Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

KONFUCIANIZMUS (rujia)
A Konfuciuszhoz köthető tanítás, filozófiai rendszer a három hagyományos kínai iskola ( taoizmus, buddhizmus) egyike. Konfuciusz az i. e. 5. században, miután hiába járta végig a fejedelemségeket, hogy tanácsait meghallgassák, visszatért hazájába, Lu fejedelemségbe, és ott alapította iskoláját. Ő maga semmit sem írt, mondásait halála után jegyezték fel dialógusok formájában. Leghíresebb műve a Lun yu (Vitatkozások és mondások), amely a mester és tanítványainak beszélgetését tartalmazza 20 fejezetben. Bölcselete kifejezetten etikai, Konfuciusz mindig elhárította, hogy metafizikai kérdésekkel foglalkozzék. Fő célja, hogy rögzítse azokat az erkölcsi normákat, amelyek betartása biztosítani tudja, hogy az ország kormányzása rendben folyjék és soha ne támadjanak zavargások. Ezek a normák pedig az élőkhöz és holtakhoz fűződő rokoni, patriarchális kapcsolatokhoz fűződő hűségen (zhong) kell, hogy alapuljon. Konfuciusz bírálja saját korát, s követendő példaként a letűnt aranyakor szent és bölcs uralkodóit (Yao, Shun, Yu) tekintette. Megteremtette a tökéletes, a lelkiekben nemes ember (junzi) ideálját, akinek rendelkezni kell az emberségességgel (ren) és a kötelességtudattal és az igazságosság (yi). Csak az ilyen junzi alkalmas arra, hogy helyesen kormányozzon. Túl ezeken az erényken a minden kori uralkodó csakis az Ég megbízásából (tianming) uralkodhat, akit az Ég fának (Tianzi) neveznek. Konfuciusz a nemes emberrel mindig szembeállította a kicsinyes, alantas embert (xiaoren). K. kihangsúlyozta a nevelő jellegű rítusok, szertarások, a szertartásosság ( li) fontosságát, amely egész ideológiáját átszövi, és gyakorlati működését biztosítja. A konfucianizmus valamennyi szertartásában nélkülözhetetlen volt a zene (yue) és a tánc. Tanításában jelentős szerepet kapott az ősök kultusza, és a gyermeki szeretet tanítása ( xiao). Az i. e. 4. században második felében egy a konfucianizmus egy újabb jelentős alakja jelent meg, Mengzi (latinos változatban: Menciusz). A Han-korban némileg átalakult a konfucianizmus, a törvénykezők iskolájának (fajia) tanításával kiegészülve gyakorlatilag a császárkor végéig (1911) Kína legfőbb állami ideológiájának számított. Állami ideológiává válva, szükségszerűvé vált a konfucianizmus alapos tanulmányozása.
A Han-kortól kezdve összeállítottak azon könyvek listáját, melyek a konfucianizmus tanításának színe-javát tartalmazzák, illetve, amelyek szorosan kapcsolhatók a konfucianizmushoz. A konfucianizmusnak összesen 13 klasszikus szent könyve van. Közülük 9 alap- vagy főmunka a legnagyobb jelentőségű, ezeknek ismeretét Kínában kötelezővé tették minden írástudó és művelt ember számára. E 9 mű: az Öt kánon (Wu jing) és a Négy könyv (Si shu). A Négy könyv foglalja magába a K. megalapítóinak nevéhez fűzött legfontosabb műveket: Lun yu (Beszélgetések és mondások), Mengzi, Da xue (Nagy tanítás) és a Zhong yong (A Közép mozdulatlansága).


Az öt kanonikus könyv (wu king) a következő:

1. Yijing (Ji king), Változások könyve: ez állítólag Fu Hi mitikus császárra (i. e. 2950 körül) visszanyúló, másoktól kiegészített és sok tudós által magyarázott misztikus mű, amely a természetfeletti hatalmakkal és azok egymáshoz való kapcsolatával foglalkozik, s főként jóslási célokat szolgál.
Ji king - Csatolt Magyarázatok (Tőkei Ferenc fordítása)
Wang Pi: A hexagramok magyarázatának magyarázata (Tőkei Ferenc fordítása)

2. Shijing (Si king), Dalok könyve: 305 régi dalból álló gyűjtemény, amelyet Konfuciusz állított össze nagyobb anyagból.

3. Shujing (Su king), Írások könyve. Ez statútumokat, rendeleteket, nyilatkozatokat és más dokumentumokat tartalmaz, Jao császár korától (i. e. 2350) egészen a Csin-dinasztiából való Mu herceg koráig.

4. Chunqiu (Cs'un c'iu), Tavasz és ősz, Konfuciusz szülőföldje, Lu történetéről írott műve, amelyben morális bírálatot mond az eseményekről.

5. Liji (Li ki), a Szertartások feljegyzései. A legkülönfélébb vallási és társadalmi szertartásokkal foglalkozik. A Han-dinasztia idején szerkesztett kompiláció, amely azonban részben Konfuciusz iskolájából származó feljegyzéseken alapul.

 

A négy klasszikus könyv (sishu, sze-su) a következő:

1. Lunyu (Lun jü), Beszélgetések és mondások, Konfuciusz tanítványaival folytatott beszélgetései.
Tőkei Ferenc fordításában
Hamvas Béla fordításában
Őri Sándor fordításában

2. Daxue (Ta hio), a Nagy tanítás, rövid, valószínűleg részben Konfuciusztól származó erkölcsi értekezés.

3. Zhongyong (Csung jung), A közép mozdulatlansága. A könyv részben Konfuciusz kijelentésein alapszik, részben unokája műve; a belső kiegyensúlyozottság állapotával foglalkozik; azt a bölcsnek mindig meg kell őriznie.

4. Mengzi (Meng-ce), a Mengzi (Meng-ce, latinosan Menciusz) filozófus (i. e. 372-289) tanításait tartalmazó mű. Mengzi továbbfejlesztette Konfuciusz tanításait.

 

A konfucianizmus rövid története

A Zhou-dinasztia (i.e. 1028–249) alapvető rítusait, világképét és értékrendszerét nagy becsben tartó Konfuciusz a Tavaszok és Őszök periódus (i.e. 722–481) idején hozta létre azt az etikai, politikai és filozófiai rendszer, amely a Hadakozó Fejedelemségek (i.e. 481–221) korában letisztulva, valójában jóval a mester halála után vált a kínai állam szerves részéve. A mester első közvetlen tanítványai között jóformán egyetlen befolyásos gondolkodót sem találunk, csak a második, illetve harmadik generációs Mengzi és Xunzi tűnnek ki egyéni elképzeléseikkel. A konfucianizmussal szemben ellenségesen viselkedő, egészen a könyvégetésig eljutó Qin-dinasztia (i.e. 221–206) után, a Han-kori (i.e. 206 - i.sz. 220) Dong Zhongshu hatására épült be teljes mértékben a kínai társadalomba az a konfucianizmus. mely a Han-kor első évszázadában még másodlagos szerepet játszott a legizmussal, a taoizmussal, illetve a többi szellemi irányzattal szemben. A Han-kori Wu császár uralkodása alatt született meg az a törvény, mely szerint egyedül a konfucianizmus részesül állami támogatásban, i.e. 136-ban pedig felállították az Öt Kanonikus Mű tanulmányozására létrehozott intézményt, mely a későbbiekben az állami hivatalnoki réteg felkészítő közegévé vált, olyannyira, hogy i.e. 50-ben már 3000 fő végezte ott tanulmányait. I.sz. 58-ban minden állami iskola köteles volt Konfuciusz számára áldozatot bemutatni, i.sz. 175-ben pedig az udvar elfogadta az Öt Kanonikus mű autentikus verzióját. A Han-dinasztia vége felé már több mint 30 000 diák végezte tanulmányait a Császári Egyetemen. A dinasztia bukása után azonban, bár a konfucianizmus befolyása nem szűnt meg, a taoizmus újonnan létrejött szektái, majd a Tang-korban (618–907) elsősorban a buddhizmus játszott domináns szerepet Kína szellemi életében.

A konfucianizmus megújulására és megerősödésére a Song-dinasztia (960–1279) idején került sor, melyet nem kis mértékben az erősen spekulatív jellegű neo-konfucianizmusnak, annak atyjának Zhu Xinak, illetve az őt előkészítő nagyhatású filozófusoknak köszönhet. Ebben az időben alakult ki a konfucianizmus mindenütt, a családtól, a hivatalnoki vizsgán át egészen a legmagasabb állami kultuszokig minden szinten megnyilvánuló jelentősége. 1313-tól 1912-ig a Zhu Xi által kanonikussá tett Négy Klasszikus könyv (és a már idáig is fontos szerepet játszó Öt Kanonikus mű) képezte az állami oktatás és a hivatalnoki vizsgák, és így a kínai állam hivatalos doktrínájának alapját. A konfucianizmus még egy nagyszabású gondolkodót adott Kínának, mégpedig a Ming-kori (1368–1644) Wang Yangminget. A 1905-től fogva nem a konfuciánus klasszikusok képezik az állami vizsgák alapját, 1928-tól kezdve pedig mint államvallás szűnik meg.


A korai neo-konfuciánusok

A Tang-kori konfucianizmus egyik fontos személyisége Han Yu (768–829), aki az „Emberi természetről” (Yuanxing) c. írásában mind Xunzit, mind Yang Xiongot erősen kritizálta. Ő maga az emberi természet három fokozatának elméletét fejtette ki. A legfelső az egyedül jó, hiszen ilyenkor az öt erényt (emberség–ren, igazságosság–yi. szertartásosság–li, tudás– zhi, megbízhatóság–xin) egyszerre gyakorolja. A középső illetve az alsó fokozaton az ember valamelyik erény ellen lázadozik. Han Yu ellenezte a taoizmus és a buddhizmus tanításait, nem úgy mint jó barátja Li Ao, aki „az ember (eredeti) természetéhez való visszatérést” (fuxing) buddhisztikus elvét hirdette, és a szív böjtjét (xinzhai) propagálta. Mind Han Yu, mind Li Ao kiemelte Menciusz fontosságát, mint a konfuciánus eszmék közvetítőjét. A Tang-kori előzmények után a Song-korban (960–1279) kerül előtérbe az erősen spekulatív jellegű neo-konfucianizmus. A mozgalom első képviselői után (Sun Fu, Hu Yuan, Shi Jie) a 11. században indult igazán fejlődésnek a neo-konfuciánus filozófia, melynek Zhu Xit megelőző korszakban öt képviselője emelhető ki (Zhou Dunyi, Shao Yong, Zhang Zai, Cheng Hao, Cheng Yi).

Zhou Dunyi (1017–1073) vetette meg a Song-kori metafizikai és etikai rendszer alapjait. Két fő műve a 40 részből álló „A Yijing értelmezése” (Tongshu) és a mindössze 263 szóból álló „A Taiji ábrájának magyarázata” (Taiji tushuo) című írása. Ez utóbbi később az egyik legfontosabb neo-konfuciánus mű lett. Zhou Dunyi a Chen Duan nevű taoista szerzetestől kapott ábrát megfosztotta misztikus dimenziójától, és egy racionális kozmológia, illetve morál-filozófia alapjává tették meg. Az őszinteség, nyílt-szívűség (cheng) koncepciójára épülő Tongshu 22. fejezetének címében előforduló fogalmak (emberi természet, elv, sors – xing, li, ming) a neo-konfuciánus terminológia kulcsszavai lettek. Zhou Dunyi (1017–1073), aki a mai Hunan tartományban található Ningyuanxianben született, a konfuciánus eszmékre építő, de a taoista és buddhista elképzeléseket is magába integráló nagyszabású Song-kori neo-konfucianizmus egyik fontos korai képviselője volt. A későbbi neo-konfucianizmus két jelentős gondolkodóját (Cheng Haot és Cheng Yit) is rövid ideig tanító Zhou Dunyi egyben ezen intellektuális mozgalom egyik alapvető és mindenki számára elfogadott szövegének számító Taijitu shuo (Magyarázat a Nagy Végpont ábrájához) szerzőjeként vált ismertté. A szöveg, melyet a már említett Cheng testvérpár adott ki és Zhu Xi kommentált, eredetileg egy taoista ábrához írott rövid elemzés, mely ábra valószínűsíthetően a taoista Chen Tuantól (906–989) származik. A rendkívül tömör traktátus elején említett két fogalom, az elsőként a Daodejingben előforduló Végpontnélküli (wuji) és az Yijingben felbukkanó Nagy Végpont (Taiji) [1] azonosítása igen intenzív diszkussziók tárgya volt neokonfuciánus körökben. Ennek ismertetése itt nem lehetséges, a problémának egy egyszerű, kézenfekvő és a kommentár-hagyományban is megörökített feloldása az, hogy a Taiji és a Wuji valójában ugyanannak a minőségnek a pozitív, illetve negatív módon történő megfogalmazása. „A Taiji a nyilvánvaló jelentés, a Wuji a rejtett jelentés.”

Shao Yong (1011–1077), akárcsak Zhou Dunyi, a Változások Könyvére alapozta rendszerét. Ő azonban a négyességet tartotta elsőrendűnek (négy égi test, négy földi szubsztancia, négyfajta teremtmény, négy érzékszerv, stb.). Főművében, a „A világot irányító legfőbb elvekről” (Huangzhi jingshi), mely számos különálló esszé gyűjteménye, az objektív módon megmagyarázható és a számára az univerzum eszenciáját képező számokkal világosan meghatározható természeti törvények leírásával foglalkozik.

Zhang Zai (1020–1077) két főműve a 17 fejezetes „A fiatalkori tudatlanság kijavítása” (Zhengmeng), illetve (eredetileg ennek a műnek 17. fejezetét képező) „A nyugati felirat” (Ximing) c. rövid esszé, mely utóbbi a neo-konfucianizmus alapvető művének számít. Ebben a rövid írásában az emberségesség (ren) fogalmát az embereken túl kiterjesztette az egész világra. Zhang Zai ismert volt a Változások Könyvéről tartott előadásairól is. Zhang számára a yin és a yang a Nagy Végső (Taiji) két aspektusa, a Taiji pedig azonosítódik a qivel. A későbbi neo-konfucianizmusban centrális szerepet betöltő fogalompárnak (szubsztancia és funkció – ti-yong) is világos értelmezést adott. Ezen kívül racionális és naturalisztikus módon újraértelmezte a szellemi lények (guishen) hagyományos fogalmát azzal, hogy ezeket negatív és pozitív erőkként, a qi összehúzódásaként, illetve kitágulásaként interpretálta. Habár fiatalon behatóan tanulmányozta a buddhizmust és a taoizmust, a későbbiekben erősen kritizálta elképzeléseiket.

Cheng Hao (1032–1085) és Cheng Yi (1033–1107), vagyis a Cheng testvérek, habár Zhou Dunyi tanítványai és Zhang Zai unokatestvérei voltak, sem a Taijinek, sem a qinek nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Központi fogalmuk a már a Han-kor végi taoizmusban és a buddhizmusban is megjelenő Elv (li) fogalma, amely egy önelégséges, mindenütt jelen lévő és mindent irányító princípiumot jelöl. Az Égi Elv (Tianli) a természeti törvényeket jelent. A Cheng testvérek az Elv, a tudat és az emberi természet közé egyenlőségjelet tettek. Ez az egyenlőség a későbbiekben is jellemzője maradt az egész neo-konfuciánus gondolkodásmódnak. Cheng Yi szerint az Elv a fizikai forma fölött (xingershang) létezik, míg a qi a fizikai formában (xingerxia). Továbbfejlesztették a már a Nagy Tanításban lefektetett elvet, mely szerint a tudás kiszélesítése (zhizhi) a dolgok vizsgálatán (gewu) alapszik. A Cheng testvérektől nem maradt fenn saját kezű írásuk, gondolataikat tanítványaik jegyezték fel „Fennmaradt Írások” (Yishu), illetve a „Két Cheng testvér összegyűjtött írásai” (Er Cheng quanshu) című művekben.

Kósa Gábor

 

Lásd még!
Zhu Xi
Wang Yangming