Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kőrösi Csoma Sándor
(1784-1842)

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Schöfft Ágoston litográfiája

Gaboda Péter:
Kőrösi Csoma Sándor egyetlen hiteles portréjának története

Kőrösi Csoma Sándor:
A tibeti papok vállszalagja

Galántha H. Judit
Kőrösi Csoma Sándor étkezési szokásai, az erdélyi,
ladakhi, tibeti, bengáliai konyhaművészet

Körösi Csoma Sándor ladakhi körülményei új megvilágításban

A Széchenyi-idézet Kőrösi Csoma Sándor sírkövén

Robert Browning verse:
Dardzsilingi sír fölött (Weöres Sándor fordítása)

Eötvös József emlékbeszéde:
Kőrösi Csoma Sándor

Juhász Gyula verse:
Ének Kőrösi Csomáról

Áprily Lajos verse:
A zarándok

Magyari Lajos poémája:
Csoma Sándor naplója

A Csoma-gyűjtemény
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Keleti Gyűjtemény

Körösi Csoma Sándor hagyatéka az MTA Könyvtárában
Kőrösi Csoma Sándor könyvtárát, amely 36 tibeti nyelvű kötetből áll 1839-ben ajándékozta a Bengáli Ázsiai Társaság főtitkárának, S. C. Malannak, akit akkoriban tibeti nyelvre tanított. A könyvek létezéséről egészen addig nem volt tudomása senkinek, amíg 1883-ban Duka Tivadar (Kőrösi Csoma Sándor életrajzírója) fel nem kereste Malant Londonban. Malan Dukának ajándékozta az anyagot, ő pedig 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémiának. Ez a gyűjtemény került fel nemrég az internetre. A 36 tételből álló kollekció egy része az úgynevezett "Alexander-könyvek", amelyekben Csoma kérésére mesterei a tibeti irodalom és tudományosság egy-egy területét összegezték. A gyűjtemény másik részét az utazó által vásárolt könyvek, fanyomatok és kéziratok alkotják, amelyek között a buddhista és főleg a lamaista irodalom híres alkotásai találhatók.

Magyar életrajzi lexikon címszava

A Pallas nagy lexikona címszava

Szilágyi Ferenc:
Kőrösi Csoma Sándor életútjának vázlata

Csapkó Krisztina:
Kőrösi Csoma Sándor élete és az őshazakutatás

Bernard Le Calloc'h:
Kőrösi Csoma Sándor útinaplója

Benedek Elek életrajza:
Kőrösi Csoma Sándor

Németh Gyula:
Kőrösi Csoma Sándor lelki alkata és fejlődése

Jókai Mór regénye:
Eppur si muove, És mégis mozog a föld (1872)

"Jókai regényének Barkó Páljában, a tíz nyelvet beszélő orientalista, önérzetes, aszkétikus természetű, ősrokonokat kereső, egy időre a világ szeme elől eltűnt és életét a Himalája alatt befejező regényhősben nem nehéz tudományosságunk büszkeségére, Kőrösi Csoma Sándorra ismernünk." (Csetri Elek)

Müllner András regénye:
Kőrösi Csoma Sándor
JAK - Kijárat Kiadó, 2000, 119 oldal
Letölthető e-book: http://www.hpebook.hu/modern.my

Müllner András ezt írja különös és rendkívül érdekes "történelmi" regényéről: "Hogy miért éppen Kőrösi Csoma, arra azt tudom mondani: ellenállhatatlanul vonzott az, amit vele kapcsolatban csak eltévedésnek neveznek. Elindul, hogy megkeresse a magyarok "bölcsőjét", aztán "eltéved", és bár eredeti terve kudarcba fullad, mellékesen lefordít egy nyelvet (egy kultúrát, egy hagyományt) egy másikra - a tibetit az angolra. A regényben ennek a fatális tévedésnek a jegyében próbáltam eljárni: bár szereplőim egytől egyig valóságos alakok (annyiban, amennyiben olvastam róluk, ideértve Cen Raptent is, aki akaratán kívül lett többszörös gyilkos), de történeteik kifordulnak eredeti medrükből, és furcsa, nem várt fordulatokat vesznek. Ebből az eltévedéses-eltévelyítéses koncepcióból kifolyólag szívesen tematizáltam a regényben olyan cselekvéseket, melyek különösképpen ki vannak szolgáltatva a (mondjuk így) elferdülésnek. Ilyen mindenféle nyelvi munka, a fordítás, az értelmezés, a történelem kutatása, az eredet kutatása, a legkülönfélébb etimológiák; de ilyen a kém tevékenysége is, aki pórul jár, mikor egy titkot akar felfedni; és ilyen az is, ha valakit nagyon szeretünk, de ő nincs már itt, és mi mégis keressük az igazi arcát. Helyette azonban csak neveket találunk, puszta neveket markolunk, sok-sok nevet: Kőrösi, Sándor, Körösi, Carosi, Szkander bég, Mr. Csoma, és így tovább."

 

Schöfft Ágoston litográfiája


Kőrösi Csoma Sándor egyetlen hiteles portréja »

----------------------------------------------------

Kőrösi Csoma Sándor
A tibeti papok vállszalagja

Duka Tivadar fordítása

Lásd: Note on the White Satin-Embroidered Scarfs of the Tibetan Priests,
Journal of the Asiatic Society of Bengal (Kalkutta) vol. V. (1836) pag. 383.

1836-ik év májusában, midőn Kőrösi Csoma Sándor Titalyá-ban, a keleti Himaláyák töveben időzött, az ott állomásozott angol ezredes Lloyd felszólltá tudósunkat, hogy az épen Bhutánból vett buddhista papi vállszalagot vizsgálná meg s értesítené őt a rajta kihimzett szavak értelméről, mielőtt azt a calcuttai Asiatic Society-nak ajándékozná. Csoma engedett a felszólításnak és a szavakat lemásolta és lefordította. Ezt aztán az ezredes elküldötte Calcuttába, Turnernek már régebben közlött és az ily vállszalagokra vonatkozó jegyzeteivel, megjegyezvén Lloyd úr a maga részéről azt, hogy saját tapasztalása szerint ezen szalagok majdnem nélkülözhetetlenek minden vallásos szertartás- és egyéb már Turner *) által az alább idézett passusban említett alkalmakkor.

Turner, követsége felöli jelentésében így szól:

«Mindegyikünk előre lépett s egymás után egy-egy fehér selyem szalagot elényujtottunk, mely rojtos volt mindkét végén, a mint szokás ezt tenni, ha azon országok uralkodói valamelyikének színe eleibe járulunk; a Raja a szertartás alatt ülve marad, elveszi az ajándékot és udvarmesterének - zempi - adja kezébe. Mi átadtunk egy-egy szalagot a zempinek is, a ki azt vállainkra vetve, elbocsátott bennünket. Egy alsóbb rangú, ha magasb rangú egyén eleibe járul, mindig egy fehér selyem sált szokott átnyújtani és a szertartás befejezése előtt egy ilyen nyakába vettetik, melynek két vége a két vállról elöl csüng.

A hasonranguak, ha találkoznak, egymás ölébe hajolva, sált cserélnek. Minden találkozás alkalmával okvetetlenül vállszalagot kell használni, minden levél elküldésekor egy ily szalag is hozzá csatoltatik, bár mi távolról jöjjön. Két szín divatos ezen chinai sálok készítésében, a fehér és a veres; az utóbbi az alsóbb ranguak között használtatik; a fehér színének s kelméjének finomsága határozza meg a tisztelet fokát, mind két esetben.

A Kowtow, azaz a kilenczszeri leborulás, melynek folytán a tisztelgő kilenczszer érinti a földet homlokával, divatos azon országokban oly alkalmakkor, ha az alsóbb rangú feljebb valója eleibe járul.

Az említett tibeti Slokának értelme, mely ezen «áldozó szalagon» (tibeti neve: bkrashis kha btags.) találtatik, a következő:

«Áldott a nap, áldott az éj, a dél is legyen áldott: a nap és az éj újítsa meg mindenkoron a drága háromságnak különös kegyeit.»

Tibetül: Nyin-mo bde-legs, mts'han bde-legs, Nyin-mahi gung yang bde-legs-shing. Nyin mts-han rtag-tu brda-legs-pahi, dkon-chog gsum-gyi bkra-shis shog.

*)Lásd, Samuel Turner: An account of an Embassy to Tibet. London. 1800.

----------------------------------------------------

A Széchenyi-idézet Kőrösi Csoma Sándor sírkövén

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopa jobb oldalán a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblája foglal helyet, a szöveg közt Széchenyi István szívbemarkoló szavaival, amelyeket döblingi magányában vetett papírosra:

„Egy szegény árva magyar,
pénz és taps nélkül,
de elszánt, kitartó
hazafiságtól lelkesítve
-KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR-
bölcsőjét kereste a magyarnak
és végre összeroskadt
fáradalmai alatt.
Távol a hazától alussza örök álmát,
de él minden jobb magyarnak lelkében."

Gróf Széchenyi István

Béla fiától Széchenyi István 1858-ban egy fényképet kapott ajándékba, amely Csoma sírját ábrázolta. Széchenyi, aki Csomának nagy tisztelője volt, a fényképről egy kis alakú festményt készíttetett, és ennek aranyozott rézkeretére a következő szöveget vésette:

„Az itt ábrázolt sírkő nyugszik hamvain.
Britt társaság emelte tudományos érdemeiért.
Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve - Kőrösi Csoma Sándor - bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.

Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek véd-őre, hanem törhetetlen hazaszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai egy árva fiún és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással."

>>>Tovább

A képet, amely Széchenyi István haláláig az íróasztalán állott, 1876-ban Széchényi Béla a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Ez az eredete a dardzsilingi sír magyar feliratában szereplő Széchenyi-idézetnek.

-----------------------------------------------

Robert Browning
Dardzsilingi sír fölött
Weöres Sándor fordítása


Ím itt a csúcs! A sokaság alant
Él, ahol lehet.
Ő hős: nem élni, de tudni akart –
S lenn kap sírhelyet?
Fenn a helye, hol felhő, meteor
És villám lobog,
Csillag jön s megy, vihar gyönyöre forr;
Csend, hints harmatot!
A nagy szándék a bérctetőre hág
S végül elpihen,
Még dicsőbben, mint hinné a világ,
Él s hal odafenn,
Mint ott lenn sejtenék…”

Robert Browning Grammarian (= Nyelvtudós) c. verse Weöres Sándor fordításában a Magyar Nemzet 1942. április 24-i számában jelent meg, Dardzsilingi sír fölött címen.

A Birch Hill (Nyírfabérc) egyik kimagasló hegyháta elzárja a havas hegyláncokat, ezeken túl fekszik az a Csoma látomásaiban jelentkező kutatási terület, amelyre a sors rendelése folytán sohasem juthatott el.

-----------------------------------------------

Juhász Gyula
Ének Kőrösi Csomáról


Székely hegyekből messze Ázsiába,
Az őshazába vándorolt ki ő,
Feje felett a vén, szent Himalája,
Tán öregebb, mint maga az Idő.
Ott rótta a betűket és kereste
Puszták homokján vérei nyomát,
Meglátogatta ínség, balszerencse,
De ő csak várt és vándorolt tovább.
A régi hon új fényre földerült már,
De ő nem tudta, ő a múltba ment,
A hegyre tartott, hol örök derű vár
És egyre telt, csak telt a pergament.
Az indiai herceg lőn a társa,
A szent királyfi, a nagy nyugalom,
Úgy nézett vissza a letűnt világra,
Mint ősszel a tavaszra a falomb.
És ahogy egyre gyűltek ráncra ráncok
És gyászra gyászok, ő békélve már
A homokórát nézte, mely az átok
Percét számlálja, míg minden lejár.
Az őshazát nem lelte és az újat
Nem látta többé, nincs már vigasza.
Öreg magyar, örök magyar, ki tudja,
Nem egy hazánk van-e: örök haza?

1923

-----------------------------------------------

Áprily Lajos
A zarándok

Kőrösi Csoma Sándor emlékének

1.

Én láttam őt a városvég felett
indulni könnyű bottal, egymagában.
Ott ültem fenn az erdőszéli domb
galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még,
aztán a fényben nőtt a tér naponta.
Tekintetem büszkén utána nyúlt,
amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,
s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.
Nyugati ködben messze elmaradt
a nagy lázakba zsibbadt Európa.

S még mindig ment és óriásira nőtt:
égő zarándok, vakmerő apostol.
Míg elnyelte a magasság s a csend:
Himalája, a roppant kőkolostor.


2.

Én láttam őt, amikor útra ment,
s láttam a dardzsilingi szalmaágyon.
Nagy, látomásos szemmel hogy futott
hazafelé az irtó pusztaságban.

Zengő szelekben, vad vizek felett
lihegve lábalt mindig új oromra.
Számum ragadta: forró szomjúság,
míg rálelt városára. Városomra.

Tűzzel kivert száján a régi szó,
a visszahívó föld zenéje égett.
Ó, idegenül hallgatók hogyan
érthették volna ezt a lázbeszédet?

Késő dicsőség szent révületét,
s a mámortalan, tompa szót: Hiába...
Az óriást, aki lobogva hullt
a felséges magyar tragédiába.

1934

-----------------------------------------------

Magyari Lajos
Csoma Sándor naplója
Poéma

1

"Rejtelmeim birtokában, szárazon csikorgó
kínjaim között, de bírva még a
test romlását figyelő riadt elmét -
idegenek és más lelkűek között,
én, Csoma Sándor, meghalni készülök.

Nincs - mert szükségtelen - a testamentum:
porom itt marad; elég távol ahhoz tőletek,
hogy figyelmeztető szónak támadjon fel
ez idehurcolt test, e vacak,
miben nagy titkom porladni marad.

De elég közel, hogy a kegyelet
utánataláljon, ha majd megszereztétek
valahonnan a lángot, a lángomat,
mivel próbáltam felgyújtani...
a száraz, a szomjas rőzsét...
(De botorak vagyunk, de esendők,
ó, csak kései véreink ne nyögnék!)


2

Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével,
dobogni ki lopott bele nyugtalan szívet,
s ígérte-hazudta, hogy messzire ér el?

Ki tette, hogy ÉHÉT csak ez veri el,
csak így tűri meg lelkesnek a föld,
s béna köveivel nem keveri el?

Ki áldotta meg megszállott álommal,
válthatatlan drága, de talmi kinccsel,
szegénységen ragyogó cifra lommal?

Kicsi királyfik nyomára ki küldte,
pokolra-mennyre ki űzte ezt a kisfiút?

Az utat én akartam,
mert engem akart az út.


3

Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat:
földből, ölből, házból kicsalogat,
csörgőt ráz, kolompot, harangot,
meleg testembe rejtette a hangot,
csal át erdőn, úton, át az árkon,
forrást buzogtat a láthatáron,
csörgeti bennem, csörgeti magamban:
elérsz valahová, jössz valahonnan -
még egy lépést, mert születtél,
valaki küldött ...
még egy lépést, mert aki küldött,
bízva küldött,
még egy lépést, mert járni tudsz,
hát muszáj menni,
százezer lépést, mert nem hisz
az utadban senki ...

Addig a városig, addig a hegyláncig ...
Születéstől halálig.


4

Ha megalkotjátok az energikus
táj fogalmát, s utamra ebben találtok
indokot,
próbáljátok meg továbbgondolni a gondolatot:

Akinek semmije nincs,
mindent csak az akarhat,
mert nem lehet: hát álommal beéri,
de azt legalább
kíméletlenül tudja kérni ...

Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(Kit étdekelne különben Bokharában,
hogy székely-magyar vagyok!)


5

Üzent utánam az otthoni világ:
összeomlott egy gerendaház,
égbe szállt róla a cserép,
roppanva csuklott meg a váz,
az udvarból az állatok futottak,
egy fűzfa kitépte gyökerét,
a fűzfa lehajolt,
leborultak a kertsasok, gazdátlan
leng a szélben egy kasza,
esendő füvek ütötten nézik -
mankóján apám tavalyi mosolya ...

Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.


6

Ó, a lélek melléktermékei, kolonc vágy,
indulat, gyengeség, szerelem,
mint nyúlfival a lecsapó vércse,
gyalázkodva játszanak velem.

És vért csordít a gyengeség,
pedig erő továbbmenni kéne,
mert messze van a kincs nagyon,
s pazarlódik az ember vére.
Hamuval szórom a fejem,
átokkal szikkasztom a vágyat,
és a győzelmem: cifra kín,
elkerül édes gyalázat.

Győzök megint: töretlen homokon megyek.
Felettem látomásos forróság táncol.
Lengeteg.


7

Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét
(pedig valami véletlen áram sodorta),
óvom a szót, a hazulról hozottat.
Idegen csendben rügyezik ki bokra.

Húsomba takarom: növekedjék,
fájdalom árán is tisztuljon a fénye -
árulóm lehet ő, lehet menedékem:
halálos páncél a kettőnk kötése.

Nyelvem alól szikrázva felmutattam,
ha arra kért egy szelíd idegen
(napnyugati királynak mondott érte,
és megcsókolta a kezem).

A másik csak látni követelte,
s hogy forgassam, pengét lökött
melléje, s rikoltva röhögött:
"Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd."

Azóta zárva a gyöngy, homályban.
Sebes a szám, hát hallgatok,
méretlen út van még előttem,
mint nyelvetépett dervis, ballagok.


8

A sivatagon át megőrül, aki gyenge,
a lángoló homokba veti magát,
hívja állati vággyal az enyhet adó,
kés bizonyságú, hűvös éjszakát.

Ilyenkor gondolj valami másra -
halkan gyűljön az erő szíveden,
és ne alkudj olcsón a pusztulásra:
a véghez itt még minden idegen.

Lázak tánca járja csontjainkban,
s bizony kidől a szemre vélt derék ...


9

Megkínoztak egyszer, tudni akarták:
ki vagyok, honnan, mit rejtegetek.
Mondtam: a lelkem, valami álmokat.
Bambán néztek, mint hülye gyermeket.

Mert mindenek fölött való a módszer
(nem lehet ily egyszerű igazság):
idegeimet bölcs szakértelemmel
tépdesték, s rángó sebbe hagyták.

Néztek, bűvöltek, belém haraptak -
csak a kígyó nézhet így egeret;
nem fájt, csak furcsa, hogy tudtam,
ember vagyok, és ők is emberek.


10

Most könyvek, nyelvek csendjében élek,
a nyugalom párolog, mint keserű teám,
időnként nyugtalan híreket hoznak,
nyugtalan Európa így talál reám.

S hiába várni tunya áltatás,
és mindenemet otthon őrzöm,
semmim sincs, hát lehetetlen,
hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.

A lámák csak értetlen megállnak:
honnan bennem a kínok bokrai ...
(A lámák süket fülébe magyarázom:
"Magyar vagyok, de európai.")


11

No, híres vándor, hová vitt az út,
kihordott álmod merre láttad?
Vagy megfojtottad azt a kisfiút,
ki benned nyöszörögve lázad?

Akárki Mister tudja, merre jársz,
s agyadat becsüli nagyon,
megírja helyetted testamentumod:
hogy ki népé lészen e vagyon ...

S hiába sikolt fel az a kölyök
lázas és megcsalt éjszakáival ...
Erős lettél, ezt is eltűröd,
bódít a tett, akár az ital -

álmodat immár eltakarhatod
a föld minden szavaival.


12

Oly magasan vagyok idefenn,
a fenséges halál lábainál,
a némaság fehér csúcsainál,
az emlékezés szennyes köveinél,

a megvallás mély medreinél -
hogy már hittel hiszem:
vallhatok józan borzongással,
mindent megadó szelíden,
szigorúan, hidegen.

Az utat megjártam, s ami kész:
az már nem az enyém.
(Ami volna még, ahhoz csalna,
hívna talán valami részeg remény.)

Lehet, hogy szeretni lett volna jó,
asszonyt ölelni, nemzeni gyereket,
kaszálni áramos nyári szélben,
fejszét emelni téli dérben,
túrni a földet, kóstolni azt, ami
érdesen, de érdesen Való!

Lehet, hogy ez lett volna jó?


13

A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél,
tagadjátok le előtte kínjaim,
elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.
De tegyétek, hogy lelkét megtartsa - megtalálja,
táplálja a föld ott, ahol él,
szikkadjon el az emlék ázsiája,
szívünknek is jusson bor, kenyér.

Beváltatlan álmom minek fájjon?
A tévedésnél igazam erősebb,
nem az a fontos, hogy rokonok -
de testvérek lakják ezt a földet.

Én pedig? A test már vészt csenget,
de élek. Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.

Ti se szerkesszetek belőlem
szakállas példabeszédet."

1969

----------------------------------------------

Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Keleti Gyűjtemény
A Csoma-gyűjtemény

Forrás: http://w3.mtak.hu/www_root/000000/texts/keleti.html#4

A tibetisztika alapítójának, Kőrösi Csoma Sándornak (1784-1842) tibeti kéziratai és fanyomatai 1885-ben kerültek a Magyar Tudományos Akadémiára életrajzírójának, Duka Tivadarnak köszönhetően. Csoma 1839-ben ajándékozta ezeket a műveket S. C. Malannak, a Bengáli Ázsiai Társaság akkori titkárának, aki Duka kérésére annotálta, majd megküldte a 40 tételből álló Csoma-könyvtárat az Akadémiának. 1933-ban Ligeti Lajos ismertette először ezt az anyagot a Tou'ng Pao című folyóiratban megjelent cikkében, kifejtve, hogy a 40 tétel valójában 36 könyvet jelöl. 1942-ben Nagy Lajos Gyula, a gyűjtemény első katalógusának készítője ehhez még két tételt sorolt. Terjék József, a tibeti kéziratok akkori kurátora, 1976-ban megjelent Kőrösi Csoma dokumentumok az Akadémiai Könyvtár gyűjteményeiben című munkájában részletes elemzést ad a művekről. Formai alapon két részre osztja a kis gyűjteményt: a legfontosabbak az ún. Alexander-könyvek, amelyeket tudós lámák írtak Csoma kérdéseire válaszolva, a többi vásárlás illetve másoltatás útján jutott birtokába. Tematikailag a Csoma-könyvtár darabjai tibeti nyelvészeti, irodalomelméleti, csillagászati és történelmi művek, amelyek feltehetően Kőrösi Csoma Sándor tibetisztikai munkásságának utolsó területeit reprezentálják. Ez a hagyaték még kiegészült Duka Tivadar Csomára vonatkozó gazdag gyűjteményével és tibetisztikai témájú könyveivel. A kis Csoma-gyűjtemény képezi az alapját a Keleti Gyűjtemény mára legnagyobb számú, mintegy 3,000 tételből álló tibeti kézirat és fanyomat gyűjteményének.

----------------------------------------------

Szilágyi Ferenc
Kőrösi Csoma Sándor életútjának vázlata

Forrás: Kőrösi Csoma Sándor levelesládája, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984

1784 Március 27-én született (április 4-én keresztelték) a Háromszék megyei Kőrösön. Apja, Csorna András, kis földű székely határőr katona volt; édesanyját Gecse Krisztinának hívták. (Ez a jelenleg hivatalosan elfogadott születési dátum, amelynek azonban ellene mond Csorna Sándor útlevele, amely 1819 novemberében 32 évesnek mondja, s ezek szerint - több kortársa véleményével alátámaszthatón - 1787-ben kellett születnie.) Szüleinek négy életben maradt gyermeke közül a lányok után Sándor volt az első fiú, kívüle még egy fiuk született, öccse, Gábor. (Két leány csecsemőkorában elhunyt.)

1799 Apja a nagyenyedi Bethlen-kollégiumba vitte.

1799-1815 Az enyedi kollégium diákja volt. Különösen a magyar őstörténet kérdései iránt érdeklődött. Diákkorában született meg elhatározása, hogy a magyar nyelvrokonság vitatott kérdéseire fényt derít. (Az életrajzokban máig kísértő téves adat, hogy Borgátai Szabó Józseffel s Barícz Jánossal tett fogadalmat az útra; ők azonban nem lehettek az enyedi fogadalomtevők.)

1815 Angol eredetű ösztöndíjjal Németországba ment, s 1816. április 11-től a göttingení egyetemen tanult, hogy keleti ismereteit bővítse.

1818 ősszel visszatért hazájába.

1819 Tavasszal Temesvárra, Karlócára, majd Zágrábba gyalogolt, hogy a szláv nyelvekkel ismerkedjen.

1819 November 23-án útnak indult Keletre, hogy ifjúkori fogadalmát beváltsa; november 28-án lépte át hazája határát a Vöröstoronyi-szorosnál.

1820 Január 1-ig Bukarestben tartózkodott; január 3-án a Dunán átkelve Szófiába ment, majd tovább Philip-popoliszba (Plovdivba). Arab történeti források tanulmányozására Konstantinápolyba igyekezett, de az ott dühöngő pestis miatt útiterve megváltoztatására kényszerült.
Február 7-én Énoszban hajóra szállt, s Chíosz és Rodosz érintésével Alexandriába vitorlázott. Arab tanulmányait azonban a közben kitört pestis miatt itt sem folytathatta. Március 15-én ismét hajóra szállt, s Ciprus, Szidon, Beirut és Tripoli érintésével a szíriai Latakiába vitorlázott. Innen gyalog indult tovább, s április 13-án érkezett meg Aleppóba.
Május 19-én karavánokhoz csatlakozott, s Orfa és Mardin érintésével Moszulba ment. Innen a Tigris folyón csónakon utazott tovább.
Július 22-én érkezett meg Bagdadba, ahol szeptember 4-ig időzött.

1820 Október 14-én Perzsia fővárosában, Teheránban találjuk. Négy hónapig időzött itt az angol követnek, Henry Willocknak s fivérének, George Willocknak pártfogását élvezve, angol és perzsa tudását gyarapítva.

1821 Március 1-én indult tovább.
Április 18-án érkezett meg Meshedbe (Mashhad). A háborús villongások miatt csak október 20-án folytathatta útját. Közép-Ázsiába, Kelet-Turkesz-tánba igyekezett, a magyarokkal rokonnak tartott ujgur nép lakóhelyére.
November 18-án eljutott Bokharába. A háborús hírek miatt azonban visszafordulásra kényszerült.

1822 Január 6-án megérkezett Afganisztán fővárosába, Kabulba. India felé tartott, hogy Pandzsábon, Kasmíron, majd Ladákhon át jusson el Belső-Ázsiába. Január 19-én Kabulból Peshavar felé indult, s két francia katonatiszt társaságában érkezett meg Lahorba, március 12-én.
Április 14-én Kasmír földjére lépett s Szrinagarban időzött, útitársakra várva.
Május 19-én indult tovább.
Július 19-én megérkezett Ladákh székhelyére, Lehbe. Célja az volt, hogy Jarkendon át folytassa útját Belső-Ázsiába. Huszonöt napi várakozása alatt azonban meggyőződött róla, hogy az út nehéz és kockázatos, s elhatározta, hogy visszatér Lahorba. Július 16-án Kasmír határán találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal, akinek biztatására elhatározta, hogy megtanulja a tibeti nyelvet. Visszatért Lehbe, s ott megszakításokkal hosszabb ideig tartózkodott, a tibeti nyelvet tanulmányozva.

1823 Június 17-én elhagyta Leh városát, s június 26-án megérkezett a zanglai kolostorba, ahol tizenhat hónapig időzött.

1824 Október 22-én hagyta el hősies munkája színhelyét, s november 20-án megérkezett a brit-indiai határállomásra, Szabáthuba; ott mint gyanús idegent bizalmatlanul kezelték míg helyzete tisztázódott, s szerény anyagi támogatással folytathatta munkáját a phuktali és kanami zárdákban.

1826 Amíg Zanszkar kolostoraiban fáradozott, a Kelet-indiai Társaság költségén megjelent egy tibeti-angol szótár, az un. "Serampore Dictionary''. A magyar tudós munkáját Kalkuttában fölöslegesnek érezték s mellőzték. A csekély értékű "Serampore-i szótár" kudarca után azonban újra megbízást kapott, s három évig a kanami kolostorban dolgozott munkája kiegészítésén. 1830 végére együtt volt könyvei anyaga.

1830 Márciusában a londoni Royal Asiatic Society tagjául választotta.

1831 Május 5-én érkezett meg Delhi, Agra, Benaresz érintésével Kalkuttába.

1832 Az év végén nyomtatásra készen voltak művei.

1833 November 15-én a Magyar Tudós Társaság levelező tagja lett.

1834 Megjelent két alapvető munkája, a szótár: Essay to-wards a Dictionary Tibetan and English s a tibeti nyelvtan: A Grammar of the Tibetan Language in English.

1834 Február 6-án az Ázsiai Társaság egyhangúlag tiszteleti tagjául választotta.

1835 Novemberben újra útra kelt; a Gangeszen s annak mellékfolyóján hajózott észak felé.

1836 Márciusban a szikkimi Dzsalpaiguriban járt.

1837 Az év végén - útját nem tartva eléggé gyümölcsözőnek eredeti céljára nézve - visszatért Kalkuttába. A Bengáli Ázsiai Társaság alkönyvtárosaként dolgozott remetei magányban, fölbecsülhetetlen értékű munkával rendezgetve a könyvtár kéziratait. Ekkor látta el angol értelmezésekkel a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit-tibeti gyűjteményét, a Mahavyutpatti-t ("nagy kifejtés", "nagy etimológia"). amely csak halála után, születése 125. évfordulójára jelent meg Indiában. Szótára, nyelvtana és kötetnyi tanulmánya mellett ez alkotja élete negyedik fő művét.

1842 Tavasszal újra vándorbotot vett kezébe; Tibet fővárosába, Lhászába igyekezett, hogy a Ihászai könyvtárban adatokat szerezzen a magyar őstörténetre vonatkozóan s folytassa útját Belső-Ázsiába. Útközben a Terái-vidék mocsaraiban malária lepte meg. Április 6-án ágynak dőlt.

1842 Április 11-én az észak-indiai Dardzsilingben a váratlan betegség kioltotta életét. A dardzsilingi temetőben helyezték végső nyugalomra. Itt van síremléke, az Asiatic Society of Bengal s a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblájával.

-----------------------------------------------

Magyar életrajzi lexikon (1000-1990)

Kőrösi Csoma Sándor, Csoma Sándor, Kőrösi (Kőrös, 1784. ápr. 4. – Darjeeling, India, 1842. ápr. 11.): nyelvtudós, a tibeti filológa megalapítója, az MTA l. tagja (1833). Szegény sorsú székely családból származott. 15 éves korában mint „szolga-tanuló” került a nagyenyedi kollégiumba. A közép- és főisk. elvégzése után ott kapott tanári állást. 1815-ben angol ösztöndíjjal a göttingeni egy.-en keleti nyelvtanulmányokkal foglalkozott. 1818-ban visszatért Erdélybe. Még diákkorában eltökélte, hogy felkeresi az „ázsiai magyarok” maradékait. 1819 őszén indult útnak gyalog, csekély pénzzel. Töröko.-on, Iránon, Afganisztánon és Indián keresztül Ny-Tibetig (Ladákh) jutott, ott azonban anyagi eszközök híján vissza kellett fordulnia. Ekkor találkozott W. Moorcroft angol utazóval, aki a tibeti nyelvkutatásra terelte figyelmét. Ladákh Zanszkár tartományában, a zanglai lámakolostorban 1823–24-ben, kegyetlen nélkülözések közt eltöltött két esztendő alatt rakta le a tibeti nyelvészet alapjait. 1825–26-ban Tetha zanszkári faluban és a phuktali lámakolostorban, majd Kanamban (1827–30) egészítette ki tanulmányait, elkészítve az első tibeti nyelvtant és a tibeti–angol szótárat. 1830-ban a Bengáli Ázsiai Társaság Calcuttába hívta; itt jelent meg két műve 1834-ben. Mindkét mű úttörő jelentőségű a keleti nyelvészet történetében. É-Bengálban végzett nyelvtanulmányok után 1837-ben visszatért Calcuttába, ahol az Asiatic Society könyvtárosa lett. Összesen tizenhat európai és keleti nyelven állított össze szójegyzékeket. Azonban ismét eredeti célját akarta követni és 1842-ben elindult Nagy-Tibet felé; útközben a terai-vidéken maláriában megbetegedett és meghalt. Sírja fölé az Asiatic Society emlékoszlopot emelt. – Halálának 125. évfordulója alkalmával 1967-ben a Magyar Földrajzi Társaság négy évenként kiosztásra kerülő Kőrösi–Csoma Sándor-emlékérmet alapított. – M. Essay towards a Dictionary Tibetan and English (Calcutta, 1834); A Grammar of the Tibetan Language in English (Calcutta, 1834); K. Cs. S. dolgozatai (összegyűjtötte Duka Tivadar Bp., 1885). – Irod. Duka Tivadar: Life and works of Alexander Cs. de K. (London, 1884, magyarul: K. Cs. S. dolgozatai. Bp., 1885); Debreczy Sándor: K. Cs. S. csodálatos élete (Sepsiszentgyörgy, 1937); Baktay Ervin: K. Cs. S. (Bp., 1962); Musnai László: K. Cs. S. és Nagyenyed (Magy. Ped. 1963. 4. sz.); Szilágyi Ferenc: K. Cs. S. hazai útja (Bp., 1966). – Szi. Cholnoky Jenő: K. Cs. S. (életrajzi r., Bp., 1940); Laczkó Géza: K. Cs. S. (életrajz, Szeged, 1942); Baktay Ervin: A messzeségek vándora. K. Cs. S. regényes életrajza (Bp., 1960); Juhász Gyula: Ének K. Cs.-ról (vers).

----------------------------------------------

A Pallas nagy lexikona

Kőrösi Csoma Sándor, hires ázsiai utazó, nyelvtudós, szül. Kőrösön (Háromszék) 1784 ápr. 4., megh. Dardsilingben 1842 ápr. 11. Székely nemes katonai szülői szegények lévén, nevelésére nem sokat áldozhattak. 1799. mégis a nagyenyedi főiskolába jutott s először mint iskolai szolga kereste kenyerét. Itt 1807-ig Hegedüs Sámuelt, mindekor hű barátját s pártolóját, ki élete pályáján gondos figyelemmel kisérte s Herepei ádám történeti előadását hallgatta. Iskolai tanulmányai végeztével, melyekben mindenkor kitünő volt, tanár lett a költészeti osztályban s nagy haladást tett a kalasszikus nyelvek s irodalmak ismeretében, s már ekkor felébredt benne az élénk vágy Ázsia belsejének beutazására, s az ősök ismeretlen honának fölkeresésére. Felismert tehetségének pártfogói által segélyezve 1815-től fogva harmadfél évet töltött Göttingában, hol, miután már akkor teljes erővel uralkodott lelkén merész célja, erre előkészítő nyelvtani és történelmi tanulmányoknak szentelte, a hires Eichorn vezetése alatt, minden idejét. Eichorntól hallotta, hogy a középkori arab irókban a magyarok ázsiai történetéről és vándorlásaikról sok adat van s már akkor elhatározta magát ezen arab irók tanulmányozására s e célból az arab nyelv elsajátítására. 1809. hazatérve Németországból, valóban kijelenté barátai előtt végelhatározását, hogy keleti nagy útjára elindul. Először Oroszországon át szándékozott behatolni Khina felső részébe azon az úton, melyen át a magyar ősök kijöttek Ázsiából s azért előbb a szláv nyelvet akarta megtanulni s e célból gyalog Zágrábba ment, hol több hónapig tartózkodott.

Kenderesy Mihály kormányszéki tanácsos volt első pártfogója, ki útjára száz forintot adott s kötelezte magát, hogy évenkint száz forintot fizet, ami csekély összeg ugyan, de K. páratlan takarékossága által fontosság vált, mert lehetővé tette az elindulást s kedvet és reményt ébresztett szivében. Megváltoztatta első szándékát, hogy előbb Oloszországon keresztül ÉK-i irányban induljon; Oláhországon, Bulgárián s Rumélián keresztül, DK-i irányban törekedett célja felé; hajóra ülve Alexandriában szállt ki, innét Palesztinába ment s részint gyalog s egyedül, részint karavánokhoz csatlakozva, szenvedések, nélkülözések s veszélyek közt, csupán magasfoku lelkesedéséből merített türelemmel s kitartással fegyverkezve Aleppón és Bagdadon át 1820 őszén érkezett Teheránba, Persia fővárosába, hol a persa nyelvet tanulta s némi előmenetelt tett Willock meleg pártfogása alatt az angol nyelvben iss. Itt az angol konzulság, mint következő vándorlásain is s angol tudománybarátok ugy jó tanácsokkal, mint pénzzel is segítették. 1820 dec. 21-ről már Teheránból irt az enyedi kollégiumhoz levelet. Nem várva meg a segedelmet, melyet a hazából várt s mely neki az angol követség útján küldetett, Tibet felé indult, mire őt némely tibeti szavak magyaros hangzása s mint gondolá, nyelvünkkel való rokonsága csalogatá. E reményében későbbi tapasztalásai után fájdalmasan csalatkozott, 1821 márciusba, örménynek öltözve, folytatta merész útját, de az Ázsia belsejében akkor dúlt háborus állapot miatt csak igen lassan haladhatott Khorasszánon keresztül, hol több hónapig kellett vesztegelnie Bokharába, hová november 18-án és Kabulba, hová 1822 jan. 6-án érkezett meg. E vidéken tudós francia utazókkal találkozott s ezek társaságában érte el Lahoret és Kasmirt, hol megismerkedett Moorcrafft angol tudóssal. Bokharán keresztül a Gobi-puszta felé vándorolt s Tibetbe érve, részint egyedül, részint az angol Moorcraffttal társaságban, bejárta a Himálaja völgyeit s egész Tibetet, alaposan forrásaiból tanulva a tibeti nyelvet s irodalmat, miben Moorcrafft volt legnagyobb segélyére. Tibetben töltött idejének részleteit homály borítja; bizonyos azonban, hogy ideje legnagyobb részét, mely Teheránból elutazása s Kalkuttába érkezte közt fekszik, buddha zárdákban töltötte, az egész világtól elkülönítve, s azon páratlan kitartással, mely főjellemvonása, 15 fokkal a zérus alatt álló hidegben, fűtetlen lyukakban fázva és koplalva, éjjel-nappal dolgozott s több mint 40 ezer tibeti szót összeirva s a tibeti nyelv első grammatikáját és szótárát elkészítve, hosszu éveken át a tudományos martirságnak oly példáját adta, melynek mását nem találhatni az utazások történetében. Elkészítve nagy munkáit, s azon vágytól hajtva, hogy azokat a világgal közölje s más tudósokkal értekezzék, végre elhagyta szomoru magányát és Subhatu-felé Kalkuttának indult. Subhatuban az angol-indiai kormány, félve orosz emisszáriusok lázító befolyásától, minden É-felől jövő utast feltartóztatott s az angol rezidens, bár Csomának a tibeti kolostorokban volt időzéséről és szerény életmódjáról tudomása volt s ezért őt gyanutlanul, sőt tisztelettel és barátsággal fogadá, kénytelen volt őt feltartóztatni, mig a több mint 1000 angol mértföldnyire fekvő kalkuttai főkormányszéktől engedélyt eszközölt ki részére a további utazhatásra. Felszólította őt, hogy nyilatkozzék, mit kiván kárpótlásul mulasztott idejéért s elbámult a szegény tudós nagylelküségén, midőn ez azt jelentette ki, hogy a mulasztás által kárt nem szenved s e címen semmit el nem fogad s végre is csak azt fogadta el, hogy Subhatuban való letartóztatása idejére hónaponkint öt rupiánál többre nem menő csekély költségei az angol-ind kormány által fizettessenek. Az angol rezidens azzal jutalmazá e ritka önzetlenséget, hogy K.-t házába fogadá, részére 500 rupiát tudta nélkül félretett, s kérte a magyar utazót, hogy tibeti öltözetét letéve, magyar nadrágban és mellényben járjon, melyben azután, a forró déli égalj ellenére, haláláig járni szokott. Végre megjött a várt engedély s a rezidens búcsut véve több hónapon át magánál tartott s megkedvelt vendégétől, Princep Jakab hires kalkuttai tudósnak ajánlá s a kormányhoz intézett legkedvezőbb jelentéssel bocsátá útjára.

Kalkuttában, hol őt hire megelőzte, a legszívesebb fogadás várta K.-t; a tudósok, kik előtt tibeti tudományos buvárkodása ismeretes volt s a nagy közönség is, melyet rendkivüli cinikus életmódja, önzetlensége s nemes büszkesége nagyon érdekelt, egyenlő kiváncsisággal s részvéttel fogadták az idegent. Az ázsiai társaság már 1830. tagjává választotta s e méltánylat némileg kárpótolá a nehéz áldozatokat, melyekkel azt megérdemlé. Az ázsiai társaság pátfogása alatt kiadta tibeti nyelvtanát és szótárát s újabb erővel fogott a szanszkrit nyelv megtanulásához. Azon idő alatt, melyben e munkáit kiadá, az ázsiai angol társaság, tudományos érdemei jutalmául, könyvtárnokává nevezte s 1100 kötetből álló kéziratgyüjteményének rendezésével bizta meg, mely óriási munkát 18 hónap alatt oly lelkiismeretesen s pontosan végezé, hogy minden kötet első lapján annak címét s tartalma rövid kivonatát latin nyelven följegyezte. Princep ajánlatára, ki őt mindenben segíté s barátilag pártlá, a társaság, a munka folyama alatt, havonkint 200 rupia tiszteletdíjat szabott ki részére, mit azonban a szegény K. szokott önzetlensége szerint el nem fogadott. Ekkor érkezett meg Kalkuttába az a pénzsegély is, melyet K. részére az 1830-iki országgyülés alatt itthon gyüjtöttek. E segély az önzetlen és puritán tudós szemében csak az által nyeré becsét, mert bizonyította, hogy neve hazájában felejtve nincs; átadta azt Princep barátjának, hogy tegye el arra az időre, midőn majd hazájába visszatérhet, hogy rajta keleti könyveket s kéziratokat vásárolva, e tudományos kincseket Magyarországnak adhassa. Princep e magyar hazai segélypénzt, hogy kamatozzék, K. tudtával egy kalkuttai banknak adta át, mely csakhamar megbukott. Az indiai társaság e veszteséget a közönség általános jóváhagyásával ki akará pótolni, de K. ezáltal sértve érzé büszkeségét, nem akarta a kárpótlást elfogadni, és csak nagy nehezen volt rábirható, hogy beleegyezzék. Önzetlensége annyira ment, hogy miután az angoloktól nyert munkadíjakból szerényen meg tudott élni, a részére itthon gyüjtött segélyt s különösen az akadémiától s Nagyenyedről küldött 200 s 450 aranyat, melyeket Esterházy herceghez s Döbrenteyhez, a magyar akadémia titkárához intézett leveleiben hálásan megköszönt, visszaadta az illetőknek, nevezetesen: 200 aranyat az akadémia tőkéjének növelésére ajánlott fel, 450 aranyat pedig a nagyenyedi kollégiumnak juttaott Kenderessy-Csoma nevet viselő alapítványra, első jóltevőjének hálás emlékeül, s végre 100 aranyat a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetnek ajándékozott. 1834-ben kiadván két főmunkáját, roppant fáradozásának gyümölcsét, t. i. a tibeti nyelv angol nyelvü grammatikáját s a tibeti és angol szótárt, e nagy műveiből 25 hazai könyvtárnak küldött ajándékpéldányokat. Ezenkivül nagyszámu tudományos cikke irt az angol folyóiratokba, s az angol misszionáriusok számára liturgiát, zsoltárokat s imakönyveket fordított tibetiu nyelvre. Ezóta az ázsiai érdekekkel foglalkozó kalkuttai s londoni angol folyóiratok valódi kegyelettel szóltak s gyakori közléseket hoztak világhirre emelkedett hazánkfiáról s nevét a legjelesbb, elsőrendü tudományos utazók s nyelvbuvárok során emlegették, 1835 nov., miután a szakszkrit nyelvet teljesen megtanulta, elhagyta kalkuttai, aránylag nyugalmas s kényelmes életét, 1836 tavaszától kezdve ismét a Himálaja egetvető bérceinek tövében, benszülöttek kunyhóiban időzött egész 1837 nov., hogy nyelvtanulmányait s történelmi kutatásait más irányban folytassa. Akkori meggyőzőése szerint a dsungar nevü nép, mely Lasszától ÉK-felé Khina határán lakik, leend az, melyben végre a magyarok rokonait s az ősök élő ivadékait feltalálhatja, mire a nyelvrokonság s történelmi források utalták. 1841 márc. 24. ért Dardsilingbe, az ind-angol birodalom 7000 lábnyi magasságban fekvő határállomására, hol az angol ügyvivő Campbell igen szivesen fogadta, s hol egy ideig, mig továbbutazásra a lasszai lámától engedélyt nyer, tartózkodni akart. Céljához közel érezve magát, derült kedélyü volt s elmondta Campbellnek céljait és reményeit. Azonban csakhamar megbetegedett s az uralkodó veszélyes lázt megkapva, elhunyt, anélkül, hogy a rokonoknak hitt fajt felkereshette s imádott hazáját, melynek kedves képe lebegett folytonosan szemei előtt, még egyszer megláthatta volna. Halálos ágyát Campbell s a Dardsilingben tartózkodó angolok vették körül.

Összes gyüjteményeit a kelet-indiai angol kormánynak, pártfogójának s jóltevőjének rendelkezésére bocsátotta. Az ázsiai angol társaság, mely életében megbecsülte, halála után is, kegyeletes érzelemmel, magas emlékkövet készíttetett, angol felirattal hamvai fölé s rózsákat és szomorufűzeket ültettetett az emlék köré. Összes dolgozatait kiadta s életrajzával és arcképével ellátta Duka Tivadar dr., m. akad. l. tag (Budapest 1885); ugyane lelkes honfitársa s tisztelője, ki sok évet töltött K.-Indiában s jelenleg is Angliában él, angolul is kiadta e művet: Life and works of Alexander Csoma de Kőrös (London 1885). A magyar akadémiában b. Eötvös tartott felette remek emlékbeszédet.

----------------------------------------------

Eötvös József
Kőrösi Csoma Sándor - Emlékbeszéd

Elhangzott: 1843. október 8-án, az MTA. XII. közülésén.
Forrás: Arcképek és programok, Magyar Helikon, 1975, 77-96. oldal

Dicső látvány oly férfiú, ki egy magas célért áldozza fel életét. Legyen az hazája, a becsület vagy vallásos meggyőződése, miért vérét ontá: lelkünk emelkedik a bátornak emlékénél, ki erős láncokat s gyöngéd kötelékeket, melyekkel az élet szíveinket magához fonja, szét bírt szakítani, s lelkét Istenére, nevét a jövőre bízva, a halállal szembeszállt, hogy példájából a zsarnok s elnyomott megtanulják, miként van valami e világon, mit leláncolni nem lehet: a bátor, erős meggyőződéstől vezetett férfiakarat.
De van valami e világon, mi ennél nehezebb és még fenségesebb: azon tántoríthatlan állhatatosság, mellyel a férfi egy nagy eszme kivitelének szenteli egész életét. S ha a sokaság, mely csak aziránt viseltetik érdekkel, mi zajjal történik, s csak a bajnoknak, ki valamely ügynek diadalát kivítta - csak a gondolkozónak, ki valamely igazságot már kimondott, nyújtja koszorúit: méltó, hogy mi, kiknek a tudomány tiszta szolgálata jutott feladatul e hazában, meg ne feledkezzünk a fáradhatlan munkásokról, kik céljukat, éppen mert az emberi erőnél magasabb vala, el nem érhetek, kik az igazságot, melyet kerestek, egészen nem találhaták föl, de kik éltöknek egész erejét egy célra irányozva, dicső példái azon férfiúi állhatatosságnak s kitartásnak, melynek a tudomány minden haladását köszönheti, s mely több lelki erőnek s erősebb meggyőződésnek tanúsága, mint bármily fényes süker.
Ily férfiú volt Körösi Csorna Sándorunk; - ha valaki, úgy ő bizonyára méltó, hogy neve tisztelettel említtessék, s emléke példaként állíttassék fel a serdülő nemzedéknek: miként férfiúi kitűrés a látszólag legreménytelenebb pályán is mindig magasra vezet.
Kőrösinek hazája Erdély. - Ha az ország politikai felosztását, ha földleírási kézikönyveinket tekintjük, ő nem hontársunk, s fájdalommal töltené lelkünket a gondolat, hogy nagy embereink sorából e nevet, mely ily tiszta fényben tündököl, ki kellene törölnünk: ha nem éppen Kőrösi emléke volna legszebb bizonyítványunk arra, hogy azon határokat, melyeket Erdély s Magyarország közt a történetek fejlődése vont, szívünk nem ismeri; s hogy míg iskoláinkban két testvérországról tanulunk, honszeretetünk csak egy magyar hazát ismer.
Körösi hazája Erdély vala; de midőn a gyermekszív eldődei emlékénél először feldobogott, midőn az ifjú az ősök ismeretlen hónát keresve útnak indult: nem a mi eldődeink nyomdokát kereste-e akkor ő? Mi vala az, mi lelkét föltárta annyi sanyarúságok között, mi őt veszély- s szenvedésektől környezve csüggedni nem hagyá? nem azon remény volt-e ez, hogy majdan évek után, Ázsia határain, a Gobi pusztán, vagy ott, hol a Himalája csúcsai az ég felé nyúlnak, fel fogja találni azt a népet, mely nyelvén, mely a mi nyelvünkön szól, melyben vérét, a mi vérünket ismerheti el, melynek fiait kebléhez szorítva másfél ezrednyi elválás után magyar magyarral ismét ölelkezik? - S Körösi nem volna a miénk; hazája nem volna a ml hazánk? Azon népek, melyeket egy ezred története összeláncolt, melyeknek dicsősége és szenvedései közösek, melyeket a múltban emlékeik, a jelenben szeretetök, a jövőben reményeik egybefonnak, örökre el lennének válva? Ó nem! Kőrösi emléke biztos jelünk, hogy ez nem lehet. Azon férfiúnak nevénél, ki óriási szeretetében nem Magyarország, s Erdély, de népünknek a széles világ bármily részében lakó gyermekeit fogta körül, azon édes meggyőződés tölti lelkünket, hogy ama határvonal, mely Erdélyt honunktól elválasztja, szíveinkben nem létezett soha, s bátran mondhatjuk: Kőrösinek hazája Magyarország azon része, melyet Erdélynek neveznek.
Csak igen kevés az, mit első éveiről tudunk. Azok közé tartozik ő, kik inkább arra törekszenek, hogy valami emlékezetre méltót tegyenek, mint hogy tetteiknek emléke fönntartassék - s ha kiveszem azt, hogy Eger-Patakon, Sepsi-székben, székely katona szülőktől származott, s első neveltetését az enyedi ref. kollégiumban nyerte, nincs, mit e férfiú gyermekéveiről mondhatnék; kétségenkívül érdekes volna az első benyomásokat ismerni, melyek Körösi gondolatainak irányát elhatározák; tudni a körülményeket, melyeknek befolyása alatt már az ifjú oly erősen akarni tanult; érdekes forrásáig követni az életet, mely oly dicsőén folyt, s oly tisztán végződött; de az idő, melyben a szükséges adatokhoz juthattunk volna, elmúlt, s ha vannak is, kik Körösit gyermekkorában ismerek, ki az, ki dicső jövőjét előre látva, a szegény székely fiúnak fejlődésére a szükséges figyelmet fordította volna, midőn az 1799-ben az enyedi kollégiumba lépett, s kenyerét mint iskolai szolga kérésé?
Hisz ő nem tartozott a szerencsések közé, kiknek családjuk százados érdeme vagy szerencséje megkészíti a magas alapokat, honnan legkisebb érdemeik észrevétetnek. - Ő becsületes, de szegény szülőknek saját erejére bízott gyermeke vala, a nép azon osztályából, melyből emberi nemünknek majdnem minden valóságos jóltevői származnak, de melynek nagy férfiai - hogy a rómainak Metellus híréről használt hasonlatosságával éljek - mint a fa, hallgató évek leforgása alatt észrevétlenül nőnek. - Minden, mit Körösi gyermekéveiről Hegedűs Sámuel úr egyszerű, de épp ezért szívhez szóló nekrológjából tudunk, abban áll: hogy Körösi már gyermekkorában szorgalma s jó magaviselete miatt nevelői s iskolatársai előtt kedveltté vált, s inkább nemes érzeményei- és tudományos törekvéseiben mutatott állhatatos szorgalma, mint nagy elmebeli tehetségek által tűnt ki társai felett.
Hivatása még titok vala a világ s önmaga előtt, s habár kelet felé tekintve, honnan a nap emelkedik, s mint hallá, ősei jöttek, a gyermek néha kimondhatatlan vággyal telt is el; s habár honfoglaló apáink tetteinél, melyeknek emléke a székely nép között elevenebben fennmaradott - szíve hatalmasabban dobogott fel, s mintha nehéz jövőjét sejtené, a gyermek rövid időre gondolatokba merült: vágyainak akkor még nem vala biztos tárgya, s korának játékai vagy kis foglalatosságai, melyeknek hív teljesítése már a gyermeket jellemzé, hamar szétoszlaták a gyönge felleget, mely szelíd derültségű arcát egy pillanatra elkomorítá.
De a boldog gyermekkor nem tart sokáig annál, kinek a világon nagy feladás jutott. Nehéz ösvénye hamar elválik a mindennapi élet tág útjaitól, s a szív, mely egykor magas célokért fog dobogni, nem maradhat sokáig nyugodtan, így Körösi is félig gyermekkorában már érzé hivatását. Csakugyan Herepei Ádám történelmi tanár jeles oktatásának, mely akkor az enyedi ifjúságot e tudományra lelkesíté, kell-e tulajdonítani az ifjú lelkesedését - mint azt idősb barátja Hegedűs hiszi -, vagy egy véletlen szónak talán, mely akkor látszólag következés nélkül hangzott el, de mely a gyermek szívében termékeny magként erős gyökeret vert, ki mondhatná? - Nem ismeri senki a gyenge szálakat, melyekből a végzet éltünk változhatlan fonalát szövi; elég tudnunk, hogy az óriási terv már tizennyolc éves korában támadott Kőrösink szívében, s hogy már akkor két iskolatársával együtt ígéretet tőn: keresztülutazva Ázsiát, egykor fölkeresni népünk ott elhagyott maradványait.
Kik Körösit élte ezen szakában ismerek, még most is szeretettel emlékeznek reá s a meleg barátságra, mellyel társain függött. - Magas terveit, melyekről annyival kevesebbet szólt, mennyivel erősebb feltétellé váltak kebelében, csak kevesen ismerek. Mint a folyó annál nyugodtabb felszínnel fut célja felé, minél mélyebbre ásta ágyát, úgy arcának szelíd kifejezése alatt nem kereste senki a nagyszerű gondolatot, mellyel lelke mélyében küzdött; s mert kevesen tudják, hogy az, mi valóban nagy, mindig egyszerű is, s hogy nagy feltételek kivitelére nincs jobb előkészület, mint midőn azon kört, hová végzetünk által állíttatánk, híven betöltjük: még azok is Körösi terveit, midőn őt hivatalának mindennapi kötelességeit nyugodtan teljesítve láták, inkább nagyszerű ábrándnak vették, mint oly valaminek, mit csakugyan teljesíteni készül. Barátai erről csak (815-ben győződtek meg, midőn a göttingai egyetembe lépve, Eichhorn vezetése alatt egész eréllyel a keleti nyelvek tanulására vetette magát, melyek nélkül nagy feladatát kivinnie nem lehetett.
Azon rövid időszak, melyet az egyetemen töltött - mindössze harmadfél év - s híres tanítójának tanácsai üdvös s állandó befolyást gyakoroltak Körösi egész életére, főképp azáltal, mert Eichhorntól hallá, miként a középkori arab írókban sok található a magyarok ázsiai történeteiről s vándorlásairól; s ezért arra határozta el magát, hogy mielőtt nehéz feladatához fog, Konstantinápolyban minden arab írót átkutat, s itt fogja keresni az útmutatást; s csak ez az oka, miért indult útján kelet-dél felé, s nem inkább kelet-északnak, azon úton, melyen történetíróink szerint apáink jöttek, s melyen, úgy látszik, könnyebben akadhatunk nyomdokaira. Hogy Körösi mindazon okokat, melyek útjának kelet-észak felé való folytatását tanácsolák, szintoly jól ismére, mint bárki más, sőt, hogy konstantinápolyi útját csak előkészületnek tekintve, éppen ezen irány követése volt szándékában, az világos nemcsak azokból, miket Hegedűs, kivel ő 1819-ben már határozattá vált feltételét közié, nekrológjában akkori terveiről mond, hanem világos még inkább abból, hogy dicső utazónk, tudva, miképp ezen irányban útja nagy szláv tartományokon vezetendi át, honnlétének végső évében egészen a szláv nyelvek tanulására vetette magát, s evégett 1819-ben tavasz kezdetétől őszig hét vagy nyolc hónapot töltött Zágrábban.
Ezen útjában dicső társunkat Kenderesy Mihály kormány-széki tanácsnok segíté, ki neki nemcsak ez alkalommal száz forintot ajándékozott, hanem egyszersmind arra kötelezé magát, hogy míg útja tart, őt évenként hasonló összeggel fogja segíteni; s ha e segedelem csekélynek látszik is, mely csak Kőrösi takarékossága által válhatott fontossá: az egész haza köszönetét érdemli azon férfiú, ki midőn az ifjú nagyszerű feltetelei csak ábrándoknak tartattak, midőn neve e hazában ismeretlen vala, s pártolása senkinek dicsőséget nem szerezhetett, őt el nem hagyá, s benne először gerjeszté azon meggyőződést, mely a legszilárdabb kebelnek is vajmi jól esik: hogy van valaki, ki szándékainak józanságát s kivihetőségét átlátja, ha célját nem érné is el, azon részvéttel fogja hallani bukását, mellyel dicső csatában elveszett bajnokról szólunk.
Zágrábból tél kezdetén gyalog - mint ez utolsó időkben gyakorlat végett utazni szokott - szülőföldjére visszatérve, az egész telet majd Enyeden, majd Szászvároson s Kolozsvárott tölté, utolszor élve néhány hónapig azon hazában, melynek hó-takart csúcsai a székely szívében annyi kedves emléket gerjesztének, s melynek történetéből már a gyermek nemzetét lángolón szeretni tanulta. - Mindazon részvét s érdek azonban, melyet hónában talált, jóakaróinak tanácsa, barátainak kérései szándokát nem változtathaták meg, s bármiként sóvárgott a nyugodt boldogság után, melyet távol a világ zajától a tudományok mívelésében s a családi élet csendes körében élvezhetett volna, s bár harminc éves korában - midőn, több mint tízévi tudományos előkészületek után, az ábrándozó gyermek optimizmusán rég túl vala - mindazon veszélyeket s nehézségeket, melyek őt céljának kivitelénél várak, előre látta: semmi sem tántoríthatá meg erős szívét föltételében, melyhez őt nem önzés vagy hiúság, hanem lelkének benső érzete vezette, mely után fáradva, mert benne látta életének feladását, magáról megfeledkezett.
1820-ban, tavasz kezdetén még egyszer elment Enyedre, e helyen, hol ifjúságának nagy részét tölté, az időben egykori tanítója, Hegedűs Sámuel lakott, s ő búcsút venni jött ifjúságának egyik legjobb barátjától. Könnyen öltözve, kis pálcával kezében, mintha csak ki a mezőre készülne, lépett barátja szobájába az utazó, s elmondá, hogy holnap indulni fog. Körösi nyugodt vala, arcán azon derültség mutatkozott, melyet nagy pillanatokban csak erős, csak magával tisztában levő kebel élvezhet, s nyájas beszélgetések közt folyt le a nap, az utolsó, melyet a barátok e földön együtt tölthetének. - Jövő reggel a vándor útnak indult. Barátja, ki őt a mezőre kíséré, a Maros partjáig követte szemeivel a távozót. - Körösi megkezdé nehéz pályáját, s a haza nem látta többé hű gyermekét.
Ne várja tőlem a tisztelt gyülekezet, hogy Körösi Ázsiában tett útjának leírásába, hogy tudományos érdemeinek méltánylásába ereszkedjem; arra hiányoznak adataim, erre nem érzek magamban képességet. Csak rövid vázlatát fogom adni dicső hontársunk életének; eredményeit érdemök szerint méltányolni egyedül azok képesek, kik vele a tudományok ugyanazon mezején fáradoznak.
Egy levélből, melyet Teheránból dec. 21. 1820. az enyedi kollégium patrónusaihoz írt, tudjuk, hogy megváltoztatva előbbi utazási tervét, a Balkánon keresztül Szírián áthaladva, utazása első évét Perzsiában végzé.
Érdekes e levél, mert a férfiú jellemét festve, tisztán kimondja azon célt, mely után kiindult. "Én - így szól -, hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való hálaadásomat s szeretetemet megmutassam, számba nem vévén a fáradságot, távolságot s megtörténhető veszedelmet, azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam meg, elindultam nemzetem eredete fölkeresésére, az ég megáldá lépéseimet, s ha valami nagy szerencsétlenség nem ér, rövid idő alatt megbizonyíthatom, hogy nem helytelen fundamentumon épült az én meggyőződésem!" Útjának részleteiről e levélben nem foglaltatik semmi, hihetőképp, mert már közeinek vélve célját, egy év leforgása után, amint írá, "mindazoknak, valakik nemzetünket becsülik, a legszélesebb kiterjedésben örvendetes relatiót tenni remélt."
Teheránból, hol az ott lakó angoloktól, főképp a nagyérdemű Willoktól mindenképp segítve, egy ideig tartózkodott, a fáradhatlan utas nem is várva meg a segedelmet, melyet hazájából kért, s mely neki az angol követség útján küldetett, Tibet felé indult, hova őt némely tibeti szavak magyar hangzása, s mint gondola, nyelvünkkel rokonsága vonzá; de hol azon egy levélből, melyet ottani tartózkodása alatt hazájába írt, csak ismét azt tudjuk meg, hogy a tibeti nyelv tanulásával foglalkozik.
Azon időt, melyet Körösi Tibetben töltött, mindeddig fátyol takarja. Tudjuk, hogy Kis-Bocharián keresztül a Gobi puszta felé vándorolt, hol részint Moorcrafttal, részint magányosan a Himalája völgyein s Tibetben körüljárt. Ezen utazások története s eredményei azonban előttünk ismeretlenek; az egy, mit biztosan mondhatunk, az, hogy idejének legnagyobb részét, mely Teheránból elindulása s Kalkuttába érkezése közt lefolyt, Kaman és Zsimkasz buddha kolostorokban tölté. Elkülönözve a világtól, kilenc négyszög-lábnyi szobában, hol a hévmérő négy hónapig mindig o alatt tizenöt fokon állt, ő tűz nélkül reggeltől estig dolgozott. - Ez a helyzet, melyben hontársunk hosszú éveket töltött, s negyvenezer tibeti szónál többet összeírva, megszerzé azon nyelvnek ismeretét, melynek irodalma, mint gondola, őt nemzetünk eredetének feltalálására segíteni fogja; s a tibeti nyelvnek első grammatikája és szótára, melyet ő készített, egyik dicső eredménye azon hosszú tudományos mártírságnak, melyre elég lelki erőt kívüle talán senki nem talált volna.
Elkészítve ezen munkáit, hogy azokat a világgal közölje, és más tudósokkal értekezzék, Csorna végre elhagyá szomorú lakhelyét, hol annyi éven át dolgozott, és Simla és Subhatu felé Kalkuttának indult. Ez azon időpont, melytől fogva társunkról valamivel részletesb tudósításokat szerezhettem; gyérek ezek is, de hitelességökért a híres utazó, b. Hügel Károly úr kezeskedik, ki Indiában tartózkodva, hontársunkkal közelebb ismeretségben állt, s azokat velem közölni szíves volt; s e kevés részletek is elengedők hontársunk nemes jellemét velünk megismertetni.
Azon időben, mikor Körösi Subhatuba ért, az angol-ind kormány, félve az orosz emisszáriusok befolyásától, minden észak felől tartományaiba jövő utast feltartóztatott; s habár az angol rezidens, ki Csomának a kamani kolostorban tartózkodásáról s életmódjáról rég hírt vett, őt gyanú nélkül fogadá, s az idegent, ki a Himalája szegényebb néposztályainak ruházatában érkezett meg, tisztelő barátsággal üdvözlé: nem állt szabadságában őt útjának folytatására fölhatalmazni, mielőtt arra az ezernégyszáz angol mértföldnyi távolban székelő fő-kormányszéktől engedelmet nem nyer. Tudtára adá Körösinek e kénytelenséget, s felszólítá őt, mondaná meg, mit kíván mulasztott idejének kárpótlásául? Erre azonban Körösi kinyilatkoztatva, hogy e mulasztás által jelenleg kárt nem szenved, végre csak azt fogadá el, hogy Subhatuban való tartózkodása alatt költségei, melyek hónaponként öt rúpiánál többet nem tevének, az ind-angol kormány által fedeztessenek. Bámulá a kormányzó e férfiú nagylelkűségét, s midőn számára ötszáz rúpiát tudta nélkül félretett, önházába fogadá az idegent, ki azalatt kérésére ázsiai öltözetét letéve, magyar nadrágban, mellényben s kék frakkban jelent meg Subhatuban, miként honn s a forró indiai égalj ellenére haláláig járni szokott.
A várt engedelem végre megjött, s a rezidens, ki utazónkról már előbb a legkedvezőbb jelentést tévé, búcsút véve több hónapos vendégétől, Princep Jakab híres kalkuttai tudósnak ajánlá őt, kinek Körösi számára már előbb azon ötszáz rúpiát átküldte volt, melyeket mulasztott idejének kárpótlásául a kormánytól elfogadni nem akart.
Kalkuttában, hol őt híre megelőzte, szíves fogadás várta honfitársunkat. A tudósok, kik előtt Tibetben tett tudományos búvárkodásai ismeretesek valának, s a közönség, melyet rendkívüli életmódja s főképp Subhatuban mutatott önzetlensége érdekelt, egyenlő kíváncsisággal fogadták az idegent, s az ázsiai társaság tagjává nevezve, a méltánylat, melyet itt talált, némiképp kipótolá azon nehéz áldozatokat, melyekkel azt megérdemelte. Egy nagy fájdalom vára azonban Körösire ez új körében, s mint később sokszor monda: "életének legkeserűbb Pillanatai azok, melyeket ez neki okozott".
Körösit Tibetbe való utazásra s e nehéz nyelv megtanulására némely tibeti s magyar szavak közt gyanított rokonság bírta, s habár későbben, észrevéve a különbséget, mely a két nyelv közt létezik, csak azon reményben folytatá stúdiumát, hogy a tibeti irodalomban nemzetünk eredetére nézve felvilágosításokat találhat: mégis azon meggyőződésben fordíta annyi szorgalmat e tanulásra, hogy oly nyelvet tanul, melynek ismeretéhez más, könnyebb úton jutnia nem lehetne. Midőn most Kalkuttában fáradságának eredményeit más tudósokkal közié, s tolok hallá, hogy e nyelv, melynek megtanulására ő férfierejének legjobb részét szentelte, a szanszkritnak csak romlott dialektusa; midőn meggyőződött, hogy azt, miért ő annyit szenvedett, sokkal könnyebben érhette volna el: szívét leírhatatlan fájdalom tölté, s az erős férfiút, ki annyi szenvedéseket nyugodtan s panasz nélkül elbírt, e meggyőződés beteggé tette.
De Körösi nem tartozott azok közé, kiket a fájdalom földre sújt, s habár fölösleges fáradozásainak emléke lelkét keserűséggel töltötte el, miután tibeti grammatikáját és szókönyvét az ázsiai társaság pártfogása alatt kiadta, újabb erővel fordult a szanszkrit nyelv megtanulásához.
Azon idő alatt, melyben munkái kiadásával foglalkozott, az ázsiai társaságtól felszólítva, egyszersmind e társaságnak ezeregyszáz kötetből álló tibeti kézirat-gyűjteményét rendezé a nagy orientalista, s ezen óriási munka, melyet tizennyolc hó alatt oly pontosan végze el, hogy minden kötet első lapján címét, foglalatjának rövid kivonatát diákul följegyzé, új alkalmat ada neki bebizonyítani azon önzetlenséget, mely őt jellemzé. - Princep ajánlatára - ki őt hív barátsággal követve, a mindennapi életben tapasztalatlant minden viszonyok közt segíté - a társaság, míg e munkát bevégzendi, havonként kétszáz rúpiával akará megjutalmazni fáradozásit, melyeket azonban Körösi minden szegénysége mellett sem fogadott el, kimondván, mennyire helytelen volna jutalmat elfogadni oly valamiért, mi neki magának annyira kedves, és mihez, hogy engedelmet nyerjen, ha tehetné, kész volna önmaga havonként annyit fizetni.
Ekkor érkezett Kalkuttába azon segedelempénz is, mely Körösi számára az 1830-i országgyűlés alatt a hazában gyűjtetett. A pénzt magát, átadva Princep barátjának, azon időre tévé el, mikor majd hónába visszatérend, hogy rajta ind könyveket s kéziratokat vásárolva, a hazának tudományos kincseket hozzon azon segedelemért, mely szemében csak azáltal nyert becset, mert a hazából jött, s annak jeléül fogadhatá, miként neve nemzeténél nincs elfelejtve.
Körösinek nem volt szüksége segedelemre. Az ázsiai társaság épületében lakván, az egyszerű férfiú - ki rizzsel s teával élt és szalmazsákon aludt, s nappal csak ritkán hagyva el szobáját - dolgozott, függetlensége érzetében pótlékot talált a nélkülözésekért, melyeket szenvedett. De mennyivel közönyösebb vala minden anyagi szenvedések iránt, annyival nehezebben tűrt mindent, mi által büszkeségében sértve érezheté magát, - kevésbé bántva, ha érdemei nem méltányoltatnak, mint ha jótétemények által magát önmaga előtt lealázva gondola.
Jellemének ezen sajátságát látjuk a következő esetből: Princep, kire a hazájából nyert segedelempénzt bízá, jobbnak találván, ha az kamatozik, félig Kőrösi engedelmével, félig nélküle, barátjának rábízott tőkéjét egy kalkuttai bankra bízá, mely rövid idővel ezután a többi indiai bankok nagy részével együtt megbukott, miután pedig ez alkalommal Körösi pénze is elveszett, Princep ajánlatára az indiai társaság honfitársunk egész veszteségét kipótolá. Az egész dolog hírlapok útján közöltetett s mindenki által jóváhagyatott. Csak ő maga, ki ezen adomány által magát sértve érzé, nem nyugodhaték meg ez eljárásban, és sokáig tartott, míg barátjának megbocsátá, hogy oly valaminek indítványozója volt, mi által becsületét sértve gondola.
Tisztelet s méltánylat foga körül dicső társunkat az angol-ind kormány fővárosában, s mind az ázsiai társaság tudós tagjai, mind a kormány, teljes mértékben elismerek a rendkívüli férfiú érdemeit. Ő maga azonban elkülönözve a társaságtól, csak a tudományoknak élt. Magába zárkózottan, mintha nagy titkot rejtene, melyet senkivel közölni nem akar, idegen az idegenek között, csak ritkán s kevesekkel lépve közelebbi érintkezésbe. Princep holta után senki nem volt, ki őt barátjának nevezheté. Lelke előtt mindig távol hazája állott, előtte azon cél, mely után hosszú vándorlására kiindult, s melyet elérni életének végső reménye vala.
Így folytak évei nem szűnő munkásság között, s Körösi teljesen bírva már a szanszkrit nyelvet, átkutatva az arab, szanszkrit s tibeti irodalmat, elkészülve érzé magát, s újra útnak indult. Meggyőződése szerint a dzsungur nép, mely Lhasszától kelet s észak felé Cham tartományban Kína határain lakik, vala az, melyet egész éltén át keresett, s melyben eldődeink ivadékait föltalálandja, - s e vélemény, mely részben nyelvrokonságon s azon meggyőződésen alapult, hogy a hunok, elhagyva hazájokat, Közép-Ázsiától Távol-Kelet felé keresendők - új reményekkel tölté lelkét, s Lhassza vala a cél, mely után a már ötvenedik évét túlhaladt férfi ifjúságának egész lelkesedésével zarándokolt. Így ért ő 1841-ben, március 24-én Dardzsilingbe, Sikken tartományába, hol az angol ügyviselő, Campbell úr által szívesen fogadtatva, egy ideig, míg a Ihasszai lámától tovább utazásra engedelmet nyerend, tartózkodni akart.
Körösi derült vala e napokban. Céljához közel érezvén magát, reménnyel s bizalommal tekinte a jövőbe, s úgy látszott, mintha elzárkózó kedélye, mellyel céljait máskor titkolá, megváltozott volna.
Elmondá Campbellnek egész életét, a célt, mely után útra indult, a nehéz szenvedéseket, melyeken tudományos vizsgálatai közben keresztül ment; ismereteit, melyeket oly drága áron szerzett, s melyekért most végre elnyerendi jutalmát. Hisz ő céljához közelgett, miért titkolná tovább terveit, melyeknek létesítésében őt senki többé meg nem előzheti; miért nem vallaná meg, mennyire vágyódik ő is az emberek méltánylása után, - midőn a ponton állt, hogy hivatását betöltve, fáradozásaiért dicsőség vár reá? - S ő nem csalódott: a fáradt vándor céljához ért.
Ápril 6-án Campbell úr Csornát betegen találta. - A Himalája völgyeiben uralkodó veszélyes láz megragadta honfitársunkat, s az orvosi segedelem, melyet eleinte elfogadni nem akart, elgyöngült testét nem tarthatá fel többé. Ápril 11-én 5 órakor reggel, körülfogva Campbell, Griffin orvos s néhány dardzsilingi angoltól, hunyt el fájdalmatlanul dicső társunk, s kinek szíve csak hónáért dobogott, ki nemzete feldicsőítésének szentelte napjait, annak sírja fölött idegen nyelven egy angol monda el dicséretét.
De midőn nagy honfitársunk halálára emlékezve szívünk fájdalommal telik el; midőn a gondolat, hogy e hazának egyik leghívebb gyermeke ott hamvad el, hol sírja fölött emléket nem emelhetünk, hová e hon gyermekei nem zarándokolhatnak, hol évekig talán soha egy magyar könnyei sem fogják áztatni nyughelyét: ne felejtsük el azokat, kik társunknak pártolói, barátai valának, míg élt; kik ha hazáját nem pótolhaták is ki, legalább enyhítek a vándor szenvedéseit; ne felejtsük azon dicső népet, melynél Körösi neve, ha nem is a szeretetben, mint nálunk, de tiszteletben fog maradni.
Dicsőn s fenségesen áll a brit Európa népei között. A világ öt része ismeri hatalmát, s lobogója uralkodva lobog a nagy tenger felett; s mégis nem ez az, mi Albionnak legszebb dicsőségét teszi, mi neve említésénél minden gondolkozót önkény-telén tiszteletre bír. Az állhatatosság, mellyel szellemi célokért küzd, a diadalok, melyeket az emberiség s tudomány mezején kivívott; a rokonérzet, melyet minden nagy gondolat s érzemény, a méltánylat, melyet minden való érdem - mint Körösié - e népnél talál: ez az, mi nevét naggyá s dicsővé teszi a világ népei között. - Az angol nemzet az, melynek Isten után a dicsőséget, mely Körösi érdemeiből ránk háramol, köszönhetjük. Teheránban Willok, Tibetben Moorcraft, Kalkuttában Princep, Dardzsilingben Campbell - mindig s mindenütt angolok valának, kik honfitársunkat tanáccsal s jótettekkel segítették, kik azt, mit e haza dicső gyermekeért nem tehetett, vagy tenni elmulaszta, kipótolták; s habár a tibeti grammatika és szókönyv által Körösi lerótta tartozását, s pirulás nélkül fogad-hatá el az idegenek jótéteményeit: csak kötelességet teljesítek, midőn társaságunk, midőn Körösi minden tisztelői, midőn egész hazám nevében nyilván köszönetet mondok e föld leg-dicsőbb népének azon pártolás- és segedelemért, melyet honfitársunk az angol nemzet egyes polgárainál és kormányánál talált.
S most sírjától tekintsünk vissza még egyszer Körösi életére. Midőn ő félig gyermekkorában élte célját megválasztá: ki hitte volna akkor, hogy a határozat, melynek nagyszerűségétől csak a tapasztalatlan ifjúkor nem ijedne vissza, soha megváltozni nem fog? "Gyermek merész álmai", gondolák azok, kiknek az ifjú föltételét, nagyszerűsége miatt piruló arccal elbeszélé - "ha majd az élet tapasztalásai megismertetik vele a világot s ön-gyengeségét: szemei előtt e fönséges álom önként el fog oszlani". - S nem volt-e igazságuk? Miként a felkelő nap a táj legmagasabb csúcsaira veti első sugarait: úgy ifjú képzetünk előtt létünk legemeltebb magaslatai tűnnek föl először, s valamint ritka, ki Körösi akkori korában elérhetlen célokat nem tűzött volna ki magának, úgy nincs, amit a tizennyolc éves ifjú föltételeiben bámulhatnánk; egy gyermek merész álma vala az, mi akkor lelkét tölté. De midőn látjuk, hogy a gyermekálom nem oszlik el, hogy a férfi a gyermek ábrándjáról le nem mond, hanem egyenként legyőzve az akadályokat, szembeszállva minden veszéllyel, küzd, míg célját eléri, vagy a tusában elvész: nem telik-e lelkünk bámulással; nem érezzük-e, hogy azon hatalmasok egyike előtt állunk, kiknek nem a világ, hanem önszívök jelöli ki irányukat; kiknek a siker, melyet szerencse ad, s a diadal fénye nem szükséges, hogy ragyogjanak? - Nem kell-e megvallanunk, hogy Körösi azon kevesek közé tartozik, kiknél, mint a zászlón címere és színei csak akkor látszanak meg egészen, ha ellenkező szél redőit szétbontá, úgy a nem kedvező szerencse csak leilöknek rejtett szépségét tünteti fel; s ha van, ki honért többet tett, nincs senki, ki a férfias kitartásnak dicsőbb példájaként állana előttünk.
"S vajon nem tévedés volt-e az, melyet Körösi egész életén át követett" - így gondolkoztak talán sokan, midőn Körösi távozásának híre a hazában elterjedt; "nem kell-e fájlalnunk -így elmélkednek talán sokan maiglan is -, hogy ennyi tehetség, ennyi lelkesülés egy elérhetlen, sőt elérve is oly csekély hasznú célra fordíttatott? Nincs-e a magyarnak elég tennivalója hazájában, a tudomány s művészet még elhagyott mezején, a közélet, polgárosodás nehéz, de dicső ösvényein? S ha Körösi óriási honszeretetével ide fordul, ha a legyőzhetlen akarattal, melyet viszontagságok csapásai, mint a vasat, csak keményebbé acéloztak, e termékenyebb térek egyikén működik: magának mennyivel több dicsőséget, a hazának mennyivel több hasznot szerezhetett volna fáradozásaival!" S talán nem csalódnak, kik így okoskodnak. Ki dicséret után vágyódik, az a mindennapiság járt ösvényéről ne térjen el. Maradjon ott a poros úton, hol vele ezrek haladnak, s ha a célhoz, mely felé mindannyian fáradnak, előbb közelíthet, az utána lihegő csoport bámulni fogja a hatalmas járót, ki által megelőztetett, de kit legalább követhet. - Az ember isteneiben is csak önképe mását imádja, esztelennek vagy szörnyetegnek hirdeti azt, kivel magát összehasonlítania nem lehet. - Kinek haszon kell, ki élvezni vagy legalább látni akarja a gyümölcsöket, melyeknek magvait elhinté: szűkebb körökre szorítsa vágyait. Munkásságának teljes sikerét csak az várhatja, ki azt kis célokra irányozá. Az út, melyen Körösi haladt, nem az, mely népszerűséghez, haszonhoz vagy élvezethez vezet. - De vajon csak a pillanatnyi méltánylat, csak a haszon, melyet forinton- s garasonként számolhatunk ki, mérlege tetteinknek? Ha úgy, akkor Leonidász dicső halála balgaság, akkor mindazok, kik nagy igazságokért koruktól nem méltányolva, sőt a tömeg gúnya közt vérzettek el - hasztalanul ontották verőket. Amaz az ellent nem tartóztathatá vissza hazájától, s látszólag hasznosabban cselekszik vala, ha bajnoktársait a hon más csatáinak tartja föl; ezek koruk eszméit vagy tévedéseit védve, azon lelki erővel, mely nekik csak üldözést szerzett, tapsot s dicsőséget arathattak volna; s mégis, ki kétkedik érdemeikben? ki merné mondani, hogy ők nem jól cselekedtek?
Valamint a hegyi patak, mely szikláról sziklára omolva magas vízesésekben a völgybe száll, sebes árjaival a hajót, mely rábízatik, széttöri, s rohanásának óriási erejével malmokat nem hajt, nem hasztalanul zuhant le magas helyéről, mert hatalmas szaváról a teremtő nagyságát hirdeti: úgy vannak emberek, kiknek csak a hivatásuk, hogy midőn nehéz pályájukon átfutnak, emberi természetünk egész nagyságát tüntessék föl. S nekik szép feladás jutott. Az emberi nemnek nemcsak nagy tettekre, melyeknek következéseit mindenki észreveszi - de nagyszerű példákra is szüksége van, hogy a serdülő ivadék, maga előtt látva a férfiút, kinek követésére magát gyöngének érzi, fölfelé tekinteni, nemes célokért lelkesedni, nekik áldozni tanuljon; s kinél ezt tehetjük, annak napjai nem hasztalan folytak el.
És vajon nem ilyen-e Körösi is? Példája azon állhatatos kitartásnak, melyet csak a halál szakaszthat félbe, de melynek irányát földi erő nem változtathatja meg - példája, hogy nehézség nincs, melyet erős akarat legyőzni képes ne volna; példája mindenekelőtt azon lángoló honszeretetnek, mely minden valóban nagy s nemes tetteknek legtisztább forrása.
Igen, Körösi szerette hazáját, lángolóan, mint kevesen, önzés nélkül, mint talán senki e világon. Oly korban születve, s oly viszonyok közt, hol az ifjú nagy cselekvésre tért nem látott maga előtt, midőn körültekintett, s népét halálhoz hasonló álomban látá: az erős, ifjú lélek, tettek s áldozatok után vágyódva, elfordult a jelentől, s népe múltjában kereste lelkesülése tárgyait. Honszeretet vala az, mi szívét tölté; de nem a jelen, mely nyomorúan állt előtte, nem a jövő, mely oly keveset ígért, hanem népének múltja vala az, mi szívét földobogtatá. - Az erős magyar faj, mely Ázsia közepéből egy ezred előtt küszködve e földre jött, s erős karjával egy nagy hazát szerze gyermekeinek, nem veszhetett el egészen. Elgyengülve itt a hosszú küzdelmek után, tespedve béke közt, elfajulva annyira, hogy már nemzetiségét felejtni kezdi, ki tudja, a törzs, melynek vésztől elkapott magvaiból egy ezredév alatt itt csak cserje nőtt, ott Ázsia földjén talán megtartá előbbi erejét, s szebben fejlődött régi hazájában, mint itt az idegen égalj alatt. - Az ifjú lelket nem ismert érzelem tölté e gondolatoknál, honvágyhoz hasonló s mégis olyan, mely őt hazájában nyugodni nem engedé, mely őt messze, ismeretlen országok felé vonzotta. És midőn a szegény székely diák, lelkének sugallatát követve, végre elhatározá magát; midőn ő, a magányos, vagyontalan, senki által nem segített ifjú, csak félig bírva még azon előkészületeket is, melyek nehéz feladatának sikeres bevégzésére megkívántattak, fölköté úti saruit, hogy a világ más részében eldődeinknek egy ezredév előtt elhagyott lakhelyét fölkeresse, hogy honnmaradt testvéreinknek köszöntést hozzon egy ezred előtt kivándorolt véreitől, kik messze nyugoton nagyszámú, ha nem is nagy nemzetté nőttek; - hogyha netalán szenvedés a magyar rendeltetése mindenütt, s eldődeink ivadékát is más népek által elnyomva, szerencse s dicsőség nélkül találná, a régi magyar törzsnek ágait elhozza magával, vagy letelepedjék ott, s a míveltség, jólét s vallás apostola legyen köztök: nem a legnagyobb, a legtisztább honszeretet vala-e az, mi őt erre lelkesíté? S mi volt az, mi őt annyi sor hegyeken, vizeken, tengereken s míveletlen nemzetek országain átvezette, mi Kaman és Zsimkasz kolostorokban, hol annyi évekig a világtól elkülönözve élt, lelkét fönntartá, mi az ötvenéves férfiút arra bírá, hogy Kalkuttát elhagyva, útnak induljon, ismét az egy, soha szem elől nem vesztett cél felé; mi adott erőt a férfiúnak, kérdem, ha nem honszeretete? Tán dicsőség utáni vágy? - Igen, Körösi vágyott a dicsőség után. Erezve, hogy éltét egy nagy célnak szenteli, tudva, mennyit szenvedett ennek eléréséért: a tisztelet, melyben neve az indiai tudósok közt állt, az érdek, melyet személye hónában gerjeszte, jólesett neki nehéz fáradalmai közt. Nem áll senki oly magasan vagy oly alant, hogy magát embertársaitól egészen függetlennek nevezhetné. Az erénynek kiváltsága, hogy mást nem kíván, mint mit tőle megtagadni nem lehet: tiszteletet; s dicső társunk nem volt közönyös az emberek méltánylata iránt. De vajon a dicsvágy maga, mely oly tetteknél, melyekre pillanatnyi elhatározás szükséges, csodákat mivel, adhat-e erőt ennyi kitűrésre; a hiúság bírhat-e valakit arra, hogy lemondva a közelebb fekvő dicsőségről, oly cél után fáradjon, melynek kivívása oly valószínűtlen? A dicsőség utáni vágy, maga azon ellenállhatlan szenvedély, melyet a tudomány egyesekben ébreszthet, ezeknek magyarázatára elégtelen. Ennyi erőt csak szeretet ád, ennyi áldozatra csak szeretet képes a világon, s ha azon érzeményt, mellyel hona iránt viseltetett, elvesszük, Körösi élete rejtély fog maradni előttünk; s ez az, mi emlékét örökké kedvessé teendi e hazában, mi által látszólag haszon nélkül lefolyt létére szívünk nagy reményekkel telik el; mert eszünkbe jut, hogy a hazának, melyet ekképp szeretni, a nemzetiségnek, melyért ennyit áldozni lehet, ha nagy múltja nem, legalább jövője van.
S e gondolat emelje lelkünket dicső társunk emlékénél!
A múlt homályban fekszik előttünk, s nem adatott talán senkinek fölemelni a fátyolt, mely nemzetünk eredetét takarja. Ki tudja? - Körösi talán elérte célját. - Hazája dicső eldődeinknek, a hely, hol mindaz, mi fajunkból Ázsiában megmaradt, együtt van; a szent föld, mely után egész éltén át sóvárgott: ott terjedt el talán a vándor szemei előtt. - Egy völgy a nagy Himalája áthághatatlan havasaitól körülfogva, melynek földje egy ezred óta nem mívelve emberi kezektől, szabadságának egész erejével hajtja növényeit; hol csak a sas, ha sziklán rakott fészkét körüllebegi, csak egy távol vízesésnek vagy a nyári vésznek szava szakítják félbe a nagyszerű csendet: talán ez bölcsője nemzetünknek; - vagy Ázsia véghetlen pusztáinak egyikén, hol most a karaván szomorúan folytatja útját, hol az embereknek nyoma eltűnt, s csak itt-ott egy halom, mely után a vándor útját irányozza, s melyet a karaván vezetője sírhalomnak mond, emlékeztet a természet urára: talán ott fekszik régi hazája nemzetünknek. De midőn Körösi e tájakon áthaladt, s leülve a sziklák egyikére, melyek az eltűnt nép által hőseinek emlékül emeltettek, szívét gyorsabban érzé dobogni; midőn a zöld kunhalmok egyikére felmenve, a körülte terjedő nagy pusztaságnak közepette egy magyarázhatlan érzés őt nemzetére, az elhagyott s az elérhetetlen hazára emlékezteié, és szemei könnyekbe lábadtak: ő nem sejdíté, hogy lábai eldődeinek szent porát tapossák, hogy a cél, mely után szíve oly hatalmason vágyott, e néhány sírhalom! S az utas újra fölköté saruit, újra elindult éltének nagy célja felé, melynek elérését talán csak azért tagadta meg végzete, hogy példáján eszünkbe jusson, miként munkásságunk tere nem a múltban, hanem a jövőben fekszik; miként nem eldődeink nagy neve, nem vérünk nemessége, hanem tettek emelhetik a magyart azon nagy népek sorába, melyeknek neve e földet dicsőséggel tölti ki.
Népünk eredete örök homályban fekszik előttünk. Nemzetünk múltjából ismerjük az egyes nagy erények példáit s azon szenvedéseket, melyeknek sebhelyeit hordani dicső - de nem ismerünk oly tetteket, melyekre hivatkozva mondhatnók, hogy fajunk nagy hivatást töltött be. - Tekintsünk körül e hazában! és vajon, ha sorsunk úgy akarná, hogy, mint eldődeink régi lakhelyeikről, úgy mi is e földről hatalmas ellenek által elűzetve, más éghajlat alatt keresnénk hazát, s egy ezred után unokáink egyike, mint Körösi, eldődeinek lakhelyét keresve, jőne vissza Magyarországra: föl fogná-e találni nyomdokainkat? E hazának terjedt határain hol van a nagy nemzeti emlék, mely még romjaiban is méltóan fönntartaná nevünket? Hol az eszme, mellyel az emberi nem eszmekincsét mi gazdagítottuk? Melyik a nagy, felejthetlen eredmény, melyet küszködve mi vívtunk ki? - Annyi századot töltöttünk e földön, s utódunk áthaladva határain, csak egy nagy pusztaságot vagy más népek teremtéseit fogná találni utánunk?!
A múlt szomorúan, fény nélkül fekszik mögöttünk; forduljunk azért kettős lelkesedéssel a jövő felé, s lelkűnknek adjon erőt azon meggyőződés, hogy a magyar dicsőségének korát túl nem élte még! Szép nagy ősök emlékeire visszatekinteni; szép oly fajból származni, melynek neve a világot dicsőséggel tölté el; de nagy tettekben meghaladni eldődeit, nemesíteni azok emlékét, kiktől származánk: ez szebb, dicsőbb hivatás; s mi nem panaszolkodhatunk, hogy nemzedékünknek nem ez a feladás jutott.
De midőn lelkünk nemzetünknek dicsőbb jövője után sóvárog, midőn forró imával fordulunk Istenünkhöz, hogy végre, annyi szenvedés után, megadja népünknek azt, mit oly régen várunk: ne feledjük el soha, hogy a hon szebb jövője csak nagy tettek jutalma lehet; hogy nagy célok elérésére nemcsak lelkesedés, de kitartás s állhatatosság kell - kitartás, milyennek példáját Körösi életében látjuk, s mely őt, ha azon célhoz nem is, mely után kiindult, s mely talán elérhetetlen vala, de legalább azok sorába vezette, kiknek a jövő megadja koszorúit.
Messze tőlünk, a világ egy más részében, ott, hol a Himalája emeli hótakart bérceit, pihen most a zarándok, hosszú vándorlása után. - A szív, mely oly erősen dobogott hónáért, idegen földben hamvad el, s maga a fű, mely pora fölött nő, idegen formájú; de Körösi emléke itt él közöttünk, s míg lesz szív e határok közt, mely hazája nevénél feldobog, míg a magyar nemzetiségért lelkesülni tud: dicső emléke fel fog maradni közöttünk. Adja az ég, hogy életének példája állhatatosságra s férfiúi kitartásra serkentse e hon gyermekeit; hogy neve, mely nemzetünk emlékkönyvének egyik legszebb lapján áll, mennél többeket intsen arra, hogy a jövő kor csak ahhoz hű s állandó tiszteletében, ki híven s állandóan meg tudott maradni azon ösvényen, melyet munkásságának választott.

----------------------------------------------

Csapkó Krisztina
Kőrösi Csoma Sándor élete és az őshazakutatás

Forrás: http://www.csoma.elte.hu/static.phtml%3Fmode=kcss.html

"Vajha nemzetünk homályfedte eredetét földeríteni sikerülne!"

ELŐZMÉNYEK

Őseink eredete, népünk származástörténete már Kőrösi előtt is foglalkoztatta az érdeklődőket. Elég, ha itt Julianus barátra gondolunk, aki az ilyen irányú utazások sorát megnyitotta. A 13. századi utazóban és Kőrösiben is az őshaza felkutatásának megingathatatlan vágya égett, ami megszállott eltökéltséggel párosult. Kőrösi kora azonban érthető módon teljesen más volt. A 18.század végén a 19. század elején a megújított irodalmi nyelv ügyében indított mozgalmak mellett a nemzeti önérzet táplálásában fontos szerep jutott az etnogenezisnek.Tartotta magát a hit miszerint a magyarság a hatalmas hun nemzetség leszármazottja. A hun-magyar rokonság elképzelésének rövid vázlata a következő volt: A hunokat szkíta népcsaládba sorolták, ősi lakhelyüket pedig észak-Kínában jelölték meg. A Kínának be nem hódoló északi hunok, a közöttük élő magyarokkal, nyugat felé vándoroltak az Azovi-tenger és a Kaszpi-tenger közötti vidékre. Görög kútfők a nyugat felé vándorló magyarokat türköknek nevezték. Névetimológia alapján tételezték fel német tudósok, hogy az elsodródó ujgurok azonosak lennének a magyarok (ungarok, hungarok) őseivel. összegezve a magyarokat a nyugati türk törzsek és az ujgurok összeolvadásából származtatták. A hun-magyar rokonság elmélete szívósan tartotta magát a 19. század elején, sőt a nemzeti romantika szárnyán új erőre kapott, reneszánszát élte. Dde hozzátartozik a dologhoz az is , hogy Gyarmati Sámuel munkássága nyomán a 18. század végétől mindinkább kibontakozott a hazai összehasonlító nyelvtudomány, amellyel megkezdődött a finnugor rokonság elméletének lassú térnyerése.A nemzeti romantika világképébe azonban jobban illett a "nagynépi" rokonság, és valószínűleg a nemzeti romantika ily módon is szélesedő áramlata sodorta magával Kőrösi Csoma Sándort is. De ki is volt ő valójában? Honnan indult és főleg hová érkezett?

 

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR ÉLETE
Származása, neveltetése és tanulmányai

"én a székely nemzettség szülötte vagyok"

1784. április 4-én született Kőrösön. (A falu egyébként 1904. óta a Csomakőrös nevet viseli.) A születés dátumát egyesek ugyan vitatják, de azt hiszem ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy milyen családban és milyen körülmények közt nőtt fel. A Csomák régi székely köznemesek voltak, egyszerű, szerény, de jó módban éltek. Maga az apa, Csoma András is székely határőr volt. Kőrösi egyébként élete végéig büszke volt székely származására, angol nyelvű könyveinek címlapján is "székely-magyar"-nak nevezte magát. Az elemi ismeteteket a kőrösi falusi iskolában szerezte meg. Gyermekéveiről egyéb információink azonban alig vannak, de öccsének, Józsefnek egy érdeked följegyzése már részben előrevetíti későbbi sorsát.: "Ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent; mint gyermekek nem versenyezhettünk vele gyaloglásban; ha egy domb tetejére feljutott nem érte többé be ezzel, kíváncsi volt tudni, mi van a másik domb mögött s amazon is túl.. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt." 1799. körül került a nagyenyedi kollégiumba. A kollégium a kálvinista székelységnek szinte nemzeti intézménye volt, diákjai és tanárai szinte kivétel nélkül közülük kerültek ki. A kollégiumban nem tettek különbséget nemes vagy zsellér fia között. A székelyek igyekeztek, hogy fiaikat ide küldhessék, mert ha papi vagy tanári pályára léptek felmentették őket a határszolgálat alól. Ottani pályáját egykori tanítója és későbbi hű barátja Hegedűs Sámuel egyengette. Jegyzeteiben érdekes adatokat hagyott hátra Kőrösi ifjúságáról.: "... jó lélekkel merem mondani, nem tudom, hogy elöljáróinak vagy nevelőinek valaha okot adott volna a legkisebb felszólításra vagy tanulótársainak neheztelésére. Kőrösit azon ritka szerencséjű emberek közé számítom, akiről soha senkit panaszkodni nem hallottam, valamint azt sem, hogy ő valaha valakiről panaszkodott volna. A munkát és a fáradtságot bámulásig győzte." Kollégista évei alatt is hihetetlen egyszerű és önmegtartóztató életet élt. Mintha már ekkor a nagy utazásra készült volna. Vagy földön vagy deszkapadozaton hált. Húst ritkán evett, alkoholt sohasem fogyasztott. Eledele cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta volt. A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, és egyenesen gyűlölte. énekelni, táncolni vagy akár csak ugrálni is soha nem látták. Belső szigorúságával függött össze takarékossága. Újfalvy Sándor, a református Erdély jeles emlékírója tanulótársa volt Kőrösi Csoma Sándornak, így emlékszik erről.: "Hazulról néha székelypogácsát kapván, nem költötte el , hanem feldarabolva pénzen eladta. Pénze mindig volt- mi gyakran kölcsönöztünk tőle, ő soha senkitől..." Külsejéről szinte egybehangzóan nyilatkoztak tanítói és diáktársai. "Kőrösi középtermetű volt, s inkább a szárazok, mint az izmosok, inkább a gyengék, mint az erősek közé számlálható: mind emellett állandó egészségű, én legalább soha betegnek nem tudom. Arca barna, és inkább hosszú volt, mint kerek, szelídvonátaiból mindenki szimpátiát olvashatott ki, szemeiből bizonyos melankólia nézett ki... kevés, de igen nyájas beszédű volt. Nem hiszem, hogy valaha egész életében rendkívül megharagudni tudott volna." Ugyanakkor meglepően egybehangzóan nyilatkoztak szellemi képességeiről. Diáktársa ezt írta róla.: "Gondolkodó, mély eszű, de sebes feltaláló eszű nem volt, akiben ilyet ismert respektálta." Míg egykori tanára eképpen vélekedett.: "Ami talentumát illeti: teljességgel nem vala lángelméjű de annál nagyobb volt a szorgalma." Mint később az írta: tudományai között legkedveltebb a nyelvészet, a földleírás és a történelem volt. Zseniális nyelvérzéke volt, mint azt később egész élete munkásságával bizonyította. Kész hajlama és tehetsége volt a nyelvtanuláshoz. Latinul, görögül, németül, franciául iskolai évei alatt tanult meg. A teológiai fokozaton a héber nyelv következett. Minden alkalmat megragadott a nyelvtanulásra. Belekóstolt az arab és török nyelvbe is. Később Göttingenben megkezdte az angol, spanyol, olasz nyelv tanulását, majd az egyetemről hazatérve a szerb és horvát nyelvekkel foglalkozott. Nem lehet pontosan tudni, de indulásakor kb. 14 nyelvet ismert. Szenvedélyesen szeretett a földrajzi leírásokban és utazásokban búvárkodni. A 18. században egyébként is nagyot fejlődött a földrajz és a térképészet tudománya. Pontosabb leírások álltak rendelkezésre, az ismert világ határai nagymértékben kitágultak. A korábbi kozmográfia helyett rendszerezettebb és teljesebb ismereteket nyújtó szaktudomány született. Számos új műszer (teodolit, kronométer) segítette a munkát. Külön szerencsének könyvelhető el, hogy Benkő Ferenc, a magyar nyelvű földrajztudomány megalapítója, a "Magyar geográfia" című munka szerzője tanította. A történelem iránti vonzalma Herepei ádámnak tulajdonítható az enyedi kollégiumban. A magyarok eredetéről és ősi származásáról már akkor sok vitatkozás folyt az ifjúság között. állítólag Kőrösi már akkor fogadalmat tett két diáktársával, hogy e célból egykoron utazást tesznek. Majd tíz év múlva a göttingeni egyetemen egy híres orientalistával, Eichhorn tanárral került közelebbi viszonyba, és szándéka így még erősebben kifejlődött. Eichhorn állítása szerint ugyanis az arab kéziratokban mind a középkorról, mind a magyarok ázsiai történetéről sok adat van. Ezért tanulhatta az arab nyelvet és ezért időzhetett útja során Konstantinnápolyban mindaddig, míg minden arab historikust át nem nézett. De tanulmányaira visszatérve, előbb még elvégezte a kollégium felsőbb osztályit, majd tanító lett az alsóbb osztályokban. 1815-ben miután letette végső vizsgáit a kollégium vezetői tudása nagyrabecsüléseként kilátásba helyezték, hogy megkapja az angol alapítványból akkortájt létesített ösztöndíjat. így jutott el Németországba a már említett göttingeni egyetemre. Csoma a legelső volt azok között, akik elnyerték az ösztöndíjat. Három évig tartózkodott itt. Két professzora volt, akiknek különösen sokat köszönhetett. Az egyik a szintén említett Eichhorn professzor, a másik Blumenbach professzor, az antropológia megalapítója. Utóbbi révén tette magáévá az ujgur elméletet. Ugyanis a professzor irányította rá figyelmét arra, hogy a magyarok valószínűleg a kínai évkönyvekben sokat szereplő ujguroktól származnak. Szintén ő lett az, aki arra biztatta, hogy a magyarságnak ezt az állítólagos őstörzsét, és ezeknek eredeti hazáját felkeresse. 1818. végén ismét visszatért Nagyenyedre. A kollégiumban nagy örömmel és tisztelettel fogadták, sőt nevelői állást is ajánlottak neki jó fizetéssel és ellátással. Ő azonban egy pillanatig sem tántorodott el abbéli elhatározásától, hogy amint kellőképpen előkészült, elindul régóta tervezett útjára. Hiába rémítgették professzorai az utazás veszélyeivel, akadályaival, Kőrösi megingathatatlan volt. Az volta terve, hogy Odesszának indul, onnan Moszkvának Irkutszk felé, s majd innen próbál behatolni Kína északi részébe. Mint a későbbiekben látni fogjuk útja koránt sem úgy alakult, mint ahogy eredetileg tervezte. 1819. november 23-án pedig minden komédiázás és ceremónia nélkül 35 évesen elindult ázsiába, mintha csak a szomszéd faluba készülne. Döbrentei Gábor a magyar irodalom lelkes támogatója gyüjtést, társadalmi támogatást ajánlott fel Kőrösinek, de ő nem fogadta el. így a zsebe csaknem üres volt, de hatalmas elszántsága ezen az "aprócska" hiányosságot minden tekintetben ellensúlyozta.

 

A nagy utazás

"Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,
s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.
Nyugati ködben messze elmaradt
a nagy lázakba zsibbadt Európa..."

(Áprily Lajos: A zarándok)

Kőrösi Csoma Sándor útját nem csak a megtett nagy távolság miatt értékelhetjük nagynak (kiszámították, hogy több, mint 12 ezer kilómétert utazott, és mindezt többnyire gyalogszerrel), hanem azért is, mert nagyongyakran az emberi tűréshatár felső fokát súroló és meghaladó körülmények között tette meg mindezt. Ezeket a veszélyeket ő maga is világosan látta, de nem számolt velük. Barátai arra is próbálták rávenni, hogy csatlakozzék a nagy német tudósnak, Humboldtnak tervezett szibériai utazásához. Végül is 1819. novemberének végén egyedül lépte át a román határt. Csoma túlságos szerénysége, valamint az a törekvése, hogy elkerülje saját személyének előtérbe állítását megakadályozta abban, hogy az utazásait, élményeit, ugyanakkor szenvedéseit részletesen leírja. Egyetlen feljegyzés, amelyben az útjáról ír az az 1825-ben a brit kormánynak írt beszámolója, de ez is csak adatszerű felsorolás. Útja következőképpen vázolható. ( A térképen pedig követhető. ) A Vöröstorony-szoroson keresztül Bukarestbe érkezett a török nyelv gyakorlására, de nem járt sikerrel. Majd Szófia, Plovdiv következett s Drinápolyon át Isztambulba ment volna, de a dühöngő pestis miatt énosz felé kellett kerülnie. Hajóra szállva tovább utazott Alexandriába. Rövidesen azonban itt is kitört a pestis, így szíriai hajóra szállva kis kerülővel Cipruson és Szidón keresztül Bejrútba, majd Tripolit érintve Latakiába jutott. Aleppót "különféle karavánokkal, egyszerű ázsiai öltözékben, gyalog utazva" hagyta el. Hogy miért gyalog, annak legfőbb oka az lehetett, hogy az utazás igen költséges volt. De akár gyalog, akár nyeregben történt az utazás, európai utas számára elviselhetetlen nehézségekkel járt. Hogy mik lehettek ezek a veszélyek egy másik nagy keletkutató, Vámbéry ármin útikönyveiből ismerhetjük meg. A szokatlan természeti (földrajzi, éghajlati) és társadalmi viszonyok (vallási, nemzeti gyűlölködés, emberrablás) egyaránt fenyegették az utast. Az elviselhetetlen forróság, a víz hiánya szörnyű kínokat okozhat, és olyan érzést kelt az emberben mintha kemencében tartózkodna. Moszulból a Tigrisen tutajjal folytatta útját bagdadig. Némi előkészület után Irán felé vette útját most már magasabban fekvő tájakra. 1820. október közepén érkezett Teheránba. Csoma tudta, hogy Teheránt elhagyva még óvatosabbnak kell lennie, hiszen útját még nyugtalanabb vidékek felé folytatja, ahol keresztény európaira még nagyobb veszély leselkedhet. Közép-ázsiába igyekezett. Sáhrud-Meshed-Merven (Türkmenisztánon) keresztül Buharába érkezett, immár örmény öltözetben, hiszen perzsa királyi rendelet írta elő, hogy az erre járó európaiak az országban a szokásos módon öltöködjenek. Mivel a városban kétes hírek keringtek, ezért Buharából nem Szamarkand irányába északkeletnek, hanem délkeletnek fordult. Kis kitérővel Afganisztánon keresztül szeretett volna Belső-ázsiába jutni. De ahogy előbb pestis, most helyi háborúk térítették el eredeti uticéljától. Három-négyezer méter magas hágókon kellett átvágnia, hogy végre Kabulba érjen. 1822. elejét írt már ekkor a naptár. Pesavár után Lahoréba, a szikh Pandzsabia fővárosába vette az útját, onnan pedig Kasmíron keresztül Jarkandba szeretett volna eljutni.Kasmíron keresztül azonban a Nyugat-Tibet egyik tartományába jutott, és innen látva a Jarkand felé vivő út nehézségeit és költségességét, nem merte vállalni. Itt már ötezer méter feletti hágókat kellett volna megmásznia. Végül 25 napos vívódás után visszafordult. A legtöbb Kőrösi kutató azt gondolja, hogy sorsa ezzel a momentummal pecsételődött meg. Ismét Lahore felé vándorolva 1822. júniusában találkozott William Moorcroft angol állampolgárral, aki utazó vagy inkább földerítő volt. Az angol hívhatta fel rá Kőrösi figyelmét, hogy sem neki, sem a művelt világnak nem lenne haszontalan, ha a világ figyelméből eddig kiesett, zárt és ezidáig ismeretlen Tibetnek, e titokzatos ország nyelvének és irodalmának szentelne néhány évet. Munkáját a Bengáliai ázsiai Társaság is készségesen támogatná, mind erkölcsileg, mind anyagilag. Lahoreig egyébként nem csak Moorcroft volt az egyetlen, aki egyengette hősünk amúgy is meglehetősen rögös útját. Jótevőiről úgy, mint Schafer József, Alexandriában lakó tiroli kovácsmesterről Pohle Ignác cseh származású kereskedőről, akivel Aleppóban találkozott; a Bagdadban tartózkodó Szvoboda Antalról; valamint a teheráni brit ügyvivőről és fivéréről a Willock-testvérekről megemlékezett és köszönetet mondott később megjelenő szótára előszavában. Az út nehézségeit és viszontagságait jelzi talán az is, hogy 1820. december 11-én Kőrösi kénytelen volt levelet írni Teheránból Enyedre a patrónus urakhoz. Igen egyszerű oka volt erre: a pénze elfogyott. Idehaza a gyűjtés azonnal megkezdődött, de a küldött összeget Csoma már nem várhatta meg, eredeti célkitűzései nem hagyták nyugodni... 1822. nyarán tehát pont kapóra jöhetett az angol ajánlata, de a fordulatról ő maga mindössze annyit írt: "föltettem magamban, hogy e különös nyelvnek szerkezetével megismerkedem..." Hogy mi vonzotta? Valószínűleg a feladat titokzatossága, és ugyanakkor ismeretlensége. Ma már nem lehet pontosan megállapítani egy azonban biztos: életre szóló programmá alakult, és így lett az őshazát kereső Kőrösiből Tibet világhírű nagy tudósa.

 

Kőrösi kutatásai

"Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat keletre jövök
s ahogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet,
egész életemet oly tudománynak szentelem, melyek
a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak
és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban
lévő adatokra nemzetem történetében."

(Kőrösi Csoma Sándor)

Miután csatlakozott Moorcrofthoz együtt érkeztek meg Lehbe. Az angol kölcsönadta tanulmányozásra Giorgi olasz hittérítő Alphabetum Tibetarum című1762-ben Rómában megjelent munkáját. Giorgi feltétlenül úttörő szerepet tölt be a Tibet-kutatás terén, de műve mégis kezdetleges, rendszertelen. Mindenféle leírásokat közöl Tibetről, a buddhizmusról és a tibeti nyelvről, de mindezt válogatás, ellenőrzés és kritika nélkül. Moorcroft nem erőszakolta rá Csomára a tibeti nyelv tanulmányozását, hiszen félreérthetetlenül azt mondta jelentésében, hogy ő maga érez kedvet a munka iránt. Ezen kívül az ismeretlen tibeti kútfőkből sok érdekes adatot remélt a magyar őstörténetre vonatkozóan, íly módon össze tudta egyeztetni a tibeti nyelv kutatását a saját eredeti útitervével. 1823. júniusában Kőrösi a nyugat-tibeti Zanglába gyalogolt, ahol egy tudós lámával zárdába vonult. Másfél évet töltött mély elmélyedésben. A láma útmutatásával megtanulta a tibeti nyelvet. (Ő volt az első európai, aki megtanulta.) Mestere elsősorban a buddhizmusba vezette be, majd a test anatómiáját tanította. Csoma igénytelenségére jellemző, hogy a Bengáliai Tudós Társaság által költségeire folyósított 50 rúpia felét a munkában segédkező lámának adta. 1830-ig még két alkalommal járt Nyugat-Tibet egy-egy lámakolostorában. Másodszor 1825-1827-ig Pukdalban , majd harmadszor Kanumban. Munkakörülményei igen siralmasak voltak. Látástól vakulásig bújta a könyveket, tápláléka mindössze az ott szokásos zsíros, sós, fehér tea volt. Századunk huszas éveiben Baktay Ervin bejárta Kőrösi nyomait. Zanglában még találkozott olyan öregekkel, akik szájhagyomány alapján tudtak Csomáról, vagy ahogy ott nevezték, Szkander bégről. Az öreg zanglai arról is tudott, hogy Kőrösi egyszerű tibeti ruhában járt. Azt is elmondta, hogy kezét rendszerint a ruhája alatt tartotta, a hóna alatt melengetve, s csak akkor húzta elő egy-egy pillanatra, ha fordítania kellett. Ismerve a fűtetlen kolostorokban uralkodó lehetetlen állapotokat csak csodálhatjuk a tudós hősies munkáját. Minden bizonnyal az éghajlat feltételeihez szabta munkáját. Az állandó olvasáson kívül az enyhébb hónapokban az írásbeli munkát végezte, szójegyzéket és jegyzeteket készített, szövegeket másolt, míg a kegyetlen hideg téli hónapokban a kolostor több tízezer oldalt kitvő könyveit lapozta át és olvasta végig. írásaiból kitűnik, hogy a tibeti nyelv és irodalom éppúgy érdekelte, mint a buddhizmus vallási rendszere és az egész tibeti művelődés. A humán tudományokon kívül természettudományokkal is foglalkozott. Ilyenformán megismerte a csillagászat, kronológia, a mezőgazdaság és a vegytan tudományát, kézművességet és hadtudományt. Tibeti tudománya nyelvészeti tanulmányokkal kezdődött, de enciklopédikus ismeretszerzéssé szélesedett. Párhuzamosan megkezdte a szanszkrit nyelv tanulását. Rájött, hogy a tibeti munkák többsége szanszkritból készült fordítás, ami az indiai hitvilág és a buddhizmus alkotásai. Második útja negatívuma, hogy nem sikerült olyan harmónikusra a lámához fűződő viszonyában, mint az első. Tanítója megvátozott, már nem a régi lendülettel folytatta a tanítását. Végül pedig ő maga kísérte Kőrösit Szultánpurba az újabb tanulás színhelyére, majd eltűnt. Ilyen körülmények között csak részleges, a vártnál jóval szerényebb eredményekkel zárult az út. A lelkiismeretes tudóst csak kismértékben kárpótolta, hogy az eltelt időben számos tibeti fanyomatot és kéziratot szerzett brit megbízói számára. Harmadik útja után 1830. őszén Kalkuttába indult. Nyolc évi tibeti tanulmányainak kéziratait és könyveit egész teherhordó csapat kísérte. Kalkuttába érkezve még 18 hónapra volt szüksége, hogy tibeti nyelvtanát és szótárát sajtó alá rendezze és kinyomtathassa. Hihetetlen kitartását bizonyítja, hogy ilyen körülmények között is több, mint 40 ezer tibeti szót gyűjtött össze, és szedett rendbe. A művek 1834-ben kerültek ki a nyomdából. Miután Magyarországon megtudták, hogy Csoma nagy tudós és műveit az indiai kormány kiadta, azonnal fellángolt az érdeklődés és a rokonszenv iránta. Itthon gyűjtés indult Csoma segélyezésére, de Kőrösi minden pénzt visszaküldött. Kalkuttában a Társaság véglegesen alkalmazta. A Társaság épületében szobát kapott, fizetését havi száz rúpiára emelték. Azonban tudományos hírneve sem tudta feledtetni eredeti célját. 1835. végén a szanszkrit nyelv tanulmányozására kért magának útlevelet. észak-Bengáliában két évig tartózkodott, ahol a magyar, szanszkrit és a hindu nyelvek közötti esetleges rokonságot kutatta. A várakozása azonabn nem igazolódott be, ezért nagyon szeretett volna Lhaszába, Tibet fővárosába eljutni. A könyvtár gazdag anyagának áttanulmányozásától várta elméletének beigazolódásást. Ekkor még vissza kellett Kalkuttába térnie. Tanulmányokat írt és tovább rendezte a Társaság könyvtárának gazdag keleti anyagát. Ugyanolyan visszavonultan és zárkózottan élt, mint korábban a lámakolostorban. Terve azonban nem hagyta továbbra sem nyugodni, és végül 1842. elején módja nyílt arra, hogy elindulhasson Tibet fővárosa felé. 58 éves volt ekkor. Csónakon indult felfelé a gangeszen és két vagy háromheti utazás után a már erősen emelkedő bércek felé vette az útját a folyó bal partján, hogy az ismert úton Titalján át Dardzsiling felé tartson. Ennek a trületnek az utolsó szakasza már sűrű, trópikus növényzetű, posványos terület. Az a hirhedt öv, amelyet terrai elnevezés alatt, mint legveszélyesebb, maláriával ellepett vidéket ismernek. Csoma szokás szerint gyalog utazott, Terraiban valószínűleg meghált és lázt kapott, Dardzsilingbe érve ágynak esett. Dr. Campbell kormányügynök hivatalos jelentéséből ismerjük Kőrösi utolsó napjait. Csoma utolsó szavaiból kiderült, hogy minden reménye abban öszpontosult, hogy a jugarok országát megtalálja. Lharszától északkeletre Kína nyugati határain hitte meglelni.néhány nap múlva állapota válságosra fordult és 1842. április 11-én reggel 5 órakor panaszszó nélkül elhunyt. A dardzsilingi temetőben nyugszik, a végtisztességet dr. Campbell tartotta felette. Személyes hagyatéka könyvekkel és iratokkal telt négy láda, egy kék öltöny, néhány fehérnemű és egy főzőedény volt mindössze.

 

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR JELLEMZÉSE

"Urak, amit tanultam, magyartól tanultam,
s amit tanítandok,
azt magyartól tudandjuk mindnyájan."

(Toldy Ferenc)

Csoma példamutató aszkéta életével még életében nagy tiszteletet váltott ki. Halála után ez a tisztelet szenteket megillető tiszteletté fokozódott. Dardzsilingi sírját még ma és rengeteg tibeti és indiai keresi fel. Nyugat Boddhisattvájaként emlegetik. Két úttörő jelentőségű műve állított igazi emléket nevének. E műveiről mindenütt a művelt világban a legnagyobb elismerés hangjai szólnak. William Hunter, angol India-kutató, a magyar tudós életrajzi vázlatában például ezt írta: "Csoma egymagában többet tett, mint Ochterlony hadseregei, és nem kevesebbet, mint Hodgson diplomáciája, hogy keresztül törje a Himaláját..." Toldy Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia titkára emlékbeszédében mutatott rá arra, hogy az "igazi dicsőséget nem a nagy múltú ázsiai népekkel való kétes rokonság feltárásával, az őshaza nyomozásával szerezte nemzetének, hanem éppen az egyetemes tudomány egy új aknájának megnyitásával..." A későbbi kutatók így már könnyen építkezhettek azokra az alapokra, amelyeket ő egy élet fáradtságos munkájával halmozott össze. Kőrösi jól példázza azt, hogy egy egyszerű sorból származó ember koldusszegényen is, tengernyi szenvedés között hogyan őrízheti meg emberségét, és hogyan vívhatja ki egy világ elismerését. Irataiban azonban soha nem olvashatunk szenvedéseiről, hőstetteiről, vágyairól. Elméje békés volt, mentes minden szenvedélytől. Csomát kimeríthetelen tudásszomj vezette. Hogy mennyire a tudománynak élt bizonyítja az a tény, hogy tibeti szótárának és nyelvtanának kiadása után a jutalmat sem az indiai, sem a magyarországi felajánlásokból nem fogadta el. álhatatos kitartásának útjába mindössze a halál állhatott. Kitűzött célja ugyan téves volt, mégsem fáradt hasztalanul, hiszen "a tudomány Kolumbusza volt ő, mást -többet- fedezett fel, mint amiért indult" -ahogy írja Szilágyi Ferenc. Ennek ellenére Kőrösi csodálatos egyénisége, igénytelensége, fanatizmusa, szerénysége és lelkiismeretessége, nagy tudása még ma is rejtélynek számít.

 

KŐRÖSI KUTATÓK RÉGEN ÉS MA

"...ólmot keresett, és aranyat talált,
és ami még ennél is több
nagyon jól felismerte a nemesfém értékét."

(Arthur Schopenhauer)

Az utókor némi késéssel ugyan, de a legnagyobbak sorába emelte. írók, költők, utazók, földrajztudósok, töténészek és orientalisták sokat írtak róla. Kőrösivel kapcsolatos ismeretienk megalapozását egy Indiába szakadt negyvennyolcas honvéd hadnagynak, Görgey tábornok hadsegédjének, Duka Tivadarnak köszönhetjük. Duka 1854-ben, mint katonai orvos a kelet-indiai kormány szolgálatában Kalkuttában dolgozott. Föltett szándéka volt, hogy amennyiben ideje engedi Kőrösi Csoma Sándor emlékei, élményei után fog kutatni. így másolhatta le a Bengáliai ázsiai Társaság irattárában őrzött leveleket és okmányokat. Ugyanakkor sikerült hozzájutnia a főítélőszék levéltárában egy kis vasszekrényhez, amely Csoma hátrahagyott magániratait foglalta magába. Az iratokat még éppen az utolsó pillanatban másolta le, hisz néhány nap múlva a szekrényeknek már hült helye volt. Monográfiája végül a tudós születésének cetenáriuma után egy évvel, 1885-ben jelent meg. érdemei a Csoma kutatás területén elévülhetetlenek, hisz neki köszönhető Kőrösi aránylag gazdag levelzésének, dolgozatainak, kisebb-nagyobb tanulmányainak összegyűjtése, lefordítása és kiadása. A későbbi kutatók hosszú időn át Duka fárádozásainak gyümölcséből éltek. Számos kutató foglalkozott Csoma munkásságával, de sokáig ez semmivel sem volt több, mint Duka kutatása. A legértékesebb kutatók sorába gr. Kuun Géza, Újfalvy Sándor, Baktay Ervin, Ligeti Lajos, Maksay Albert, Szilágyi Ferenc tartoznak. Baktay, aki egyébként maga is végigjárta Kőrösi útját, inkább földrajzilag gazdagította értékesen ismerteinket. Kárffy ödön inkább adatfeldolgozó munkát végzett 1914-ben. Csetri Elek a levéltári anyag feldolgozásában lépett nagyot előre. William Wilson Hunter volt az első külföldi, aki Csoma életét feldolgozta. Hunter élete nagy részét Indiában töltötte. Számos nyelvészeti tanulmányt írt, de érdeklődött a történelem iránt is. Ilyen irányú kutatásai közben ismerkedett meg Kőrösi életével, munkásságával, majd 1885-ben az allahabadi "The Pioneer Mail" című folyóiratban, egymást követő részekben kiadta Csoma életrajzát. Hunter nagy érdeme, hogy megvilágítja a zarándok tudós indiai erőfeszítéseit és ki meri mondani kudarcait.

 

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR EMLÉKEK ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN

Köztudott, hogy nem csak Kőrösi tette halhatatlanná saját nevét az újabb és újabb kiadást megélő tibeti nyelvtanával és szótárával, valamint "Buddha élete és tanítása" címen 1957-ben megjelent tanulmányaival, hanem az utókor is számos emléket állított a tudósnak. A legrészletesebb és legérdekesebb leírást egy világjáró magyar festőnek, Schöff ágostonnak köszönhetjük, aki Kalkuttában elkészítette Kőrösi egyetlen hiteles arcképét. A pesti festőművész 1836. körül ment Indiába, és Kalkuttában többször is felkereste nagy hírű honfitársát, akivel baráti viszonyba került. A tudós halála után az emberi kegyelet hamarosan mind több emléket állított Kőrösinek. Kezdve az ázsiai Társaság megszavazott ezer rúpiájából emelt dardzsilingi sírral, egészen Tokióig megtaláljuk Csoma emlékeit.1933-ban a tokiói taisha Egyetemen helyezték el bronzszobrát, amely Bodhisattvaként ábrázolja, Holló Barnabás alkotása pedig még mindig áll a kalkuttai Asiatic Society székházában. Szobra áll szülőföldjén Csomakőrösön, Marosvásárhelyen, Budapesten a Tudományos Akadémia épületében és a Kínai Múzeum kertjében. Nagyenyeden, Göttingenben, Teheránban emléktábla örökíti meg a tudós ottjártát.Vietnámban tibeti stílusú emlékmű, Szécsényben múzeum viseli nevét. További utcák, közintézmények (e sorok írója például maga is Kőrösiről elnevezett kollégiumban lakik) végeláthatatlan sora ma is jelzi a hálás utókor tiszteletét.

----------------------------------------------------------

BERNARD LE CALLOC'H
Kőrösi Csoma Sándor útinaplója

Fordította és előszót írta: Örvös Lajos
Püski Kiadó, Budapest, 2000
http://www.communio.hu/vigilia/2000/3/kor0003.html

A teljes mű a Püski Kiadónál jelent meg, Örvös Lajos fordításában. Szerzője, a hajdani gödöllői premontrei francia gimnázium tanára, Kőrösi Csoma egyik legnevesebb francia kutatója, aki a fellelhető dokumentumokból állította össze a naplót.

 

Zangla, 1823. július 1.

Június 16-án reggel keltem útra a csomagvivő emberrel, akire a főminiszter bízott, hogy rendben megtegyem ezt az utolsó, döntő szakaszt, amelynek végén letelepszem egy időre Zanszkárban. Zsebemben lapult Cevang Döndupnak a barátjához, Szangje Püncoghoz írt levele, amelyben arra kéri, hogy részesítsen meleg fogadtatásban, és segítse elő filológiai kutatásaimat. De egy másik levelet is vittem. Ezt Moorcroft írta a zanglai apátnak, hogy adjon szállást a monostorban, ha megengedik a rend szabályai, és tegye lehetővé, hogy a legjobb feltételek közt dolgozzam.

Ez a zanszkári hegyláncot átszelő út azt az érzést hagyta bennem, hogy igazi hőstettet hajtottam végre. Három hegyvonulaton kellett áthaladnunk, amelynek csúcsai 6000 méternél is magasabbra nyúlnak. Egész napi járás után valami holt vidékre érkeztünk, amelyen át nem vitt nyom, ösvény, ahol nem volt egy fa, nem nőtt fű. Körös-körül a teljes kopárság, kővé dermedt táj, amelyen a legszebb időben is viharos szél söpör végig. Semerre egy menedék, egy lakóház, háziállat, de még a vadállat sem él meg itt, sehol nem tud vizet merni az ember. Éjszaka egy szempillantás alatt nulla fok alá süllyed a hőmérséklet, és még a völgyek mélyén se található védelmet nyújtó hely. Egyedül magunkra számíthattunk a szörnyű hideg, az éhség és szomjúság elleni küzdelemben. Szerencsére útikalauzom gondolt rá, hogy ne csak eleséget hozzon magával, hanem még vizet is, meg egy maroknyi rőzsét, amelyen nagy kínnal főztünk egy csupor teát, hogy felmelegedjünk. Az első éjszakát ebben az embertelen, dermesztő kővilágban töltöttük. Még a legedzettebb emberek se tudják, mitévők legyenek ebben a dantei környezetben, ahol a könyörtelen természet a teljhatalmú úr. Kevéssel pitymallat előtt, nem bírva tovább a rajtam lévő ruha és takaró ellenére sem a hideget, félelem szorította össze a torkom, és vezetőmet, aki ugyan nem volt idegen erre, nem kisebb nyugtalanság fogta el.

Mihelyt felkelt a nap, nagy sietve útra keltünk, nem is annyira azért, hogy ne vesztegessük az időt, hanem inkább, hogy átmelegítsük elgémberedett tagjainkat. Ólomsúlyúnak éreztem a lábam.

Le kellett ereszkednünk erről a holdbéli tájról egy kis folyóvölgybe, amely éppolyan csupasz, éppolyan kietlen volt, mint a környező magaslatok, de ahol legalább vizet találtunk. Csak úgy vedeltük a jéghideg italt, és megtöltöttük vele a kulacsokat, aztán átgázoltunk a folyón, s az 5200 méter magasban átvezető Csercserza hágóig kapaszkodtunk fel kínos lassúsággal azokon a lábficamító omladékokon, sziklák és kövek közt botorkálva a metsző, üvöltő szélben, amely behatol a legvastagabb ruhadarab alá is, hogy az ember csonttá fagy, s a kavargó por megvakítja. Mondani se kell, hogy a következő éjszakák ugyanolyan kínosan teltek, mint az előző, noha viszonylag nem is voltak hosszúak így nyári napforduló idején. Nem sok időbe telt, hogy elfogyjanak sovány tartalékaink, és hamarosan már tüzet se tudtunk gyújtani. Tovább botladoztunk a köveken, holtra fárasztottuk magunkat az irgalmatlan lejtőkön, csúszkáltunk a szédületes magasban futó ösvényeken, dideregtünk és sültünk meg egyszerre. Hiába ígérte vezetőm, hogy nemsokára megérkezünk, nem hittem neki, a havas hegyekkel, sőt jégmezőkkel elzárt látóhatár nekem mást mondott. Pedig nem hazudott. A nyolcadik nap végén megpillantottuk végre a Zanszkár folyó két oldalán emelkedő völgyet. Visszatért fagytól, égető napsütéstől, rémülettől eltorzult arcunkra a remény. Ebben a ritkás levegőben, amelytől úgy elgyöngül az ember, hogy alig tudja vonszolni magát, kivételes gyorsasággal haladtunk, testnek, léleknek annyira kellett már, hogy véget érjen ez a kálvária.

Huszonharmadikán hajnal jöttével leereszkedtünk a Zanglába vezető úton, ahová délután vége felé meg is érkeztünk. Készen álltam, hogy munkához lássak.

Zangla községből, amelynek házai szétszórtan bújnak ki a sziklák közt, tüstént elindultam felfelé a kolostorba, hogy jelentkezzem a lámánál. Türelmesen várt engem, avval a lelki nyugalommal, amellyel minden buddhista. Hosszan, mosoly nélkül méregetett, elolvasta a leveleket, amelyeket átnyújtottam neki, aztán megmutatta a cellámat, ahol több hónapig kell majd élnem. Noha megtapasztaltam már az élet nehezebbik oldalát, és egyáltalán nem vagyok igényes, mégis különösen visszataszítónak találtam ezt a cellát. Kicsi volt, alacsony boltozatú, fekete a koromtól, és vajmi felettébb kényelmetlen. Főként az nyugtalanított, hogy nem jött be elegendő fény a keskeny ablakon, amelyet egy szörnyen piszkos pamutrongy zárt csak el a külvilágtól. Lényeg, hogy fedél legyen a fejem felett, hogy meg tudjam óvni a könyveimet, a kézirataimat egy olyan országban, ahol a szabad ég alatt élni - erről most újra meggyőződhettem -, rettentő kín.

Vezetőm másnap visszaindult, miután élelmet meg egyéb szükséges holmit vásárolt magának, és bár a főminiszter megfizette szolgálatait, én is adtam neki némi kis pénzt odaadó segítségének és bátorságának elismeréseképpen. Délelőtt a láma, aki lement a faluba, újra megjelent. Ekkor ismerkedtünk meg egymással tulajdonképpen. Éppoly komolyan, mint az előző nap, ez a szutykos, foltokkal borított, és helyenként szakadt ruhájú, de annyi méltóságot és szelíd áhítatot sugárzó egyházi férfiú egy egész sor kérdést tett fel nekem. A mód, ahogyan kifejezte magát, nyomban elárulta, hogy a zanszkári dialektus nem ugyanolyan, mint a Ladakban hallott. A szavak ejtése, nevezetesen a szóvégi hangoké elég élesen különbözik egymástól. Ezt Szangje Püncog is észrevette, és mielőtt még megjegyezhettem volna neki, átváltott ladaki dialektusra, és elmagyarázta, hogy a pontosan ugyanúgy írt szavakat különbözőképpen ejtik a Himalája igen erős földrajzi megosztottsága miatt.

Aztán ő is bemutatkozott nekem. Elmondta, hogy a drukpák nem reformált rendjéhez tartozik, akik nagy számban élnek a ladaki királyságban, sőt a többséget alkotják. Hogy a zanglai "király" özvegyét vette nőül, mert itt a király nem olyan, mint amilyenek Zanszkár más részében uralkodnak, ami szintén a hegyvidéki élet megosztottságából fakad. És hogy a buddhista tudomány minden ágára kiterjedő, hosszas tanulmányokat folytatott, beleértve az orvostudományt is. Ezután rám került a sor, hogy beszéljek magamról, s így megtudta tőlem, ki vagyok, főként pedig, hogy azzal a szándékkal jöttem ide, hogy összeállítsam anyanyelvének szógyűjteményét, vagyis hogy egy tibeti szótárt szerkesszek, és betekintést nyerjek abba a civilizációba, amelynek ő is letéteményese. A buddhizmusról említést sem tettem, nehogy azt képzelje, hogy át akarok térni. Nem titkoltam azonban, hogy ha megismerem majd a tibeti nyelvet, meg szeretném fejteni ennek a csodálatos vallásnak a titkait, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben szándékomban állna, hogy egyszer én is Buddha tanítványa legyek. Egyébként minden tétovázás nélkül közöltem vele, hogy körülbelül egy esztendőt szánok szótáram megszerkesztésére, amit tartózkodó méltósággal vett tudomásul.

Egy szolgáló jött, aki az étket készíti nekünk, tüzet rak szárított trágyával, ha úgy hozza a szükség, és mindig melegen tartja az elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen, vajjal főzött, sós teát. Ebben a monostori életben, ebben a mérhetetlen magányban, ami osztályrészül jut itt nekem, nem fogom túlterhelni munkával, mindazonáltal nagy hasznomra lesz, hisz mentesít a háztartási munkáktól.

A zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszon Leh és Zangla közt, mindennél jobban szembetűnik a táj vigasztalan kopársága, de valahogy mégis azt képzeltem, hogy a Zanszkár folyó völgyében találok majd egy kevés növényzetet. Csalódnom kellett. Ha a tulajdonképpeni Ladak esőtlen, terméketlen vidék, akkor Zanszkár még inkább az, de oly mértékben, hogy már szavakat se talál az ember, amelyekkel ki tudná fejezni azt a gyötrelmes érzést, ami elfogja ennek a holdbéli csupaszságnak a láttán. Még egy fa sem nő. A talaj csaknem egészében minden növény termesztésére alkalmatlan. Halomban a lehullott kövek, a kaotikusan feltorlódó szikladarabok, omló szirtfalak, az áthághatatlan kúpokban végződő, megkövesedett lávához hasonló lavinák árkai mindenfelé. A kolostorból kitekintve egy tisztán ásványi világ tárul elém, a lent futó nagy erejű, bővizű folyó torlódó hullámai ellenére. Még ebben a nyári időszakban is csak itt-ott látszódik egy-egy zöld folt, amely egy gazdaság és az azt környező parányi mezők létéről tanúskodik. Ezen a fölöttébb zord éghajlaton egyetlen gabona terem csak meg, az árpa, és az is annak a néhány kezdetleges öntözőcsatornának a segítségével, amelynek vize enyhíti a szárazságot. A legmeglepőbb, hogy akadnak emberek, akik feljönnek ide lakni ezen mostoha körülmények közé, ahol az éghajlat oly kedvezőtlen a mezőgazdaság számára, az állattenyésztésére meg még alkalmatlanabb, és minden reményük csak az lehet, hogy sikerül majd egyik aratástól a másikig kihúzni. Zanszkárt mégis sokan lakják, meséli a láma, sőt a 17. századig önálló királyság volt, és csak ettől kezdve csatolták Ladakhoz. Szédületes hágókon lehet csak megközelíteni. Délkeleten a Singo-hágó 5100 méter, keleten a Rubarung ugyanilyen tengerszint feletti magasságot ér el. Északon a Tarki-hágó még ennél is magasabb. Zanszkárról igazán elmondható, hogy valósággal természet alkotta börtön, ahonnét a nyári időszakot kivéve nincs szabadulás. És még ekkor is hosszú időbe telik, míg az ember meg tudja közelíteni. Mivel egyetlen fahíd sincs, amelyen a málhás állatok át tudnának kelni, a legtöbb utazó gyalogosan teszi meg az utat, teherhordók segítségével. Egyedül kötélhidak, jobban mondva ágakból font hidak találhatók, de ezek is veszélyesek, így aztán senki nem gondol rá, hogy karbantartsa vagy javítsa őket. Zangla mellett is található ilyen, de utána tíz és tíz kilométereket kell megtenni, míg egy másik felbukkan. Ez annál nagyobb akadályt jelent, mivel a Zanszkár folyón még apály idején se lehet átgázolni, és túl sebes a sodra, hogy át lehessen evezni rajta. A tél, figyelmeztetett rá Szangje Püncog, itt rendkívül kemény, sokkal keményebb, mint Ladakban. Ráadásul igen hosszú, legalább hét hónapig tart, néha nyolcig. A fagytól minden kővé dermed, akár a sarkvidéken. A hólepte hágók járhatatlanok, a folyó pedig gyors folyása ellenére befagy. Bizonyos fokig ez szerencse, mert a szűk és mély völgyszorosokon, ahová más időszakban nem merészkedhet az ember, a befagyott vízen el lehet jutni Lehbe.

Kezdem hinni, hogy a főminiszter azt gondolhatta, hogy itt sokkal kevésbé teszem ki magamat fürkésző pillantásoknak, mint bárhol másutt, és semmi nem vonja el a figyelmemet tanulmányaimról. De még talán inkább azért döntött így, mert egész Ladakban nincs még egy olyan tudós tanítómester, mint barátja, a zanglai apát. Valamit mégsem értek. Szangje Püncog azt mesélte nekem, hogy ő a ladaki főorvos, és ebben a minőségében az ő feladta, hogy a királyi család egészsége felett őrködjön. Azt is közölte, hogy a kormányban szintén betölt egy hivatalt, nevezetesen ő folytat levelezést a dalai, illetve a pancsen lámával. De hát mit csinál, mikor a tél foglya Zanszkárban? Tudom persze, hogy Ázsiában semmi nem sürgős, nem számít az idő, de végül is, ha megbetegszik a király, ha a kormány úgy dönt, hogy valamiért a lhászai uralkodóhoz fordul, várnak vele, míg újra megnyílnak a hágók?

Alig rendezkedtem be a cellámban, másnap rögtön megjelent a láma, hogy elkezdjük a leckéket. Rögtön megéreztem, hogy széles-, nagyműveltségű emberrel van dolgom. Több listányi kifejezést tett le az asztalomra, elmagyarázta az igeragozást, és számos példát hozott fel, hogy megismertessen különös helyesírásukkal. Tisztába jöttem vele, hogy gyakran két, három, sőt négy betű jelöl egyetlenegy hangot, de épp ez a betűhalom könnyíti meg az egyformán hangzó szavak megkülönböztetését. Még a régi, tibeti kiejtésről is tartott nekem órát, a nyelv keletkezéséről, aminek már több, mint ezer éve, amikor a ma is használatos ábécét hozta be ide Indiából egy bizonyos Thonmi Szambhota, és elmagyarázta, hogy miért különbözik egymástól az irodalmi és a beszélt nyelv. Megállapodtunk, hogy a klasszikus nyelv tanulására fordítjuk minden erőnket.

 

Zangla, 1824. október 20.

Már tizenhat hónapja élek itt Zanglában. Ebben az elszigeteltségben, az eseménytelen napok egyhangúságában persze elhanyagolom a naplóírást. Csak ismételgetném magamat.

De két nap múlva indulok már. Nem szeretnék itt tölteni egy második telet. Átvergődöm a Nagy Himaláján, és a déli lejtőn telepszem meg, az sokkal kevésbé hideg. Ezt teszik a módosabb zanszkáriak is, akik megengedhetnek maguknak egy ilyen kikapcsolódást. Szultánpurban, a Kulu fejedelemség fővárosában folytatni tudnám szótárszerkesztői és filológiai kutatásaimat, s elkerülhetem a temérdek szenvedést, amelyen át kellett esnem, miután elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam tovább innét. Szangje Püncog megígérte, hogy odajön utánam, ott neki is kellemesebb volna, meg aztán világot is lát egy kicsit. Mindenre szomjas szelleme csak nyer vele. Mit is hozott ez az 1823 júliussal induló időszak, mikor közös munkánk kezdetét vette? Hát nem sokat, hacsak nem azt, hogy nagy haladást értem el mind a klasszikus tibeti nyelv, mind pedig az északi buddhizmus megismerésében, amelyről azt tartják, hogy "az idvezülés legfőbb útja".

Nap mint nap roppant kitartással dolgoztam tanítómmal, és viszonylag gyorsan haladtunk a szavak és kifejezések útvesztőjében. Vad energiám még az övét is felülmúlta. A számtalan kérdésre, amelyet feltettem neki, nem jutott elég ideje, hogy olyan részletes válaszokat adjon, amilyeneket hallani szerettem volna. Két másik lámához kellett fordulnia, akik éppoly jártasok voltak a szent tudományokban, mint ő. Egyik közülük Cultrim Gjaco, valamiféle teológiai doktor. Egy egész lajstromot állított össze nekem, amelyből fogalmat alkothatok magamnak azokról a finom nyelvi és gondolati árnyalatokról, amelyekkel a magafajta emberek oly avatottan élnek. A másik lámát Kunga Csölegnek hívják, aki egy északnyugaton húzódó völgyben a dzongkuli monostor apátja. Meglátogattam ez év tavaszának végén, és elbeszélgettünk. Megállapította, hogy igen otthonos vagyok már a beszélt nyelvben, amihez szívből gratulált. Ez Szangje Püncog érdeme, mondtam neki, aki csodálatos türelemmel, szelíd megértéssel javítgatta kiejtésem, hangsúlyom, hangszínem. Kunga Csöleg felidézte nekem, hogy a 11. században az ő monostoruk adott menedéket a híres Nárópának, a "hat titkos doktrína" megalkotójának, és hajlott rá, hogy készítsen nekem ő is egy kis kézikönyvet a gyémántszekérről, a vadzsrajána buddhizmusról. Nem telt bele sok idő, már hozta is egy küldönc. De az igazi nagy esemény, amely örökre emlékezetembe véste ezt a tizenhat hónapot, valójában a tél volt. Októberben jártunk már, míg sikerült úgy-ahogy hozzászoknom ehhez a klímához. Igaz, nem szenvedtem sokat ezektől a szélsőséges időjárási változásoktól, amelyeknek egyik óráról a másikra tanúja az ember Zanszkárban. Itt vagy perzselőn süt a nap, vagy vad hideg tombol. Cellámban igazából nem szenvedtem a jeges éjszakáktól, mert takaróim is voltak. De október végétől egészen más volt a helyzet. Abban a hiábavaló reményben, hogy majd átmelegszem, utasítást adtam a szolgálónak, hogy gyújtson tüzet. Pedig ha Zanszkar teljes szárított trágya készletét eltüzeli, akkor se lett volna melegebb. Ez a tüzelőfajta még a tőzegnél is hitványabb, és ráadásul olyan füstöt áraszt, amely, elviselhetetlen. Mivel kémény nincsen, az egyetlen mód, hogy megszabaduljon az ember a füsttől, ha nyitva hagy ajtót, ablakot. De akkor minek fűteni? Nem volt más választásom, le kell mondanom a tűzrakásról.

Ettől fogva hatalmas birkabőr köpenybe burkolóztam, amelynek gyapjas belseje volt, és újra tanulmányaimnak szentelhettem magam. Túlzás lenne azt mondani, hogy most már kényelmesen végeztem a munkámat, de legalább el tudtam olvasni néhány szöveget, míg tartott a nappali világosság. Írni nem tudtam, mert a tinta befagyott. Tüzet épp annyit raktunk, amennyi szükséges volt a főzéshez. Ez volt a szolgálónak az egyetlen elfoglaltsága. Egyébként behúzódott a helyiség leghomályosabb zugába, míg csak el nem jött az evés-ivás ideje. Úgy élte át ezt az időszakot, mint egy téli álmát alvó mormota, zokszó nélkül.

Mivel még olajmécsesünk vagy faggyúgyertyánk sem volt, az este beálltával végigheveredtünk a hitvány szőnyegen, és becsavartuk magunkat a ruháinkba, amelyek inkább egy halom piszkos rongyra hasonlítottak. Több mint három hónapig éltünk így tél közepén, és még csak ki se tudtunk lépni, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit megnyújtóztassuk. Egyfolytában dideregtünk, és mihelyt lapoztunk egyet a könyvben, utána tüstént elbújtattuk kezünket birkabőr köpönyegünk hosszú ujjába. Istenem, de hideg is volt ez az 1823-24-es tél! A mártíromság minden kínját elszenvedtem, de én, aki azt hittem magamról, hogy az élet viszontagságaival szemben edzett vagyok, mint az acél, a szenvedés legmélyére zuhantam. Volt azért annyi méltóság bennem, hogy nem mutattam ki, milyen szerencsétlennek érzem magam, és összeszorítottam a fogaimat, az öklömet, hogy ne fakadjak ki helyzetem miatt. Pedig közel álltam hozzá, mikor azt láttam, hogy Szangje Püncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem a piszoktól, amelyben fetrengtünk. E nagytekintélyű orvos, sőt a kormánynak is tagja, hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rosszra.

Május közepe táján jött meg a tavasz. Március elseje óta minden nap csak ezt lestem. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem húzok ki Zanszkárban egy második telet, értésére adtam Szangje Püncognak, hogy télre Kuluba szándékozom költözni.

--------------------------------------------------