SZÓTÓ ZEN SŌTŌ ZEN
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Gasshō, Bowing, Prostrating

Animated gif by Mark T. Morse

“As long as bowing lasts Buddhism will last. When bowing ceases, Buddhism is destroyed.”
卍山道白 Manzan Dōhaku (1635-1715)

Kishizawa Ian-roshi, when asked how low one's head should be in bowing to the floor, answered that the forehead should touch the floor. He added, “I would like to bow even lower, but the floor stops me.”
岸澤 (眠芳) 惟安 Kishizawa (Minpō) Ian (1865-1955)

"Notes on Gassho and Bowing"
by Taizan Maezumi Roshi with John Daishin Buksbazen

Shunryu Suzuki
Zen Mind, Beginner's Mind: Informal Talks on Zen Meditation and Practice
Edited by Trudy Dixon
Weatherhill, 1970

BOWING "Bowing is a very serious practice. You should be prepared to bow, even in jour last moment. Even though it is impossible to get rid of our self-centered desires, we have to do it. Our true nature wants us to."

After zazen we bow to the floor nine times. By bowing we are giving up ourselves. To give up ourselves means to give up our dualistic ideas. So there is no difference between zazen practice and bowing. Usually to bow means to pay our respects to something which is more worthy of respect than ourselves. But when you bow to Buddha you should have no idea of Buddha, you just become one with Buddha, you are already Buddha himself. When you become one with Buddha, one with everything that exists, you find the true meaning of being. When you forget all your dualistic ideas, everything becomes your teacher, and everything can be the object of worship.

When everything exists within your big mind, all dualistic relationships drop away. There is no distinction between heaven and earth, man and woman, teacher and disciple. Sometimes a man bows to a woman; sometimes a woman bows to a man. Sometimes the disciple bows to the master; sometimes the master bows to the disciple. A master who cannot bow to his disciple cannot bow to Buddha. Sometimes the master and disciple bow together to Buddha. Sometimes we may bow to cats and dogs.

In your big mind, everything has the same value. Everything is Buddha himself. You see something or hear a sound, and there you have everything just as it is. In your practice you should accept everything as it is, giving to each thing the same respect given to a Buddha. Here there is Buddhahood. Then Buddha bows to Buddha, and you bow to yourself. This is the true bow.

If you do not have this firm conviction of big mind in your practice, your bow will be dualistic. When you are just yourself, you bow to yourself in its true sense, and you are one with everything. Only when you are you yourself can you bow to everything in its true sense. Bowing is a very serious practice. You should be prepared to bow even in your last moment; when you cannot do anything except bow, you should do it. This kind of conviction is necessary. Bow with this spirit and all the precepts, all the teachings are yours, and you will possess everything within your big mind.

Sen no Rikyu, the founder of the Japanese tea ceremony, committed hara-kiri (ritual suicide by disembowelment) in 1591 at the order of his lord, Hideyoshi. Just before Rikyu took his own life he said, "When I have this sword there is no Buddha and no Patriarchs." He meant that when we have the sword of big mind, there is no dualistic world. The only thing which exists is this spirit. This kind of imperturbable spirit was always present in Rikyu's tea ceremony. He never did anything in just a dualistic way; he was ready to die in each moment. In ceremony after ceremony he died, and he renewed himself. This is the spirit of the tea ceremony. This is how we bow.

My teacher* had a callous on his forehead from bowing. He knew he was an obstinate, stubborn fellow, and so he bowed and bowed and bowed. The reason he bowed was that inside himself he always heard his master's scolding voice. He had joined the Soto order when he was thirty, which for a Japanese priest is rather late. When we are young we are less stubborn, and it is easier to get rid of our selfishness. So his master always called my teacher "You-lately-joined-fellow," and scolded him for joining so late. Actually his master loved him for his stubborn character. When my teacher was seventy, he said, "When I was young I was like a tiger, but now I am like a cat!" He was very pleased to be like a cat.

Bowing helps to eliminate our self-centered ideas. This is not so easy. It is difficult to get rid of these ideas, and bowing is a very valuable practice. The result is not the point; it is the effort to improve ourselves that is valuable. There is no end to this practice.

Each bow expresses one of the four Buddhist vows. These vows are: "Although sentient beings are innumerable, we vow to save them. Although our evil desires are limitless, we vow to be rid of them. Although the teaching is limitless, we vow to learn it all. Although Buddhism is unattainable, we vow to attain it." If it is unattainable, how can we attain it? But we should! That is Buddhism.

To think, "Because it is possible we will do it,'' is not Buddhism. Even though it is impossible, we have to do it because our true nature wants us to. But actually, whether or not it is possible is not the point. If it is our inmost desire to get rid of our self-centered ideas, we have to do it. When we make this effort, our inmost desire is appeased and Nirvana is there. Before you determine to do it, you have difficulty, but once you start to do it, you have none. Your effort appeases your inmost desire. There is no other way to attain calmness. Calmness of mind does not mean you should stop your activity. Real calmness should be found in activity itself. We say, "It is easy to have calmness in inactivity, it is hard to have calmness in activity, but calmness in activity is true calmness."

After you have practiced for a while, you will realize that it is not possible to make rapid, extraordinary progress. Even though you try very hard, the progress you make is always little by little. It is not like going out in a shower in which you know when you get wet. In a fog, you do not know you are getting wet, but as you keep walking you get wet little by little. If your mind has ideas of progress, you may say, "Oh, this pace is terrible!" But actually it is not. When you get wet in a fog it is very difficult to dry yourself. So there is no need to worry about progress. It is like studying a foreign language; you cannot do it all of a sudden, but by repeating it over and over you will master it. This is the Soto way of practice. We can say either that we make progress little by little, or that we do not even expect to make progress. Just to be sincere and make our full effort in each moment is enough. There is no Nirvana outside our practice.

* 岸澤 (眠芳) 惟安 Kishizawa (Minpō) Ian (1865-1955)

Glossary

Gasshō 合掌 Lit. "palms together". A mudra expressing nonduality: anjali (Skt). The palms are joined so that the fingertips are at the height of the nose. The hands are approximately one fist width away from the face. (Hold the palms and fingers of both hands together. Your arms should be slightly away from your chest, your elbows should extend outward from your sides in a straight line parallel with the floor. The tips of your fingers should be approximately the same level as your nose. This is an expression of respect, faith and devotion. Because the two hands (duality) are joined together, it expresses
“One Mind.”)

Gotai-tōchi 五体投地 Prostrating.

Stand upright and bow slightly in gasshō from the waist. Then, bend your knees until they touch the floor. Bend forward from the waist, touching the floor with your hands (palms up), forearms, and forehead.

Keeping your palms level, raise them as high as your ears. Maintain this posture for a moment. Bringing your hands back into gasshō, straighten up to a standing position and bow as before. Prostrating in this way three times is called sanpai. We do sanpai, for example, before and after chanting sutras. Five parts of the body (gotai) refers to both knees, both elbows and forehead, while tōchi means casting them to the ground.

Kyūhai 九拝 ninefold prostration.

Monjin 問訊 The act of bowing from the waist with hands in gasshō. Bow to front side person 対坐問訊 (taiza-monjin), either side person 隣位問訊 (rin-i-monjin).

Raihai 禮拝 Prostration before the altar or the roshi. The Zen student is taught that in raihai one throws everything away. Normally done in a set of three, these are bows that lead immediately into a kneeling position and then quickly into a position with one's forehead gently touching the floor. The hands, palms upwards, are raised in a gesture symbolic of lifting the Buddha's feet over one's head. An act of respect and gratitude.

Sampai 三拝 Threefold [san] prostration [hai]; expression of veneration through pros­tration customary in Zen, in which otherwise there is a dearth of ceremonial forms. Sampai was probably originally an expression of veneration toward the Three Treasures. Under certain circumstances, also ninefold prostration (kyūhai 九拝) is practised. See also Raihai.

Zagu 坐具 The rectangular “sitting cloth,” used during ceremonies at the time of ritual prostrations. Piece of cloth carried by monk on which bowing is done. (It is crisply folded and worn by the ordained over the left wrist.)

① 坐具 ( ざぐ ) を全て 展 ( の ) べて立つ



② 全て 展 ( の ) べた 坐具上 ( ざぐじょう ) にひざまずき



③ 坐具上 ( ざぐじょう ) にて 五体投地 ( ごたいとうち ) （両手、両膝、額を地につけるお拝）にて三拝する

Shunryu Suzuki
A ZEN SZELLEM, AZ ÖRÖK KEZDŐK SZELLEME
Fordította: Halasi Sándor
Buddhista Misszió, Budapest, 1987

A LEBORULÁS "A leborulás igen komoly gyakorlat. Késznek kell lennetek leborulni még az utolsó pillanatotokban is. Még ha lehetetlen is megszabadulnunk önközéppontú vágyainktól, ezt kell tennünk. A valódi természetünk kívánja meg tőlünk ezt."

A zazen után kilencszer a földre borulunk. A leborulással lemondunk önmagunkról. Az önmagunkról való lemondás dualista szemléletünk feladását jelenti. Nincs tehát különbség a zazen gyakorlat és a leborulás között. A leborulás azt jelenti rendszerint, hogy tiszteletünket fejezzük ki általa olyasmivel szemben, ami méltóbb a tiszteletre, mint magunk. De amikor a Buddha előtt borulunk le, ne gondoljatok a Buddhára, hanem csak váljatok eggyé a Buddhával, hiszen már ti vagytok a Buddha maga. Ha eggyé váltok a Buddhával, eggyé mindennel, ami létezik, megtaláljátok a lét igazi értelmét. Ha teljesen elfelejtitek a dualista szemléletet, minden a ti mesteretekké válik, és minden hódolat tárgya lehet.
Ha minden a nagy szellemetekben létezik, minden dualizmus elenyészik. Nincs különbség ég és föld, férfi és nő, mester és tanítvány között. Néha a férfi borul le a nő előtt, néha a nő borul le a férfi előtt. Olykor a tanítvány borul le a mester előtt, olykor a mester borul le a tanítvány előtt. Az a mester, aki nem tud leborulni tanítványa előtt, nem tud leborulni a Buddha előtt sem. Olykor a mester és a tanítvány együtt borul le a Buddha előtt. Olykor leborulhatunk macskák és kutyák előtt.
A nagy szellemben mindennek ugyanolyan az értéke. Minden maga a Buddha. Láttok valamit, vagy hallotok egy hangot, és minden, ahogy van, a tiétek. A gyakorlásban úgy fogadjatok mindent, ahogyan van, ugyanazt a tiszteletet adjátok mindenkinek, mint a Buddhának. Ebben van a Buddhaság. A Buddha leborul a Buddha előtt, és ti leborultok önmagatok előtt. Ez az igazi leborulás.
Ha a nagy szellemben való ezen szilárd meggyőződés hiányzik a gyakorlásból, leborulásotok dualista jellegű. Ha ti csak önmagatok vagytok, akkor borultok le valódi értelemben önmagatok előtt, és így egyek vagytok mindennel. A leborulás igen komoly gyakorlat. Késznek kell lennetek leborulni még az utolsó pillanatotokban is; ha nem tudtok mást tenni, mint leborulni, tegyétek meg. Ez a meggyőződés nélkülözhetetlen. Ezzel e lelkülettel boruljatok le, és akkor minden előírás, minden tanítás a tiétek, a nagy szellemben minden tiétek lesz.
A japán teaszertartás megalapítója, Sen no Rikyu, 1591-ben ura, Hideyoshi, parancsára hara-kirivel ölte meg magát (hasfelmetszés általi rituális öngyilkosság). Rikyu, mielőtt kioltotta volna az életét, így szólt: "Ha van kardom, nincs Buddha, sem pátriárkák". Azt értette ez alatt, hogy ha a nagy szellemünk kardjával eggyé válunk, akkor nincs dualista világ. Ez a lelkület az egyetlen létező valami. Ez a rendíthetetlen lelkület mindig jelen volt Rikyu teaszertartásain. Ő sohasem tett semmit sem pusztán dualista felfogással; miden pillanatban kész volt a halálra. A szertartások során újra és újra meghalt és megújult. Ez a teaszertartás lelkülete. Ez az, ahogyan mi leborulunk.
Mesteremnek* az arcra borulástól bőrkeményedés lett a homlokán. Tudta magáról, hogy makacs és önfejű szerzet, ezért aztán leborult, és leborult, és leborult. Ennek az volt az oka, hogy mindig hallotta belülről mesterének korholását. Harminc évesen lépett a Soto rendbe, ami japán papoknál viszonylag késői időpont. Míg fiatalok vagyunk, kevésbé vagyunk önfejűek, és így könnyebb önzésünktől megszabadulni. Mestere tehát így szólította mesteremet "te-későn-jött-szerzet", és korholta a késői belépés miatt. Tulajdonképpen azonban szerette őt önfejű természetéért. Mesterem, mikor hetven éves lett, azt mondta: "Fiatal koromban olyan voltam, mint egy tigris, most viszont olyan vagyok, mint egy macska!" Meg volt elégedve azzal, hogy olyan, mint egy macska.
A leborulás segít eloszlatni önközéppontú felfogásunkat. Ez bizony nem könnyű. Nehéz ettől a felfogástól megszabadulni, ezért is nagyon értékes gyakorlat a leborulás. Nem az eredmény az, ami számít; a magunkat javító erőfeszítés az, ami sokat ér. Ennek a leborulásnak soha sincs vége.
Minden leborulás kifejezésre juttat egyet a négy buddhista fogadalom közül. Ezek így szólnak: "Számtalanok bár az érző lények, fogadjuk, hogy megmentjük őket. Bár kártékony vágyaink határtalanok, fogadjuk, hogy megszabadulunk tőlük. Határtalan bár a tanítás, fogadjuk, hogy mind megtanuljuk. Elérhetetlen bár a buddhizmus, fogadjuk, hogy elérjük." Ha elérhetetlen, hogy érhetjük el? De kell! Ez a buddhizmus.
Az gondolni "megtesszük, mert lehetséges", nem a buddhizmus. Legyen bár lehetetlen, mégis így kell tennünk, mert valódi természetünk követeli meg tőlünk. Nem az a lényeg, hogy lehetséges-e vagy sem. Ha legbelső vágyunk megszabadulni ön-középpontú felfogásunktól, ezt kell tennünk. Ha megtesszük ezt az erőfeszítést, ezzel legbelső vágyunk csillapul, s ott a Nirvána. Mielőtt rászánjátok magatokat, nehéznek tűnik, de ha nekikezdtek, ez elmúlik. Erőfeszítésetek csillapítja legbelső vágyatokat. Nincs más út a nyugalom elérésére. A szellem nyugalma nem jelenti a tevékenység leállítását. A tevékenységben magában kell az igazi nyugalmat megtalálni. Azt mondjuk "könnyű nyugalmat lelni a tétlenségben, de nehéz nyugalmat lelni a tevékenységben, de a tevékenységben rejlő nyugalom az igazi nyugalom."
Ha már gyakoroltatok egy ideig, tapasztaljátok majd, hogy lehetetlen gyors, rendkívüli haladást elérni. Ha nagyon keményen próbálkoztok is, haladásotok mindig apránkénti. Nem olyan, mint kiállni a záporba, ahol tudjátok, hogy mikor lesztek vizesek. A ködben nem veszitek észre, hogy mikor lesztek vízesek, de ha tovább sétáltok, egyre jobban átáztok. Ha a haladás gondolata foglalkoztat, lehet, hogy azt gondoljátok "de szörnyű, milyen lassú ez!" Pedig éppenséggel nem így van. Ha átnedvesedtek a ködben, akkor nagyon nehéz megszárítózni. Ne aggódjatok tehát a haladás miatt. Ez olyan, mint a nyelvtanulás; nem tudjátok egy csapásra megtanulni, de újra és újra ismételve elsajátíthatjátok. Ez a gyakorlás Soto útja. Azt is mondhatjuk, hogy haladásunk apránkénti, de azt is, hogy még csak haladást sem várunk. Elég, ha komoly a szándékunk, és teljes erőfeszítést teszünk minden pillanatban. Nincs Nirvána a gyakorlásunkon kívül.

*Kishizawa Ian zen mesternek legfőbb gyakorlata a földre borulás volt: "Szeretnék mélyebbre borulni, de nem hagyja a föld!" - mondogatta.