Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hidasi Judit
NA ÉS, HOGY TETSZIK JAPÁN?
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
Előszó
A japán értékrend építőkövei
Gaidzsin-fóbia
Magyar vagyok és nem amerikai
Csoportban az erő
Na és, hogy tetszik Japán?
Japán nyelv - japán észjárás
Információ dömping
Idő! - Idő?
Tanulni, tanulni, tanulni
A munka szent
Házasság japán módra
Az átváltozás virtuózai
Mindenki másképp csinálja
Japán közelről

Amikor először léptem japán földre 1976-ban, érthető módon teli voltam kíváncsisággal, izgalommal, várakozásokkal és félelemmel. Ezzel, azt hiszem minden külföldi így van, hiszen Japánról, a japán emberekről és életformáról élő külföldi elképzelések és ismertetések azt engedik sejtetni, hogy nem mindennapi élményt jelent egy utazás e távoli országba. Élményekben bőven volt részem, de hamarosan bebizonyosodott, hogy előzetes elképzeléseim jó része tévhiten alapult. Ennek a kis könyvnek a megírására az bátorított föl, hogy több évi ott tartózkodás és több látogatás után szinte kötelességemnek éreztem, hogy megpróbáljak közvetlen, "életszagú" beszámolót készíteni élményeimről. Célom volt az is, hogy a "Felkelő Nap Országával" kapcsolatos illúziók, tévhitek és rémhírek egy részét eloszlassam. A feladatra nem szerénytelenség indított, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a japán élet és valóság töredékével ismerkedtem meg csupán, egyéni élményeim és tapasztalataim nyilvánvalóan korlátozottak. Azonban rám ezek az élmények olyan nagy hatással voltak, és sok tekintetben annyira tanulságosak, érdekesek, hogy nem érzem haszontalannak megosztani őket mindazokkal, akik vagy azért veszik kezükbe ezt a könyvet, mert már jártak Japánban, vagy azért, mert még nem jutottak el ugyan oda, de érdeklődnek iránta.
Egy élménybeszámoló megírásához nagy merészség kell. Erre, azt szokták mondani, kétfajta embertípus képes. Az egyik, a kéthetes villámlátogatás után merészen tollat ragadó utazó - sok esetben újságíró -, aki akárcsak a hályogkovács, fenntartások nélkül nekivág a feladatnak, mert vagy nem ismeri, vagy nem akarja elismerni vállalkozása kockázatosságát. Ebből születnek a színes, lenyűgöző, fordulatos beszámolók, teli érdekes információkkal - amiknek jó részéről aztán előbb-utóbb kiderül, hogy elhamarkodott általánosítások, de kétségtelenül szórakoztatóak. A másik szerzőtípus az, aki többévtizedes kutatómunkával, elemzésekkel készíti el pontos és megbízható, ámde nem feltétlenül szórakoztató beszámolóját. Én, úgy érzem, egyik kategóriába se tartozom. Ahhoz túl sokat éltem Japánban, hogy szenzáció-ízű beszámolót kínálhassak, ahhoz viszont túl keveset, hogy tudományos elemzést ígérhessek. Amit ebben a könyvecskében kínálok, az nem más, mint egy egykori magyar ösztöndíjas személyes élményeinek, benyomásainak ismertetése, elbeszélése.
Több ízben fordultam meg Japánban. Először 1976-77-ben a Tokai egyetem ösztöndíjasaként, másfél évet töltöttem Tokió mellett, Hiracuka városában, az egyetem központi campusában. Második alkalommal a Japán Alapítvány külföldi japán tanárok számára rendezett nyári egyetemén vettem részt Tokióban, 1979 nyarán. Harmadik alkalommal 1982-83-ban egyéves ösztöndíjjal az Oszakai Idegen Nyelvek Egyetemén folytattam tanulmányokat és kutatómunkát a Japán Művelődési Minisztérium ösztöndíjasaként. Ezt követték rövidebb tanulmányutak, majd 1993-94-ben kilenc hónapos kutatói ösztöndíj, amelyet Tokió egyik északi külvárosában Kosigajában töltöttem el. Szerencsésnek tartom magamat, hogy ily módon Japán különféle városaiban, különféle tájegységein élhettem hosszabb-rövidebb ideig -, ami az ország, az emberek jobb megismerésében segített. Köszönetemet szeretném kifejezni mindazoknak, akik támogattak ebben.
A szerző

A japán értékrend építőkövei*

Azok az erkölcsi, társadalmi, emberi értékek, amelyek egy-egy nemzet karakterét adják, hosszú évszázadok hagyományai és a mindenkori nevelés és oktatás révén válnak az emberi viselkedés építőköveivé. Valójában persze az olyan, a japánokat hagyományosan jellemző értékek javarésze mint a csoport- szellem, fegyelem, közösségi elkötelezettség, szorgalom, kompromisszum-készség, alkalmazkodóképesség, tűrőképesség, engedelmesség, ügybuzgalom, kitartás, odaadás, stb. a konfuciánus hagyományokhoz nyúlik vissza. Az is bizonyos, hogy mindezek az erkölcsi értékek más kultúrákban és társadalmakban is fellelhetők - csak nem ilyen koncentráltan, nem ilyen intenzitással és nem ilyen összetételben.
A morális értékrendet egy adott társadalomban döntően befolyásolja a társadalmi viszonyok alakulása. A japán társadalom szerkezetét tekintve a II. világháborút követően óriási változáson ment át, és néhány évtized alatt felzárkózott az úgynevezett modern demokráciákhoz. Elvileg eltűntek az osztálykülönbségek, ugyancsak elvileg mára megszűnt a nőkkel szembeni diszkrimináció. A társadalmi változás bizonyos fokig rányomta ugyan a bélyegét az emberek gondolkodásmódjára, de egy fél évszázad nyilvánvalóan mégsem elegendő idő ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa azt az értékrendet, amely a feudalizmus évszázadai alatt alakult ki. Manapság a japán állampolgárok 90 százaléka nyilatkozik úgy, hogy a középosztályhoz tartozónak érzi magát, ami arra enged következtetni, hogy az emberek döntő többsége életvitel, életérzés tekintetében azonos szinten lévőnek tekinti magát. A társadalmi viszonyok megváltozásának és a gazdaság fellendülésének köszönhetően maga a társadalom makroszinten valóban egységesebb lett, de a társadalmat alkotó kisebb - munkahelyi, családi - közösségek szintjén ugyanez nem mondható el. Ezekben a kisebb közösségekben, ahol ténylegesen zajlik az egyének élete - a változások ellenére is megőrződtek, tovább hagyományozódnak azok az erkölcsi értékek, amelyek egy sokkal konzervatívabb, a társadalmi fejlettség szintjét tekintve jóval régebbi állapot közepette alakultak ki.
Elindulva a legkisebb közösség-egységtől, a családtól, elmondható, hogy a család mind
a mai napig szilárd építőköve a japán társadalomnak. Az urbanizáció, iparosodás és egyéb modern kortünet hatására ugyan egyre ritkább az úgynevezett nagycsaládi közösség, ahol több generáció él együtt, de még mindig erős a férj-feleség-gyerek alkotta családi szerkezet kohéziója. A világ más országaihoz képest aránylag kevés a válás, a gyerek nevelésének és jövőjének zavartalan biztosítása, továbbá a családi vonal, a "név" továbbvitelének igénye olyan mély erkölcsi kötelezettséget jelent, amely a kevésbé sikerült házasságokat is összetartja.
A gyerekek számára ily módon a család érzelmileg hosszútávon is teljesen megbízható háttért és megbonthatatlan közösséget jelent, ami más nemzetek gyerekeihez képest irigylésreméltó lelki biztonságot biztosít számukra. Az anya-gyermek kapcsolat rendkívül szoros, a nők többsége főhivatású anya, aki minden idejét és figyelmét a gyereknevelésnek és a család összetartásának tudja szentelni. A családfő a férj, akinek külsőségekben kijár a megkülönböztetett tisztelet, nemcsak családfői, hanem férfiúi jogon is, de a kormányzó a feleség, aki a pénzügyektől kezdve a legapróbb háztartási ügyekig mindent menedzsel. Ilyenformán a férj tulajdonképpen anyagilag ugyan felelős a család boldogulásáért, de a háztartás működtetése szintjén teljesen mentesül a feladatok alól. Sok külföldi megfigyelő fogalmaz úgy, hogy a japán férfi valójában azt a fajta kényelmes függőségi viszonyt, amit gyermekként édesanyjával alakított ki, továbbviheti házas korában is. Az otthon és kényelem biztosítása az anyáról áthárul a feleségre. Tény, hogy a házasság Japánban nem annyira férfi-nő kapcsolat, mint inkább családi intézmény. Ismeretes, hogy még manapság is sok a közvetített házasság, ahol a partnerek közvetítő révén, felszínes személyes ismeretség után kötnek házasságot. Érdekes, hogy a japán társadalomban, ahol a dolgok sikeres működéséhez - legyen az üzlet, munka, tárgyalás, bármi - az emberi-érzelmi megközelítés, a rokonszenv az előfeltétel, olyan fontos döntéshez, mint a házasság, az ész oldaláról közelítenek. A házasságok inkább észérvek alapján köttetnek, és később telítődnek meg érzelmi tartalommal. Nálunk, ahol az érzelmi összhang csúcsán kötik a házasságokat, az idő előrehaladtával érzelmileg intenzitáscsökkenésre lehet számítani, és csak ez után derül ki, vannak-e észérvek is a kapcsolat fenntartása mellett.
A japán közösségekben és viszonykapcsolatokban egyébként az egymás melletti kitartás, az elkötelezettség tartós vállalása a normális dolog. Ez nem csak a családi, házastársi közösségekre vonatkozik, hanem bármely más kapcsolatviszonyra. A munkáltató, ha nincs megelégedve alkalmazottjával, nem elbocsátja, hanem átneveli, esetleg ha ez sem megy, egy másik munkaterületre helyezi át. A fölöslegessé vált munkaerőt a vállalatok nem küldik el, hanem átképzik vagy inkább rejtett munkanélküliként látszatmunkakörben tovább alkalmazzák. A feltűnően alacsony munkanélküliségnek Japánban többek között ez is az egyik magyarázata. A munkavállalók tehát a saját közösségük kötelékében biztonságban érezhetik magukat, amivel viszont sajátos módon nem élnek vissza. Azért nem élnek vissza, mert ha ezt tennék, akkor elvesztenék a közösségük bizalmát. Akkor bekövetkezne az, ami minden japán ember rémálmainak egyike - a "kívülkerülés". Kívülkerülés azon a körön, amelyhez tartozik, kintrekedés a közösség biztosította együvétartozás melegéből, biztonságából. A japán mentalitás egyik fő rendezőelve az úgynevezett szoto - ucsi, a "kinti" világ és a "belső" kör közötti különbségtétel. Ez az etikettől kezdve, a nyelvi kifejezésformákon át, szinte az élet valamennyi megnyilvánulását áthatja. A kör, amelyen belül vagyok, az "ucsi" véd, arra mindig számíthatok. Cserében ennek a belső körnek a tagjai közösséget vállalnak nemcsak egymással mint társakkal, hanem elfogadják a közös azonosulást a feladatokkal, a közös kötelezettségvállalást, a közös felelősségvállalást is. Ezzel magyarázható, hogy időnként bejárja a világsajtót egy-egy hír, miszerint N. vállalat igazgatója lemondott, mert munkatársai például megvesztegetési botrányba keveredtek. Hasonló képpen lemondott annak a repülőtársaságnak az elnöke is, amelynek egy gépe a nyolcvanas évek elején lezuhant, ezzel az évtized legnagyobb katasztrófáját okozva Japánban.
Efféle esetekben nálunk az erkölcsi botrányba keveredett munkatársat menesztenék; egy-egy üzemi balesetnél a vezetők igyekeznének a felelősséget a vállalatról az azt okozó egyénre hárítani, és önmagukat meg a vállalatot lehetőség szerint tisztára mosni, nem vállalva a közösséget a kárt okozó taggal. A példák alapján is belátható, hogy a japán mentalitás szerint a közösségi hovatartozás milyen hatalmas erkölcsi elkötelezettséget jelent valamennyi érdekelt fél számára. Aki egyszer viszszaél ezzel, az nem csak a saját körének a bizalmát veszíti el, hanem számíthat arra, hogy mint megbízhatatlant más közösség sem fogadja be.
Erős az a tévhit, hogy a japánok a világ egyik legudvariasabb népe. Felszínes szemlélődés, futó benyomások alapján tényleg ez a látszat. Az utazó, a rövid látogatásra Japánba érkezett vendég tudniillik csak olyan körökben mozog, ahol ő mint meghívott tartozik valahová. Vagy egy vendéglátó családhoz, vagy egy vendéglátó vállalathoz, vagy egy kutatóintézethez. Ezek a közösségek saját köreiken belül élik a saját életüket, az úgynevezett ucsi közegben érvényesek az érintkezési normák. Ám csak az ucsi-n belül! Az ucsi világ tagjai érvényesítik egymással szemben az udvariassági szabályokat; figyelmesek, előzékenyek a társadalmi elvárás adta kereteken belül, érvényesül a szenpai - kóhai "idősebb társ" - "fiatalabb társ"-nak kijáró megkülönböztetett érintkezési norma (persze az idősebb társ javára). Mindez azonban azonnal érvényét veszti a soto, a körön kívüli közegben. Az utca embere, az ismeretlen járókelők egymással jó, ha csak közömbösek, és nem már-már kegyetlenek. Akivel nem állok valamiféle kapcsolatban, aki csak a soto része, azzal bármilyen figyelmetlenség, türelmetlenség, tülekedés, sőt még a durvaság is megengedhető, hiszen nincs hozzá közöm. Ha nincs hozzá közöm, akkor nem is kötelez semmi. Ezért lehet a figyelmes szemlélő tanúja annak, hogy idős embereknek senki nem siet a helyét átadni járművön, hogy cipekedő néninek, gyereknek, babakocsival kínlódó anyának senki nem nyújt segítséget, hogy balesetben fölbukó kisgyerek mellett szenvtelenül sietnek el a járókelők. Megteszik, mert nincs közük hozzájuk. Ez tehát az éremnek az az oldala, amelyről ritkábban ejtenek szót, de a teljes kép megértéséhez ezt is ismerni kell. Annál inkább, mert csak így érthetjük meg a japán gondolkodásmód és életszemlélet nézetem szerint egyik leglényegesebb alapelvét. Nevezetesen, hogy abszolút kategóriák helyett a relatív kategóriákat tartja tiszteletben. Ez szöges ellentétben van a nyugati és a magyar szemlélettel. Európában, ha valaki úgynevezett udvarias, finom ember, akkor az udvarias a villamoson ismeretlenekkel szemben is, csakúgy mint a munkahelyén vagy baráti társaságban. Japánban a helyzet - a mikor, a hol - függvénye az, hogy valaki udvarias-e vagy sem. Ugyanaz a Tanaka úr, aki nagy hajlongások és mosolyváltások közepette hosszasan búcsúzkodott ismerősétől a sarkon, a metrókocsiba érve fenntartás nélkül rúgja bokán a mellette állót, ha a körülmények úgy hozzák. Más példát véve: az abszolút kategóriákban való fogalmazás a japán nyelvtől, nyelvhasználattól is idegen. A japán kifejezések, megfogalmazások, nem egyértelműek, lehetőleg homályosak. Sok nyugati vádolja ezért a japánokat sunyisággal. Nem azt mondják, hogy "nem akarok elmenni", hanem úgy fogalmaznak inkább, "lehetséges, hogy nem megyek el". Az üzletemberek tárgyalásokon sokszor hagyják a nyugatiakat bizonytalanságban kétértelműen fogalmazott kijelentéseikkel.
E mögött a jelenség mögött több lelki tényező húzódik meg, ebből hármat emelek ki. Először is, a japán konfliktust, konfrontációt kerülő nép. A nyílt összecsapás helyett inkább a hajlékonyabb megoldásokat választja, még kompromisszumok árán is. Ezért kerüli a határozott "nem" használatát, igyekszik - nyelvileg is - rugalmas stratégiával megkerülni a határozott állásfoglalást. A homályos kifejezésmód ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy mindkét fél számára nyitva maradjon a menekülés útja. A másik fontos lelki tényező tudniillik az, hogy az érintett felek egyike se kerüljön olyan helyzetbe, hogy megszégyenüljön. A "megszégyenülés"-nek a japán kultúrában ugyanolyan erkölcsi megbélyegző értéke van, mint a nyugati kultúrákban a "bűn" "bűnösség" fogalomnak. A harmadik, számunkra alighanem a legnehezebben értelmezhető lelki tényező pedig az egyéni kötelezettségvállalás elhárításának szándéka. Annak az egyszerű kérdésnek a megválaszolására, hogy "hol szálljak le a Nemzeti Múzeumhoz?" a magyar utazóközönségből rögtön vállalkozik egy-két önkéntes, aki tanácsot ad, aki jobban tudja a másiknál, aki majd elmagyarázza. Hasonló kérdésre a japán buszon néma csönd felelne és elfordított tekintetekbe ütköznénk. A kérdés tudniillik egyrészt általánosságban hangzott el, másrészt a szoto-körből jött - senkinek semmi köze hozzá. Abban a pillanatban azonban, ha személyre szólóan tesszük föl, akkor számíthatunk válaszra. Igaz ugyan, hogy nem biztos, hogy határozott válaszra. Nagyobb a valószínűsége egy udvarias bizonytalankodásnak valahogy így: "Hát, nem is tudom, lehet hogy a harmadik megálló lenne az.....". A határozott válaszadás tudniillik a japán mentalitás szerint azt jelentené, hogy az illető tájékozottságával kitűnik a többiek közül (a kitűnés pedig negatív előjelű tulajdonság), és ennek fitogtatása határozottan elitélendő. Még fontosabb tényező az, hogy igyekeznek kerülni azokat a lehetőségeket, amikor fennáll annak a veszélye, hogy új emberi kapcsolatviszonyokba kerülnek. Legyen ugyanis bármiféle kapcsolatról szó, az mindenképpen valamiféle kötelesség - kötelezettség - lekötelezettség.
A japán ember környezetéhez való viszonyát meghatározó másik nagy rendezőelv tudniillik az on - giri, az "elkötelezettség" kényszertudata, beleértve abba a kölcsönösség erkölcsi elvárását is. Ez pedig nyomasztó. Ha én bárkitől szívességet kérek, akkor valamilyen értelemben lekötelezettje leszek. Ettől a lekötelezettségtől csak úgy szabadulhatok, ha megtalálom a viszonzás módját. A japánok idejük tetemes részét ezzel a viszonzásimód-kereséssel töltik. Ezért, mielőtt szívességet kérnének vagy határozott választ adnának, ezerszer is meggondolják. És gyakorta döntenek úgy, hogy kevesebb a kockázat, ha nem egyértelműen, hanem bizonytalanul, többféleképpen értelmezhetően viselkednek.
A japán társadalom - sajátos erkölcsi és társadalmi értékrendjével, szokásaival, melyekből csak a néhány legfontosabbat emeltük ki - egészen a legutóbbi időkig aránylag zavartalanul működött, sikerült a japán társadalmi együttélés szabályait az elvárások szerint betartani. Ez egyrészt annak volt köszönhető, hogy a társadalom meglehetősen homogén volt - etnikai és strukturális értelemben is, másrészt annak, hogy egészen a II. világháborúig a nemzetközi, külföldi, elsősorban persze nyugati értékek, normák befolyása nem volt annyira erős, hogy minőségi törést okozzon a japán értékrendszerben.
Az első nagy sokk, amely Japánt érte, a II. világháborús vereség volt. Megingott az az önbizalom, az a biztonság, amely addig a japán nemzetnek az önmagába vetett hitét adta.
A vereség - valójában Japán történelmének első nagy háborús veresége! - sokakat ráébresztett arra, hogy ahhoz, hogy felvehessék a versenyt a világgal, és újból visszanyerhessék méltó rangjukat, tekintélyüket, számos változtatásra van szükség.
A japánok nem késlekedtek, hanem legendás újrakezdési, alkalmazkodási képességüket össznemzeti szinten mozgósítva hatalmas lendülettel láttak neki az újjáépítésnek. Új alapokról, új szervezeti formákban -, de a régi, jól bevált szemlélettel. A 60-as éveket ez a lendület, ez a dinamizmus jellemezte. Az ország látványosan előretört, és a gazdaság frontján rövid idő alatt bizonyított. Az ország egyre gyarapodott, de egészen a 70-es évek végéig sikerült a lakosság életszínvonalát, életkörülményeit fejlődésében visszatartani. Nem engedték a fogyasztást elszabadulni egészen addig, amíg a nemzetgazdaság nem állt be a fejlett ipari országok színvonalára. A társadalmi értékrend, elvárások vonatkozásában az elmozdulás a régi hagyományokhoz képest erre az időre tehető. A fogyasztói társadalmi szemlélet elhatalmasodásával kezdetét vette a hagyományos értékrend átrendeződése.
Ehhez járult az egyre erőteljesebb külföldi hatás. Az amerikai életszemlélettel, életvitellel nem csak a tömegkommunikáció jóvoltából ismerkedtek meg a japánok, hiszen a háború után a szigeteken állomásozó amerikaiak életstílusát közvetlen közelről tanulmányozhatták. A 64-es olimpiát követően föllendült a turizmus; a megélénkülő kereskedelmi kapcsolatok ugyancsak hozzásegítették a nemzetközi, a külföldi modellek jobb megismerését. A második nagy sokk, amely Japánt érte, ilyen értelemben inkább kulturális jellegű volt.
A szűkösebb életkörülményekből történő kilábalással egyidejűleg nyíltabbá vált a világ számukra. A fiatal korosztályok nem titkolt irigykedéssel és vágyakozással tekintettek a szabadabb életformák felé. Egyre több japán fiatalnak adatott meg a világlátás lehetősége - nagy lelkesedéssel szemlélték elsősorban az amerikai modellt.
A külföldi életminták jobb megismerésének lehetősége ugyanakkor ráébresztette a japánokat saját nemzeti értékeikre is. A 80-as évektől a hagyományos japán értékek bizonyos újra-felértékelődésének lehetünk tanúi. A nyugati, elsősorban amerikai életvitelhez kapcsolódó társadalmi normákhoz már közel sem azzal a kritikálatlan csodálattal viszonyulnak, mint korábban. Japánnak a világban a gazdasági, pénzügyi és technológiai fronton kivívott tekintélye visszaadta a kisembernek is azt az önbizalmat, amelyre támaszkodva immár sokkal magabiztosabban mozog a világban, mint pár évtizede.

A néhány évtized alatt kivívott anyagi jólét, a magas életszínvonal ugyanakkor teret ad az egyéni igények, az egyéni vágyak minél erőteljesebb megvalósításának. A japánok szemléletében is kezd a hangsúly a csoport és közösségi érdekekről áthelyeződni az egyéni szférára. A folyamat elindult, de még nem intézményesült. Az intézmények szintjén tudniillik még a hagyományos értékek továbbvitelének a szándéka érvényesül.
Saját élményeim is alátámasztják mindezt.

Gaidzsin-fóbia

A rekkenő hőség szinte letaglózott, ahogy kiléptem az egyetem épületéből. A kora nyári délután napsugarai olyan erővel tűztek, hogy a fullasztó, párás meleg elől igyekeztem minél előbb a föld alá bújni, és a metró léghűtött kocsijában menedéket keresni. Könnyű nyári szoknya és blúz volt rajtam, de még ezt is soknak éreztem a nyomasztó hőségben. A Tokiót Jokohamával összekötő vasútvonal szerelvényei szokás szerint zsúfoltak voltak, de mégis szinte fellélegzett az ember, ahogy besodródott a tömeggel együtt a hűvös kocsiba. Ahhoz már hozzászoktam, hogy mint külföldit és különösen mint fehér nőt, állandó kíváncsi tekintetek vesznek körül. Az újságjaikban mélyedő utasok egy-egy gaidzsin belépésekor lopva szemrevételezik az illetőt, a japán nők alig leplezett érdeklődéssel figyelik a külföldi nő minden mozdulatát, felmérik ruhadarabjai szabását, a sminkjét. Most mégis zavart, hogy egy idősebb úr, aki a fejünk fölött lóbálódzó fogantyúk egyikébe kapaszkodva mellettem imbolygott a robogó vonaton, szinte meredten bámult. Kisvártatva aztán hozzám fordult:
- Do you speak English, Sir? (Beszél Ön angolul, uram?)
Bevallom, kissé megrökönyödtem, de a meglepetésem akkor vált teljessé, amikor kiderült, hogy az illető úr egy középiskolában angol nyelvtanár, és mint mondta, minden alkalmat meg szokott ragadni, hogy gyakorolhassa az angolt. Nos, el is beszélgettünk, részben angolul, részben japánul, miután biztosítottam róla, hogy én ugyan beszélek angolul, de magyar vagyok, Magyarországról, és én viszont szívesebben gyakorolnám a japánt. A társalgás nem folytatódhatott sokáig, mert készültem leszállni. Búcsúzásképpen az úr a lelkemre kötötte, hogy ha hazamegyek Amerikába, akkor írjak neki, mert gyűjti a képeslapokat. Addigra már beláttam, hogy reménytelen meggyőznöm őt arról, hogy nem vagyok amerikai, ezért aztán nagylelkűen megígértem, hogy majd írok. Persze angolul.
Ez a jószándékú középiskolai angol nyelvtanár egyszerűen rabja azoknak a beidegződéseknek, amelyek még mindig uralkodnak a japán társadalomban. Először is; még mindig él az a tévhit, hogy minden fehér ember amerikai. A háború utáni hosszú amerikai megszállás eredménye ez az elképzelés, hiszen addig a japán társadalom széles rétegei egyáltalán nem érintkeztek fehér emberekkel. A Japánt ellepő amerikai katonák voltak azok az első külföldiek, akiket ők megismertek, és akiken kívül - a hatvanas évekig, amikor nagyrészt az 1964-es Tokiói olimpiának is köszönhetően nagy méretekben beindult a nemzetközi forgalom, turizmus - jóformán nem láttak más fehér embert. Ehhez a "fehér ember egyenlő amerikai" téves beidegződéshez hozzásegítettek és folyamatosan hozzásegítenek a tömegkommunikációs eszközök: a tévében a különböző társasjátékokban, vetélkedőkben a legtöbb külföldről szóló adás, információ, kérdés, stb. amerikai vonatkozású. A japán nyelv is tükrözi ezt a téves beidegződést - az "amerikai" alatt a japán nyelvben "Egyesült Államok-beli" értendő. Persze, ha belegondolunk, ez Magyarországon is így van, azzal a különbséggel, hogy nálunk azért a postai címzéshez legalább USA-t szokás írni. Japánban az "Amerika" elég.
Sokkal szomorúbbnak éreztem ennek a vonatbeli élménynek a kapcsán azt, hogy egy középiskolai angol tanár egy nőt úgy szólít meg, "uram". Magyarázatul, de nem mentségére szolgáljon két tény. Az egyik az, hogy a japán nyelvben nincs külön megszólítási forma nemek szerint. Mindenki egységesen X.Y.-szan. Ez egy udvarias utóképző, ami szituációtól függően jelenthet "úr"-at, "asszonyom"-at, "kisasszony"-t. Az angol társalgási könyvekben gyakran szerepel a sir, azaz uram megszólítás, és ilyenformán a japán ember gyakorta, bár hibásan úgy általánosít, hogy ez ugyanolyan tág jelentésű udvariassági forma, mint az ő szan-juk. Az elkeserítő az, hogy a Japánban folyó angol oktatás csak igen csekély szerepet szán az élőnyelvi társalgásnak, az angol oktatás jórészt kimerül regény és novella részletek olvasásában és elemzésben, és ezért az élőnyelvi érintkezés szabályait nem oktatják. Persze hogyan is oktathatnák, hiszen még maguk az angol tanárok sincsenek birtokában az élő nyelvnek - mint
a fenti példa is mutatja. A hagyomány sok generáció óta tovább öröklődik, noha újabban már igyekeznek felszámolni az akadémikus idegennyelv-oktatási gyakorlatot. Ezt elősegítendő, egyre több külföldit vonnak be az angol-nyelvoktatásba. Csakhogy nem minden külföldi nyelvtanár! Számos oktatási intézményben ez azonban nem akadály - legyen fehérember, lehetőleg szőke és kékszemű, s a felsorolt tulajdonságok elegendőek ahhoz, hogy megkapjon egy-egy angoltanári állást. Munkanélküli és/vagy kalandvágyó amerikai és angol fiatalok százai éltek és élnek ezzel e lehetőséggel, ami sajnos az esetek többségében meg is látszik az oktatás hatékonyságán....Vagyis a kérdés mind a mai napig érdemben nem megoldott. El nem ítélhető módon, bizony honfitársaink tucatjai is angol-oktatásból élnek Japánban, ami némi büszkeséggel tölthet el bennünket, hiszen ezek szerint sikerrel állják a versenyt a "valódi" angolszász botcsinálta tanárokkal.
A gaidzsin szó tulajdonképpeni külföldit jelent, enyhe pejoratív felhanggal. Már maga az a tény is, hogy a gaikokudzsin, "külföldi ember" szót nem teljes alakjában, hanem rövidített formájában alkalmazza a hétköznapi nyelvhasználat, jelzi a külföldiek, azaz idegenek iránti fenntartásokat. Olyan csengése van, mint amikor a magyarban például "amerikai" helyett azt mondjuk, hogy "amcsi", vagy "japán" helyett azt, hogy "japcsi", és folytathatnánk a sort. A gaidzsin tehát elvileg külföldit jelent, gyakorlatilag azonban csak a "fehérember-külföldi" megnevezésére szolgál. Ez a megkülönböztetés rangot ad, amennyiben a lehetséges idegenek, értsd alatta ázsiaiak, afrikaiak, arabok, indiánok, vagy a földgolyó bármely részéből érkezett külföldiek közül is a legnagyobb tekintélyt biztosítja a japán társadalmi érintkezésben. Ám, hogy ez csak viszonylagos tekintély, tanúsítja maga a szó, amelyet, ha stílusosan magyarítani akarnék, akkor azt mondanám, hogy 'külcsi'. A leleményes japán nyelv ugyanakkor az esetleges kellemetlen felhang tompítására néha hozzátapasztja a szóhoz a '-szan' szócskát, ami "úr" illetve "hölgy" értelmű. Így ebből egy sajátos és önmagában is ellentmondásos, azonban a japán kompromiszszumkészséget kiválóan tükröző hibrid születik, a gaidzsin-szan, a "külcsi-úr", ami olyasminek felelne meg magyarul, mintha pl. egy amerikait úgy titulálnánk, hogy "amcsi-úr".
A gaidzsin tehát Japánban tartózkodó fehér ember, és ha fehér az ember, akkor amerikai. Legalábbis a hétköznapi érintkezés szintjén. Ha pedig amerikai, akkor angolul beszél. Ha viszont angolul beszél, akkor nem beszél japánul. Mert külföldi. Mert a japán nyelvet külföldi nem tudja. Nem tudhatja. Mert a japán nyelv olyan sajátos, hogy idegenek megtanulni nem tudják. Értsd alatta, nem is képesek megtanulni.
Tudom, hogy az előítéletek ilyen határozott felsorolása sokakban bizalmatlanságot ébreszt. Nyilván túlzásnak érzik. Valamennyien így vannak ezzel mindaddig, amíg saját helyi tapasztalataik meg nem győzik őket arról, hogy az általánosítások veszélyesek ugyan, ámde módfelett hasznos tudni róluk előre…
A háztulajdonos, ahol a lakást béreltem, megérkezésem előtt alaposan lenyomozott az ingatlanügynökségen keresztül. A magyarországi adataimat, családi hátteremet, fényképet és egyebeket még jóval a szerződés megkötése előtt el kellett juttatnom hozzájuk, majd miután minden szempontból comme il faut-nak találtattam, bebocsátást nyertem Tokió egyik külvárosának bérházába. Az ötemeletes házban lakott még más külföldi is; egy japán hivatalnok svájci feleséggel a másodikon. Beköltözésemkor az első emeleten lakó háztulajdonoséknál a gyerekekkel egyetemben gondosan bemutatkoztunk; karácsonyra magyaros ajándékot adtunk át, amit ő újévkor a gyerekeknek hozott meglepetéssel viszonzott.
1994 februárjában évtizedek óta nem látott nagy hó hullott. A házinéni a bokáig érő havat próbálta éppen elkotorni a kapunál, amikor elmenőben odaköszöntem neki. "Ugye, maguknál Amerikában is sok hó szokott esni?" Egy pillanatra megtorpantam, mert hiszen tudnia kell, hogy én nem Amerikából… De szegény úgy el volt merülve a szokatlan foglalatossággal, hogy nem akartam akadékoskodni, így csak ráhagytam. Amerikában télen tényleg sok a hó.
Egy ismerős ismerősén keresztül felkérést kaptam egy előadás tartására a Tokiótól kb. 60 kilométerre fekvő kisváros kultúrházában. A helyi kultúrafelelős már második éve szervez úgynevezett "nemzetközi bemutatkozások" című sorozatot, ahol különféle tájakról, szokásokról számolnak be vagy meghívottak, vagy külföldi utazások japán résztvevői. A témám: "kommunikációs nehézségek külföldiek és japánok érintkezésében" kiválóan illeszkedett a sorozat tematikájába. Az előadás előtt a meghívó bemutatott a mintegy 60 fős hallgatóságnak, elmondta, hogy Hangarii-ból (Magyarországról) jövök. Az előadás után a hallgatóság kérdéseire válaszoltam, amelyek közül a második így hangzott: "Bocsánat, hogy megkérdezem, mert én még nem jártam Amerikában, melyik államból is tetszett jönni?"
A zsúfolt és fülledt metrókocsiban egy verejtékező fiatalember a közelembe tülekedte magát, majd előkotort oldaltáskájából egy angol-nyelvű szószedetet, és minden különösebb teketória nélkül rábökött egy egyébként számomra teljesen ismeretlen angol szóra, és csak annyit mondott:
- Say English!
A japán üzletek, áruházak, a szolgáltatás és kiszolgálás gyorsasága, pontossága és udvariassága már-már legendás. Ezért lepődtem meg aztán különösen, amikor a külvárosi háztartási boltba betérve (ami árukínálat és felszereltség tekintetében bármely európai nagyváros elegáns üzletnegyedét is lepipálja) azt vettem észre, hogy nincs, aki kiszolgáljon. A kiválasztott samponnal a kezemben tanácstalanul álldogáltam egy darabig, majd az irodahelyiség felé kukucskáltam, hátha megpillantok egy eladót, emlékezetem szerint vagy kettő is volt az üzletben, amikor beléptem. Meg is pillantottam, de nem egyet, hanem hármat, három lányt, akik egymást lökdösték kifelé. Különösen az egyik copfos, akit a társai hátulról nyomtak, tiltakozott hangosan: "értsétek meg már, hogy nem tudok na, elfelejtettem…" Erre jó hangosan megjegyeztem japánul, nem is sejtettem, hogy ennyire félelmetes vagyok.... Őrült kuncogások közepette előmerészkedtek. Akkor láttam csak, hogy bizony a hátsó kettő már nem is olyan fiatal, a koruk felől akár már tudhatnák, hogy létezik japánul is beszélő külföldi…
A bankban sorszámot kell húzni belépéskor, és annak alapján szólítják a klienseket. A sorszámommal a kezemben nyugodtan várakoztam, mígnem feltűnt, hogy nálam már sokkal frissebbeket is egymás után szólítanak. Egy ideig tűrtem, de aztán ami sok, az sok, az ügyfelek között sétáló felügyelőnél megérdeklődtem, mi a helyzet. Bocsánatot kért, majd elrobogott, és bizalmasan megsúgta a teremfelügyelőnek, hogy "tud japánul". Erre mégiscsak sorra kerültem. Nem kellett kivárnom, amíg a harmadik emeletről előkerítik azt az alkalmazottat, aki ugyan az ügyfelekkel közvetlenül nem szokott foglalkozni, de tavaly nyáron két hónapot töltött Új-Zélandon.
Már a reggeli indulásnál is késésben voltunk. Ismerőseink a város túlsó felén délben vártak, de addig még háromszor kellett átszállnunk. A gyerekek csak egy hátizsákot hoztak a kirándulásra és azt felváltva cipelték. Ez lett a vesztünk, mert az egyik átszállásnál bentfelejtettük a hátizsákot a metrókocsi csomaghálójában. A következő megálló "elveszett tárgyak osztályá"-n az ügyeletes felvette az adatokat. Afelől, hogy a csomag meglesz, még csak kétségeink se voltak, hiszen a japánok becsületességéről és a személyzet gondosságáról korábban már csupa pozitív tapasztalatot szereztünk. Az ügyeletes odatelefonált a másik vonal végállomására és bediktálta, hogy az ilyen és ilyen színű, anyagú hátizsák, élelemmel és három könyvvel az utolsó kocsi csomaghálójából kiemelendő a szerelvény beérkezésekor. Három angol könyv is van benne! A 13 éves fiam ezt hallva, már-már hangosan tiltakozott, hogy azok magyar könyvek, de leállítottam. Ami latin betűvel van, az angol. Így is lett. A jegyzőkönyv, amit átvételkor aláírtam, tartalmazta a "3 kötet angol könyv" tételt.
A japán hétköznapokban ünnepet jelent egy-egy otthoni könyv- vagy újságküldemény. A magyar betűt mindig szívesen olvassa az ember külföldön. A könyvcsomagot és ajánlott leveleket japán szokás szerint nemcsak aláírás, hanem pecsét ellenében adja át a postás. Mindenkinek megvan a hivatalos iratokhoz használatos saját pecsétje. Így a kézbesítés kicsit körülményesebb, mert nem lehet egyszerűen a szomszédaszszonynál hagyatni a fontos postát, mivel ahhoz a pecsétet is nála kéne hagyni, amire viszont napközben szükség lehet. Vagyis a postát többnyire közvetlenül veszi át az ember. Távollétében kiértesítést hagynak, és akkor be kell menni érte a központi postahivatalba. Ami az én esetemben történetesen messze volt a lakásomtól. Történt, hogy egy reggel elmenetelemkor a postaládámban felfedeztem egy ilyen kiértesítést, amin elcsodálkoztam, hiszen előző nap végig otthon dolgoztam. A magyar olvasnivaló reményében azonban örömmel bumliztam a főpostára, ahol a csomagot rendben meg is kaptam. Vagy egy hétre rá, egyszer csak napközben hallom az ajtón levő levélszekrény felől jövő koppanást. Kisietek, és nem levelet, hanem ismét csak egy kiértesítést találok benne, miszerint a csomag a címzett távolléte miatt majd a postán vehető át. A balkonra rohantam, és még láttam a motorbiciklijén elhúzó postást. Elfutott a méreg. Európai eszemmel arra gondoltam, hogy magát a csomagot lusta volt felhozni a harmadik emeletre, egyszerűbb volt csak a kiértesítést bedobnia. De valójában nem ez történt. Félve a külföldivel való találkozástól, inkább csak az értesítést dobta be. Ugyanakkor a japán közhivatalok munkatársai, a tisztviselők rendkívül lelkiismeretesek és megbízhatók. Ezért a csomagot becsülettel megsétáltatta annak rendje és módja szerint egészen az ajtómig. Az eset arra a kisdiákra emlékeztet, aki mindig jelentkezik, de az előtte ülő háta mögött úgy, nehogy véletlenül meglássák és felszólítsák… A lelkiismerete ugyanakkor tiszta, hiszen ő jelentkezett…

Magyar vagyok és nem ameikai…

Japánokkal való beszélgetés közben (történjék az bármely nyelven) természetszerűleg az első témák egyike, hogy az ember hová való. Számtalan esetben azonban hiába mondja meg a szegény angol, német vagy magyar ember, hogy ő Angliában, vagy Németországban, vagy történetesen Magyarországon született -, a japán beszélgetőtárs ezt a közlést bár pillanatnyilag megérteni látszik, mégis hamarosan tudata mélyéből előbukkan az "amerikai" képzet, és pár perc múlva már ismét az amerikai életről érdeklődik.
Magyarországról az átlag japán ember nem sokat tud. Ez részben érthető is, hiszen az újságokból, rádióból, tévéből csak elvétve hallhat róla. Az európai vonatkozású hírek, általánosságban is nagyon felszínesek, és ebből Magyarországra csak nagyon kevés hely jut. Aki mégis hallott hazánkról, az vagy zenei érdeklődésű ember, és mint ilyen ismeri Bartók, Kodály nevét, meg a híres magyar zongoristákét (Lisztről már viszont nagyon kevesen tudják, hogy magyar volt); vagy pedig személyes kapcsolatai, ismeretségei, utazásai révén többé-kevésbé tájékozott hazánkról. Az, hogy Magyarországon magyarul beszélnek, csak nagyon kevesek számára magától értetődő, és rendszerint csodálkozva veszik tudomásul, hogy létezik ilyen nyelv, hogy "magyar". Hiszen kézenfekvőnek látszik a feltételezés, hogy ott is angolul beszélnek. Azt pedig, hogy egy külföldi nem tud esetleg angolul, teljesen elképzelhetetlennek tartják. Ez csak azért furcsa, mert hiszen a japánok maguk rengeteget küszködnek az idegen nyelvek (elsősorban az angol) tanulásával. Egy 1995-ös felmérés ezzel kapcsolatosan elgondolkoztató adatot közöl: Ázsiában 25 országban vizsgálták meg a középiskolás diákok angol nyelvtudás-szintjét. Az összehasonlításban Japán a 24. helyre került. Vagyis a második leggyengébb teljesítményt mutatta. Az viszont fel sem merül sokukban, hogy egy magyarnak ugyanolyan nehéz megtanulni egy másik idegen nyelvet, mint például nekik. Valahogyan sok japánban olyan homályos elképzelés él, hogy akár több európai nyelv megtanulása is egy európainak nem nagy feladat, mivel az európai nyelvek annyira hasonlítanak egymásra. Szinte elvárják, hogy az ember több európai nyelven tudjon.
Egyik legérdekesebb tapasztalatot ezen a téren akkor szereztem, amikor az egyetem nemzetközi osztályának a referense magához hivatott, hogy egy kis segítségre lenne szüksége. Kiderült, hogy a könyvtárba érkezett vagy 150 kötet román könyv, és téma szerinti feldolgozásukhoz tudniuk kellene, miről szólnak. Szégyenkezve vallottam be, hogy románul nem tudok. "Hogy-hogy? Hiszen magukkal szomszédos ország, nemde?" - "Ez igaz - mondtam -, de egészen más nyelvcsaládhoz, a latin nyelvekhez közel álló nyelv." - "Na de maga tud franciául vagy latinul, ugye?" Elismertem, hogy valamelyest igen, de tovább kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ez még nem jelenti azt, hogy tudnék románul is. - "Ugyan, ne mondjon ilyet, hiszen a magyar betűk és a román betűk azonosak, akkor meg el tudja olvasni!" Ezek után nem volt több érvem, és egy román-angol szótár segítségével nekifeküdtem a könyvcímek megfejtésének.
Attól a japán társadalomban még mindig erősen élő tévhittől, hogy a gaidzsin mind beszél angolul, csak egy lépés az a szintén erős meggyőződés, hogy egy külföldi nem tudhat japánul. Nem tudhat, mert a japán nyelvet egy külföldi nem tudja megtanulni. Azért nem tudja megtanulni, mert a japán nyelv olyan különleges, sajátos nyelv, amit egy idegen nem képes elsajátítani - így a gondolatmenet. Kétségtelenül valami olyan misztikum övezi a japán nyelvet, elsősorban a japán köztudatban, ami elhiteti a gyanútlan külföldivel, hogy tényleg nem lehet megtanulni. Az igaz ugyan, hogy a japánt is, mint minden nyelvet nehéz elsajátítani, és az is igaz, hogy rendszerint több energia és idő kell, hozzá mint egy európai világnyelvéhez, de ez nem jelenti azt, hogy eleve lehetetlen a feladat. A "japánul megszólaló külföldi" tévé-műsorok és kabarék biztos sikerre számító nagy mutatványa volt egészen a 90-es évekig. Elég volt a gaidzsinnak megszólalnia, illetve a külföldi akcentust utánzó színésznek , és a közönség dőlt a nevetéstől. A riporter, ha külföldit szólaltatott meg a tévében, rádióban, gyakran még rá is játszott erre egy kicsit, és akaratlagosan az értetlent adva újabb és újabb "poénokat" hozott ki a japánul nem tökéletesen, vagy ha jól is, de akcentussal beszélő külföldiből. Erről a jelenségről tudományos felkészültséggel ír R. A. Miller angolul megjelent, Japán modern mítosza* c. munkájában. A helyzet a 80-as évek végétől megváltozóban van - manapság szinte kötelező lett szerepeltetni japánul kitűnően tudó külföldit - hiszen egyre többen vannak ilyenek a különféle kvizműsorokban, vita-műsorokban. Ők jelentik azt a gondolkodásbeli sajátosságot, másságot, ami egy kis szellemi csemegét kínál a nézőknek.
A japánoknak az a mély meggyőződése, hogy a külföldi nem tudhat japánul, a mindennapi életben gyakran bosszantó jelenetekhez vezet. Egy alkalommal beálltam a pályaudvaron a jegypénztár előtt kígyózó sorba. A sor sebesen haladt előre, a vasúti pénztárosok gyorsan, pontosan dolgoznak. Amikor sorra kerültem, bemondtam a jegyek fölé görnyedő tisztviselőnek, hogy a 6.50-es gyorsra kérek egy jegyet Niigatába.
A pénztáros keze már lendült is a jegyoszlop felé, amikor rámpillantott és észrevette, hogy külföldi vagyok. Egyszerre megállt a keze a levegőben és széles mosollyal közölte, hogy no ingurisu, (azaz "No English"), és zavarodottan fölpattant, majd elrohant segítségért. Pillanatok alatt megjelent az állomásfőnök egy fiatal alkalmazott kíséretében, akit a pénztárossal együtt noszogattak, hogy szólaljon meg angolul. Én közben elkeseredetten próbáltam japánul bizonygatni, hogy nincs szükség az angolra. Ezalatt a hátam mögött már hosszúra nőtt a sor. Az elfogódott fiatal alkalmazott zavartan kutatott emlékezetében, hogy mit is kellene most angolul mondania. Én kezemben a pénzzel - szintén egyre nagyobb zavarban, alig vártam, hogy szabadulhassak az egérfogóból. A fiatal vasutasnak semmi okos nem jutott az eszébe. Végül is kétségbeesésemben egy papírdarabra leírtam, hogy Niigata, 6.50. Erre az ablak túloldalán állók megkönnyebbült zavart nevetéssel villámsebesen kiadták a jegyet. Tanulván az esetből, taktikát változtattam. Azóta, ha moziba, vonatra, színházba jegyet veszek, ha újságot kérek, igyekszem oldalazva úgy helyezkedni, hogy a pénztár vagy kioszk ablakából ne láthassák, hogy nem japán vagyok. A kiszolgálás így mindig zökkenőmentes.
Étteremben gyakran megesik, hogy a japánul rendelő külföldinek a pincér minden tudását összeszedve következetesen angolul igyekszik válaszolni. Ez a jóindulat és segítőkészség igen megható lenne, ha nem állna mögötte az a lappangó meggyőződés, hogy a külföldivel azért kell angolul beszélni, mert először is amerikai, másodszor meg azért, mert nem tudhat japánul.
Más a helyzet akkor, ha ismerősökkel beszél az ember japánul. A hagyományos japán udvariasságnak megfelelően a külföldi legszerényebb nyelvi produkcióját is nagy lelkendezéssel kísérik, és a kezdő fokon beszélőket dicséretekkel halmozzák el. Sose felejtem el egyik tanárom figyelmeztetését, ami szerint, amíg dicsérik a japánok a külföldi japán nyelvtudását, addig az nem az igazi; akkor tud valaki már valamelyest is japánul, ha már nem dicsérik többé. És ez valóban így van.
A japánul tanuló külföldi csalódással veszi tudomásul, hogy egyre kevésbé méltányolják tudását, pedig egyre többet tud - holott ennek örülni kell, hisz ez azt jelenti, hogy az illető már kezd valóban jól beszélni.
A külföldit, elsősorban a gaidzsin kategóriába tartozó fehér embert, tisztelettel vegyes tartózkodással fogadják a japánok. Japán ismerősökkel, barátokkal való hosszas beszélgetések során próbáltam rájönni arra, mi a magyarázata annak, hogy a japánok még mindig megkülönböztetett csodálatot mutatnak minden iránt, ami amerikai, legyen az ember, divat vagy sláger. Alighanem az a titok nyitja, hogy a második világháború után a japán közvélemény meglepetéssel tapasztalta, hogy az országukat ellepő amerikaiak erősek, nagyok, jóltápláltak, magabiztosak. Szertefoszlottak azok a korábbi illúziók, ami szerint Japán legyőzhetetlen nagyhatalom, a japán ember és a japán életforma a legtökéletesebb a világon. A japánok erre nem gyűlölettel és megvetéssel válaszoltak, hanem úgy, hogy ideálokká léptették elő volt ellenségeiket. A japán rugalmasságnak megfelelően inkább tanulni akartak tőlük, semmint elutasítani őket. "A japán ember természete olyan, mint a bambusz - szokták mondani - nem törik el, mint a tölgy, inkább meghajlik a ránehezedő erőtől", de csak azért, hogy ha eljön az idő, annál nagyobb rugalmassággal vágjon vissza. Nos, a japánok igyekeztek átvenni az amerikai életformából, életstílusból mindent, amit a saját kultúrájukba beépíthetőnek véltek, igyekeztek minél többet ellesni az amerikai technikából, tudományból, és alighanem mostanában érkezett el a bambusz viszszarúgásának az ideje. A japán ipar autóival, tévéivel, komputereivel elárasztja és szorongatja az amerikai piacot. A kritikálatlan Amerika-csodálat manapság mintha leáldozóban lenne, és a 90-as évek közepére jószerivel már csak a pop-zene, öltözködés, hobby és divatjelenségek területére szorul vissza.
A japánok tisztelettel öveznek mindent és mindenkit, amiből vagy akitől tanulhatnak. Így a tisztelet morzsái kijutnak az európaiaknak is -, ha másért nem, hát a magyar vagy német zenéért, a párizsi kozmetikumokért, az itáliai festészetért. Japánban elegáns dolognak számít Mercedes Benzt tartani, ami legalább háromszor olyan drága és benzinfogyasztásban négyszer olyan költséges, mint egy hasonló teljesítményű japán autó. Sikknek, sőt újabban már szinte kötelezővé fajult szokásnak számít Hawaii-ba, vagy Los Angeles-be menni nászútra, francia vagy olasz cipőt és táskát viselni, holott a japán bőripar termékei újabban jobbak, mint a külföldiek. Divatos dolog német és francia borokat rendelni az étteremben, jóllehet a borivásnak sem hagyománya, sem kultúrája nincs még Japánban. Ebben
a vonatkozásban áttörést jelent 1996. A "vörös bor" divatja elérte Japánt - amely a népszerűségét nem az ízének köszönheti, hanem a keringési betegségek elleni jótékony hatékony hatásának. Sikkes angol szavakat elejteni a beszélgetésben, még akkor is, ha valaki csak azt a pár szót tudja. Bizonyos társadalmi rang fölött kötelező valamely golf-klub tagjának lenni, bár több ismerősöm saját bevallása szerint csak a tagdíjat fizeti, mert valójában nem szeret golfozni.
A külföld-, elsősorban az Amerika- vagy Európautánzás azonban csak addig tűnik erőltetettnek, amíg nem válik a befogadó kultúra szerves részévé. A japánok pedig köztudottan gyorsan adaptáló, és az új jelenségekhez gyorsan alkalmazkodó emberek. Így például ma már senki sem érzi Amerika-majmolásnak azt, hogy a hagyományos japán szake mellett a másik "nemzeti" ital a whisky. A whisky-ivás szokása a maga idejében, a háborút követő években nyilván különcségnek számított, mára viszont a Suntory whisky már a világpiacon is márka. A japánok befogadási-adaptálási stratégiája alapvetően abban tér el más nemzetekétől, hogy míg más népeknél egy-egy új szokás, jelenség, életforma rendszerint kiszorítja a korábbiakat, azaz mintegy felváltja azokat, addig a japánoknál bizonyos "japánosítási" szakasz után úgy emelik be az újat a saját kultúrájukba, hogy az beleilleszkedjen az addigi valamennyi jó hagyományba, de ne szorítsa ki azokat. Azt hiszem ez a japán életforma - a hagyomány és a modernség egyensúlyán nyugvó - egzotikumának a titka. A japánok tehát készséggel, érdeklődéssel fogadják minden külföldi közeledését is, és nem titkolt csodálattal adóznak minden számukra újnak. Ugyanakkor kínosan ügyelnek arra, hogy az a bizonyos három lépés távolság megmaradjon köztük és a külföldi között.
Egy svéd pszichológus felmérést készített az egyik nagy japán egyetem külföldi hallgatói sorában arról, hogy félévi japáni tartózkodás után mennyire sikerül nekik japánokkal barátságokat, ismeretségeket kötni. A felmérésben 62 ország képviselői vettek részt, férfiak, nők vegyesen, az életkor 22-38 év között volt. Kiderült, hogy mindössze 16 %-uk barátkozott össze japánokkal, jóllehet 52 % vallotta azt, hogy ismeretséget kötött ugyan, de csak felszínesen. Erre részben magyarázatot adhat az, hogy nyelvi nehézségeik voltak. Ezt azonban ellensúlyoznia kellett volna annak, hogy egyrészt ezek a külföldiek mind meg akartak tanulni mielőbb japánul, tehát nyilván keresték a lehetőséget az ismerkedésre, barátkozásra. Másrészt az idegen országban élő diákok, fiatal kutatók legtöbbje társaság hiányában rendszerint hamar igyekszik ismerősökre szert tenni. Vagyis általában nagyobb a kapcsolatteremtési késztetése, mint az otthoni környezetben. Mindezek ellenére ilyen kevés külföldinek sikerült baráti kapcsolatot kialakítani japánokkal. Alighanem az ok abban keresendő, hogy a kapcsolatok jellege Japánban más, mint például az európai országokban. Könnyen elképzelhető, hogy valakit egy étteremben meginvitál egy vidám asztaltársaság, a fél éjszakát átbeszélgetik, viccelődnek, de ha másnap valamelyikükkel találkozik az utcán, akkor jó esetben meghajlással jelzi az illető, hogy felismerte.
Egyszer egy nehéz vizsganapot együtt drukkoltunk, izgultunk át egy japán diákkal. A többfordulós vizsgák egyikénél ő ment be előbb, másikánál én, az írásbelin egymás mögött ültünk, a szünetekben együtt kávéztunk, beszélgettünk. Pár nap múlva az egyetemen szembe jött velem, és amikor mint kedves ismerősre ráköszöntem, üres, zavart tekintettel nézett vissza - halvány meghajlással nyugtázta, hogy megismertem.
A japánok gyakran alkotnak alkalmi csoportokat, legyen az alkalom egy sítúra, egy kirándulás, egy vacsora vagy egy közös színházlátogatás. Amíg érvényes az alkalmi csoportosulás, addig mindenki egyenrangú tagja a csoportnak, mindenkire azonos szabályok, viselkedési normák érvényesek, mindenki társa a másiknak. A mi kultúránkban az ilyen jellegű ismerkedések elégséges alapot nyújtanak ahhoz, hogy ha más helyzetben, más időben találkozunk ennek a csoportnak bármely résztvevőjével, akkor őt már ismerősként kezeljük. Úgy tűnik, a japán kultúrában az ilyen jellegű kapcsolatok megszűnnek érdemben létezni abban a pillanatban, ahogy a formáció, amelynek keretében létrejöttek, megszűnt. Vagyis N., akivel a hangverseny szünetben beszélgetek, engem nem magamért tekint beszélgetőpartnernek, hanem mint a közös hangverseny-látogató csoport egy tagját. Ahogy vége a hangversenynek, megszűnik közöttünk minden kapcsolat, mert hiszen már nem tartozunk azonos csoporthoz. A külföldi nem azért tud nehezen barátságot kötni japánokkal, mert külföldi, hanem azért, mert Japánban a kapcsolatteremtés szabályai mások.

Csoportban az erő…

Van egy japán közmondás, miszerint: "ha valamennyien nekivágunk, akkor a piros lámpától sem kell félni". Szeretem ezt a közmondást, nemcsak azért, mert mint minden jó közmondás, frappáns és jól hangzó, hanem mert nagyon kifejező és jellemző. Ha arra kérnének tudniillik, hogy a japán ember és nép viselkedését röviden jellemezzem, akkor ezt a közmondást tartanám a legvelősebb összefoglalásnak azzal kapcsolatosan, amit a japánok viselkedése terén tapasztaltam akár Japánban, akár külföldön, beleértve természetesen Magyarországot is.
A japánok legendásan fegyelmezettek. A szabályokat betartják, és a japán élet jól-szervezettségének egyik legfőbb, ha nem a legnagyobb titka ebben a fegyelmezettségben rejlik. Mégis, a közlekedési lámpák eseténél maradva, észrevehetjük, hogy bizony a piros lámpa tiszteletbentartása nagyon is pragmatikus szempontok szerint érvényesül. Ha nem feltétlenül szükséges, akkor nem várják ki a lámpaváltást. Ez sok helyütt persze Európában is így van, egy nagy különbséggel. Míg Európában a szabályszegők rendszerint egyéni türelmetlenkedők, nyughatatlanok, "kiugrók", addig Japánban a szabályszegés nem magányos kezdeményezés, hanem kollektív nekibuzdulás. Ha a mellette álló megindult, akkor ő is. Ha az előtte hajtó kocsi még átrobogott a sárgán, akkor még ő is áthajt a piroson. De ha a mellette lévő fékez, akkor ő is - nincs késztetése arra, mint az európaiak - elsősorban persze férfiak - többségének, hogy "menőbb" legyen. Talán ez a magyarázata annak, hogy nagyságrenddel kevesebb a beleset Japánban, mint Európában. A tömeges szabálysértőket tudniillik nem lehet nem észrevenni, míg az európai "egyéni kiugrók" viselkedése sokszor kezelhetetlen, hiszen nehezebb időben észrevenni egy magányos szabálytalankodót. Ugyanakkor, ha valaki egyedül áll egy közlekedési lámpánál Japánban, akkor megfigyelésem szerint sose merészkedik egyedül "vétkezni", inkább kivárja becsülettel a szabályos időt. Alighanem az a lelki motiváció áll a jelenség mögött, hogy egyedül nem vállalja a "nem-szabályos" döntés következményeit és az esetleges felelősségre vonás ódiumát. Inkább betartja, hogy az éjszakai, ürességtől kongó metróaluljáróban is a folyosó kijelölt oldalán halad a magányos japán utas, függetlenül attól, hogy a másik oldal esetleg rövidebb útvonalat kínál. Adott esetben mondjuk egy magyar gondolkodás nélkül a gazdaságosabb járást választja, és eszébe sem jut a jelöléseket figyelembe venni, amelyek egyébként tényleg amúgy is csak csúcsforgalom idejére érvényesek.
A tévé egyik műsorában teenagereket szólaltattak meg, a véleményüket kérve egy bizonyos műsortípusról. A meginterjúvolt középiskolás fiúk és lányok a csendes, szolid, tartózkodó viselkedés mintaképei voltak. Az anyányi lányok a japán etikett szerint kislányos elfogódottsággal és visszafogottsággal viselkedtek a "riporterbácsi" előtt, és néhány semmitmondó "hát, nem is tudom..." és "nincs nagyon időm tévét nézni..." után sejtelmes mosolyba fulladt az interjú. Az érettségihez közeledő fiatal lányok tájékozatlanságát és bátortalanságát már-már megható naivitásnak és ártatlanságnak is értelmezhetném, ha nem látnám nap mint nap ugyanezeket a lányokat bandába verődve, elképzelhetetlen hangoskodással és erőszakossággal bevonulni butikokba, szórakozóhelyekre.
A világon természetesen mindenütt zajosak az iskolából kirajzó teenagerek; mindenütt felhívják magukra a figyelmet virgoncságukkal és hangoskodásukkal. A szokatlan nem is ez. Hanem az ellentét az egyéni és a csoportos viselkedési normák között. A különbség a japán társadalomban aközött, ahogy az ember egyénként és ahogy csoportban viselkedik, sokkal jelentékenyebb, mint más kultúrákban.
Megkockáztatok egy hipotézist, ami szemléltető erejénél fogva, ha másra nem is jó, hát akkor arra, hogy általa jobban be tudjam mutatni a mondandómat. Tételezzünk föl egy mérleget, két serpenyővel. A bal mérlegtányérra kerülnek azok a társadalmi elvárások, amiket a társadalom az egyénnel szemben támaszt. Ezek a japán társadalom esetében: fegyelmezettség, visszafogottság, udvariasság, tapintat, szerénység, előzékenység, határozatlanság (hezitáció), az egyéniség háttérbeszorítása, stb. Mennél nehezebbek ezek az elvárások, annál jobban lenyomják a mérlegtányért, és az egyén viselkedésére is nyomasztólag hatnak. Ez alól időnként fel kell szabadulni.
A mérleg nyelvét időnként vissza kell billenteni. Erre azért van szükség, mert a felgyülemlett szabályozottság olyan súllyal nehezedik az egyénre, amely alól néha lelki egészségügyi okokból, még ha csak időlegesen is, de szabadulni kell. Ahhoz, hogy a mérleg nyelve - akár csak átmenetileg is, - de egyensúlyba kerüljön, a jobboldali mérlegtányért jócskán meg kell pakolni. Mennél nagyobb súly nehezedett a baloldali tányérra, annál súlyosabb erővel kell azt a jobboldalon kiegyensúlyozni. A jobboldali mérlegtányérba a japán terápia különféle megoldásokat kínál. Ezek legtöbbje csak időleges kibillenést vált ki, de mégiscsak szükséges. Ilyen az esti italozás, ami a dolgozó férfitársadalom számára többé-kevésbé rendszeres feszültség-szelepként szolgál. Mondhatnánk, hogy más országokban is italoznak, más kultúrákban is szokás esténként a kocsmában összejönni. Az az érzésem, hogy ebben az esetben is érvényesül azonban Lafcadio Hearn sokat idézett mondása, mi szerint: "Japanese and foreigners seem to do the same things but they do them for different reasons." A japán férfi nem az alkohol-szeretettől indíttatva iszik. Azért iszik, mert az együtt ivás a munkatársakkal megteremti azt a csoport-környezetet, ami feloldja őt az egyéni viselkedést szabályozó társadalmi elvárásoktól. Csoportban italozó férfiként lehet agresszív, őszinte, és felszabadult, azaz olyan, amilyen nem lehet egész nap. A társadalom Japánban a hazafelé dülöngélő részegekkel szemben elnéző és megértő. Nem azért, mert a részegséget eltűri, hanem, mivel a hazafelé bukdácsoló sötétöltönyös urat mint egy csoport tagját veszi tudomásul.
A csoportviselkedés esetén pedig nem érvényesek ugyanazok az elvárások, mint az egyén esetében.
A mérleg nyelvének visszabillentésére történő kísérletként kell értékelnünk a számos iskolai kínzás-ügyet, erőszakosságot, vandalizmust. Ezek az esetek nem egyének, hanem csoportos elkövetők tettei. Egyénileg egy középiskolás sem válik bűnözővé Japánban, illetve ha igen, akkor nyomban megvizsgálják az elmeállapotát. De csak ilyenkor. Tudniillik csoportos elkövetők esetében az egyénre szabott társadalmi elvárások nem érvényesíthetők. Kicsit értetlenül álltam egy ideig az előtt a jelenség előtt, hogy az egyébként szigorúságukról híres japán iskolákban miért nem történik valami az erőszakos cselekmények megakadályozására. Feltehetőleg azért, mert az egyénre szabott normákat nem tudja a társadalom csoportviselkedés esetén érvényesíteni. A csoportban elkövetett erőszak iránt a japán társadalom sokkal toleránsabb, mint más társadalmak.
Az alkalmi lazítás egyik ugyancsak jól bevált formája a külföldi utazás. Ilyenkor a külföldi közeg teremti meg azt a környezetet, amiben a japán társadalmi normáktól eltérő módon lehet viselkedni. Lehet agresszívnek, követelőzőnek, gorombának, türelmetlennek lenni, vagyis mindannak, amire odahaza, Japánban nincs mód. Ezt az önmagából történő kifordulást még csak felerősíti a csoportos megjelenés, amikor is a csoport már önmagában olyan lelki hátteret jelent, amelyben baj esetén menedéket talál a csoport tagja.
Ismeretes, hogy világszerte a japánok költekeznek legnagyvonalúbban külföldi utazásaik során. Így, vélhetné az ember, minden szálloda legszívesebben látott vendégkörébe tartoznak. Valójában nem ez a helyzet. Számos rangos szálloda kénytelen volt többi vendége megőrzése érdekében korlátozni a befogadandó japánok számát. Különösen érvényes ez a csoportokra, amelyek viselkedésükkel sokszor elriasztják a más viselkedési kultúrához szokott embereket.
Ez alól a szabályozottság, azaz a bal mérlegtányérnak a nyomasztó lebillenése alól sok fiatal kíván szabadulni. Az egyik a fiatal lányok házasságellenes reakciója, amiről más helyütt lesz még szó. A másik a külföldi utazás, mert a megváltozott közeg feloldoz az elvárásoknak való megfelelés kényszere alól. Vannak olyan japánok, akiket annyira megkap a kötöttségektől való mentesség, hogy örömest telepednek le külföldi országokban. Számos japán ösztöndíjas magyarországi tartózkodását ezért hosszabbítja a végtelenségig, bár tudja, hogy odahaza technológiailag fejlettebb szolgáltatások és jobb színvonalú élet várná, ámde az egyéni szabadság fontosabb számára.
A csoportviselkedés egy különös megnyilvánulási formája a tárgyalás. A japán tárgyalások egyik ütőkártyája a csoportszellemből adódó erő. Míg a Japánba tárgyalásra érkező külföldiek rendszerint kis, azaz két-három fős csapatot alkotnak, a vendéglátók rendre fölülmúlják őket létszámban. A japánok létszámfölénye a tárgyalásokon külföldi környezetben is érvényes; tudják jól, hogy az utazók számán spórolni nem érdemes; ellenkezőleg; sokszor az az érzése az embernek, hogy mindig egy-két fővel nagyobb csapatot állítanak ki, mint amennyit a tárgyalás érdemi része megkívánna. Csakhogy ez a plusz
egy-két fő nem azért van jelen, hogy az adott témába érdemlegesen beleszóljon, hanem azért, hogy azt a bátorító hátteret biztosítsa, amely csak bizonyos létszám fölött érhető el. Ez pedig szükséges ahhoz, hogy a japánok a csoportszellemtől áthatva egyéni értékrendjüknél és viselkedésmódjuknál jóval határozottabb, rámenősebb, körültekintőbb, keményebb tárgyalási stílust kövessenek. Nem véletlenül nevezi sok partnere a japán kereskedőt agresszívnek, és rámenősnek, szalámi-taktikázónak és csúsztatónak. A több szem többet lát elvet ők úgy érvényesítik, hogy több száj többet követel. A lényeg a csapatmunkában van, abban, hogy a csapat egy irányba húzza az evezőket. Ami a külföldiekről nem mindig mondható el, hiszen az európai vagy amerikai tárgyalócsoport tagjai sokszor nem rejtik véka alá egyéniségüket, és bizony nemegyszer a csapatszellem bánja az egyéniségek igazának érvényesülését. A japán csapatban vannak egyének, míg a külföldiek esetében az egyének állnak össze egy csapattá.

Na és, hogy tetszik Japán?…

A japánok maguk is nehezen kerülnek bizalmasabb viszonyba egymással, alighanem ez az egyik oka annak, hogy még mindig szükség van az o-miai intézményére, vagyis a közvetítő által történő házasságkötés gyakorlatára. A külföldiekkel szembeni távolságtartást persze ezen fölül még növeli az, hogy a japánoknak úgymond kisebbségi komplexusaik vannak a gaidzsinokkal szemben. Hogy miért? Azért, mert félnek attól, hogy megszólják őket, mivel nem felelnek meg a külföldiek elvárásainak.
Frissen érkezett ausztrál diáktársaim nagy hahotázások közepette, szinte élvezettel ügyetlenkedtek az evőpálcikákkal. Egy japán ugyanakkor feszült idegességgel eszik európaiak jelenlétében evőeszközzel, mert attól tart, hogy nem helyesen tartja a villát, nem ügyesen kezeli a kést, stb. Meglepően sok japánnak okoz problémát késsel-villával enni, de nem hiszem, hogy bárkinek eszébe jutna ezt rossz néven venni, hiszen ők nem ehhez vannak szokva. Ha külföldi ül a kocsijukban, a japánok idegesebbek a volánnál. "Maguknál biztos jobban vezetnek, ugye?" "Maga biztosan szebb kocsikhoz van szokva" - hangzott el nemegyszer az udvarias frázis, ahogy betessékeltek a vakítóan tiszta, kényelmes, modern autóba. Bevallom én mindig kis fenntartással fogadtam ezeket az udvariaskodásokat, mert a japán etikett szerint akkor is kicsinyelni, ócsárolni illik a saját holmit, ha a tulajdonos tudva tudja, hogy semmi kifogásolni való nincs rajta.
A japánok legfájóbb, legkényesebb pontja azonban a lakás. 1978-ban az Európai Közösség Bizottsága számára egy bizalmas jelentés készült, amely elemezte a kereskedelmi kapcsolatok meggyengülésének okait a Közös Piac országai és japán között. A jelentés 1979 tavaszán kiszivárgott a sajtóhoz, és többek között az a kitétele, mely szerint, a japán lakás "nyugati mércével alig jobb, mint a nyúlól" (uszagi-goja), hatalmas port vert fel Japánban. Ez azért több volt, mint amit a büszkeségük el tudott viselni. A megjegyzést olyan rossz néven vették, hogy azóta is gyakran felemlegetik, és mindent megtesznek azért, hogy ezt a tévhitet eloszlassák.
Házigazdáméknál egy nap nagy sürgés-forgás támadt, körtelefonok a környék háziasszonyaihoz, óriási izgalom. A villanegyed, ahol abban az időben szobát béreltem, szép zöldövezet volt. A családi házakat a környéken középosztálybeli, jómódú emberek lakták. Otthonaik japán mércével igen tágasnak és kényelmesnek számítottak, kertjeik szépek, rendezettek. A nagy készülődést az váltotta ki, hogy a polgármester utasította a település lakóit, hogy a városba látogató 60 tagú francia építési és városrendezési küldöttséget fogadják kis csoportokban rövid háznézőre, mert - úgymond - be akarja bizonyítani a franciáknak, hogy a japánok nem nyúlólakban laknak. A lokálpatrióták tüstént akcióhoz láttak, elkészült a forgatókönyv, hogy melyik ház hány vendéget fogad teával egybekötött lakásnézőre. Elsőbbséget élveztek azok a családok, ahol beszéltek idegen nyelvet. Én elmenekültem a közeli parkba, hogy ezzel is tágasabbnak tűnjön a lakás.
Apró, fűtetlen, javarészt bútorozatlan szobácskákból álló fa vagy panel házakban él még mindig a japán lakosság többsége. A modern folyóvizes, elektromos gépekkel fölszerelt lakótelepi lakások sem sokban különböznek a hagyományos japán házaktól. A fűtés ezekben a házakban sem megoldott, ha lehet, a helyzet még bizonyos vonatkozásban rosszabb is. A hagyományos japán faházak tudniillik bár rendkívül hidegek télen, de legalább nyáron, a fullasztó hőség idején jó szolgálatot tesznek a vékony falak, a favázas papírajtók, amelyeken át szabadon nyargalászhat az enyhet adó szellő. A modern betonházak télen rendkívül hidegek, nyáron meg fullasztóan melegek, mivel a falak nem szellőznek.
Egy magyar bútortervező ismerősöm első japán utam előtt megkért, hogy küldjek neki megérkezésem után japán lakberendezési prospektusokat. Rövidesen kiderült, hogy naiv elképzelés volt az illető részéről ilyesmit kérni. A japán lakásokban alig van bútor. Igazság szerint maguk a lakások funkciójukban is alapvetően különböznek az európaiaktól. A lakótelepi lakásokban is legalább egy szoba úgynevezett hagyományos, tatamis (gyékénypadlós) szoba. Ezt rendszerint nappaliként használják. Az öszszes "berendezés" a szoba közepén álló alacsony asztalka. Ha köréje akarnak telepedni, akkor ülőpárnákat használnak. A falak csupaszok, a tokonomanak nevezett beugróban esetleg egy virágkompozíció áll, fölötte függ a kakemono, a falra akasztott kalligrafikus írás-kép. A japán lakásba való belépéskor először az utcai cipőt kell levetni a bejárati ajtónál és papucsba bújni. A papucstól is meg kell azonban szabadulni a tatamis szobában.
A többi szoba berendezése se sokkal változatosabb. A hálószoba többnyire szintén tatamis, vagyis nappal gyakorlatilag nincs benne semmi berendezési tárgy. Éjszakára a faliszekrényből előveszik a matracokat, amit a gyékényre terítenek le, és ezeken alszanak.
Japánban való tartózkodásom alatt az egyik legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy nem tudtam európai módra, az ágyban a fejemet az ágyvégnek vagy a falnak támasztva kényelmesen olvasni. A következetesen a szoba közepére leterített matracomat én titokban mindig a falhoz vonszoltam, és a hideg falnak támasztva a fejemet, próbáltam magammal az ágy illúzióját elhitetni. Persze az még a szerencsésebb eset volt, ha olyan szobában aludtam, ahol volt "fala" a szobának. A hagyományos japán ház tudniillik úgy van megszerkesztve, hogy a szobákat, és helyiségeket a teljes fal hosszában tolóajtók választják el egymástól és, mivel a tolóajtók favázas papíralkotmányok, bajos hozzájuk támaszkodni, mert akkor kiszakadnak. A "matrac-ágy" tájolása sem tetszőleges. A buddhista hit szerint a halottakat "ravatalozzák" fel (ez természetesen szintén a tatamira kiterített matracon történik) fejjel észak felé. Következésképpen a japán háziasszony mindig gondosan ügyel arra, hogy ágyazásnál a fejrész nehogy észak felé essen.
Tehát ágy többnyire nem szerepel a japán házak berendezési tárgyai között. Székek a modern konyhákban vannak ugyan a normális magasságú asztal körül, de ezeket csak főleg a sebtiben elfogyasztott étkezésekkor használják. A japán család, különösen télen, jobban szeret a nappaliban álló alacsony asztalka, a kotacu köré kuporodva étkezni. Ennek egyszerű praktikus oka is van. Miután fűtés nincs, ezért télen ezek alá az asztalkák alá, a laprész alatt közvetlenül hősugárzó van beszerelve. Az asztallapot hatalmas vastag takaróval takarják le, hogy ne szökjön ki a meleg az asztal alól. A fagyoskodó társaság a lábát bedugja az asztal alá, a takarót a combjára vonja, ami bizonyos fokig átmelegíti az embert - igaz, hogy a hát és derék az egyébként jéghideg padlón való kuporogás mellett alaposan átfagy. Régen, amikor nem volt még elektromos hősugárzó, az asztal alatt egy üreget vájtak a földbe, és az üregben parázzsal melegítették az asztal alatti teret. Ez azt jelentette, hogy a mélyedésbe be lehetett lógatni a lábat. Vidéken, régi házakban még látni ilyen megoldást. Ennek meg volt az az előnye, hogy a lábat nem vízszintesen kinyújtva kellett az asztal alatt tartani, mint most a modern időkben. A japánok ugyan ehhez hozzá vannak szokva, tehát nekik nem kényelmetlen így ülni, az európai ember számára azonban, akárhogy is vesszük, hoszszas üldögélések alkalmával kényelmesebb, ha a lábát leeresztheti. Érdekes megfigyelni, hogy japán színházakban, vonatokon, stb. ahol már ülések vannak, idős bácsik gyakran "belefáradnak" a széken való ülésbe, és a lábukat maguk alá húzva, felkuporodnak az ülőrészre. Hiába, nekik ez a megszokott. Ugyanakkor mulatságos elnézni hagyományos japán éttermekben a kis asztalkák előtt a tatamin kuporgó külföldieket, akik előbb-utóbb elkezdenek feszengeni, hosszú lábaikat nem nyújthatják ki az asztal alatt, mert ha az asztal magassága és a combjaik karcsúsága ezt lehetővé is tenné, a szembenülő lábaiba ütköznének. Az európai férfiak töröküléssel és egyéb egyéni fortélyos megoldással át tudják valahogy hidalni a nehézségeket, de tessék elképzelni, hogy a szoknyás nők milyen nehéz helyzetben vannak! Oldalülésben órákig kuporogni csak hosszas edzés után tud az ember. Az a fajta szép és illendő ülésmód pedig, amit a kimonós japán hölgyek produkálnak - térdelésből az alsólábszárukra ereszkedve ülnek - az erre nem edzett európaiaknak pár perc után elviselhetetlenül kényelmetlen és fájdalmas testhelyzetet jelent.
Néhány modern japán háztartásban van már európai jellegű nappali szoba is - kanapé, asztal és elvétve fotel - azonban ez a fajta berendezés meszsze nem általánosan elterjedt.
Egy helyütt, ahol albérletben laktam, a szobámban csupán egy alacsony, apró asztalkából állt, a berendezés. Megkíséreltem japán módra, a japán szokásokat átvéve élni, és elhatároztam, hogy megpróbálom a tanulást a földön kuporogva e kis asztalka mellett végezni. Két hét után feladtam. Annyira fárasztó volt a harc a lábaimmal -, amiket hol az asztal alá nyújtottam ki, és akkor a derekam fájdult meg egy idő után, hol oldalülésben kinyújtva tartottam, de akkor meg az asztalon való írás vált nagyon nehézzé a féloldalas testhelyzet miatt -, hogy a munkám hatékonyságának a rovására ment, ezért kértem, hogy állítsanak be egy íróasztalt és széket.
Persze, ha az áruházak bútorosztályait járja az ember, gyönyörű modern garnitúrákat is látni. Csakhogy ezek elhelyezése a rendkívül apró japán szobákban szinte lehetetlen. Ezért az európai értelemben vett bútorok közül a kis teret is jól kihasználni tudó, apró szekrénykék, polcok, rakodó-alkalmatosságok a legnépszerűbbek.
A japán lakásokban többnyire csak hideg folyóvíz van. Még jómódú családoknál is gyakran történik a mosogatás és a mosás hideg vízben. A vízben nagyon gazdag Japánban az egész ország területén a vízhasználatért magas díjat kell fizetni, ezért meggondolják a japánok, hogy milyen gazdaságosan bánjanak a vízzel. A gazdaságosság azonban nem megy a tisztaság rovására. A japánok kényesek testük és közvetlen környezetük tisztaságára.
A japán ember vágyainak netovábbja a kertes, önálló családi ház. A föld, a telek azonban európai mércével elképzelhetetlenül magas, csillagászati árakba kerül. Tokió, vagy a nagyvárosok, Oszaka, Kioto divatosabb negyedeiben egy négyzetméter ára tízszerese-hússzorosa az európai áraknak. Így sokan kényszerülnek lakótelepi lakásokba, amelyeknek alapterülete kicsi. Egy háromszoba-konyhás lakás alapterülete körülbelül 45-50 m². A japánok közül azokban, akik megfordultak külföldön és láttak amerikai vagy akár európai lakásokat is, érthető módon kialakul egy kisebbségi érzés. Nem szívesen hívnak meg külföldit a lakásukba. Ezt a gátlást csak akkor lehet leküzdeni, ha valaki valóban jó baráti viszonyba kerül velük.
Vendégségbe életemben először egyik tanáromék hívtak meg. Úgynevezett "szolgálati" lakásban laktak Tokió egyik elővárosában. A háromszobás lakásban, ami méreteiben apróbb volt az átlagosnál, három gyerekükkel éltek. A nappalinak nevezett szobájuk féleurópai módra volt berendezve. A pianínó mellett szinte alig maradt hely a háromszemélyes kanapé és az asztal számára. A másik két apró szoba tatamis volt, azaz bútorozatlan, eltekintve egy-egy íróasztaltól a tanuláshoz, munkához. Ezek a szűkös lakásviszonyok alakították ki a japánokban azt a csodálatos alkalmazkodási képességet, hogy kis helyen, sokan, egymás munkáját nem zavarva tudnak élni. A japán lakásban nincs "magánélet", nemigen képzelhető el az, hogy valaki magára zárja az ajtót. Először is a legtöbb, még a legújabb lakásokban is alig van európai értelemben vett ajtó. Az eltolható favázas papírajtók még betolt állapotban se hangfogók. Valahogyan olyan érzése van az embernek, hogy mindenki folyton jelen van, mindenkinek minden mozdulatát, szusszanását lehet hallani. Azok a külföldiek, akik japán családokkal élnek együtt, rendszerint nehezen szokják meg a folytonos "együttlét" érzését. Ez ugyanakkor természetesen a családi élet olyan intim hangulatát is kialakítja, ami az európai lakásokban élő embereknél ismeretlen. Télen az egész család a meleget adó kotacu köré kuporogva tölti estéit. Nyáron a fullasztó hőség miatt minden létező ajtó-ablak tárva nyitva, hogy minél nagyobb legyen a léghuzat. Ilyen körülmények között nemigen van mód a különvonulásra.
A külföldit, ha meghívják vendégségbe, nagy szívélyességgel és figyelemmel veszik közül. Előkerülnek a féltve őrzött nemes italok, japán és európai ínyencségek, finom falatok. Ugyanakkor mindig érezhető bizonyos feszültség a levegőben, ami a házigazdáknak abból a félelméből ered, hogy a külföldi netán valami kivetni valót talál otthonukban. Tudják, hogy lakásaik télen nagyon hidegek, nyáron kellemetlenül melegek; ráadásul nagyon kicsik, amihez feltehetőleg nincs szokva a külföldi; tudják, hogy az idegen számára kényelmetlen a tatamin való üldögélés, hiszen széket használ (igazság szerint én mindig úgy érzem, mintha strandon lennék, ha órákig kell tatamin kuporognom); tartanak attól, hogy a felszolgált étel-ital nem ízlik a vendégnek; feltételezik, hogy az evőpálcika o-hasi használata problémát jelenthet a külföldinek - ezért tapintatosan kezdőknek kést-villát is szoktak elhelyezni a teríték mellé, stb. Az otthonukba való meghívás helyett ezért sokkal szívesebben vendégeskednek egy étteremben, vagy bárban, ami méregdrága ugyan, de ahol nem kell feszélyezniük magukat.
Vendégként egy-két órát eltölteni egy japán házban természetesen egészen más dolog mint egy japán családdal élni.
A japánok a külföldit vagy "idegennek", "vendégnek" tartják akkor is, ha az évekig a családdal él; vagy ugyanazt a magatartást várják el tőle, mint a család más tagjaitól.
Egy francia diáktársam félév után felmondta az albérletet, és önálló lakásba menekült. Mindannyian meglepődtünk, hiszen elbeszélése szerint nagyon jó helye volt. Kiderült, hogy éppen az zavarta, hogy túl figyelmesek voltak hozzá. Háziaszszonya éjszakánként megvárta, amíg hazaérkezik, csak azért, hogy friss, meleg teával, étellel lássa el. A gyerekeket állandóan leintették, hogy ezt ne csinálják, azt ne csinálják, mert mit szól a gaidzsin. Reggelente, amíg fel nem kelt a "vendég", az egész ház lábujjhegyen járt. Időnként a rokonság és ismerősök különféle tagjait összetoborozták, csak azért, hogy elbüszkélkedhessenek a náluk lakó vendéggel. Ez a túlzott tapintat, figyelmesség annyira feszélyezte a francia lányt, hogy feladta eredeti elképzelését, és önállósult.
Az esetek többségében azonban nem így történik a külföldi befogadása. Rendszerint a külföldi is előlép a család tagjává, ebben az esetben azonban elvárják tőle, hogy alkalmazkodjon az összes együttélési szabályokhoz. Akkor és azt csinálja, amikor és ahogyan a japán családokban szokták. Akkor és azt egyen, amit ők, akkor fürödjön, amikor elérkezett a fürdőzés ideje, úgy teregesse ki a mosott ruhát, ahogy abban a házban szokás, egyszóval, hogy maradéktalanul alávesse magát az ő életformájuknak. Ebben az esetben a külföldi azért érzi magát kissé kínosan, mert állandó félelemben él, mikor vét a szabályok ellen. Bevallom, legnagyobb igyekezetem ellenére én is vétettem nemegyszer.
A japán házakban a világítás rendszerint fénycsővel történik. Ettől a szobák nagyon világosak ugyan, de az éles, hideg fénytől könnyen elfárad az ehhez nem szokott európai szem. Egy nap, hónom alatt egy hagyományos olvasólámpával tértem haza. Házigazdámék nem vették jónéven ezt a különcködést, mondván, hogy a neon olcsóbb is, világosabb is, vajon minek akkor ez a lámpa.
Egy más alkalommal kora tavasszal ragyogó napsütésre ébredtünk. Megörültem a langyos tavaszi napsugárnak és kifeküdtem az erkélyre napozni. Háziasszonyom megrémült, amikor észrevette, és kért, hogy ilyet többet ne tegyek, mert ez nem szokás. Ha valaki feltétlenül napozni akar, akkor annak a strandon a helye, nem beszélve arról, hogy örüljek, hogy szép fehér a bőröm, minek akarom én azt elcsúfítani barnasággal. Hozzáteszem, hogy a japán nők tényleg őrizkednek a napsugártól. Az ideál a minél világosabb bőr. Külön kozmetikai készítmények vannak arra a célra, hogy fehérítsék a bőrüket.
A japán emberek nagyon érzékenyek arra, hogy mit szólnak a szomszédok, mit szólnak mások. Ezért arra törekszenek, hogy minél jobban alkalmazkodjanak a társadalmi elvárásokhoz, hogy különcködéssel, egyénieskedéssel ne hívják föl magukra a figyelmet. Nincs meg bennük az a törekvés, hogy kitűnjenek mások közül. Nem az egyéniség az érdem, hanem a minél tökéletesebb beolvadás, a közösségi értékekhez való alkalmazkodás. Az egyik legtalálóbb japán közmondás önmagáért beszél: "Deru kugi utawareru" (A kiálló szög beverendő). Azt, aki vélt vagy valós képességeivel ki akar tűnni a tömegből, elutasítja magától a közösség. Ezért fontos számukra a minél tökéletesebb összhang kialakítása a szomszédsággal, a lakóhelyi, a munkahelyi, iskolai közösséggel.
Egy alkalommal házigazdámék új lakásba költöztek, velük együtt én is. Az elhelyezkedésünk másnapján este háziasszonyom, a legnagyobb gyerek és én kiöltözve körbejártuk az összes szomszédokat, és bemutatkozó üdvözlésképpen, minden szomszédnak azonos ajándékcsomagot nyújtott át háziasszonyom. Szívesen vettem részt ezen a körúton, de azért megtudakoltam, hogy rám miért volt szükség? A felelet egyszerű: én mint külföldi, szemet szúrok a környék lakóinak, ezért ahhoz, hogy befogadjanak, szükséges volt bemutatniuk engem is.
A szomszédság véleménye is nagyon fontos, ennél csak egy izgat jobban minden japánt, az, hogy mit gondolnak róluk a külföldiek. A japán "image" minden japán szívügye. A külföldihez intézett első kérdések között szerepel az, hogy: "Na, és hogy tetszik Japán?". Ilyen kérdésre persze mit lehet felelni? Sok minden tetszik, és van, ami nem. A lelke mélyén persze minden japán azt várja, hogy csak jót mondjanak az életmódjukról, az országukról. Ha némely külföldi őszinteségi rohamában mégis valami rosszat is talál mondani, akkor ez fájdalmasan érinti őket, sokat rágódnak rajta, és igyekeznek az elvárásoknak a jövőben megfelelni. Az újságok nap mint nap idéznek külföldi lapokból, amelyek a japán életnek ezt vagy azt az oldalát kifogásolják. A japán kommentátor ilyenkor nem rest, és utánajár a dolognak, lehetőség szerint bebizonyítja, hogy máshol sem jobb a helyzet. Ebben a tekintetben alapvetően más a magyar reakció, mint tudjuk. A magyar újságok a külföldi kritikát bizonyos elégtétellel nyugtázzák, "lám, lám, már a külföldi is rájött".
Köztudott például, hogy Tokió a világ egyik, vagy egyenesen a legdrágább városa. Ez évenként változik, de évtizedek óta az első három között van. Egy amerikai lap tudósítója ezt bizonyítandó azt találta leírni, hogy Tokióban egy narancsital 6 dollárba kerül. A japán újságírók rábukkanva erre a cikkre, amely az idegenforgalom szempontjából nem túl kedvező színben tünteti föl fővárosukat, kampányszerűen végigjárták Tokió híresebb kávéházait, szállodáit, és szorgalmasan összeírták mindenütt az üdítőitalok árát, majd egy terjedelmes, esszének is beillő eszmefuttatással válaszoltak az Asahi Shinbunban (az egyik legnagyobb példányszámú napilap) az inzultusra. A válasz-cikkből ugyan nem derült ki világosan, hogy az amerikai cikk csak rágalom volt vagy igaz, de azt azért visszavágásként odavetették, hogy New York vagy Svájc egyes szállodáiban is csillagászatiak az árak.
A Japánról alkotott kedvező kép érdekében a japánok igyekeznek minden olyan helyzetet elkerülni, amiből a külföldi róluk vagy életformájukról negatív benyomást szerezhetne. Ezért hívnak meg csak ritkán külföldit az otthonukba. A japán életszínvonal erőteljes emelkedésével azonban, ha a lakások mérete nem is, de minősége feltétlenül javul, vagyis a tartózkodásnak ez az oka előbb-utóbb elhárul. Marad persze még számos más, társadalmi tényező, ami szintén közrejátszhat indítékként. Ezek közül a leglényegesebb azt hiszem, a japán családi szerkezet. A feleség csak az utóbbi időkben, a modern gondolkodású családokban lépett elő a férfi egyenrangú társává. Számtalanszor voltam vendégségben olyan családoknál, ahol az asszony szerepe még a vendég és a férj kiszolgálására korlátozódott, a társalgásba nem folyt bele, sőt, az ételek és italok felszolgálása után visszavonult. Ezek a helyzetek kellemetlenek a külföldi számára. Kellemetlenek azonban a japán házigazda számára is, aki tisztában van vele, hogy más társadalmakban nem ez a szokás, sőt, a háziasszonyt a vendég kitüntetett tisztelettel kezeli. Az nem várható el, hogy a kivételes, egyszeri alkalom, a ritka vendég kedvéért felhagyjanak a többéves, évtizedes gyakorlattal. A feleség sem képes egyszerűen átvedleni korábbi szerepéből fesztelenül csevegő dámává. Az ura pedig jócskán veszítene tekintélyéből, ha ilyen szabadosságot megengedne. Ebből a szempontból is sokkal megnyugtatóbb megoldásnak látszik a külföldi vendégül látása egy ismerős étteremben, ahol a szerepek tisztázottak, és ahol a feleségnek sok esetben semmi keresnivalója.
Az idegenek azonban, még a turisták is, kíváncsiak és igénylik, hogy megtekinthessenek japán otthonokat. Mint mindenre, erre is van áthidaló megoldás. Turistaprogramok, városnéző túrák egyik pontja a "családlátogatás", ahol japán házban, japán környezetben vendégül látnak külföldieket olyan családok, akik ezért anyagi ellenszolgáltatásban részesülnek. Ez ugyan nyilván nem az igazi, hiszen megrendezett, forgatókönyvízű látogatás, de jobb a semminél.

Japán nyelv - japán észjárás

A Japánba utazó turistát vagy üzletembert a manapság gyakran "kulturális sokk"-nak titulált megpróbáltatás sok vonatkozásban éri. Ezek közül az egyik a kommunikációs nehézség. Ezzel kapcsolatosan két tévhitet kell eloszlatni: az egyik az, hogy a japánok jól tudnak angolul. A másik az, hogy ha optimális esetet feltételezve nincs nyelvi akadály, azaz van egy közös nyelv, amit mindkét fél beszél, legyen az angol, orosz, vagy akár japán, akkor nem lesznek kommunikációs nehézségek. Lesznek.
A jóhiszemű magyar utazó angol szótárral felszerelkezve bátran vág neki a japán valóságnak. Rendszerint hideg zuhanyként érik első kudarcba fulladó próbálkozásai, hogy akár a legegyszerűbb tájékoztatást is megkapja az utca emberétől.
A japán járókelő első reakciója többnyire kurta "no ingurisu" (no English, nem tudok angolul) kijelentésre szorítkozik. Néhány diák-küllemű lelkes fiatal vagy jószándékú háziasszony készségesen végighallgatja ugyan az angolul feltett kérdést, de hamarosan kiderül, hogy válaszolni csak japánul tud. Más japánok sztereotip angol mondatokat ismernek ugyan, de ezek nem mindig elégségesek a kölcsönös megértéshez. Ez természetesen bocsánatos tűn, hisz nem köteles az átlagember idegen nyelvet beszélni és ilyesmi a világ bármely országában előadódhat. Még Japánban is, ahol pedig a háború óta az angol a 7.* osztálytól kezdve kötelező idegen nyelvként szerepel a tantervben, és ahol sikknek számít angol szavakat elegyíteni a japán társalgásba. Más kérdés persze, hogy egy-egy elejtett angol szó még nem jelenti azt, hogy az illető akár egyetlen összefüggő mondatot is tudna alkotni angolul.
A japánok számára anyanyelvük sajátos hangállománya miatt rendkívüli erőfeszítést jelent az idegen artikuláció elsajátítása. Egy-két gyér kivételtől eltekintve az idegen nyelvet folyékonyan beszélő japánok kiejtése is egészen szokatlan és a külföldi számára nehezen érthető. A japán kiejtésben Budapest úgy hangzik, hogy "bu-da-pe-szu-to", a Balatonból "ba-ra-ton" lesz. Miután a japán nyelv nem tud különbséget tenni az l és az r hang között, ezért fordítva is gyakran hibáznak. Így fordulhat elő, hogy mulatónegyedekben gyakran látni a külföldieket is csalogatni akaró Cabale kiírást, ami "kabarét" akar jelenteni. Számos más hangkapcsolatot sem tudnak kiejteni, ezért a "cuiszuto" szó elhangzásakor sok fejtörésembe került, mire rájöttem, hogy az "twist", azaz twist-tánc akar lenni. Egyszer a tévében egy Dániai körutazás című műsort néztem. Többször elhangzott az, hogy "csibori" így, "csibori" úgy. Nagysokára sikerült csak a képanyag alapján rájönni, hogy a Tivoliról beszélnek.
Mindezek ellenére el kell ismerni, hogy a kilencvenes évekre megnőtt az angolul beszélő japánok száma. Egyrészt az angol oktatás hatékonyságába fektetett több évtizedes energia most kezd kamatozni, másrészt az utóbbi húsz évben a japánok nyakukba vették a világot. A virágzó üzleti kapcsolatokon kívül japán diákok ezrei tanulnak - kisrészben államköltségen, nagyrészt önálló erőből - külföldön. Mégsem túlzás azt állítani, hogy az európai utazó alig-alig fog idegen nyelvet beszélő japánba botlani az utcán.
Gyenge vigasz, hogy a japánul beszélő külföldiek is gyakran kommunikációs csapdába kerülnek. Egy alkalommal Tokió egyik külvárosába kellett utaznom. A helyiérdekű vasút végállomásán több szerelvény állt benn, szemlátomást indulásra várva. Több kocsiban már utasok ültek. Siettem, ezért nem a menetrend-táblázathoz futottam ellenőrizni, hogy melyik vágányról indul a vonatom, hanem beléptem az egyik kocsiba és megkérdeztem egy benn ülő férfitól, hogy ez a vonat merre megy. Legnagyobb megdöbbenésemre azt válaszolta, hogy nem tudja. Később, amikor nagy nevetések közepette előadtam ismerőseimnek az esetet, elmagyarázták a rejtélyes válasz okát. Bevallom én arra gyanakodtam, hogy külföldi voltomnak köszönhettem a rideg elutasítást. Állítólag nem így van. A japán ember úgy vélekedik, hogy nem vállalhatja a felelősséget azért, hogy valakit útbaigazítson. Ez a vasúti kísérő, információs iroda feladata. Az illető utas nyilvánvalóan tudta ugyan, hogy a vonat, amelyben ő maga ült, hova megy, azonban elhárította magától az esetleges tévedés lehetőségét.
Amikor Oszakában egy számomra új városrészbe költöztem, az első napokban igyekeztem gyalog bejárni, felderíteni a környéket. Egyik nagy utcakereszteződésnél megkérdeztem egy virágjait locsoló háziasszonyt, hogy ha ezen a széles úton megyek, akkor a főpostához jutok-e. - Nem, sajnos nem - hangzott az udvarias válasz. És kész. Én úgy képzelem el, hogy Magyarországon ilyen esetben természetes módon tovább folytatódik az útbaigazítás, valahogy olyanképpen, hogy - Nem, ez az utca a belvárosba vezet. Vagy pedig: Nem, ez az utca nem oda vezet, de ha oda akar menni, akkor forduljon balra. Japánban el kell készülni arra, hogy effajta kéretlen tanácsadásra ne számítson az ember. A kommunikáció megszakad azon a ponton, ahol a válaszadó eleget tett a kérdésre való felelet követelményének.
Hasonló módon egyszer egy sípályán a liftre várakozóban odafordultam egy mellettem álló fiatalemberhez. - Elnézést, van órája? - A válasz nem az volt, hogy ránézett a karórájára és megmondta az időt, hanem egy készséges: Van. Azt hiszem szegény sose jött rá, hogy miért tört ki belőlem erre a nevetés.
Sok hasonló tapasztalat árán kellett magamban levonnom a tanulságot, hogy az ő kommunikációs szabályaik eltérnek a mieinktől, és csak akkor sikerül velük helyesen érintkeznünk, ha előre bekalkuláljuk az ő gondolkodásmódjukat.
Japánnak egyre élénkebbek a kapcsolatai a külvilággal. Külkereskedők, üzletemberek, diplomaták azonban nemegyszer nehezen birkóznak meg a japán tárgyalófelekkel. Ennek egyik oka alighanem a japán gondolkodásmódban keresendő. A japán ember számára a társalgás során elsődleges a beszélgetőféllel való harmónia kialakítása. A lelki összhang megteremtésére való törekvés kizárja, hogy a beszélgető felek ellentmondjanak egymásnak. A japán nyelv ezt leleményesen úgy oldja meg, hogy a negatív, elutasító választ is az igen szóval indítja. Pl: Nem szokott teát inni? - Igen, nem szoktam. Ez az igen csupán azt fejezi ki, hogy a beszélgető partner feltevésével egyetértek. A valódi tényállást, vagyis, hogy valójában nem szoktam teát inni megelőzi az igen megerősítő szócska, ezzel mintegy letompítva a tagadás élet.
Volt már rá eset, hogy egy kereskedelmi üzlet egyszerű félreértésen bukott meg. Tegyük föl, hogy N. cég képviselője így szól: - Szeretnénk, ha október végéig le tudnák szállítani az árut. A japán fél igenjéből fatális félreértés következik, mert ez az igen csak azt jelenti, hogy - Igen értettem, amit Ön mond. Vagyis a megerősítő visszajelzés csak a beszélgetőpartner mondandójának követésére vonatkozik, de nem az érdemi tartalomra. Az igen ilyen értelemben való használata a japán nyelv egyik sajátossága, de ettől a nyelvi formulától a japánok akkor sem tudnak szabadulni, ha idegen nyelven beszélnek, ami számos félreértés forrása.
A fűszeres, a zöldséges rettentő zavarba jön, ha be kell ismernie, hogy valamilyen áruja nincs, amit a vevő keres. Feltehetőleg nemcsak azért feszeng, mert nem tudja kielégíteni a kedves vevő kívánságát, hanem azért is, mert nemleges választ kell adnia. Hányszor, de hányszor megesett velem, hogy kértem valamit egy üzletben és hosszú percekig a kereskedő csak buzgón imitálta, hogy keresi a polcok alatt, fölött, a dobozok között az egy számmal nagyobb cipőt, a sárga kalapot vagy a lila cérnát. Egyszerűen nem merte azt mondani, hogy nincs, helyette addig kotorászott, amíg én nem kérdeztem rá, hogy - Tehát nincs? és akkor ő megkönynyebbülten vághatta rá, hogy - Igen, nincs!
Oszakában az egyetem nagy papírkereskedésében írógépeket is árultak. Szerettem volna olyat venni, amin a magyar, ékezetes betűk is szerepelnek. Az eladónak elmondtam a kívánságomat. Egyetlen kérdése az volt csupán, hogy melyik márkájú gépet venném. Miután a három lehetőségből kértem az Olivettit, azt válaszolta, hogy sajnos, az nem fog menni, mert csak a Silver Reed vesz fel ilyen rendelést. Elfogadtam, ám legyen. Pár hét múlva érdeklődésemre azt válaszolta, hogy csak a harmadik cég vállalja. Nem volt mit tenni, beleegyeztem. - De nagyon drága ám, ha különleges nomenklatúrát rendel! Újból elmagyaráztam, hogy kerül, amibe kerül, nekem egy magyar ékezetes gép kell. Egy hónap múlva az volt a kifogás, hogy nincs fekete színű gép, csak kék. Lassan kezdtem kifogyni a türelemből, de ebbe is beleegyeztem. Pár nap múlva újra érdeklődtem, és a kereskedő zavarát látva rákérdeztem, hogy ők netán egyáltalán nem is vesznek föl ilyen rendeléseket? Erre felderült arccal, mint akinek egy nagy kő gördült le a szívéről, kibökte Igen, nem veszünk föl!
A japán nyelvben nyelvtörténeti okoknál fogva rengeteg az azonos hangzású szó. Írásban ez nem okoz problémát, hiszen a kínai írásjelek, melyeket a két japán szótagírás (hiragana és katakana) mellé vegyítve használnak, mind jelentéshordozó elemek. Beszédben azonban az azonos hangalakú szavak értelemzavarók lehetnek, ezért a japán társalgás nem úgy folyik, hogy a beszélő beszél, a partnere pedig hallgatja, hanem a hallgató fél állandó visszajelzéseket használ igenlő szavak, megerősítő jelzések, érzelemkifejező hangok, gesztusok formájában, amelyek mind azt hivatottak jelezni, hogy tudja követni a hallottakat.
A japán nyelv híven tükrözi azt a társadalmi közeget, amiben használói élnek. Létezik női nyelv, azaz bizonyos szavakat, szóalakokat csak nők használnak; van egy nyersebb, kurtább nyelvi kifejezési forma, amelyen a férfiak érintkeznek. Használnak egy rendkívül választékos tisztelteti stílust rangban és korban a beszélő felett álló személyekkel szemben. Van egy kevésbé udvarias stílus, amelyen rangban alantas személyekkel érintkeznek. Az egyes stílusok megválasztása a találkozás pillanatában dől el, amikor is a kötelező-jellegű névkártyacsere után a felek kölcsönösen felmérték egymáshoz viszonyított társadalmi állásukat. A japán embert nagy zavarba hozza az a külföldi, aki kurta névbemondással intézi el a bemutatkozást. Ebből ugyanis nem tudja felmérni az illető társadalmi státuszát és ezért a vele való beszélgetés nyelvi problémát is jelent, hisz nem tudja, milyen stílushoz tartsa magát. Névkártyákat egyébként számos áruházban, papírkereskedésben fillérekért és rövid határidőre lehet rendelni. Megéri a fáradságot és a költséget. Másként tekintenek arra az emberre, akinek van névjegye. Az illető ezzel jelzi, hogy nem egyszerű turista minőségben látogatott Japánba.
Az anyanyelvnek a japán ember életében sokkal tudatosabb szerepe van, mint az európaiakéban. A japán írásrendszer, amely bonyolultságát tekintve alighanem az első helyen áll a világ nyelvei között, kemény dió az anyanyelvűek számára is. Az óvodások foglalkozásaikon már elsajátítják az egyik japán szótagírást, a hiraganát. Iskolába kerülve minden évfolyam számára meghatározott számú kínai írásjel elsajátítása az előírás. Házigazdáméknál a lakás különböző pontjain, beleértve az illemhelyet is, kínai-jel táblázatok voltak kifüggesztve, hogy iskoláskorú gyerekeinek mindig szem előtt legyenek. Áruházakban különböző korosztályok számára bőséges a választék betű-játékokból, betűrejtvényekből, írás-olvasás tanító kártyákból, társasjátékokból. Téli estéken gyakran az egész család betűkirakókkal, társasjátékokkal szórakozik. Tanácsos mielőbb megismerkedni a kínai jelekkel, hiszen az üzletek feliratai, az eligazító táblák, állomások nevei, stb. javarészt csak japánul vannak kiírva. Külföldiek által gyakran látogatott metróállomásokon, útvonalakon szerepelnek elvétve latin-betűs kiírások is, de mégis gyakran látni földalatti vásárlóközpontokban, pályaudvarokon, utcákon riadtan botorkáló idegeneket, akik latin betűs térképpel a kezükben szeretnének egy számukra is olvasható kiírást elcsípni. A fantasztikus emberáradathoz és nyüzsgéshez nyomasztó tudatként társul az, hogy még elolvasni se tudja az ember, hogy hol jár. A japán írást gyakorlatilag 15 éven keresztül tanulják a gyerekek, óvodáskorban kezdik és a középiskola befejezésével jutnak el addig, hogy elmondhatják magukról, írástudó emberek.
A kiművelt íráskészség a japán ember iskolázottságának mércéje. A vállalatok, intézmények a munkába lépőktől nem véletlenül kérnek sok esetben kézzel írt életrajzot, sőt némely intézménynél a felvételi vizsga egyik tétele az írásteszt. Minden japán család nappalijában állandóan kéznél van a szótár, mint a mindennapi élet elengedhetetlen kelléke, amiből ellenőrizni tudják egy-egy jel helyes írásmódját illetve olvasatát.
Azáltal, hogy a japán ember mindennapi életében is nap- mint nap kénytelen írásjelek százait használni az íráshoz és az olvasáshoz, állandó "tréningben" vannak. Csakhogy a japán nyelv már fentebb említett sajátosságánál fogva, azaz hogy rengeteg az azonos hangzású szó, az a furcsa helyzet áll elő, hogy még beszéd közben is kénytelenek sokszor a pontosítás végett a levegőbe, a kéznél levő papírra, a tenyerükben, az előttük álló hátára jelet "rajzolva" utalni arra, hogy mire is gondolnak. Ezért nem kell csodálkozni azon, ha metrón, buszon beszélgető emberek néha-néha gesztusokkal kísérik társalgásukat.
1974 júniusában egy japán delegáció járt Kínában hivatalos látogatáson. A vendégek sajnálatukat fejezték ki azokért a károkért, amit emberi életben és anyagi veszteségekben a japán militarizmus terjeszkedési politikája okozott Kínának. A kínai vezető biztosította őket, hogy: "A japán militarizmus agressziója következtében Kína valóban jócskán szenvedett károkat, de ezek csak pár évtizeden át tartottak. Ezzel szemben Kína két történelmi jelentőségű csapással sújtotta Japánt. Az egyik a kínai jelek, a másik a Konfucianizmus tanításai...... melyeknek 1700 esztendő óta tartó hatása aligha megbocsátható." (idézi az Asahi Shinbun, 1977. júl. 20 reggeli kiadás, 7. oldal)
A japán írás bonyolultsága miatt egészen a legújabb időkig hatalmas problémát jelentett az írógép használata. Létezett ugyan elvben írógép, de ennek a kezelése a mintegy kétezer írásjel miatt pontosan ugyanolyan bonyolult volt, mint egy nyomdai szedőgépé. Egy rövidke leirat legépelése még egy gyakorlott titkárnőnek is akár több órás munkát jelenthetett. A technika azonban úgy látszik nem ismer lehetetlent. A nyolcvanas évek elejétől forgalomba kerültek a japán szövegszerkesztők. Ezekbe a kiejtés szerinti hangalakot kell betáplálni, azaz ugyanúgy leütögetni a kiejtésnek megfelelő billentyűket, mint egy hagyományos írógépen, és a gép feldolgozva és számbavéve a szövegösszefüggést, a megfelelő jelekkel nyomtatja ki a papírra a kívánt szöveget. A 90-es évekre pedig immár e-mailezni is lehet japán nyelven. Ezzel bebizonyosodott, hogy a kínai írásjegyek használata "technikai" akadályt nem jelent. A "szellemi" akadály a külföldi nyelvtanulóknál azonban ezzel még nem hárult el!

Információ dömping

Ha megjelenik egy új gép, új technikai csoda, a japánok rácsapnak és hónapok alatt országszerte elterjed a használata.
A színes televíziók száma jelenleg Japánban több, mint a háztartásoké, ami azt jelenti, hogy egyes családoknál több készülék is van a lakásban. A televízió az oktatási szakemberek, pszichológusok és orvosok legnagyobb bánatára - a mindennapi élet szerves része lett. A tévécsatornák kora reggeltől éjszakába nyúlóan ontják műsoraikat. A két állami adó (NHK - Nippon Hósó Kjoku) közül az egyik főleg oktatási, művelődési programokat sugároz, míg a másik - versenyben az öt magán-adóval - népszerű filmeket, társasjátékokat, színdarabokat, stb. tart műsorán. Az NHK adások magas színvonaluk mellett azzal a nem eléggé értékelhető jó tulajdonsággal is rendelkeznek, hogy adásaikat nem szakítják meg tíz percenként reklámmal. A reklámok óriási mennyisége szinte élvezhetetlenné teszi a többi adó programját. Habár, ha valaki a reklámot, mint műfajt kedveli, akkor jól szórakozhat, mert változatosságuk, ötletességük vitathatatlan. A tévé elterjedtsége hozzásegít ahhoz, hogy az emberek Hokkaidón és a tőle 3000 kilométerre fekvő déli szigeteken is mindenről tájékozottak legyenek.
Egy tévé készülék birtokában Japánban valaki szinte mindent láthat, mindenről tudhat, anélkül, hogy kimozdulna a lakásból. Értesülve lehet a mindennapos tűzesetekről, öngyilkosságokról, természeti katasztrófákról, láthatja és élvezheti egy-két napos késéssel a legnevesebb művészek koncertjeit. Egyik adó kétnyelvű, azaz a japán mellett angol nyelven is közvetít, vagyis a japánul nem, de angolul tudó külföldiek ezt nézik. A művészeti műsorokban értesülhet a legújabb kiállításokról, bemutatókról; rengeteg a sportközvetítés, főleg baseball. Noha az idők változásai itt is kikezdték a baseball népszerűségét. A mai japán kisfiúk ideáljai már a focisták. A futball csak a 90-es évek elejétől lett igazán népszerű. Na de, ha egyszer valami divatba jön, akkor nincs megállás. És emiatt tölti el különös büszkeséggel és várakozásokkal a japánokat, hogy (igaz, hogy a koreaiakkal társrendezőként) 2002-ben ők lesznek a futball világbajnokság házigazdái.
Egyik kedvencem az időjárás-jelentés volt. Ez csak azért más, mint a magyar, mert Japán természeti adottságai miatt a szigetsor nagyon érzékeny a Csendes-óceán és Szibéria felől közeledő és összecsapó különböző léghullámokra. Napirenden vannak a természeti katasztrófák, amiknek közeledtét lelkiismeretesen bejelentik - tájfun, áradás, hóvihar.
Az észak-dél irányban hosszan elnyúló szigetsor déli részén már tombol a tavasz, amikor az északi és nyugati országrészekben még hófúvások vannak. Külön esemény a cseresznyevirágzás nyomon követése a tévében. Ezt azért kell időben tudni a közönségnek, hogy felkészülhessen a "virágnézés"-sel egybekötött piknikre. A képernyőn márciustól kezdődően a szigetsor hosszában délről északra egyre feljebb kúszik az a vonal, ami azt jelzi, az alatta lévő területeken már kinyíltak a cseresznyevirágok. Ha már elért mondjuk április legelején Oszakáig, akkor a 600 kilométerre északra levő tokióiak számíthatnak arra, hogy pár napon belül kitör a tavasz náluk is, azaz kinyílnak a cseresznyevirágok, amik Japánban a nemzeti szimbólum rangjára emelkedtek.
Az első tavaszon, amit megéltem az országban, előre örültem, hogy mennyi cseresznyét lehet majd enni. Csakhogy ezek a gyönyörűen pompázó cseresznyefák ehető termést nem hoznak! Így aztán nagy csalódással láttam a zöldségesnél, hogy a május-júniusban kirakott, (többnyire, mint kiderült - importált) cseresznye nem elég, hogy nagyon drága, de még ízetlen is!
A cseresznyevirágok nagyon érzékenyek, finomak, ezért csak pár napig élvezhető a virágbaborult fasorok látványa. Ezt a pár napot a japánok alaposan kihasználják. Ha valaki a családjával nem megy el hétvégi programként egy közeli, virágbaborult parkba ünnepelni, akkor az azért van, mert majd a munkatársaival, a kollegáival azaz szervezetten vonul ki a virágnézésre. Előkerülnek a hatalmas gyékények, pokrócok, amelyeket leterítenek a fűre, és megindul az evészet, ivászat, tánc, ének. Egyes cégek ez alkalomból buszokon, teherautókon szállítják ki alkalmazottaikat a szabadba, ahol a cég nagylelkűségétől függően már jól előkészített terülj-asztalkám várja őket. Miután április eleje egyúttal a beiskolázások, a munkábalépés időszaka is (a japán tanév és pénzügyi év is áprilisban kezdődik), sokszor látni a virágnézők között ünneplőbe öltözött, friss egyenruhában feszengő újoncokat. A virágnézés kellemetlen oldala csak az, hogy ilyenkor egyszerre tódul ki több ezer ember egy-egy parkba, vagyis a zsúfoltság hasonlatos ahhoz, mintha az ember egy pályaudvaron lenne, azzal a különbséggel, hogy legalább ül. Egyes parkok közelében "Cseresznyevirágzás ideje alatt behajtani tilos" feliratú KRESZ táblák igyekeznek a nyüzsgő gyalogosáradatnak biztonságot nyújtani. Magától értetődően rendőrök serege irányítja az emberkígyót, tisztes távolban mentőautók állnak készenlétben. A mulatság éjszakába nyúlóan tart, a fákra helyezett lampionok fényében.
A tévé beszámol az összes helyi ünnepről, fesztiválról - amelyekből annyi van, hogy az évnek szinte mindegyik napjára jut egy-egy. Külföldieknek kiadnak fesztivál-naptárokat, de ezeket végigjárni több év alatt sem lehetséges.
A tévé-adások Japánban nem a gyenge idegzetűeknek készülnek. Még a gyerekeknek szóló rajzfilmekben is jócskán van erőszak, öldöklés. Az esti műsorok egy részét a társasjátékok, vetélkedők képezik, amik rendkívül népszerűek. Nemegyszer vannak olyan felnőtteknek szánt műsorok, amilyenek aligha lennének megvalósíthatóak az európai országokban. Az egyik műsor például olyan, önként jelentkező házaspárokat szólaltat meg, akiknek valamilyen problémájuk van a házaséletükben. A jelenlévő szakemberek, egy orvos, egy pszichológus és egy pedagógus, a csevegő-társalgó műsorvezető közreműködésével tanácsokkal látják el aztán őket, hogy hogyan tovább. A cél nemes, én inkább azon lepődtem meg, hogy milyen jellegű problémákat tárnak a többmilliós nyilvánosság elé a mindennapi életben egyébként nagyon tartózkodó japánok. Egy férfi panasza: A feleségem rettentő féltékeny, ahogy hazaérek, minden nap átvizsgálja, végigszagolgatja az alsóruháimat. Mellette az asszonyka szemlesütve mosolyog, a szakértők atyaian bólogatnak, és igyekeznek meggyőzni a feleséget, hogy nem érdemes féltékenynek lenni, mert az csak olaj a tűzre. Egy asszony panasza: - A férjem a vacsora után a gyerekek előtt hangosan felteszi a kérdést: Na, akkor lesz valami ma este? A szakértők kérdése: - És hány évesek a gyerekek? Egy fiatal férj panasza: - A feleségem piros és kék alapon mackó és nyuszi-mintás alsónadrágokat hordat velem, és ha át kell öltöznöm a sportklubban, mindig röhögnek rajtam a többiek. Erre a riporter odaugrik a fiatalemberhez és hirtelen mozdulattal kicsit lehúzva az övtartóját, kivillantja a sárga nyuszis piros alsónadrágot. A közönség - mert az adás alatt közönség is van jelen - megtapsolja. Gondolom, nem is az az érdekes, hogy ilyen esetekben miket tanácsoltak a szakértők, hanem a jelenség. Az, hogy ilyen műsorra igény és vállalkozó van, újabb adalékul szolgált számomra a japán lélek rejtélyeihez.
Az egyik csatorna Éjjel 11 című mindennap jelentkező műsora a pornót hozza házhoz ingyen. Igazság szerint a reklámokban és betét-műsorokban is sok az erotika. Igaz ugyan, hogy elvben a meztelenség láttatását az állami cenzúra korlátozza. Hála azonban az ügyes kameramanoknak, a hatás még apró megszigorításokkal is tökéletes. A reklámok azonban ezekre a célokra előszeretettel alkalmaznak fehér nőket. A fehér nő egzotikuma nagy vonzerő. Az angol nyelvű japán újságokban hetente többször is megjelennek olvasói levelek, amelyben Japánban élő fehér lányok és asszonyok tiltakoznak az ellen, hogy a meztelenség fogalma a tévé jóvoltából hovatovább azonossá válik a fehér nő fogalmával. A leveleket leközlik az újságok és minden megy tovább, mint azelőtt.
Házigazdáméknál az iskolás gyerekeket csak este 11 körül lehetett a tévé elől ágyba parancsolni. A japán gyerekek benyomásom szerint sokkal kevesebbet alszanak, mint a magyarok. A felnőttek alvásigénye is kisebb mint a miénk, bár ők "csalnak". A lefekvés és felkelés közötti időszak átlagosan 5-6 óra csupán, azonban a metrókon, elővárosi vonatokban az ülőhelyhez jutott utasok többsége szundikál. A japánoknak megvan az az utánozhatatlan képességük, hogy ahogy lezuttyantak az ülésre, máris lehunyják a szemüket. Sokan hallhatóan is mély álomba szenderülnek, és ott, ahol le kell szállniuk, szinte varázsütésre felébrednek. Feltehetőleg az a kényszer alakította ki bennük ezt a szokást, hogy naponta órákat töltenek közlekedéssel a munkahelyükre és vissza.
Egyszer az egyetemen a "Japán országismeret" óra keretében a tanárunk formabontó módon nem maga beszélt, hanem velünk, külföldiekkel beszéltette el, hogy mit tapasztalunk, mit érzünk szokatlannak, furcsának japáni életünk során. Egy argentin fiú szólalt meg elsőnek és szóvá tette, hogy egyszerűen elviselhetetlennek érzi azt az információáradatot, ami nap- mint nap éri. A vonatokon, buszokon, metrón minden egyes megálló előtt és a jármű elindulása után is bemondják a megállókat, a megállóhelyeken elérhető csatlakozásokat, egy járat alatt többször tájékoztatnak arról, hogy melyik kocsiban szabad dohányozni, melyikben nem, hogy a következő megállónál melyik oldalon nyílik az ajtó, hogy a megálló közelében milyen fontosabb áruházak, közintézmények vannak, figyelmeztetnek, hogy leszálláskor ne felejtsék a kedves utasok a kocsiban az esernyőjüket, stb. Vagyis a járműveken pár perces szünetek kivételével folyton árad az információ. Leszállva mondjuk egy vásárlóutcánál, a boltokból vagy hangszórók ontják a zenét, a vevőket csalogató ajánlatokat, vagy maguk az eladók rikkantgatnak kifelé. A hangzavar óriási, amit még tetéznek a csillogó-villogó feliratok, táblák, reklámok. Nos, az argentin fiú panasza hálás témának bizonyult, mert bizony egymás után szólaltak meg a többi náció képviselői is, hogy kibírhatatlan például a választási kampány alkalmával a lakónegyedekben naphosszat köröző üvöltő hangszórós kocsik zaja; hogy őrületes az a nyomtatott felvilágosítás, amit mondjuk egy egyszerű bevásárlás alkalmával is kézhez kap az ember. Sok fotóüzlet, drogéria, áruház tudniillik a számla mellé egy halom prospektust is mellékel, amiket lehetetlenség lenne végigolvasni, ezért előbb-utóbb a szemétkosárba kerülnek.
Egy szabadnapomon otthon dolgoztam, és ezenközben hétszer csöngettek ki a bejárati ajtóhoz különféle ügynökök, és bizonytalan vallási felekezetek házaló propagandistái. Megjelent a paplanos, a hangszerbolt, a paróka-kereskedő, a biztosító társaság és a házioltár-árus képviselője - mindannyian lelkes szavak kíséretében egy marékravaló brosúrát nyomtak a kezembe. A mosópor-hirdetés mellé a félállásban reklámozó diáklány egy kis minta mosóporcsomagocskát is átadott, aminek legalább hasznát lehetett venni. Az utcákon az esti órákban is hangszórós mozgó-árusok hirdetik portékáikat, az áruházakban, bevásárló-csarnokokban megállás nélkül szól a hangszóró - ahol az áruk hirdetése mellett jó tanácsokkal látják el a kedves vevőket - vigyázzanak a zsebtolvajokra, (akiknek a száma tapasztalatom szerint csekélyebb, mint Európa bármely országában - lehet, hogy éppen az állandó figyelmeztetés miatt, ki tudja?), ne engedjék el a kisgyermekek kezét, a mozgólépcsőkön fogják meg a korlátot, a liftből való kilépéskor nehogy megbotoljanak, stb. Mondhatná valaki, hogy ez az információbőség még mindig jobb, mint az információ-hiány. Ez igaz is, csakhogy az egyébként is zsúfolt, zajos városokban ez a túltájékoztatás olyan hang-, zaj- és betűáradatot zúdít a lakosokra, ami fárasztó a szemnek, fárasztó a fülnek.
Az az érzésem, hogy a külföldiek számára még egy szempontból nehezen elviselhető ez az értesülés-bőség. Az európai kultúrákban nevelkedett emberek bizonyos önállósághoz, egyéni viselkedésmintákhoz vannak szokva. Ezért az európai ember számára szokatlan, hogy mindig megmondják neki, hogy mit csináljon, hol szálljon le, a jelzőlámpánál mikor menjen át (tudniillik számos jelzőlámpánál Japánban nemcsak a piros-sárga-zöld fényjel, hanem hangjel - vagy zenemotívum, vagy emberi hangutasítás is figyelmeztet, hogy mikor lehet átkelni - ami a színvakoknak kétségtelenül hasznos) stb. A japán ember viszont kora gyermekkorától úgy nevelkedik, hogy a közösségi viselkedés mikéntjét állandóan szóban, írásban közlik vele - vagyis folytonosan irányítva van. Az individualista európai számára néhány kivételtől eltekintve - ez az állandó "cselekvési utasítás" terhes.
Az egyetemmel, de baráti társaságokkal is többször vettem részt országjáráson, sítúrákon, stb. A szervezés mindig tökéletes volt, ha egyetlen kifogást lehetne felhozni, az a "túlszervezettség". Nem elég, hogy a kirándulóbuszba való belépéskor mindenki a sokszorosított útiterv egy-egy példányát kézhez kapja - amelyen szerepel a pontos útvonal, a megállóhelyek, a szálláscímek, telefonok, a program időpontjai -, de minden buszhoz külön felelősök vannak kijelölve, akik az út során szóban ugyanezeket többször elismétlik. Egy-egy parkolóhelyen való megálláskor kollektív toalett-látogatást rendelnek el; megmondják, hogy mikor és mennyit egyen az ember, hány órakor keljen és feküdjön, milyen ruhát vegyen, stb. A tanácsok mind jók és hasznosak, csakhogy engem mindig az iskolai osztálykirándulásokra emlékeztettek, amikor mint afféle gyerekeknek a tanító néni mindig mindent a szájába rágott. Ettől függetlenül be kell vallanom, hogy élveztem bizonyos fokig azt a felelőtlenséget, amivel az ember elhagyhatja magát, tudva azt, hogy alkalmas pillanatban úgyis mindenre figyelmeztetik. A japánok, nyilván ugyanilyen biztonságban érzik magukat, hála az állandó információ és tájékoztatás áradatnak, ami nemcsak kirándulásokon, hanem egész életük során éri őket. Talán ezért van az, hogy a japán ember külföldön járva elbizonytalanodik, képtelen "önállósulni", és szívesebben utazik csoportosan, ahol a lelkiismeretes csoportvezető mindig megmondja, hogy mit és hogyan kell csinálnia. Ez az egész jelenség olyan tyúk-tojás kérdés: nem tudni, hogy azért szükséges Japánban annyi információ, mert az emberek nem képesek önálló, egyéni cselekvésre; vagy azért nem képesek-e
a japánok megfelelően önállóan cselekedni, mert a folytonos tájékoztatás- utasítás áradattal leszoktatták őket erről.
Japán újságot kézbe venni először riasztó. A japán írásjelek ömlesztett látványa elrettenti és elképeszti az embert. Később azonban kifejezetten élvezetes foglalatosság az újságolvasás - főleg, ha tekintetbe vesszük a japán sajtótermékek változatosságát. A napilapok (Aszahi, Jomiuri, Mainicsi) híranyaga friss és sokoldalú, a heti magazinok, folyóiratok pedig rendkívül sokszínűek - a női, divat- és bulvárlapoktól kezdve színvonalas irodalmi folyóiratokig, képregényújságok tömegén át szaklapokig minden megtalálható az újságárusoknál.
A japánok utazás alatt metrókon, elővárosi vonatokon - ha nem alszanak - akkor olvasnak. A késő esti járatok ülésein, csomagtartóiban tucatszámra hevernek a kiolvasott lapok - gazdáik elolvasás után nem viszik haza az újságot, hanem egyszerűen a vonaton hagyják. Egy rosszmájú francia diáktársam szerint azért, mert odahaza nincs hova tenniük. Ismerve a japán lakásviszonyokat ez elképzelhető. Vannak angol nyelvű napilapok is, amiknek a napi hírek közvetítésén kívül az a nagy érdemük van, hogy közlik a külföldieket is érdeklő kulturális eseményeket, rendezvényeket.

Idő! - Idő?

Minthogy időben és térben mozgunk, élünk és dolgozunk, ezért minden kultúrában alapvető szerepe van ennek a két életszervező koordinátának.
Ha egy kultúra "időérzékenysége" magas fokú, akkor hajlamosak vagyunk olyan általánosításokat megfogalmazni, hogy az azt létrehozó nép pontos, megbízható. A magyar turista joggal képed el azon, hogy csúcsforgalomban a tokiói metróvonalak és vasútvonalak némelyikén a vonat indulások és indítások idejét nem percekben, hanem másodpercekben határozzák meg: az egy és fél percenként egymást követő szerelvények hajszálpontosan gördülnek be és hagyják el a zsúfolt peronokat. Így érhető el, hogy a legkritikusabb reggeli és esti csúcsforgalmi órákban a legendássá vált "nyomkodó-emberek" áldásos működése folytán a csordulásig telt kocsik ajtajai mégiscsak időre csukódnak be. Ennek következtében egy óra alatt nem a szokásos 24 szerelvény, azaz 2,5 percenként egy, hanem óránként 40 tudja szállítani a tülekedő utastömeget. Elég 10-20 másodperces csúszás (ami egy óra alatt és a fent jelzett tömegben aligha lenne csoda) és felborul a rend. Csúszás azonban nincs és az utasok fegyelmezettsége, a kijelölt sávokban történő sorban állás, stb. betartása mellett mégiscsak működik a dolog.
Az országot immár keresztül-kasul behálózó szuperexpressz-gyorsvasút pár perces késése a tévéhíradó főadásába illetve a napilapok főcímébe kívánkozó "esemény". A legforgalmasabb szakaszokon, pl. Tokió és Oszaka között a 250 km-es sebességgel robogó szerelvények csúcsidőben 6 percenként követik egymást, ami körülbelül a 7-es busz követési gyakoriságunak felel meg a mi Rákóczi utunkon.
Nem csoda, ha ilyen benyomások hatására gyorsan születik meg a Japánt járó turistában az a szilárd meggyőződés, hogy a japánok a világ legmegbízhatóbb emberei. Derült égből mennykőcsapásként éri őket aztán az ezt cáfolni látszó élmény. Márpedig ezekből is felgyülemlik jócskán, ha az ember huzamosabb ideig kerül kapcsolatba velük.
N. küldöttség Magyarországra készült. A magyar fogadó-szerv az összes érdekelt magyar szervvel találkozási és látogatási időpontokat egyeztetett. Több intézményben vezetői szinten fogadták őket, ami az időpontok megválasztását és ügyes egyeztetését eléggé megnehezítette, de számos kompromisszum árán sikerült egy jólütemezett programot kialakítani. A japán fél megköszönte az átküldött programot, majd két nap múlva telefonon az egyik délutáni találkozó áthelyezését kérte dél-
előttre. A magyar program dominószerűen borult, de a szervezésben jártas tisztviselő többszörös újraszervezéssel megoldotta a kért cserét. Alighogy elküldte a kért új változatot, a japán fél jelezte, hogy K. vállalathoz mégsem megy el, a program tudniillik túl zsúfolt, töröljék. A lemondás roppant kínos volt; a magyar szervező csak hosszas magyarázkodással tudta a sértődést kivédeni, tekintve, hogy e japán program miatt K. vállalat vezetője egyéb más, fontos megjelenését mondta le. A japánok az érkezést megelőző napon telefaxon még két módosítást jeleztek: az egyik az elutazás időpontja, a másik az egyébként már megvett méregdrága operajegyek visszamondása. A nemzetközi kapcsolatok bonyolításában veteránnak számító magyar szervező próbálta humorosan felfogni a dolgot, mondván, hogy többet már úgyse lehet változtatni. Lehetett. Az első éjszaka után az egész japán delegáció átköltözött egy másik budapesti szállodába, mert a követség egyik beosztottjától úgy értesültek, hogy az jobb.
Egy budapesti japán kereskedőháztól telefon-megkeresés érkezett, hogy tokiói főnökségük három munkatársa feltétlenül szeretne budapesti útjuk során ellátogatni N. főiskolára, és Z. tanszékvezetővel találkozni. A delegáció csütörtök este érkezik és szombat délután távozik. A megkeresett magyar intézmény sajnálkozását fejezte ki, de miután pénteken utazik a keresett személy külföldre, ezért a találkozóra egy más alkalmat javasolt. A kimentést a japánok tudomásul látszottak venni, de pár nap múlva visszaszóltak, hogy a magyar fél pénteken az elutazás előtt nem találna-e mégis módot a találkozásra. A magyar tanszékvezető repülője délelőtt 11.30-kor indult, ezért nem szívesen, de a meggyőző kérést figyelembe véve beleegyezett egy reggel 8.30-kor kezdődő egyórás találkozóba a főiskolán. Csütörtök este későn a lakásán értesítették, hogy a delegáció-vezető a látogatási időpontot korainak találja, és így a találkozásra csak a szállodában kerülhet sor. Ha a magyar félnek ez nem felel meg, akkor a találkozó elmarad a "magyar fogadókészség" hiánya miatt.
Egy nap késő délután tokiói lakásomon felhívott telefonon egy japán úr, akit csak felületesen ismertem, előzőleg egyszer találkoztunk egy félhivatalos vacsorán. Hivatkozással a több hónappal azelőtti ismeretségre előadta, hogy fordítás ügyben kéri a segítségemet. Kiderült, hogy X. konferenciára érkezett magyar jelentkezők anyagáról van szó, amit japánra kéne fordítani. Magam nem lévén a témában szakember, próbáltam kitérni a felkérés elől. Hát még, amikor megtudtam, hogy
a japánra fordítandó anyagok angol nyelvűek! Bizarr ötlet megkérni egy magyart, hogy a nem-szakmájába vágó dolgozatot angolról japánra fordítsa! Az ellenérv az volt, hogy dehát egy honfitársam anyagáról van szó! Erre nem sokat tudtam felelni, ismerve a japán emberek megingathatatlan meggyőződését, hogy aki fehér külföldi, annak az angoltudása nyilvánvaló. Nos tehát, némi mentegetőzés után abban maradtunk, hogy egy másolatot elküld az anyagból, megnézem, és akkor majd meglátom, le tudom-e fordítani. A cikkcsomag expressz-küldeményként megérkezett egy meglehetősen ellentmondást nem tűrő levélke kíséretében, hogy a fordítást 3(!) napon belül kérik elkészíteni...
Egy távoli kedves ismerős meghívott új otthonába "tea-ceremóniára", délután 3 órára. A teázáson rajtunk kívül még három japán asszony vett részt, valamennyien a tea-ceremónia avatott szakértői és gyakorlói. Megcsodáltuk az új tea-szobát, ami az új ház éke és büszkesége az előtte kitárulkozó apró japán-kerttel egyetemben. A vendégek kb. egy óra elteltével elbúcsúztak, engem azért marasztalt még a háziasszony, hogy az évekkel ezelőtt Magyarországon készült fényképeket nézzem meg. Délután 5 óra felé én is szedelőzködni kezdtem, annál is inkább, mert estére én is vendéget vártam vacsorára. Meghívóm ezt látva őszintén kétségbeesett, mondván, hogy ő azt hitte, vacsorára is maradok, és már házhoz is rendelte a "szusi"-t. Így nem volt mit tenni, megvártam a kifutó-fiú megérkezését, megettem egy-két szusit, a többit meg gusztusos kis csomagolásban átnyújtották, hogy vigyem haza. Remélem, hogy nem bántottam meg túlságosan a meghívómat. Az ügyben a ludas a japán etikett. Ugyanis meghívás esetén nem illik (kivéve a bérelt termekben adott partikat) pontosítani, hogy meddig szól a meghívás. A mi európai eszünkkel egy délután 3 órai teázás semmi esetre sem feltételez vacsora meghívást is. A japán etikett e tekintetben sokkal lazábban kezeli az időt. Mind a két fél részéről elvárja, hogy úgy tegyenek, mint akiknek végtelenül sok, azaz korlátlan idő áll rendelkezésre egymás számára. Egyiknek sem illik úgy tennie, mintha meg akarná szakítani a kellemes együttlétet. Ezzel magyarázható talán az is, hogy például éttermi vacsorák, partik után gyakran a nagy társaság kis szűkebb csoportokra bomolva tovább együtt marad, és új helyre ül be, ezzel is jelezve, hogy jól érzik magukat egymással, még azon az áron is, hogy már mindenki összecsuklik a fáradságtól.
Ez a fajta gesztus - mármint hogy a másik számára korlátlan mennyiségű idővel rendelkezem, és ha kell, akkor bármikor - teszi lehetővé, hogy japán ismerősök, üzleti partnerek találkozásra, megbeszélésre a mi kultúránkban elképzelhetetlen időpontokat ajánljanak. Mindenféle családi és magánéleti program háttérbeszorításával is készek a japán emberek a baráti, kollegiális és csoportszellem ápolása érdekében idejüket feláldozni ünnepnapokon, késő estéken, szünidőben, nemzeti ünnepeken, vagyis bármikor. Az, hogy szombat-vasárnap rendszeresek a konferenciák, továbbképzések, szakkörök, tárgyalások, szakmai előadások, csak a kezdő Japán-lakót lepi meg. Az eltérő magatartásra a legszebb példa: egy japán továbbképzés-szervezőt Magyarországon alig sikerült lebeszélni arról, hogy március 15-re tegye a szeminárium napját. "Dehát ez nemzeti ünnep!" - érveltem, Mire ő: "Pont ezért gondoltam, hiszen akkor mindenki ráér."
Ha este későn 10 után, de akár még éjfélkor is szól nálunk a telefon, akkor a telefonáló nagy valószínűséggel vagy japán vagy orosz nemzetiségű. Mindkét országban tudniillik jóval később indul, és jóval később fejeződik be a nap, mint Magyarországon. Japánban délelőtt 10 órakor nyitnak az üzletek, de még az élelmiszerboltok is (kivéve a non-stop-okat). A háziasszonyoknak ez az időpont sem késő, mert ráérnek egész nap vásárolgatni. A dolgozóknak pedig a hosszas munkába utazási idő miatt erre úgysincs idejük; férfiak vásárlással egyébként sem foglalkoznak, a dolgozó nők jó része pedig vagy részmunkaidős, vagy vásárlásait az esti órákban bonyolítja. A nagy családi bevásárlásokhoz meg rendelkezésre áll a szombat-vasárnap, amikor szinte minden egységesen nyitva van - így teremtve kísértést az egyre több pénzzel és egyre kevesebb idővel rendelkező japán fogyasztó számára.
A japánok idő kezelésében a legzavaróbb a globális bizonytalanság - leszámítva a példás közlekedési menetrendeket. Egy vacsora-meghívás rendszerint nem úgy zajlik, mint Európában, ahol a meghívó pontos koordinátákat ad, tehát, pl. "Ráérsz csütörtökön 16-án, est 7-től?" A japán meghívó többszörös tiszteletkörök után bejelenti, hogy örülne, ha egyszer együtt vacsoráznánk. Pozitív reagálás esetén jó esetben rögtön tovább lép, és azt mondja, hogy akkor majd a karácsonyi ünnepek után, jó lesz ugye? Rossz esetben még ennyit sem árul el, és akkor végleg bizonytalanságban marad az ember, hogy tényleg lesz-e ebből valaha vacsora. Jó idő elteltével befut aztán egy telefon, hogy január vége felé megfelelne-e. Megerősítés esetén talán eljut odáig az ember, hogy akkor január utolsó hetében. Valamikor. És ilyenkor gyakran előfordul, hogy mondjuk január 29-én érkezik egy telefon, na akkor 30-án van a vacsora. Nagy aztán a meglepetés, hogy időközben az európainak 30-ára koncertjegye lett. A tanácstalan európai tudniillik vár, vár, nem tudván, hogy mitévő legyen, és mikor már lemond az egészről, nyugodt lélekkel más programot szervez magának. Lelki füleimmel hallom, amint az olvasó fölhördül, hogy miért nem lehet ezt előre megbeszélni? Éppen az a probléma, hogy japán partnerrel nagyon nehéz pontosan megbeszélni valamit. Ha ő a meghívó, akkor én nem erősködhetek, mondja meg, hogy mikor és hol és kivel. Akkor én csak elfogadhatok egy meghívást, már amennyiben az tényleg megérkezik. Fordítva könnyebb a helyzet. Ha én vagyok a meghívó, akkor én előre megmondhatom a nekem tetsző időpontot. Amire a japán ismerős rendszerint lelkesen rábólint. Előfordulhat aztán, és ez is mindig beszámítandó a japánokkal történő érintkezésbe, hogy a kérdéses nap előtt, amikor megerősítendő a meghívást fölhívom az illetőt, kiderül, hogy neki az időpont mégse jó. De nem azért, mert elfelejtette, és rászervezett. Az időpont neki már eredetileg sem volt jó. Csak nem akart szólni, nehogy megbántsa a meghívót. Nehogy megbomoljon a harmónia. Inkább az utolsó percig várt azzal, hogy fény derüljön az igazságra. Talán eszébe sem jut, hogy ezzel a kései lemondással sokkal nagyobb galibát okoz, mint ha vállalta volna az első beszélgetésnél a "nem" kellemetlenségét - ami a japánoknak rendkívül nehéz.
A tárgyalásokon a japánok két hallatlan nagy előnnyel indulnak európai partnereikkel szemben. Az egyik a csapat-megjelenés, a másik az időhöz való viszonyulásuk. Az időt úgy kezelik, mint ami korlátlan. Ha egy tárgyalás délután 2-kor kezdődik, akkor az európai nyugodtan szervez magának randevút délután 6-ra abban a hitben, hogy a tárgyalás maximum 5-ig tart, és egy frissítő zuhany után még bőven lesz ideje 6-ig egy csokor virágot is venni. Amikor aztán délután 5-kor még csak a második napirendi pontnál tartanak, kezd nyugtalankodni, fél hatra kiveri a víz az idegességtől, bocsánatot kér és kirohan telefonálni, és háromnegyed hatkor éhesen és idegesen ül viszsza a tárgyalóasztalhoz, hogy még vagy egy óra hosszat győzködjék egymást a japán partnerekkel. Ezzel szemben a japán tárgyaló abban a biztos tudatban ül az asztalnál, hogy neki édes mindegy, hogy itt ül, vagy az irodájában, este 7-8 előtt úgyse lépne ki az épületből, és még utána sem haza vezet az útja, hanem az obligát "italozás" következik a munkatársaival, tehát van bőven ideje. Ezzel szemben az európai frusztráltsága az idő múlásával egyenes arányban kifejezetten az ő malmára hajtja a vizet. Érezhetjük, hogy micsoda különbséget jelent ez a hozzáállás a tárgyalási pozícióban! A japánok ismerik az európaiak időérzékenységét és nemegyszer fordulnak a "kifárasztásos" módszerhez. Vonatkozik ez a hétvégékre vagy ünnepnapokra is. A péntekre időzített tárgyalás során az európai partner esze már a víkenden jár, míg a japán lelkileg fölkészülve várja a szombati, de ha kell, akkor még a vasárnapi bevetés lehetőségét is. A péntek délutáni feszültség, ami az európai fél hangulatát meghatározza, nem tesz rendszerint jót a tárgyalás kimenetelének. Ezért minden honfitársunk akkor készül helyesen a japánokkal folytatandó tárgyalásra, ha eleve a szükségesnek ítélt idő két-három szorosával kalkulál, és az "én ráérek..." hozzáállás hatja át egész tárgyalási stílusát.

Tanulni, tanulni, tanulni…

A statisztikák tanulsága szerint Japán sok területen első a világon, kezdve az ipar egyes termelékenységi mutatóitól a várható élettartamig , az egy főre jutó sajtótermékek számán át a gyomorrákig. Mégis a legmeglepőbb adat az, amely szerint a japán lakosság közel 98 %-a írástudó. Ez olyan magas szám, ami akkor is tiszteletre méltó volna, ha nem a japán nyelvnek lenne a világon a legnehezebb írásrendszere. Kétségtelen, hogy a japán oktatási rendszernek ez olyan nagyszerű teljesítménye, amit ezidáig még semmilyen fejlett ország nem tudott utánozni.
A gyerekek oktatása hivatalosan hatodik életévüktől kezdődik, azonban a gyakorlatban az iskolába kerülés előtt többségük már az óvodában elsajátítja a hiragana szótagírást. Az elemi iskola hat éve, és a felső tagozatú oktatás három éve, azaz az ingyenes kötelező oktatás kilenc éve alatt gyakorlatilag mindenki megtanul írni és olvasni. Elvben tehát a kötelező oktatás kilenc év ugyan, de gyakorlatban szinte mindenki tovább folytatja még a tanulást három évig a középiskolában. Az érettségi a modern japán társadalomban olyan alapvető társadalmi elvárás, aminek mindenki igyekszik eleget tenni. Az imponáló része a dolognak ez után következik. Tudniillik a lányok 51 %-a és a fiúk 48 %-a folytatja tanulmányait a felsőoktatásban, különböző egyetemeken és főiskolákon.
A Japán gazdasági fellendülését és kereskedelmi előretörését vizsgáló tanulmányok újabban egyre nyomatékosabban mutatnak rá, hogy a páratlan fejlődés a magas színvonalú iskolai rendszer eredménye. Vagyis annak, hogy az iskolázottság olyan rendkívül magas fokú, ami fejlett ipari társadalmakban is szinte példa nélküli. A magas iskolázottság követelménye érvényesül az álláspályázatok elbírálásakor. Egyszerű titkárnői, vagy banktisztviselői posztok betöltéséhez is gyakran feltételként szabják meg a felsőfokú végzettséget.
A tévé-ben egyetemista fiatalokat szólaltattak meg, arról faggatva őket, hogy miért döntöttek úgy, hogy egyetemre mennek, és mit várnak a végzés utáni elhelyezkedési lehetőségektől, stb. A rendkívül őszinte hangnemben folyó beszélgetések alapján kiderült, hogy a diákok döntő többségét nem a tudásvágy hajtja az egyetemre, hanem a kényszer. Valamirevaló állás elnyeréséhez alapfeltétel az egyetemi végzettség, legyen az akár egy könyvügynöki, vagy légikisasszonyi beosztás. A lányok továbbá bevallották, hogy egyetemi végzettség híján a férjhezmenési esélyeik is megcsappannak. A jövendő férjek közül sokan elvárják, hogy feleségük egyetemet végzett nő legyen, jóllehet a többségük a háztartásban érvényesülhet csupán, de fontos, hogy a gyerekeket "művelt" asszony nevelje.
Jómagam főleg egyetemeken fordultam meg Japánban, de azért egy-két alkalommal volt módomban iskolákban is látogatást tenni. Egy ízben a Japán Alapítvány szervezésében külföldiekből álló nyelvtanárcsoporttal tettünk látogatást Kanagava megye egyik magán-oktatási intézményében. A hatalmas parkban kialakított óvoda-iskola-egyetem komplexus épületei szellősen, egymástól tisztes távolban helyezkedtek el. A kisgyerekeket szüleik abban a reményben járatják az intézmény óvodájába, hogy onnan egyenes úton kerülhessenek a jónevű iskolába, majd a középiskolába és természetesen az egyetemre. Csak elvétve vannak olyan esetek, hogy valaki menetközben kapcsolódik be az évek során az intézmény életébe. A helyek korlátozottak, ezért elsőbbséget élveznek az intézménynek azok a neveltjei, akik óvodás koruktól helyben folytatják tanulmányaikat. A szülők így borsos áron ugyan, de biztosítják gyermekeik akadálytalan előrehaladását egészen az egyetem elvégzéséig. Az óvodai és iskolai foglalkozások is rendkívül szervezetten, fegyelmezetten folynak. Itt is a legendás japán szervezés nyomaira bukkan az ember lépten-nyomon. A kis óvodások egyensapkáján már ott díszeleg az intézmény emblémája, a gyerekek kis kortól az intézmény szellemét és légkörét szívják magukba. Az iskolában láttunk különféle korosztályok számára fizikaórát, énekórát, angolórát, stb. A jól felszerelt, modern oktatási - és szemléltetési eszközökkel ellátott termekben hatalmas létszámú osztályok működtek.
A japán iskolákban a negyvenen fölüli osztálylétszám sem ritka. 45 fő az a határ, amikor új osztályt kell nyitni. Elismerésre méltó teljesítmény - a pedagógusok és a gyerekek részéről is -, hogy ez a nagy zsúfoltság nem megy a teljesítmény rovására. Legemlékezetesebb számomra az angolóra volt. A fiatal tanárnő egész idő alatt egyetlen szót sem ejtett ki angolul - ami nem kis teljesítmény. Lehetséges, hogy a külföldi nyelvtanárok jelenléte késztette ilyen tartózkodásra, de a Japánban folyó angoloktatás hatékonyságát ismerve elképzelhető, hogy látogatók híján is így vezeti óráit. A csoda magnetofonon egy angol dialógust játszott le többször oda-vissza, ő maga néma ajakmozgással kísérte az elhangzó szövegrészleteket és az osztálynak kórusban kellett hangosan utánozni a hallottakat. Később két-három fős csoportok ismételték mechanikusan ugyanezt. Újabb fokozatot jelentett a számtalanszor elismételt mondatoknak a táblára írása, és onnan való leolvasása kórusban. Hogy a gyerekek értették-e, azt, amit utánoztak, az nem derült ki a röpke 45 perc alatt. Azonban az ily módon angolul tanuló gyerekeknek nem kell nyugtalankodniuk, mert már az intézmény falai között vannak, és az egyetemi vizsgához szükséges angol szövegrészleteket nyilván lelkiismeretesen bemagoltatják velük előre - nehogy folt essen az intézmény becsületén.
Egy más alkalommal Oszakában kaptam alkalmat arra, hogy teljesen magánúton meglátogassak egy városi elemi iskolát.
A rajzórán kísérteties módon hasonló jelenet zajlott le, mint a fent leírt angolórán. A rendkívül kedves tanárnő kiosztott a 43 fős osztály minden tagjának egy-egy reprodukciót. Volt közte Picassótól kezdve Kandinszkijon és Manet-n át számos jelentős modern festő színes reprodukciója - ami a tanárnő jó ízlésére vallott. A gyerekek feladata az volt, hogy minél élethűbben másolják le e híres festményeket egy hatalmas üres papírlapra. Néhány élelmes lurkó persze csalt és vonalzóval legalább az arányokat átmásolta a saját lapjára, de a színek utánzásához a kikeverésben még így is kénytelen volt saját leleményességére támaszkodni. A minél hűségesebb másolat kapta a legnagyobb dicséretet. A gyerekek buzgón ügyeskedtek elgémberedett tagjaik ellenére - tudniillik tél lévén rettentő hideg volt a teremben. A terem sarkában ugyan állt egy apró olajkályha, ami akaratlanul is Móricz-olvasmányaimat idézte föl bennem -, de ez távolról sem tudta kifűteni a termet. Több gyereknek a kezén hatalmas géz-kötések éktelenkedtek. A szünetben az egyik kislány lekapta a kötést, és majdnem elájultam a látványtól. A duzzadt kézfejet fagyási sebek borították. Viszont az igazgató a nagyszünetben bemutatta az iskola video-berendezéseit, az ipari tévé-láncolatot, a korszerű laboratóriumot, a technika-foglalkozásokhoz használt terem lenyűgözően modern technikai csodáit.
Japánban nincs elitoktatás. Nincsenek különleges, "tagozatos" iskolák sem, vagyis a kötelező oktatás évei alatt az egész ország területén mindenki - akár állami, akár magániskolában - ugyanazt tanulja. Az egész japán oktatási rendszer alapkövét az egységesség elve jelenti. Nem érdem a kiugrás, a brillírozás, a többiek közül kitűnő képesség fitogtatása. Érdem a közösségbe való tökéletes, harmonikus beolvadás. Az egységesség megvalósítása természetesen együtt jár azzal, hogy a mércét nem lehet túlságosan magasra állítani. Csakhogy, akik a kötelező oktatáson túl még tovább akarnak tanulni, azoknak felvételi vizsgákat kell tenniük, amelyeknek a követelményei jóval magasabbak, mint amit az iskolai oktatás alapján szerzett tudás lehetővé tenne. Az áthidaló megoldás a dzsuku rendszere. A gyerekek a tudást nem az iskolában szerzik, hanem a dzsuku oktatás alatt. A dzsuku intézménye olyan magán kiegészítő-iskolák hálózatát jelenti, amelyekben a gyerekek megszerzik azt a tudást, ami lehetővé teszi a "presztízs"-egyetemekre való bekerülést is. Azok a szülők, akik vagy anyagi helyzetük miatt, vagy elvi megfontolások alapján nem járatják gyermekeiket a dzsuku foglalkozásokra, szembe kell hogy nézzenek azzal a keserű valósággal, hogy a gyerek - akármilyen okos is - nem tud, mert egyszerűen nem tudhat a hivatalos oktatási keretek között szerzett tudása alapján felsőbb iskolákba kerülni. Ezért minden szülő inkább vállalja az anyagi áldozatot, a gyerekek pedig kénytelen-kelletlen majdnem teljesen lemondanak a játékról, sportról, szórakozásról legkésőbb felső tagozatos koruktól kezdve. Dzsuku foglalkozások a késő délutáni órákban vannak, sokszor estébe nyúlóan, valamint hétvégeken. A rendszerint heti háromszori plusz vasárnapi dzsuku-foglalkozások főleg matematikából, nyelvekből és esetektől, igényektől függően más szaktárgyakból vannak. A dzsuku intézményének elterjedtségét jelzi, hogy mintegy 60 000 ilyen kiegészítő iskola működik országszerte.
A dzsuku-foglalkozások tanárai a közönséges iskolák tanárai másodállásban, akik egyszersmind a felső tagozatos iskolák és középiskolák ama szakemberei, akik egyúttal a felvételi vizsgák összeállítói. Azt hiszem, világos, hogy a kör itt bezárul. Aki nem jár dzsukura, az nem tudhatja, hogy az adott évben mik a várható vizsgakövetelmények - amiket természetesen tételesen nem "adnak ki" a tanárok, de a gyerekeket úgy készítik föl, hogy ne érje őket meglepetés. Minél drágább a dzsuku, annál nagyobb az esélye a gyereknek, hogy jól informált, a tűzhöz közel álló tanárok fogják ott felkészíteni őt a presztízs iskolába, presztízs egyetemre való továbbjutáshoz. Elvégre a jólértesültséget meg kell fizetni. A közvélemény a lelke mélyén fel van háborodva, aminek néhány újságcikk erejéig hangot is adnak időnként, de miután ez a szisztéma az egész oktatási rendszert áthatja és behálózza, ezért senki sem vonhatja ki magát alóla. Olyasmi ez, mint a borravaló-rendszer túlburjánzása Európában. Mindenki tudja, hogy helytelen, de senki sem vonhatja ki magát alóla, mert aki megteszi, az saját magának tesz vele rosszat. A dzsukuk esténként üresen álló iskolai termekben, bérelt szobákban, magánlakásokban, kultúrházakban, minden elképzelhető helyen működnek. A zsúfoltság ezekben a helyiségekben hasonlatos az iskolai osztálytermekéhez, de itt legalább azt kapja az ember - igaz, hogy pénzért, - amit vár.
A presztízs-iskolák és egyetemek fogalma erősebb Japánban, mint a világ bármely országában. Az állások elnyerésének döntő szempontja az, hogy az illető milyen egyetemről került ki. Vannak a japán közigazgatásnak olyan intézményei, amelyek kizárólag a Tokiói Állami Egyetem (Tokyo-Kokuricu-Daigaku) végzettjeit alkalmazzák. A Tó-Dai-ként ismert egyetem a presztízs hierarchia legmagasabb fokán álló intézmény, ahova bekerülni egyenlő a biztos társadalmi előrejutással. Ezért minden szülő titkos vágya, hogy gyerekét valamilyen úton-módon bejuttassa bármilyen áldozatok árán is, ha a Tó-Dai-ra nem is (hiszen a Tó-Dai felvételi vizsgái a legnehezebbek és a túljelentkezés óriási), de legalább a hierarchia magasabb fokán álló más egyetemre.
A szakmai képzettség csak másodrendű kérdés az álláspályázatok elbírálásánál. Nagy a valószínűsége, hogy egy export-referensi állást előbb kap meg egy szanszkrit nyelvtörténet szakos Tó-Dai hallgató, mint egy közgazdasági egyetemet végzett fiatal, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Tó-Dai presztízse sokkal nagyobb.
Egyszer meghívást kaptam egyik tanáromékhoz vacsorára, ahol az az évben végzett diákjainak a diplomakiosztását ünnepelték. A jelenlévő nyolc fiatalember mind az egyik jónevű magánegyetem nemzetközi jog szakos hallgatója volt. Szóba került, hogy milyen állásokat nyertek el, és megdöbbenéssel hallgattam, ahogy felsorolták, hogy kinek hol sikerült elhelyezkednie. A következő helyeken kaptak állást: elektromos-készülékek gyára, utazási iroda, középiskola (angoltanárként természetesen), bank (tisztviselőként), baseball-ügynökség, fuvarozási vállalat, városi tanács. Csupán egyikük maradt az egyetemen kutatónak.
Az elhelyezkedésnél két szempont érvényesül ténylegesen: melyik egyetem végzettje és hova van összeköttetése. Ha valaki a nagybátyja gyárában kap állást, akkor akár művészettörténet diplomával egy tejtermék-feldolgozó üzemet is vezethet.
A diákok az iskolát és az egyetemet - kevés kivételtől eltekintve - nem úgy tekintik, hogy ott bizonyos, őket érdeklő stúdiumokat végezhetnek, hanem mint egy olyan hivatalt, amely valamilyen végzettséget igazoló bizonyítványt ad, aminek a birtokában el tudnak helyezkedni bárhol, ahol sikerül. Akárhova veti is a sors őket, ott majd aztán beletanulnak a szükséges szakmába.
A presztízs-egyetemekre való bejutásért folytatott harc odáig fokozódik, hogy egyik tanárunk elbeszélése szerint, ezer kilométeres távolságokból hétvégeken repülőn utaztatják a jómódú szülők gyermekeiket a neves Tokiói dzsukukba, hogy ott a megfelelő felkészítést megkaphassák az egyetemi felvételihez.
Az egyetemi vizsgák felvételi tesztjei, vizsgakérdései jellegükben alapvetően eltérnek az Európában megszokottól. A felvételi-vizsgák nem a tudást mérik, hanem azt, hogy az illető gyerek az elvárásoknak megfelelően készült-e föl a felvételi vizsgára. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az angol vizsga tesztjét például egy angol anyanyelvű nem biztos, hogy meg tudja oldani. A vizsgakérdések jelentős részét tudniillik olyan irodalmi művekből vett szövegrészletek alkotják, amelyekből helyenként egy-egy mondatrészt törölnek, amit pótolnia kell a pályázónak. A hiányzó részek kitöltését csak az tudja elvégezni, aki az eredeti regényrészletet szószerint bevágta. Az egész angol irodalom kívülről való megtanulása lehetetlen feladat ugyan, de az egyetemi felkészítő dzsukuk pontosan azért vannak, hogy a diákoknak némi fogódzót adjanak ahhoz, mely részleteket érdemes szószerint bevágni. A mechanikus magolás mögött sokszor sekélyes tudás van, de a reprodukcióhoz elég.
Azoknak természetesen, akik nem járnak a drága előkészítő foglalkozásokra, nincs ilyen előzetes "mit-érdemes-bemagolni" tudásuk, és így esélyeik a sikeres vizsgaletételhez rendkívül minimálisak. Persze mindig vannak olyan kiugró, rendkívüli esetek, amikor egy-egy szegény, de nagy tehetségű fiatal a saját erejéből valami csoda folytán megbirkózik ezzel a lehetetlennek látszó feladattal, de számuk elenyésző.
Japánban a kötelező oktatás gyakorlatilag ingyenes, azonban a továbbtanulás folyamán a diákok egy része csak magánintézményekbe jut be, ahol a tandíj jóval magasabb, mint az állami, városi kezelésben lévő középiskolákban, egyetemeken, főiskolákon.
A középiskoláknak közel 25 %-a van magánkézben, de a Japánban működő mintegy 580 egyetem közül már 420. Ez azt jelenti, hogy az állami, illetve megyei és városi intézményekbe sokkal nagyobb a túljelentkezés, miután a tandíj jóval alacsonyabb. Ebből következik az, hogy az állami egyetemek több jelentkezőből válogathatnak, vagyis a színvonal ezekben az intézményekben magas, hiszen csak a valóban jók kerülnek be. Egy diák egyszerre több, azonos profilú egyetemre jelentkezhet, felvételizhet, és ha a presztízs szempontjából legkívánatosabb intézménybe nem is veszik fel, egy gyengébb színvonalú magánegyetemnek azért még lehet hallgatója. Csakhogy ezekben a tandíj magas.
Minden esztendőben február táján tele vannak az újságok a diáköngyilkosságokról szóló híradásokkal. A többéves szellemi és anyagi áldozatokkal járó embertelenül feszített tempójú alapos felkészülés ellenére sem tud számos diák felvételt nyerni az áhított középiskolába vagy egyetemre, és ilyenkor sokuk öngyilkosságba menekül. Ismerőseim szerint ennek az oka egyrészt a túlfeszített idegállapotban, másrészt a személyes kudarcélményen kívül abban keresendő, hogy sok gyerek úgy érzi, "becsapta" a szüleit, akik emberfeletti erőfeszítéssel teremtették elő a felkészítéséhez a pénzt, nem tudott megfelelni az elvárásoknak.
A február környéki felvételi vizsgák idején elcsigázott, kialvatlan, véresszemű diákok tucatjait lehet látni. A felvételi vizsgák minden országban rendszerint nehezek. Azonban azok a követelmények, amelyek elé a japán diákságot állítják, egyszerűen elképzelhetetlenül magasak, és valóban embertelen erőfeszítést követelnek. Az anyák szinte éveket arra áldoznak, hogy gyereküket segítsék, támogassák, kiszolgálják, minden lehető kényelemmel körülvegyék, csak azért, hogy az minél többet tanulhasson, hogy semmi el ne vonja a figyelmét a vizsgára való felkészüléstől. A japán középiskolás odahaza nem segít, mindent készen megkap - csakhogy a tanulásnak élhessen. A hatalmas drukkra és többéves felkészülésre, ha végre sikerül bekerülni az egyetemre, maximális lazítás következik.
Megdöbbentő élmény volt számomra a felvételi vizsgák nehézsége és az egyetemi tanulás lazasága közötti ellentmondás. A japán egyetemista életének legszebb négy évét lazsálja végig az egyetemen. Aki egyszer bekerült, annak már tulajdonképpen a diploma is a kezében van. Az egyetemi szemináriumokon, előadásokon nem szükséges az aktív részvétel. Néhány profeszszor megköveteli ugyan a jelenlétet, de a produkció színvonala siralmas. Persze, ha tekintetbe vesszük, hogy a bekerüléshez mennyi áldozat, tanulás kellett, akkor talán bizonyos fokig kárpótlásnak tekinthető ez az alacsony követelményszint az egyetem falain belül. Az igazság kedvéért azért meg kell mondani, hogy az egyetemek színvonala rendkívül változó, és vannak olyan jóhírű egyetemek is, ahol bizony a diákoknak a falakon belül is meg kell dolgozniuk a felsőbb évfolyamba való jutáshoz, de a "kibukás" szinte ismeretlen fogalom. Vannak ugyan, akik anyagi, családi vagy személyi okok miatt kimaradnak, de a döntő többség kevés munkával, játszi könnyedség-gel szerzi meg a diplomát. A japán társadalomban ha valaki egyszer egy "csoport" tagja lesz, akkor a csoportszellem, a csoportot összetartó erő nem engedi kihullani, lemaradni. A kisiskolások között sincsenek "bukottak", a gyengébb képességű gyerekeket vagy korrepetálással, vagy "házitanítói" különórákkal felzárkóztatják. Az egyetemista iránt is, ha egyszer már bekerült az egyetemre, tanárai, felettesei felelősséget éreznek, mint a közösség tagja iránt és ha kell, kompromisszumok árán is, de mindig feljebb segítik. Ha nem ezt tennék, akkor saját "szelekciós" rendszerüket kérdőjeleznék meg - ez pedig szégyen lenne.
Mint az eddigiekből is kitűnik, a tanulóévek nevelés szempontjából három nagy szakaszra oszlanak. A 6-12 éves kor, ami alapokat ad, rendszeres, szívós munkára szoktat, de még sok iskolai játékkal, sporttal, zenével tarkítva. Kialakul a csoportszellem. A japán iskolások például megbízásokat nem egyénenként kapnak, hanem csoportban. A virágfelelős egy osztályban nem egyvalaki, hanem egy 5 fős csoport. Egy másik 5 fős csoport feladata mondjuk az élősarok gondozása. Egy 6 fős csoport lesz megbízva az iskolai ebédosztással. Egy csoport dolga a takarítás, elrakodás. Tehát a feladatvállalás, a feladat végzés és a feladatért való felelősségvállalás nem egyénre, hanem csoportra szabott.
Egyénieskedésnek, okoskodásnak helye nincs. A legtöbb iskolában egyenruha viselése kötelező; a hajhossz a lányoknál, a cipőszín, a zoknimagasság pedig mindenkinél megszabott. Az órákon a figyelés és utasításteljesítés a feladat; egyéni, osztály előtti számonkérés, kiállítás nem szokás (ezzel megszégyenítenék esetleg a diákot). Órákon bekiabálás, megjegyzések, kérdések föltevése a tanárhoz nem általános és nem ildomos. A diák dolga a befogadás. A többiek közül kitűnni nem erény; még pozitív irányban sem. Nem érdem tehát az, ha valaki órákon fitogtatja a kiválóságát. A cél tudniillik nem az egyének teljesítményének a fokozása, hanem a csoport-teljesítmény javítása az egyének összmunkája, közreműködése révén.
Végül is, ha jól belegondolunk, ez a sokat irigyelt japán munkaszellem egyik alappillére, amelyre támaszkodva azután a gazdaságban, termelésben bravúros eredmények születtek.
Ennek ellentmondani látszik ugyanakkor a versenyszellem, amely nemcsak az egyetemi felvételi vizsgák, azaz a "vizsga-pokol" elengedhetetlen tartozéka, hanem a japán gazdasági előretörés egyik legjellemzőbb hajtóereje is. A japánok az élet minden területén szívesen szembesülnek kihívásokkal, hallatlan teljesítményekre ösztönzi őket a megmérettetés. Ne felejtsük azonban el, hogy ez a megmérettetés az iskolai, egyetemi vizsgák esetében "személytelen." A vizsgák írásban zajlanak,
a vizsgázók kódszámok mögé rejtőzve értesülnek az eredményről - így a sikertelenséggel nem kényszerülnek mások előtt szembesülni; nem kell megszégyenülniük. A gazdasági életben pedig a verseny nem egyének, hanem csoportok, vállalatok, cégek között zajlik.
Verseny folyik az iskolák között is. Szinte a nemzeti sport szintjére emelkedett az iskolák közötti megmérettetés. Az országos és a helyi lapok is részletesen tájékoztatnak például az egyes középiskolák végzettjeinek egyetemre kerülési arányairól. Nem csak az érdekelt szülők, de szinte az egész nemzet élénk érdeklődéssel követi - akárcsak nálunk a focimeccseket - az egyetemi felvételi vizsgák eredményeit. Az oktatás, az iskolai, egyetemi teljesítmények, követelmények alakulása közérdeklődésre számot tartó téma. Ez az irigylésreméltó országos szintű érdeklődés a figyelem középpontjába állítja az oktatási intézményeket - amelyek ezek után még jobban kitesznek magukért.
Dicsőség egy-egy jóhírű iskola tanulójának lenni. A karrier előfeltétele nem az egyéni tudás, hanem az, hogy ki milyen iskolát végzett. Milyen közösség neveltje. A munkábaállásnál nem a tudást, hanem a végzettséget nézik. Csoda-e ezek után, ha a közösséghez tartozás tudata olyannyira erős a japán emberben? Egy alkalmazott rangját nem az egyéni érdemek adják, hanem annak a közösségnek a presztízse, amelynek a tagja. Ily módon azonban minden egyes tag is érdekeltté válik abban, hogy az a szervezet, az az intézmény, amelyhez tartozik, minél rangosabb helyet vívjon ki. A versenyszellem ezen a módon nyilvánul meg a japán élet minden területén.
A helytállás persze kitartást, alkalmazkodást követel. Ezekre az értékekre ugyancsak kiskortól nevelődnek a gyerekek. Az alkalmazkodás kényszere másokhoz, a közösséghez régebben a családi élet színterein erőteljes volt, hiszen a szűkös lakásviszonyok, korlátozott anyagi lehetőségek korlátokat szabtak az egyéni igényeknek. Mára a helyzet e tekintetben radikálisan megváltozott - a gazdasági felemelkedés következtében a családok életszínvonala soha nem látott magas szintet ért el. Ugyanekkor az iskolai viszonyok akár a magyarokéhoz hasonlítva is még mindig gyakorta spártaiak. Hatalmas, fűtetlen tantermek, szerény bútorozottság, zsúfoltság. Másrészről imponáló a műszerezettség; szinte nem létezik iskola tornaterem, uszoda és megfelelő nagyságú iskolaudvar nélkül. Az iskolák kitüntetett figyelmet szentelnek a testnevelésnek, a testkultúrának, a közoktatás szerves része a zenei, művészeti nevelés is.
Japánban az iskolai lekötöttség mind időben, mind a tevékenységek változatosságát tekintve jelentősen nagyobb, mint Magyarországon, minőségileg pedig még két vonatkozásban tér el a mi viszonyainktól.
Japánban az úgynevezett "készség"-tárgyakat, (zene, sport) teljesen azonos módon kezelik a többi tantárggyal. Vagyis ezek is mindenki számára egyformán fontos tevékenységek. Tehát a szülők nem kényszerülnek arra, hogy ezekből "különórára" járassák a gyereket, mint nálunk. Igaz ugyan, hogy a cél itt is a csoportteljesítmény javítása, az, hogy mindenki egy bizonyos szintig alaposan megtanuljon zenélni, bizonyos sporttevékenységeket űzni - kevés az idő és lehetőség az egyéni kiugrásra. Különórákra a japán gyerekek nem a készség tárgyakból, hanem a leendő felvételi tárgyakból járnak. Ily módon az általános műveltség közvetítését az iskola intézményesen magára vállalja, de az az ismeret, amit közvetít és az a teljesítmény, amit számon kér, bár színvonalas, de uniformizált.
A japán oktatási eredmények szinte minden tárgyban kiválóak, kivéve az idegennyelvoktatást. Az angolt az alsófokú középiskola első osztályától kezdik csak tanulni - tehát l2. életévüktől. A kezdés időpontja is túl kései, ráadásul az oktatás hatékonysága is rendkívül alacsony. Ezzel is magyarázható a japánok gyenge idegennyelvtudása. A magyar oktatási rendszer e téren sokkal korszerűbb - hiszen korábban, fogékonyabb korban oktatjuk az első idegen nyelvet; és oktatási módszereink és tapasztalataink is sokkal gazdagabbak, hatékonyabbak.
A közoktatásban az idegennyelv az angol. Tehát a japán iskolások nincsenek olyan szerencsés helyzetben mint magyar társaik, akik úgymond választhatnak idegen nyelvet. Az angol tanulás rossz hatásfokának egyik magyarázata alighanem a kötelező jellegben keresendő, ami kísértetiesen emlékeztet a korábban nálunk észlelt gyenge teljesítményekre az orosz nyelvben.
A gyenge hatásfok másik magyarázata módszertani jellegű. Az angol oktatás elsősorban szövegolvasást, fordítást jelent - beszélni, a nyelvet társalgásra használni még mindig nem tanítanak. Persze, hogyan is lenne ez elvárható olyan angoltanároktól, akik maguk sem tudják aktívan beszélni a nyelvet - márpedig az angoltanárok derékhadának még mindig csak elméleti a tudása.
Azzal is szokták magyarázni a gyenge hatásfokot, hogy a japán nyelv, és ennek következtében a nyelvhez kötött gondolkodás is annyira eltér szerkezetében az angolétól. Őszintén szólva mint nyelvész, ezt a mentséget nem tartom elfogadhatónak. Ha tudniillik ez igaz lenne, akkor más, a japánhoz nyelvészeti szempontból közelebb álló nyelvek elsajátításában jeleskedhetnének. Valójában azonban bármely idegennyelv tanulásával többet küszködnek, mint más nemzetek.
Gyanítom, hogy az idegennyelvoktatási hagyományok hiányából fakadó módszertani gyengeségeken, valamint a túl kései életkorban történő kezdésen túl a döntő egy lélektani tényező. A japánok dédelgetett, és mind a mai napig élő meggyőződését támasztja alá az, ha újra és újra bebizonyosodik, hogy a japán mentalitás, a japán nyelv olyan sajátos, egyedülálló valami, ami nem engedi, mert nem is engedheti magához közel az idegen gondolkodást. Ily módon rendkívül ellentmondásos az idegennyelv tudáshoz való viszonyuk. Egyrészt érzik, tudják, hogy kívánatos lenne jobban tudniuk az idegen-nyelveket, másrészt már-már nem is igazi japánnak tartják azt, aki könnyedén beszél idegen nyelven. És itt újfent belép az a lelki motívum, hogy aki kitűnik a többiek közül, aki eltér az átlagtól, ahhoz fenntartásokkal viszonyulnak. Vagyis angolul tanulni illik, angolul tanulni kell, de angolul tudni kicsit szégyellnivaló dolog - legalábbis a többi japán előtt. Az angol tanulás ily módon életreszóló program - 12 éves kortól gyakorlatilag a középkorúakig mindenki jár angolórákra iskolában és munkahelyi tanulócsoportokban, magántanároknál és tanfolyamokon. Angolok és amerikaiak ezrei élnek ebből az igényből fakadóan vidáman Japánban, akiknek csak kis része valóban képzett nyelvtanár, nagyobb része hazájában állástalan lenne, ezért jó pénzért eladja magát angoltanárnak.
Általánosságban az iskolának, mint intézménynek, kettős funkciója van: az egyik - az adott társadalom céljainak, értékeinek megfelelő ember formálása és nevelése; a másik - az egyén képességeinek legteljesebb kibontakoztatása. Ebből a két funkcióból a japán oktatási rendszer és szemlélet az elmondottak alapján mindezidáig az elsőre helyezte a hangsúlyt. Sikerült elérnie, hogy azokat az értékeket fejlesszék ki a japán gyerekekben, amelyek a leghatékonyabban szolgálták és erősítették a társadalmi elvárásokat: a közösségtudatot, csoportszellemet, kitartást, versenyszellemet, alkalmazkodó-képességet, kompromisszum-készséget, fegyelmet. Ez párosult a rendkívül igényes és színvonalas, de erősen uniformizált tudásanyag közvetítésével és átadásával. Mindezek eredményeképpen kinevelődött egy szilárd tudással, megbízható ismeretekkel rendelkező társadalom, amely más nemzeteknél sikeresebben tudja fel venni a versenyt a modern technológia kihívásaival.
A rendkívül magaszintű alapképzettség tudniillik lehetőséget teremt az átképzésre, a továbbtanulásra. A japán munkások magas iskolázottsági foka lehetővé teszi, hogy aránylag könynyen legyenek átirányíthatók - megfelelő utánképzéssel, ráképzéssel - új, modern, gépesített, automatizált munkafolyamatokban való részvételre. Ezzel a munkáltatók élnek is - szinte folyamatosan vesznek részt alkalmazottaik különféle továbbképzéseken.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a japán társadalom a japán szülők, a pedagógusok, a gyerekek elégedettek lennének a japán oktatás rendszerével és szellemével. Az elégedetlenség oka kettős.
Az egyik az, hogy úgy érzik, túl nagy árat kell fizetniük az elért eredményekért. Vitathatatlanul sokat áldoznak anyagiakban, energiában. A japán gyerek iskolaéve 240 napból áll, szemben például a magyar iskolás l65 napjával. A japán iskolás hétfőtől-péntekig délelőtt és délután, szombaton délelőtt is jár iskolába. Az alsófokú középiskolától kezdve ehhez járul a dzsuku oktatás - esténként, szombat délutánonként, néha vasárnaponként is. A japán középiskolás - főleg az egyetemi felvételre készülő időszakban - kénytelen huzamosan napi öt óra alvással beérni. A japán pedagógus meg van ugyan fizetve, de szinte egész napját az iskolában tölti. A jóérzésű japán anyák - legalábbis amíg iskoláskorúak a gyerekeik - minden figyelmüket, odaadásukat a tanuló gyerek legideálisabb munkakörülményeinek biztosítására összpontosítják - kiszolgálják őket, mentesítik minden házimunka alól, hozzák-viszik őket a kései dzsuku-órákra, a legválogatottabb "vitamin"-étrenddel ügyelnek testi fejlődésükre, tartják bennük a lelket.
Japánban az anyák iránti elvárások oly erősek, hogy ezek a nő egyéni karrierjét, érvényesülését feltétlenül háttérbe szorítják az anyai szerep-teljesítéssel szemben. Ez azt jelenti, hogy habár a mai fiatal anyák közel fele már felsőfokú végzettségű, tudásuk elsősorban nem az egyéni karrier-felívelését szolgálja, hanem mindenekelőtt arra szolgál, hogy a felnövekvő gyerekek minél műveltebb környezetben nőjenek fel. Ez az egyik biztosítéka annak, hogy a gyerek színvonalas hátteret kap a tanulásához.
Ennek ellenére egyre több a "deviáns" teenager. Sok gyerek - elsősorban lelkileg, de testileg is - annyira megszenvedi a ránehezedő elvárásokat, hogy vandalizmusba, erőszakoskodásba menekül. Növekszik az iskolások körében az erőszakos cselekmények száma - a társak kínzása, verése, a tanárok megtámadása, stb.
A japán oktatási rendszer iránti elégedetlenség másik forrása az iskola második funkciójának be nem teljesüléséből fakad. Nevezetesen a japán oktatási rendszer és szellem eddig nem biztosított elégséges teret az egyén képességeinek minél teljesebb kibontakozásához. Pontosan a jólszervezett és mindent átható uniformizáltság következtében nem nyílt mód arra, hogy egy-egy gyerek egyéni képességei kibontakozhassanak. A csoporttól való eltérés - akár negatív, akár pozitív irányban - nem találkozott a japán oktatási rendszer célkitűzéseivel. Nem érvényesültek, mert nem érvényesülhettek a zsenik, a kiugrók. Ez társadalmi szinten is igaz - a japán tudós társadalom se díjazta a kiemelkedőket. Ebben rejlik
a magyarázata annak, hogy miért oly kevés a japán Nobel-díjasok száma.
Ez a magatartás a táptalaja a japánoknál oly gyakran kifogásolt kreativitás-hiánynak. A kreativitás létjogosultságának elismerése egészen a 90-es évekig váratott magára - most azonban egyre parancsolóbb szükségszerűséggé nőtte ki magát. Felismerték, hogy a továbblépéshez, a technológiai megújuláshoz a japán társadalomban is teret kell engedni az egyéni képességek markánsabb kibontakozásának.
A japán oktatási rendszer a közeljövőben feltehetően ennek megfelelően változásoknak néz elébe. Az egyénre szabott oktatáshoz csökkenteni kell az osztálylétszámokat. A kisebb létszámú csoportokra való áttérés az oktatás szervezésében, tartalmában és módszereiben is változtatásokat igényel. A legkeservesebb része a dolognak minden valószínűség szerint a módszertani megújulás lesz, amely gyökeres szemléletváltozást feltételez.
Egy másik kihívás, amellyel ugyancsak meg kell birkóznia a japán oktatási rendszernek, a nemzetközivé válás. Ennek a folyamatnak idegennyelv oktatási és kulturális vonatkozásai is vannak, nem beszélve a tartalmiakról. Egyre több japán gyerek kapcsolódik be a nemzetközi oktatás vérkeringésébe, egyre több külföldi találkozik a japán oktatással.
Fokozatosan, és mind sürgetőbben jelentkezik az igény, hogy a nemzetközi normák és elvárások szerinti változtatások megtörténjenek a japán oktatás-szervezésben. Nem vagyok ugyanakkor meggyőződve arról, hogy ez egyértelműen pozitív elmozdulást jelent majd a japán oktatás mai állapotához, de különösen eredményeihez képest.
Erős a társadalmi nyomás az egyetemi illetve az ezt megelőző szint, a középiskolai vizsga-hajsza enyhítésének az ügyében is. Kérdés persze, hogy adminisztratív úton mit lehet tenni-e vonatkozásban. Félő, hogy keveset.
A japán oktatási rendszer minden kritika ellenére - mindezidáig sikeresen teljesítette célkitűzéseit. Az ország felemelkedésében játszott kitüntetett szerepét még leghangosabb bírálói se vitathatják el. Nem véletlen az sem, hogy a "japán oktatási modell" tanulmányozása is napirendre került világszerte.
A modell működőképességéhez az alapot két tényező adja: az oktatás Japánban nemzeti-társadalmi közügy rangjára emelkedett, amelynek a társadalom tagjai megfelelő fontosságot tulajdonítanak. Ennek előfeltételéül azonban az szolgált, hogy évtizedek óta a japán kormány kellő előrelátással, a szó igazi értelmében vett kiemelt stratégiai ágazatként kezelte és kezeli az oktatás ügyét, lévén az emberi erőforrás-fejlesztés a legjobban megtérülő befektetés. Bárcsak Magyarországon is hasonló fontosságot nyerne az oktatás ügye.
Sajátos a tanár-diák viszony is. Sose felejtem el azt a jelenetet, ami első Japánban való tartózkodásom idején, egyik első egyetemi foglalkozásunk alatt zajlott le. Az ügy azért maradt emlékezetes számomra, mert a továbbiak során számtalanszor voltam tanúja hasonló helyzeteknek, és ez az első sokkoló élmény mindannyiszor felidéződött bennem. Japán nyelvtanóra volt, a tanár egy sajátos nyelvtani szerkezetet magyarázott. Az egyik amerikai fiú az első sorban - megjegyzem udvariasan és jogosan - kiszólt a tanárunkhoz, mondván, hogy nem érti, hogy miért így kell ezt mondani, amikor logikusabb lenne így és így. A teremben ülő kínai, koreai diákoknak beleértve a tanárt is, szinte elállt a lélegzetük. A tanár elsápadt, és csak annyit jegyzett meg, hogy "Itt én tartom az órát, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem." Szegény amerikai fiú megszégyenülten pislogott maga elé, és többé soha nem kérdezett az órákon - pár hónap múlva egyébként feladta a japán diákéletet és visszament Hawaiiba. A szünetben a kínai diákok aztán elmagyarázták, hogy miről van szó. A Konfuciánus tanokon nevelkedett kelet-ázsiai társadalmakban a mester magyaráz, és a tanítvány figyelmesen hallgat. A tanítványnak nincs joga visszakérdezni, pláne kétségbe vonni azt, amit a mester mond. Hiszen egyrészt a mester azaz a tanár pontosan tudja, hogy mit miért mond, a diák őhozzá képest egy tudatlan lény, aki hosszas oktatás után majd úgyis magától rájön azokra a logikai láncszemekre, amelyek első hallásra nem világosak neki, meg aztán "okoskodással" nem szabad őt kényelmetlen helyzetbe hozni, mert esetleg nem tudja a választ, és akkor elveszti a tanítványok előtt "az arcát", azaz megszégyenül.
A "szégyen" a japán társadalmi érték- és erkölcsrendben a legnagyobb csapás, emiatt a "szégyenbehozás" is a legalantasabb viselkedésnek minősül. Nos, ez az első lecke megértette velem, hogy bármilyen hiba, félremagyarázás hangzik is el az egyetemi előadáson, a szemináriumi gyakorlaton a tanár szájából, bármilyen vaskos tévedés is kerül a táblára - a japán diákok néma csendben, áhítatos figyelemmel néznek maguk elé, a világért se jutna senkinek az eszébe szóvá tenni, megkérdőjelezni azt, amit a szenszei (tanár) mond. Elképzelhető ezek után, hogy az az aktív, alkotó vita-légkör, ami az európai vagy amerikai egyetemek szemináriumain uralkodik, lényegében hiányzik a japán egyetemek életéből. Néhány diák veszi magának a fáradságot, és utánanéz könyvtárakban, szakkönyvekben az általa gyanúsnak vélt értelmezéseknek, megoldásoknak, de önálló véleményt alkotni, és főleg a tanári szemlélettel ellentétes megnyilatkozást tenni - senkiben föl sem merül. Vagyis a diák a szó szoros értelmében véve passzív befogadója és az esetek nagy részében elfogadója annak, amit hall a szenszeitől. Mondanom se kell, hogy az ilyen légkörben tartott szemináriumok nem izgalmasak, nem gondolatébresztők - hiszen könyvekből is beszerezhető a tudás. Így hát nem csoda, hogy a japán diákság nem nagy lelkesedéssel vesz részt az egyetemi órák munkájában. Meg aztán, mint már az előzőekben jeleztem, sokukat valójában nem is érdekli a szaktárgyuk, a tudásvágy nem buzog bennük - a lényeg a diploma, amit okos, simulékony viselkedéssel előbb-utóbb kézhez kapnak.
A japán gyerek életének két nagyszerű korszaka van. Az egyik a kisgyermekkor. Japán a kisgyerekek paradicsoma. Na nem azért, mintha annyi játszótér lenne, vagy annyi szórakozási lehetőség. A városokban játszóterek csak elvétve vannak, azok is nagyon aprók. Zöldövezetekben létrehoztak ugyan számos helyen hatalmas játszó-parkokat, de ezek megközelítése valóságos kirándulás, és így főleg ünnepnapokon családok tódulnak ki gyerekeikkel egésznapos programként a "vidám-park"- szerű, minden fortélyos játszó-, mászó-, csúszóalkalmatossággal felszerelt létesítményekbe. Japánban a kisgyerekeknek minden meg van engedve. A kis óvodások letiporhatják a virágokat, megrugdoshatják a vonaton a szomszéd bácsit, kakaót löttyinthetnek a néni szoknyájára az étteremben, futkározhatnak a vonatokon, buszokban, felugrálhatnak mindenre és mindenkire, ledönthetnek mindent, a boltokban összefogdoshatnak minden árút, rendezhetnek bömbölést a színházban - és senki egy árva szót sem szól, beleértve az édesanyjukat. A kisgyereket nem idomítják, nem utasítgatják, nem tiltják, hogy ne csináld ezt, ne fogd meg azt.
Japánban az áruházak elengedhetetlen tartozéka: a tisztaság és a rend, a finom elegancia, udvarias kiszolgálás, a kellemes zene, a légkondicionálás, az egyenruhás, jól ápolt kiszolgálók serege. Ha egy japán kisgyerek itt elszabadul, végignyargalászik a polcok között, lerángat ezt-azt, maszatos kezével végigtapogatja a csillogó-villogó üvegszekrények falait, a földre veti magát, felborít tárgyakat - senkinek még csak a szempillája se rezdül.
A mama alig leplezett büszkeséggel, az eladók pedig elnéző mosollyal nyugtázzák a vandalizmust. Az eladók nemcsak azért nem szólnak rá a gyerekre, mert a kedves vevő csemetéjéről van szó, hanem azért is, mert "rászólni" valakire, legyen az akár gyerek is, Japánban nem szokás.
Én ezt először közömbösségnek értékeltem magamban, de rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó, hanem az előbb már említett erkölcsi normarendszerről, miszerint "megszégyeníteni" valakit nem illik. Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy utcai jelzőlámpánál reflexszerűen rászóltam a pirosban átrohanni készülő gyerekre, vagy visszarántottam őt. A köröttem álló japán felnőttek mély megvetéssel néztek rám, jóllehet talán életveszélybe is kerülhetett volna a vadul rohanó kisgyerek. Ez a szabadság, ez a "lasser fair" hozzáállás elkíséri a gyerekeket egészen az iskoláskorukig. Az elemi iskolában kezdenek aztán szigorúbbá válni a társadalmi elvárások, kezdenek erősebbé válni a megkötöttségek. Amikor a gyerek bekerül a felső tagozatba, azaz 12 éves kora körül, a viselkedési szabályok és konvenciók egyre inkább körülhálózzák. Már régen vége a szabad gyerekkornak, kezdődik a délutánonkénti "dzsuku"-órák nyomasztó terhe. A gyerekeknek minden idejüket tanulással kell tölteniük - a játék és a szórakozás megszűnik számukra.
Azt hiszem nem véletlen, hogy a mai japán társadalom egyik legégetőbb problémájává pontosan ennek a 12-15 évig terjedő korosztálynak a lázadása vált. A sajtó, a tévé nap mint nap beszámol a felsőtagozatosok erőszakos cselekményeiről. Enyhébb esetekben csak az iskolai berendezést verik szét, gyújtogatnak, tanáraikat tettleg bántalmazzák, az iskolán kívül pedig vandalizmusban élik ki magukat. Azonban előfordult olyan nagy port felverő eset is, amikor úgymond "hecc"-ből parkokban szunyókáló öreg csavargókat rugdostak halálra.
A szülők rettegnek, mert odahaza is törnek zúznak, szüleikre kezet emelnek, erőszakoskodnak. Az iskola retteg, mert hovatovább veszélyes foglalkozásnak minősül a pedagógus pálya.
A társadalom el van képedve, mert úgymond, mi lesz ezekből a fiatalokból később? Ez a nemzedék a jövő reménysége? A Művelődési Minisztérium utasításokat hoz, a Parlament napirendre tűzi a kis teenagerek problémáját. Kérdés, hogy milyen megoldások születnek, mert a jelenség elrettentő ugyan, de érzésem szerint érthető. A teljesen szabad, felelőtlen, "azt-csinálok, amit akarok" gyerekkor után a gyerekeket olyan társadalmi, oktatási és családi elvárásoknak, megszorításoknak, kötöttségeknek teszik ki, amikhez alkalmazkodni képtelenek, és ezért az iskolai órák és a délutáni dzsuku között levezetik energiáikat - sajnos, ilyen módon.
A gyereknevelés Japánban az európaival ellentétes elvek szerint valósul meg. Hogy melyik a jobb, nem tudom. Európában a kisgyerekeket igyekeznek mielőtt betörni, megnevelni, rendhez, közösségi normákhoz szoktatni, és minél nagyobb a gyerek annál több szabadságot kap, annál jobban élheti a saját életét, annál jobban engedik "kibontakozni". Japánban a korlátlan szabadság után következik tíz éves kor körül az erőteljes betörés szakasza, ami egészen az egyetemig béklyókba szorítja a gyerekeket. Az önálló gondolkodás, az egyéni kibontakozás minden legapróbb megnyilvánulását is gondosan elnyomja, elfojtja a társadalom, az iskola, az otthon. A felsőtagozatos korosztály tehát lázadozik, a középiskolásoknak már erre sincs se ideje, se energiája, mert készülniük kell az egyetemi felvételre. Mikor aztán túlestek a felvételi vizsgák könyörtelen megpróbáltatásain, amit siken-dzsigoku, azaz vizsga-pokol néven szokás emlegetni, akkor elkövetkezik életük második boldog szakasza - a felelőtlen, kényelmes diákélet. Ez nem sokáig tart, mert a negyedik, végzős évfolyamnak már az álláskeresés gondjaival kell szembenézni - és állást találni Japánban bizony nem könnyű.