Benala, és magához ölelte a lányt.

- Máma van - ismételte az, majd Beatrice-hoz fordult: - Eljöttél hozzánk. Reméljük, megtalálod, amit keresel. Beviszlek a körünkbe.

Szótlanul ballagtak egymás mellett.

A sziklás domborzat feltorlasztotta a homokot, amelyet a süvöltő szelek hordtak, így a föld felszínén nagy kiugrás keletkezett. Mikor megkerülték a halmot, nyílt térséget pillantottak meg egy oltalmazó eresz alatt, és ott ült négy ember: két férfi és két nő. Az egyik férfinak hosszú fehér haja és dús fehér szakálla volt. Olyan megnyugtató kedvesség áradt belőle, hogy a városban biztosan őt szemelték volna ki Télapónak. A másik férfi fialalabb volt, zsinórfélével befont haja szorosan tapadt a koponyájához. Az arca vékony volt, a karja szinte madárcsontú, ám a törzse erős és izmos. Az egyik asszony korát nehéz volt megállapítani. A hajában nem volt ősz szál, mégis idősnek látszott, mert a szeme és a szája környékét mély árkok szántották. A másik haja hófehérre őszült. A jobb füle fölött apró madártollat viselt, amit a felületes megfigyelő könnyen összetéveszthetett egy rakoncátlan fürttel. Mellén fehér csíkok húzódtak, a homlokára fehér pöttyöket festett. Mind a négyen ültek, de nem álltak fel, amikor a fiatal lány odament hozzájuk, és leült velük szemközt.

- Itt várj, amíg nem szólítanak - mondta Benala. Előrement, letelepedett a fiatal lány mellé. Beatrice állt a napsütésben, és azon töprengett, mi bizonyíthatná, hogy méltó elfoglalni helyét a körben.

Az utolsó négy nap szöges ellentétben állt élete huszonkét esztendejével. Szerette új barátnőjét, aki mellett olyan könnyűnek tűnt az utazás. Élvezettel hallgatta Benala magyarázatait, amelyek oly sok kérdésre adták meg a választ, de kissé még mindig kényelmetlenül érezte magát. Valahol mélyen beismerte, attól fél, hogy igazi örökségének megismerése Pandora szelencéjének bizonyul, és még bánhatja, amiért kinyitotta. Olyan kétségbeesetten szeretett volna büszke lenni őseire, annyira ki akart állni értük, de most egyáltalán nem tudta, mi fog történni. Ezek az emberek nem olyanoknak tűnnek, mint akik szívesen látják az új szomszédot!

 

30

Az asszony, aki tollat tűzött a hajába és festéssel díszítette a testét, felállt, arrébb ment néhány lábnyival, letérdelt, körülbelül négyzetméternyi területről eltávolította a köveket, és a tenyerével simára egyengette a homokot. Majd visszatért az ereszhez, fölemelt egy kurta, hegyes pálcát, odaadta Benalának, aztán leült. Benala kivitte a pálcát a napsütésbe, és átnyújtotta Beatrice-nak.

- Kérlek, használd a rajzlapot, és rajzolj egy képet.

- Miről? - kérdezte a kívülről jött.

- Bármiről, amiről azt szeretnéd, hogy ezek az emberek lássák - felelte az asszony.

- De én nem tudok rajzolni! - tiltakozott Beatrice.

- Dehogynem tudsz, mindenki tud rajzolni. Emiatt ne aggódj. Te csak tedd, ami tőled telik. Menj, rajzolj.

Beatrice tökéletesen meg volt zavarodva. Fogalma sem volt, mit várnak vagy mit akarnak tőle. Mi ez? Próba, játék vagy tréfa?

Azok komolyan várták, hogy mit fog tenni. Kedvesek, nyájasak voltak, de nagyon komolyak. - Rajzolj valamit - utasította Benala. - Tedd meg, ami tőled telik. - Beatrice tehát fogta a pálcát, és minden különösebb szándék nélkül kanyarított egy kört, annak a tetejére egy kisebb kört, majd kiegészítette vonalakkal. Kirajzolódott egy rendkívül művészietlen kenguru. Amikor a műalkotás elkészült, Beatrice felállt, és a közönség felé fordult. - Elnézést - mentegetőzött -, de sohasem volt tehetségem a rajzoláshoz.

A hat ember libasorba állt, és megkerülte a gyerekes kenguruábrázolást. Kétszer is megnézték, majd visszatértek oda, ahol ültek. Néhány percig halkan suttogtak, aztán Benala odaszólt Beatrice-nak, hogy jöjjön, üljön mellé.

- Légy üdvözölve ebben a körben - mondta. - Ő Apalie, Vízasszony - mutatta be az átellenben ülő nőt. - Wurtawurta, Tolldísz - folytatta, és rámutatott a fehér hajú asszonyra. - Ő Mitamit, a Szellemszélfutár - tért át a férfiakra -, ő pedig - mutatott rá a fehér szakállú férfira: - Googana, az Esőember. - Aki köszöntött bennünket, az Karaween, a Gyékénykosárfonó. - Visszafordult Beatrice-hoz. - Ők tudják, ki vagy, de neked magadnak is el kell mondanod.

- Én Beatrice vagyok. Benalához hasonlóan születésem után loptak el a szüleimtől, és azért jöttem hozzátok, hogy segítsetek megtanulni, ki vagyok. - A bemutatottak megértően bólogattak. Majd megszólalt Googana, az Esőember, és azt mondta törzsi nyelven, amelyet Beatrice meglepően jól értett:

- Azért kértük, hogy rajzolj egy képet, mert ez sok választ ad kimondatlan kérdésekre. Ha egy látogató hegyeket és fákat rajzol, akkor az olyannak látja nemzetünket, mint egy területet, amelyen át kell vágni. Ha eget rajzol, akkor olyasvalaki, aki jobban tudatában van a világmindenségben elfoglalt, semmihez sem fogható helyünknek, tehát maradhat egy darabig. Te kengurut rajzoltál, ami magától jött a pálcád alá, ez azt jelenti, hogy kapcsolatban állsz ezzel az állattal és mindennel, aminek köze van a kenguruhoz. Mivel mi a lábnyomával ábrázolnánk a kengurut, ebből tudjuk, hogy te átfogó értelemben figyelsz és gondolkozol. Mi tehát abban fogunk segíteni, hogy meglásd a részleteket, sőt a láthatatlant is. Az igazságok, amelyeket keresel, nagyon különlegesek, mégis érvényesek az egész hatalmas emberiségre.

Néhány perces üldögélés után egyenként fölálltak. Mindegyikük elsimította a földet, amelyet az üléssel megzavart. Mikor Beatrice látta, hogy Benala elsöpri az ő rajzát, segített visszarakosgatni a köveket. Munka végeztével a hét vándor csendesen kiballagott a nyílt terepre. Csak a lábak dobogását, meg néha a fedezéket kereső apró állatok iszkolását lehetett hallani. Beatrice nem emlékezett alkalomra, amikor így érezte volna magát. Szinte elzsibbadt. Elméjében sajátosan fonódott össze a várakozás és a megkönnyebbülés. Nehéz volt felfogni. Talán ilyen a béke, gondolta. Egyfajta kiürültség.

A fiatal Karaween, a Gyékénykosárfonó úgy mozgatta bal karját a csendben, mintha vezényelne. Beatrice kérdően nézett a lányra. - A hangtalan módon énekelünk - magyarázta Karaween.

- Az Igazak népénél a legfőbb közlésmód a telepátia - szúrta közbe Benala. - Ezt nevezik a szellemek és a szívek beszédének. Idővel te is képes leszel részt venni benne, ám ehhez gyakorlat kell. Hozzám hasonlóan te is valószínűleg rájössz majd, milyen fontos a felejtés.

A menetnek nem volt meghatározott rendje. Senkit sem jelöltek ki vezetőnek. Nem cipeltek tűzifát. Ebben az évszakban mindennap bőséggel találni gyúanyagot a tábortűzhöz. Eljön még az évszak, amikor féltő gonddal kell vinniük az izzó parazsat, de nem ma, nem ezek alatt az egek alatt.

Vándoroltak a lenyugvó nap irányába. Közben jamgyökereket húzgáltak ki a földből, és más növényeket is gyűjtöttek, mert a levelük vagy a száruk ehető volt. Két kígyó, két nyúl és egy gyík egészítette ki az étrendet. Nem együtt ettek, hanem ki-ki akkor, amikor hozzájutott. Kora reggel, kora este és sötétedés után a sivatag bőven osztogatta ajándékait. A gyűjtögetést úgy tekintették, mint eszközt, amellyel természetes úton fejleszthető a célba dobás, a fájdalom nélküli ölés tudománya, tökéletesíthető a futás, az élesen látás, az összpontosítás képessége. A cseperedő gyerekek órákat töltöttek az állatok, rovarok, madarak figyelésével. Megtanulták a hangokat, és utánozni tudtak minden kiáltást. Ellesték a varánusztól a csettintést, a kenguruktól a nyújtott ugrás változatait, a vombáttól és az oposszumtól a lépést és az eliramodást. Azt tanították, hogy az embernek lélekben kell egyesülnie az étel életerejével, mielőtt kettejük lényege összeolvad evés közben.

Minden vadásznak és gyűjtögetőnek az a legfőbb igazság, hogy szent a föld, amely az élet folytatásának lehetőségét ajándékozza az embernek. Beatrice-t megdöbbentette, milyen mérhetetlenül sokat tudnak a csoport tagjai. Tudták, mi ehető, mit hol kell keresni az évszaktól és az időjárástól függően, hogyan kell a mérgező vegyületek kivonásával ártalmatlanná tenni egy növényt, és bizonyos esetekben hogyan kell szárítani a mérget, amelyből később orvosság lesz. Az állatok mozgását és hangjait beleolvasztották az esti dalokba és táncokba, hogy később ezekkel csalogassák magukhoz a zsákmányt. Odaadták az állat és a növény életét, hogy az életerő a befogadó által folytatódhasson. A mély értelmű rendszer a megbecsülésre épült. Minden dolognak tiszteletre méltó célja, pozitív célja volt, amiről akkor sem felejtkeztek el, ha a körülmények miatt nem látszott. A meddőnek tűnő környezetben is élelmet kínált a föld felszíne és a föld méhe, a víz, az ég, a fészkek, az üregek, a halott és élő fák, a termeszvárak és a barlangok. Minden ennivalót kértek, vártak és hálásan elfogadtak, nem úgy, mint ami jár, de nem is érezték azt, hogy dolgozniuk kellene a megszerzéséért. Minden percben tudatában voltak annak, hogy a Nagy Szellem, az Isteni Hatalom nyilatkoztatja ki magát mindenkiben, az ősöktől a meg nem születettekig; Ő szól és cselekszik az elemekben, az egész teremtésben. Tökéletesen alakul a világ és az élet, amelynek kirakásában létfontosságú szerep jut mindenkinek.

Beatrice korábbi tudása szöges ellentétben állt az Igazak népének életét meghatározó bölcsességgel. Googana, az Esőember szerint a tudás az, ami tapasztalatból vagy a tanító oktatásából megszerezhető. Esetleg úgy lehet hozzájutni, ahogyan a mutánsok világában történik: könyvekből meg a többi modern mutáns találmány segítségével. A tudásnak semmi köze a bölcsességhez. Ez a törzs hite szerint abban áll, ahogyan az ember használja a tudást. Lehet, hogy a bölcsesség cselekvést követelt, lehet, hogy éppen bölcsességből tartózkodni kellett a cselekvéstől. - Kéz öblén átfutó víz, ez a bölcsesség nélküli élet - mondta Beatrice-nak Wurtawurta, a legidősebb asszony. - Más az a víz, amelyet edénybe zárnak az iváshoz. Bizonyos helyen és időben mindkettőnek megvan a maga haszna és az érdeme, de a bölcsesség nélküli életet szükségképpen meg kell ismételni egy másik időben, egy másik helyen, egy másik szinten. Túl sok igazság vész kárba.

 

31

Vándorlásuk egyik délutánján Beatrice odafordult Wurtawurtához, és megkérdezte:

- Te ebben a törzsben születtél? Szeretnék többet tudni rólad.

- Akarod hallani a mesémet? - válaszolt kérdéssel a szelíd arcú öregasszony. - Jól van, elmondom neked, pontosan úgy, ahogyan nekem mesélték évekkel ezelőtt.

- Gyönyörű nap volt. A parton megtörő óceán gyöngysort fűzött buborékokból, amelyek felfújódtak és lelappadtak az arany homokon a hullámok nyomán. A halászok kézzel csomózott hálókat vetettek a meleg türkizzöld vízbe, és vidáman kurjongattak minden különleges zsákmánynak. Barna bőrű kisfiúk-kislányok játszottak a víz peremén, és felvitték a fogásokat a parti fák közé, ahol az asszonyok főztek. Itt volt a törzs minden tagja, három nőt kivéve. Bent a szárazföldön, egy szent helyen éppen szült a törzs legfiatalabb asszonya; vele volt az anyja és a nagynénje is. Most csak szárított gyümölcsöt és teknősbékahúst majszoltak, de mivel a szülésig már csak percek voltak hátra, friss hal is jut ma még az új anyának.

- A szülés könnyen ment. A fiatalasszony nagyon egészséges volt, azonkívül felkészült az eseményre, és a világba kilépő magzatot is felkészítette. A rokonok szeretettel köszöntötték az apró leányt. Az új nagyanya megtisztította a gyermeket. Olajat használt hozzá, és nagy leveleket, amelyeket előző nap hasogatott fel, a vajúdás első jeleire. Ennek a törzsnek a szokása szerint az anya és az újszülött három napig elvonult a többiektől, hogy az új apa és a közösség megtehesse a szükséges lépéseket a gyermek felajánlására, az anya pedig megtisztulhasson és megújulhasson.

- Az anya és az újszülött egymás mellett pihent egy friss, zöld fűágyon. Az összes lombot, amelyet a szülésnél használtak, szertartásosan elégették. Hozzávegyítettek egy szert, hogy a füst nagyon fekete legyen, és tudja mindenki, aki a közelben tartózkodik, hogy most nem szabad idejönni. A fekete füst azt is közli az ősök láthatatlan lelkeivel fönt az égben, hogy a gyermek lelke épségben megérkezett. Az új anya éhes volt az egy napig tartó böjtölés után, így tehát köszönetet mondott az étel szellemeinek meg az ételhozóknak, és evett.

- Másnap reggel az anya elment a gyermekkel egy sziklabarlangba, ahol a tenger szabadulni nem tudó, magas hullámai kis lagúnát alkottak. A víz lassan beszivárgott a talajba, olyan magasra növelve a növényeket és a virágokat, hogy az anyának szét kellett hajtania a szálakat, ha el akarta érni a célját. Megfürdött, és bemutatta újszülött lányát a méhen kívüli víz világának.

- A harmadik napon a három asszony visszasétált a táborba, és vitték virágszirmokkal bélelt gyűjtőtálban az újszülöttet. Átadták a babát az apjának, akinek oldalán bölcsebb, idősebb vezetők ültek. A nagyanya figyelte az átadást, de vigyázott, hogy ne nézzen az apa szemébe. Ősidők óta az volt a legjobb, ha az anyós és a vő óvakodtak szembenézni egymással. Mára törzsi törvény lett belőle.

- Ünnepet tartottak az új emberi élet tiszteletére. Nem szoktak sokat enni, szikár atléták voltak, mint általában az őslakosok, de ma különleges nap volt, és bőségesen jutott étel. Evés után néhányan elmosták az edényeket, és rendet tettek, míg a többiek serényen készültek a szertartásra, amelynek ismét az újszülött lesz a középpontja. Az egyik zenész fújni kezdett egy üreges faágat, amely búgó hangokat hallatott. Csattogtató pálcák adták meg a ritmust. Combjukra ragasztott fehér kakadutollakkal ékes, magas pálmalevél fejdíszt viselő férfi táncosok mese-lépésekben járták, hogy mindenki emlékezzen a lelkeket alkotó álomidőre. A táncosok és az énekesek sorra eljátszották szerepeiket. A nők fehér krétaporral festették be magukat, amely szikrázott, mert őrölt kagylóhéjat kevertek hozzá, és virágokat viseltek, mert virágzás ideje volt. Dalokban és táncokban bontakozott ki a mese a kezdetekről, az idő előtti időről, amelyben nem volt semmi, addig, amíg a Mindenható álmodni nem kezdett. Az álomidő tudata kitágult, és magába olvasztott egy energiaréteget, amely megkapta a szabad akarat adományát. Ez lehetővé tette, hogy az energiaréteg, az ősök szellemeinek rétege csatlakozzon a teremtés munkájához. A férfi és nő táncosok eljátszották az ősök tanításait, az állatok szellemeit és a föld megszentelt örökségét. Amikor befejezték, a baba felkészült arra, hogy tagja lehessen a társadalomnak, mert végighallgatta a mesét. Indigónak nevezték, arról a virágról, amely ötvenévente egyszer bont szirmot. Ez épp akkor történt, amikor a várandós anya a magzat első mozgásával egy időben a világra nézett. Az apró lepkeszárnylebbenést úgy értelmezték, hogy a lélek kapcsolatban áll a ritka virággal.

- Indigó négy évig élt nagy családjával ezen a békés helyen, az évszakok váltakozásával ide-oda vándorolva a tengerpartról a közeli hegyekig és vissza. Éjszakánként valamelyik felnőtthöz bújt, vagy lefektették a gyerekek sorába. Délelőtt és délután szundikált az árnyékban, ahová bekukucskált a napsugár, ha a szellő megemelte a pálmaágat. Amikor annyira megnőtt, hogy ülni és figyelni tudott, az idősebb kislányok szórakoztatták; keskeny, hosszú fűszálakat kineveztek embereknek, és játszottak velük. A fűszál körbe-körbe járkált, mint egy felnőtt, aki a napi munkáját végzi. Ha az évszak lehetővé tette, a gyerekek virágzó ágból készítettek babát. Máskor fűcsomó szolgált bábként, amelyet szorosan összekötöztek, hogy emberformája legyen. Az egyik gyerek folyton Indigóval babázott, úgyhogy a pici sohasem maradt ki a játékból. A babák nem voltak senkinek a tulajdona. Kinek-kinek megvolt a kedvence, de mindenen osztoztak, és a nézeteltéréseiket tisztázták egymás között.

- Mire Indigó egyéves lett, már kétféle bújócskát tudott játszani: vagy egy tárgyat rejtett el, vagy önmagát.

- Háromévesen tudott élelmet gyűjteni és készíteni. Sok időt töltött a nagyanyjával, aki füveket gyűjtött és szárított mindenféle sérülésre és betegségre. A tanítást a mesélés, a törzsi énekek, táncok és szertartások közvetítették. Az első négy évben nem tettek különbséget a fiúk és a lányok között. Együtt játszottak, együtt aludtak, és annak a felnőttnek segítettek, akinek akartak. Indigó leginkább a nagyanyjával szeretett apró állatokat és madarakat fogni, ami az idősebb fiúk és lányok kedvenc foglalkozása volt. Időnként, ha valamilyen különleges gyógynövényt kerestek, messzire elbarangoltak a táborból. Akkor is ez történt, amikor Indigó betöltötte a négyet, és elkezdődött a rossz álom.

- Egész napra mentek el. Nagyanya sietett, hogy visszaérjenek, mielőtt a kislány annyira elfáradna, hogy le akarjon feküdni. "Valami baj van", mondta nagyanya, amikor a tábor felé igyekezve megkerültek egy ingoványt. Csend volt, túlságosan nagy csend. Nem szóltak madarak, átható vérszag ülte meg a levegőt, szinte tapintani lehetett valami láthatatlant. Nagyanya érezte a rosszat a karján meg a tarkóján, és görcsbe szorult tőle a gyomra. Megállt, hátrafordult Indigóhoz. "Legyél nagyon nagy csendben, kicsim! Maradj szorosan mögöttem. Valami baj van." Közeledett a tábor, és itt már olyan nyomasztó lett a némaság, hogy még a gyerek is érezte. Látták, hogy a messzeségben nem csapnak ki széles hullámok a partra. Mintha még a tenger is visszafojtotta volna a lélegzetét.

- Aztán nagyanya meglátott két fehér embert, akik hosszú nadrágot, vastag csizmát viseltek, és puskát tartottak a kezükben. Az egyiknek narancsszín haja, sűrű szakálla volt, a másik kalapot viselt, de az öregasszony észrevette, hogy szőke haj buggyan ki a kalap alól. Egymással beszélgettek, és a kalapos ember megrúgott valamit a fűben. A narancsszín hajú ember belelőtt az aljnövényzetbe. Nagyanya majdnem felkiáltott meglepetésében. Először hallott lövést, pedig már mesélték neki, hogy létezik ilyen fegyver.

- Nagyanya népe az idők kezdete óta viselt gondot a délebbi földekre. Sok fehér telepes érkezett, és a nyájas jó viszony idővel erőszakossággá fajult. A törzs egy része, miután megpróbált békésen szót érteni az idegenekkel, nem bírt ellenállni a papírba és bádogdobozokba csomagolt, mindennapi betevő ígéretének. Odaadták érte a vadászó-halászó szabad életet. Maguk jószántából beköltöztek egy misszióba. Mások, akiket bűnökkel vádoltak, alig néhány órai fogság után meghaltak. A megmaradtak eljöttek északra, erre a földre, ahonnan rejtélyes módon eltűntek a gondviselők.

- Nagyanya megragadta a kislány fejét, és a lábához szorította. Reszkettek. Lassan hátrálni kezdtek, de érezték, hogyan lesz a fehér ember szaga egyre erősebb. Nagyanya olyan szorosan magához ölelte Indigót, hogy érezték a bőrükön egymás szívének lüktetését. A következő lépéseknél nyirokba gázolt a lábuk, mert belehátráltak az ingoványba. Bokáig érő vastag sár váltotta fel a szilárd földet. Nagyanya felvette a kislányt, és a bal csípőjére ültette. Amikor fölemelte a süppedékből, ragacsos cuppogást és közeledő nehéz csizmák hangját hallotta. A káka derékig ért, de nem volt olyan sűrű, hogy eltakarta volna őket. Nagyanya nem tette le a lábát, hanem óvatosan belecsúszott a vízbe. Nem akart hátat fordítani a lábdobogásnak, a furcsa fehér ember szeszből, dohányból és fokhagymából elegyített bűzének, de nem volt választása. Búvóhelyet kellett keresnie. Az ingovány nagy részét benőtte a káka, de volt benne egy nyílt víztükör, annak a végében pedig egy szikla, dús növényzet között. Indigó négyéves volt, tudott úszni, de nagyanya azt is tudta, hogy a kislány egyelőre zajosan fröcsköl úszás közben. Neki kell úsznia és vontatnia az unokáját. Vajon meg tudja értetni a gyerekkel, hogy most nem úszni, hanem némán lebegni kell? A sár egyre mélyült, az öregasszony haladása lelassult. Hallotta a csizmákat és az egyik ember hangját, de nem tudta, milyen közel lehet. Érezte, hogy a fehér még nem vette észre őket, mert nem változott meg a hanglejtése. Nagyanya valósággal belefúrta a pillantását Indigó fekete szemébe. Ajkához emelte mutatóujját, úgy intette csöndre, és áttette a gyereket a hátára. Indigó átkarolta a nyakát, nagyanya megfogta a lábacskákat, és rákulcsolta a derekára. Ne mozogj, gondolta újra és újra. Kérlek, ne mozogj!

- Olyan mély vízbe ért, ahol már lehetett úszni. Anélkül, hogy végtagjaival megtörte volna a vizet, béka módjára igyekezett a túlpart felé. Kákát kellett volna hoznom magammal, gondolta. Hogy eltakarhassam a fejünket. Túl késő volt. Eltávolodtak a vízinövényektől, az alkonyatban tisztán látszott a vízen a két bókoló fej. Már majdnem elérték a túlpartot, amikor ordítás hallatszott jobbról. Nagyanya odanézett, és meglátott egy harmadik fehér embert. A hátuk mögül, onnan, ahol belementek a vízbe még nagyobb lárma kelt. A harmadik ember nem vette észre őket, meglátta a barátait, azoknak ordított. Nagyanya nem értette az idegen nyelvet. Már csak egy méter volt hátra a sásig, de a harmadik ember tisztán láthatta volna nagyanyát, ahogy előtűnik egy alacsony facsoport mögül. Ha csak elfordítja a fejét, mindkettejüket felfedezi. Nem volt idő figyelmeztetni Indigót, nem volt idő mást kitalálni. Nagyanya lebukott a víz alá, és maga elé húzta a gyereket. Amikor felmerültek a magas sás és a vízililiomok között, rátapasztotta kezét Indigó szájára. A harmadik ember hallotta a felbukkanásukat, de hiába nézett körül, nem látott semmit. Meg sem állt, úgy trappolt tovább a sáros parton a barátai felé.

- A két rejtőzködő olyan mozdulatlanná dermedt, mint körülöttük a növények. Nagyanya olyan szorosan befogta a kislány száját, hogy még az a köhintés sem hallatszott, amely kinyomta a vizet Indigó orrából. A gyermek félt és szenvedett, de nagyanya meg se moccant, amíg a harmadik ember nem csatlakozott a másik kettőhöz, és hátat nem fordítottak a tavacskának.

- Nagyanya és unokája még két óráig lapultak a mocsárban, addig, amíg a kegyetlen idegenek minden hangja és bűze el nem enyészett, hogy csak a véres halálszag maradjon utánuk. Végül kimásztak az ingoványból, és elindultak, minél messzebb a tengertől. Alig néhány métert mentek, amikor meglátták, hogy előttük fekszik valaki a földön. Látta Indigó is, aki most a nagyanyja kezébe kapaszkodva gyalogolt. Valaki a hasán fekszik, és alszik, gondolta a kislány, de aztán észrevette, hogy a fekvő ember tarkóján ütött lyukból még mindig folyik a vér, a fej mellett pedig lábakat és bokákat látott a növények között, apró lábakat, rajtuk olyan sárga pánttal, amilyet sok barátja viselt. Távolabb, oldalt pedig egy kar volt, ott, ahol az elterült testet félig eltakarták a füvek. A kézen kiduzzadtak az erek, öreg kéz volt, öregebb, mint nagyanyáé. Indigó hol a kezet nézte, hol a gyerek lábát, hol a véres embert, és nem tudta elfordítani róluk a szemét. Nem kellett figyelmeztetni, hogy hallgasson, úgyse bírt hangot adni. Az ő kicsi élete során egyszer halt meg egy idősebb ember, és Indigó végignézte a szertartást, amellyel előkészítették a testet, megépítették a halotti tutajt, majd égő fáklyát tűztek rá, és tengerre bocsátották. Indigó tudta, hogy van halál, de eddig nem talált benne kivetnivalót. Arról nem volt szó, hogy emberek szenvednek, és gyerekek halnak meg. Ez is halál volt, amit itt látott a fűben, de ez nagyon rossznak tűnt.

- Nagyanyának döntenie kellett. Elrejtse Indigót, menjen vissza és nézze meg, mi történt a többiekkel? Biztonságban lesz egyedül az unokája? Megül egy helyben, vagy elkóborol? Ha a fehérek nem mentek el, és őt lelövik, mi lesz akkor a kislánnyal? Ezek a fehérek gyerekgyilkosok. A lábuknál heverő apróság is ezt bizonyítja. A puska nem tartja tiszteletben a kort. Nem, el kell menniük. El kell menekülniük az értelmetlen halál helyéről. Így tehát nagyanya és Indigó minden további vizsgálódás nélkül elment, hozzá sem nyúlva a halottakhoz. Ez 1870-ben történt, nyolcvanhat éve. Én vagyok Indigó, és sok különböző klánnal éltem az évek során, de mindenütt ugyanaz történt. Minden évben többet vettek el az idegen telepesek. Szelíd népünk folyamatos tragédiában élt; cukorral csalogatták be a missziós telepekre, amelyek úgy szaporodtak, akár a gomba eső után. Mint bokorról a rózsákat, egyenként nyesték le rólunk és hagyták elpusztulni nyelvünket, szokásainkat, hiedelmeinket és szertartásainkat. Ez a nép, amely nem szokott hozzá a cukorhoz, a liszthez, a sóhoz, a vajhoz, a dohányhoz és az alkoholhoz, most idő előtt múlik ki a fehér ember betegségeiben. Nem tudom, lövöldözik-e még őket sportból, ahogyan az új városok lakói a kenguruval és a koalával csinálták. Különböző törzsek menekültjei verődtek össze a sivatagban, az egyetlen helyen, ami nem kellett az idegennek.

- Igen, ez az én mesém. Életem során többször megváltoztattam a nevemet, és most Wurtawurtaként ismernek. Nyolc különböző tehetséget próbáltam ki, bölcsességet tanultam minden tapasztalatomból, az Igazak törzsének nagyasszonya vagyok. Kilencvenévesen viselem a tolldíszt, és a kisebb ünnepeken merészen kifestem a testemet.

- Már kioktattak népem szokásaira, amikor nagyanyámmal csatlakoztunk a menekültek és sivataglakók tarka társaságához. Nagyanya teste sohasem alkalmazkodott a megváltozott égtájhoz, ahol a perzselő napot órák alatt váltja fel a didergő hold. Gyakran mondta, hogy a csontjai hasogatnak és fájnak, de sikerült addig élnie, míg el nem értem a tizenhármat. Emlékszem, hogy gyerekfővel miként segítettem be alvóárkába és temettem be homokkal, hogy megtartsa öreg testének lanyhuló hevét. Most már öregasszony vagyok magam is. Tele van a fejem a parti törzs meséivel, dalaival, táncaival, de annak a népnek a tudásával is, amelyet most tekintek magaménak. Hányszor hajtogatta nagyanyám az évek során: "A törzsek között nincsenek villongások. Az egyik azt énekeli, hogy a Mindenható az eget és az égi embereket alkotta elsőnek. Hogy csillagok porából lettünk. Mások állatemberekről énekelnek. Ez nem viszály, csak különbség. A Mindenható mérlegén nincs jelentősége. Minden ember örökkévaló lélek - mondta nagyanyám -, még a kék szemű európaiak is, akik Ausztráliának hívják ezt a földet, és azt hiszik, hogy az övék. Ugyanazok az igazságok érvényesek minden lélekre. Nem szükséges egyetérteni, az igazság akkor is igazság, a lélek törvénye törvény, amit végül, ha egyszer fölébredtek, úgyis megtudnak a népek."

- Nagyanyámnak ez volt az egyik legsűrűbben hangoztatott mondása: "Az élet változás. Van nagy, van kicsi, de változás nélkül nem lehetséges növekedés. Ám a változás és a növekedés nem jelent magától értetődően szenvedést vagy áldozatot."

- Amikor Benala csatlakozott hozzánk, órákon át csak ültünk, és elbűvölten hallgattuk a világ eseményeit. Benala időnként visszament a modern világba, és még több adattal jött haza. Most itt vagy nekünk te, a másik menekült. Áldás ez, hogy útjaink keresztezték egymást. Nem véletlenül történt, hanem a legmagasabb rendű jó érdekében. Minden nap a lélek új lehetőségeit fogja feltárni előttünk.

Beatrice eltöprengett a két világon, azon, amelyben felnőtt, és ezen, amelyből a mutánsok hite szerint ki kell szabadítani az őslakosokat. Bárcsak megértenék!

 

32

Aznap este eldöntötték, hogy Beatrice-t megtanítják az évszakok és az időjárás szokásaira, és megismertetik minden - akár növekedő, akár kúszó - élettel, amellyel útközben találkoznak. A következő estén kezdik, az ének- és zenetanítással, amely több mint egy évig fog tartani. Ezeket a tanításokat általában minden felnövekvő gyereknek számtalanszor elismételték.

Megbeszélték első találkozásukat, elmondták, mennyire tetszett nekik a homokrajz. Nem a lány az első, aki idejön a külvilágból és laposan lát, akár a fehér ember, a kengurunak csak a bőrét látja. Amikor először történt ilyen, nem is tudták, mit gondoljanak. Az őslakos művészet égi nézetben készül, mintha a mennyeknek mutatná a vízmerő gödröket, a szent buckákat, tábortüzeket és az embereket. Vagy ott voltak a hal- és állatábrázolások, amelyeken minden látszott, a külső uszonyok és a szem, a belső gerinc és a zsigerek. Nagyon nehezen tudták felfogni, hogy láthat ilyen laposan a fehér ember, ennyire csak a felszínt, de mihelyt megmagyarázták nekik, csak egy újabb érdekes kihívás lett belőle, amellyel meg kellett birkózniuk. Beatrice nem volt kötözködő vagy követelőző, ezt látni lehetett abból, hogy nem rajzolt lábujjakat vagy más részleteket a kengurujának. Hanyagul odavetett, nagy ábra volt, ami elárulta rajzolója szellemi nyitottságát. Mindannyian észrevették a kenguru hasán az erszényre utaló vonalat, de nem kukucskált belőle kis kenguru. Beatrice is viselt a testén egy vízszintes vonalat, amelyre nem adott magyarázatot. Ha van rá magyarázat, majd elmondja később. Legvalószínűbb, hogy asszonyi ügy. Művészként határozatlan volt, és még ő kért utasítást, mit rajzoljon. De részt vett a talaj elegyengetésében. Ez többet elárult róla. A létezés ötvenezer évével szemben semmit sem nyom a latban az egyéniség, a tulajdonságok és a tettek, illetve a tanult és az öröklött viszonya. Ebből csak az utóbbi ötven évben lett megfigyelésre és mérlegelésre érdemes téma. Csak mióta megjöttek a fehérek, és rabságra vettettek a népek, azóta meséltek a szökevények kegyetlenségről, lopásról, kapzsiságról, ezekről az új, rossz szagú fogalmakról.

Kezdetben nem voltak felelőtlen emberek. Voltak, akikben szüntelenül pezsgett az energia, voltak mások, akik egész életükben lustának látszottak, de mindannyian felelősen viselkedtek. Kezdetben volt tisztesség. Az emberek viselték a tisztességért járó díszítményeket. Mindenki csodálatos ékességeket tudott alkotni, de nem utánozták, nem is próbálták másolni azt, amit valaki megtiszteltetésből kapott.

Amióta az európaiak megjöttek, és erőszakkal széttördelték a nemzeteket, a korszerű helyeken született új nemzedékek mintha már nem tekintenék kultúrájuk részének a felelősséget és a becsületet. Nincs miért felelősséget vállalniuk. A fehér ember arra tanította őket, hogy minden meggyőződésük rossz, buta és gonosz. Akit így megtaposnak, annak a szívében és a lelkében bizonyosan kevés becsület marad.

Később a csoport hat hallgatóra és egy beszélőre oszlott. Beatrice elmesélte az életét. Benala ösztökélésére felfrissítette az Igazak határain túl elterülő világból származó adatokat, mesélt az Amerikának és Kínának nevezett messzi országokról.

- Van egy kelme - mondta -, amely erős és vékony szálakból készül, egy hernyó szövi.

- Egy hernyó, amely úgy sző, mint a pók? - szólt közbe Karaween, kört formálva összeillesztett ujjaival.

- A háló formájában nem vagyok biztos - mondta Beatrice -, de olyan, mint egy hosszú pókfonál, csak sokkal erősebb, úgyhogy összefogható és kelmévé szőhető. A kelme pedig olyan puha! - Elhallgatott, gondolkozott, mivel szemléltesse, aztán folytatta: - Húztatok már végig az arcotokon simára csiszolt kavicsot? Vagy ismeritek azt az érzést, mikor lebegtek a vízen, ahol nem nyom semmi? Ez a kelme olyan, mintha a legpuhább, leglágyabb felhőbe burkolóznátok. Igen, olyan, mintha az ég érne hozzá a bőrötökhöz. Mintha lecsiszolt követ viselnétek. A kelmét "selyemnek" hívják. Egyszer tartottam a kezemben egy darabot. Kínában vannak emberek, akik tetőtől talpig selyemben járnak.

Elhallgatott, nem jutott eszébe, mit tehetne még hozzá. Ült a csoport a csillagos ég alatt, és minden hallgató megpróbálta elképzelni a maga módján ezt az új élményt, a selyem érintését.

* * *

Az újhold elhalványodott a nap első sugaraiban. Amikor elsimították a tábor helyét, még mindenki el volt telve a távoli helyek meséjével. Majd az öreg Googana felszólította őket, hogy sorakozzanak fel szorosan egymás mögé, bal vállukat fordítva a kelő napnak. Bal karjukat leengedték, tenyerük nyitottan lógott térdmagasságban. Jobb karjukat a fejük fölé emelték, tenyerüket megnyitották a fénynek. Körív alakban álltak, derékban kissé előrehajolva, arccal kelet felé. Egyszerre ismételték a szavakat, amelyeket minden reggel elmondtak:

- Máma van, Mindenható! Ezen az úton megyünk, hogy megtiszteljük azt, ami ránk vár, tisztelettel adózzunk létezése indokának. Célunk, hogy tiszteljük a rendeltetést. Ma is készen állunk az evés élményére, amennyiben minden létező javát szolgálja.

Mitamit, a Szellemszélfutár befejezte annak a területnek a rendbetételét, ahol előző este tüzet gyújtottak. Miközben homokot húzott a hamura, beszélt a fához és a földhöz. Kifejtette, mennyire hálás volt a csoport a melegért, és felajánlotta, hogy viszonzásképpen, ajándék gyanánt visszaadja az égett fát. Az ajándék táplálja a földet, felkészíti, hogy újabb fák, új élet nőhessen belőle.

- Miért használod az "ajándék" szót? - kérdezte Beatrice. - Én azt hittem, ajándékot embereknek szoktak adni.

- Nekik - felelte Mitamit. - De nemcsak az embereknek. És abból ítélve, amit hallottam, az, amit a mutáns világban adnak, sokszor nem is ajándék.

- Hogy érted ezt?

- Ajándék az, ha olyat adsz, amit akar valaki, nem olyat, amiről te gondolod úgy, hogy adnod kell, vagy amit kötelezőnek érzel. Az az ajándék, amit akar valaki, te pedig képes vagy adni - szólt közbe Benala. - De nemcsak ennyi. A te élményed befejeződik az adással, a másik ember élménye viszont az elfogadással kezdődik. Ha bárminemű érzelmi kapcsolatban állsz azzal, amit adtál, ha feltételhez kötöd, akkor az nem igazi ajándék. Az ajándék azé, aki kapja, és ő azt teheti vele, amit akar. Amikor egy mutáns ad valamit valakinek, és elvárja, hogy az, aki kapja, köszönetet mondjon, vagy viselje, mutogassa, esetleg viszonozza, az nem ajándék. Valami másnak kellene hívni.

- Mi szeretünk ajándékot adni és kapni - folytatta Mitamit. - Különlegessé tesz minden napot, minden evést, minden táborhelyet. Majd meglátod.

- Annyi mondanivalónk van, de az elején kell kezdenünk, és mindenki hozzáfűzi majd a magáét - szólt a fehér hajú Wurtawurta. - Tudod-e, milyen hosszú az örökkévalóság? - kérdezte Beatrice-t, de mielőtt a lány összeszedhette volna a gondolatait, maga felelt a kérdésre. - Nagyon-nagyon hosszú. Az örökkévalóságnak nincs eleje és nincs vége. Nincs benne holnap vagy tegnap. Olyan, akár egy kör, és ennek a roppant voltát kell megértened, mielőtt mást mesélhetnénk neked. Képes vagy felfogni és megérteni, milyen hosszú az örökkévalóság?

Beatrice bólintott.

- Akkor jó - dicsérte az öregasszony -, mert te vagy az örökkévalóság. Onnan jöttél, oda mégy vissza, minden, amit teszel, tükröződik az örökkévalóságban. Ezért élünk, a mi örökkévalóságunkért. Hallottál már az álomidőről és a szivárványkígyóról?

- Nem valami sokat. Kérlek, meséld el, amit tudnom kellene! - kapott mohón az alkalmon Beatrice.

- Tehát - mondta Wurtawurta -, kezdetben, az idő előtti időben még nem volt semmi. Se csillagok, se nap, se föld, semmi, csak a Mindenható. Akkor a Mindenható álmodni kezdett. Ebben az álomidőben a Mindenható kitágult, és megteremtette az örökkévaló lelkek rétegét, majd szabad akaratot adott neki. A szivárványkígyó hordozza az energiát, amely életre hívta őseinket. A világot a láthatatlan energia teremtette, és az ősi álmodók tetszésük szerint alakíthatták. A hegyek, a folyók, a virágok, az erszényes patkány, az ember - mind-mind ugyanabból az energiából jött létre. Nem választhatjuk szét a dolgokat, nem mondhatjuk, hogy nem számít, mit művelünk a fákkal. Nem mondhatjuk, hogy a fa nem érez. Én úgy gondolom, hogy a fa érez. Másképp, ez igaz, de él, és ha kivágták, sokáig tart a haldoklása. Ahogy bennünket vigyáz a lélek, ugyanúgy szellem mondja minden virágnak: "Nőjetek és bontsatok szirmot!" Nem nyelhetjük le a vörös madár húsát azzal, hogy ugyanolyan, mintha a krokodil húsát nyelnénk. Ezek nagyon különbözők, és másfajta energiát adnak testünknek. Valamennyiünknek vannak kapcsolataink állatokkal, amelyek születésünk helyéhez kötődnek. Mi nem esszük meg a totemállatainkat. Az olyan, mintha a testvéredet vagy önmagadat ennéd.

- Beatrice, te tanultál természettudományt, ugye? - kérdezte Benala.

- Igen.

- Emlékszel, mit olvastál az energiáról? Arról, hogyan különböztetik meg a rezgésszám és a frekvencia változatai a hangot az ultrahangtól, a látható színt a láthatatlan infravörös színtől? Szerintem a tudomány csak azt bizonyítja, hogy amit mi több ezer éve leírtunk a szivárványkígyó alakjában, száz százalékig igaz. A kívülállók kinevettek bennünket, és azt, amit mondtunk, elképzelték valami rózsaszín-sárga-zöld-lila lénynek, mert nem erőltették meg magukat annyira, hogy próbálják meg is érteni, amit hallottak. Pedig a mi népünk egész idő alatt azt mondta, hogy amiből a felhő van, ugyanabból vagyunk mi is. Vagyunk nap, hold, csillag, víz, tűz, dingó. Érted, mire célzok? Minden egy.

- Igen, értem - felelte Beatrice. - Csakhogy az ember más. Nekünk van lelkünk, a dolgoknak pedig nincs, ugye?

- Használd a "lélek" szót, vagy amit akarsz. Én azt gondolom, az emberek tévedtek, amikor elhitték, hogy mindenek fölött állnak, hogy az emberrel befejeződött a fejlődés, és egyedül neki van lelke, amely a Mindenható egyetlen teremtményéhez sem fogható. Az Igazak arra törekszenek, hogy minél tökéletesebben megfeleljenek az emberi tapasztalatnak. Mi értékesnek és egyedülállónak tartjuk az élet minden formáját.

- Erről gondolkoznom kell egy kicsit - felelte Beatrice. - Ha mindenhez kapcsolódik egy lélek vagy minden lélek, akkor tulajdonképpen mi az ember feladata?

- A "feladat" nagyon jó szó ide - felelte Benala. - A virág élete kiszámítható. Az állat megkapta a mozgás adományát és a lehetőséget, hogy kedvezőbb környezetet keressen az életben maradáshoz, de nem felelős a világhoz fűződő kapcsolatáért. Ám az emberek szabad akaratukból fogadják el a különleges képességeinktől elválaszthatatlan feladatot.

- Lelkünk tökéletes volt már a születés előtti láthatatlan világban. Nem kellett idejönnünk a földre, hogy hiánytalan legyen. Nem azért választottuk ezt az utazást, hogy itt érjen véget. Nem azért jöttünk ide, hogy győzzünk vagy belepusztuljunk. Az élet többi formájával ellentétben az embernek felelőssége van. Mi választhatunk. Rendelkezünk szabad akarattal, és ennek tudatában is vagyunk. Önállóan döntünk önfegyelmünk fokozatairól, és felelősek vagyunk értük. Alkotó lények vagyunk. Korlátlan lehetőségeink vannak az alkotásra. Egymásért vagyunk itt, hogy segítsünk, becézzünk, szórakoztassunk, hassunk egymásra. Azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk erre a bolygóra. Tudatában vagyunk az energiának, és gazdálkodnunk kell vele. Érzelmek bonyolult skálájával bírunk, ám a kulcs végső soron egyszerű. Annyi az egész, hogy szeretni kell, ítélkezés nélkül. Ha valami komplikáltnak tűnik, az nem szeretet. Az valami más. A szeretet segítés, adás vagy kapás, amelyik szerep éppen üdvös. Az ember szert tehet bölcsességre, de más életformák nem képesek rá. Az érzelmi bölcsesség egyik része földi feladatunknak.

- Mi emberek abban vagyunk páratlanok, hogy tudunk nevetni. Ráérzünk a humorra, meglátjuk abban, amit csinálunk. Zenénk nem ismer határokat. Zenével egyedül bennünket áldott meg a Mindenható.

- Azt hiszem, nekem tulajdonképpen áldás volt, hogy egy darabig a mutáns társadalomban éltem, amely elvesztette kapcsolatát a természettel. Láttam két világot. Megértem, miért tűnnek annyira különbözőnek, szinte ellentétesnek ezek a világok, és mégis, ugyanazok az egyetemes törvények működnek bennük. Sokat kell gondolkozni erről, de bőven van időnk, és még sok nap áll előtted, hogy megismerhesd az Igazak népének életmódját.

Igen, gondolta Beatrice, és bólogatott. Van időm a tanulásra, és van egy családom, amely engedi is, hogy ezt tegyem.

 

33

A hét vándor egy vizesgödörhöz érkezett, amelynek csupán a közepén volt néhány ujjnyi víz, és majdnem az egész felületét száradó sár borította.

- Innen szerzünk táplálékot - mondta Apalie. - Mindjárt megmutatom. - Fogta ásóbotját, szurkálni kezdte a földet, sárkoloncokat fordított ki belőle. A többi nő is csatlakozott hozzá. Sorba rakták a sárgombócokat. - Megállunk, és kivárjuk, amíg megszáradnak - közölte Apalie.

Googana szemközt ült Beatrice-szal. Hosszú fehér szakálla, amelyet ma befont, ide-oda hintázott a két mellbimbó között, ahogy az öregember forgatta a fejét beszéd közben. Beatrice egyszer csak meglátott rajta egy sebhelyet, amelyet máskor elrejtett a szakáll. Az erős napfény kiemelte a nagy dudort a mellkas közepén. Googana észrevette a lány pillantását, és olvasott a gondolataiban.

- Szeretnél többet tudni róla? - kérdezte, és ráhelyezte ujját a régi sebre. - Szeretnéd hallani a mesémet?

Beatrice mosolyogva bólintott.

- Én beavatott ember vagyok, Okos Ember - mondta Googana. - Minden fiút beavatnak, valamikor a kilencedik és a tizenkettedik nyaruk között. Ha egy fiú vad és rakoncátlan, általában kilencévesen esik át az avatáson. A törékeny fiúk csak tizenkét évesen készülnek föl rá. Részleteket nem mondhatok, mert ez férfiak dolga, nem olyan téma, amit jó lenne beültetni egy asszony fejébe, de annyit elárulhatok, hogy van egy ünnepélyes szertartásunk, amellyel minden anyának el kell búcsúzni a fiától Nagyon megrendítő esemény, mert a fiú adja az anyjának a búcsúölelést, és napokkal később férfi tér vissza ugyanabban a testben. Ezzel vége a gyerekes dolgoknak, a fiú meghalt. Egy életben több élet van, és ezek közül a gyerekkor csak az első. Rájöttünk, hogy mindenkinek segítségre van szüksége a felnőtté váláshoz, és a beavatási körülmetélés éppen ezt szolgálja. Ha egy fiú könnyen elsajátítja és alkalmazza a fájdalom enyhítését szolgáló képzeteket, akkor az a fiú képes lesz tanulni, Bölcs Emberré válni, ha éppen azt akar, és megvan benne a szenvedély, hogy élethossziglan egy tehetségre összpontosítson.

- Bennem megvolt. Más Okos Emberek éveken át taníthatják a beavatási technikákat, de csak a tudós tehet szert a bölcsességre, amelynek birtokában eldönti, mikor, miért, kinek tesz szolgálatot, és miként osztja meg másokkal az adományát.

- Már harminchét nyarat láttam télbe fordulni, amikor hangot hallottam. A messzeségből jött, és azt ígérte, hogy ha megtalálom, kölcsönösen megajándékozhatjuk egymást jósággal. A hang elvezetett több törzsi nemzeten át egy csodaszép vidékre, ahol magas szirtet láttam, és mennydörögve zuhant a víz egy nagy, hideg tóba. A hang a zuhatag alól szólt, mélységes mélyről. Egy kristály kérte, hozzam fel, hadd lássa a napot, aztán megígérte, hogy megnöveli képességeimet. Állta az ígéretét, és negyven éve utazik itt a bőröm alatt, a szívem közelében.

- Ha most becsukom a szemem, utazom a levegőn át, és látom, mit csinálnak mérföldekre tőlünk. Utazom a föld alatt, és látom a sarjadzó növényeket, látom, mennyi víz van a föld alatti folyóban, merre van az új alom, és hány kölyök van benne. Megtanultam használni a madarak és az állatok érzékszerveit, így ha szólítanak, tudok segíteni a népünknek és az élet minden más formájának. A kristály lehetővé teszi, hogy belelássak a másik ember testébe, és tudjam, mi történik benne. Gyakran nem kell hozzá más, csak beszélgetés vagy zene vagy egy szín. Nincs olyan külső erő, betegség vagy baleset, amelynek ne lenne szellemi kapcsolata. A bajt akkor orvosolhatom, ha segítek a rászorulónak, hogy meghatározhassa a lelki növekedés felkínált lehetőségét.

- A föld olyan hely, ahol tapasztalat által tanulunk. Örökkévaló szellem korodban ide szerettél volna jönni, és hozzájárultál az ide vezető út megalkotásához. A te energiád szívta fel annak az ételnek a lényegét, amelyet anyád megevett; a te energiád teremtett testet a rendelkezésére álló anyagból. Tudtad, milyen környezetbe, helyzetbe, hagyományok közé jössz, és egyetértettél azzal, hogy tökéletes hely lesz egy különleges lelki gazdagodás élményéhez.

- Ha képesek lennénk emlékezni örökkévaló voltunkra, hamar megértenénk, hogy a föld az érzések iskolája. Energiánk másfajta összetételű, mint a tűz vagy az eső energiája, és különbözik a többi növekedő teremtmény, a növények és az állatok energiájától. A mi energiánk egyedülálló. Emberként azért vagyunk itt, hogy átéljük az érzéseket, és testünket eszközként használjuk az érzelmi bölcsesség megvalósításához.

- A test az a vezeték, amelyen az ember útmutatást kap a szellemvilágból, a Forrástól, minden ősünktől, önnön tökéletes, örökkévaló énünktől. Valamennyi érzékszerv - a látás, a hallás, az ízlelés, a tapintás és a szaglás - szoros kapcsolatban áll az érzésekkel. Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy az érzés köti magához az érzékszerveket, mert az érzés alkotja az alapot.

- A gyermekek az érzelmi béke állapotában születnek. Ami az érzékeikkel történik, az érzelmeket vált ki belőlük. Például amikor idősebbek leszünk, és földerülünk vagy megijedünk a sas szárnycsattogásától, az attól függ, mik a tapasztalataink a sassal, vagy hogy mit képzelünk róla, azok után, amit láttunk vagy hallottunk róla.

- Orvosságos Emberként tudom, hogy az emberek egészségesebb életet élhetnek, ha tisztában vannak ezzel, Okos Emberként pedig azt tudom, hogy a tudás segítségével többet hozhatnak le az Örökkévalóság fényéből az emberi időbe.

Googana felállt, kölcsönvett egy ásóbotot, és rajzolni kezdett a homokba.

- Ez a szivárványkígyó. Ilyen alakban ered a Forrásból, majd végighalad a földön és a föld alatt. Része az életerőnek, amely átjár bennünket, így: - mutatott Googana az egyik rajzra. - A harag érzésének olyan alakja van, mint ez a dárda.

- Ha valaki megharagszik, az életenergia, ahelyett hogy simán áradna, mint a víz a síkos köveken, ide-oda vetődik, szúrós lesz és hegyes. Belefúródik a testbe, és felsérti a szerveket. Olyan a harag, mint a dárda: sebet ejt, és nehéz kihúzni.

- A neheztelés energiája pedig ez - folytatta Googana, és egy másik rajzra mutatott. - A neheztelésnek is hegyes a vége, de horgas is, tehát belefúródik az emberbe, és még tovább megmarad. A neheztelés pusztítóbb a haragnál, mert hosszabban tart.

- Ha szorongsz, ilyen az energia mintája - szólt Googana, és lerajzolta.

- Az irigység, a féltékenység vagy a bűntudat bonyolultabb a szorongásnál. Ezek a csomók lehetnek a gyomrodban, a bőröd alatt, vagy bárhol lassíthatják az élet áradását.

- A bánat egészen kis törés. A gyász pedig olyan formája a bánatnak, amely tulajdonképpen szerető kötés. Eltarthat a túlélő haláláig.

- A félelem megállítja a dolgokat. Megtöri a vér áramlását, a szívverést, a lélegzést, a gondolkozást, az emésztést, mindent. A félelem különös érzés, mert tulajdonképpen nem emberi. Az állatoktól jött, akiknél csodálatra méltó, de igen mulandó szerepe van a túlélésben. Egyetlen állat sem él félelemben. Az emberek eredetileg nem ismerték a félelmet. Tudták, hogy örökkévalók. Tudták, hogy minden fájdalom vagy kényelmetlenség csak ideiglenes. Most a félelemből hatalmas energia lett, ami körülveszi bolygónkat. Ilyen kárt tesz benned.

- Amikor boldog vagy, mosolyogsz, nevetsz, jól érzed magad, így fogadja és használja a test az energiát - mondta az öregember, és egy másik rajzra mutatott.

- A béke, nyugalom, pihenés pedig olyan, mint ez a rajz.

- Az érzelmi fölülemelkedés, például az ítélkezéstől mentes megfigyelés, ilyen sima, csorbítatlan, egészséges, életerőt fokozó energia.

- Mint látod - folytatta Googana -, felelős vagy energiádért és érzelmeid fegyelmezéséért. Mindenki megéli a negatív állapotot, de aki átadja magát neki, és nem tanul belőle, az felelőtlen, éretlen és oktalan. Van élő és nem élő idő. Az, hogy valaki lélegzik, még nem jelenti, hogy él. A csüggedés azt jelenti, hogy átlépsz a nem élő időbe. Meg kell érlelődni, hosszú, egészséges időt kell élni. Emberként valamennyien felelősek vagyunk az időnkért és a szabad akarat adományának felhasználásáért.

- A mutánsok, hogy az ő kifejezésükkel éljek, azt hiszem, úgy mondanák, hogy ez egy örök eredményjelző tábla. Rá van írva, hány másodpercet éltél, és még az is fel van osztva aszerint, hogy életed hány másodpercét töltötted békésen, elégedetten, hány másodpercig érezted jól magad azért, mert segítettél valakin, hány másodpercet töltöttél a nevetés örömében vagy a zene áldásában. Az is fel van jegyezve, hogy léted száz-egynéhány éve alatt mikor voltál haragos, és mikor átalkodtál meg a haragban, vagy mikor gyűlölködtél, és mikor adtál fedelet a gyűlöletnek.

- Minden szó, amelyet kiejtesz, fölmegy a párákba, és sohasem hozható vissza. Mondhatod, hogy "sajnálom", de az még nem nyeri vissza az energiát. A szándék energia. A tett energia. Ám az ember cselekedhet titkos szándékkal. Az emberi tudatok egymásra halmozódnak. Most már olyan vastag rétegben veszik körül Földanyát, hogy egyes helyeken az emberek a közös áldozat tudatát lélegzik be, és még többet lehelnek ki belőle. De réteggé vastagodtak az "először én, nem számít semmi más, megszerzem, amit akarok, bármi áron" meggyőződések és tettek is. Az embereket csak az érdekli, mit lehet feltalálni, mi a használható, nem törődnek vele, milyen lesz holnap az élet, vagy egyáltalán lehet-e holnap élni. Az újszülöttek és a kisgyerekek lelke olyan csodálatosan jó, hogy sokuk ma már csak rövid ideig tartózkodik a földön. Minden energiájukat a kiegyensúlyozásra fordítják, hogy egyszer majd kiküszöböljék a rosszat.

- Egyénileg vagy olyanok vagyunk, akik mindennapi tevékenységünkkel ezt a romboló erőt fokozzuk, vagy arra irányítjuk energiánkat, hogy a szépséget, a harmóniát segítsük, és megőrizzük az életet a földön.

- Az életed, a tested, a jövőd lehet ilyen - mutatott az öregember egy rajzra -, vagy - mutatott egy másikra - ilyen is lehet a világod. Egyedül te döntöd el, melyik legyen.

- Az emberi élet olyan, mint egy csigavonal; az örökkévalóságból jövünk, és oda térünk vissza, reméljük, magasabb szinten. Az idő kör, a kapcsolataink is körök. Az őslakos gyerekek korán megtanulják annak a fontosságát, hogy minden kört, minden kapcsolatot be kell zárni. Ha nézeteltérés merül föl, addig nem fekszünk le, amíg nem tisztáztuk. Nem alszunk el, abban reménykedve, hogy holnap vagy valamikor a jövőben majd csak rátalálunk a megoldásra. Ez azt jelentené, hogy nyitva hagytuk a kört.

- De mi van akkor, ha megkérünk valakit valamire? - vitatkozott Beatrice. - Esetleg háromszor-négyszer is kérjük, ő mégse teszi meg. Akkor bizonyosan csalódunk abban az emberben. Nem könnyű azt mondani, hogy felejtsük el, majd, mint ahogy mondottad, rossz érzések nélkül bezárni a kört.

- A másik választásod az, hogy továbbra is összekapcsolod azzal a személlyel a csalódás érzését. Tíz évvel később, hacsak eszedbe jut, vagy kimondják előtted a nevét, ugyanezt fogod érezni, az viszont fizikai eltorzulást idéz elő nálad. Lásd be, hogy ez nem valami bölcs dolog.

- Akkor hogy intéznéd el? - kérdezte Beatrice. - Te mit tennél?

- Én azt mondanám annak a másiknak: "Ide figyelj, csalódtam ám benned, amikor szívességet kértem tőled, és te ügyet se vetettél rám. Kértelek újra meg újra, és egyre nagyobbakat csalódtam." Nevetnék és hozzátenném: "Lassan foroghat az agyam. Már az első esetnél tudnom kellett volna, hogy nem fogod megtenni. Nem akarod megtenni. Amikor másodszor kértem, valószínűleg azt gondoltad, hogy bolond vagyok. Igazad van. Bolondság volt. Sajnálom, amiért ilyen későn láttam be, hogy neked ez nem fontos." Aztán mindketten nevetnénk azon, amit tettem, és mindketten bölcsebbek lennénk a találkozástól, a kör pedig bezárulna.

- De ha komoly dologról volt szó? Például ha egy rokonod mélységesen sértő dolgokat tesz vagy mond. Nagyon felzaklat vele. A viselkedésének, ahogy ti szoktátok mondani, nem jó a szaga. Akkor mihez kezdesz ennek a kapcsolatnak a körével?

- Nagyon határozottan azt mondanám ennek a rokonnak: "Szeretlek téged, de nem szeretem a tetteidet. Tudom, neked így jó, mert úgy döntöttél, ezen a módon juttatod kifejezésre magadat. Próbáltam, de nem tudom helyesnek elfogadni a szavaidat és tetteidet, úgyhogy ezennel lezárom a kapcsolatunkat. Nem szánhatok rá több energiát. Szeretlek, de nem szeretem, amit teszel, úgyhogy a legjobbakat kívánom, és ég veled."

- Hú! - álmélkodott Beatrice. - Ezek szerint ha én bezárom a kört, akkor részemről vége! Ha a másik személy tudomásul veszi, akkor részéről is lezárul a kör. Ha nem fogadja el, amit mondtam, az sem számít, mert egyedül nála marad bezáratlan a kör. Ezt pedig oldja meg ő, mert ő tartja nyitva.

- Pontosan! Nem kell kedvelned mindenkit. Nem mindenki szeretetre méltó. Te abba egyeztél bele a születésed előtt, hogy mindenkit szeretni fogsz. Ez könnyű. Szeresd mindenkiben a Mindenhatót, és fektesd energiádat azokba, akik hasonló tudatúak. Egyedül példaadással hathatsz másokra. Csupán akkor változnak meg, ha készen állnak a változásra. Ne feledd, ez így jó. Így van ez jól az Örökkévalóság síkján. - Az öregember szakálla a szavak és a mutogatás ütemére lengett. - A tudatosság meghatározott szintjén érkeztél ebbe a világba, és lehetőséged van rá, hogy egy szélesebb síkról távozz.

Beatrice egy darabig gondolkozott, aztán megkérdezte: - És azok, akikkel sok éve találkoztam? Akikre máig neheztelek. Akiket talán sohasem látok viszont.

- Nem számít. Mondd el némán a beszédet, és küldd el a szivárványon oda, ahol az a személy lehet. A beszéd megtalálja. Gyúrd át egykori ítéletedet megfigyeléssé. Nem kényszerűség a megbocsátás. Csak megértőbbeknek kell lennünk. Gyógyítsd be elméd, érzéseid, épséged sebét. Zárd be a kört, és menj tovább. - Delejezőn nézett a lányra fénylő fekete szemével. - Minél kifinomultabb az energia, annál közelebb van az Egyetlen Forráshoz. Van úgy, hogy a heves hadonászás a megfelelőbb, ami közelebb áll a testhez, míg a lassú, gyengéd mozdulatok közelebb állnak a lélekhez. A harsány, gyors zene testi. Az egyhangú, elnyújtott zümmögés inkább lelki. A vadászat, szándéktól és módszertől függően többé-kevésbé lépést tart szellemi utazásunkkal. Nézd a világot, a kapcsolatokat, a szertartásokat, az ételt, a tanítást, a szórakozást, még a menedékhelyeket is, és figyeld meg az energia finomodását. Hamarosan ráébredsz, hogy kevés cselekedettel és még kevesebb szóval tudsz átalakítani, nyugtatni, segíteni és szeretni. Az ember szerethet a szemével is. Közelség sem kell hozzá mindig. A szeretet nagy távolságról is képes hatni.

Beatrice mélyen magába itta a hallottakat. Különösen a kapcsolatok köre tetszett neki. Lelki szeme előtt óralánchoz hasonló, aranykarikákból fűzött láncot látott, minden karikán volt egy név, és a szíve fölötti karikára azt írták: "Freda". Eddigi életében minden kétséget kizáróan ez volt a legfontosabb kapcsolata.

 

34

Abban az évszakban jártak, amikor a hold gömbölyűre érleli a bogyót, és az emberek sietnek, hogy a négylábúaknál és a madaraknál elébb érjenek a kincshez. Mitamit elment, és egy marék bogyót hozott a csoportnak. - Gyertek velem - mondta. - Mutatom az utat. - Miután belakmároztak a csodálatos idénygyümölcsből, Beatrice megkérdezte Mitamitot, nem mesélne-e magáról. A férfi beleegyezett.

- Nevemet, a Szellemszélfutárt azért választottam, mert olyasmit élhettem át, amit nem mindenki tapasztal. Egy napon, amikor futottam, hirtelen emunak éreztem magamat, és tudtam, miként mozgassam lábamat és talpamat, hogy alig érintsék a földet, mint ahogy a madár csinálja, ha gyorsan szalad. Olyan ritmusa van, amely egyetlen más mozgáséhoz sem fogható. Az hiszem, a szívem ahelyett, hogy felgyorsulna, igazából lelassul, és a levegő valahonnan mélyebbről áramlik a tüdőmbe. Része leszek a szélnek. Erőlködés nélkül tudnék futni egész nap. Csodálatos érzés, és én hálás vagyok ezért a testért.

Milyen nagyszerű olyasvalakivel találkozni, gondolta Beatrice, aki nem tekinti magától értetődőnek a testét, aki méltányolja, aki olyan összhangban van vele és a világgal, hogy testének minden lehetőségét ki tudja aknázni!

* * *

A tompa fényű nap néha fölmerült a sűrű fellegekből, és leragyogott a keskeny nyiladék két magas, vörös gránitfala között libasorban haladó vándorokra. Egy helyütt annyira összeszűkült az út, hogy oldalvást kellett átnyomakodniuk. Szemerkélni kezdett az eső.

- Siessünk - szólt valaki a sor élén. - Ez az ösvény hamarosan átváltozik folyóvá, amely leviszi az esővizet a hegyről, és mindent összetör az útjában.

A hét vándor szaporázta a lépést. Először a falak között haladtak, azután körülbelül öt métert kapaszkodtak, és ott álltak egy széles, lapos sziklán, egy kis barlang előtt. Hosszú útjuk során valamennyien fölszedegették a hullott ágakat. Most függőlegesen egymásnak támasztották őket, hogy száradjanak. Sok évvel, talán évszázadokkal ezelőtt alakították ki a pihenés megszentelt helyét; mérföldekről cipelték ide a puha fehér homokot, és szétterítették a barlang szélén, hogy kényelmesebb legyen a fekvés. A tűz pontos helyét égett nyomok és valamikor körbe állított, de mostanra felborogatott kövek mutatták a padlón. Ha pontosan itt rakják a tüzet, a barlang belseje fölmelegszik, ám a füst és a szagok eltávoznak a szabadba. Mitamit összegyűjtötte a nagyobb ragadozók zsákmányából maradt csontszilánkokat. Hárman a nők közül fűből és hajból font hálóba meregették a homokot, egyszerre mindig csak egy marékkal, kirostálták belőle, ami nem kellett, majd visszahelyezték a legbelső fal tövébe. Apalie egy vaskos, dús levelű bokor ágával felsöpörte a barlangot, és visszaállította kör alakba a köveket. Googana végignézte a falfestményeket, számba vette, melyik ősi alkotást kell kijavítani vagy átfesteni.

Egy darabig itt akartak maradni. Dolguk volt, és itt nem szűkölködtek ételben és vízben. Errefelé több mint tízféle madár tanyázott, és legalább tízféle állat mászott, szökdécselt, csúszott. Volt növény evésre, gyógyításra, szertartásokra.

Két óra alatt végeztek aznapi munkájukkal. Tüzet gyújtottak, és élvezték a csillagok felé, az alkonyatba elröppenő madár testének és lelkének táplálékát.

Még mindig hullott a lágy, langyos eső. Googana kiállt a sziklataréjra, az égre emelte az arcát, és nyelte a szájába hulló vizet.

- Mesélj nekem az emberekről, akik nem kóstolják az esőt! - kérte Beatrice-t, amikor visszatért a tűzhöz. - Csakugyan képesek leélni az egész életüket anélkül, hogy egyszer is kiállnának ebbe a gyönyörűségbe? Hallottam, hogy rohanni kezdenek, amikor megnyílik az ég, és botra erősített rongyot tartanak a fejk fölé. Miért csinálják ezt?

Beatrice összenézett Benalával. Mindketten elnevették magukat.

- Igen, igaz. A mutánsok csak akkor állnak ki az esőbe, ha nincs más választásuk. Általában olyan ruhát viselnek, amely átázva másképp nézne ki. Órát is hordanak a csuklójukon, amely megállna és megrozsdásodna a víztől. A nők hajviselete is megváltozik a nedvességtől. A mutánsok beviszik a vizet a házaikba, hogy úgy állhassanak vagy ülhessenek benne, ahogy ők akarják, és nem ahogyan a Mindenható.

- Miből gondolják, hogy ők jobban tudják, mikor kell beleállni a vízbe?

- Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Réges-rég történt, amikor az embernek először jutott eszébe, hogy parancsolhat a természetnek, és így kényelmesebbé teheti az életet.

- Mi elégedettek vagyunk, amikor szükségleteink teljesülnek - jegyezte meg Googana. - Miért kívánhatnánk többet?

- A mutánsok kényelemre törekszenek. Nem érik be az elégedettséggel. Nekik kényelmesen kell érezniük magukat. Minden legyen megfelelő.

- "Megfelelő?" Nem értem ezt a szót.

- Tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember parancsol. Például, ma nem akarok élelmet gyűjtögetni, mert inkább mást csinálnék, úgyhogy rengeteg ennivalót tárolok, hónapokkal előre. A "megfelel" azt jelenti, hogy nem gyalog járok, ha máshová megyek. Először lovon közlekedtek, aztán autón, most meg már repülőgépen, vonaton vagy hajón. De mivel mindig és minden változik, a jövőben lesz majd valami még ennél is megfelelőbb és kényelmesebb.

- De hát a Mindenható az, aki parancsol! Nem tudják a mutánsok, hogy az ember nem tilthatja meg a szélnek, hogy táncoljon, a villámnak, hogy szóljon, a virágnak, hogy virágozzék vagy a gyümölcsnek, hogy lehulljon? Hogy vehetitek el már ma a holnap ételét? Honnan tudjátok, mit tartogat holnapra a világ?

- A mutánsok nem hiszik, hogy a világ bármit is tartogatna holnapra. Ők irányítják a világot. Hitük szerint az ember a föld egyetlen értelmes fajtája, úgyhogy megtehetnek mindent, amit akarnak. A világot nekik adták, hogy úgy használják, ahogy nekik tetszik.

- Az ember az egyetlen, aki értelmes? No és a delfinek és a bálnák beszéde és gondolkodása?

- Ó, és ott vannak a farkasok és a papagájok és a csimpánzok - tette hozzá Benala. - A világ tele van rendkívül értelmes állatokkal és madarakkal, de a mutánsok nem értik, hogy ezek is fejlődhetnek. Azt hiszik, az állatoktól semmi sem várható. A mutánsok komolyan meg vannak győződve róla, hogy ők hódításra és uralkodásra termettek.

Googana nem válaszolt. Csend volt a barlangban, az imént még mohón figyelő hallgatóság magában mérlegelte a szavakat.

Másnap anyagot gyűjtöttek, és ecseteket készítettek állati szőrből, emberi hajból, madártollakból. A harmadik napon fekete és fehér festékké keverték a föld porát.

- Valamikor csupán különlegesen kiképzett emberek érinthették meg ezeket az ábrákat, de miután az az egész törzs eltűnt, mi lettünk a gondviselők. Kérni fogjuk az ősök szellemeit, hogy hagyják jóvá a munkánkat. Szándékunk a legjobb. A szellemek utasításait követve egy újabb időszakra helyre tudjuk állítani a barlanglakók festményeit.

Aprólékos munkával, hajszálpontosan átfestették az eredeti képeket. Egyetlen vonalat sem hagytak ki, egyetlen ecsetvonást sem tettek hozzá. Türelmes, odaadó munka volt, szeretettől és tisztelettől sugárzott minden mozdulat.

Azon az estén Karaween és Apalie azt mondták, hogy szívesen játszanának a többieknek, beleértve a barlangi ősöket is.

Az ötfős közönség a barlangban ülve nézett ki az éjszakába, ahol a két művésznő a lapos követ használta színpadnak. A hold volt reflektoruk, mert itt nem takarták fák a fényt. A barlangban lényegesen sötétebb volt, mint a megvilágított párkányon.

A két nő komédiát rögtönzött, amelyben önmagukat csúfolva előadták, hogyan végzik mindennapi munkájukat, és bemutatták, hogy kezdeti ügyetlenségüket levetkőzve, miként fejlődtek bizonyos tevékenységek mestereivé. A megszentelt falak rég vertek vissza ilyen egészséges hahotát. Még egy-két állat is megállt fülelni a semmihez sem fogható hangra, amelynek örül a világ.

* * *

Amikor reggel rázendítettek a madarak, Beatrice megfordult és kinyitotta a szemét. Karaween már ébren támaszkodott a barlang falának, és hallgatta az ébredező világot.

- Köszönöm a tegnap esti előadást - súgta Beatrice. - Nagyon mulatságos volt. Szerintem téged Művésznek kellene hívni! Mesélj magadról, és arról, hogy miért hívnak Gyékénykosárfonónak.

A tizenhat éves lány bólintott, és a barlang szájára mutatott. Nesztelenül kiosontak, megmászták a szirtet, és kerestek a tetején egy kényelmes helyet, ahol beszélgethettek.

- Néhány hónappal ezelőtt választottam a nevemet, mert úgy éreztem, felnőttebb dolgok iránt kell érdeklődnöm. Sokáig voltam játékmester. Én találtam ki azt a játékot is, amiből a homokrajzos bemutatást kifejlesztették, azt, amit neked is meg kellett csinálnod, amikor körünkön kívül álltál. Tucatnyi játékot ismerek, amelyhez kört kell használni. Van egy, amit úgy nevezek: "A hold körül". Ez a verseny annyi játékosból áll, ahányan csak részt akarnak venni benne. Úgy kezdődik, hogy ketten háttal egymásnak felállnak egy kör szélén. Adott jelre mindkettő elkezd ugrálni fél lábon a homokban, először a vonalon belül, aztán kívül és így tovább. Amikor a két játékos találkozik, megmérik, ki jutott messzebb; az a játékos bent marad a körben, a másik helyett új ember áll be, a kiállított pedig várja, hogy megint rákerüljön a sor, és mindenki nevet. A játék így folytatódik körbe-körbe, egészen addig, amíg az emberek annyira el nem fáradnak, hogy befejezik.

- Aztán van a "Rajzolj egyet". Ezt kis körben játsszák. A játékosok felváltva rajzolnak valamit a körbe, de mindenféléből csak egyet szabad rajzolni, és amikor betelik a kör, véget ér a játék. Mindenki arra törekszik, hogy minél több és mindig új képeket rajzoljon.

- Időnként, amikor a föld nagyon puha és a homok nagyon apró szemű, keresőset játszunk. Minden játékosnak van egy pálcikája. Körbeülünk egy homokkupacot, amelyben elrejtettünk valamilyen apró tárgyat, például a megsütött állat csontjait. Minden játékos egyszer beleszúrhat a homokba, keresve az eldugott tárgyat. Ez a játék nagyszerűen alkalmas arra, hogy lekösse a gyerekek figyelmét, de most már nincsenek gyerekeink.

- A gyerkőcök szeretnek kitalálni meséket, és rajzokkal szemléltetik őket. Az egyik gyerek lerajzol valamiből egy részletet, a másik gyerek elmondja a mese egyik részét; ez így folytatódik, amíg mindenkire rákerül a sor, és a mese kalandos véget ér. Én vezettem be azt a játékot, amelyben a játékosok hosszú pálcákkal üszköt vagy forró követ adogatnak egymásnak. Én tanítottam meg az embereket, hogyan fogják az égő végű pálcát, miként forgassák maguk körül, a hátuk mögött, a lábuk között és így tovább. Bár a játék jó dolog, és a nevetésnek meg a mulatságnak is megvan a maga ideje, úgy éreztem, több felnőtt felelősséget kell vállalnom. Most tanulom, hogyan kell kosarakat csinálni, főleg gyékényből, mert abból van a legtöbb, de állati részekből is tudok tartókat készíteni.

- Itt születtem, itt töltöttem mind a tizenhat nyaramat. Egy napon jött egy helikopter, a fehér doktorok jele volt rajta, és elvitte a szüleimet meg még másokat. Azóta Wurtawurta vigyáz rám. Úgy örülök, hogy eljöttél hozzánk! Ritkán látunk újakat.

Ezután körülnéztek, és gyűjtögetni kezdték aznapi élelmüket. Akkor tértek vissza a barlangba, amikor a többiek mocorogni kezdtek. A szabad ég alatt nagyon korán ébredt mindenki, a sötét barlangban természetesen tovább aludtak. Beatrice a nap folyamán sokat gondolt a tizenhat éves Karaweenre és a lány nagykorúsági terveire. "Remélem, megőrzi magában az alkotó szikrát, és valamit ebből a gyermekes bájból. Most látom csak, milyen fontos az ép lélek és az ép test."

* * *

Másnap fényesen sütött a nap. Beatrice és Benala kis köveket gyűjtött, hogy felhevítse őket a tűzön.

- Benala, te éltél mindkét világban, a modernben és itt, távol a többi embertől. Melyek azok a dolgok, amelyeket másképp intéznek a két kultúrában? - kérdezte a lány.

- Sok ilyen van, és ezek között valószínűleg igen fontos a problémamegoldás. Sok emberre emlékszem, akik veszekedtek, kiabáltak, még meg is ütötték egymást vitatkozás közben, bár többnyire így sem tudták eldönteni a kérdést. Csak méregbe gurultak és hagyták az egészet, vagy rossz szájízzel váltak meg egymástól. Most már tudom, hogy azért volt így, mert nem értettek egyet a közös célban. Mi itt elismerjük, hogy mindenkinek joga van kifejezni a véleményét. Szorosan kapcsolódunk a természethez, és látjuk, hogy a fa nem törik el, mert meg fog hajolni. Minél magasabbra nő, annál jobban meghajlik. Ha két ember nem ért egyet, akkor szünetet tartanak, és eldöntik, melyik irányból beszélnek. Azt tudod, hogy hét irány van: észak, nyugat, kelet, dél, fent, lent és bent. A nézeteltérésnél az egyik fél mondhatja azt, hogy nyugatról, a múltból beszél, egy bizonyos szempont szerint. Vagy inkább keletről beszél, egy eljövendő vállalkozás érdekeit szem előtt tartva. Azt is mondhatja, hogy belülről beszél, szívének vagy májának ad hangot. Ha ezután sem látják be a másik álláspontját, és nem sikerül megegyezniük, akkor helyet cserélnek. Igen, a szó szoros értelmében beleállnak egymás lábnyomába, és onnan beszélnek. Ugyanolyan harciasan, ugyanolyan szenvedélyesen, mint korábban. Általában megegyezésre szoktak jutni. Ha mégse, akkor leállítják magukat, és így szólnak egymáshoz: "Mi is az az elv, amit meg kell tanulnunk ebből?"

- Beatrice, a mi fajtánk évezredeken át közösen cselekedett. Mindenkit tiszteletben tartunk, mindenki részt vesz a tevékenységben, mindenkinek segítünk. Csapat vagyunk. Úgy is mondhatnánk: emberi csapat, szellemi küldetésben.

- A másik jelenség, amely annyira szokatlannak tűnt, és amelyet még ma is a két kultúra alapvető különbségének érzek, a versenyzés fogalma. A mutáns világban csupán egynek jut hely a csúcson, mindenki másnak őalatta kell lennie, mint egy háromszögben, ahol alul vannak a legtöbben, hogy megtartsák azt az egyet a tetőn. Én nem értem, miként mondhatja a szülő a gyerekének, hogy egyetlenegy nyerhet, mindenki másnak veszítenie kell. A mutánsok mintha azt hinnék, nem jut elég tekintély, elég hely a vezető szerepben, így csak egy személy lehet sikeres, mindenki másnak be kell érnie a mellékszereppel. Azt hiszem, a versengés, azzal, hogy bevezette az elégtelenség és a tökéletlenség fogalmát, valamint táplálta az irigységet és az erőszakot, mindennél többet tett azért, hogy szembeállítsa egymással az embereket.

- A mutánsok - vágott közbe Beatrice - erre természetesen azt mondanák, hogy a verseny tette a világot ilyen haladóvá és kényelmessé. Aki feltalál valamit, híres és gazdag lesz.

- Ez igaz, de előbbre jutottunk tőle? Egészségesebbek a növények, az állatok, az emberek? Fényesebbnek, ígéretesebbnek látszik a jövő a versenytől? Nem ítélek, mert tudom, hogy mindez része az isteni rendnek, de megfigyelőként nem találom jónak a szagát. Meg kell áldanom azokat, akiknek gondolkodását az elégedetlenség vagy a gőg vezérli, és el kell bocsátanom őket. Az őslakosok sohasem képeztek háromszöget, hanem kirakóst. Miszerintünk mindenki megtalálja a helyét a kirakósban, amelyben létfontosságú szerep jut neki. Egyetlen személy nélkül is tökéletlenek lennénk, lyuk tátongana rajtunk. Amikor körülüljük a tüzet, mindenki hoz valami egyedülállót: az egyik a vadászat tudományát, a másik a tanításét, a főzését, a gyógyításét, az odafigyelését, a táncét és így tovább. Egyikünk vezető, de mi tudjuk, hogy mindenkiben ott rejlik a képesség a vezetésre, és meg is kell engedni neki, ha erre a kalandra van kedve. A követés képessége is megvan bennünk. Egyik ember sem különb a másiknál. Mindegyiknek megvan a maga helye és ideje.

Beatrice eltűnődött a városba költözött őslakos és az európai bevándorló ivadék faji különbségein. Vajon melyiknek elégtelen és tökéletlen a gondolkozása? Mindkettőé? Végül is valamennyien az álmainkat éljük.

folytatás