Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A munka szent

Te, ne haragudj, de most leteszem a kagylót, mert pár perc múlva kezdődik a munkaidőm - mentegetőzött egy barátom reggel kilenc óra előtt öt perccel.
A hétvégi program megbeszélése ilyenformán félbeszakadt. Még csak pár hónapja volt annak, hogy frissen végzett mérnök barátomnak sikerült egy beteg-biztosítási társaságnál elhelyezkednie, így megértéssel vettem tudomásul, hogy munkaidejéből egy percet sem mer magánügyek intézésére fordítani. Hiszen meg kell becsülnie magát, örülnie kell, hogy fiatal ember létére egyből sikerült munkához jutnia, méghozzá nem is akárhol. Még mindig jobban járt, mint évfolyamtársai közül azok, akiknek esetleg bolti eladói, könyvügynöki vagy más hasonló foglalkozással kellett beérniük.
Tél vége táján gyakorta megcsörrent a telefon az esti órákban szállásadóimnál. Egyre-másra hívták a telefonhoz házigazdámat - aki egy kisebb vállalat igazgatója volt - egykori iskolatársai, egyetemi társai. A jelentkezések nem-titkolt célja az volt, hogy segítséget kérjenek egy-egy rokon vagy ismerős gyerek elhelyezkedéséhez. Az áprilisi évkezdést megelőző kapcsolathajsza természetes dolog, hiszen állást találni nem könynyű.
Állás nélkül tengődni tudniillik sokkal nagyobb szégyen, mint bármiféle, akár nem kvalifikált munkát is végezni. Japánban nem ismeretlen fogalom a munkanélküliség, de százalékosan sokkal kisebb arányú, mint más fejlett ipari országokban. Ennek az az egyik oka, hogy mindenki igyekszik álláshoz jutni - mégha nem is a szakmájában. A másik oka az, hogy a fölöslegessé vált munkaerőt vagy átképezik, új munkaterületekre irányítják, vagy pedig rejtett munkanélküliként tovább alkalmazzák. Sok korosodó hivatalnok egyetlen foglalatossága munkahelyén abból áll, hogy annak rendje és módja szerint reggelente elfoglalja helyét megszokott íróasztalánál, átolvassa a napi sajtót, tesz-vesz, de érdemi feladatokat már nem kap. Ezt a mellőzöttséget fájdalmas ugyan lelkileg tudomásul venni, de még mindig jobb, mint az, ha valaki a társadalmi tekintélyét vesztené el azáltal, hogy már nem dolgozhat.
A japán ember hűséges munkahelyéhez. A dolgozók többsége még mindig attól a vállalattól megy nyugdíjba, ahol elkezdte pályáját. A munkaadó számíthat rá ilyen értelemben, és cserébe ő is számíthat a munkaadóra abból a szempontból, hogy pályája végéig megőrizheti munkaviszonyát. Igaz, hogy hatalmas kompromisszumok árán. Ebben a vonatkozásban ugyanakkor a 90-es években jelentős szemléleti változások jelentkeztek. Mint az Asahi Shinbun 1995-ben végzett felmérése kimutatta, a húszas évei végén járó korosztály közel 70 százaléka úgymond "foglalkozik" az állásváltoztatás gondolatával. Ami persze nem egyszerű, és a többségnél ez a vágy nem könnyen valósul meg. De míg az idősebb korosztályoknál a munkahely-választásnál olyan szempontok elsődlegesek, mint a létbiztonság vagy a munkahelyi presztízs és előrejutás, a fiatalabbak értékrendjében bizony egyre inkább az egyéni motivációk kerülnek előtérbe, mint a magasabb fizetés vagy a tartalmasabb munka. Sok fiatal aztán mégiscsak kénytelen vágyait alább adni, és elfogadni azt a munkalehetőséget, amit sikerül találnia. A munkahelyi beilleszkedés sokak számára nagy megrázkódtatást jelent.
Először is a munkába álláskor nagyobb vállalatok esetén több hetes, hónapos "betörési" tréningnek vetik alá az újoncokat. Az újonnan alkalmazottakat úgynevezett oktatási központokban képezik ki. Ezek a központok többnyire vidéken vannak, vagy a vállalat saját tulajdonában, vagy pedig bérelik őket. A tucatnyi újonc itt gyorstalpaló tanfolyamokon ismerkedik meg a vállalat célkitűzéseivel, azokkal az eszmékkel, amelyek az egész vállalat életét kormányozzák, elsajátítják azokat a jelszavakat, dalokat, indulókat, amelyek útmutatást, tartást és összetartozást adnak az egész vállalati közösségnek. Ezek azok a szellemi iránymutatók, melyek aztán hétköznapi munkájuk során megszabják magatartásukat. Ezeket a vállalatiindulókat, jelszavakat fogják életük minden munkanapján szűkebb munkatársaikkal együtt a reggeli eligazításokon énekelni vagy szavalni. A kiképzésen a szellemi tréninghez megfeszített testi tréning és viselkedési szabály-sulykolás társul.
A cél az, hogy a vállalat szellemiségét elültessék a fiatalokban, hogy önfegyelemre, alkalmazkodásra, tisztelettudásra szoktassák őket. Többnyire sikerrel jár ez az akció. A világtól elzárt, de jövendő munkatársaikkal annál inkább összezárt puhító kurzus után engedelmes, konformista munkaerőket kap a vállalat.
A legbriliánsabb fiatal is a vállalati hierarchia legalján kezdi. Az emelkedés lassú, de biztos. A munkaadó cég számít az illető találékony magatartására, ötleteire, a vállalat munkáját hatékonyabbá tevő kezdeményezéseire. A magamutogatás azonban nem kívánatos. Az ötletek, javaslatok anyagi elismerést is kapnak, de a hangsúly sohasem az egyénen van, hanem a közösségen. A japán munkás vagy alkalmazott nem azért áll elő jó ötletekkel, jobbító javaslatokkal, hogy ő maga fitogtassa tehetségét, hanem azért, hogy a közösség teljesítménye javuljon. Irigylésre méltó az, hogy ezt a szellemet sikerül kialakítani jószerivel minden munkahelyen, legyen az autógyár vagy könyvelési csoport. Minden alkalmazott tisztában van azzal, hogy a közösség haszna vagy nyeresége neki személy szerint is jó. Ő maga is élvezi a közös eredmény gyümölcsét. A kudarc is közös azonban. Elképzelhetetlen az, hogy egy nem-nyereséges vállalatnál akár az igazgató is hozzájusson szokásos prémiumához. Ha egy csoport nem teljesít megfelelően, akkor az eredménytelenséggel járó veszteségben közösen osztozik valamennyi tagja. Vagyis boldogulni lehet -, de csak együtt.
Az összetartozás tudata áthatja a munkahelyi közösség valamennyi tagját. X. Y. nem a saját jogán valaki, hanem mint N. vállalat munkatársa. A japánok tudatában nem az számít, hogy ki mit dolgozik, hanem, hogy melyik cégnél. Bemutatáskor sem az egyéni érdemekre, címekre helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy hol, melyik intézménynél foglalkoztatják az illetőt. Vannak jónevű vállalatok, amelyeknél alkalmazásban állni már önmagában elégséges az elismerésre, például a Micubisinél, a Macusitánál stb. A Tódai egyetemen tanársegédnek lenni sokkal nagyobb tekintélyt jelent, mint akár professzorként működni egy kevésbé híres magánegyetemen. Az emberekben tudniillik nem az tudatosul, hogy ki micsoda, hanem hogy hová tartozik. A munkahelyi előmenetel rendszerének ismeretében ez érthető is. Az, hogy valaki nagyreményű tehetség vagy csupán megbízható szürke átlag, gyakorlatilag egy jottányit sem befolyásolja az előrejutását. Csak az adott munkahelyen eltöltött évek száma számít.
Egyszer meglátogatott egy ismerősöm albérletemben. Nem a szobámban, mert menetközben háziasszonyom rögtön a nappaliba invitálta a fiatalembert. A friss zöld tea melletti csevegéshez nemsokára csatlakozott hazatérő házigazdám is. Az obligát névkártya csere után rövidesen elhangzott házigazdámtól a nem-kevésbé kötelező kérdés:
- Na és, mondja csak, hány éves is maga?
- Harminckettő - válaszolta a vendég.
A lefekvés előkészületei közben, házigazdám csak úgy a foga között odavetette: - Szép fizetése van ennek a fiúnak! Megdöbbentem. - Dehát honnan tudja? - kérdeztem értetlenül - Erről szó se került a beszélgetés során…
- Ja kérem, ha valaki nem ismeri a japán valóságot!
-Dehát miből következtette ezt ki? - kérdeztem megdöbbenve.
Erre visszaültünk az asztal mellé, házigazdám komótosan rágyújtott, és a rá jellemző körülményességgel magyarázatba fogott. Mindig élvezte, ha a tudatlan külföldit meglephette valami igazán "japános" eszmefuttatással.
- Na szóval, hányban végzett ez a fiú?
- Hányban is? Várjunk csak, ezt ugyan sose kérdeztem tőle, de ha most 32 éves, akkor talán 1973-ban.
- Úgy van. Vagyis ez azt jelenti, hogy tizenegy éve van a banknál.
- Valóban.
- Nos, ennél a banknál a tizenegy éves munkaviszony azt jelenti, hogy jelenleg kb. 480 000 a fizetése.
- Dehát ezt honnan lehet tudni?
- Hát egyszerűen onnan, hogy az a bank, amelyik a mi cégünknek dolgozik, kb. 450 000 ad ennyi munkaviszony esetén. Az ő bankja viszont nevesebb is, nagyobb is, tehát kb. ennyivel jobb az alkalmazottak fizetése is.
- Ez azt jelenti, hogy körülbelül ki lehet számítani bárkinek a fizetését?
- Igen. Ha ismertebb cégnél dolgozik valaki, akkor kikalkulálható, hogy bizonyos munkában eltöltött év után mennyi lehet a fizetése.
- Dehát, az a beosztásától függ, vagy nem?
- Természetesen, csakhogy a beosztás viszont a kortól függ. Vagyis azok, akik egyidőben léptek be a céghez, nagyjából azonos tempóban haladnak előre a ranglétrán, nagyjából azonos a keresetük. Mindenki tisztában van vele, hogy az évek múlásával mik a kilátásai.
Ezek után megértettem, hogy miért övezte szinte kivételes tisztelet azt a fiatalembert, akivel egy születésnapi vacsorán találkoztam. Az illető talán még harminc éves sem volt, de a bemutatásakor rögtön értésemre adták - nem csekély nyomatékkal - hogy a híres Tódai egyetemen végzett, és hogy jelenleg előadó a külügyminisztérium Afrika osztályán. Én bizony akkor gyarló tudatlanságomban nemigen hatódtam meg ettől, bár - most már tudom - ritka szépreményű ifjúval vacsorázhattam egy asztalnál. Tudniillik a minisztériumi hierarchia csúcsán álló Külügyminisztérium (amely Tódai-végzetteket alkalmaz) egyik ifjú, ámde a maga idejében majd nyilván magas posztot elérő diplomatájához volt szerencsém.
Bevallom, munkahelyek tekintetében közvetlen tapasztalataim csak az egyetemek, kutatóintézetek világára korlátozódnak. Egy-két futó gyárlátogatás - a Toyota-gyárban, egy sake-üzemben, a Suntory whisky-üzemben, porcelángyárban, stb. - nem elegendő ahhoz, hogy a dolgozók munkához való viszonyát jól megítélhessem. A szellem munkásainak életébe viszont nyertem némi betekintést.
Gyakran éri az a vád a japánokat, hogy "munkamániások", megszállottak, és hasonlók… Ezt a látszatot erősítik a késő estébe nyúló egyetemi szemináriumok, a néha még hétvégeken is folyó előadások, munkamegbeszélések. Volt olyan profeszszorom, aki későnkelő ember lévén - minden óráját délutánra helyezte. Ez még nem lett volna baj, kellemetlenné akkor kezdett válni a dolog, amikor
a szombat délutáni szemináriumain néha belefeledkezve a mondanivalójába, csak este felé eszmélt az idő múlására. A kétórás szemináriumból így néha 6 órás kerekedett - amit a jelenlévők zokszó és moccanás nélkül vettek tudomásul. Hiszen amíg a "főnök" jelen van - akár egyetemi professzor, akár vállalati osztályvezető - addig a "beosztottak"-nak se jut eszükbe mozdulni. Senki se hivatkozik fogorvosra, hivatali intéznivalóra, gázszerelőre azért, hogy felmentést kapjon. Ismeretlen az az európai szokás, hogy közlekedési dugóra, defektre, objektív körülményekre, személyes elkötelezettségekre hivatkozva előnyhöz, megkülönböztetéshez jusson az ember. Hiszen elütni másoktól, különbözni másoktól nem erény a japán társadalmi megítélésben. Hasonlóképpen nem szokás azzal kezdeni a napot, hogy:
-Na gyerekek, olyan fejfájással ébredtem, hogy ma semmi értelmeset nem tudok csinálni.
A japán felfogás szerint aki beteg, az maradjon otthon, aki viszont jelen van, az teljes értékű munkaerőként működjön. Japánban rosszul járnának azok az ügyeskedők, akik ilyen-olyan ürüggyel mindig kihúzzák magukat a munkából. Megkülönböztetett elbánás senkinek sem jár; a csoport minden tagjától azonos odaadást várnak el a munkában. Ezt az elvárást sikerrel teljesítik is a japánok, hiszen az erős csoportszellem nagy fegyelmező erő.
El kell mondanom ugyanakkor azt is, hogy sokszor az volt a benyomásom, az intenzív munkavégzésnél sok tekintetben fontosabb az intenzív jelenlét. Az együttlét. Az együtt történő gondolkodás. A problémák közös megoldása. Ha egy adott munkakollektívában felmerül egy kérdés, feladat - legyen az elméleti vagy gyakorlati jellegű - akkor a megoldást nem egy vezető személyi döntésétől várják. A közösség ilyenkor alaposan körüljárja, meghányja-veti a dolgot, mindenki hozzászól, magáévá teszi a problémát és ezek után csak természetes, hogy mindenki személy szerint is feladatának érzi, hogy megtalálja a megoldást elősegítendő javaslatokat, ötleteket. Vagyis a feladatok megoldása, végrehajtása nem felülről jövő utasítás szerint történik, hanem közmegegyezés kialakítása alapján. Ez alapvetően meghatározza a végrehajtók hozzáállását a munkához, a feladatokhoz - és kell-e mondani, hogy rendkívül pozitívan befolyásolja. Ennek eredményeképpen lelkesen végzik az emberek a munkájukat.
Különféle mende-mondák keringenek a napi 12-14 órás munkaidőről, arról, hogy gyakorlatilag nincs szabadság, stb. Kívülről szemlélve ez valóban így van. Az igazság azonban az, hogy az európainál jóval hosszabb - sokszor önkéntesen vállalt munkaidő jelentős hányadát az ottlét, az együttlét, a jelenlét érdekében kifejtett energia köti le.
Egy nyáron bejártam az egyetem könyvtárába kisegíteni, jól jött a zsebpénz-kiegészítés. Megdöbbenéssel láttam, hogy a könyvtár bezárása után az alkalmazottak még ráérősen tettek-vettek, megittak egy csésze forró zöld teát, elszívtak egy-két cigarettát, elmondtak egy-két anekdotát - vagyis látszólag senkinek nem akaródzott hazamenni. Nagysokára azután, már jóval a hivatalos munkaidő letelte után, úgy este 8-9 fele összeszedelőzködtek, és együtt fölszálltak a campushoz járó buszra. A városba leérve a 4-5 emberből mindig akadt még kettő-három, akik közösen tértek be egy kisebb kifőzdébe. Már-már úgy tűnt, hogy nem akarnak elszakadni. Pedig másnap reggel ismét találkoztak.
Az esti vacsorákhoz nemegyszer csatlakozott Sisido úr is, egy meglett családapa, akit pedig bizonyosan várt otthon a felesége meleg, friss étellel. Ő gyakorta mégis velünk tartott, hiszen a közösségtől elszakadni nem akart. Hosszú távon jó befektetésnek bizonyul az a sok idő és energia, ami a csoportszellemet erősíti - és ezt látszanak megerősíteni Japán nagyszerű gazdasági eredményei, melyek egyik fontos, ha nem éppen a legfontosabb öszszetevője az emberi tényező.
Nálunk ha valaki bent van ugyan a munkahelyén, de nem a munkájával foglalkozik, akkor alighanem személyes ügyeit intézi, köt, horgol, olvas, tanul, stb. Japánban az üresjáratokban senkinek se jut eszébe saját magánügyeibe mélyedni. Hisz ez a csoportból való kiválást jelentené! "Kívülálló"-nak lenni pedig a japánok számára az egyik legrettegettebb büntetés.
Ezt mi sem érzékelteti jobban, mint egy adalék a japán gyereknevelés gyakorlatából. Egy kora tavaszi esős délután hazafelé menet megpillantottam Tosijukit, a család kisebbik fiát, amint a kertre nyíló tornác körül matat.
- Keresel valamit? - kérdeztem tőle.
- Neeem - szólt elnyújtott hangon - csak itt vagyok.
- Az más. De vigyázz, mert megázol.
Nem firtattam tovább a dolgot. Elvégre egy tizenegy éves fiú lelkivilágát megérteni nehéz, hát még ha japán!
Odabent háziasszonyom szokásától eltérően elég szűkszavúan üdvözölt. Éreztem valami feszültséget a levegőben, ezért vacsoráig inkább felmentem a szobámba. Vacsorakor Tosijuki helye az asztalnál üresen maradt.
- Hát Tosijuki? Nem jön? - kérdeztem ártatlanul.
- Kint van.
Kiderült, hogy anya és fia összezördültek valamin. A büntetés nem "szobafogság" volt, mint ami adott esetben nálunk bekövetkezne, hanem ellenkezőleg: "kizárás". Kizárás a szó konkrét és átvitt értelmében. Kizárás a nyirkos tavaszi udvarra, és kizárás abból a közösségből, amelynek Tosijuki a tagja.
A kiközösítésnél, a "nem-tartozom-sehová" érzésénél nincs szörnyűbb dolog a japán ember számára.
A munkáját mindenki a munkának kijáró tisztelettel végzi. Ez megnyilvánul külsőségekben is, és emberi tartásban is. Mindennapi látvány a hófehérkesztyűs taxisofőr, a nap mint nap patyolattiszta munkaruhába öltöző takarítónő. Vállalatok, cégek alkalmazottai gyakran viselnek egyenruhát - jóval gyakrabban, mint nálunk. Ez az uniformizálás kicsit persze idegen talán az individualista európai szemlélettől, de annyi bizonyos, hogy rendezettséget, tisztaságot sugall. Az áruházi eladók legendás jólápoltsága, eleganciája már közhely. De sose láttam kócos közért-pénztárost, ápolatlan, gyűrött arcú kiszolgálót, vagy borostás buszsofőrt sem. A legeldugottabb helyi járat busz-vezetője is villogóan tiszta, keményített ingben, hófehér kesztyűben vezeti járművét.
Egyszer a környék egyik üres telkén házépítésbe fogtak. A favázas épületet pár nap alatt felhúzták a ácsok. A ház szinte a szemem láttára nőtt ki a földből. A környék nyugalmát és közlekedését jóformán nem érintették a munkálatok. Ehhez persze az kellett, hogy a sittet, szemetet késlekedés nélkül eltakarítsák, az építőanyagokat szállító kocsik és a mesteremberek percnyi pontossággal, szervezettséggel váltsák egymást. De amin a legjobban elámultam, az az volt, hogy a támfalak felhúzása után a szereléseket végző munkások munka-papucsban léptek be a vadonatúj ház belsejébe, utcai cipőjüket a küszöb előtt hagyván.
Érdekes az is, hogy a ház felhúzásának megkezdése előtt, a család jelenlétében a Sinto-vallás szertartása szerint egy sinto-pap "beszenteli" a telket. Megáldja az új otthon helyét. Ettől a ceremóniától a ház jövendő lakói boldogságot, nyugalmat, a bajok, károk távoltartását remélik.
A japánok tehát lelkiismeretesen, becsülettel dolgoznak, amiért megfelelő díjazásban részesülnek. Ezen a megszabott díjazáson fölül azonban nem számítanak semmiféle anyagi juttatásra. A taxiban annyit kell fizetni, amennyit az óra mutat. Az étteremben, vendéglőben, eszpresszóban a fizetés nem az asztalnál történik, hanem a kijáratnál elhelyezett kasszánál. Ott már várja a távozó vendéget a gondosan összeállított számlája, és a visszajáró pénzt az utolsó fillérig megkapja. Borravalót nem vár el sem a pincér, sem a ruhatáros. Az előre megszabott étel-ital árakban - amelyekről mindenki pontosan tájékozódhat a kirakati mintaételeknél feltüntetett árcédulácskákon - a kiszolgálás is benne van.
Az orvos megmondja, hogy mibe kerül a kezelés - és ezt rendezve nincs gondja az embernek hálapénzre. A boltokban, áruházakban a kasszában ülők sose csalnak, a visszaadásnál sose tévednek. Ha megkérdeznének engem, hogy mi tetszett legjobban Japánban, akkor gondolkodás nélkül azt felelem, hogy a "borravaló-nélküliség". Minden drága ugyan a mi pénztárcánkhoz mérve, de legalább világos, hogy mi mennyibe kerül. Behunyt szemmel el lehet tenni a visszajáró pénzt - a japánok megbízhatósága, becsületessége garancia erre.
Nem csoda ezek után, ha a japánok számára készült útikönyvek mindig nagy részletességgel taglalják az európai borravalózás mikéntjét; hogy kinek mennyit, hány százalékot kell adni. Néha még nekünk magunknak is nehéz ezt eldönteni, pedig mi ebben élünk, hát még nekik, akik nincsenek ehhez szokva!
A szobaasszonyok, szállodai személyzet sem tartja a markát. Senki nem vár el "adományt". Ennél sokkal büszkébbek és öntudatosabbak.
Ilyenformán lekenyerezni se lehet senkit. Hivatali ügyintézők nem várnak el virágot, bonbont annak az elvégzéséért, ami egyébként úgyis a feladatuk. A munkájukért tudniillik fizetést kapnak. Ami ezen felül volna, az ajándéknak számítana. Az ajándékhoz való japán viszonyulás viszont külön tárgyalást igényel.
Aki ajándékot fogad el, az egyben tartozást vállal magára. Tartozást, amit illik viszonozni - legalább azonos, de lehetőleg kicsit nagyvonalúbb módon. Az értékesebb viszontajándék által azonban az egyik fél ismét "tartozás-lépés"-be kényszerül, amit alkalomadtán rendeznie kell egy újabb, nagyobb ajándékkal. Mint látható, a folyamat megállíthatatlan. Dehát végül is kinek kell ajándékot adni? És milyen alkalomból?
A fő ajándékozási szezon az újév és a nyár közepe. Ekkor barátok, ismerősök váltanak ajándékokat - nemegyszer túllicitálva egymást. De ajándékot illik vinni utazásról a családtagoknak, barátoknak, munkatársaknak is. Akik aztán az ő utazásaik alkalmával ezt majd szintén viszonozzák.
Idegenforgalmi szakemberek a megmondhatói, hogy a japánok a legtöbbet költő turisták a világon. Ez nem azért van, mert dorbézolnak külföldi útjaikon, hanem azért, mert több bőröndnyi ajándékkal térnek haza.
Egy Japánt-járt ismerősöm jóindulatúan figyelmeztetett, hogy annyi ajándéknak való apróságot vigyek magammal, amennyit csak bírok. Így is történt. De egy egész bőröndnyi hímzett terítő sem elég egy pár hónapos tartózkodásra Japánban. Ha vendégségbe megy az ember, akkor tudniillik illendő ajándékkal beállítani. Ez nem marad viszonzatlan! A vendégség végén a háziak is mindig ajándékot nyújtanak át a vendégnek! Így tettem szert vagy tizenhat legyezőre, több tucat díszzsebkendőre; nyolc szélcsengőre és megszámlálhatatlan mennyiségű evőpálcikára.
Egy nap beállított házigazdámhoz egyik unokaöccse. Mint kiderült, pénzt jött kölcsönkérni a tehetős bácsikától, mert egyetemi tandíjához a megfelelő összeget még nem sikerült összeszednie. Ígérte, hogy fél éven belül különmunkával megkeresi a pénzt. Nem különösebben hatalmas összegről volt szó. Így nagyon meglepőnek találtam, hogy feltűnően drága ajándékcsomaggal jelent meg, aminek az értéke kb. egyötöde lehetett annak az összegnek, amit kölcsön akart kérni.
Háziasszonyom felvilágosított, hogy a pazar ajándék a nagybácsi jószándékát volt hivatott megnyerni. Ettől teljesen független, hogy történetesen mekkora összeget akar kölcsönözni.

Házasság japán módra

Háziasszonyom egy őszi vasárnap délután kicsípte magát és sejtelmes mosollyal bejelentette, hogy fontos ügyben beutazik a városba. Este, mikor csillogó szemmel hazaérkezett, boldogan jelentette, hogy alighanem sikerrel járt az akció. A kíváncsiság legyőzte jólneveltségemet, és rákérdeztem, hogy miről is van szó. Kiderült, hogy alkalmi házasságközvetítőként o-miait, azaz találkozást hozott össze két fiatal között. Őt a lány családja kérte föl a közvetítésre. A fiatalember közvetítőjének a közreműködésével egy előkelő szálloda eszpresszójában került sor a két fiatal első találkozására. A nem rejtett célzattal megszervezett beszélgetés egy alkalmas pillanatában a leány édesanyja - aki ugyancsak jelen volt - mintegy ötletszerűen felajánlotta a fiataloknak, hogy tekintettel a ragyogó időre, menjenek el sétálni. Az ifjú pár a felszólításra elvonult - előbb moziba és utána egy újabb presszóba. Este háziasszonyomhoz befutott a lányos mama első telefonja, amelyben jelentette, hogy lánya, aki az imént ért haza, vonzónak találta a fiatalembert. Pár percre rá jelentkezett a fiú közvetítője, mondván, hogy most beszélt telefonon a fiatalemberrel, akinek megnyerte tetszését a hölgy. Erre háziasszonyom visszahívta a lány édesanyját, és… nos nem folytatom, tény az, hogy pár nap múlva kezdődött az egész elölről azért, hogy létrejöjjön a második találkozás. A második találkozáskor a fiatalok már kettesben vannak, és
a tökéletesen megkoreografált szabályok szerint újabb mozi, sétálás, presszó következik. Rendszerint csupán néhány ismerkedési alkalomra kerül sor, mielőtt a házasság konkrét részleteit tisztáznák. A közvetítők természetesen megfelelő tiszteletdíjban részesülnek. Nem szabad azt hinni, hogy az ő munkájuk kimerül a találkozók megszervezésében. Előzetesen sokoldalú információt gyűjtenek a másik félről - felderítik az illető családi múltját, társadalmi állását, anyagi helyzetét, iskolázottságát, egészségi állapotát, stb. A felek előzetesen fényképeket és kézzel írott (hisz ez a japán kultúrában sokat elárul!) életrajzokat váltanak a közvetítőkön keresztül. A találkozásra csak az összes adatok kedvező fogadtatása esetén kerülhet sor. Naiv európai eszemmel megkérdeztem, hogy mi történik, ha a házasság után kiderül, hogy a felek mégse egymáshoz valók? A felelet egyértelműen elutasító volt: az esetek döntő többségében ilyesmi nem derül ki. Még ha így is lenne, a japán lányokat még mindig abban a szellemben nevelik, hogy legyenek türelmesek, idővel majd megtanulják szeretni a férjüket. A válás relatíve még mindig ritkaságszámba megy. Ennek nemcsak anyagi okai vannak - hiszen a férjezett japán nők túlnyomó része nem dolgozik, vagyis anyagi függőségben él. A nyomósabb oknak az látszik, hogy a társadalmi előítéletek még mindig igen erősek. Az egyedülálló nő társadalmi helyzete lehetetlenné válik, munkát nehezen talál. Az egyedülálló gyermekes asszonyok helyzete végképp kilátástalan; a munkaadók nem tartják megbízható munkaerőnek, tehát eleve nem is alkalmazzák őket. Így aztán minden japán lány létérdeke, hogy idejekorán bebiztosítsa magát. A még mindig élő házasságközvetítési hagyomány kétségtelen előnye, hogy nincs az az előnytelen küllemű férfi vagy nő, aki ha akar, előbb-utóbb ne találna magának partnert - akár kompromisszumok árán is.
Macumoto városban egy szimpatikus házaspárral ismerkedtem meg. Többszöri találkozás után az asszony egy bizalmas beszélgetés alkalmával elmesélte, hogy ők is közvetítés útján kötöttek házasságot. Ő a 72. kiközvetített lány volt a férje számára. A férje tudniillik nagyon válogatós volt és csak sokadjára talált rá az igazira. Ekkor értettem meg, hogy miért van köztük a japán normák szerinti "nagy" korkülönbség, azaz 11 év. Tudniillik, mint Japánban minden, ez is konvenció kérdése. Az ideálisnak tartott korkülönbség három év a férfi javára - és javarészt a házaspároknál ez így is van! Nos, mivel Takeda úr hosszasan válogatott, elszálltak a feje fölött az évek, az eladósorban lévő lányok viszont az ideálisnak tartott 25-27 év közöttiek voltak az évek folyamán, így tett szert egy nálánál jóval fiatalabb feleségre.
A modern japán társadalomban a házasságkötések kétharmada úgy nevezett szerelmi házasság. Más szakkönyvek ezt az arányt 70-80 %-ban adják meg. A lényegen ez mitsem változtat. Miután ezek az adatok a nyolcvanas-kilencvenes évekre vonatkoznak, érthető, hogy az összes házasságban élő párnál ez az arány jóval eltolódik a közvetített, o-miai házasságok irányába, hiszen régebben, amikor az idősebb párok összeházasodtak, még ez a forma volt a jellemző. Jogosan merül föl a kérdés, hogy miért van még mindig szükség a házasságközvetítés rendszerére. Ha egyszerűen el akarnám intézni a kérdést, akkor azt válaszolnám, hogy azért, mert a világ egyik legmodernizáltabb országában a világ egyik legkonzervatívabb társadalma él. A japán fiatalok nincsenek elzárva a világtól; akár dolgoznak, akár tanulnak, számos alkalom adódhatna az ismerkedésre és a megfelelő partner kiválasztására. A lehetőség valóban adott, azonban ezzel még mindig kevesen élnek. Ennek a magyarázatát a japán nevelésben és férfi-nő kapcsolat sajátos japán értelmezésében kell keresni.
Európában egy nő mielőtt férjhez megy, rendszerint több fiúval, férfival "járt", többen udvaroltak neki, többekkel esetleg szexuális kapcsolata is volt. Európában a fiúk és lányok ismerkedésének a különböző korokban megvoltak a maguk társadalmi formái - bálok, zsúrok, később házibulik, iskolai és hivatali rendezvények, baráti összejövetelek. Ha egy fiúnak megtetszik egy lány, vagy fordítva, akkor az ismeretséget "udvarlási" vagy "együttjárási" szakasz követi mindaddig, amíg valamelyikük rá nem un a másikra, vagy föl nem bukkan egy vonzóbb partner. Az európai kultúrában a "lekötöttség" csak akkor számít újabb ismerkedést gátló tényezőnek, ha az illető már eljegyezte magát, vagy házas - bár sok esetben ez sem akadály. Vagyis a párkapcsolatok kialakítása meglehetősen szabadon zajlik, és alapvetően a két fél egyéni döntésén, lelkiismeretén múlik, hogy az addigi partnert cserben hagyja-e az új kapcsolatért, vagy megmarad mellette.
Japánban a fiúk és lányok ismerkedési lehetőségei igen korlátozottak. Az egyetemen vagy a munkahelyen ugyan van mód megismerkedni diáktársakkal, kollegákkal, csakhogy a japán erkölcsi normarend szerint akit egyszer "partner"-nek ismertem el, akivel egyszer megláttak egy moziban, azt a környezete már megállapodott, komoly társnak tekinti. Mindenki elkönyveli magában, hogy Akiko és Tadasi együtt járnak - és ekkor megszűnik köröttük az élet. Őket ekkortól fogva már mint állandó partnereket kezelik, ezek után senkinek eszébe se jut Akikót megkörnyékezni, vagy Tadasival kokettálni, mert ők mint lehetséges partnerek megszűntek létezni mások számára, a környezet a kapcsolatukat - legyen az a legártatlanabb is - a szájára veszi, és a társadalmi megítélés szerint ők már "kihúzott számok". Ezek után nem csoda, hogy minden japán fiatal rendkívül óvatos - a világért se kötelezi el magát kettesben való szórakozásra, mert akkor bezárul körötte a kör, többé már nem számít szabad embernek. Vagyis egyszerűen nem létezik Japánban "udvarlás", "együttjárás" a mi fogalmaink szerint, illetve ha egyszer kialakul egy ilyen jellegű párkapcsolat, akkor az előbb-utóbb házassághoz kell, hogy vezessen. Ha nem ez történik, akkor a környezet állandó "miért"-jeivel, "hogy-hogy"-jaival agyongyötri a feleket, és a közvélemény előtt elvész a fiú és a lány megbízhatósága is. Ezért aztán csak csapatokban bóklászó, vacsorázó fiatalokat lehet látni, akik mind gondosan titkolják, hogy a csoport valamelyik tagja iránt különösebb vonzalmat éreznek. Ha két fiatal között szerelem szövődik, azt az utolsó pillanatig igyekeznek titokban tartani, és csak akkor nyilvánosságra hozni, amikor úgy érzik, valóban megérett
a kapcsolatuk arra, hogy közhírré tétessék, hiszen előbb-utóbb úgyis összeházasodnak. Japánban házibulik, baráti összejövetelek lakáson ritkán vannak - ezt a lakásviszonyok sem teszik lehetővé. Az iskolai, egyetemi bulik szintén ismeretlenek. Vannak ugyan egyetemi ünnepi hetek minden egyetemen, ahol rendeznek diszkót is, de miután valamennyi fiú és lány a leggondosabban titkolja valódi érzelmeit, ezért hangulatukban még az egyetemisták rendezvényei is az európai tizenéves serdülők viháncolására emlékeztetnek. Az évek így aztán lassacskán eltelnek, és a huszonéves fiúk és lányok valódi érzelmi- szerelmi tapasztalatok híján kénytelenek előbb-utóbb házastárs után nézni.
Hazugság lenne azt állítani, hogy szexuális tapasztalatuk nincs a házasság előtt. A fiúk és a lányok jelentős részének van -, de ez sokszor csak szexuális kaland, próbálkozás, amire a kíváncsiság viszi rá őket. A tévé változatos szex-műsorai, a sokfajta pornó-magazin, a pornó-mozik, a garni-szállók országszerte elterjedt széles hálózata, az ún. "török-fürdők" (gyakorlatilag nyilvánosházak) rendszere mind megannyi csábítás és kísértés. A hivatalos intézmények szolgáltatásaira az egészen fiataloknak még nincs pénzük, ezért igyekeznek korosztályukon belül alkalmi, futó szexuális kapcsolatokra kész partnerekkel beérni mindaddig, amíg házasságot nem kötnek, illetve jobb anyagi helyzetbe nem kerülnek. A tévé-műsorok élemedett korú műsorvezetői hüledeznek, amikor középiskolás vagy egyetemista lányok körében végzett felmérések kimutatják, hány százalékuknak volt már testi kapcsolata is. Csoda, hogy csak 48 %-nak (1992 áprilisi tévé-adás), ha figyelembe vesszük azt a nyílt szex-propagandát, ami a nyolcvanas évektől Japánban megvalósul. A baj gyökere alighanem ott keresendő, hogy emberi, érzelmi partner-tapasztalataik a házasság előtt szinte minimálisak. Amikor aztán elérkezik a házasságkötés ideje, akkor még a szerelminek nevezett házasságokban is a legtöbbször a barát vagy a kolléga testvérét, esetleg egy azonos cégnél dolgozó munkatársat választanak házastársul - elvben közvetítés nélkül, de valójában a baráti, vagy munkatársi kör noszogatására.
Nem lenne teljes a kép, ha nem számolnék be olyan nagy szerelmi drámákról, amiket regényekben és filmekben is ábrázolni szoktak. A japánok alapjában szentimentális emberek. Az igazi érzelmeket magasra értékelik és sokszor megkönnyezik, de csak kevesüknek jut ki ez az élmény.
Régebben gyakrabban, újabban egyre ritkábban fordul elő, hogy a szerelmes ifjú pár inkább közösen öngyilkosságot követ el, mintsem hogy a szülői akarat ellenében tegyen. A szülők gyerekeiknek igyekeznek olyan házastársat találni, aki elvárásaiknak minden szempontból megfelel. Ilyenkor számításba jön a jövendő házasfél származása, társadalmi hovatartozása, anyagi helyzete, egészségi állapota. A döntés gondos mérlegelés után születik, és természetszerűleg sokszor nem esik egybe a gyerek választásával. Ilyenkor a gyerek vagy belenyugszik a szülők javaslatába (és az esetek többségében még ma is így van, ritkán fordul elő, hogy valaki kifejezett tiltakozásuk ellenére házasságot kötne), vagy a maga választását próbálja elfogadtatni. Ha ez nem megy, akkor vagy vállalja a szülőkkel való szakítás ódiumát, vagy öngyilkosságba menekül közösen a szerelmével. A közös öngyilkosságok színhelyei lehetnek vulkán-kráterek, hegyek, a tenger. Néhány tragikus esetről még manapság is történik híradás.
A japán ember érzelmeit sem szóban, sem más fajta megnyilvánulásokban nem árulja el. Az ő számukra például nevetséges, ahogy francia vagy amerikai filmekben a hazaérkező férj megcsókolja a feleségét, sőt urambocsá néha azt is mondja, hogy "szeretlek". Egy tanárunk egyszer egy jó hangulatú vacsora alatt meg is indokolta ezt: Minek a feleségemnek azt mondani, hogy szeretem? Egyrészt már a feleségem, másrészt úgyis tudja, harmadrészt azt hinné, hogy meghibbantam, ha ilyet mondanék neki.
Az adatokból kitűnik, hogy a házasságkötés átlagkora meglehetősen magas - azaz a hasonló magyar adatokhoz képest viszonylag későn kötnek házasságot. Japánban nincsenek diákházasságok. Amíg valaki egyetemre jár, addig a tanulás a dolga, tehát elképzelhetetlen, hogy házasságot kössön. Nemcsak anyagilag nincs meg megalapozva a jövője, hanem a társadalmi elvárás is abba az irányba hat, hogy a diákélet összeegyeztethetetlen a szoros lekötöttséggel. Ez a lányokra is vonatkozik. Egyetlen házas japán diáktársam sem volt az évek során. Ha valaki a diplomázás után gyakornokként bentmarad, akkor már elnézik a professzorok azt, hogy lány lévén igyekszik mielőbb férjhez menni. Terhes diáklányok, kismamák nem járnak egyetemre. Aki gyereket vállal, annak otthon a helye. Hatalmas feltűnést keltett az egyetemünkön az egyik argentin lány, aki a férjével együtt ösztöndíjasként volt évekig Japánban, és az utolsó évben nagy pocakkal jelent meg az órákon. A japán nő, ha házasságot kötött, akkor rendszerint a háztartásban marad, legalábbis mindaddig, amíg a gyerekek fel nem nőnek.
A házasságkötés egyébként hatalmas ceremónia, óriási anyagi és szervezési áldozatok árán valósul meg. Egy esküvő - beleértve a pompázatos vőlegényi és menyasszonyi ruhákat, az 50 (de néha 100-200) fős bankettet, a fiatal pár nászútját, vagyis az összes költségeket, átlagosan több millió yenbe kerül. Egy 1998-as felmérés szerint a tipikus japán esküvő költsége 4 és félmillió yen (kb. 34 ezer USA dollár) - ebből az esküvői bankett a legnagyobb tétel, mintegy 2,7 millió yen (több mint 4 millió forint). A japánok a házasságot és a házasságkötést komolyan veszik, egy életre szóló, egyszeri eseménynek tartják, ezért még a szerényebb jövedelmű családok is kitesznek magukért.
Van a japán nyelvben egy kínai eredetű mondás, ami szerint a három legjobb dolog a világon: a kínai konyha, az európai lakás, és a japán feleség. Minden ilyen népi bölcsesség, mondás mögött nagy adag tapasztalat rejtezik.
A kínai konyha kiválóságát nem kell bizonygatni - a világ minden részén tucatszámra találhatók kínai vendéglők, és ha nem lenne a kínai konyha a maga ínyencségeivel, finom falataival, sajátos ízeivel vonzó jelenség, akkor ezek a vendéglők régen csődbe mentek volna, holott jól tudjuk, hogy az ellenkezője az igaz - remekül boldogulnak.
Ami az európai lakáskultúra vonzerejét illeti, azon sem kell csodálkozni a japán lakásviszonyok ismeretében.
A japán nő mint feleség ideális - mondják a férfiak. És nemcsak a japánok, hanem a külföldiek is. Hogy miért? Azért, mert kedves, szófogadó, engedelmes, anyáskodó, megbocsátó, nem féltékenykedő. Az ideális japán feleségnek valóban ezekkel a tulajdonságokkal kell rendelkeznie, ha jól ki akar jönni japán férjével. Vagyis a japán nők nem azért ilyen ideális feleségek, mert ilyennek születtek, hanem mert ilyennek nevelték őket. És azért nevelték őket ilyennek, mert csak így tudnak megfelelni a japán társadalmi elvárásoknak. Kedvesnek kell lenniük, hiszen a hosszú napi munka után kimerülten hazaérkező férjek ezt elvárják. Szófogadónak kell lenniük, hiszen a konfuciánus hagyományok szerint a japán nő egész életében mindig engedelmeskedik valakinek: amíg lány - az apjának, amíg asszony - a férjének, és mint öregasszony - a fiának. Anyáskodónak kell lennie, mert a japán házasságban az asszony nem annyira partner, hanem inkább anya. Szellemi társ ugye eleve nem lehet, mert a férfi szellemi partnerei a kollégái, akik egyben a barátai is, sem nem elsősorban szexuális partner, mert erre megvannak a szórakozóhelyek hivatásos szórakoztatóhölgyei. Az anyák viszont, mint mindenütt a világon, megbocsátók, elnézők és a haszontalankodó "fiú" kicsapongásait is tudomásul veszik.
Milyen is legyen az ideális japán feleség? A japán férj hazaérkezik. A közeledő léptek hallatára a feleség az ajtóhoz rohan és üdvözli a férjét. A férj ledobálja a ruháit, és közben teát, sört, ki mit rendel. A feleség engedelmesen hozza. Hamutartót! A tévét! stb. A japán férfi hazaérkezése esténként teljesen bizonytalan. Munkahelyi kötelezettségei (beleértve a főnökkel és kollégákkal történő ivászatot is) mi-att előre kiszámíthatatlan, hogy mikor ér haza. Ettől függetlenül az asszonynak teljes készenlétben illik várnia. Ha kell, este tízig. Ha kell, éjfélig. Ha kell, akkor zokszó nélkül huny szemet afölött is, hogy éjszakára esetleg kimarad a férje. Némely érzelmesebb férj hazaszól legalább telefonon. A többség ezt sem teszi.
Vasárnap. Jó lenne, a papával együtt kirándulni menni. Jó lenne egyszer végre a papával együtt ebédelni. A papának azonban golfozni kell menni, mert ez így szokás, mert az öszszes kollégája megy.
El tudná mindezt viselni egy feleség, ha ennek eltűrésére nemzedékek óta nem készítik elő? Aligha. A japán házastársi kapcsolatokban valóban az a legsajátosabb vonás, hogy a nő a férje számára sokkal inkább az anyját helyettesítő személy, mint egyenrangú fél. A japán nő, különösen, ha már gyerekek is vannak, mindinkább átalakul főállású anyává, nem csak a gyerekek, hanem a férje számára is. Bevásárol, ragyogóan vezeti a háztartást, beosztja a pénzt, mindenre gondol, a friss ruhát, újságot reggel a férje elé készíti, a gyerekeket és a férjét is iskolába és munkába indítja, és kezdődik előröl a verkli. Lehetséges, hogy ez sok nőt kielégít és leköt, de bizony sok ismerősöm, barátnőm panaszkodott, és közel sem volt megelégedve a sorsával. A háztartás tökéletes ellátásán kívül tudniillik neki gyakorlatilag semmi szerep nem jut a férje életében. A férfiak vacsorázni, inni, vendégségbe, stb. nem viszik magukkal a felségüket. Esti szórakozásról, mozi, színház, szó sem lehet, hiszen a fizetésből élő alkalmazottak késő este vergődnek haza. A gyerekek ellátása azonkívül a japán társadalomban kizárólag az anyára hárul, nem lehet számítani a lelkes nagymamák és nagynénik segítségére, vagyis már emiatt is a házhoz kötött az asszony. Azonkívül azzal a felkiáltással, hogy "Te nem dolgozol" - a feleségnek állandó készenlétben kell állni a dolgozó, tehát fáradt férfi kiszolgálására. Sok alkalmazott hétvégeken is túlórázik, a nyári szabadság rendkívül rövid, tehát a szórakozásra fordítható idő nagyon csekély. Ezt a csekély időt is sok férfi tölti szívesen a kollégáival, sportklubtársaival, jó esetben a gyerekeivel -, de nem a feleségével. Ha a feleség jelen is van, akkor az uzsonna kiosztása, üdítő italok töltögetése, a többiek, a család ellátása a feladata.
Sok japán nő panaszkodik arról, hogy nem érzi "nőnek" magát. A japán férfiak között az utóbbi évtizedekben elterjedt az úgynevezett "kéj-utazások" szokása. Tajvanra, Dél-Koreába, a Fülöp-szigetekre és más délkelet-ázsiai országokba sűrűn indulnak charter-járatok, amelyek pár napra kiruccanó férficsoportokat szállítanak. Ezekben az országokban a kényelmes hotelekben a ragyogó kiszolgálás mellé szórakoztatóhölgyeket is biztosítanak a szervezők. A japán feleségek szemrebbenés nélkül veszik tudomásul ezeket a kilengéseket, amiket oda haza egyesek "üzleti" útnak állítanak be, de a valóságot mindenki tudja. Vannak olyan magasabb pozíciójú urak, akik országon belül tartanak állandó barátnőt, ők többnyire bárok hostessei, főállásban gésák, vagy a szórakoztatóipar egyéb alkalmazottai. Hallottam olyan esetről, amikor a feleség minden hónapban gondosan rendezte a férj barátnőjének a varrónő-, ékszer- és egyéb számláit, hiszen ő kezelte a pénzt. Ezek az asszonyok feltehetően női mivoltukban megalázva érezhetik magukat, de sokuknak az a véleménye, hogy amíg érzelmileg nem kötelezi el magát a férje másfelé, addig azt csinálhat, amit akar.
Természetesen szerényebb jövedelmű emberek csak alkalmi kicsapongásokat engedhetnek meg maguknak, de kétségtelen, hogy a férfi félrelépései még ma is bocsánatos vétségnek számítanak a japán társadalomban.
A fiatal asszonyok közül persze sokan elkeseredetten harcolnak a jogaikért, és egyre többen állnak a sarkukra. Az elégedetlenség látványos mutatója az utóbbi években megemelkedett válások száma is. A válásokat a legtöbb esetben a nők kezdeményezik, de érdekes módon az indítékok mások, mint Európában. Azért, mert valakit csal a férje, még nem válik el. Nem válhat el, mert utána mihez kezdjen? Állása nincs, a gyerekeit eltartani nem tudja, az újraházasodásra rendkívül csekélyek az esélyei. A válások nagy részét középkorú, vagy idősebb asszonyok kezdeményezik, akikben évek hosszú során gyűlt, gyarapodott a sok sérelem, megaláztatás, de akik addig, amíg a gyerekeik föl nem nőttek, nem álltak a saját lábukra, nem rúgták föl az otthoni békét. Megadással tűrtek, és amikor sikerült bizonyos összeget félretenniük, vagy valami álláslehetőséghez jutniuk, akkor fogták magukat és új életet kezdtek. Az érintett japán férjek többsége nagy megdöbbenéssel fogadja a bejelentést, hogy hoppon marad. Ilyesmi azelőtt nem volt elképzelhető, de manapság sorra alakulnak az olyan tanácsadó irodák, ahol nőket világosítanak fel a házasság felbomlása utáni jogaikról. Azt kívülről megítélni nagyon nehéz, hogy egy házasság jó-e vagy sem. Különösen nehéz ez Japánban, ahol mint tudjuk az érzelmek kimutatása nem szokás. A nyilvánosság előtt tudniillik minden japán férfi - aki ad magára - nyers, már-már udvariatlan és lekezelő, de legjobb esetben is közömbös a feleségével. Odahaza aztán sokszor fordul meg a kocka, és az engedelmes, mosolygós feleség zsörtölődő asszonnyá válik, a barátok előtt hatalmát, tekintélyét fitogtató férj pedig kisfiúvá. Ennek hátterében persze az is meghúzódik, hogy a pénzt mindig az asszony kezeli! A külvilág előtt azonban a japán férj következetesen törekszik a gyengédség legkisebb jelét is elkerülni a felesége irányában, mert ezzel nevetségessé tenné magát mások, a világ előtt. Európában persze ez pont fordítva van. Az ismerősök előtt a feleségükhöz gyengéd európai férjek nemegyszer odahaza goromba fráterek, de a mi kultúránkban a férfi annál férfiasabb minél több gyengédséggel kezeli a női nemet. A japán férfi annál férfiasabb, minél jobban lekezeli. Legalábbis a külvilág felé ezt kell mutatnia.
Említeni kell még egy el nem hanyagolható szempontot.
A házasságban élő japán nők jó része az utóbbi évtizedekben szellemileg erősen lekörözi élete párját. Míg a férfiak derékhada a napi munkában kollegáival tölti el ideje jelentős részét, addig a japán háziasszonyok többségének ideje jut arra, hogy fejlődjön szellemileg. A gyerekszám erőteljes lecsökkenésének és az anyagi felemelkedésnek köszönhetően a házi munka és a háztartásra fordítandó idő jelentékenyen lecsökkent. A japán háziasszonyok java ezt a felszabaduló időt és energiát nagyon okosan és kulturáltan használja föl. Számos lakóközösségben az asszonyok napközben csoportokat alkotva közösen töltik el az időt - kiállításokra, tea-órákra és ikebana-foglalkozásokra járnak, sportolnak, önképző köröket hoznak létre, ahova előadókat hívnak meg. Gyakorta szerveznek közös megmozdulásokat, kirándulásokat, egyszóval kulturáltan szervezik meg mindennapjaikat. Sokat olvasnak, művelődnek, színházba, hangversenyekre járnak. Sokuk nyelvórákat vesz. Elképzelhető, hogy az a tíz-húsz év, amit házaséletük alatt tartalmilag ilyen gazdagon töltenek el, szellemi fejlődésüket mennyire elősegíti, szemben a férjek munkában eltöltött sivár szellemi életével. Ez bizony azt eredményezi, hogy középkorukra a nők műveltségi szintje magasabb lesz az azonos korú férfiakénál. A jelenség ott válik társadalmi problémává, amikor a friss-nyugdíjas 55-60 éves férj egyszerűen nem tud partnere lenni a nála műveltebb feleségnek. Sok szociológiai vizsgálat ezt is a válási okok egyikének tudja be.
Azok a japán diáklányok, akik mint ösztöndíjasok Európában vagy Amerikában megfordultak, bámulattal veszik tudomásul, hogy ott őket másként kezelik, hogy a férfiak udvariasak, előzékenyek hozzájuk, teszik nekik a szépet. Azok a külföldi nők pedig, akik Japánban éltek, döbbenettel állapítják meg, hogy a mindennapi, társadalmi érintkezésben a férfiakkal szemben nemhogy kitűntetett, hanem hátrányos helyzetben vannak. Mert milyenek is a japán férfiak? Hozzáteszem, hogy valójában jólelkű, jóindulatú, melegszívű emberek, de:
Vendéglőben, eszpresszóban, ha fiúk és lányok együtt vannak, fele-fele alapon fizetnek. A japán férfiak nem hívnak meg egy nőt vacsorára, kávéra - hacsak egyértelmű szándékaik nincsenek. A nőknek ajándékot, édességet nem vesznek. Virággal nem kedveskednek. Egy rosszmájú francia ismerősöm szerint Japánban azért találták ki a ikebanát, mert a japán férfiak felől éhen halnának a virágkereskedők. A virágosok az ikebanázó nőkből élnek.
A nők kabátját le nem segítik, belépéskor előre nem engedik. Csomagját át nem veszik, általában a nőknek nem segítenek - sem cipekedésben, sem háztartásban, sem felszállásnál.
A kitűntetett hely - vendéglőben, lakásban, autóban vagy bárhol - a férfit illeti meg. Vendéglőkben, ha távozáskor házaspárok fizetnek, az asszony rendezi a számlát. A japán férfi nem bókol, udvarolni nem tud, szépeket mondani nem szokott. Egyszerűen a mi fogalmaink szerinti "udvarlás" ismeretlen fogalom. Lehet, hogy ez jobb, mint mikor az európai férfiak bókolással, széptevéssel telebeszélik a lányok fejét? Ki tudja - mindenesetre más.
Vannak olyan sztereotip kérdések, amelyeket a japán tévében a nyolcvanas évek elején divat volt feltenni minden meginterjúvolt alanynak, legyen az pop-sztár vagy a főzési tanácsadóban szereplő háziasszony. Nálunk megkérdeznék mondjuk, hogy Ki a kedvenc zeneszerzője?, ők viszont megkérdezik: És mi a vércsoportja? Először azt hittem rosszul hallok, de rájöttem, hogy a 80-as években a vércsoport- és- jellem témakörben megjelent számos népszerűsítő bestseller hatásának tulajdonítható ez a számunkra szokatlan kérdés. (A legtöbb japán miniszterelnöké például nullás.) A másik kérdés, amit kötelező jelleggel feltesznek, az az: Na és, hogyan kérte meg a férje a kezét? Mit mondott? A válaszokból kiderült, hogy az esetek felében semmit. Ezt értsük úgy, hogy szavak nélkül is megértették egymást. Az esetek maradék részében a gyengédségi fokozatok szerint a következő formulák hangzottak el: Együtt akarsz lenni velem? Hozzám jössz? Hozzám jönnél? Nem jönnél hozzám? Akarsz hozzám jönni? Szeretnél hozzám jönni? Túlzás lenne azt állítani, hogy nagy ékesszólásról lenne szó, még ha beszámítjuk az érthető elfogódottságot is.
Repülőtereken, pályaudvarokon gyakran voltam szemtanúja annak, amikor egy tekintélyes úr - talán vállalatigazgató, talán professzor - hosszas távollét után hazaérkezett. Ilyenkor a feleségén, (és esetleg a gyerekein) kívül beosztottjai várják. Az úr kilép a csarnokba, a beosztottak körésereglenek, a legfiatalabb és legszervilisebb előzékenyen kikapja kezéből a táskáit, a többiek mély meghajlásokkal és örömmel üdvözlik. A feleség szerényen meghúzódik valahol a háttérben. Közben a csapat a főnök vezetésével már tódul is a kijárathoz, előzékenyen besegítik a kocsiba, és a szótlanul utánuk tipegő feleségnek még éppen van ideje beoldalazni az autóba, mire a sofőr máris indít és el. A férj csak a kocsiban vesz tudomást az aszszony jelenlétéről, és üdvözlésképpen ilyesmit mormog: Kutyameleg volt a gépen.
Egy nagyon művelt tanárom meghívott a lakásukra vacsorára. Miközben azon morfondíroztunk, hogy melyik nap lenne a legalkalmasabb, megjegyeztem, hogy talán kérdezze meg a feleségét, neki mikor alkalmas. Csodálkozással nézett rám Megkérdezni? Minek? Megmondom és kész. Bennem egy világ omlott össze - hát még ez a művelt, intelligens ember is így kezeli a feleségét?
A tévében egy este egy híres amerikai jazz-zongoristát interjúvoltak meg a koncert után. A japán riporterek és tolmács gyűrűjében a kötelező "japán" kérdésekkel halmozták el a zenészt: l. hány éves? 2. mit gondol Japánról; 3. mi a hobbija. A legutolsó kérdésre a néger muzsikus elmondta, hogy különösebb hobbija nincs, viszont a kikapcsolódást számára az jelenti, ha a fárasztó fellépések után családi körben lazíthat.
A riporter szeretett volna már valami "jópofa" választ kihozni a riportalanyból, ezért merészen nekiszegezte a kérdést: - Na és a nők? Szereti a nőket? Az amerikai zenész a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta. Hogyne, hiszen épp az imént mondtam, hogy nagyon szeretem a feleségemet. A meglepett japánok zavart nevetéssel fogadták a választ, és a riporter elismeréssel nyugtázta a néger zenész humorérzékét.

Az átváltozás virtuózai

A japán nagyvárosok bevásárlóközpontjai, a hivatali negyedek csillogó-villogó palotáikkal, felhőkarcolóikkal, impozáns kirakataikkal, mozgójárdáikkal, gyorsliftjeikkel, luxus éttermeikkel a legmodernebb világváros benyomását keltik. Ezekben a negyedekben az üzletek légkondicionáltak, az ajtók fotocellásak, minden gombnyomásra, gyorsan és pontosan működik, suhan a személyzet, az alkalmazottak elegánsak és udvariasak. Az irodák a szupermodern irodaházakban és bankokban tágasak, világosak, a berendezés praktikus és kényelmes, a zöldnövények, szökőkutak és szőnyegek azt az illúziót keltik, mintha az ember egy álomszép szállodában mozogna. Csak pár lépést kell tenni a főúttól a kis mellékutcákon, és elérkezik az ember a nagyvárosi világ másik valóságához. Az apró, szorosan egymás mellé épített kis faházakhoz, a járda nélküli, szűk sikátorokhoz, a házak tövében megbújó kis üzletekhez, kifőzdékhez. Azok az alkalmazottak, akik napközben a szupermodern irodaházakban, bankokban, üzletekben dolgoznak, elegáns, európai egyenruhákban feszítenek, esténként javarészt ilyen apró, hagyományos házakba, lakásokba térnek haza.
Egyik albérletemben házigazdám egy kisebb építési vállalat tulajdonosa volt. Esténként általában nyolc óra körül szólt a kapucsengő, a felesége rohant kinyitni a garázsajtót, ő behajtott hatalmas, legújabb évjáratú Toyotáján a garázsba, majd a diplomata-táskáját a tatamira hajítva belépett jól-szabott öltönyében a nappaliba. Pár percre eltűnt átvedleni - mert nem egyszerűen átöltözésről volt szó. A kimonós japán, aki megjelent, más ember volt, mint az elegáns, európai stílusú vállalatigazgató. Az arcvonásai megenyhültek, a ráncok a homlokán kisimultak és boldogan vetette el magát a tatamin, miközben félig fekve élvezettel szürcsölgette a meleg szakét, amit a gondos feleség már előkészített. Látszott rajta a megelégedés, a nyugalom, hogy végre ismét lazíthat, mert otthon van. És japán módra lazíthat. A feleség kettőt perdült és máris előtte volt a forró rizs, a sült hal, a miso-leves - hozzá a zöld tea. Közben már elkészült a forró fürdő is, ahol órák hosszat szeretett ejtőzni, nyakig a mély kádba kuporogva. A fürdő jótékonyan elernyesztette az izmait, amihez még hozzásegített néha a váll- és hátmasszázs, ami szintén a feleség tennivalói közé tartozott. Odahaza ez az ember talpig japán volt, a szokásaiban, a feleségéhez és a gyerekekhez való viszonyában, az életvitelében. Reggelenként azonban európai stílusú vállalatvezetőként lépett ki az ajtón feszes öltönyben, nyakkendőben, diplomatatáskával a kézben. Odahaza ez az ember könnyedén, fesztelenül csevegő, jókedélyű japán volt. Az arcán ülő szigort, a feszült vonásokat, a gondterhelt tekintetet az irodájának tartogatta, ahol pattogó utasításaitól még a legtapasztaltabb munkatársai is tartottak. Meggyőződésem, hogy a japánok azért bírják elviselni a feszített munkatempót, az európainál jóval hosszabb munkaidőt és jóval rövidebb szabadságot, mert odahaza maradéktalanul át tudják adni magukat a kikapcsolódásnak, a feloldódásnak, a lazításnak.
Persze vannak olyan japán férfiak, akik a lazítást, a kikapcsolódást már a hazamenetel előtt elkezdik. Nagy cégek, vállalatok, irodák alkalmazottai körében szinte mindennapossá vált szokás, hogy munka után a kollegák betérnek egy-egy bárba, vendéglőbe inni. A koraesti óráktól megtelnek az irodanegyedek környékén elhelyezkedő bárok. Sokuknak csaknem kizárólag törzstagok alkotják a vendégkörét. Ezekben a bárokban előzékeny és bájos mama-szanok (a bár tulajdonosnője, vagy vezetője) igyekeznek fesztelen csevegéssel és sűrű töltögetéssel feledtetni a megfáradt férfiakkal gondjukat-bajukat. A munkatársak ilyenkor részben a napi eseményeket, magánéletük részleteit bezsélik meg, részben pletykákat tárgyalnak ki nagy hangoskodások és jókedv közepette. Este 10-11 óra felé a külvárosi vonatok teli vannak pityókás, elegánsan öltözött alkalmazottakkal, akik igyekeznek még az utolsó vonattal hazavergődni.
Ha a magyar lakosság körében olyan kérdést tennénk fel, hogy a japán szóról mi jut eszébe, akkor a megnevezett dolgok, fogalmak között nagy valószínűséggel az elsők között szerepelne az, hogy "udvariasság". Azok azonban, akik hoszszabb időt éltek Japánban, kissé másképpen vélekednek erről. Elismerik, hogy a japánok udvariasak - csak éppen bizonyos korlátok között. Udvariasak azzal, akivel valamilyen kapcsolatban állnak. Udvarias az üzletember a partnerével, az eladó a vevővel, a taxisofőr az utasával, a háziasszony a szomszédjával, az alkalmazott a kollégájával, és így tovább. Csakhogy ha valaki az utcákat rója, ha járműveken utazik, ha bevásárol az üzletekben, nagyrészt ismeretlen, számára idegen emberek veszik körül, akikkel semmilyen kapcsolatban nem áll. Ezekkel a japán ember nemhogy nem udvarias, mégcsak nem is közömbös, hanem egyenesen goromba. A magyar és a különféle nemzetek tagjainak tudatában azért él a japán udvarias népként, mert akikkel találkoztak, beszéltek, azok udvariasak voltak hozzájuk. De ezek a japán emberek azért voltak udvariasak, mert valamilyen - üzleti, ismerősi, hivatalos - kapcsolatban álltak velük.
Az európai kultúrában, ha valakit udvariasnak tartunk, akkor az olyan ember, akinek az udvariasság állandó viselkedési formája. Egy magyar, ha egyszer udvarias, akkor udvarias az előtte tipegő, számára teljesen ismeretlen öreg nénihez, a virágárushoz, a villamoson mellette állóhoz, az ismerőseihez, stb. Ha viszont goromba, akkor rendszerint általában ilyen a modora, és így mindenkihez nyers.
A japánoknál ez nem így van. Ugyanaz a japán úr, aki mély meghajlásokkal, nagy udvariaskodások között búcsúzik el a barátjától a sarkon, felszállva a metróra hatalmasat rúg az előtte állóba, durván félrelöki az utastársait, és mindenkit letiporva lezuttyan az üres helyre. Ugyanaz a japán diáklány, aki jólnevelten hajlongva, nagy lelkendezések közepette szívélyesen üdvözli a vonaton a szomszédasszonyát, a legnagyobb lelki nyugalommal tapos cipősarkával a mellette állók lábfejére - és eszébe se jut bocsánatot kérni. Japán nagyon zsúfolt ország, az emberek zsúfoltan élnek, zsúfoltan dolgoznak, zsúfoltan közlekednek. A nagy és állandó tumultus miatt valóban szinte lehetetlen az egymásra figyelés, a tapintat. Ezt azonban mégse tartom mentségnek arra, hogy fiatal, gyereküket cipelő anyák kétségbeesetten egyensúlyoznak a robogó metrókon, mert a fölszálláskor az üres kézzel, csomagok, gyerekek nélkül törtető férfiak furakodnak az üres helyekre.
Egy barátnőm váratlanul Belgiumba ment férjhez. Mikor kérdeztem, hogy hogyan ismerkedett meg a férjével, elmondta, hogy a frankfurti pályaudvaron a fiú segített neki a csomagját cipelni, és innen az ismeretség. Hát Japánban így nem lehet ismerkedni, az biztos! Olyan nem fordulhat elő, hogy valakinek - legyen az fiatal vagy öreg -, egy ismeretlen egyszerűen felajánlja a segítségét. Magam is nemegyszer küszködtem hatalmas bőröndökkel, csomagokkal - és bizony a kupéban lábukat szétvetve, elnyúlva terpeszkedő férfiak közül senkiben sem merült föl, hogy segítenie kellene. Abban a pillanatban persze, ahogy "ismeretségbe" kerül az ember valakivel, akkor szinte rá se lehet ismerni az addig modortalanul, legjobb esetben is közömbösen viselkedő japánra, egycsapásra udvariassá válik. Sőt, olyannyira előzékennyé, hogy az már szinte kínos. A japánok elve tehát az, hogy maximális udvariasság az ismerősökkel szemben, és az udvariasság, tapintat teljes hiánya az ismeretlenekkel szemben.
A japán színházakban - és sajnos még hangversenyeken is néha - az előadás alatt is folytonos a jövés-menés, sustorgás, evés, stb. Ez a számunkra szokatlan viselkedés onnan ered, hogy a klasszikus japán darabok, a Kabuki, Noh és Bunraku előadások gyakran 8-10 óra hosszat is eltartanak. Így aztán van, aki később érkezik, van aki előbb megy el, van aki közben megéhezik, és előveszi kis o-bentóját (uzsonna-dobozkáját) és elkezd falatozni, stb. Számunkra ez zavaró, és az a gyanúm, hogy a japán közönség számára is az, csak hát senki nem szól rá a másikra és persze vannak, akik ezzel visszaélnek. Mindezt a mozgást, mocorgást még csak elviseltem volna, de azt már nem tudtam tovább tűrni, hogy egy Kjogen (Noh-komédia) darab alatt az előttem lévő úr habozás nélkül fölállt, hogy jobban lásson. Miután a japán etikett szerint nem szólhattam rá, hogy üljön le, mert nem látok tőle, ezért nem maradt más hátra, mint cselhez folyamodni, és magamat "ismerőssé" téve, tapintatra kényszeríteni. Így nagy bocsánatkérések közepette suttogva elkértem tőle a programfüzetét, amitől rögtön "ismerőssé" léptem elő. Ezáltal azonnal észrevette magát, és figyelmesen visszaült.
Ha meglátunk egy mosolygó arcot, az jó érzéssel tölt el bennünket, mert a mi kultúránkban a mosoly egyenlő a kedvességgel, és innen már csak egy lépés az udvariasság. A mosolygó japán láttán is hajlamos az európai ember azt hinni, hogy az illető azért mosolyog, mert örül, mert jókedve van, mert kedves. Csakhogy a japán mosoly csak ritkán jelent jókedvet.
Először akkor döbbentem meg, amikor egy tanárom mosolyogva jelentette be, hogy a másnapi óra elmarad, mert az édesapja temetésére kell utaznia. Bevallom, végigfutott a hátamon a hideg, és elkezdtem gondolkozni, hogy ezen mi mosolyognivaló lehet, hiszen nyilvánvalóan nem azért mosolygott, mert cinikus vagy mert örül. A későbbiekben aztán számtalanszor tapasztaltam, hogy ha valakit nagy megrázkódtatás, gyász ért, akkor azt mindig mosolyogva mesélte el. Kiderült, hogy a mosoly ilyenkor a valódi érzelmek leplezésére van hivatva.
A gyászoló japán ember nem akar tragikus arckifejezésével együttérzést kicsalogatni, nem akarja a másikat esetleg terhes érzelemnyilvánításokra késztetni. Tapintatból inkább mosolyog.
Egy hideg téli reggelen az egyetemi gyorsjáratú busz még a megállóban várakozott, én már bent ültem a kocsiban. Ekkor megpillantottam egyik évfolyamtársamat, aki a metró megálló felől hanyatt-homlok rohanva közeledett a busz felé. Ebben a pillanatban a sofőr - aki lehet, hogy nem vette észre a rohanó fiút, de az is lehet, hogy igen, viszont a menetrend az szent dolog - gondosan bezárta a hátsó ajtót, és rátaposott a gázpedálra. Mire Takao a megállóba ért, mi már éppen fordultunk be a saroknál, de azt azért még láttam, hogy a megálló jelzőoszlopának támaszkodva teli szájjal hahotázik. Ahhoz képest, hogy a fagyban vagy negyven percet kellett várnia a következő járatra - eléggé vidáman fogta föl a dolgot. Látszólag vidáman. Valójában azonban zavarát és mérgét leplezte a nevetéssel.
Ha mosolygó, nevető japánt látok, akkor mindig nagyon óvatos vagyok. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy bánatában mosolyog, és zavarában nevet, mint hogy örömében. Az üzleti eladók, ha valamilyen keresett árú nincs a boltjukban, mindig mosolyogva mentegetőznek. Ha két kocsi karambolozik, akkor a sofőrök nem egymásnak ugranak, mint Európában, hanem hajlongva, nevetgélve névkártyát cserélnek.
A japán lányok, nők nevetése egészen sajátos, ha nevetnek, akkor kezüket a szájuk, foguk elé kapják, és mögüle kuncognak ki. Ez mint látvány azért mulatságos, mert valahogyan olyan kislányos szégyenlősködésnek tűnik. Főleg akkor volt nagy a kontraszt, amikor az egyik éjszakai tévé adásban
a meztelen bártáncosnőt munka közben interjúvolta meg a lelkes riporter. Az Éva-kosztümös hölgy jólnevelten a szája elé kapdosta a kezét, valahányszor nevethetnékje támadt.
A gyökerek mélyre nyúlnak vissza. A Heian-kor-ban (8. századtól - 12. századig) az arisztokrácia körében elterjedt az a szokás, hogy a nők a fogaikat feketére fessék. A későbbiekben - egészen a legújabb korig - ez annyira általánossá vált, hogy az előkelő asszonyok a világ minden kincséért sem villantották volna ki fehér fogsorukat, mert ez esztétikailag és erkölcsileg is elítélendő volt, inkább feketére mázolták. Ma már ugyan a fehér fogsor az elfogadott és szépnek tartott, azonban ma sem tartják erkölcsileg illendőnek kivillantani a fogakat. Ezért ez a több évszázados beidegződés még ma is él olyan formában, hogy a nők kezükkel elrejtik nevető szájukat.
A japánok köztudottan nagyon szeretik a gyerekeiket. Ezzel persze alighanem minden nemzet tagjai így vannak, a különbség abban mutatkozik meg, hogy hogyan fejezik ki a gyermekeik iránti szeretetet.
A nyolcvanas évekre az életszínvonal erőteljes emelkedésével Japánban is radikálisan csökkent az egy családra eső gyerekek száma. Saját ismeretségi körömben mindössze két családot ismertem, ahol három gyerek volt. Az átlag a kettő, de újabban egyre több helyen egykeként nőnek föl a gyerekek. Ennek persze hatalmas társadalmi következményei is vannak. Egyrészt a japán társadalmat is veszélyezteti az elöregedés. Azonkívül megváltozott a gyerekekhez való viszony. Abban a családban, ahol egy szem gyerek van, természetes módon az az egy szem gyerek lesz a szülők szemefénye, reménysége, életének egyetlen értelme. Ez mindnyájuknak egyaránt rossz. Növekvőben van a fiatalkorú bűnözés, mivel a gyerek iránt túl nagyok a szülői elvárások, aki ezt lázadással, erőszakos viselkedéssel akarja lerázni magáról. Másrészt azok a gyerekek, akik nem ily módon tiltakoznak, elkényelmesednek, mivel odahaza hozzászoknak ahhoz, hogy körülöttük és értük zajlik minden. Önálló gondolkodásra, cselekvésre képtelenek lesznek, hiszen a gondos szülők egészen az egyetem elvégzéséig mindig mindent készen tálalnak számukra, minden problémájukat megoldják helyettük.
Japánban, ahol újabban ennyire megnőtt a gyerekek ázsiója, gyakran fordulnak elő olyan esetek, amelyek számomra, mint európai ember és mint anya számára elfogadhatatlanok és elképzelhetetlenek.
A tévé híradó a nap eseményeit sorolja, amikor is bejelenti, hogy az aznapi balesetek sorában Aomori város mellett egy országúton ráleltek Itaka Sumiko háztartásbeli és három gyermeke holttestére. Az asszony öngyilkosságra határozta el magát, és magával vitte három gyermekét is a túlvilágra. A lelkiismeretes kamerák végigfutnak a három kis holttesten, akik mint a kilőtt nyulak fekszenek sorjában egy furgon kocsi csomagtartó részében. Az asszony az autóba visszavezette a kipufogógázt és így lelték mindannyian halálukat.
Hasonló hírek nap mint nap olvashatók az újságban is. Imaoka M., mielőtt öngyilkosságot követett volna el, megfojtotta nyolc éves fiát, majd saját magával is végzett. Abe Tadashi főpénztáros sikkasztási ügyletbe keveredett, ezért feleségével és két kislányával a tengerbe hajtott gépkocsijával, ahol mindannyian vízbefúltak. Murakami Akiko háziasszony két óvodáskorú gyermekét egy szakadékba dobta, majd maga is utánuk ugrott, stb. Ilyen hírek olvastán és láttán mindannyiszor elborzadtam és elszörnyedtem, nem értettem, hogy ilyesmi hogyan létezhet.
Macsiko barátnőm végül is igyekezett magyarázattal szolgálni. Elmondta, hogy a japán erkölcs szerint először is a halálhoz való viszony más, mint Európában. A halál, nevezetesen az öngyilkosság még a szamuráj-idők óta nemhogy bűnnek, hanem erénynek számított. Az, aki nem tud a világ illetve önmaga előtt elszámolni valamilyen cselekedetével, mint egyetlen megoldást az öngyilkosságot választja, ezzel mintegy "tisztává" teszi magát. Ezt a fajta érvelést - figyelembe véve még a buddhista, azaz vallási vonatkozásokat - meg tudom érteni. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy ártatlan gyerekeknek miért kell azért meghalniuk, mert anyjuk vagy apjuk öngyilkosságra határozza el magát. Itt következik a halálhoz való viszony mássága a japánoknál. A halál az ő elgondolásuk szerint nem jelenti egyszersmind a véget. Sokan, főleg a buddhisták, hisznek a reinkarnációban. Ez azonban a dolognak csak az egyik oldala. A másik az, hogy etikailag a gyilkolásnál (hiszen akárhogy is nézzük, itt - a mi fogalmaink szerint, a saját gyerekük meggyilkolásáról van szó) sokkal rosszabbnak tartják azt, ha az őket túlélő gyerekek nevelésével másokra rónak terheket. Vagyis, ha ők meghalnak - így az érvelés -, akkor a hátrahagyott gyerek nevelése nem megoldott, illetve, ha azt valaki a rokonságból vagy ismeretségből magára is vállalná, akkor azzal szemben egy olyan adósságot halmoznának föl, aminek a törlesztésére soha, későbbi életük során sem lennének képesek. Tisztább eset, ha a gyerekeket is megölik, mert így nem marad hátra kötelezettségük. A japán logika szerint ráadásul a gyerekkel szemben sem követnek el bűnt, hiszen úgymond az árvaságnál, az idegeneknek való kiszolgáltatottságnál a gyereknek is jobb a halál.
Ily módon erkölcsileg a japánok ezt a fajta viselkedést nem is tartják gyilkolásnak. Azt nem sikerült kinyomoznom, hogy egy anya és három gyermeke halála ilyenkor az öngyilkosság rovatban egynek és a gyilkosságiban három esetnek számít-e, avagy ezt négy öngyilkosságnak könyvelik-e el? Akárhogyan is van, számomra az ilyen - hozzáteszem nem ritka - cselekedetek mindig nagy lelki megrázkódtatást jelentettek.
Ha Japánban valamit egyszer a divat a szárnyára kapott, akkor az menthetetlenül népmozgalommá válik. Az ötvenes években lépett fel a pacsinko-őrület. Akkoriban gomba módra szaporodtak a pacsinko-termek országszerte. A függőlegesen elhelyezett táblákon óraszámra pattogtatták, lövögették a fémgolyókat. Még most is vannak pacsinko-termek, ahol unatkozó háziasszonyok és a napi munkában megfáradt férfiak a játékba feledkezve kikapcsolódnak. A hatvanas években a kuglizás dívott - ami már Amerikából került át, és akkor öreg és fiatal kuglizni járt. Aztán ezt fölváltotta az elektromos masinákkal fölszerelt játék-termek divatja. Később az eszpresszókba is betört a szórakoztatóiparnak ez az ága, és a presszó asztalkákba pénzbedobós videó-játékokat építettek be. A nyolcvanas évekre szokásos lett robogó-motorokkal száguldozni az utakon olyannyira, hogy már szinte minden középiskolásnak volt robogója - az autósok és a közlekedési rendőrök legnagyobb bosszúságára. Amerikához képest bizonyos időeltolódással, de Japánba is eljutott a gördeszka vagy a talky-walky-kazettás-magnó. A surfözést a hetvenes években szinte mindenki űzte, a síelés és a tenisz a nyolcvanas évekre terjedt el annyira, hogy az év végi iskolai kirándulásokat (a tanév vége tudniillik februárra esik, és az új tanév április elején kezdődik) nagyon ötletes módon sítúrákkal kötik egybe. Japán többezer sípályáján a téli szezonban szinte mozdulni se lehet, mert százezrek tódulnak ki egyszerre síelni.
A kilencvenes évek japán játék-őrülete a "tamagochi". A szó állítólag egy összetétel eredménye: a tamago = tojás japán szó és a wachi (angol: watch) összeolvasztása. A tamagochi lélekromboló hatásával élénken foglalkoznak a szociológusok és pszichológusok, de a divatőrület ellenében tenni nem képesek.

Mindenki másképp csinálja

"A fürdőben szappant használni szigorúan tilos"-ez volt a kollégiumi házirend utolsó pontja, amelyet Japánba érkezésemkor azonnal a kezembe nyomtak. Nyilván elírás - gondoltam - és az ügy tisztázása végett a gondnokhoz fordultam. Magyarázat gyanánt és helyett az alagsorban lévő fürdőhöz vezetett, ahol kiderült, hogy nem tévedésről van szó, hanem európai tudatlanságról. Útközben egyre az járt a fejemben, hogy a japánok köztudottan rendkívül tiszták, akkor hát hol mosakodnak? Avagy fordítsuk meg a kérdést, ha a fürdő nem tisztálkodásra való, akkor mire? A fürdő több helyiségből áll. Először is öltöző, ez még nem lenne szokatlan, nálunk is van ilyen a közfürdőkben. Utána következik a mosdóhelyiség. Itt falicsapokat, egyes épületekben az európaiakra való tekintettel zuhanyokat találni, ahol lehet - japán módra guggolva kis lavórok segítségével, avagy európaiasan zuhannyal - tisztálkodni, mosakodni, szappant, sampont használni. Amikor a test megtisztult, akkor következhet valóban a fürdő, amit japánul a rítusnak kijáró fontosság "tiszteletreméltó fürdő"-nek, azaz o-furo-nak neveznek. Ide belépni csak már teljesen tisztán szabad. Ez a fajta o-furo tehát egyáltalán nem a tisztálkodást, hanem a lelki felüdülést van hivatva szolgálni. A kisebbfajta úszómedencébe lépve a gyanútlan európai úgy ugrik ki a vízből, mint akit megcsíptek. A víz 45 °C. A kérdés most már az, hogy hol van itt a lelki felüdülés? Pár heti trenírozás után persze el lehet oda jutni, hogy az ember naponként egyre hosszabb időre bemerészkedik. És amikor ott tart a külföldi, hogy a vízhőfok nem okoz problémát, lassan megérti az effajta fürdőzés örömét is. A forró víz a gyakorlott fürdőzőnek is már belépéskor égeti minden porcikáját. Lassan alámerülve, ahogy a test átveszi a magas hőfokot, érezni, amint az egész testben elömlik a forróság, elbágyaszt a kristálytiszta víz, és lassan bizseregni kezdenek a felfokozott vérkeringésnek köszönhetően az összes végtagok. A forróság miatt úszkálni, lubickolni senki sem kíván, helyette átadhatja magát az elmélkedésnek, a teljes kikapcsolódásnak. A húsz-huszönöt perces párlódás elegendő időt nyújt a napi munka gondjainak elfeledésére. A medencében egyidejűleg többen élvezik a fürdőzés gyönyöreit, kollégiumokban és városi közfürdőkben a férfiak és nők külön helyiséget használnak. Kilépve a fürdőmedencéből forró, párolgó testtel ajánlatos jukatába bújni, ami könnyű, házi-kimonó puha pamutból. Mintha kicserélték volna az embert, frissnek, erősnek, kipihentnek érzi magát.
Japán ismerőseim többször elmondatták velem, hogyan is fürdünk mi, európaiak odahaza fürdőkádjainkban. Ott benn, a vízben ülve szappanozzuk magunkat, és akkor abban a piszkos lében ücsörgünk persze, jól tudták ők már előre, hogy mi nálunk a szokás, de újra és újra hallani akarták, hogy elszörnyülködésüknek többször is hangot adhassanak. A tusolás pedig? Az egy rohanás, abban semmi élvezet nincs, a fürdőzésnek is meg kell adni a módját, különben fabatkát sem ér, mondogatták.
A fürdőzéssel kapcsolatos meglepetések egész ott tartózkodásom során kísértettek. Egy japán családnál vendégeskedvén pár napig abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy kis egyszemélyes házi fakádjukban a késő délutáni órákban - mert ez a fürdőzés ideje - először én fürödhettem, természetesen mosakodás után. Tudniillik ugyanabban a forró vízben fürdik végig az egész család, hagyományos sorrendben, a családfő, az elsőszülött fiúgyermek, majd a többi fiú, aztán a lánygyermekek szintén kronológiai rendben, végül az anya. Minden tiltakozásom ellenére el kellett fogadnom azt a vendégnek kijáró megtiszteltetést, hogy még a családfőt is megelőzzem ebben az évszázadok óta kialakult rendben. A dolog csak azért volt kínos, mert a víz természetszerűleg az elején a legforróbb, amit tréning ide, tréning oda, bizony nehezen tűrtem, dehát ők pont azt akarták, hogy a legnagyobb élvezetet jelentő legforróbb hőmérsékletű fürdő a vendéget illesse.
Egy vidéki kirándulás alkalmával egy nagy szállodában szálltunk meg, európai fiúk, lányok vegyesen és japán kísérőink. Kiderült, hogy a társaság legnagyobb örömére és izgalmára, a szálló fürdője közös, azaz a mosakodási fázis után a férfiak és nők azonos fürdőmedencébe lépnek be két irányból. Európai férfi kollégáim ugyancsak különösen festettek, amikor megjelentek a medence bejáratánál szemüvegben (nehogy a rövidlátók kimaradjanak valamiből), nyakukban fényképezőgépekkel és filmkamerákkal - anyaszült meztelenül. Egyről feledkeztek meg csupán, hogy a forrón gőzölgő víz miatt szemüvegük egy pillanat alatt úgy elhomályosul, hogy kevesebbet látnak, mint anélkül. Mondanom se kell, a kamerák használatáról a fenti okok miatt szintén le kellett tenniük.
Fürdőzési élményeim koronája azonban az a Japán-Alpok-béli kirándulás volt, amikor japán diáktársaim elvezettek az úgynevezett rotenburoba. Több helyen működik ilyen, többnyire gyógyforrások közelében létesített nyitott, "ég alatti fürdő". A dolog pikantériája az - mármint nekünk európaiaknak -, hogy a gyógyvízzel telt medencébe Ádám, illetve Éva kosztümben lépnek be férfiak, nők, gyerekek, öregek egyaránt. És ráadásul itt nincs az a mindent ápoló és eltakaró gőzfelhő - lévén nyitott medencéről szó - mint ami a zárt fürdőkben. A medence általában egy nagyobb méretű fakád, ahova lassan csörgedez a kellemesen meleg gyógyvíz, és egy nyíláson folyamatosan távozik belőle annyi, amennyit a bent ülők száma és ennek megfelelő térfogata lehetővé tesz. A kád peremén söröskonzervek, szakés üvegek sorakoznak, amiknek tartalmával a már heringek módjára bepréselten ülő japánok boldog-boldogtalant kínálgatnak. Az iszogatás, fürdőzés közben megy a pletyka, előadják, ki honnan jött, hova megy.
A familiáris légkört semmi nem zavarja, az újonnan jövőket nagy ovációval fogadják, a távozóknak további jó utat kívánnak. Nehogy félreértés essék, nem valami orgiáról, sem pedig a nudista mozgalom japán hajtásáról van szó. Az ősi időkben természetes dolog volt Japánban, hogy a férfiak és a nők együtt fürdőznek, a meztelenség nem kelt bennük szexuális asszociációkat. Városokban, feltehetően az európai, főleg az amerikai kultúra káros hatásaként, mára megmegváltoztak, illetve változóban vannak ezek a normák.
A két kultúra, európai és ázsiai, azon belül is a japán eltérő értékrendszerét bemutatandó, hadd meséljem el azt az esetet, amikor egy vidéki szállodában nagyobb társasággal szintén együtt fürdőztünk. A jótékony hatású fürdő után az egész társaság felfrissülve, jukatákba bújva ülte körül a gyékényeken a parányi vacsorázóasztalokat a szálloda éttermében. A mellettem ülő idősebb japán professzorom - akivel szintén egy medencében fürödtem egy félórával azelőtt - jóindulatúan figyelmeztetett:
- Kisasszony, húzza lejjebb a jukatáját, mert nem ildomos a kivillanó boka!
A japán férfiak már közel sem ilyen szemérmesek nyilvános közegben. A járműveken ülőhelyhez jutó öltönyös, szemüveges úr aktatáskájának dossziéi közül színes rajzos magazint húz elő és a látványos sztori tanulmányozásába kezd. A felnőtteknek szóló mangák többsége képanyagban és szövegben is minden képzeletet felülmúló obszcén történetekkel szórakoztatja a munkában megfáradt férfiakat, akik nem zavartatják magukat és a világ legtermészetesebb módján teregetik ki a lapokat az utazóközönség előtt. Leplezetlen érdeklődésüket nem csillapítja kiskorúak, gyermekes anyák, tisztességben megőszült háziasszonyok és viháncoló fruskák jelenléte sem - önfeledt élvezettel temetkeznek bele a fantáziát megmozgató illusztrációkkal tűzdelt olvasmányba.
A karácsony, a karácsonyi ünnepek Európában és Amerikában rendszerint azon kevés alkalmak közé tartoznak, amikor a család valóban együtt van; ezt az időszakot még nem vallási indíttatásból is a családi együttlétre, ünnepi evés-ivásra, egymás megajándékozására használják föl. A karácsonyra való tekintettel még a legelfoglaltabb üzletemberek is haza igyekeznek a családjukhoz. Tudják ezt a Távol-Keleten is, ahol nemegyszer vissza is élnek ezzel. Gyakorta igyekeznek a távol-keleti üzleti partnerek a tárgyalásokat addig húzni-halogatni, amíg a gyanútlan külföldit időprésbe kényszerítik. A külföldi erre aztán vagy hagy csapot-papot és félbeszakad a talán ígéretesnek látszó tárgyalássorozat, vagy nagy sietségében esetleg kedvezőtlenebb tárgyalási pozícióba szorul.
Nem mintha Japánban ismeretlen fogalom lenne a karácsony! Olyannyira nem, hogy Tokió utcáin például előbb jelennek meg a látványosabbnál látványosabb karácsonyi dekorációk, mint bárhol Európában. A Csendes éj dallamfoszlányaitól hangosak a sétáló utcák már kora decemberben. Ám a reklám nem a családi ünnepnek, hanem a karácsony ürügyén szervezett gála-vacsoráknak, táncesteknek szól. A Csendes éj hangjaira felszabadultan táncolnak a párok, a karácsonyi díszekkel dekorált sütemények, torták jobban fogynak, mint annak előtte, a karácsonyi hangulat hatására készségesen nagyobbra nyílnak a pénztárcák.
A karácsony egy kicsit mintha az európai szilveszter szerepét töltené be a világ túlsó oldalán; ez a nap a barátokkal való mulatozásé, míg az újév köszöntése a család ünnepe.
Biztos benne, hogy minden adósságát visszafizette, minden tartozását elrendezte? Biztos benne, hogy minden sürgős elintézendő ügyét letudta, hogy nyugodt lelkiismerettel kezdhet az új évnek? A japánoknál csak tiszta lapokkal lehet nekivágni az új esztendőnek és hogy a megtisztulás még hatásosabb legyen, az új év előestéjén, azaz a mi szilveszter esténken, a japánok este 11 óra körül családostul ellepik a sinto szentélyeket, hogy elsőkként róhassák le tiszteletüket az istenségek előtt. Az óesztendőt éjfélkor búcsúztató 108 harangszó elhangzása után imádkoznak az új esztendő sikeréért, egészségükért, boldogulásukért; koppannak a pénzadományok a perselyekben, vevőre találnak a talizmánértékű mütyürkék, csengettyűk, kitűzők. Újesztendő éjszakáján az éjjel is üzemelő vonatok szállítják az újévet ünneplők áradatát a leghíresebb szentélyekbe; a hajnalhasadást a csípős idő ellenére is tömegek köszöntik a templomkertekben és tengerpartokon. Azok, akik az éjszakai tiszteletadásból kimaradtak, az új esztendő első napjainak egyikén még pótolhatják a mulasztásukat - hiszen az első három nap még a legendásan szorgalmas japánoknál is ünnep.
Persze, hogy mi illik, mi nem, az bizony nagyon is relatív. Az ünnepeknél sokkal szürkébb hétköznapokon is.
Az állomások, metrómegállók, japán vendéglők, de néha még az elég rangos éttermek vécéi is úgy vannak megoldva, hogy belépéskor két-három piszoár mellett elvonulva lehet eljutni az illemhelyhez, amelyen van ajtó. Igen ám, de a piszoárok előtt, ha belép az ember a helyiségbe, nemegyszer már nekivetkőzött férfiak végzik a dolgukat, és ilyenkor a japán nők szemrebbenés nélkül nyomakodnak beljebb. De az európai nő menthetetlenül zavarba jön. Nem beszélve arról a kényelmetlen helyzetről, amikor a teljesen üres toalettbe nyugodtan bevonul az ember, de alighogy magára húzta az ajtót, hallja, hogy férfiak is megjelentek a színen. Ilyenkor két dolgot lehet csinálni: vagy kivárni, amíg a piszoár rész megüresedik - bár nagy forgalom esetén ez bizonytalan; vagy pedig a világ legtermészetesebb arckifejezését öltve nyugodtan elvonulni. Elvégre emberek vagyunk.
A háború után Tokió első nagy nemzetközi repülőterét a Hanedát, Jokohama közelében építették föl. A kezdeti időkben nagy szenzációt jelentett a maga hatalmas forgalmával, nagy repülőgép-óriásokkal, a föl- és leszálló külföldiek látványával az ilyesmihez nem szokott japán közönségnek. Japán családok vasárnapi program gyanánt gyakran vonultak ki a Hanedara - egyszerűen bámészkodni. Hamarosan azonban végeszakadt ennek az olcsó szórakozási lehetőségnek. A hatóságok borsos belépti díjat szabtak ki és megszorításokat vezettek be. Az ok: a nagy hőségben a japán honatyák nemegyszer gatyára vetkőzve nézelődtek, amivel a külföldiek olyan megbotránkozását vívták ki, hogy adminisztratív intézkedésekkel kellett közbelépni.
Ugyanakkor, közös női hálótermekben a japán nők rendszerint a takaró alá bújva váltják át hálóruhájukat.
A nyílt konfrontáció elkerülése a zavartalan társadalmi együttélés egyik előfeltétele - vallják a japánok. Ennek a nemes célkitűzésnek az érvényesítése ugyanakkor sajátos módon valósul meg. Házigazdámék utcácskája európai mércével mérve különösen szűk volt, és a kényelmes autók a magánházak garázsaiba csak megfelelő manőverezés után tudtak befordulni. Ezért aztán különösen zavaró volt egy ismeretlen kocsi időnkénti megjelenése ez utcában, amely a parkolásával sokszor elfoglalta az utat. Ahelyett, hogy az utca lakói szóltak volna az autó tulajdonosának, inkább más módját választották a figyelmeztetésnek. Egy alkalommal az autójához siető tulajdonos rémülten fedezte fel, hogy a kocsiján két kerék is lapos. Egy kerék kaphat defektet, de kettő! Ez nem lehet véletlen… Az ablakfüggöny mögül leselkedő "elkövető" készséggel rohant ki, és buzgón segített a kerekek kicserélésében… Az "üzenetet" fogta az autótulajdonos és soha többé nem választotta parkolási helyéül a kis utcát.
A külföldi elképzelések is persze számtalanszor tévesnek bizonyulnak a japán erkölcsökről.
1977 nyarán egy magyar tudományos delegációnak tolmácsoltam Tokióban. A több-napos, fárasztó munkaprogram megkoronázásaként, az utolsó estére a küldöttség tiszteletére gésás-vacsora volt beígérve. A japán vendéglátók - mondanom se kell - engem kihagytak a meghívottak listájáról. Nagyon bánatos voltam, mert akkor még azt hittem, hogy ez személyem ellen irányuló méltatlan elbánás. Később kiderült, hogy erről szó sincs - több év alatt soha nem láttam közvetlen közelről gésát, mert egyszerűen a nőket az elfogadott normák szerint mindig "kifelejtik" ezekből a programokból. Nos, honfitársaim (mindannyian férfiak) leplezetlen örömmel és várakozással tekintettek a program elébe. Másnap, az elutazás reggelén aztán furcsálltam, hogy gyanúsan hallgatnak az előző esti élményről. Kiderült - mert én se álltam meg, hogy ne kérdezzek rá -, hogy a vendéglátók nagy igyekezetükben meglehetősen drága gésákat béreltek a vendégek szórakoztatására. Csakhogy - mint az egyik honfitársam fogalmazott - a gésa, úgy látszik, olyan Japánban, mint a bor nálunk - vagyis minél öregebb, annál értékesebb. A gésák képzése tudniillik több éves- évtizedes munkával jár. A kiválasztott tizenéves leánykák speciális iskolákban különleges képzést kapnak - megtanulnak énekelni, hagyományos japán hangszereken játszani, táncolni, elsajátítják a japán etikett és csevegés alapvető szabályait, tanulnak idegen nyelveket, stb.
E művelt leánykák aztán amikor a képzésük befejeződik, a legelegánsabb vendéglők alkalmazásába kerülnek, ahol mint szórakoztató hölgyek működnek. Miután azonban a gésák elsődleges (és jószerivel kizárólagos feladata) a vendégek művészi szórakoztatása, érthető, hogy az idősebb gésák mint művészi előadók értékesebbek, mint a fiatalabbak. Gondoljunk csak bele, hogy egy híres zongoraművész is rendszerint élete derekán jut el művészi kifejezőképessége csúcsára. Így tehát, a magyar férfiak hatalmasat csalódtak a gésa-intézményben. A világban ugyanis valahogy még mindig él az a tévképzet, hogy a gésák afféle híres kurtizánok. Nem vitás, hogy a gésák többségének megvan az úgynevezett "patronáló" dúsgazdag barátja. De ezek a szeretői kapcsolatok állandóak, és mint ilyenek, sérthetetlenek. Egy-egy gésás vacsora elképzelhetetlenül drága és elegáns dolog. A díjszabás az eltöltött órák szerinti. Tehát pl. egy két órás gésás vacsora két gésa közreműködésével (a vendéglő és a gésák rangjától függően) és mondjuk négy vendég jelenlétével még szerényebb számítások szerint is alkalmanként több ezer dollárba is kerülhet. A gésák egyébként megjelenésükkel is eleganciát sugároznak - gyönyörű, drága, gondos kikészítés, művészi hajkompozíció. Én csak fényképeken illetve a kiotói utcákon néha elvétve, távolról láttam ilyen hölgyeket, pontosabban majkónak hívott gésa-tanoncokat. Honfitársaimnak azonban a gésák korán kívül a másik csalódást az jelentette, hogy mint mondták, nem is olyan szépek. Ez persze érthető, hiszen értéküket művészi képességeik jelentik.
A szépség, mint köztudott, relatív fogalom. Az európai fogalmak szerint a szépség egyenlő a szabályossággal. Gondoljunk csak a francia kastélyok kertjeire, a szimmetrikus módon, szabályosan elrendezett szobabelsőkre. Ha kinyit az ember egy európai divatlapot, akkor abban minden manöken tökéletes, arca szabályos, lába hosszú és vékony. Az, hogy formás, nekünk természetes, hiszen ha nem az lenne, akkor szóba se jöhetne, mint manöken. Tessék azonban kinyitni egy japán divatlapot! Először is a manökenek többsége úgynevezett szabálytalan szépség. A lábuk többnyire kurta és görbe, a fülük nemegyszer elálló, és a szabályos fogsor sem jellemző mindegyikükre. És mégis van bennük valami olyan báj, ami az európai úgynevezett "tökéletes" szépségekben nincs. A tévé reklámokban először szokatlan volt látnom olyan japán nőket, akik természetesen rendkívül jól-ápoltak voltak ugyan, de a mi fogalmaink szerint "nem-szépek". Kifogásolhatók azért, mert az egyiknek a bőre volt csúnyácska, a másiknak az alakja volt enyhén szólva nem tökéletes, a harmadik kiskorában nem viselt fogszabályozót, a negyediknek nyaka tömzsi és így tovább. A japán esztétikai mérce azonban más, mint a miénk. Náluk elsődleges a természetesség. Tehát, azért mert valakinek hatalmas kajla fülei vannak, az még nem akadályozza meg őt abban, hogy hátrafésült frizurát hordjon, mivel gyönyörű nyaka és szép szeme mintegy kiegyenlíti a fül formájának tökéletlenségét. Azért, mert valakinek hatalmas bibircsók éktelenkedik az orrán, még nem esik el attól a lehetőségtől, hogy tévé-bemondó legyen, hiszen más, előnyös adottságai majd ellensúlyozzák ezt. És ez így is van. A japánok rendkívül ügyesen képesek sex-appealt kovácsolni azokból a természetes tökéletlenségekből, amiket az európai nők kétségbeesett igyekezettel akarnak elrejteni. A japán divatlapban a görbelábú manöken egy ügyes beállítás segítségével inkább bájosnak, kislányosnak tűnik, mint mondjuk esetlennek. Megdöbbenéssel figyeltem a tévében a szépségversenyeket. Micsoda alakú és micsoda arcú lányok jelentek meg! De mindegyikükben volt valami természetes, ami feledtette a tökéletlenséget. A női magazinok szépségtanácsadóiban a hangsúly nem azon van, hogy hogyan rejtsük el ezt vagy azt a szépséghibánkat, hanem, hogy hogyan emeljük ki ezt vagy azt az erényünket - a szemet, a szájat, stb. Vagyis a japánok nem arra törekednek, hogy erőszakkal megváltoztassák magukat. Nem fordul elő, hogy valakire azt mondanák, nem szép. Mindenkiben van valami szép, amit ki kell hozni, és ezt erőteljes kozmetikázással hangsúlyozzák is.
A legjellemzőbb erre a magatartásra az, hogy a japán nyelvben nem létezik olyan szó, hogy "csúnya". És nincs igazuk? Tudniillik egy jólápolt, üde nőben - meg ha nem is szabályosak a vonásai vagy az alakja - mindig lehet valami vonzót találni. A japán lányok például gátlástalanul hordanak miniszoknyát, ami valójában pontosan az ő testalkatukhoz nem illik, de ez őket egy csöppet sem zavarja. A szoknya azonban szép anyagból van, arcuk szépen kikészítve, a hajuk (ami a japán nőknek ősidőktől fogva a legnagyobb ékessége, és aminek a kezelésére minden nő nagy-nagy gondot fordít) gyönyörű, és így az összkép mégiscsak kellemes.
A hajápolás egyébként a kozmetika alapja Japánban, amit például többek között, az is bizonyít, hogy a kozmetikumok reklámjának mintegy felét a hajápoló- és mosószerek hirdetése teszi ki. Ősidőktől fogva a nő éke a hajkoronája volt. A japánok haja erős, vastagszálú és sűrű. Régebben, amikor a nők kimonóban jártak, nem hordtak gyűrűt, láncot, csak a hajukban viseltek ékszert, azaz hajdíszt. Ma is, ha ünnepi alkalmakkor kimonót öltenek, csak a hajdísz ékesíti őket.
Érdekes egyébként, hogy valaha a japán nők kimonójukban a nyakszirtjüket engedték láttatni. A kimonó nyakpántját lazán hátra eresztve kivillant a nagy hajkorona alól a nyak vonala - ami rendkívül erotikusnak hat a férfiszemnek. Vagyis a japán nők nem a mellrész dekoltázsával akarták magukra vonni a tekinteteket, hanem a nyakszirt kivillantásával. Ha jól belegondolunk, akkor ez már csak azért is természetes, mert a japán nők köztudottan kifejezetten apró keblűek, azaz még ha akarnák sem mutogathatnák a mellüket.
A mai japán divat is alkalmazkodik ezekhez az adottságokhoz. Még az estélyi ruhák sem a mellrésznél kivágottak, hanem a kivágást hátra helyezik. Vagyis az ő kultúrájukban az erotikus pont is máshova helyeződik. A kimonó egyébként, mint viselet, azért volt rendkívül előnyös a japán nők számára, mert a rövid lábat eltakarja, ellenben hangsúlyozza az arcot, a hajat, ami fő ékességük.
Ugyanakkor el kell mondani azt is, hogy újabban - főleg az amerikai őrület hatására - a fiatal japán nők igyekeznek amerikanizálódni, azaz jóformán mindig európai ruhákban járnak, híven követik az európai divatot, némelyik odáig vetemedik, hogy a haját világosra igyekszik festetni és göndörre daueroltatni, hogy ezzel "nyugatiasabb"-nak látsszék. Engem mindig elkeserített az ilyen lányok és asszonyok látványa, mert alkati adottságaiknál fogva jobban tennék, ha megmaradnak a hagyományoknál, az jobban áll nekik.
A japán esztétikai értékek szerint tehát, a szépség nem egyenlő a szabályossággal, sőt, kifejezetten értéknek minősül az aszimmetria. Hogy ez mennyire így van, azt a hétköznapi életből vett példák is bizonyítják. A japán lakás, illetve szoba elrendezése vagy berendezése sohasem szabályos, hanem aszimmetrikus. Vagyis részleteiben aszimmetrikus ugyan, de az egész harmóniát sugároz. A japán virágrendezés művészetének a titka is éppen az, hogy az egyenlőtlen hosszúságú, különféle irányokban hajló, többfajta virágokból álló kompozíció harmonikus egészet alkot.
Nyilvánvalóan a japánoknak ez az "aszimmetrikus részekből harmonikus egészt" teremtő esztétikai szemlélete a természettel való szoros kapcsolatából fakad, hiszen a természetben sem szabályos formákkal találkozik az ember.
Amikor először vásároltam teáskészletet egy japán áruházban, azt hittem tévedésről van szó, amikor az eladó öt csészét és öt tányért nyomott a kezembe. Kiderült, hogy még ilyen mindennapi dolgokban is uralkodik a "nem-szimmetrikus" szemlélet; Japánban minden készlet (evő, étkező, stb.) öt darabból áll. Az ötös számnak e kitüntetett jelentősége azonban eredetileg a buddhizmusból ered.
A japán vázákban sose látni szabályos kerek virágcsokrokat - illetve ha látni, akkor ez már nyugati befolyás. A japánok az ételt nem úgy tálalják, hogy szabályos halszeletek vagy süteményszeletek sorakoznak egymás mellé. A tányér egyik szögletében egy kis zöldség díszlik, a halszeletek pedig mondjuk féloldalasan a tányéron keresztben vannak elhelyezve.
Végezzünk egyszer egy kísérletet, ha adódik rá alkalom. Vegyünk egy doboz süteményt és egy kerek tálat. Kérjünk meg egy japánt, hogy tálalja ki a tálra a süteményt. És most ugyanerre szólítsunk fel egy európait. Az eredmény szembeötlően más lesz. Az európai nagy valószínűséggel szabályosan, sorjában fogja telepakolni a tálat. A japán csak pár szem süteményt fog választani, és azokat a tálra nem szabályosan elosztva helyezi el, hanem számunkra kicsit szokatlanul használja a felületet. És gondosan ügyelni fog arra, hogy üres hely feltétlenül maradjon a tálon. Tudniillik ez az aszimmetria egyik feltétele.
Kazuhiko nevű ismerősöm megdöbbenéssel mesélte, hogy soha nem értette, hogy miért szólt rá mindig magyar háziasszonya a reggelinél, hogy töltsön csak nyugodtan még teát. A japán szépérzék számára ugyanis elfogadhatatlan, hogy egy teáscsésze tele legyen. Ezzel tudniillik vétenének az aszimmetria szabálya ellen. A teát, kávét, stb. csak a csésze 2/3-áig illik tölteni náluk. A tele pohár látványa ugyanis nem kellemes a japán szemnek. Tehát nehogy azt tessék hinni, hogy sajnálják tőlünk a teát, azért nem öntik színig a csészét! Ez alól a szabály alól kivétel a sör és a szake. A sör ugyanis mindig csurig van a pohárban (vajon azért-e mert eredetileg ez egy importált ital?). A szakés poharat, vagy tálacskát pedig azért kell teletölteni, mert annyira apró (olyan nagyságú mint nálunk a játékboltokban a babaháztartás pohárkái, vagy mint egy kis likőrös pohár), hogy ha nem lenne tele, akkor nem lenne mit inni.
Felejthetetlen élmény például a hosszabb ideig Japánban tartózkodó külföldiekre kötelező bejelentkezési procedúra. Az illetékes hivatalban számos űrlap kitöltése és fénykép benyújtása után mellettem termett egy hivatalnok egy bélyegzőpárnával, valamint egy ifjú hölgy vattával és valami folyadékos üvegcsével. Egész megrémültem, hogy mit akarhatnak tőlem - csak nem injekciót kivánnak adni? Még mielőtt felocsúdhattam volna, a hivatalnok könnyed mozdulattal és - Pardon! - felkiáltással magához ragadta a bal csuklómat, és mutatóujjamat a sötét-tintás bélyegző párnára szorította, majd az ujjlenyomatot egy karton megfelelő kockájában örökítette meg. Ugyanez megismétlődött egy másik nyilvántartási lapon. Utána az ifjú hölgy gondosan megtisztította ujjamat benzines vattával.
Ujjlenyomatot venni bűnözőktől szokás - villant át rajtam, de végül is túltettem magamat a dolgon. Nem így az a mintegy 600 000 koreai, akik évtizedek óta Japánban élnek, esetleg már ott is születtek, de még mindig mint külföldiek kötelesek alávetni magukat az ujjlenyomatvétel aktusának. Ők is - sokszor más ideiglenesen Japánban tartózkodó külföldi állampolgár is - megalázónak tartja a nyilvántartásnak ezt a formáját, amelyhez hagyományosan negatív érzelmek társulnak. Számosan megkísérlik megtagadni ezt az aktust -, de nem sok sikerrel, mert akkor nem kapják meg a tartózkodási engedélyt.
Pedig egyébként a japánok mindent elkövetnek, hogy a külföldi jól érezze magát. Igyekeznek országukat, kultúrájukat, szokásaikat a lehető legkedvezőbb oldaláról bemutatni. Lelkesen elkísérik az idegent a hagyományos és rendkívül látványos teaceremóniára; készséggel beavatják az érdeklődőket az ikebana műveletébe; szívesen látják az ügyetlenkedő külföldieket is papírhajtogatási szakköreikben, kalligráfiai foglalkozásaikon. Ismerősök jóvoltából többször is volt szerencsém virágnézésen részt venni, csodálatos tájakra kirándulni. Egyszóval nagyszerű és figyelmes vendéglátók annak ellenére, hogy a külföldiekkel kapcsolatos előítéleteik még mindig erősek.
Egy hangulatos virágnézési piknik alkalmával Hiroko barátnőm miután kiosztotta a népes társaságnak a szendvicseket, táskája mélyéről egy elegánsan csomagolt dobozkát vett elő. Elfogódottan nyújtotta felém:
- Elhoztam Neked ezt a parfümöt, igaz, én is ajándékba kaptam, de tudod, nekünk japán nőknek nem szükséges, mert nekünk nincs olyan erős testszagunk. Én úgysem használom, gondoltam, te tudod majd hasznát venni.
Fordult velem egyet a világ, nem tudtam hirtelenjében, hogy mit válaszoljak. Szívem szerint - barátság ide, barátság oda - a legszívesebben visszautasítottam volna az "ajándékot", de erőt vettem magamon, és a sértődést elkerülendő kelletlenül átvettem a nemes francia parfümöt. Akkorra már tudtam ugyanis, hogy a fehér embert a japánok régmúlt idők beidegződéseként szőrösnek és büdösnek könyvelték el. Tény, hogy a fehér emberrel történő első kapcsolatfelvétel idején a 15.-16. században európai elődeink nem dicsekedhettek magasfokú tisztálkodási kultúrával. Ezért a már akkor is sokat tisztálkodó japánokat elborzaszthatta közelségük. Tény az is, hogy az európai ember táplálkozási szokásai (a sok húsevés) alapvetően eltérnek a japánok rizs - hal - zöldség központú étrendjétől. Tény az is, hogy a nehéz, fullasztó klímához nem szokott európaiak nyaranta jobban izzadnak, mint a japánok. Mindezek hozzájárultak annak a meggyőződésnek a kialakulásához, hogy a fehér emberek testszaga kellemetlen. Tehát ezt palástolandó kénytelenek szegények kölnit vagy parfümöt használni. Vagyis, aki ilyesmit használ, az azért teszi, mert kénytelen elleplezni eredendő testi gyengéjét. Mondanom se kell, hogy mindezek tudatában azóta is kínosan ügyelek arra, hogy japánok társaságában lehetőleg ne érződjék rajtam még a nyoma se valamilyen illatszernek, nehogy azt gondolják, netán kényszerből illatosítom magamat...
Ahány ház, annyi szokás. Ez vonatkozik az étkezési szokásokra is. Minden külföldinek kuriózum például a nyers hal, az o-szasimi. A frissen fogott halat - nem pontyot, hanem különféle nemes tengeri halakat - gondosan apró szeletkékre hasítják, és gusztusosan tálalják. A halfalatkát pálcikával felcsippentve megforgatja az ember egy kis tormás szója szószban és bekapja. A hűvös, ízesített halszelet szinte elolvad az ember szájában.
A külföldiek eleinte bizalmatlanul méregetik nemcsak a nyers halat, hanem a tenger egyéb ajándékait is - a szárított algát, moszatot, rákot, kagylót. Ha azonban hozzászokik az ember az ízekhez, ráérez a japán étkezések sajátosan megkomponált harmóniájára, akkor kifejezetten élvezni kezdi a japán kosztot. A japánok érdeklődéssel vegyes kíváncsisággal figyelik az idegen reakcióját és ha kiderül, hogy a külföldi különösen megkedvelt egy-egy ételt, akkor azt számon tartják és minden alkalommal megvendégelik vele. Naiv módon ennek tudtam be azt is, amikor Macsiko barátnőm a fülem hallatára biztosította nővérét a telefonban, hogy a kis külföldi vendégnek a kedvence a szőlő. Több napig vendégeskedtem akkor vidéki barátnőmék házában, és a rokonság meg a baráti kör tagjaihoz hordtak körbe nap nap után. Szívesen hívtak meg magukhoz a családok, mert sokan közülük még sose jártak külföldön, de néhányuk még gaidzsint se látott testközelben. Én pedig szívesen mentem, örültem, hogy kiszabadulva a kollégium falai közül néhány napig lazíthatok, finomakat ehetek. A vendéglátók mindenütt elhalmoztak kedvességükkel, jobbnál jobb falatokkal. Élvezettel figyelték, hogy mint ülök a tatamin, hogyan fogom az evőpálcikát, melyik ételből kérek repetát. A szőlő ügy akkor kezdett gyanússá válni, amikor a harmadik háznál is az került az asztalra. Mindenki feszülten figyelte, hogy miként eszem. A negyedik családnál a szomszédokat is áthívták, hogy nézzék meg a vendéget. És megint elém tettek egy nagy tál hatalmas szemű szőlőt. Furcsálltam a dolgot, de nem kérettem magamat, és elkezdtem csipegetni a szemeket. A közönség áhítattal bámult. Ekkor egy cserfes rokongyerek nyíltan nekem szegezte a kérdést:
- Néni, a magyarok a banán héját is megeszik?
És ekkor leesett a tantusz. Azért kaptam én folyton szőlőt, mert nem győztek betelni annak a látványával, hogy héjastul nyelem le, ők tudniillik csak a húsát szopogatják ki. A héját gondosan a tányér szélére gyűjtik.

Japán közelről

Ez az egész könyv tulajdonképpen azoknak a benyomásoknak az egyvelege, amelyek japáni életem során értek. Számos tapasztalatom nyilván megegyezik más külföldiekével, de egy sor élményem bizonyára nagyon is szubjektív. Mint ahogy szubjektívek értékítéleteim is a látottakkal - hallottakkal kapcsolatban. Van azonban egy-két olyan élmény, amit kifejezetten annak köszönhetek, hogy külföldiként töltöttem bizonyos időt Japánban. Ezekért az élményekért hálás vagyok vendéglátóimnak, mert általuk nem csak ismereteim gazdagodtak, hanem az én-képem is alaposan átalakult. Egy kicsit megtanítottak arra, hogy más szemmel lássam a világot és önmagunkat is. Azt hiszem, hogy minden külföldi utazás és tapasztalat legnagyobb hozadéka az, hogy ráébressze az embert a saját kultúrája, saját országa értékeire.
Nagyképűség lenne azt mondani, hogy ajánlom mindenkinek, aki még nem járt Japánban, hogy látogasson el. Mégis, akinek megadatik ez a lehetőség, az meglepő dolgokkal fog találkozni. Talán ez a magyarázata annak, hogy sokan "misztikus"-nak tartják. Én inkább "hagyma-kultúrá"-nak nevezném. Kívülről kerek, de a külső héj megbontása után újabb és újabb héj-rétegek kerülnek elő, és mindig más-más oldalról kezdheti az ember a lefejtését. A sok-sok réteg a biztosíték arra, hogy a sokadszori látogatás is kínáljon újabb meglepetéseket.
Japánt talán soha nem is lehet megismerni közelről.