Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
chan buddhizmus
Általános bevezetés. A chan buddhizmus az indiai buddhizmusban gyökerező meditáció egy formája, mely először Kínában alakult ki, majd innen terjedt el Ázsiában. Egy később keletkezett híres négysoros összefoglalja a lényegét: "Tanításon kívül, túl a hagyományon. Nem betűkön, szavakon alapul. Közvetlenül mutat rá a tudatra. Saját természetébe látva jut el a Buddha-létig." A hínajána és a mahájána buddhizmustól egyaránt különbözik abban, hogy nem fogad el semmiféle írásos autoritást. Ez azonban nem jelentette hogy bizonyos szútrák (elsősorban mahájána szútrák, pl. Pradnyápáramitá, Avatamszaka, Lankávatára, Vimalakírti) ne lettek volna nagyon is népszerűek a gyakorlók között.
Az információk forrásai. A chan buddhizmusról a következő fontosabb források tudósítanak:
1. A Song-korban (960-1127) szerkesztett Öt Krónika (Wudenglu, Gotôroku), melyek közül a legkiemelkedőbb a Daoyuan által összeállított, 1011-ben kiadott 30 kötetes Jingde chuandenglu (Keitoku dentôroku). Mivel a chan kezdete és a krónika megírás között nagyjából egy félévezred telt el, így a korai történetre vonatkozólag a krónika történetileg nem hiteles, hiszen ez idő alatt a történelem és a legenda önkéntelenül is összemosódott.
2. Dao Xuan műve, a Xu gaosengzhuan (Zoku kôsôden) fontos információkat tartalmaz Bódhidharma és Huike életéről.
3. A Lankávatára mesterek krónikája (Lengqie shiziji, Ryóga shijiki), melyet Jing Jue 713 és 741 között állított össze, és amely a déli és északi iskolák szétválása előtt keletkezett.
4. Zhuan fabaoji (Dembôki), mely az északi iskolától származik
5. A hatodik pátriárka szútrája (Liuzu dashi fabao tanjing, Rokushodaishi hôbô dangyô).
6. Sírfeliratok.
7. Zhiju: Baolin zhuan (Hôrinden), mely 801 körül íródott.
8. A Song-kori kiemelkedő szerzetesek krónikája (Song gaoseng zhuan, Sô kôsôden)
Bódhidharma,
az alapító. A Kínában Damoként, Japánban Darumaként ismert Bódhidharma (kb. 480-557)
a chan-buddhizmus első, az indiai buddhizmus 28. pátriárkája. Már a 28-as szám
szimbolikussága figyelmeztethet, hogy itt egy mitikus személyiséggel van dolgunk,
melyet csak megerősíteni látszanak az alakjához kötődő legendák. Az állítólag
Dél-Indiában, a ksátrija (harcos) kaszthoz tartozó családban született, és így
a korabeli indiai küzdőtechnikákat (pl. vadzsramusti) elsajátító Bódhidharma 527-ben
azért indult el Kínába, hogy ott a mahájána doktrínákat terjessze. Nanjingban,
a Liang-dinasztia Wu császárával (502-549) folytatott, későbbiekben minden koan
ősének tekintett párbeszéde után a Song-hegyen található Shaolin templom felé
veszi útját, ahová azonban az akkori főapát, Fang Zhang nem hajlandó beengedni.
Ekkor következik a közismert kilenc éves falnézés (biguan), mely mögött egy speciális
meditációs gyakorlatot sejthetünk, hiszen Daoxuan 654-ben írt "Kiváló szerzetesek
életrajzának folytatása" c. művében megemlíti, hogy a szintén kiemelkedő
mester hírében álló Sengzhou meditációs gyakorlatai a Bódhidharma által tanított
módszereknél éppen egyszerűségüknél fogva voltak sokkal népszerűbbek a szerzetesek
körében.
A kilenc éves falnézés következtében a Shaolin kolostortól nem messze
található barlang falában állítólag egy lyuk keletkezett, aminek híre eljutott
az apáthoz, aki ezután már kész volt az idegen szerzetest beengedni a kolostorba.
Ezek után Bódhidharma saját meditációs technikáit tanította a kolostor lakóinak,
mely azonban túlzott igénybevételt jelentett az addig könnyebb gyakorlatokhoz
szokott szerzeteseknek, így Damo az ő számukra dolgozta volna ki azt a fizikai
erőnlétet fokozó gyakorlatsort, mely a későbbiekben a Shaolin gongfu alapjává
vált. Fontos hangsúlyozni, hogy Bódhidharma még a legendás források szerint sem
küzdéstechnikát tanított, hanem az általa terjesztett rendkívüli igénybevétellel
járó meditációs technikák fizikai alapját megteremtő gyakorlatsort. Anélkül, hogy
részletesen elemeznénk Bódhidharma életrajzának ezen, illetve egyéb momentumait
(melyre egyébként mindössze három forrás áll rendelkezésünkre), érdemes kiemelni,
hogy, mint ezt a chan-buddhizmus egyik legnagyobb szakértője, B. Faure is kiemeli,
a hagiografikus elemek mögött nem áll egy rekonstruálható történeti személyiség,
Bódhidharma életrajzában számos korabeli mester élete keveredik. Bódhidharmának
számos művet tulajdonítanak, ezeknek azonban, mint ezt már Sekiguchi Shindai kimutatta,
nagy része apokrif, mindössze a tanítvány Danlin által lejegyzett "Értekezés
a két belépésről és a négy gyakorlatról" című munka tűnik autentikusnak.
A másik, Bódhidharma nevéhez kapcsolódó munka a Yijin jing ("Az izmok változásának
könyve"), mely jelenleg Kínában több mint 2000 változatban létezik, de nagy
valószínűséggel nem a pátriárka műve.
A korai pátriárkák. Bódhidharma első tanítvány, Huike, a legenda szerint, a fal-meditációt gyakorló mester előtt karjának levágásával bizonyította eltökéltségét. A harmadik pátriárka, Sengcan, a Lankávatára-szútra avatott értelmezője, állítólag a Xinxinming (Shinjinmei) című mű szerzője. Míg az első három pátriárka vándor-szerzetes volt, addig a további kettő, Daoxin (580-651) és Hongren (601-674) már kolostorban élt. Daoxin 10 évig a Lu hegyen, majd további 30 évig a Shuanfeng hegyen tanított. Utóda, Hongren átköltözött a Keleti Hegynek is nevezet Pingrong hegyre. Daoxin módszerét az "egyetlen gyakorlásának szamádhijaként" (yixing sanmei, icsigjó szammai) tartották számon. Szintén tőle származik az ökörfej-iskola (niutou, Gozu), amelynek első képviselője, Farong (594-657) nagy hangsúlyt fektetett az ún. bölcsesség szútrák (pradnyápáramitá) tanulmányozására. Hongren jelentős szerepet elsősorban tanítványa, Huineng miatt játszik a chan történelmében.
Az északi és a déli iskolák. Habár a két iskoláról csak viszonylag későbbi időszaktól lehet beszélni, mégis az előzményeik bizonyos szempontból már jelen voltak a chan korai történetében is. Hongren egyik tanítványát, Farut (638-689) az északi iskola első képviselőjének nevezhetjük, míg Hongren másik tanítványa, Shenxiu (605-689) képviselte "hivatalosan", Huinenggel szemben, az északi iskolát. Habár ő örökölte az 5. pátriárka dharma-pecsétjét, mégis ez a vonal néhány sikeres tanítvány (Puji, Yifu, Daoxuan, Nanyue Mingzan) működése után, gyakorlatilag kihalt. A két iskola különválását Huineng tanítványa, Shenhui (670-762) szorgalmazta, aki 732 jan. 15-én összehívott Nagy Dharma Gyűlésen kimondta, hogy Shenxiu nem volt autentikus pátriárka, és az északi, fokozatos vonal a chan hagyománnyal ellentétes. Ezzel szemben pedig a valódi 6. pátriárka a hirtelen megvilágosodást hirdető Huineng.
Huineng. A Hatodik pátriárka szútrájának szerzőségét a mai napig erősen vitatják, egyesek az ökörfej iskola, mások Shenhui és tanítványi körének hatását mutatták ki. A szútra két részből áll: az egyik a Huineng életrajzát és doktrinális tanításait tartalmazó rész. Az életrajzi leírás csúcspontja Shenxiu és Huineng közötti vita, melyet a két közismert vers dönt el. Huineng tanításai a déli iskola programját példázzák, melyben a tudásra való hirtelen felébredés nem más mint az eredeti, valódi, dharma, vagyis Buddha "természet meglátása", melyeket a szútra alapvetően negatív definícióval (nem-tudat, nem-gondolkodás) ír körül. Huinengtől fogva a chan buddhizmus központi szövege a Lankávatára-szútra helyett a Gyémánt-szútra lett.
A későbbi pátriárkák. Huineng közvetlen tanítványai közül Nanyang Huizhong emelkedik ki mint chan tanító, akit az ország mesterének (guoshi) is neveztek. Huineng másik tanítványának, a már említett Shenhuinak vonalából került ki Guifeng Zongmi (780-841), aki tanításaiban a chan és a huayan iskolát ötvözte. A Huinengtől számított 3. generáció vezetett Shitou Xiqian (700-790) és Mazu Daoyi (709-790) mesterekhez, akiknek tanítványi vonalából további, koanokban megőrzött, mondásaikról és tetteikről elhíresülő számos mester származott. A 845-ös buddhista üldözés után több irányzat nem tudott újra talpra állni, így a Tang-kor végén, illetve az Öt dinasztia időszak (907-960) alatt megalakult az Öt Ház iskolája (Guiyang-Igyô; Linji-Rinzai; Caotong-Sôtô; Yunmen-Ummon; Fayan-Hôgen). A legismertebb irányzat a Linji Yixuanhez kötődő, és a Song-korban vezető iskolává váló vonal, mely a háromszoros és négyszeres dialektikus formuláiról híresült el. A Guiyang irányzat a teljességet és valóságot jelképező "tökéletes formáról", vagy "körről" lett ismert, a huayan doktrínákra támaszkodó Fayan irányzat viszonylag nagy hangsúlyt fektetett a szútrák olvasására, míg a Caotong irányzat az "öt fokozat" rendszerét dolgozta ki. A hátrahagyott műveiből jól ismert Yunmen iskola specifikuma az "egyetlen szó átadása" volt, melyet jól illusztrál a Nefritszirt feljegyzései (Biyanlu, Hekiganroku) és a Kapujasincs Átjáró (Wumenguan, Mumongan) című koan-gyűjtemények számos története.
A Song-kori chan. Az Öt Ház iskoláiból a Linji és a Caotong nevéhez köthető iskolának lett a legnagyobb befolyása, a másik három irányzat a Song-kor közepére lényegében eltűnt. Két fontos Linji vonalhoz tartozó mester, Fenyang Shanzhao (947-1024) és Shishuang Chuyuan (986-1039) biztosították a chan összeköttetését az udvari körök felé. A Song-korban jelent meg a Linji iskolában a gong'an (koan) műfaja, mely a chan pátriárkák és mesterek életéből vett anekdoták, a mester és tanítványa közötti dialógusok (wenda, mondó), paradox kijelentések és különös gesztusok leírása. A mester a tanítványoknak adta föl ezeket a történeteket, hogy azok a tanítványok kísérletet tegyenek a koanok megoldására. A megoldás csak az ember saját intellektuális korlátainak átlépésével sikerülhet, így a mások megvilágosodását elmesélő történet maga is a megvilágosodás eszközévé válik. A koan használatában nagy szerepet játszik a mester-tanítvány viszony. A legkorábbi koan-gyűjtemények, mint már említettük, a Linji iskolából származnak. A Biyanlut Yuanwu Keqin (1063-1135) állította össze, megjegyzésekkel, kommentárokkal és versekkel ellátva Xuedou által kiválogatott 100 példázatot. Yuanwu tanítványa és utóda, Dahui Zonggao (1089-1163) minden fellelhető példányát elégette a műnek, mivel tanítványai túlságosan függtek a történetektől, így csak 200 évvel később adták ki újból. A másik Linji-iskolából származó gyűjteményt, a Wumenguant 1228-ban állította össze Wumen Huikai (1183-1260). Ez a koan-gyűjtemény tartalmazza a legismertebb chan történeteket. A Caotong iskola szintén használta a koanokat (ld. a Congronglu, Sójóroku), bár nem tulajdonított nekik ugyanolyan jelentőséget, mint a Linji vonal. Ugyanakkor a két iskola között egyfajta ellentét húzódott a helyes meditációt illetően (a koanokat használó meditáció, illetve a csendes megvilágosodás meditációja).
Neo-konfucianizmus és chan buddhizmus. A neo-konfucianizmus, mint a hagyományos kínai filozófia örököse szembehelyezkedett a buddhizmussal, ugyanakkor képviselői bizonyos mértékben néha szimpatizáltak a chan-buddhizmussal. Zhou Dunyi (1017-1073) metafizikai elképzeléseiben néha maga is közel került a chan elvekhez. Cheng Hao (1032-1085) fiatal korában jó viszonyban volt bizonyos chan mesterekkel, és tanulmányozta a buddhizmus ezen ágát. Testvére, Cheng Yi állítólag egy kolostorban részt is vett chan meditáción. Ugyanakkor Zhu Xi, a neo-konfucianizmus legnagyobb és legmeghatározóbb gondolkodója inkább elzárkózó magatartást tanúsított a buddhizmussal, illetve konkrétan a channal szemben.
Kósa Gábor
Csan/zen irodalom - Chan/Zen Literature
