Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bunraku

A Bunraku Japán nagyon sajátos bábjáték színháza. A bábuk mintegy 1-1,5 méter magasak, fából készülnek, élénk, színes hagyományos ruházatot öltenek rájuk és közvetlenül kézzel irányíthatók. Egy kissé emelt színpadon, a Kabukihoz hasonló drámákat játszanak, miközben a történetet egy narrátor meséli, aki a színpad oldalán, egy magaslaton foglal helyet. Az előadást egyetlen zenész shamisenen játszva kíséri.
A színpadot három részre osztják. Minden bábut három ember irányít egyszerre. A vezető mester mindig az arcot irányítja, – amely arc nagyon sok kifejezésre képes –, illetve a jobb kezet. Az egyik segítő a bal kezet irányítja, míg a másik a lábak mozgatásáért felelős. Tekintettel arra, hogy hihetetlenül összetett mozgás-koordinációra van szükség, úgy tartják, ahhoz, hogy valaki igazi mester legyen, harminc év szükséges, minden területen tíz-tíz év.
A régi időkben a bábjátékosok, tehát az irányítók „láthatatlanok” voltak, de a XVIII. századtól a virtuóz mesterek kezdtek megjelenni a színpadokon, viszont továbbra is fekete ruhát viselnek.
A Bunraku művészeti csúcspontját talán a XVIII. század közepére érte el, elsősorban az ún. „Japán Shakespeare-nek” Chikamatsu Monzaemonnak köszönhetően, aki számos remek darabot írt a színház számára. Egy időben komoly riválisává vált a Kabukinak, de az Edo-korszak vége felé hanyatlásnak indult és a második világháborút követően komoly veszélybe került ez a művészeti ág. Az elmúlt néhány évtizedben szerencsére újjászületett a Bunraku.

Duró Győző: A bunraku avagy embereket mozgató bábok. = SZÍNHÁZ, 1987. december, 38–46. pp.; illetve = Ember és báb. Szerk.: Tömöry Márta. Bp., 1990., Múzsák. 102–113. pp.

Isabella Pace: A bunraku és a színpadi illúziórombolás (Bunraku i deziluzja sceniczna, Dialog, 1981/10.)
Fordította:
Fejér Irén
Világszínház, 1998 Tél, 56-64. oldal

谷崎潤一郎 Tanizaki Junichirō (1886-1965):
Aki a keserűfüvet szereti
(蓼喰う蟲 Tade kuu mushi, 1929, Kolozsvári Papp László fordítása) Budapest: Európa Könyvkiadó, 1986.