« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

Kányádi Sándor haikui

 

Kányádi Sándor japán haiku fordításai
Csipkebokor az alkonyatban, Kányádi Sándor egyberostált műfordításai,
Magyar Könyvklub, Budapest, 1999, 89-99. oldal



Basó

A lüktetést a 
Göncöl is visszhangozza.
Vásznat kallóznak.

Nincs itthon, s még a
szilvavirág is csak a
szomszédnál virít.

Milyen lehetne,
Pók, a hangod ebben a 
süvöltő szélben.

Zuhog zuhog, de
megnézném most a ringó
vöcsökfészkeket.

Kecsesen hajló
örömlány-virág, ékkő
rajtad a harmat.

Új ruhát öltök
mint a kabóca szárnya
olyan nyárias.

Szél fúj, lomb fakul,
de a gesztenye szúrós
burka még zöldell.

Szerzeteseknél
szálltam meg. Gyönyörűség
néznem a holdat.

Boglárka dacol
a teafűszárítók
dús illatával.

Sólymot láttam az
Irago fölött. Tél jön.
Örül a lelkem.

Friss jégcsaphagymák,
látásuk dideregtet.
Amúgy is tél jön.

Szülőházam ó,
halott anyámért sírok.
S magam siratom.

Vándor, a tél csak
kóstoló a várvavárt
útrakeléshez.

Mintha én volnék.
Illatasincs fűszálon
az a pillangó.

Engem ver, kinek
kalapja sincsen, a jég,
így lenne rendjén?

Boglárkaszirmok
szállongnak. A vízesés
hangja tépdesi.

Szűzhó cirmolja
a nyers-illatú, még csak
készülő hidat.

Látomás kísért.
Halni kitett asszonnyal
nézem a holdat.

Borzongatón szép
cédrus-kalapomon a
jégeső hangja.

Ostorfa suhog.
Seregélyek surrognak.
Reggeli vihar.

Arra ébredek,
pillogat csak a mécsem,
s faggyúm megfagyott.

Hiábavaló
szóktól kihűl az ajkam
az őszi szélben.

Őszi tücsökhang
langyos kotacu-kályhám
halk cirpegése.

Gyöngybambusz-redőny.
Illatos kert. Nem-ismert
szerelem készül.

Holdas ősz. Csak a
gesztenyeféreg fúrja
mélyebbre magát.

Sáfrányvirágok
szemöldökfestő ecset
minden szálatok.

Tavasz volna már?
A pára a dombot is
heggyé növeszti.

Sáfrányvirágok.
Kinek arcát érinti
végül szirmotok?

Sárga krizantém
virít a kőfaragó
nyers tömbjei közt.

A szépet szebbé,
a ráncost ráncosabbá
mossa az eső.

Puszta kert. A Hold
fénye is, mint az őszi
légy zümmögése.

Apróhalakat
fűzöget fűzvesszőre
a szép halászné.

Szakállat szálal
a hó a lábonszáradt
szuszuki-fűre.

Az őszi szél a
templomhegy sziklájánál
fehérebb fehér.

Virágzó repcés
fölött műértő gonddal
verébraj röpköd.

Leejtette a
kalapját a csalogány:
egy kaméliát.

A bazsarózsa
porzói közül búsan
búcsúzik a méh.

Alig pirkad még,
de már a kakukk nyári
reggelt kakukkol.

Vén szomorúfűz
görnyed sötéten, fehér
jázminbokorra.

Ne félbevágott
dinnye félfele, hanem
önnön magad légy.

Gyorsan hervadó
hibiszkusznak az őszi 
eső is harmat.

Császárfa alatt
fürjek szólnak. Tehetős
ember a szomszéd.

Végre magának
ácsol az ács is. Készül.
Söpri a kormot.

Keserűfű nő
remetekunyhóm előtt.
Könnyen rátalálsz.

Önfeledt vándor.
Sóvárgón nézem a víg
nagytakarítást.

Késett pillangó
dértől csípős krizantém-
salátát kóstol.

Buddha ünnepe.
Összefont ráncos kezek.
Olvasók hangja.

Egy-egy szárított
lazac a télben minden
Kuuja-szerzetes.

Szuraga földje.
Tea-illatú még a
narancsvirág is.

Szilvavirág, friss
zöldség vár Marikóban
minden utazót.

A nyár hűvösét
Szaga ligeteiben
érheted utol.

Ha már kiittuk,
legyen virágváza a
szakéshordóból.

Tikkasztó csönd.
Fönn a Vihar-hegy fölött
zivatarfelhők.

Jajong a lile.
Talán mert a sötétben
fészkét nem leli.

Főtt rizst hűtöget
egy asszony. Fönséges lesz
napszállta után.

Ébredj, hétalvó,
itt a nyár, csirrent reám
a kis poszáta.

Ne okold magad.
Imádkozom érted a
Lelkek Ünnepén.

Arcába omló
haját hátra simítja
kecsesen egy lány.

Öreg falucska.
Nincs kertje legalább egy
szilvafa nélkül.

Akitől a rizst
kaptam, holdnézőbe őt
hívtam estére.

Őszi telehold.
A hegyek talpig ködben.
Páráll a rizsföld.

Gyönyörű a hold.
Be kéne kopognom a
templom kapuján.

Csak most virágzik,
főtt hajdinával sajnos
nem szolgálhatok.

Tárd ki a kaput
szó templomodba hadd
ússzon be a hold.

Nara utcáin
Buddha-szobrok mosolya:
Krizantém-illat.

A hajdina is
hozza az őszt, nemcsak a
hagi virága.

Őszül az ősz is.
Hideg záporok ránca
mélyül a holdon.

Hosszú volt az út.
De élek még, mint száradt
fű a hó alatt.

A hazatérők
hangját hallom. Áttetsző
őszi este jön.

Tombol a tavasz.
Csalogány tisztelte meg
rizslepényemet.

Miért érzem az
öregedést? Felhők közt
sírnak a darvak.

Delelőn a nyár.
Kakukkszó gyűrűződik
ég és föld között.

Fehér krizantém.
Még egy porszem sincs rajta.
Makulátlan ősz.

Pici nyíláson
lopótökvirágokra
néz egy ittas arc.

Zöld tűlevelek
csiklandják a kacagó
nyári patakot.

Bújj ki denevér,
madár szól, virágoznak a
cseresznyefák.

Miből élhetnek?
Vetkőző fűz. Alatta
ágrólszakadt ház.

Telehold ragyog,
róka ugat. Fiúcska
bújik hozzám. Fél.

Harmatban fürdő
bokor. Rá se néz, döngve
hántol a szomszéd.

A fák hegyéről
eresz alá bújt a szél. 
Vége az ősznek.

Felhőben a nap?
Vándormadarak szállnak
az őszi égen.

Vidám egy ősz van,
még a vadkan vackáról is
tücsökzene szól.

Fehér virágú
mák nyílik s már hervad is.
Gyors őszi zápor.

Múlik a tavasz
madarak siratgatják
halak könnyezik.

Korán virágzó
ume illata szállong.
Megfutott a fagy.

A sziklákon is
átzeng az alkonyati
kabóca-zene.

Nézd az őszi szél
tépte krizantémokat.
Fehér fájdalom.

Távol vagy. Búcsúnk
nem örök, mint ahogy a
vadludaké sem.

Az eresz alól
csipogóknak fészeknyi
kisegér felel.

Új év jön megint.
Sás-kalap, szalma-szandál.
Minden útrakész.

Ha rizsed nincs, tarts
örömlányvirágot a
tökhéj edényben.

Vén gumóásó,
mondd el a hegyi templom
elpusztulását.

Öreg templomkert
barackfái alatt döng
a rizshántoló.

Rizskorpa lepi
a hántoló melletti
krizantémokat.

Alig hull bele
kilöttyinti harmatát
a kamélia.

Fagyott harmatát
gyöngyként őrzi a fösvény
krizantém szirom.

Távollétükben
elvadult az istenek
szentélykertje is.

A gumóárust
nem érdekli a nyíló
cseresznyevirág.

Búd és örömöd
bízd a kitavaszodott
szomorúfűzre.

Szívem csordultig,
de szállásnak sovány az 
akác illata.

Lelkek Ünnepén
élő lótusz a méltó
áldozati dísz.

Megöregedtünk.
Két kopasz fejünk, mintha
két dinnye volna.

Hóról, söprűről
elfeledkezem, mikor
a kertet söpröm.

Vékony holdsarló.
Gyér fény. Csak a hajdina-
tábla világít.

Hány szerzetest, hány
hajnalkát túlélt már ez –
hatalmas fenyő.

Olyan lágyan ring
a hagi-bokor, hogy a
harmat se érzi.

A tavasz volnál
kis pillangó, s én vajon
kinek a lelke?

A partra sodort
kagylók közt hagi-szirmok.
Ki üzent velük?

Harmatot könnyez
a kámforfa. Búcsúzik
a vadszegfűtől.

Fáradt hántoló
gyerek. Pihenésképpen
fölnéz a holdra.

Csendesnap múltán
jó hátamat az ajtó-
félfának vetnem.

Kertkapum előtt
halott lombok, lesz mivel
teát főznöm majd.

Jöhet az új év
maradt még félvékányi

rizsem tavalyról.

Jégeső kopog.
Változatlan maradtam, mint
ott az a vén tölgy.

Korán serkenek,
eszem, gyönyörködöm. A
költő is ember.

Szénégetők közt
képzelem magam, fejszék
hangja visszhangzik.

A remete is
bár egy füstölőt venne
vásárfiaként.

Anyám hajszála.
Zsenge dér. Könnyeimtől
félek, elolvad.

Rizsültető nagy
eső. Ittasan fut a
Mogami vize.

Tégy tüzet gyorsan.
Én addig nagy hólabdát
gyúrok a kertben.

A kakukkszót is
szétzilálja a harsány
tintahalárus.

Néha kakukk szól,
néha hold ragyog át a
bambusz réseken.

Rizsaratás. Ősz.
Fűkunyhómban erről én
semmit se tudok.

Év telik évre.
A majom arcán marad
a majomálarc.

Lehervadt minden.
Útikalapod vissza
semmi se fogja.

Fudzsiról fújó
szél ül legyezőm szárnyán.
Vedd ajándékul.

Tavasz temploma
csöndjén szerelmet esd egy
jámbor az éjben.

Mint frissen vágott
rönk vége, olyan üdén
ragyog ma a hold.

Tavaszi eső.
Suhog a parti fűz s a
szalmaköpenykék.

Olyan lehet a
túlvilág, mint ez a lágy
őszvégi este.

Minek virága –
nem tudom, de az illata
maga a tavasz.

Vizes ernyőjét
lógatva poroszkál az
ázott szerzetes.

Minden fuvallat
költözködésre fogja
a pillangócskát.

Keserű lesz a jég,
ha mint a patkány, jéggel
enyhítem szomjam.

Hull a fűz lombja.
Harangszót hallgatunk a
házigazdával.

Holdtalan éjjel
évezredes cédrusfát
ölelget a szél.

Szilvavirágok
illatába hirtelen
ösvényt ver a nap.

Magányosság ó,
kalitkája szögön lóg
s tücsök szól benne.

Virágba borult
cseresznyefa láttán is
Buddhának hála.

Röptében szól a
kakukk. Magányos sziget
sejlik előtte.

Tengerbe mosta
a nyarat is a hideg
Magami vize.

Ébren vacogok.
Hallom ahogy a korsóm
repeszti a fagy.

Szuma temploma.
Fúvatlan fuvolaszó
körötte az éj.

Elállt az eső
s már emeli fejét a
gyönge krizantém.

Ködben örvénylő
hajnali halk harangszó.
Őszi derengés.

Sűrű esőben
is követik a napot
a mályvarózsák.

Őszi telihold.
A hétszépség Komacsit
látom a tóban.

A fehér nárcisz
s a fehér tolóajtó
tükrözik egymást.

Magány-ízét, hogy
ne feledd, a hóharmat
beléd égeti.

Krizantémokkal
egy asztalnál teázgat
a zen-szerzetes.

Még a retek is
maróbban csíp ilyenkor.
Fúj az őszi szél.

Kurtizánokkal
háltam egy hajlékban. Hold
a virágok közt.

Vidám pillangók
táncolnak át meg át a
cserép tetőkön.

Havazást-váró
borissza költők arca
meg-megvillámlik.

Bronz tükör hátán
faragott szilvavirág.
Elrejtett tavasz.

Fát-csupaszító
szélben markába fogja
arcát a vándor.

Holdkelte előtt
térdére ejtett kézzel
vár, ki csak várhat.

Krizantém illat.
S a kertben egy cipőtalp
dísztelenkedik.

A pillangók most
orchidea illatba
mártják szárnyukat.

Vajon ki lehet,
hátán gyékényszőnyeggel
ünnepnap ki jár?

Társam, az egyszál
hajnalka se lesz soha
már a barátom.

Magasba-törő
tölgynek csak semmiség a
mezők virága.

Elvirágzott a
szilvaág. Gyöngyjázminnal
jöttem és könnyel.

Cseresznyevirág,
bárcsak versem is rád s ne
rám hasonlítna.

Még a harkály is
tiszteli zen-mesterem
elhagyott házát.

A citromvirág
volt lakomák illatát
hozza a házba.

Szél s eső veri
kinn a banánfát, itt benn
csöpög a plafon.

Lehullt szirmai
éltetik évről évre
a cseresznyefát.

Mintha az eresz
alá beállnál. Ennyi
az élet csupán.

Még a vöcsök is
unja a túl sok cécót
s víz alá bukik.

Majmot is szánók,
mit szólnátok e kivert
kisgyerek láttán.

Fehér kócsag ver
hidat Hira s Mikami
csúcsai között.

Útmenti mályva,
mire megcsodáltalak,
lovam lelegelt.

Föl-fölröppenő
lilék sírnak a szélben.
Mélyül az este.

Hókarimás vén
kalapom vegyétek meg
vásárfiának.

Dér ül mindent. Csak
az antik parázstartó
dísze virágzik.

Templom sejlik a
cseresznyevirág-felhő
fátylai mögött.

Míg a fűz alatt
méláztam, táblányi rizst
ültettek mások.

Életem is, mint
a tökhéj rizstartóm,
könnyű s gondtalan.

Nem a harangszót
a nyári este csöndjét 
vélem hallani.

Gyönyörű hó hullt
meghajoltak előtte
a nárciszok is.

Magányos kunyhóm
egyetlen vendége már
csak a zöldséges.

Ó a hold s a hó.
Ezt hajtogatom egyre.
Vége az évnek.

Szakéscsészémet,
ha lehet, ne tiszteld meg,
szorgos fecskepár.

 

„Matsuo Basho (Ueno, 1644-1694, Oszaka) nevét Kosztolányi tanította meg nekünk a Kínai és japán költők c. gyűjteményével. Akkoriban még olyasmit is sugdostak egymás fülébe az irodalom bennfentesei, hogy talántán Kosztolányi találta volna ki őket, a szerzőket is. Aztán bebizonyosodott, hogy valódiak. Csak a versek kimonói nem olyan díszesek: különben a japán versek hangulatiságában még a tustinta színének is szerepe van. Állítólag. Talán kárpótlásul hímezte ki pompás magyar rímekkel a szép ferde szemű vers-hamupipőkék latin betűs öltözetét. Alliterációt viszont szívesen használnak a keletiek is, mondták útbaigazítóim, akik tudnak japánul.
Ezekből a jegyzetekből kibolházhatja az olvasó, hogy nyelvi fogyatékosságaimat, az eredeti nyelvek csekély vagy egyáltalán nem ismeretét, az eredeti nyelvet tudók segítségvételén túlmenően, helyszíneléssel, a versek szülőföldjére való elzarándokolással, a helyszínen történt beleéléssel szoktam pótolni. Nehogy azt gondolják, hogy direkt azért utazgattam, hogy fordítanivalót szedegessek össze magamnak. Ez az egész gyűjtemény abból a becsvágyból fakadt, hogy el akartam foglalni, magaménak, magunkénak akartam tudni elsősorban a szűkebb pátriámat, Erdélyt, aztán, hogy megjött az étvágyam: a világot, a fél világot, egy-egy darabkát legalább innen is, onnan is - adtam mind alább, alább... A fordítás ugyanis hódítás, szoktam mondani... De ide inkább illő az a keleti mondás, hogy: "Ha van egy almám és megfelezem veled, vagy van egy almád s megfelezed velem, neked is, nekem is lesz egy-egy fél almánk, de ha van egy dalod s megtanulom tőled, nekem is lesz egy új dalom és neked is megmarad a magadé." Nemcsak hódítani, elhódítani, a magunkét gyarapítani akartam ezekkel a próbálkozásokkal. Tisztelegni is szerettem volna a magam módján azon nyelvek, irodalmak előtt, melyeknek földjén megfordulhattam. Ha nem hangzanék patetikusan, azt mondanám: ilyenformán szerettem volna hálát adni, megköszönni a Gondviselésnek, hogy elvezérelt a különböző helyszínekre. Egyedül az angol nyelvű költészetből nem próbálkoztam még egy sornyit se magyarítani, noha két alkalommal is hatalmas nyelvterületein (Kanadában s az Államokban) volt sok jó s emlékezetes földi szállásom. De azt már elhódították s hódítják előlem szinte naponta nálamnál alkalmasabb s főleg nyelvet is tudó kollégák. Angolul nem tudni s mégis fordítani, világra szóló szégyen lenne. Kivált ebben a mai anglomán világban, amikor még a kisbojtár is azt mondja a pulijának, ha az jól terelte a nyájat, hogy: "O.K., Borzos". Igaz, spanyolul se tudok, mégis próbálkoztam, de az mégis csak fél világra szóló szégyen, azt könnyebb elviselni. Erre azonban már személyesnek számító okom is van, volt. (Bővebben majd a maga jegyzet-helyén, Borgesnél)
De kanyarodjunk vissza egy szamuráj fordulattal Basho haikuihoz, körömverseihez. Japánul se tudok, Japánba meg nem jártam, akkor hogyan merészeltem mégis fordítani? Terebess Gábor ajánlatára és nyersfordíttatásai alapján. Ő egy nagy haiku antológiát készül kiadni, ahhoz készültek a magam próbálkozásai. A szó szoros és kettős értelmében próbálkozásaim, mert magam is írtam s írok - de ki nem ír haikut manapság? Kísértet járja be a világot, a haiku kísértete, illetve kísérlete. Mert hogy milyen a haiku, azt csak a japánok tudják. Mi csak megpróbáljuk tizenhét szótagba tömörítve, egy kicsit európaiasan epigrammásítva talán, azt, amit haikunak remélünk. Ez azért nem zavarja lelkes híveit, vannak országok, ahol Haiku-társaság működik. Tudtommal van már Európai Haiku-társaságok Társasága is.
A nyolcvanas évek elején s egyáltalán azokban az időkben, amikor nemigen volt ahová írni - bár kurázsinak még nem voltunk annyira híján, hogy legalább a ketrec falára ne körmöltünk volna -, akkor jött segítségemül Kosztolányi. Talán éppen a japán versek fordítása közben jelenhetett meg előtte - magyar szavak hálóházában, ahová neki nemcsak bejárása, hanem állandó szállása volt -, talán ott jelent meg neki egy Körömvers nevű angyal (az angyaloknak, milyen érdekes, akárcsak a magyar szavaknak, nincs nemük), akit aztán mindjárt munkába is állított. Pallos helyett a remény zöldágával fegyverezte föl, és elküldte a kishitűek, a siránkozók közé. Nincs mentség, hogy így nem lehet, úgy nem lehet, ezért nem lehet, azért nem lehet: ha nincs mire írj, írj a körmödre, találd ki a körömverset. Az ő emlékezetére neveztem a magam tizenhétszótagosait körömverseknek a nyolcvanas évek elején, ezzel az invokációval: Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtig. Basho erről mit sem tudhat. Századok óta csak nézi, nézi, hogy: Sárga kalapos / kiotóiak ülnek / az árnyas parton."

Csipkebokor az alkonyatban, Kányádi Sándor egyberostált műfordításai, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999, 375-376. oldal

 

„A haiku: járvány. Mindenfelé haiku-társaságok szerveződtek (a román költőkének Aurel Rău a feje). Matsuo Bashót és másokat fordítva rájöttem, hogy a haiku a mi kontinensünkön európai vírusokkal „fertőződik”, a magyar lírában meg óhatatlanul epigrammává válik. Most a körömvers tömörsége mellett az foglalkoztatott, hogy hét-nyolc sornyi, jegyzetelt nyersfordításból hogyan lehet tizenhét szótagot párosítani, akár úgy, hogy magától a kezem alá kapott nyersszövegtől nem is igazán táncolok el, „csupán” megtördelem és sűrítem azt."

Vershitet nem cseréltem. Tarján Tamás beszélget Kányádi Sándorral, Új Könyvpiac, 2002. április
http://www.ujkonyvpiac.hu/cikkek.asp?id=172

 

 

Issza
Kéziratként a műfordítótól

A koldus elé
az imént aprópénz, most
esőcsepp pötyög.

Nyíló krizantém,
alatta lócitromok.
Szép kis csendélet.

Fürdőm gőzében
holdvilág nyújtózkodik.
Megjött a tavasz.

Drága verebek,
szellőző paplanom meg
ne tiszteljétek.

Én halottam, ma
fűpárnára hol hajtod
megfáradt fejed?

Hull még a hó, de
pelyheit már tavaszi
szél táncoltatja.

Öreg kutyánk is
ellágyul a kabócák
muzsikájától.

A bogarak is,
akárcsak mi, mondják a
magukét folyton.

Minden harmatcsöpp
téged tökröztet kedves
kis szülőfalum.

Most, hogy elmegyünk
kedvére bujkálódhat
a sok házi légy.

Szilvavirágba
törli sáros lábát a
kis fülemüle.

A fülemüle
őfelsége előtt is
ugyanazt fújja.

Ha elföldelnek,
sírom fölött te őrködj,
tücsök barátom.

Ki a sötétből,
majd vissza a sötétbe:
macskaszerelem.

Sirlátogatni
indulunk, öreg kutyánk
előre szalad.

Hegyi falumban
még a levesből is a szép
hold mosolyog ránk.

Fölkel, nyújtózik
jót ásít: udvarolni
indul a macska.

Meleg kandalló.
Marasztaló mosolyok.
Könnyebb a búcsú.

Tavaszi eső.
Föl-nem-falt víg récék
totyognak benne.

A hal nem tudja
hogy a teknő csak úszkál
a hűvös vízben.

A bolhacsípés,
még az is csak szépíti:
olyan fiatal.