ZEN MESTEREK ZEN MASTERS
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Henry David Thoreau (1817-1862)

Daguerreotype of Henry David Thoreau from 1856 by Benjamin D Maxham
Dagerrotípia, 1856

https://hu.wikipedia.org/wiki/Henry_David_Thoreau

經行 Kinhin in Thoreau's Walking
About Thoreau's Walking in Wikipedia
First publication in The Atlantic Monthly, June 1862 issue

Books by Thoreau Online
http://www.gutenberg.org/ebooks/author/54
http://www.thoreau-online.org/
https://www.walden.org/what-we-do/library/thoreau/the-writings-of-henry-david-thoreau-the-digital-collection/

PDF: R.H. Blyth on Henry David Thoreau
“Perhaps the Greatest Man America Has Produced”
by Ueda Kuniyoshi 上田邦義
『融合文化研究』The Bulletin of the International Society for Harmony & Combination of Cultures,  第17号 (No.17, November 2011)

PDF: Poetry and Zen: Letters and Uncollected Writings of R. H. Blyth
edited with an introduction by Norman Waddell

PDF: Laws That Refuse To Be Stated: The Post-Sectarian Spiritualities of Emerson, Thoreau, and D. T. Suzuki
by Palmer Rampell

Versei / Poems

A belső reggel {Tandori Dezső fordítása} (The Inward Morning)
A költő késedelme {Tandori Dezső fordítása} (The Poet's Delay)
A vers volt az életem {Nagy István Paphnutius fordítása} (My life has been the poem)
Azok, akik elkészítik az esti ételem ott lent {Nagy István Paphnutius fordítása} (They who prepare my evening meal below)
Felhő, lenn horgonyoz {Tandori Dezső fordítása} (Low-Anchored Cloud)
Férfikor {Tandori Dezső fordítása} (Manhood)
Füst {Tandori Dezső fordítása}  (Smoke)
Hívság óhajok kötege vagyok {Tandori Dezső fordítása} (I am a Parcel of Vain Strivings Tied)
Nyári eső {Majtényi Zoltán fordítása} (The Summer Rain)
Oly mezőkön, melyek felett a kaszás keze átsuhan {Nagy István Paphnutius fordítása} (On fields o'er which the reaper's hand has pass'd )
Természet {Góz Adrienn fordítása} (Nature)

Tartalom

A polgári engedetlenség iránti kötelességről 1849 (Vámosi Pál fordítása)

Naplórészletek 1848-51 (Válogatta és fordította: Beck András)

Walden 1854 (Részletek, Szőllősy Klára fordítása)

PDF: Walden / [ford. Szöllősy Klára] ; [a versbetéteket Molnár Imre ford.] ;
A polgári engedetlenség iránti kötelességről / Henry David Thoreau ; [ford. Vámosi Pál].
Budapest : Fekete Sas, 2015. - 287 p.

Rabszolgaság Massachusettsben 1854 (Szabó Ferenc fordítása)

Élet elv nélkül 1863 (Szabó Ferenc fordítása)

Misetics Bálint: Thoreau és Gandhi az engedetlenségről és az ellenállásról
In: „Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás” Napvilág Kiadó, 2016, 178-215. oldal

Szabó Ferenc: Ember, egyszerűsíts! Egy organikus Thoreau-kritika felé (Kivonat)
International Relations Quarterly, Vol. 7. No.2. (Summer 2016/2 Nyár)

Szabó Ferenc: Thoreau és az organikus kritika egy sajtóvita tükrében
Különbség, XVIII. évf. / 1. szám, 2018 szeptember, 89-103. oldal

Henry David Thoreau 1817-ben született a Massachusetts állambeli Concordban. Apja ceruzák gyártásával és árusításával foglalkozott. A fiatal Thoreau a Harvard egyetemen ismerkedett meg az úgynevezett transzcendentalista szellemi mozgalommal és annak vezéregyéniségével, Emersonnal. Tanító lett, és Emerson hatására kezdte feljegyezni megfigyeléseit és elmélkedéseit - előbb csak a naplójába. Később előadásokat is tartott - ez volt a "transzcendentalisták" kedvenc műfaja -, és verseket írt. Egyéni filozófiáját ekkor így fogalmazta meg: "Ha én nem vagyok én, ki lenne az?" Thoreau két évet Emersonéknál töltött, majd New Yorkba ment, és Hawthrone segítségével megpróbált a folyóiratok rendszeres munkatársává, hivatásos irodalmárrá válni. Miután ez a kísérlete kudarcot vallott, visszatért Concordba, és apja társaként ceruzagyártásra adta magát. Az üzlet fellendült, a Thoreau-ceruzák egész Amerikában a legjobbak voltak. De Thoreau éppen az üzleti sikerektől riadt meg: féltette tőlük lelki és szellemi függetlenségét. A negyvenes években szakított mindennel, hátat fordított Concordnak, és két évig remeteként élt az erdőben. Ennek az időszaknak a tapasztalatait összegezte később fő művében, a Walden-ben.

Miután visszatért az erdőből, az Egy hét a Concord és a Merrimack folyón címmel megírta első könyvét, amelyben például ez a mondat is olvasható: "A külső akadályokat sohasem az élő emberek jelentették, hanem a halottak intézményei." Emersonhoz fűződő barátsága meggyengült, Thoreau egyre magányosabb lett. "A természetet részben azért szeretem, mert nem ember" - írta. [...]

Távol állt tőle, hogy híveket toborozzon - csupán úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni azt az életet, amelyet polgártársai folytattak körülötte. A rohamosan fejlődő ország még távolról sem élte ki korlátlan lehetőségeit, de gyarapodásában, mohó lendületeiben máris megmutatkoztak egy vészes, nyomorító irányzat jelei. Nem Thoreau volt az első, aki a 18. századi felvilágosodás, sőt, a ókori görög humanizmus eszmevilágához nyúlt vissza egy embertelen, sivár jövő fenyegetései ellenében. De Thoreau volt az utolsó, aki meggyőződéséből még levonta - mert az akkori viszonyok között még levonhatta - a gyakorlati következtetéseket: megtagadta környezetét, kivonult a társadalomból, visszatért a természethez.

Thoreau alkalmazkodni akart a maga idealista értékelméletéhez, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy a dolgok önköltsége azonos a megszerzésükre fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet, mi sem természetesebb, mint hogy feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.

Ez az elmélet talán naivul hangzik, mégis tiszteletet kelt, ha egy becsületes ember felteszi rá az életét. Thoreau lemondott a meggazdagodás, a társadalmi tekintélyszerzés lehetőségeiről, szakított Massachusetts állammal, az egész polgári élettel. Senkit sem akart rávenni, hogy kövesse példáját, ácsoljon kunyhót, és a modern civilizáció átkaival együtt vesse el minden kényelmét is. Thoreau csupán azt tette, amit lelkiismerete, jobban mondva a maga egyéni boldogságfelfogása sugallt. Így lett az állatok, madarak, halak barátja: 19. századi Szent Ferenc.

Remeteségének krónikája, a Walden különös varázsú könyv. Egyrészt azért, mert boldogság árad belőle, azé az emberé, aki visszatalált a természethez - és a természet utáni nosztalgia azóta csak még erősebb lett a nagyvárosok légszomjas lakóiban. Másrészt azért, mert erkölcsi bátorságot is sugároz, bizonyítva, hogy bátorság nélkül nem lehet a boldogságra törekedni. Thoreau nem csak rousseauista volt: nevéhez fűződik a polgári engedetlenség fogalma is, amely - mint 1849-ben megjelent híres tanulmányában kifejtette - azt jelenti, hogy a polgár köteles megtagadni az igazságtalannak tartott hatalmat. "Nem ismerem el azt az államot - írta -, amely a szenátus kapuja előtt úgy adja-veszi a férfiakat, nőket, gyermekeket, mint a barmot." Ezért foglalt állást a néger rabszolgaság ellen és a rabszolgafelszabadítás legendás élőharcosa, John Brown mellett.

Amikor Észak és Dél polgárháborújában kirobbant az a feszültség, amelyet épp Thoreau művei fejeztek ki a leghatásosabban, az író már súlyos beteg volt. A háború kimenetelét, a négerek felszabadítását már nem érhette meg; 1862-ben meghalt.

A polgári engedetlenség iránti kötelességről
Vámosi Pál fordítása (1990)

Teljes szívemből vallom e jelmondatot: "az a legjobb kormányzat, amely legkevésbé kormányoz", és szeretném, ha ez az elv minél hamarabb és minél tökéletesebben érvényesülne. Ha megvalósul, végső soron ebbe torkollik: "az a legjobb kormányzat, amely egyáltalán nem kormányoz"; én ebben az elvben is hiszek, s ha az emberek kellőképpen érettek lesznek rá, ilyen kormányformájuk lesz. A kormány legjobb esetben is csak hasznos segédeszköz, ám a legtöbb kormány általában - s minden kormány egyszer-másszor - haszontalan. Az állandó hadsereg ellen felhozott sok nyomós érvet, amelynek győzedelmeskednie kellene, az állandó kormány ellen is fel lehet hozni. Az állandó hadsereg csak az állandó kormány egyik karja. Maga a kormány csupán a népakarat érvényesítésére választott forma, de könnyen megeshet, hogy visszaélnek vele s eltorzítják, mielőtt még a nép cselekedhetne általa. Példa erre a mostani mexikói háború, amelyet viszonylag kevés számú egyén robbantott ki, aki az állandó kormányt eszközül használta; mert a nép ehhez a lépéshez eleve nem járult volna hozzá.

Mi egyéb ez az amerikai kormányzat, mint hagyomány - s hozzá új keletű -, amely arra törekszik, hogy csorbítatlanul átmentse magát az utókorba, de közben minden pillanatban veszít valamit tisztességéből? Még annyi életképessége és ereje sincs, mint egy élő embernek, hisz egyetlenegy ember a maga akarata szerint hajlítgathatja. A nép számára amolyan faágyú. De azért mégsem felesleges, mert az embereknek szükségük van egy s más bonyolult gépezetre, hallani akarják robaj át, hogy ezzel alátámasszák a kormányról alkotott elképzeléseiket. A kormányok ilyen módon azt tanúsítják, milyen sikeresen rá lehet szedni az embereket, sőt hogy még önmagukat is rászedik, a maguk hasznára. Remek dolog ez, el kell ismernünk. Csakhogy ez a kormány önmagától még soha semmilyen vállalkozást nem segített elő, hacsak nem azáltal, hogy sietve kitért minden vállalkozás elől. Nem védi meg az ország szabadságát. Nem népesíti be a Nyugatot. Nem nevel. Amit elértünk, azt az amerikai nép veleszületett jellemvonásainak köszönhetjük, s a nép még valamivel többet is elért volna, ha a kormány olykor-olykor nem állt volna az útjában. Mert a kormány oly eszköz, amelynek segítségével az emberek örömest békén hagynák egymást, s - ahogy már említettem - az a kormány a legjobb, amely a kormányzottak dolgába legkevésbé avatkozik bele. Ha a gazdaság és a kereskedelem nem volna gumiból, sohasem pattanhatna át azokon az akadályokon, amelyeket a törvényhozók újra és újra útjába állítanak; s ha ezeket az embereket csakis tetteik következményei, nem pedig részben a szándékaik szerint ítélnénk meg, akkor megérdemelnék; hogy ugyanabba a kategóriába soroljuk, és ugyanúgy büntessük őket, mint azokat a kártékony elemeket, akik akadályt raknak a vasúti sínekre.

De hogy gyakorlatiasan és állampolgárhoz méltón szóljak, s ne úgy, mint azok, akik kormánynélküliséget akarnak, nem kívánom, hogy egyszeribe ne legyen kormányunk; hanem azt kívánom, hogy azonnal jobb kormányunk legyen. Mindenki tudassa, milyen kormányzat iránt érezne tiszteletet, mert ez máris egy lépés volna afelé, hogy ilyen kormányzatot biztosítsunk magunknak.

Végül is, ha egyszer a hatalom a nép kezében van, a gyakorlati ok, amiért a többséget - huzamosabb időn át - kormányozni hagyják, nem abban rejlik, hogy minden valószínűség szerint nekik van igazuk, s nem is abban, hogy a kisebbséggel szemben ez látszik legméltányosabbnak, hanem mert a többség fizikailag a legerősebb. De az a kormányforma, amelyben mindig a többség van uralmon, még olyan mértékben sem épülhet igazságosságra, amilyen mértékben az emberek megértik, mi az igazságosság. Nem jöhetne-e létre olyan kormány, amelyben gyakorlatilag nem a többség dönti el, mi a jó és mi a rossz, hanem a lelkiismeret? Amelyben a többség csak azokat a kérdéseket dönti el, amelyekre a célszerűség elve alkalmazható? Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyetlen kötelezettséget van jogomban magamra vállalni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok. Helyesen mondják, hogy a testületeknek nincs lelkiismerete, de a lelkiismeretes emberek összefogása lelkiismerettel felruházott testület. A törvény még soha egy szemernyivel sem tette jobbá az embereket; s a törvénytisztelet még az egyébként jóindulatú embereket is naponta az igazságtalanság cinkostársaivá teszi. Az indokolatlan törvénytisztelet mindennapos és természetes következményeként látunk aztán egy csapat katonát: ezredest, kapitányt, tizedest, közlegényeket, tüzéreket és így tovább, amint tökéletes rendben hegyen-völgyön át háborúba masíroznak, akaratuk, sőt józan eszük és lelkiismeretük ellenére, ami pedig valóban igen megerőltető masírozás - heves szívdobogást okoz. Nincs kétségük afelől, hogy gyalázatos dologban vesznek részt, hisz mindannyian békés érzelműek. S most micsodák? Emberek? Vagy inkább egy nagy hatalmú, gátlástalan egyén szolgálatában álló, mozgatható, kicsiny erődök és fegyverraktárak? Menjetek el egyszer a hadikikötőbe, és nézzetek meg egy matrózt, olyan embert láttok majd, amilyet csak egy amerikai kormány teremthetett, vagyis amilyenné egy embert gonosz varázslatával átalakított: emberi mivoltának már csupán puszta árnyéka és emléke, élve kiterített, álló ember, de már, mondhatni, fegyverek alá temetve, halottas menettől kísérve, jóllehet

Nem szólt a dob, se gyászdal, ahogy
tetemét a sáncra kivittük,
s nem dördült el egy puska se ott,
hol a hőst sírjába temettük.

Az emberek többsége így aztán testével szolgálja az államot, nem annyira mint ember, inkább mint masina. Ezekből verbuválódik az állandó hadsereg s a polgárőrség, beló1ük lesznek a foglárok, rendőrök, csendőrök stb. Többnyire nincs semmiféle mód rá, hogy ítélőképességüket és erkölcsi érzéküket szabadon gyakorolhassák; fával, földdel, kövekkel helyezik egy szintre magukat, s talán lehetne fabábokat is gyártani, amelyek ugyanolyan jól szolgálnák a célt. Az efféle emberek éppoly csekély tiszteletet ébresztenek, mint egy szalmabáb vagy egy kapcarongy. Csak annyit érnek, mint a lovak vagy a kutyák. S ennek ellenére az ilyen embereket még jó állampolgároknak is tartják. Mások, mint a legtöbb törvényhozó, politikus, ügyvéd, lelkész és köztisztviselő az államot elsősorban a fejével szolgálja, s mivel erkölcsi különbségtételekkel nemigen törődnek, azért esetleg - noha szándéktalanul - az ördögöt ugyanúgy szolgálhatják, mint az istent. Csak kevesen: a valódi hősök, hazafiak, mártírok, a szó nemes értelmében vett reformerek és a férfiak szolgálják lelkiismeretükkel az államot, s így természetesen többnyire szembefordulnak vele, s az állam általában ellenségként kezeli őket. A bölcs ember csak mint ember akar hasznos lenni, nem tűri, hogy "a föld rögeként" használják, hogy "lyukat tömjenek be vele, hogy kizárja a szelet", ezt a feladatot porának engedi át:

Többnek születtem, mint hogy mást uralva
Parancsolásban második legyek,
S használható jobbágya, eszköze
Bármely hatalmas trónnak a világon.

Aki teljesen átadja magát embertársainak, azt haszontalannak és önzőnek tekintik; de aki csak részben adja át magát nekik, azt jótevőjüknek és emberbarátnak kiáltják ki.

Milyen magatartást tanúsítsunk ezzel a mostani amerikai kormánnyal szemben? Erre azt felelem, nem közösködhetünk vele anélkül, hogy szégyenfolt ne esne rajtunk. Egyetlen pillanatra sem tekinthetem saját kormányomnak azt a politikai szervezetet, amely egyúttal rabszolgatartó-kormány.

Mindenki elismeri a forradalomhoz való jogot, vagyis azt, hogy megtagadja az engedelmességet s ellenálljon a kormánynak, ha zsarnokoskodása vagy tehetetlensége már felettébb nagy és elviselhetetlen. De úgyszólván mindenki azt állítja, hogy most nem ez a helyzet. De, vélik, ez volt a helyzet a 75-ös forradalomban. Mármost, ha azt mondaná nekem valaki, hogy az a kormány azért volt rossz, mert megvámolt egyes külföldi árukat, amelyeket a kikötőibe szállítottak, nagyon valószínű, hogy ebből nem csinálnék nagy hűhót, hisz én ezek nélkül az áruk nélkül is megvagyok. Minden gépezetnek van bizonyos súrlódása, de az ebből származó előny esetleg kiegyenlítheti a hátrányokat. Mindenesetre nagy vétek emiatt ekkora lármát csapni. De ha a súrlódás szert tesz valamilyen gépezetre, ha az elnyomás és rablás szervezetté válik, akkor azt mondom, szabaduljunk meg ettől a gépezettől. Más szóval: ha egy oly nemzet kebelében, amely arra vállalkozott, hogy a szabadság menedéke legyen, a lakosság egyhatoda rabszolga, s ha egy idegen hadsereg igazságtalanul lerohan és meghódít egy egész országot, ott statáriumot hirdet ki, akkor, azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy a becsületes emberek fellázadjanak, és forradalmat hajtsanak végre. S ezt a kötelességüket még sürgetőbbé teszi az a tény, hogy nem a mi országunkat rohanták le, hanem a mi hadseregünk tört be egy idegen országba.

Paley, aki erkölcsi kérdésekben sokak szemében elismert tekintély, "A polgári kormány iránti köteles engedelmesség" című fejezetében minden állampolgári kötelezettséget a célszerűségre vezet vissza, majd kifejti, hogy "amíg az egész társadalom érdeke kívánja - tehát amíg a fennálló kormánnyal szembeni ellenállást vagy a kormány megváltoztatását nem lehet megvalósítani anélkül, hogy a közösségnek ebből hátránya ne származna -, addig, de csak addig, Isten akarata, hogy engedelmeskedjünk a kormánynak... Ha ezt az elvet elfogadjuk, az ellenállás igazságos voltát mindenkor egyfelől a veszély és a sérelmek nagyságának, másfelől az orvoslás valószínűségének és terhének mérlegelésére vezethetjük vissza." Ezt, mondja, mindenkinek magának kell eldöntenie. Paley azonban, úgy látszik, egyáltalán nem gondolta át azokat az eseteket, amelyekre a célszerűség elve nem vonatkozik, tehát amidőn a népnek, valamint az egyénnek igazságot kell tennie, bármibe is kerül. Ha egy fuldokló embertől igazságtalanul elragadtam egy deszkaszálat, vissza kell adnom neki, még ha én magam fulladok is bele a vízbe. Ez a követelmény, Paley szerint, számomra hátrányos volna. De aki ilyen esetben megmentené az életét, az megérdemli, hogy elveszítse. E népnek nem szabad rabszolgákat tartania, s nem szabad Mexikó ellen hadat viselnie, még akkor sem, ha ennek következtében megszűnne nép lenni. A nemzetek a maguk gyakorlatában Paley elvét követik; de vajon állíthatja-e bárki is, hogy Massachusetts a jelenlegi válságban éppenséggel helyesen cselekszik?

Ribanc állam, ezüst ruhás lotyó,
uszályát hordatja, de lelke csupa sár.

A massachusettsi reformot valójában nem százezer déli politikus ellenzi, hanem százezer itteni kereskedő és gazdálkodó, akinek inkább szívén fekszik a kereskedelem és a földművelés, mint az emberiesség, s aki nem hajlandó mindenáron igazságot szolgáltatni a rabszolgáknak és Mexikónak. Én nem távoli ellenségekkel vitatkozom, hanem azokkal, akik itt nálunk együttműködnek velük, teljesítik azoknak a távoliaknak parancsait, akik nélkül az utóbbiak ártalmatlanok volnának. Azt mondogatjuk, hogy a tömeg éretlen, de csak azért olyan lassú a javulás, mert a kevesek lényegében nem bölcsebbek és okosabbak, mint a sokaság. Nem annyira az a fontos, hogy sokan legyenek jók, mint inkább az, hogy legyen valahol tökéletes jóság, mert az majd az egésznek kovásza lesz. Ezren és ezren akadnak, akik elvben ellenzik a rabszolgaságot és a háborút, de megszüntetésére érdemben semmit se tesznek; akik Washington és Franklin gyermekeinek vallják magukat, de csak ölbe tett kézzel ülnek, s azt mondogatják, nem tudják, mitévők legyenek - s nem esznek semmit. Sőt akik a szabadság kérdését a szabadkereskedelem kérdése mögé helyezik, s akik ebéd után az újságban a napi árfolyamokat a legfrissebb mexikói hadijelentésekkel egyetemben a legnagyobb nyugalommal olvassák, s talán mindkettő felett elbóbiskolnak. Mi a becsületes ember, a hazafi mai árfolyama? Csak haboznak, sajnálkoznak, olykor peticionálnak, de komoly, hatékony lépéseket nem tesznek. Csak várják, jóindulatúan, hogy más orvosolja a bajokat, hogy többé ne kelljen sajnálkozniuk miattuk. Vagy legfeljebb leadják voksukat, ami nem kerül semmibe, s bátorító szavakat motyognak, jó szerencsét kívánnak az igazságnak, ahogy elhalad mellettük. Egy erényes emberre az erény kilencszázkilencvenkilenc támogatója esik; pedig hát könnyebb egy dolog tulajdonosával, mint ideiglenes őrzőjével tárgyalni.

Minden szavazás egyfajta játék, mint a dáma vagy az ostábla, egy árnyalatnyi erkölccsel vegyítve, játék a jóval és rosszal, erkölcsi kérdésekkel, s persze fogadnak is az eredményre. A szavazók személye nem szerepel a tétek közt. Talán úgy adom le a szavazatomat, ahogy helyesnek tartom, de azzal már nem sokat törődöm, hogy győzedelmeskedik-e a jó vagy sem. A döntést a többségnek engedem át. Kötelezettsége tehát sohasem emelkedik a célszerűség fölé. Még ha az igazságosságra szavazunk, azzal se teszünk semmit érte. Csak erőtlenül kifejezésre juttatjuk embertársaink előtt azt az óhajunkat, hogy győzedelmeskedjék. A bölcs ember azonban nem szolgáltatja ki az igazságosságot a véletlen kényének-kegyének, s nem kívánja, hogy a többség erejéből győzedelmeskedjék. A tömegek tettei nem sok erényről tanúskodnak. Ha a többség végül is a rabszolgaság megszüntetésére fog szavazni, ennek az lesz az oka, hogy közömbössé vált a rabszolgaság iránt, vagy hogy már nemigen lesz rabszolgaság, amelyet szavazatával megszüntethetne. Akkor már csak ők lesznek rabszolgák. Csak annak a szavazata siettetheti a rabszolgaság megszüntetését, aki a szavazatával saját szabadságáról tanúbizonyságot tesz.

Baltimore-ban vagy másutt, úgy hírlik, pártgyűlést hívnak össze, amelyen elsősorban lapszerkesztők és hivatásos politikusok vesznek majd részt, hogy elnökjelöltet válasszanak; de, gondolom én magamban, mit számít egy független, intelligens és tiszteletre méltó embernek, milyen döntésre jutnak. Hát nem élvezzük-e majd mindenképpen bölcsességének és becsületességének hasznát? Nem számíthatunk-e néhány független szavazatra? Nincs ebben az országban számos olyan egyéniség, aki nem jár el pártgyűlésekre? Bizony nincs! Mert azt látom, hogy az úgynevezett tiszteletre méltó ember azonnal feladja korábbi álláspontját, s kétségbeesik országa miatt, holott az országának jobb oka volna kétségbeesni őmiatta. Mert tüstént az egyik, ilyen módon megválasztott jelölt mellett sorakozik fel, mint az egyetlen rendelkezésre álló mellett, amivel arról tesz tanúságot, hogy a demagógok céljaira ő maga is mindig rendelkezésre áll. Szavazata nem ér többet, mint bármely elvtelen idegené vagy egy itteni, megvásárolt bérencé. Mit adnék egy emberért, aki valóban ember, s akinek - ahogy a szomszédom mondja - olyan gerince van, amelyen nem lehet csak úgy egyszerűen átdugnunk a kezünket! Statisztikáink hamisak, a népesség száma, amit megadnak, túlságosan nagy. Hány ember jut ebben az országban ezer négyzetmérföldre? Alig egy. Hát nem vonzza Amerika a letelepedőket? Az amerikai immár öreg szabadkőművessé zsugorodott, akit, kifejlett nyájösztönéről és intellektusának, valamint derűs önbizalmának szembeszökő hiányáról lehet felismerni; akinek első és legfőbb gondja, alighogy a világra jött, hogy meggyőződjék, a szegényházak jó állapotban vannak-e; s mielőtt még törvényesen férfiöltözéket ölthetne magára, máris alapítványra gyűjt az özvegyeknek és árváknak, egyszóval aki csak akkor vállalja az élet kockázatát, ha számíthat a biztosítótársaság segítségére, hogy az majd illőn eltemeti.

Az embernek természetesen nem kötelessége, hogy a rossz - bármilyen irtózatos légyen is az - kiirtásának szentelje magát; lehet más, tisztességes foglalatossága is, ami leköti; de az mindenképpen kötelessége, hogy a rosszért ne vállalja a felelősséget, s ha mar egyébként nem foglalkozik vele, legalább ne segítse elő. Ha más elfoglaltságoknak és tervezgetéseknek szentelem magamat, legalább arra kell vigyáznom, hogy eközben ne akaszkodjak másvalaki nyakába. Előbb el kell engednem a nyakát, hogy ő is folytathassa a maga tervezgetéseit. Figyeljük csak meg, milyen durva következetlenségeket tűrünk el. Egyes polgártársaim fülem hallatára így beszélnek: "Csak azt szeretném látni, hogy kivezényeljenek egy rabszolgalázadás elfojtására vagy Mexikóba, majd meglátják, megyek-e", ám ugyanezek az emberek gondoskodtak a maguk helyettesítéséről - közvetlenül a kormány támogatásával, közvetve pedig a pénzükkel. A katonát, aki megtagadja, hogy igazságtalan háborúban részt vegyen, megtapsolják azok, akik az igazságtalan háborút viselő kormánytól a segítséget nem tagadják meg. Épp azok tapsolják meg, akiknek határozatát megszegi, autoritását semmibe veszi; mintha az állam olyannyira bánná bűneit, hogy felfogad valakit, aki - amíg ő bűnözik ­ ostorozza, de annyira már nem bűnbánó, hogy a bűnözésről akár csak egyetlen percre is lemondjon. Így aztán a rend és a polgári kormányzat nevében arra késztetnek minket, hogy hódolattal adózzunk önnön aljasságunknak, s támogassuk. A bűn miatti első pirulásunkat közömbösség követi, az immorálisból amorális lesz, s ez nem is olyan felesleges ahhoz az élethez, amit kialakítottunk magunknak.

Épp a legáltalánosabb és legelterjedtebb tévedés fenntartásához van a legnagyobb önzetlenségre szükség. Annak az enyhe szemrehányásnak, amely a hazafiság erényét általában éri, leginkább a nemes lelkek vannak kitéve. Akik helytelenítik a kormány jellegét és intézkedéseit, s mégis hűségesek iránta, és támogatják, kétség nélkül épp a leglelkiismeretesebb támogatói, s ezért gyakran ők a reformok legnagyobb kerékkötői. Egyesek petícióval fordulnak Massachusetts államhoz, hogy bontsa fel az Uniót, ne vegyen tudomást az elnök határozatairól. Miért nem bontják fel ők maguk a köztük és az állam közti Uniót; s ahelyett, hogy megtagadnák, miért fizetik be adójukat az államkincstárba? Hát nem ugyanolyan viszonyban vannak-e ők Massachusetts állammal, mint Massachusetts állam az Unióval? És nem ugyanazok az okok akadályozzák-e meg, hogy az állam ellenszegüljön az Uniónak, mint amelyek megakadályozták, hogy ők maguk ellenszegüljenek az államnak?

Hogyan elégedhet meg valaki azzal, hogy csak véleménye van, s még élvezi is ezt? Miféle élvezetet talál ebben, ha történetesen az a véleménye, hogy sérelem érte? Ha a szomszédunk csak egyetlenegy dollárral becsap minket, nem elégszünk meg azzal, hogy tudjuk: becsapott, vagy azzal, hogy ezt megmondjuk neki, sőt még azzal se, hogy megkérjük, fizesse vissza, ami jár nekünk, hanem hatékony lépéseket fogunk tenni a teljes összeg visszaszerzésére, s gondoskodni fogunk róla, hogy többé ne csaphasson be minket. Az elveken alapuló cselekvés, az igazságosság felismerése és érvényre juttatása megváltoztatja a dolgokat és a viszonyokat; lényegében tehát forradalmi cselekvés, amely nem fér meg pusztán azzal, ami volt. Nemcsak államokat és egyházakat választ szét, hanem családokat is, sőt kettéhasítja magát az egyént, elkülönítve benne az ördögit az istenitől.

Vannak igazságtalan törvények - érjük be azzal, hogy engedelmeskedünk nekik, vagy próbáljuk meg orvosolni őket, vagy csak addig engedelmeskedjünk nekik, amíg az orvoslásuk nem sikerül, vagy szegjük meg máris őket? A miénkhez hasonló kormányok uralma alatt élő emberek általában azt hiszik, várniuk kell addig, amíg végre sikerül a többséget rávenniük, hogy változtassa meg a törvényeket. Azon a nézeten vannak, hogy ha ellenszegülnek, az orvoslás ártalmasabb lesz, mint maga a baj. Csakhogy épp a kormány bűne, hogy az orvoslás ártalmasabb, mint a baj. A kormány teszi azt ártalmasabbá. Miért nem tesz többet a reformok siettetéséért és bevezetéséért? Miért nem tartja becsben a bölcs kisebbséget? Miért üvölt és ellenkezik, mielőtt még bármilyen sérelem érte volna? Miért nem bátorítja a polgárait, hogy legyenek éberek, mutassanak rá a hibáira, és cselekedjenek különbül, mint ahogy ő - a kormány - szeretné? Miért feszíti meg mindig Krisztust, miért átkozza ki Kopernikuszt és Luthert, miért kiáltja ki Washingtont és Franklint lázadónak?

Azt hihetnénk, az egyetlen vétek, amelyet a kormány sohasem vett fontolóra, tekintélyének szándékos és tényleges megtagadása, mert másként miért nem szabott ki rá határozott, megfelelő és arányos büntetést? Ha egy vagyontalan ember csak egyszer is megtagadja, hogy az államnak kilenc shillinget fizessen, máris börtönbe dugják, s hozzá oly időre, amelyet semmilyen, előttem ismert törvény nem korlátoz; s tartamát csakis azoknak kénye-kedve szabja meg, akik becsukták. De ha ugyanez az ember kilencvenszer kilenc shillinget ellop az államtól, egykettőre szabadon engedik.

Ha az igazságtalanság az államgépezet elkerülhetetlen súrlódása, akkor nyugodjunk bele: talán egyszer mégis simára kopik - a gépezet előbb-utóbb biztosan elkopik. Ha az igazságtalanságnak van valamilyen kizárólagos rugója, csigája, kötele vagy forgattyúja, akkor esetleg azt is figyelembe kell vennünk, vajon az orvosság nem lesz-e rosszabb, mint a baj; de ha a baj olyan jellegű, hogy másokkal szemben az igazságtalanság eszközének szerepére akar kényszeríteni minket, akkor, azt mondom, szegjük meg a törvényt. Legyen az életünk ellensúrlódás, amely megállítja a gépezetet. De attól mindenképpen óvakodnom kell, hogy odaadjam magamat a rossznak, amit kárhoztatok.

Ami azoknak az intézkedéseknek foganatosítását illeti, amelyeket az állam a bajok orvoslására kitervelt, ezekről mit sem tudok. Túlságosan hosszadalmasak, megvalósításukhoz talán egy emberélet se lesz elég. Nekem más elfoglaltságaim vannak. Én voltaképpen nem azért jöttem e világra, hogy itt boldogabb életet teremtsek, hanem hogy éljek, akár jó itt, akár nem. Nem kell mindent csinálnunk, csak valamit, de azért, mert nem tudunk mindent csinálni, még nem kell okvetlenül valami rosszat csinálnunk. Éppoly kevéssé az én dolgom, hogy petíciókat menesszek a kormányzónak vagy a törvényhozásnak, mint ahogy nem az ő dolguk, hogy petíciókat küldözgessenek nekem; s ha még csak nem is hederítenek a petícióra, mitévő legyek? Erre az esetre az állam semmiféle megoldásról nem gondoskodott; már az alkotmánya maga is rossz. Ez talán túl szigorú, makacs és merev bírálatnak tűnik; de a legnagyobb gyengédséggel és megértéssel kell kezelni az egyetlen szellemet, mely méltányolni tudja vagy megérdemli. Így van ez minden jobbra fordulásnál, születésnél, halálnál - görcsbe rántja a testet.

Nem habozom kimondani, hogy mindazoknak, akik abolicionistáknak vallják magukat, azonnal meg kellene tagadniuk minden hatékony személyi és anyagi támogatást a massachusettsi kormánytól, s nem volna szabad kivárniuk, amíg ők kerülnek többségbe, s diadalra juttatják az igazságosságot. Szerintem elég, ha Isten az ő oldalukon van, más egyébre nem kell várniuk. Hisz minden ember, aki felebarátjánál igazabb, eleve egyfőnyi többséget képvisel.

Ezzel az amerikai kormánnyal, vagyis a képviselőjével: ennek az államnak kormányával évente mindössze egyszer találkozom közvetlenül, szemtől szembe - az adó szedő személyében; ez az egyetlen alkalom, amikor egy magamfajta ember szükségképpen találkozik a kormánnyal, s ilyenkor jól érthetően így szól hozzám: ismerj el; s e tekintetben az a legegyszerűbb, leghatékonyabb és az adott körülmények közt a legkívánatosabb tárgyalási mód, amely kifejezésre juttatja elégedettségem és iránta érzett szeretetem csekély voltát, ha megtagadom az elismerését. Udvarias felebarátom, az adószedő az az ember, akivel tárgyalnom kell - hisz végeredményben emberekkel és nem pergamennel perlekedem -, ő pedig saját jószántából vállalta a kormány képviseletét. Hogyan tudhatná meg, ki ő, és mit tesz a kormány tisztviselőjeként, vagy emberként, ha nem kényszerül rá, hogy eltűnődjön rajta, vajon úgy viselkedjék-e velem, mint tiszteletet érdemlő felebarátjával, felebarátjával és jóindulatú emberrel, vagy pedig mint őrülttel és békebontóval, s nem kell-e arra törekednie, hogy ennek az akadálynak ellenére felebaráti magatartást tanúsítson, s hogy ne kísérjék tettét azzal összhangban levő goromba és heves gondolatok vagy szavak? Tudva tudom, hogy ha ezer, ha száz, ha tíz ember, akit meg tudok nevezni - csak tízbecsületes ember, sőt ha csak egyetlenegy becsületes ember ebben a Massachusetts államban a rabszolgatartást megszüntetve megtagadná a társas viszonyt, s emiatt börtönbe vetnék: ez az amerikai rabszolgaság végét jelentené. Nem számít az, milyen csekélynek látszik az első lépés; a helyes cselekvés mindörökre szól. De mi inkább csak beszélünk róla: ez, mondjuk, a mi küldetésünk. Több tucat újság áll a reform szolgálatában, de ember egyetlenegy se. Ha nagyra becsült szomszédom, az állam küldötte, aki napjait a tanácsteremben az emberi jogok megoldásának óhajtja szentelni - ahelyett, hogy Karolinában börtönnel fenyegetnék, massachusettsi börtönben ülne, abban az államban, amely a rabszolgaság bűnét testvérállamának nyakába akarja varrni - jóllehet kettőjük viszályának okát jelenleg csak a vendégszeretet hiányában tudja megjelölni -, akkor a törvényhozás nem halasztaná el ezt a kérdést a következő télig.

Egy olyan kormány uralma alatt, amely bárkit is igazságtalanul bebörtönöz, az igaz embernek börtönben a helye. Manapság a megfelelő hely, az egyetlen hely, amelyről Massachusetts a szabadabb és kevésbé csüggedt lelkületű polgárai számára gondoskodott, a börtön. Az állam saját maga rekeszti, zárja ki őket a területéről, miután ők elvi okokból már kirekesztették magukat. A szökött rabszolga, a becsületszóra szabadon bocsátott mexikói hadifogoly, s az a fajával szemben elkövetett igazságtalanságokat jött ide felpanaszolni, itt találja meg ezen az elkülönített, de szabadabb tiszteletreméltóbb területen, ahová az állam azokat rakja, akik nem vele, hanem ellene vannak - az egyetlen épületben, ahol egy szabad ember egy rabszolgatartó államban becsülettel lakhatik. Aki azt hiszi, hogy befolyása ott semmivé válik, hangja többé nem sérti az állam fülét, immár nem falon belüli ellenség, az nem tudja, mennyivel erősebb az igazság, mint a tévedés, mennyivel ékesszólóbban és hatékonyabban tud szembeszállni az igazságtalansággal az, aki már valamennyire a saját bőrén tapasztalta. Adjuk le teljes szavazatunkat, ne csak egy darab papírt, vessük latba egész befolyásunkat. A kisebbség tehetetlen, amíg a többséghez igazodik; így még csak nem is kisebbség. De ha teljes súlyával opponál, akkor ellenállhatatlan. Ha az állam az elé az alternatíva elé kerül, hogy minden igaz embert börtönben tartson, vagy hogy abbahagyja a háborút, és megszüntesse a rabszolgaságot, nem fog habozni, melyiket válassza. Ha ezer ember nem fizetné ki az ez évi adóját, ez lenne olyan erőszakos és véres cselekedet, mint ha kifizeti, s ezzel lehetővé teszi az államnak, hogy erőszakosságot kövessen el, és ártatlan vért ontson. Tulajdonképpen ez a vértelen forradalom meghatározása, ha ilyen forradalom egyáltalán lehetséges. Ha az adószedő vagy bármely más közhivatalnok megkérdi tőlem - mint ahogy az egyik megkérdezte -, "mitévő legyek", erre azt felelem, "ha tényleg tenni akar valamit, mondjon le az állásáról". Ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet, s a közhivatalnok leköszön az állásáról, a forradalom megvalósult. De tegyük fel, hogy vér fog folyni. Hát nem folyik egyfajta vér akkor is, ha valakinek a lelkiismeretét sebzik meg? Ezen a seben az ember igazi embersége és örökléte csordul ki, s örökkévaló halálra vérzik. Ezt a vért látom most folyni.

A törvénysértő bebörtönzéséről szóltam s nem a vagyonának elkobzásáról - jóllehet mindkettő ugyanazt a célt szolgálja -, mert akik a legtisztább igazságosság mellett állnak ki, s így a legveszedelmesebbek a korrupt állam számára, azok vagyongyűjtésre rendszerint kevés időt fordítanak. Az ilyeneknek az állam viszonylag csekély szolgálatot tesz, s így már a csekély adó is túlzottnak látszhatik, kiváltképpen ha az adózók arra kényszerülnek, hogy két kezük munkájával keressék meg. Ha létezne olyan ember, akinek a megélhetéshez pénzre egyáltalán nincs szüksége, akkor még az állam is habozna, hogy pénzt követeljen tőle. De a gazdag ember – nem akarok személyeskedni – mindenkor eladja magát annak az intézménynek, mely gazdaggá teszi. Kiélezve a dolgot, azt mondhatnám minél több pénz, annál kevesebb erényesség, mivel a pénz az ember és az általa áhított dolgok közt áll, s hozzásegíti az embert az utóbbiakhoz, az pedig bizonyos, hogy  pénzt szerezni nem nagy erény. Igen sok kérdést elhallgattat, amit máskülönben az embernek meg kellene válaszolnia, így pedig az egyetlen kérdés, amit felvet, az a nehéz, de felesleges probléma, hogy miképpen költse el. Így az erkölcsi talaj kicsúszik a lába alól. Életlehetőségei ugyanolyan arányban fogyatkoznak, amilyen arányban gyarapodnak az úgynevezett "anyagi eszközei". A gazdag ember az önfejlesztés érdekében nem is tehet okosabbat, mint hogy igyekszik megvalósítani azokat a terveket, amelyek még szegénysége idején fogantak meg benne. Krisztus olyképpen válaszolt a Heródes-pártiaknak, ahogy megérdemelték. "Mutassátok nékem az adópénzt" - mondta, mire az egyikük kivett a zsebéből egy dénárt; mert ha olyan pénzt használ valaki, amelyen a császár képe van, s amelyet a császár hozott forgalomba s tett értékessé, vagyis ha valaki az állam embere, s élvezi a császár uralmának előnyeit, akkor fizessen is vissza valamit a magáéból, ha a császár ezt követeli tőle. "Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek" - amitől nem lettek bölcsebbek, nem tudván, melyik melyik, hisz nem is akarták tudni.

Ha elfogulatlanabb felebarátaimmal beszélgetek, azt tapasztalom, akármit is mondanak e kérdés fontosságáról és komolyságáról, a közbéke miatti aggodalmaikról, a lényeg mégis az, hogy nem mondhatnak le a fennálló kormány védelméről, s rettegnek attól, hogy az iránta tanúsított engedetlenség a vagyonukra és családjukra nézve milyen következményekkel járna. Ami engem illet, még csak gondolni se akarok arra, hogy valaha is az állam védelmére szoruljak. De ha megtagadom az állam autoritását, amikor megjelenik az adóívvel, egykettőre elveszi és eltékozolja minden vagyonomat, vég nélkül zaklat engem és gyermekeimet. Ezt nehéz elviselni. És ez aztán lehetetlenné teszi, hogy becsületesen és ugyanakkor - ami a külsőleges dolgokat illeti - kényelmesen éljünk. Nem lesz érdemes vagyont gyűjteni, hisz az is biztosan újból veszendőbe megy. Legjobb, ha földet bérelünk, vagy valahol engedély nélkül letelepszünk, csak keveset termelünk s azt is gyorsan megesszük. Magunkba zárkózva kell élnünk, csak magunkra támaszkodhatunk, motyónkat becsomagolva útra készen kell tartanunk, s ne legyen sok elintézetlen ügyünk. Törökországban is meggazdagodhatunk, ha a török kormánynak minden tekintetben jó alattvalói vagyunk. "Ha az államot az észszerűség elvei irányítják - mondja Konfucius -, akkor a szegénység és a nyomor szégyenletes dolog, ha viszont az államot nem az észszerűség elvei irányítják, akkor a gazdagság és a kitüntetés lesz szégyen." Nem: amíg nincs szükségem rá, hogy Massachusetts valamilyen távoli déli kikötőben, ahol a szabadságom veszélyben forog, kiterjessze fölém védőkarjait, vagy ameddig csak az a szándékom, hogy odahaza békés vállalkozással gyűjtsek vagyont, addig megengedhetem magamnak, hogy megtagadjam az engedelmességet Massachusetts iránt, s a birtokomra és életemre való jogát kétségbe vonjam. Minden szempontból kevesebbe kerül kitenni magamat az állam iránti engedetlenségért járó büntetésnek, semmint engedelmeskedni. Mert ez esetben kevesebbnek érezném magamat.

Néhány esztendővel ezelőtt az állam megjelent nálam az egyház nevében, s felszólított, hogy egy bizonyos összeggel járuljak hozzá egy lelkész eltartásához - ennek a lelkésznek prédikációira az apám eljárt, én azonban sohasem. "Fizess - mondta az állam -, vagy börtönbe kerülsz." Megtagadtam a fizetést, de, sajnos, valaki jobbnak tartotta, ha fizet helyettem. Nem láttam be, miért kell a tanítónak a pap eltartására adót fizetnie, s miért nem kell a papnak a tanító eltartás ára. Hiszen én nem állami tanító voltam, hanem önkéntes díjazásból tartottam fenn magamat. Nem láttam be, hogy a népfőiskola miért ne szedhetne az állam támogatásával éppúgy adót, mint az egyház. Ám a városi tanácsos kívánságára beleegyeztem, hogy valami ilyesféle írásbeli nyilatkozatot tegyek: ezennel mindenkinek tudomására hozom, hogy én, Henry Thoreau nem óhajtom, hogy bármiféle testület tagjának tekintsenek, amelyhez nem csatlakoztam." Ezt átadtam a városi írnoknak, s azóta is őnála van. Az állam ilyen módon tudomásul vette, hogy nem óhajtom, hogy az egyház tagjának tekintsenek, s többé nem is támasztott hasonló követelést velem szemben, jóllehet kijelentette, hogy az akkori, eredeti vélelmezéséhez ragaszkodnia kell. Ha név szerint ismertem volna, sorban kiléptem volna valamennyi társaságból, amelybe sohasem léptem be; de nem tudtam, hol találom meg a teljes névjegyzéket.

Hat éve nem fizetek fejadót. Ezért egyszer egy éjszakára börtönbe zártak, s ahogy ott álltam, és elnéztem a két-három láb vastag, tömör kőfalat, az egy láb vastag fa- és vasajtót, a vasrácsot, amelyen épp csak átszűrődött a fény, akarva, nem akarva elcsodálkoztam rajta, milyen ostoba szervezet: úgy bánik velem, mintha csak hús, vér és csont volnék, amelyet bezárhat. És ez a szervezet íme arra az eredményre jutott, hogy így veheti leginkább hasznomat, s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy netán a jószolgálataimat is igénybe vehetné. Beláttam, hogy köztem és polgártársaim közt ugyan kőfal meredezik, de van még egy ennél sokkal magasabb fal is, amelyet meg kellene mászniuk vagy át kellene törniük, hogy olyan szabadok legyenek, mint én. Egy pillanatra sem éreztem rabnak magamat; amikor falat húztak itt, csak pocsékolták a követ meg a maltert. Úgy éreztem magamat, mintha összes polgártársaim közt egyedül én fizettem volna adót. Nyilvánvalóan fogalmuk se volt, hogyan bánjanak velem, s ezért pimaszul viselkedtek. Minden fenyegetésük és minden udvariaskodásuk merő félreértésről tanúskodott; mert azt hitték, az a leghőbb vágyam, hogy a kőfal túlsó oldalán álljak. Csak mosolyogni tudtam rajta, milyen gondosan rálakatolták az ajtót elmélkedéseimre, amelyek minden engedély és akadály nélkül követték őket ki a szabadba, pedig hát egyedül ezek voltak igazán veszedelmesek. Mivel engem nem tudtak elérni, hát elhatározták, hogy a testemet büntetik meg, akár a kamaszok, ha nem tudnak odaférkőzni valakihez, akire haragszanak, hát a kutyáján verik el a port. Az állam - most rájöttem - féleszű, s éppúgy retteg, mint a magányos vénkisasszony; aki retteg az ezüstkanalaiért, s a barátait nem tudja megkülönböztetni az ellenségeitől. A még megmaradt tiszteletemet is elvesztettem iránta, már csak szántam.

Tehát az állam az ember intellektuális vagy morális érzetével szándékosan sohasem száll szembe, csak a testével: az érzékszerveivel. Az állam fegyvere nem a magasabb rendű értelem vagy tisztesség, hanem a magasabb rendű fizikai erő. Nem arra születtem, hogy kényszert alkalmazzanak velem szemben. A magam módján akarok lélegezni. Hadd lássuk, ki az erősebb. Mennyi ereje van a sokaságnak? Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én. Az ilyen emberek arra kényszerítenek, hogy hozzájuk hasonlóvá váljak. De azt még sohasem hallottam, hogy a tömeg arra kényszerített volna valakit, hogy így vagy úgy éljen. Miféle élet volna az? Ha olyan kormánnyal kerülök szembe, amely azt mondja nekem: "pénzt vagy életet", miért rohannak odaadni neki a pénzemet? Lehet, hogy szorult helyzetben van, s nem tudja, mitévő legyen, de ezen én nem segíthetek. Neki kell segítenie önmagán, ahogy azt én is teszem. Ezen nem érdemes siránkozni. A társadalmi gépezet sikeres működéséért nem én vagyok felelős. Én nem vagyok a gépész fia. Ha egy makk és egy gesztenye egymás mellett esnek le a földre, egyik sem marad tétlen, hogy ezáltal helyet csináljon a másiknak, mindegyik a saját törvényeinek engedelmeskedik; csíráznak, növekednek, virágzanak, ahogy csak tudnak, mígnem az egyik esetleg beárnyékolja és tönkreteszi a másikat. Ha egy növény nem bír természetének megfelelően élni, elpusztul, s ugyanígy az ember is.

A börtönben töltött éjszaka újszerű és elég érdekes élmény volt számomra. Amikor beléptem, a rabok ingujjban tereferéltek az ajtóban, élvezték az esti levegőt. De a börtönőr rájuk szólt: "Gyerünk, fiúk, záróra", mire szétszéledtek, hallottam lépteik hangját, ahogy visszatértek kongó lakosztályaikba. A börtönőr így mutatta be nekem a cellatársamat: "príma legény és okos ember". Amikor ránk zárta az ajtót, cellatársam megmutatta, hova akasszam a kalapomat, s elmondta, mit s hogyan csinál itt. A helyiségeket havonta egyszer meszelték, s a miénk volt a legtisztább, a legegyszerűbben berendezett, s valószínűleg a legtakarosabb lakás az egész városban. Cellatársam persze megtudakolta, hova valósi vagyok, s miért kerültem ide. Megmondtam neki, s aztán én is megkérdeztem tőle, miért került ide ­ persze feltételeztem, hogy becsületes ember, s az adott körülmények közt, azt hiszem, az is volt. "Azzal vádolnak - mondta -, hogy felgyújtottam egy pajtát, pedig nem gyújtottam fel." Amennyire ki tudtam bogozni a dolgot, valószínűleg az történt, hogy részegen lefeküdt egy pajtában, s ott pipára gyújtott; így égett le a pajta. Okos ember hírében állt, már mintegy három hónapja ült börtönben, a tárgyalásra várva, de, mondta, még ugyanennyi ideig kell várnia. Egészen otthonosan érezte itt magát, elégedett volt, hisz kosztot-kvártélyt kapott, s úgy gondolta, jól bánnak vele.

Ő az egyik ablaknál helyezkedett el, én a másiknál. Rájöttem, hogy aki huzamosabb időt tölt itt, annak az a fő foglalkozása, hogy kinéz az ablakon. Hamarosan elolvastam az összes röpiratot, amelyet otthagytak, megvizsgáltam azokat a helyeket, ahol hajdani rabok kitörtek a börtönből, vagy egy rácsot átfűrészeltek, s meghallgattam a cella különféle lakóinak történetét; mert arra a meggyőződésre jutottam, hogy még itt is szállonganak történetek és pletykák, s ezek sohasem jutnak túl a börtönfalakon. Valószínűleg ez az egyetlen hely a városban, ahol verseket írnak, amelyeket utóbb körlevelek formájában kinyomtatnak, de nem publikálnak. Cellatársam egy egész sereg verset mutatott nekem - ezeket fiatalemberek szerezték, akiket szökési kísérlet közben rajtakaptak, s ezért úgy álltak bosszút, hogy e verseket énekelték.

Igyekeztem minél többet kipréselni rabtársamból, mert attól tartottam, többé nem találkozom vele. De egy idő után megmutatta, melyik az én ágyam, s megkért, fújjam el a lámpát.

Ez az itt töltött éjszaka olyan volt, mintha egy távoli országban utaztam volna, amelyet nem is reméltem, hogy valaha megláthatok. Úgy tűnt, mint. ha még sohasem hallottam volna a toronyóra ütését, sem a városka esteli hangjait; mert nyitott ablakoknál aludtunk, amelyek a rácson belül voltak Mintha szülőhelyemet a középkor fényében láttam volna: Concord folyónk a Rajnává változott át, lovagok és várak látomása vonult el előttem. Az utcákon a szabad városok öreg polgárainak hangját hallottam. Akaratlan szem- és fültanúja lettem mindannak, amit a szomszédos kiskocsmában tettek és mondtak - s ez teljesen új és ritka élmény volt számomra. Most láttam csak igazán közelről szülővárosomat. Itt jóformán a belsejében voltam. Eddig még sohasem láttam az intézményeit. Ez pedig egyik különleges intézménye volt, mert ez a város megyeszékhely. Most kezdtem felismerni, miként tesznek-vesznek a lakói.

Másnap az ajtón levő nyíláson át pontosan beleillő hosszúkás-négyszögletes bádogláboskákban betolták a reggelinket. A lábosban egy fél liter csokoládé, egy darab barna kenyér meg egy vaskanál volt. Amikor beszóltak az edényekért, én, a zöldfülű vissza akartam adni, amit meghagytam a kenyeremből, de a társam megakadályozott ebben, s azt mondta, tegyem el ebédre vagy vacsorára. Kisvártatva kiengedték őt a szomszédos rétre szénát kaszálni - mindennap odament, és csak délben jött vissza. Így aztán elbúcsúzott tőlem, mondván, hogy valószínűleg nem fogunk többé találkozni.

Amikor kijöttem a börtönből - mert valaki beleavatkozott a dolgomba, és kifizette azt az adót -, nem tapasztaltam semmilyen nagy változást, mint amilyet olyan valaki tapasztalhat, aki fiatalon került börtönbe, s botorkáló, ősz emberként kerül ki onnan. S mégis, a szememben nagyobb változás ment végbe a tájon - a városon, Massachusetts államon s az egész országon -, mint amilyet az idő múlása okozhat. Most még tisztábban láttam az államot, amelyben éltem. Felismertem, mennyire bízhatom az emberekben, akik közt éltem, mint jó szomszédokban és barátokban. Baráti vonzalmaik csak a jó időkre szóltak; nem nagyon törték magukat az igazságosságért. S azt is láttam, hogy előítéleteik és babonáik következtében éppúgy különböznek tőlem, mint a kínaiak vagy a malájok, hogy az emberiességért hozott áldozataikban semmiféle kockázatot nem vállalnak, még anyagit sem, s hogy végeredményben korántsem olyan nemes lelkűek; a tolvajjal ugyanúgy bánnak, mint ahogy az velük, s azt remélik, hogy bizonyos rítusok betartásával, néhány imádsággal, meg azzal, hogy időnként egyenes, noha haszontalan úton járnak, üdvözülhetnek. Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg felebarátaimat; hisz szerintem sokan közülük még csak nem is tudják, hogy a lakhelyükön létezik olyanféle intézmény, mint a börtön.

Korábban az a szokás dívott nálunk, hogy ha egy szegény adós kijött a börtönből, ismerősei üdvözölték, keresztbe tett ujjaikon át néztek rá - ami a börtönablak rácsát jelképezte -, s úgy kérdezték: "Jó napot, hogy s mint?" Engem felebarátaim nem üdvözöltek, csak előbb rám néztek, majd egymásra, mintha hosszú útról tértem volna meg. Amikor börtönbe dugtak, épp a suszterhoz indultam, hogy elhozzak tőle egy cipőt, amelyet megjavított. Midőn másnap reggel kiengedtek, ott folytattam, ahol előző nap abbahagytam, s miután felvettem a megjavított cipőt, csatlakoztam egy áfonyát gyűjtő csoporthoz, amely már türelmetlenül várt rám, én voltam ugyanis a vezetőjük. Egy félóra múlva - mert a lovat egykettőre felszerszámozták - már az áfonyacserjék közt jártunk, a környék egyik legmagasabb dombján, két mérföldre a városkánktól, s ott már az államnak híre-hamva se volt.

Hát ez az én "börtönéletem" története.

Az útadó megfizetése alól sohasem bújtam ki, mert éppúgy szeretnék jó szomszéd lenni, mint rossz alattvaló. Ami pedig az iskolák támogatását illeti, megteszem a magamét: nevelem polgártársaimat. Nem az adóív egyik vagy másik tétele miatt tagadom meg az adófizetést. Egyszerűen azért tagadom meg az engedelmességet az államnak, hogy hatásos formában elhatároljam és távol tartsam magamat tőle. Még ha lehetséges volna, akkor se próbálnám nyomon követni a dolláromat, mígnem az állam embert vagy lőfegyvert vásárol vele - a dollár ártatlan -, de igenis nyomon szeretném követni alattvalói hűségem következményeit. A valóság az, hogy a magam módján csendben háborút üzentem az államnak, noha - ahogy ez ilyen esetekben szokásos - továbbra is igyekszem, amennyire csak lehet, minden hasznát s előnyét élvezni.

Ha mások - az állam iránti együttérzésből - kifizetik a tőlem követelt adót, csak azt teszik, amit a maguk esetében már korábban megtettek, vagyis olyan mértékben segítik elő az igazságtalanságot, hogy az már az állam kívánságait is meghaladja. Ha a megadóztatott egyén iránti helytelenül értelmezett rokonszenvből kifizetik az adóját, hogy megvédjék vagyonát, vagy megakadályozzák bebörtönzését, ez csak annak a következménye, hogy nem fontolták meg kellő bölcsességgel, egyéni érzelmeik mennyire ellenkeznek a közjóval.

Ez tehát mostani álláspontom. De ilyen esetekben az ember nem is lehet eléggé óvatos, mert egyébként makacssága vagy pedig a mások véleménye iránti túlzott tisztelet károsan befolyásolja majd tetteit. Azon kell lennünk, hogy csak azt tegye, ami rá tartozik s ami az időkkel összhangban van.

Olykor eltűnődtem: ez a nép valójában jót akar, csak tudatlan; helyesen viselkednék, ha tudná a módját; miért hozom hát felebarátaimat abba a kínos helyzetbe, hogy másként kelljen viselkedniük velem, mint ahogy szeretnének. De aztán újból elgondolkodom: ez még nem indokolja, hogy úgy tegyek, mint ők, vagy eltűrjem, hogy másoknak még nagyobb, másféle kínokat kelljen elszenvedniük. Aztán máskor meg így morfondírozok magamban: ha millió és millió ember minden hév, rosszindulat vagy személyes ellenszenv nélkül néhány shillinget követel tőlem, s ha az alkotmányuk értelmében nincs is módjuk rá, hogy ezen a követelésükön változtassanak vagy azt visszavonják, én meg nem fellebbezhetek más milliókhoz, akkor miért tegyem ki magamat ennek a mindent elsöprő nyers erőnek? A hideggel és éhséggel, a szelekkel és a hullámokkal nem szegülök szembe ilyen makacsul; ezer és ezer hasonló szükségszerűségnek szó nélkül alávetem magamat. Nem dugom a tűzbe a fejemet. De amilyen mértékben ezt az erőt részben emberi s nem pedig pusztán nyers erőnek tekintem, s ha meggondolom, hogy ezekkel a milliókkal mint embermilliókkal s nemcsak mint nyers vagy élettelen dolgokkal van kapcsolatom, akkor úgy érzem, mégis fellebbezhetek: előbb és közvetlenül tőlük a Teremtőjükhöz, aztán tőlük önmagukhoz. De ha fejemet szándékosan tűzbe dugom, akkor nem fellebbezhetek sem a tűzhöz, sem a tűz Teremtőjéhez, csak magamat hibáztathatom. Ha meggyőzném magamat, s beérhetném azzal, hogy az emberek olyanok, amilyenek, s e szerint is viselkednék velük, nem pedig bizonyos szempontból a szerint, hogy az én kívánságaimhoz és várakozásaimhoz képest milyennek kellene lenniük, és nekem milyennek kellene lennem, akkor - akár egy jó muzulmánnak és fatalistának - be kellene érnem azzal, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, s azt kellene mondanom, ez Isten akarata. S mindenekelőtt az a különbség, hogy velük vagy egy pusztán nyers, természeti erővel szállok-e szembe, hogy velük többé-kevésbé hatékonyan szembeszállhatok; de azt nem várhatom, hogy mint Orfeusz, megváltoztassam a kövek, a fák és a vadállatok mivoltát.

Egyetlenegy emberrel vagy nemzettel sem akarok perlekedni. Nem akarok szőrszálhasogató lenni, finom különbségtételekhez folyamodni, vagy felebarátaimnál jobbnak tartani magamat. Sőt azt mondhatnám, kifogást keresek, hogy alkalmazkodhassam az ország törvényeihez. Nagyon is szeretnék alkalmazkodni hozzájuk. Valójában ebből a szempontból gyanúperrel élek önmagammal szemben; minden esztendőben, amikor az adószedő megjelenik, kész vagyok megvizsgálni a szövetségi kormány és az állam cselekedeteit és magatartását meg a nép szellemét, hátha találok valamilyen kifogást az alkalmazkodásra.

Szülőnkként kell tisztelnünk hazánkat,
s ha szorgalmunkat vagy szeretetünket
e tisztelettől egyszer megtagadnánk,
viseljük terhét, és neveljük
szívünket hitre, lelkiismeretre,
s ne áhítsunk se hasznot, se hatalmat.

Az állam, azt hiszem, minden effajta munkámat hamarosan kiveszi majd a kezemből, s akkor én sem leszek honfitársaimnál különb hazafi. Az alkotmány, kevésbé magas szempontból nézve, minden hibája ellenére is nagyon jó; a törvény és a bíróságok igen tiszteletreméltóak; még ez az állam és ez az amerikai kormány is sok tekintetben csodálatos, szinte páratlan, hálánkat kiérdemlő intézmény, ahogy azt már sokan elmondták; de kissé magasabb szempontból vizsgálva olyan, amilyennek én írtam le; s még magasabb s a legmagasabb szempontból vizsgálva, ki tudja, milyen, s hogy egyáltalán érdemes-e elgondolkodni rajta?

De hát én a kormánnyal nem sokat törődöm, s a lehető legkevesebbet töprengek majd rajta. Meg ebben a világban sem élek túlságosan hosszú perceken át a kormány keze alatt. Akinek gondolatai, fantáziája és képzelőereje szabadon szárnyal, annak szemében mindaz, ami nem szárnyal szabadon, sohasem fog sokáig létezőnek látszani, s a balga uralkodók vagy reformerek végzetesen sohasem szakíthatják félbe gondolatait.

Az emberek többsége, tudom, másként gondolkodik, mint én; de azok, akik életüket hivatásuknál fogva ilyen vagy ehhez hasonló dolgok tanulmányozásának szentelik, éppoly kevéssé elégítenek ki, mint a többiek. Az államférfiak és törvényhozók, mivel teljesen a szervezeten belül élnek, sohasem láthatják azt világosan, a maga meztelenségében. Mozgásban levő társadalomról beszélnek, de nincs azon kívül levő megfigyelőhelyük. Némi tapasztalattal és ítélőképességgel rendelkezhetnek ugyan, s bizonyára sok leleményes, sőt hasznos rendszert ötlöttek ki, amiért őszinte hálával tartozunk nekik, de szellemi képességük és hasznosságuk meglehetősen szűk területre korlátozódik. Általában elfelejtik, hogy a világot nem a politika és nem a szükségszerűség kormányozza. Webster sohasem vizsgálja eléggé tüzetesen a kormányzatot, s így mérvadó véleményt nem is mondhat róla. Szavai bölcsességnek látszanak azoknak a törvényhozóknak a szemében, akik a fennálló kormány semmiféle lényeges megreformálását nem latolgatják; de a gondolkodó embereknek és azoknak a törvényhozóknak a szemében, akik minden időkre alkotnak törvényeket, meg egy pillantást se vet a témára. Ismerek olyanokat, akiknek e témára vonatkozó higgadt és bölcs elmélkedései egykettőre lelepleznék Webster szellemi kapacitásának és befogadóképességének korlátait. Ám a legtöbb reformer felületes nyilatkozataihoz s a politikusok még felszínesebb bölcsességéhez és ékesszólásához képest mégis az ő szavai úgyszólván az egyedüli értelmes és értékes megnyilatkozások, s így hálásak vagyunk az égnek érte. A többiekhez hasonlítva mindig határozott, eredeti és mindenekfelett gyakorlatias. De érdeme mégsem a bölcsesség, hanem a körültekintés. Az ügyvédek igazsága nem az Igazság, hanem a következetesség vagy a következetes célszerűség. Az Igazság mindig összhangban van önmagával, s nem az a legfőbb gondja, hogy leleplezze az igazságszolgáltatást, amely az igazságtalansággal is megférhet. Webster megérdemli, hogy az Alkotmány Védelmezőjének nevezzék, ahogyan egyesek nevezik. Valóban nem osztogat csapásokat, csak védelmez. Nem vezér, hanem csak a vezérek követője. Vezérei az 1787-es férfiak! "Sohasem próbáltam - mondja -, s nem is szándékozom megpróbálni, sohasem segítettem elő, s nem is szándékozom elősegíteni, hogy felbolygassuk a megegyezést, amelynek alapján az egyes államok unióba tömörültek" S abból kiindulva, hogy az alkotmány szentesíti a rabszolgaságot, kijelenti: "Mivel ez az eredeti szerződés részét képezi, hát ne változtassunk rajta." Különleges éleselméjűsége és képességei ellenére sem tud valamely tényt puszta politikai összefüggéseiből kiragadni, s olyképpen vizsgálni, mint amelyet feltétlenül az értelemnek kell eldöntenie, így például, hogy mi a teendőnk ma, itt Amerikában, a rabszolgaság tekintetében. Ehelyett az alanti kétségbeejtő válaszhoz folyamodik vagy menekül - s eközben kijelenti, hogy fenntartás nélkül s mint magánember beszél -, amiből a társadalmi kötelezettségeknek miféle új és különleges kódexére következtethetünk? "Az a mód, ahogy a rabszolgatartó államok kormányai ezt a kérdést szabályozzák, saját belátásuktól, valamint attól a felelősségérzettől függ, amellyel választóik, a tisztesség, emberiesség és igazságosság általános törvényei s Isten iránt viseltetnek Az emberiesség érzetéből vagy más okokból egyebütt létrejött szervezeteknek ehhez az égvilágon semmi köze. Sohasem kaptak, s nem is fognak kapni tőlem semmiféle bátorítást."

Akik az igazságnak tisztább forrását nem ismerik, folyását feljebb nem követték nyomon, azok - bölcsen - megállnak a bibliánál és az alkotmánynál, s ott isznak belőle hódolva és alázatosan; de akik látják, honnan csordogá1 alá ebbe a tóba vagy abba a medencébe, azok újból nekigyürkőznek, s továbbzarándokolnak forrása felé.

Amerikában eddig még nem akadt törvényhozói lángész. Ilyenek a világtörténelemben is csak elvétve akadnak Szónokok, politikusok, ékesszóló emberek ezrével vannak, de olyan ember eddig még nem nyitotta szóra a száját, aki napjaink gyakran vitatott kérdéseire megoldást tudna találni. Önmagáért szeretjük az ékesszólást az igazságért, amit esetleg kinyilvánít, vagy a hősiességért, amire talán lelkesít. A mi törvényhozóink még nem tanulták, milyen értéket jelent a nemzetnek a szabad kereskedelem, a szabadság, az egység és a feddhetetlenség. Még az adózás és a pénzügy, a kereskedelem, a kézműipar és a földművelés viszonylag egyszerű kérdéseinek megoldására sincs meg a szellemi képességük vagy tehetségük Ha pusztán a kongresszusi törvényhozók szószátyárkodó szellemére volnánk utalva, ha irányításukat nem helyesbítené a nép kellő tapasztalata és hangos panaszszava, akkor Amerika nem őrizhetné meg rangját a nemzetek sorában. Ezernyolcszáz esztendeje kész, bár talán ezt nem volna szabad mondanom, az Újtestamentum; de hol az a törvényhozó, akinek elég bölcsessége és gyakorlati érzéke volna ahhoz, hogy kihasználja a fényt, amelyet az a törvényhozás tudományára áraszt?

A kormányhatalom, még az is, amelynek hajlandó vagyok alávetni magamat - mert örömest engedelmeskednék azoknak, akik nálam többet tudnak, s helyesebben viselkednek, sőt sok dologban még azoknak is, akik nálam se többet nem tudnak, s nem is viselkednek helyesebben -, a kormányhatalom, mondom, még mindig tökéletlen: ahhoz, hogy feltétlen igazságos legyen, az alattvalók szentesítésére és beleegyezésére volna szüksége. Nem lehet teljes joga személyemre és vagyonomra, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. Az abszolút egyeduralomtól a korlátozott egyeduralom felé, a korlátozott egyeduralomtól a demokrácia felé történő haladás az egyén igazi tisztelete felé való haladást jelenti. Még a kínai filozófus is elég bölcs volt ahhoz, hogy a birodalom alapjának az egyént tekintse. Vajon a demokrácia, mai formájában, a kormányzás legtökéletesebb módját testesíti-e meg? Nem volna-e lehetséges még egy lépést tenni az emberi jogok elismerése és megszervezése felé? Addig nem lesz igazán szabad és felvilágosult az állam, amíg az egyént, mint magasabb és független hatalmat: mint saját hatalmának és autoritásának forrását el nem ismeri, s nem ennek megfelelően bánik vele. Képzeletben elgyönyörködöm egy olyan államon, amely végre megengedheti magának, hogy minden emberhez igazságos legyen, s az egyénnel úgy bánjon, mint felebarátjával; amely még azt sem tartaná a nyugalmával összeférhetetlennek, hogy egyik-másik egyén távol tartja magát tőle, se nem avatkozik bele az ő dolgába, se nem hagyja magát abba belevonni, feltéve, hogy az illető teljesíti minden felebaráti és embertársi kötelességét. Az az állam, amely ilyen gyümölcsöt terem, s hagyja, hogy az, mihelyt megérik, lehulljon, előkészíti az útját egy még tökéletesebb és nagyszerűbb államnak, amelyet szintén elképzeltem magamnak, de eddig még sehol sem láttam.

 

Walden
Szőllősy Klára fordítása (1969)

Részletek a könyvből:

A gazdaságról

Valaki azt mondja nekem: "Miért nem takarékoskodik? Hiszen úgy tudom, szeret utazni: felülhetne a vonatra, még ma elmehetne Fitchburgbe, látná az országot." Igen ám, de nekem is megvan a magamhoz való eszem! Tapasztaltam, hogy a leggyorsabban az utazik, aki gyalog jár. Azt felelem az ismerősömnek: versenyezzünk, melyikünk ér oda előbb. A távolság harminc mérföld, az útiköltség kilencven cent. Ez kis híján egy teljes napszám. Én még emlékszem rá, hogy ennek a vasútvonalnak az építkezésén hatvan cent napszámot fizettek a munkásoknak. Nos, én elindulok most ebben a minutában gyalog, és estére odaérek; hetekig vándoroltam már ilyen tempóban. Barátom időközben megkeresi az útiköltségre valót, és valamikor a holnapi nap folyamán érkezik oda, vagy esetleg ma későn este, ha olyan szerencsés volt, hogy megfelelő munkát kapott. Ahelyett, hogy Fitchburgbe menne, a nap nagyobb részét mindenesetre itthon tölti és végigdolgozza. És így, ha a vasút a világot átérné, azt hiszem, én akkor is mindig megelőzném: ami pedig az ország megismerését, a tapasztalatgyűjtést illeti, azt hiszem már csak lóhátról beszélnék vele.

Ez az egyetemes törvény, ezen senki nem változtathat, és a vasútra nézve sem tehetünk kivételt. Ha olyan vasútat építenénk, amely körüléri a világot, és mindenki számára hozzáférhető, a bolygó egész felületét el kellene egyengetnünk. Az embereknek az a homályos elképzelésük, hogy ha eléggé kitartóan buzgólkodnak részvényekkel meg ásókkal, a végén eljutnak valahová, másodpercek alatt és fillérekért; de hiába rohannak a tömegek az indóház felé, hiába kiáltja el magát a kalauz: "Felszállás!" - mire a füst elszáll, és a gőz lecsapódik, azt fogjuk tapasztalni, hogy kevesen utaznak, a többin átgázol a technika - és az egésznek a címe ez lehetne: "Siralmas baleset." Persze aki megkereste az útiköltséget, az valóban utazhat, ha addig él; de valószínűleg addigra elveszti rugalmasságát, és elpárolog az utazhatnékja. Hogy az ember élete java részét pénzkereséssel töltse, csak azért, hogy hátralévő s kevésbé értékes részében kétes szabadságot élvezhessen: erről eszembe jut az angol, aki Indiába ment, hogy vagyont szerezzen, aztán visszamehessen Angliába, és költő gyanánt élhessen. Miért nem azzal kezdte, hogy beköltözött egy padlásszobába? "Micsoda? - kiáltja felém egy millió ír munkás, az ország valamennyi kalyibájából. - Hát nem jó ez a vasút, amelyet építettünk?" Jónak jó, válaszolom én: azazhogy viszonylag jó, mert rosszabbat is csinálhattatok volna; de mivel testvéreim és felebarátaim vagytok, jobb időtöltést kívántam volna nektek, mint azt, hogy a sárban turkáljatok.

Hol éltem, miért éltem

A rossz, mit ember tesz, túléli őt.

Igen gyorsan élünk. Az emberek azt hiszik, hogy fontos, hogy a Nemzet-nek legyen kereskedelme, exportáljon jeget, beszéljen telegráfon, utazzék óránként harminc mérföldes sebességgel, s mindezt akkor is, ha nekik - az embereknek - személy szerint mindebben nincsen részük; de hogy úgy éljünk-e, mint a páviánok, vagy úgy, miként az emberek, ez a kérdés máig sincs végérvényesen eldöntve. Ha nem vágunk talpfát, nem kovácsolunk vasúti sínt, ha nem áldozunk éjt-napot ennek a munkának, hanem ahelyett az életünket igyekszünk jobbá kovácsolni, akkor ki fog vasutat építeni? És ha nem épül meg a vasút, hogy jutunk idejében a mennyországba? De ha otthon maradunk, és a magunk dolgával törődünk, akkor ugyan kinek kell a vasút? Nem mi használjuk a vasutat: a vasút használ el minket. Gondolkoztál-e valaha azon, hogy mik azok a talpfák, amelyeket a sínek alá fektetünk? Minden talpfa egy munkás, ír vagy jenki. Rájuk fektetik a síneket, és aztán betemetik őket homokkal, és a vagonok simán elsiklanak rajtuk. Szilárd talapzatot alkotnak, efelől biztosak lehetünk. És minden pár évben újakat fektetnek le, s újakat temetnek be homokkal, hogy a vonat végigrohanhasson rajtuk; s így, ha némelyek abban az élvezetben részesülnek, hogy kényelmesen utazhatnak, számtalan soknak az jut osztályrészéül, hogy mások az ő hátukon utaznak. És ha a vonat történetesen elgázol valakit, aki álmában a talpfák között mászkál - s így talpai rossz irányban helyezkednek el - megállítják a vonatot, fölébresztik, és óriási ribilliót csapnak, mintha ez olyan kivételes eset volna. Megnyugtat a hír, hogy a pálya mentén minden öt mérföldnyire jut egy munkáscsapat, melynek az a feladata, hogy a talpfákat ellenőrizze, helyén tartsa és elegyengesse, mert ez mégiscsak annak a jele, hogy az eltemetettek egyszer föltámadhatnak.

Miért sietünk annyira, miért herdáljuk úgy az életet? Úgy látszik, eltökéltük, hogy éhen halunk, még mielőtt megéheztünk.

[...]

Több mint öt esztendeig éltem tehát így, a két kezem munkájából, és azt tapasztaltam, hogy évente hatheti munkával meg tudom keresni azt, amire szükségem van. Telem tehát teljes egészében, valamit nyaram jó része megmaradt tanulásra, szellemi munkára. Próbáltam iskolában tanítani, de úgy láttam, hogy költségeim keresetemmel arányosan, helyesebben aránytalanul növekedtek, mert megfelelőképpen kellett öltöznöm, viselkednem, mi több: hinnem és gondolkoznom, és ráadásul még időmet is elvesztegettem. Minthogy nem embertársaim javáért buzgólkodtam, hanem a tanítást csupán megélhetési forrásnak tekintettem, csakhamar beláttam, hogy ez nem vezet semmire. Próbáltam kereskedni is, de rájöttem, hogy tíz esztendeig tartana, amíg valamire viszem ezen a téren és addigra valószínűleg elvinne az ördög. Őszintén szólva attól féltem, hogy addigra, amint mondani szokás, jó üzletember válnék belőlem. [...] Míg ismerőseim habozás nélkül léptek a kereskedelmi vagy más szabad pályákra, én ezt szemeltem ki magamnak, mint legalkalmasabbat: egész nyáron járom a dombokat, leszedem az utamba kerülő bogyót, s aztán eladom, ahogy éppen sikerül - egyszóval Admetosz marháit legeltetem. Arról is ábrándoztam, hogy gyógyfüvet gyűjtök, vagy örökzöldet szedek, és szekérszámra árulom a faluban, vagy akár a városban olyanoknak, akik otthonukban is szívesen emlékeznek az erdőre. De azóta megtanultam, hogy a kereskedés az átok bélyegét nyomja rá mindenre: még ha mennyei üzenetekkel kereskedünk is, a kupeckedés átka akkor is hozzátapad.

Mivel bizonyos dolgokat jobban szeretek másoknál, szabadságomat pedig mindenek fölött sokra tartom, mivel továbbá nehéz helyzetben is könnyen élek, nem akartam időmet azzal tölteni, hogy drága szőnyegeket meg egyéb fényűző berendezési tárgyakat vásárolok, ínyencségekkel táplálkozom vagy görög avagy gótikus stílusban épült palotába költözöm - erre még nem láttam elérkezettnek az időt. Ha van, aki nem érzi terhesnek e javak megszerzését, és megszerezvén őket, tud velük mit kezdeni, ám foglalkozzék ezzel teljes odaadással. Némelyek "szorgalmasak", s látszólag önmagáért szeretik a munkát - vagy talán azért, mert nagyobb bajoktól mentesíti őket: az ilyen embereknek egyelőre nincs mondanivalóm. Aki nem tudna mit kezdeni több szabad idővel, mint amennyit jelenleg élvez, annak csak azt a tanácsot tudom adni, dolgozzék kétszer annyit, mint most - dolgozzék, amíg kifizeti önön vételárát, és szabadságlevelet kap. [...]

Röviden összefoglalva: hitem s tapasztalatom szerint egyaránt meg vagyok róla győződve, hogy fenntartani magunkat e földön nem keserves fáradság, hanem szórakozás, ha egyszerűen és bölcsen élünk. [...]

Egy ismerős fiatalember, aki néhány hold földet örökölt, azt mondta nekem egyszer: úgy érzi, neki is úgy kellene élnie, mint ahogy én élek, ha megvolna rá a módja. A világért se szeretném, ha bárki a kedvemért az én életmódomhoz alkalmazkodnék, egyrészt, mert ki tudja, mire beletanul, addigra én talán már egészen másféle életmódot ókumláltam ki magamnak, másrészt, mert azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek; végül és főként azt szeretném, hogy mindenki nagy körültekintéssel válassza meg és kövesse a maga életmódját, s nem apjáét, anyjáét vagy a jó szomszédét.

A tavak

Flint tava! Milyen szegényesek helyneveink. Mi jogon adja nevét ennek a mennyei víznek az a piszkos, ostoba farmer, akinek a tanyája a tópartig leért, s aki oly kíméletlenül lekopasztotta e partokat? Holmi flintás flótás, aki fogához verte a garast, jobban szerette a dollár vagy a cent fényes felszínét, mint a tóét, mert a maga képét láthatta rajta; aki még a tóra leszálló vadrécéket is betolakodónak tekintette, s ujjai horgas, kemény karmokká görbültek, mert világéletében hárpia módra harácsolt velük... nem, én nem fogadom el ezt az elnevezést. Nem azért megyek oda, hogy őt lássam, vagy róla halljak - róla, aki sosem látta igazán azt a tavat, sosem fürdött benne, sosem szerette, sosem ápolta és oltalmazta, sosem szólt egy jó szót az érdekében, és sohasem köszönte meg Istennek, hogy megteremtette. Nevezzük el inkább a benne úszkáló halakról, a partjait látogató két- vagy négylábú vadról, a vadvirágokról, amelyek körülötte nőnek, vagy egy ismeretlen vademberről, gyermekről, kinek története összefonódik a tóéval - csak ne arról az emberről, akinek semmiféle jogcíme nincsen erre, legföljebb az adásvételi szerződés, amelyet egy vele egy húron pendülő szomszédjával vagy a hatósággal kötött -, ne arról az emberről, aki csupán a tó pénzértékével törődött, kinek jelenléte bemocskolta a partot, aki kimerítette volna vizeit is; aki csak azt sajnálta, hogy nem kaszáló vagy áfonyamező az egész; kinek szemében tehát semmi sem indokolta a tó létét, szívesen kiszárította volna, és eladta volna a fenekén lévő iszap áráért. Nem hajtotta a vizet az ő malmára, és semmiféle kiváltságot nem jelentett a számára, hogy nézheti.

Semmire sem becsülöm az olyan embert, sem a munkáját, akinek a gazdaságában mindennek megvan az ára, aki a táj minden szépségét, de akár az Úristent is piacra vinné, ha egy centet kaphatna érte, mert neki a piac az igazi istene; akinek a tanyáján semmi sem terem szabadon, földjén nem gabona, mezején nem virág, fáján nem gyümölcs terem, hanem dollár, aki nem törődik a gyümölcs szépségével, mert gyümölcse csak akkor érett számára, amikor dollárrá váltotta. [...]

Nem, nem; ha a táj legszebb pontjait emberekről kell elnevezni, akkor nevezzük el a legkiválóbbakról, a legnemesebbekről.

Baker Farm

Sokszor üldögéltem abban a viskóban, a régi időkben, még mielőtt megépült volna a hajó, amely a Field házaspárt áthozta Amerikába. John Field becsületes, dolgos, de nyilvánvalóan ügyefogyott ember volt, és felesége részéről igazán bátorságra vall, hogy annyi ebédet meg tudott főzni azon a rozoga tűzhelyen; kerek, zsíros képéről, kövér melléről sugárzott a reménység, hogy egyszer még felviszi Isten a dolgukat; kezében örökké ott volt a törlőrongy, ám fáradozásának eredménye nem látszott sehol. [...]

A gazda időközben elbeszélte élete történetét, elmondta, milyen keményen dolgozik egy szomszéd farmernek, ásóval vagy irtókapával feltöri számára a szűz lápot, holdanként tíz dollár fizetség, no meg a trágyázott föld egy esztendei használata fejében; széles arcú kisfia vígan dolgozott az oldalán, nem sejtve, milyen rossz üzletet csinált az apja. Megpróbáltam segíteni rajta, közölni tapasztalataimat; elmondtam, hogy én vagyok az egyik legközelebbi szomszédja, s noha horgászni járok oda, és úgy festek, mint holmi naplopó, ugyanúgy a két kezem munkájából élek, mint ő; elmondtam, hogy kicsiny, de világos, tiszta házban lakom, amely alig került többe, mint amennyi bért általában egy, az övéhez hasonló düledező viskóért évente fizetnek, és ha úgy akarná, egy-két hónapon belül ő is hasonló palotát építhetne magának; elmagyaráztam, hogy nem fogyasztok teát, kávét, vajat, tejet, sem friss húst, és így nem is kell megdolgoznom e költséges élelemcikkekért; másfelől, mivel nem dolgozom keményen, nem is kell sokat ennem, és táplálkozásomra igen keveset költök; ő ellenben, mivel tea, kávé, vaj, tej, marhahús alapjára helyezkedik, kénytelen keményen dolgozni, hogy ezeket meg tudja fizetni, s ha már keményen dolgozott, ismét sokat kell ennie, hogy pótolja szervezete elhasználódott erejét - és így mindig ugyanannyi a nap, mint a kolbász, sőt több a nap, mint a kolbász, mert szegény Field ráadásul elégedetlen, és úgy érzi, elfecsérli életét, pedig amikor Amerikába jött, egyebek közt az is csábította, hogy itt az ember mindennap ehet teát, kávét, marhahúst. De az igazi Amerika az az ország, ahol jogodban áll olyan életmódot folytatni, amely lehetővé teszi, hogy mindezeket nélkülözd, ahol az állam nem próbál rákényszeríteni, hogy hozzájárulj az effélék használatából közvetve vagy közvetlenül, de menthetetlenül következő rabszolgaság, háborúk meg egyéb fölösleges kiadások fenntartásához.

Szántszándékkal úgy beszéltem vele tudniillik, mintha filozófus volna, vagy azzá akarna válni. Örülnék, ha a föld minden lápját, rétjét azonmód ugaron hagynák, ha ez együtt járna az emberek fokozatos felszabadulásával. Nem kell történelmet tanulnia senkinek ahhoz, hogy ráébredjen, mitől művelődik a leghatásosabban. De sajna, az ír földműves számára a művelődés csupán valamiféle eszmei-erkölcsi irtókapával végezhető el. Elmagyaráztam neki, hogy nehéz munkájához erős bakancsra, vastag ruhára van szüksége, s ez is hamarosan elhasználódik, bepiszkolódik, én ellenben könnyű cipőben, vékony öltözékben járok, ami feleannyiba kerül, még ha az ő szemében netán úriasnak is látszik (ami nem igaz); azonkívül egy-két óra alatt, fáradságos munka nélkül, pusztán szórakozásból, annyi halat fogok, amennyit két nap alatt sem fogyasztok el, vagy annyi pénzt keresek, amennyiből egy hétig is elélek. Ha ő is vállalná ezt az egyszerű életet a családjával együtt, akkor nyáron mind kijárhatnánk áfonyát szedni szórakozásul. John csak nagyot sóhajtott ennek hallatára, az asszony csípőre tett kézzel állt, és rám meredt; mind a ketten mintha azon törték volna a feküket, vajon van-e elegendő tőkéjük, hogy nekivágjanak ennek az új életnek, vagy elegendő számtani ismeretük, hogy folytatni is tudják. Amolyan találomra-hajókázásnak vélték, és sehogy sem tudták elképzelni, hogyan jussanak így biztos révbe; ezért hát - gondolom - továbbra is a maguk módján, bátran szembetámadják az életet, foggal-körömmel harcolnak ellene, mert nem elég ügyesek, hogy finom ékkel repegessék vaskos oszlopait, és részletről részletre küzdjenek meg vele; azt hiszik, úgy kell vele elbánni, durván, mint a bogánccsal. De vesztes csatát vívnak, szegények, mivel John Field - sajna! - számítás nélkül él, és számítás nélkül vall kudarcot.

-Horgászik néha? - kérdeztem tőle. - Ó, igen, néha fogok halat, ha ráérek, szép sügért fogok. - Milyen csalétket használ? - Kukaccal apró aranyjászt fogok és azzal fogom a sügért. - Menned kéne, John - szólt közbe az asszony csillogó, reménykedő arccal; de John késlekedett.

A zápor elmúlt, a keleti erdő felett ívelő szivárvány szép estét ígért, így hát én is indulni készültem. Amikor kiléptem a házból, vizet kértem, hogy belekukkantsak a kútba, és ezzel kiegészítsem a környezetről szerzett értesüléseimet; de haj, a kúttal baj van: a víz elapadt, megitta a homok, elszakadt a kötél, a vödör elveszett... Odabenn ezalatt kiválasztottak egy megfelelő edényt, vizet szűrtek, forraltak, és hosszas tanácskozás, huzavona után végre kihozták a szomjazónak, annyi időt sem hagyva, hogy kihűljön, leülepedjék. Itt ez a lötyedék tartja fenn az életet, gondoltam, ezért hát behunytam a szemem, és a vízben úszkáló piszokszemcséket óvatosan elhárítva ajkam útjából, tőlem telhetően jót húztam belőle az igazi vendégbarátság nevében. Ha a jó modor forog kockán, nem vagyok finnyás.

Ahogy a zivatar után elhagytam az ír paraszt házát, és folytattam utamat a tó felé, egy pillanatig balgaságnak éreztem, hogy én, aki iskolát, egyetemet jártam, alig várom, hogy csukát foghassak, és ennek érdekében tocsogós réteken, mocsáron és ingoványon gázolok át, vad és ember nem járta helyeken caplatok. De aztán, ahogy leszaladtam a lejtőn a pirosodó Nyugat felé, vállamon a szivárvány, fülemben Isten tudja, honnét érkező halk csilingelés a megtisztult levegőben, Jó Szellemem mintha ezt súgta volna: Eredj fiam, és vadásszál, horgásszál, naphosszat, amerre kedved tartja, minél távolabb, egyre távolabb, és pihenj meg gondolkodás nélkül patakparton, vagy kandalló tüzénél, ahogy adódik. Ifjúságodban se feledkezzél meg Teremtődről. Ébredj gondtalanul hajnal előtt, keresd a kalandot. Hadd, hogy a dél más tavaknál találjon, legyen otthonod, ahol az est utolér. Nincs nagyobb térség, mint amit itt találsz, nincsen jobb játék, mint amit itt játszadozhatsz. Vadulj el bátran természeted szerint, mint az a szittyó meg tarack, amiből sohasem lesz puha angol széna. Ám dörögjön az ég, ám fenyegesse a farmerek termését: téged nem fenyeget. Húzódj a felleg védelmébe, míg ők tető alá húzódnak. Ne hadd, hogy a megélhetés gond és foglalkozás legyen: maradjon mulatság, időtöltés. Élvezd a földet, de ne birtokold. Az emberek hit és vállalkozó szellem híján olyanok, amilyenek: adnak és vesznek, robotolnak, mint a jobbágyok és ezzel múlik el életük.

 

Naplórészletek (1848-51)
Válogatta és fordította: Beck András
http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/seta/thoreau/kerete.htm

1848. augusztus
   Az embereket éppoly biztonsággal ismerhetjük fel járásukról, mint arcukról — magam is meglepődtem azon, hogy éjszaka, pusztán léptei zajából meg tudom mondani, ki az, aki mögöttem halad.

1850. november 6.
    Mikor meggondolom, merre is induljak, iránytűm lassan állapodik meg — van néhány fokos játéka, nem mindig mutat pontosan délnyugat felé, és ezeknek az eltéréseknek meg is van a maguk égi magyarázata. Végül is beáll az egyenes irányba — akár a puskából kilőtt golyó, vagy a vaskarika, mely előbb kacsázik kicsit, ha eldobják. A mai nap valamelyik erdő, mező vagy elhagyatott rét esik abba az irányba, ez az én délnyugatom.
    Szeretem a barátaimat, de úgy találom, nincs értelme meglátogatnom őket — többnyire menekülök tőlük, ha a közelükbe kerülök. Mintha nem is volnának ugyanazok, és engem is csak eltérítenek önmagamtól.
    Valaki most éppen rácsukta az ajtót a macska farkára, és az olyat nyávogott, hogy két világ esett ki a fejemből mindenestől. Kimondhatatlan dolgok, amiket az égben láttam, és felderengő gondolatok elmém horizontján, és most mindezek helyét egy macska farka tölti be. Fejemben széles gondolatfolyamok hömpölyögnek, mint esővel terhes felhők, elegendők, hogy megtermékenyítsék és megújítsák a földet — és most kiszikkadtak mind.
    Minden napnak megvan az útiránya, ámde sokszor sehogyse találom — mikor bolyongásaim során véletlenül mégis ráakadok, nagy az örömöm. Olykor fél órát álldogálok az ajtóban, nem tudván eldönteni, merre is induljak.

1850. november 25.
    Riadalommal tölt el, mikor arra eszmélek, hogy testem már egy mérföldet is megtett az erdőben, de lélekben mégsem vagyok itt. Szíves örömest megfeledkeznék délelőtti munkámról — mindarról, amivel a társadalomnak tartozom. De néha megesik, hogy nem tudom olyan könnyen magam mögött hagyni a várost — a munka gondját — a földmérésen jár az eszem, és nem vagyok ott, ahol éppen járok, nem vagyok igazán önmagam. Lassanként aztán magamra találok az erdőben sétálva, ahogy a madarak és az állatok. Mi dolgom volna itt, ha olyasmin gondolkodnék, ami kívül esik az erdőn.
    E kései és hideg délután olyan, mint valami indián nyár. Tényleg azt hiszem, hogy olykor a téli időszakban is nyári napok köszöntenek ránk, és csak a földet borító hó jelzi a különbséget. Ezen a délután leírhatatlanul friss és pezsdítő a levegő, és bár a hőmérő hidegnek mutatná, kellemesebb és tisztább meleget érzek, mint nyáron. Egészen átszellemült meleget, mint mikor a testet a lélek elégedettsége fűti. Nem is annyira a bőrömön érzékelem a meleget, inkább a létezés öröme táplálja.

1851. január 10.
    Csupán egy-két emberrel találkoztam életem során, aki ismerte a napi sétálás művészetét, aki nem csupán lábait és testét akarta kinyújtóztatni, és nem is csak szellemét igyekezett felfrissíteni, hanem testét és lelkét egyszerre mozgatta át, és a legmagasabb és legnemesebb célt valósította meg azáltal, hogy maga mögött hagyott minden konkrét célt. Aki mintegy művészetté avatta a kóborlást. A saunterer (kóborló — a ford.) szó eredetileg egyébként azokat a léhűtőket jelölte, „akik a középkorban alamizsnát gyűjtöttek az utakon, arra hivatkozva, hogy a Szentföldre (â la sainte terre) készülnek”, mígnem a gyerekek így mutogattak rájuk: „Ott megy egy sainte terrer” vagyis szentföldjáró. Mindazok, akik csatangolásuk során sohasem jutnak el a Szentföldre, habár erre hivatkoznak, valóban nem mások, mint léhűtők és csavargók, ... (A naplóból itt két oldal hiányzik. Ezeket a lapokat Thoreau Walking, or the Wild című előadásához használta fel, melyen 1851. február—március folyamán dolgozott. A „de azok, akik” kezdetű szövegrész innen való. A ford.) ...de azok, akik el is jutnak oda, kóborlók a szónak abban a nemes értelmében, melyben én is használom. Vannak azonban olyanok, akik a szót a sans terre (nincstelen, földönfutó) kifejezésből eredeztetik, mely tehát azokat jelöli, akiknek nincsen saját otthonuk, épp ezért, pozitív oldaláról nézve a dolgot, mindenütt otthon vannak. Mivelhogy ebben áll a voltaképpeni kóborolás titka. Meglehet, hogy az, aki naphosszat nyugodtan ücsörög egy házban, a legnagyobb kalandor, akit a föld a hátán hordott, de a földönfutó, a szó pozitív értelmében, csupán annyira kalandozik, ahogy egy kanyargó folyó, mely mindig a tenger felé vezető legrövidebb utat keresi. Én mégis az első származtatást részesítem előnyben, mely egyben a valószínűbb is. Mivelhogy minden egyes séta, egyfajta keresztes hadjárat, melyre a bennünk rejtőző Szent Péter remete esket fel, hogy induljunk, és hódítsuk vissza a Szentföldet a pogányoktól.
    Igaz, mi magunk, mindazok a sétálók, akik nem védelmeznek semmit, és nem indulnak neki a végtelennek, csak afféle bátortalan keresztes lovagok vagyunk. A mi expedícióink csupán kirándulások, és estére visszatérünk abba a jól ismert fészekbe, ahonnan elindultunk. A fele utat visszafelé tesszük meg. Pedig előre kellene haladnunk, amerre a legrövidebb utat sejtjük, kiapadhatatlan kalandvágytól sarkallva, és sohasem térni vissza, készen arra, hogy csupán bebalzsamozott szívünk őrizze emlékünket elhagyott birodalmunkban. Csak ha készek vagyunk hátrahagyni apánkat és anyánkat, fivéreinket és nővéreinket, feleséget, gyereket és barátokat, hogy sose lássuk viszont őket — ha visszafizettük adósságainkat, megírtuk végrendeletünket, elrendeztük ügyes-bajos dolgainkat, és szabad emberek vagyunk, csak akkor érkezett el az ideje, hogy útnak induljunk.
    De hogy rátérjek a magam tapasztalataira, útitársam és én, mivelhogy olykor elkísér valaki utamon, szeretjük azt képzelni, hogy egy új vagy éppenséggel nagyon is régi lovagrend tagjai vagyunk — nem olyanok, akik lóháton ülnek, nem ritterek vagy lovasok, hanem gyalogosok, mely úgy hiszem, még az előbbinél is ősibb és tiszteletreméltóbb osztály. Azon lovagi és hősi erényeknek, melyek valaha a lovagokat jellemezték, most mintha a Gyalogjárók lennének letéteményesei — nem a Lovag, hanem a Kóbor Sétáló. Afféle negyedik rend ez, az egyház, az állam és a nép mellett.
    Azt tapasztaltuk, hogy errefelé egyedül mi vagyunk, akik e nemes művészetet gyakoroljuk; noha hozzátartozik az igazsághoz — legalábbis ha helyt adunk a környékbeliek saját véleményének is —, hogy többségük olykor örömest útnak indulna, ahogyan én, de nem tehetik. Nincs az a gazdagság, amellyel megvásárolható volna az az idő, szabadság és függetlenség, mely e foglalatosság fedezete. Ebben csak isteni kegyelem által részesülhetünk. Csakis égi adomány révén válhat valaki sétálóvá. A Sétálók családjába születni kell. Ambulator nascitur, non fit. Igaz, a környékbeliek közül néhányan vissza tudnak emlékezni tíz évvel ezelőtt tett sétáikra, és elmondták nekem, hogy ezeken a kirándulásokon egy megszentelt fertályórára belevesztek az erdő rengetegébe. Jól tudom, hogy azóta egyszer sem tértek le a főútról, még ha e kiválasztott osztályhoz tartozónak hiszik is magukat. Nem kétséges, hogy kiemelte őket a pillanat, mintegy emlékeztetőül korábbi létükre, amikor maguk is erdőkerülők és földönfutók voltak.

1851. február 12.
    Az olvadás csaknem egészen elmosta a havat, megduzzasztotta a folyót és a patakokat, és elöntötte a mezőket, és a mezők mélyén eltemetve még mindig ott a régi jég.
    Változatos, kiszámíthatatlan és vadregényes dolog a mező szélének vonalán végiggyalogolni. A puszta földön vagy havon visz keresztül utam — mivel a jég nem elég erős, hogy megbírjon, és áttetsző, akár a víz — a legmagasabb vízállást jelző vonal és a mostani vízszint közötti sávban. Ez a keskeny, kanyargós gyalogút váratlan távlatokban és tárgyakban gazdag.
    Az elszáradt íriszek, nádkötegek, gallyak és áfonyabokrok áradás szintjét jelző uszadéksávja számomra nagyon kedves és jelentőségteljes vonal, mellyel a természet jelöli a mezők határait.
    E jól kivehető, tartós, természetes vonal nyáron arra emlékeztet, hogy valaha víz állt ott, ahol éppen járok. A fák kérge olykor ugyanerről mesél. És mindazoknak, akik olvasni tudnak belőle, mesék ezreit beszéli el a mező hordaléka, mely üregek ezreit tölti ki. Ez a mi mediterrán prérink partja. Ahogy a megáradt patak gyöngéden körülöleli a fákat a mezőn — ahol a vízből a tölgyek és a juharfák a magasba nyúlnak. És olykor fiatal szilfák sűrűje fog körbe egy-egy vízből fejét kiemelő sziklát — mintha attól akarnák megóvni, hogy átcsapjon rajta az ár, holott valójában létüket köszönhetik a sziklának e fák, s ez nyújt számukra védelmet. Valaha üregeiben hajtott ki magjuk, itt gyűlt össze és tapadt meg a föld, mely táplálja őket. A magasan álló víz megkapó emlékjelei. A folyó egyik partján menni fölfelé és a másikon jönni vissza, ennek az útnak a mentén — márpedig ha nem léphetsz a jégre, ezt az utat kell választanod, mely mindent összevetve szebb is és sokkalta kanyargósabb, mint a folyó vonala, mivel a mező szélét követi. A legmagasabb vízállás nyoma és a jelenlegi vízszint között általában néhány lábnyi vagy ölnyi (az amerikai öl hosszúsága kb. 5,2 m. A ford.) széles tér van. Ahogy a víz elönti az utat, úgy emelkedik az én lelkesültségem is — ahogy a korlátok eltünedeznek. Mintha csak a prérin gyalogolnék. A havon egy hernyót láttam araszolni.
    A föld olyan födetlen, hogy az az érzésünk támadhat, mindjárt meghűl.
    A mező szélén sétálva ma valami új dologra figyeltem föl — úgy félmérföldenként a folyó medre mentén a távolban, ahol a jég széttöredezett a többi tábla súlya alatt —, a széleken vékony lapocskák torlódtak egymásra, és akárha tükörcserepek volnának, a napsugarak rebbenő vitorlás flottáit verték vissza. Élettel töltötték meg a folyó látványát, melyen vagy tíz öl hosszan jégkristályok meredeztek fölfelé, mintha egy hajóraj vonulna szemben a nappal — kis jégvitorlások raja.
    A mezőket borító jég repedései a szomszédos földek hótakaróján, olykor még a folyótól tízölnyire is nyomon követhetők.
    Elkerülhetetlen, hogy az ember alkotta kerítést a természet folytassa és tökéletesítse. A farmer nem tudja felszántani a földet közvetlenül a maga készítette léckerítés vagy fal tövében, s így az gyakran élősövénnyé vagy csalittá változik.
    A hó alatt ma almákat találtam. Egyik-másik még mindig zöld volt, a többi fagyott, és felolvadva sokkalta édesebbek, mint az épek. Egészen cukorédesek.
    A zuhatag robaja keltette lelki szenzáció mélyén több van puszta képzettársításnál. Saját vérkeringésünkkel áll összefüggésben. Van bennünk valahol egy olyan vízesés is, mely megfelel a Niagarának. Csodálatos, hogy micsoda sietséget és tumultust okoz a legenyhébb esés is egy megáradt patakban. Hogy nyilvánítja ki dévaj kedvét, szilajságát, amint sebesen ömlik tova, mintha nyomtalanul akarna eltűnni egy félóra alatt, hogyan tékozolja önmagát; a szónoknak és a költőnek azt tanácsolnám, szavuk szabadon folyjon, legyenek túláradók, akár egy bővizű patak — nem ismerve korlátokat — és ezzel akaratlanul is a túláradó kifejezés eredetére akadtam. Gondolkodás nélkül zubog le minden meredélyen, és moraj vagy zúgás kíséri, amerre halad — mintha attól tartana, hogy tápláló forrása elapad. Micsoda féktelenséget mutat még a legszelídebb lejtőn aláereszkedő víz is! Mintha mind gyorsabban és gyorsabban áramolna.
    Nehéz hinnünk azoknak a filozófusoknak, akik szerint pusztán az elemi részecskék formájának különbözősége — hogy szögletesek-e vagy gömbölyűek — teszi a szilárd, örök és mozdulatlan domboldalt a rajta lezúduló féktelen áramlástól különbözővé.
    Érdemes keresztülvágni a sietősen ég felé nyújtózkodó fiatal tölgyek és diófák földjén, elszáradt leveleik megzörrenek a szélben, és megcsillanak rajtuk a domboldal fényei —

„Életerős sarjak, a szabad levegőégbe
törnek, nem tisztelve őseiket”

Azt hiszem, korunk gyalogló emberei tisztában vannak vele, mekkora szerencse, hogy többé-kevésbé kedvükre járhatják a vidéket, és maguk elé tudják képzelni, milyen is lesz az, mikor úgynevezett nyilvános parkokat hasítanak ki belőle, ahol csak kevesek élvezhetik majd a birtoklás érzéséhez hasonlatos, szűkkörű és exkluzív örömöket. Amikor valamelyik úriember birtokháborításnak minősíti majd azt, ha az Isten földjét járod. Amikor elszaporodnak a kerítések, a csapdák és az ember úti szabadságának korlátozását szolgáló többi elmés szerkezet. Nagy szerencse, hogy Amerikában egyelőre bőséges hely jut mindenkinek.

1851. augusztus 21.
    Értelmünknek és szellemünknek is előnyére válik, ha testi szemünket tágra nyitjuk, és nem olyasmivel foglalkozunk, amire testünk hajlik. Előnyünkre válik mondjuk, ha a táj egészének képére figyelünk ahelyett, hogy az ezt benépesítő növényeket és állatokat tanulmányoznánk. Az ember messzire elmehet, és mégsem látja jobban az eget, mint viskójából. A költő nem a földön jár, mint a természetbúvár, még ha egymás mellett lépkednek is. Megesik, hogy kilépsz a kapun, de hiába vagy a szabad ég alatt, ha benti kapud zárva marad. Olykor teljesen szabadon kell járnod — nem kandikálva, nem kíváncsiskodva —, nem szemmel tartva a dolgokat. Dobd oda az egész napot egyetlen iramodásért, egyetlen szabad lélegzetvételért.

1851. szeptember 3.
    Ami a sétálást illeti, ez a nagy angol városokban csaknem kivétel nélkül a parkokra és főutakra korlátozódik — a környék néhány gyalogösvénye „lassan eltűnik — írja Wilkinson — a tulajdonosok akarata szerint”.
    Wilkinson azt mondja, hogy az emberek ezekhez való jogát meg kell erősíteni, védelmezni kell, és közpénzekből kell járhatóvá tenni azokat. — „Ez könnyűszerrel elérhető — írja — jó alapra terített aszfalt segédletével”!!! Ennyit a sétálásról és annak távlatairól az angol nagyvárosokban.
    Képzeljük csak el azt az embert — alighanem valamiféle géniusznak kell lennie —, aki egy főútból és egy parkból álló világgal beéri. Én még a puszta gondolatát sem bírnám elviselni ilyesféle korlátozásnak. Tétováznék, hogy megszülessek-e, ha tudnám, mi vár rám. Hogy örökre bekerítsen a mezők zöld határsávja — ahol az urak üldögélnek! Mondhatjuk-e rájuk, hogy ennek a földnek lakói? Vajon a mennyben is beérnék ilyen szűkre szabott hellyel?

1851. szeptember 4.
    Elég, ha van itt egy kunyhód és egy gyalogösvényed, mely a patakhoz vezet. Mert egy költő a földeket keresztülszelő ösvénynél nagyobbakat, úgy hiszem, nem szívlelheti. Ez elég széles, a szárnyas költészetnek nem kell több. A múzsa kerüli a szekérutakat. Szívesen körbejárnám a világot gyalogösvényen. Nem kérnék a kereskedők vasútjából — de még a farmerek szekérútjából sem. Miért is vágyakoznál más, mint egy ösvény után? Mi más is válhatna a magad útjává? Egyedül ez az ember vágta csapás — mi lehetne ennél ösztönzőbb a gondolataiba merült sétáló számára? Kocsikerék nyomában korántsem jár ilyen lelkesülten az ember — meglehet távolabb kerül társaitól, de ezt az ösvényt emberek taposták, és jólesik rájuk gondolnia. Bár levelei már száradnak és hullanak, a szőlő még túl savanyú.
    Nyári élményeinkből kis készletet halmozunk fel télire, ahogy a mókus a dióból. Legyen miről beszélgetni a téli estéken. Ilyenkor szeretem felidézni a leghosszabb gyalogtúrákat, melyeket nyáron tettem.