ZEN MESTEREK ZEN MASTERS
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
林語堂 Lin Yutang (1895–1976)
 Tartalom |
 Contents |
PDF: Lin Yutang: Egy múló pillanat (Moment in Peking) PDF: Lin Yutang: A bölcs mosoly (The Importance of Living)
Lin Yutang: Mi, kínaiak (My Country and My People)
|
The Tao Te Ching by Lao Tzu The Chuang Tzu PDF: My Country and My People PDF: The Importance of Living PDF: The Gay Genius: The Life and Times of Su Tungpo PDF: The Chinese Theory of Art PDF: The Wisdom of China |
https://en.wikipedia.org/wiki/Lin_Yutang
Born in Longxi, Fujian province; originally named Lin Hele, later renamed a few times and finally settled with Lin Yutang. In 1912, Lin Yutang was admitted into St. John’s University in Shanghai. Upon graduation, he took up a teaching post in Tsinghua University. In 1919, he went to the United States and studied at the Department of Literature in Harvard University. In 1922, he was awarded an M.A. degree, and in the same year he went to Leipzig University in Germany and studied linguistics. After obtaining a doctorate degree in 1923, he returned to China, where he took up positions including professor at Peking University, and academic registrar and head of Department of English at Beijing Women’s Normal University. In 1924, he became one of the major writers of Tatler Weekly. In 1926, he became dean of School of Arts in Xiamen University. In 1927, he served as secretary for the Ministry of Foreign Affairs. In 1932, he became editor-in-chief of Analects, a biweekly journal. In 1934 Lin launched the periodical Human World, and in 1935 Cosmic Wind, with the aim of promoting the writing of informal essays on self-centred themes and in a leisurely style.
After 1935, Lin went to the United States and wrote a series of novels and books introducing Chinese culture, including My Country and My People, Moment in Peking, and Between Tears and Laughter. On one occasion in 1944, he returned to China to give lectures in Chongqing. In 1952, Lin and his associates launched the magazine Tian Feng in the United States. In 1954, he went to Singapore to make preparations for the setting up of Nanyang University, later becoming its president. In 1966, he settled in Taiwan. In 1967, he was hired as the research professor at the Chinese University of Hong Kong. In 1975, he was elected vice-president of International PEN. He passed away in Hong Kong in 1976.
金聖嘆 Jin Shengtan (1608-1661): 不亦快哉三十三則 Bu yi kuai zai sanshisan ze
Csin Seng-tan: Csin harminchárom boldog pillanata
In: Lin Yutang: A bölcs mosoly (The Importance of Living)
Benedek Marcell fordítása
1939, 140-146. oldalCsin Seng-tan, Kin Seng-t'an (felvett adott név); Csang Aj-ho, Csang Caj, Csin Caj (eredeti családi nevek különböző források szerint); Csang Caj-zso, Csin Zso-caj (eredeti adott nevek különböző források szerint); Csin Zsen-zsuj (felvett családi név); Csin Kuj (a felvett családi név változata); (Vuhszien, Csiangszu tart., 1608—1661): kínai irodalomtudós. Hivatalt nem vállalt, magántudósként élt tanítványai között. A hódító mandzsu Csing-dinasztia elleni fellépéséért kivégezték. A kínai újkor egyik legeredetibb esztétikusa. Szenvedélyesen hirdette az addig meglehetősen alábecsült regény- és drámairodalom kiválóságát, rangsorolva és kommentálva kiadta a legkiválóbb alkotásokat. A költészetben a kifejezés elsőségét vallotta, támadta a klasszikus költészet formai kötöttségét. Gyűjt. kiad.: Seng-tan csüan-csi ('Seng-tan összes művei', 18. sz.).
Csongor Barnabás (Világirodalmi lexikon, 18. kötet, 458. oldal)Lin Yutang: Az élet sója, avagy az élet megélésének fontosságáról
Pavlov Anna fordítása
2000, 175-182. oldalCHIN’S THIRTY-THREE HAPPY MOMENTS
In: Lin Yutang, The Importance of Living, pp. 138-144.The Genius of Form: Jin Shengtan's (1608–1661) Transformational Literary Program.
by Alia Breitwieser Goehr,
The University of Chicago, Dissertation, 2021
https://knowledge.uchicago.edu/record/3415Most már némileg előkészítettem az olvasót arra, hogy
megvizsgálja és értékelje egy kínainak boldog pillanatait, ahogy
maga a kínai leírja. Csin Sengt’an, a XVII. századbeli nagy
impresszionista kritikus a Nyugati szoba című darab kommentárjai
között felsorolja azokat a boldog pillanatokat, amelyeket egyszer
összeszámolt egyik barátjával, amikor az esős idő tíz napra
berekesztette őket egy templomba. Csin tehát a következőket tekinti
az emberi élet igazán boldog pillanatainak, amikor a lélek
kibogozhatatlanul összefonódik az érzékekkel:* Forró júniusi nap; a nap magasan jár az égen, a levegőben szellő
se lebben, felhőnek nyoma sincs; elülső és hátsó kert forró, mint a
kemence s egyetlen madár sem mer röpködni. Egész testemen patakokban
folyik a verejték. Előttem az ebéd, de nem tudok hozzányúlni a hőségtől.
Gyékényszőnyeget kérek, hogy ráheveredjem, de a gyékény
nedves, legyek rajzanak, orromra telepszenek, nem lehet őket
elhajszolni. Ebben a pillanatban, amikor tökéletesen tehetetlennek
érzem magam, hirtelen megdördül az ég, nagy fekete felhők borítják
el s fenségesen vonulnak föl, mint csatára készülő hadsereg. Az
esővíz csorogni kezd az ereszről, mint a vízesés. Már nem izzadok.
A föld nem ragacsos többé. A legyek eltűnnek, elbújnak s én
megehetem a rizsemet. Óh, hát nem boldogság ez?
* Egy tíz esztendeje nem látott barátom váratlanul megérkezik
napnyugtakor. Kinyitom az ajtót, hogy bebocsássam s meg sem
kérdezem, vízen jött-e vagy szárazon, le sem ültetem az ágyra vagy
a díványra, bemegyek a belső szobába s alázatosan megkérdezem
a feleségemet: „Van-e egy hordó borod?” Feleségem jókedvűen
kihúzza aranyhajtűjét, hogy eladja. Kiszámítom, hogy három napig
megérjük vele. Óh, hát nem boldogság ez?
* Egyedül ülök egy üres szobában s éppen bosszantani kezd egy
egér az ágyam fejénél, tűnődöm, mit jelent ez a kis kaparászó hang
– melyik cikkemet rágja, vagy könyveimnek melyik kötetét eszegeti?
Amint ebben a lelkiállapotban vagyok és nem tudom, mitévő legyek,
hirtelen meglátok egy vad tekintetű macskát, amint farkát csóválja s
tágra nyílt szemmel bámul, mintha nézne valamit. Visszafojtom
lélegzetemet és várok egy pillanatig, teljes csöndben – egyszerre
csak halk nesszel, az egér eltűnik, mint a szellő. Óh, hát nem
boldogság ez?
* Kitéptem dolgozószobám ablaka előtt a hait’angot és csincsinget
s éppen most ültettem oda tíz vagy húsz zöld banánfát. Óh, hát nem
boldogság ez?
* Néhány regényes barátommal iszogatok egy tavaszi éjszakán s
már félig részeg vagyok – nehezemre esik akár abbahagyni, akár
folytatni az ivást. Egy értelmes szolga hirtelen behoz egy csomó
nagy rakétát – lehet vagy tizenkettő – fölkelek az asztal mellől,
megyek és elpuffogatom. A kén szaga megszállja az orromat,
behatol az agyamba s egész testemben jól érzem magam. Óh, hát
nem boldogság ez?
* Járok az utcán s látok két szegény ördögöt hevesen vitatkozni –,
arcuk kipirul, szemük haragosan néz, mintha halálos ellenségek
lennének, de azért igyekeznek udvariaskodni, karjukat emelgetik,
hajlonganak egymás előtt s a legfinomabb nyelven beszélnek. A
szóáradatnak se vége, se hossza. Hirtelen megjelenik egy nagy
izmos legény, karját lóbálva közeledik hozzájuk s egy kiáltással
szétkergeti őket. Óh, hát nem boldogság ez?
* Hallgatni, amint a gyermekeink oly folyékonyan szavalják a
klasszikusokat, mint ahogy a víz csörgedez a feldöntött vázából. Óh,
hát nem boldogság ez?
* Ha ebéd után nincs semmi dolgom, a boltokat járom s
megtetszik nekem valami apróság. Már alkudoztunk egy darabig,
még mindig huzakodunk egy kis különbség miatt, de a segéd nem
hajlandó eladni azt az apróságot. Ekkor kihúzok a kabátom ujjából
valami csekélységet, amely körülbelül annyit ér, mint az
árkülönbség, s odavetem a segédnek. Egyszerre elmosolyodik s
udvarias meghajlással mondja: „Óh, uraságod túlságosan
nagylelkű!” Hát nem boldogság ez?
* Ebéd után nincsen semmi dolgom s ócska ládákban kutatok.
Tucatjával vagy százával találok kötelezvényeket olyan emberektől,
akik pénzzel tartoznak a családomnak. Egy részük meghalt, más
részük él még, de egyik esetben sincs remény, hogy valaha
megfizetik a pénzt. Titkon halomba rakom a kötelezvényeket,
felgyújtom az egészet s fölnézek az égre, amíg a füst utolsó nyoma
is el nem tűnik. Óh, hát nem boldogság ez?
* Nyári nap. Hajadonfőtt és mezítláb járok, kezemben napernyő;
figyelem, amint a fiatalok szucsaui népdalokat énekelve tapossák a
vízkereket. A víz áradva buggyan fel, mint az olvasztott ezüst, vagy
olvadó hó. Óh, hát nem boldogság ez?
* Fölébredek reggel s mintha azt hallanám, hogy a házban
sóhajtozik valaki s azt mondja, hogy meghalt valaki az éjszaka.
Tüstént megkérdezem, ki az s megtudom, hogy a legkeményebb,
legszámítóbb ember a városban. Óh, hát nem boldogság ez?
* Egy nyári reggelen korán kelek föl s látom, hogy két ember egy
gyékényfödelű fészer alatt nagy bambuszrudat fűrészel vízvezetőcső
lesz belőle. Óh, hát nem boldogság ez?
* Egész álló hónapig esett s reggel ágyban fekszem, mintha
részeg vagy beteg volnék s nem akarok fölkelni. Egyszerre csak
meghallom a madarak kardalát, amely derűs napot hirdet. Gyorsan
félrerántom a függönyt, kinyitom az ablakot, látom, hogy gyönyörűen
csillog, ragyog a nap, az erdő pedig olyan, mintha megfürdött volna.
Óh, hát nem boldogság ez?
* Éjjel mintha azt hallanám, hogy valahol messze rám gondol
valaki. Másnap elmegyek és meglátogatom. Belépek az ajtaján,
körülnézek a szobájában s látom, hogy ott ül asztala mellett, délnek
fordulva s valami okmányt olvas. Meglát, csöndesen bólint,
megrántja a kabátom ujját, hogy leültessen s így szól: „Ha már itt
vagy, gyere és nézd meg ezt”. Aztán kacagunk, mulatunk, amíg az
árnyak el nem tűnnek a falról. Megéhezett s lassan azt kérdezi
tőlem: „Nem vagy te is éhes?” Óh, hát nem boldogság ez?
* Bár nem volt komoly szándékom, hogy házat építsek, mégis
belekezdtem az építésbe, mert váratlanul valami kis pénzhez
jutottam. Ettől a naptól fogva reggel-este folyvást azt hallottam, hogy
gerendákat, követ, zsindelyt, téglát, maltert és szögeket kell
vásárolnom. Kikutattam és kimerítettem minden módot, hogy pénzre
tegyek szert, egyes-egyedül a ház kedvéért, de egész idő alatt nem
lakhattam benne, s végül már beletörődtem ebbe az állapotba. Egy
szép napon végre kész a ház, a falakat kimeszelték, a padlót tisztára
söpörték, papírablakokat beragasztották, képek lógnak a falakon. A
munkások mind elmentek s megjöttek a barátaim, sorjában
üldögélnek különböző díványokon. Óh, hát nem boldogság, ez?
* Iszogatok egy téli estén s egyszerre észreveszem, hogy nagyon
hidegre vált az idő. Kinyitom az ablakot s látom, hogy akkora
hópelyhek hullanak, mint a tenyerem s a földet már három vagy
négyhüvelyknyi hó borítja. Óh, hát nem boldogság ez ?
* Éles késsel fölszelni egy fényes zöld görögdinnyét nagy piros
tálcán egy nyári délutánon. Óh, hát nem boldogság ez?
* Sokáig szerettem volna szerzetessé lenni, de sajnáltam, hogy
akkor nem ehetném húst. Ha megengednék, hogy szerzetes legyek
s mégis nyíltan ehessem húst, vizet melegítenék s egy nyári
hónapban éles borotvával lekopaszítanám a fejemet! Óh, hát nem
boldogság ez?
* Ha három vagy négy ekcémafolt van testemnek egy rejtett
helyén s azt forró vízben áztathatom zárt ajtók mögött. Óh, hát nem
boldogság ez?
* Ha véletlenül megtalálom egy ládában valamelyik régi barátom
kézírásos levelét. Óh, hát nem boldogság ez?
* Egy szegény tudós fölkeres, hogy pénzt kérjen kölcsön, de nem
mer a tárgyra térni s mindenféléről beszél össze-vissza ... Látom
kellemetlen helyzetét, félrehúzom valahova, ahol magunkban
vagyunk s megkérdezem, mennyire van szüksége. Aztán bemegyek,
odaadom neki az összeget s végül megkérdezem: „Azonnal el kell
intéznie ezt az ügyet, vagy itt maradhat még egy darabig egy ital
borra?” Óh, hát nem boldogság ez?
* Ülök egy kis csónakon. Kedvező szelünk van, de a csónaknak
nincs vitorlája. Hirtelen megjelenik egy nagy bárka – száguld, mint a
szél. Megpróbálom a csónakot odaakasztani a bárkához, hogy
vontasson s a kampó váratlanul bele is akad. Akkor áthajítok egy
kötelet, a bárka vontat bennünket, én pedig énekelni kezdem Tu Fu
versét: „A zöld szín láttára gyöngédséget érzek a hegycsúcsok iránt,
a vörös pedig azt mondja nekem, hogy itt narancsok vannak”. És
vidám nevetésben törünk ki. Óh, hát nem boldogság ez?
* Sokáig kerestem olyan házat, amelyet egy barátommal
megoszthatnék, de nem tudtam megfelelőt találni. Egyszerre csak
valaki hírül hozza, hogy van valahol egy ház, nem túlságosan nagy,
csak körülbelül tizenkét helyiség van benne, nagy folyóra néz és
szép zöld fák veszik körül. Meghívom az illetőt vacsorára s vacsora
után elmegyünk együtt, hogy megnézzük, mert fogalmunk sincs,
milyen az a ház. Belépünk a kapun, látok egy nagy üres telket s azt
gondolom magamban: „Ezentúl nem kell fejemet törnöm, hogy hol
termeljek főzeléket és dinnyét”. Óh, hát nem boldogság ez?
* Az utazó hosszú útról tér haza, meglátja a város ódon kapuját s
hallja, hogy asszonyok, gyerekek a folyó mindkét partján az ő
tájszólásában beszélnek. Óh, hát nem boldogság ez?
* Ha egy finom darab régi porcelán eltörik, tudod, hogy nem lehet
megcsinálni. Minél többet forgatod és nézed, annál inkább kétségbe
esel. Én ilyenkor odaadom a szakácsnak, megkérem, használja úgy,
mint akármilyen régi edényt s megparancsolom, hogy ez a törött
porcelán sohase kerüljön többet a szemem elé. Óh, hát nem
boldogság ez?
* Nem vagyok szent, tehát nem is vagyok bűn nélkül való. Este
valami rosszat követtem el, reggel fölkelek s igen rosszul érzem
magamat miatta. Hirtelen eszembe jut a buddhizmus tanítása,
hogyha bűneinket nem takargatjuk, az fölér a bűnbánattal. Kezdem
tehát széltében elmondani a bűnömet, idegeneknek és régi
barátaimnak egyaránt. Óh, hát nem boldogság ez?
* Elnézni, amint valaki egy láb magas nagy betűket ír. Óh, hát nem
boldogság ez?
* Kinyitni az ablakot és kiengedni egy darazsat a szobából. Óh,
hát nem boldogság ez?* Egy tisztviselő elrendeli a dobverést. Óh, hát nem boldogság ez?
* Látni, amint valakinek sárkánykötele elszakad. Óh, hát nem
boldogság, ez?
* Látni egy vad rét égését. Óh, hát nem boldogság ez?
* Éppen elkészülni adósságaink kifizetésével. Óh, hát nem
boldogság ez?
* Elolvasni egy megható történetet. Óh, hát nem boldogság ez?
... Szegény Byron, akinek csak három boldog órája volt életében.
Vagy beteges, vagy rendkívül egyensúlyozatlan lélek volt, – vagy
pedig egyszerűen az akkoriban divatos világfájdalmat affektálta. Ha
a világfájdalom nem annyira divatos akkoriban: gyanakszom, hogy
legalább harminc boldog órát vallott volna be három helyett. Nem
világos-e abból, amit fentebb elmondtunk, hogy a világ valóban az
élet lakomája, mely fel van terítve előttünk, hogy élvezzük, még
pedig pusztán érzékeinkkel s az olyan kultúra, amely ezeket az
érzéki örömöket elismeri, ezzel számunkra is lehetővé teszi, hogy
őszintén elismerjük? Gyanítom, hogy azért hunyjuk be szemünket
készakarva e ragyogó világ előtt, amely vibrál tulajdon érzékiségétől,
mert a spiritualisták elijesztettek tőle. Egy nemesebb filozófia ismét
bizalmat ébreszthetne bennünk az iránt a pompás befogadószerv
iránt, amelyet testnek nevezünk s véget vetne az érzékek
megvetésének, az érzékektől való félelemnek. Ha ezek a filozófusok
nem tudják valóban szublimálni az anyagot s lélekké finomítani
testünket, idegek nélkül, ízlés, szaglás, szín-és mozgásérzék meg
tapintás nélkül, – s ha nem vagyunk hajlandók végigjárni a hindu
önkínzók egész útját: akkor nézzünk bátran szembe azzal, akik
vagyunk. Mert csak a valóságot elismerő filozófia vezethet el az igazi
boldogsághoz s csak az ilyen filozófia józan és egészséges.
張潮 Zhang Chao (1650-1709): 幽梦影 Yumengying
Csang Csao epigrammái: Jü meng-jing (Édes álom árnyai)
In: Lin Yutang: A bölcs mosoly (The Importance of Living)
Benedek Marcell fordítása
1939, 288-295. oldalLin Yutang: Az élet sója, avagy az élet megélésének fontosságáról
Pavlov Anna fordítása
2000, 400-420. oldalLáttuk, hogy a természet élvezése nemcsak a művészetben és
festészetben lehetséges. A természet a maga egészében behatol az
életünkbe. Csupa hang, szín, alak, hangulat és légkör s az ember,
mint az élet felfogóművésze, kezdi kiválogatni a természet megfelelő
hangulatait s összhangba hozni ezeket a maga hangulataival. Ez a
felfogása minden kínai írónak vagy költőnek, de azt hiszem, legjobb
kifejezését Csang Cs’ao epigrammáiban találta meg, a XVII. század
közepén, a Yumengying című könyvben (Édes Álom Árnyai). Ez a
könyv irodalmi maximákból áll, amelyek úgy viszonylanak népies
közmondásokhoz, mint Andersen tündérmeséi a régi angol
tündérmesékhez vagy Schubert műdalai a népi dallamokhoz.
Lefordítok néhányat a természet élvezéséről szóló legkülönb
maximákból.
Mihez mi illikOkvetlenül szükséges, hogy a virágon pillangó legyen, a dombon
forrás legyen, a sziklán moha legyen, a vízben vízizsázsa legyen,
nagy fán kúszónövény legyen, s az embernek vesszőparipája
legyen.A virágot szép nők társaságában kell élvezni, inni holdvilágon kell,
kedves barátok társaságában, a hó ragyogását pedig emelkedett
lelkű tudósok társaságában kell élvezni.Mindig más érzés az, ha a dombokat egy torony tetejéről nézzük,
a havat a város faláról, a holdat lámpavilágnál, a tarka felhőket
hajón, s szép asszonyokat a szobában.A szilvafa közelében heverő szikla lássék „öregnek”, a fenyőfa
alatt heverő lássék „butának”, a bambuszfa mellett heverő lássék
„karcsúnak” s a virágos medencében heverő legyen válogatottan
szép.Kék víz jön le a zöld dombokról, mert a víz a domboktól kölcsönzi
színét, jó költemény születik a zamatos borból, mert a költészet a
bortól nyeri ihletét.Ha a tükör csúnya nővel találkozik össze, ha a ritka drágakőnek
közönséges gazdája van s ha a jó kard hitvány vezér kezébe kerül, –
ez ellen semmit, de semmit nem lehet tenni.
Virág és nőNem volna szabad látni, hogy a virág elhervad, hogy a hold eltűnik
a látóhatár mögött vagy hogy szép nők fiatalon halnak meg.Nyílásában kellene látni a virágot, ha elültette az ember; a
teliholdat kellene látni, ha várta az ember; készen kellene látni a
könyvet, ha nekikezdtünk a megírásának; a szép nőt akkor kellene
látni, amikor vidám és boldog. Máskülönben nem értük el célunkat.Szép hölgyeket reggeli öltözködésüknél kellene látni, amikor
bepúderezték magukat.Vannak arcok, amelyek csúnyák, de állják a nézést s olyanok,
amelyek nem állják, ámbár nem csúnyák; vannak írások, amelyek
kedvesek, bár nyelvtanilag helytelenek s vannak olyanok, amelyek
nyelvtanilag igen helyesek, de undorítóak. Ezt felületes embereknek
sehogysem tudom megmagyarázni.Ha valaki ugyanolyan szívvel szereti a virágot, mint a
szépasszonyt, akkor különös bájt érez benne; ha ugyanolyan szívvel
szereti a szépasszonyt, mint a virágot, akkor különös gyöngédséget
és oltalmazó szeretetet érez.A szépasszony különb, mint a virág, mert érti az emberi nyelvet, s
a virág különb, minta szépasszony, mert illatos; de ha mindkettőben
nem lehet részünk egyszerre, mondjunk le az illatosról és érjük be a
beszélővel.Ha virágot teszünk májszínű vázába, úgy rendezzük el, hogy a
váza alakja és magassága megfeleljen a virágénak, színének
árnyalata és mélysége pedig ellentétes legyen a virágéval.A legtöbb hódító szépségű virág nem illatos, az olyan virág pedig,
amelynek szirmai sok rétegben helyezkednek el, többnyire
rosszalakú. Óh, jaj, ritka a tökéletes egyéniség! Csak a lótuszban
van meg együtt mind a kettő.Ha egy szépasszonynak olyan arca lenne, mint a virágnak, olyan
hangja, mint a madárnak, olyan lelke, mint a holdnak, olyan
kifejezése, mint a fűzfának, olyan bája, mint az őszi tónak, azonfelül
nefritcsontja, hóbőre és költői szíve: tökéletesen meg lennék
elégedve. (Meghiszem azt! L. Y.)Ha nincsenek könyvek a világon, akkor nincs mit szólni, de mivel
vannak, el kell olvasni őket; ha nincs bor, akkor nincs mit szólni, de
mivel van, meg kell inni; ha nincsenek híres dombok, akkor nincs mit
szólni, de mivel vannak, meg kell nézni őket; ha nincs virág és nincs
hold, akkor nincs mit szólni, de mivel van, élvezni kell és „játszani
vele”; ha nincsenek tehetséges férfiak és szépasszonyok, akkor
nincs mit szólni, de mivel vannak, szeretni és gyámolítani kell őket.A tükör csak azért nem válik ellenségévé a csúnya asszonynak,
mert nem érez; ha érezne, már bizonyosan összetörték volna.Az ember gyöngéd érzéssel viseltetik még egy szép cserép virág
iránt is, amit éppen most vásárolt: mennyivel gyöngédebb lehet egy
„beszélő virág” iránt!Bor és költészet nélkül céltalan tenne a domb meg a víz;
szépasszonyok társasága nélkül hiábavaló lenne a virág meg a hold.
Tehetséges férfi, aki szép is és szépasszony, aki írni is tud, nem
élhet sokáig. Nemcsak azért, mert az istenek irigykednek rájuk,
hanem mert az ilyen ember nemcsak egy nemzedéknek, hanem
minden koroknak kincse, úgyhogy a teremtő szentségtöréstől félve,
nem hagyja meg őket túlságos sokáig ezen a világon.
Domb és vízA világ minden dolga közül ezek hatnak legmélyebben az
emberre: a hold az égen, a cs’in a zenében, a kakuk az állatok
között s a fűzfa a növények között.Aki holdvilágnál a felhők miatt búsul, könyvek között a molyok
miatt búsul, virágok közt a viharok miatt búsul, tehetséges emberek
és szépasszonyok között a kegyetlen végzet miatt búsul: annak
olyan szíve van, mint Buddhának.Nem fáj a halál, ha van a világon egyetlen „kebelbarátunk” vagy
valaki, aki „ismeri a szívünket”.Egy régi író azt mondta, hogyha virág, hold és szépasszony nem
lenne, nem kívánna e világra születni, – én pedig hozzátehetem,
hogyha nem lenne toll, tinta, sakk és bor, nem lenne értelme, hogy
férfinak szülessék az ember.A dombok könnyedsége, a víz hangja, a hold színe, a virág illata,
az íróemberek bája és a szépasszonyok kifejezése mind
megfoghatatlan és leírhatatlan. Az ember nem tud aludni, mert róluk
álmodozik s elveszti étvágyát, mert rájuk gondol.A hó emelkedett lelkű tudósra emlékeztet; a virág
szépasszonyokra; a bor jó harcosokra; a hold derék barátokra; a
dombok meg a víz jó versekre és jó prózára, amelyben maga a
szerző is gyönyörködik.Vannak tájképek a földön, tájképek a festészetben, tájképek
álmainkban és tájképek a szívünkben. A földi tájképek szépsége a
körvonalak mélységében és szabálytalanságában rejlik; a festett
tájképek szépsége az ecset és a tus szabadságában és
pompájában; az álmodott tájképek szépsége a sajátságosan változó
látomásokban; a szívünkben lakó tájképek szépsége az, hogy
minden a maga helyén van.Az olyan helyektől, ahol csak átutazunk, ne követeljünk sokat
művészet dolgában, de legyünk annál kényesebbek ott, ahol egész
életünkre le akarunk telepedni.Hogy híres dombokat és folyókat láthassunk, predesztinált
szerencsére van szükségünk; ha a megszabott idő el nem érkezett,
nem érünk rá megnézni őket, még ha csak tíz mérföldnyire vannak is
tőlünk.
Tavasz és őszA tavasz természetes lelkiállapota az égnek; az ősz az ég változó
hangulatai közé tartozik.Az ősz szellemében kellene fegyelmeznünk magunkat, más
emberekkel a tavasz szellemében kellene bánnunk.
HangokHallgassuk a madarak dalát tavasszal, a tücsök cirpegését
nyáron, a rovarok zümmögését ősszel s a hópelyhek hullását télen;
a sakkjáték kopogását nappal. A fuvolaszót holdvilágnál, a fenyő
zúgását a hegyek közt, a hullámok csobogását a víz partján. Akkor
nem éltünk hiába. De ha egy fiatal semmirekellő botrányt csinál az
utcán, vagy ha a feleségünk veszekszik, akár süketek is lehetnénk.Minden hangot valamelyes távolságról kell hallgatni; csak a cs’in
hangját hallgathatjuk távolról is, közelről is.Különös ízt érez a fülünk, ha a cs’in muzsikáját hallgatjuk fenyőfák
alatt, a fuvola szavát holdvilágnál, a víz esését a patak partján, s a
buddhisták énekeit a hegyek között.Négyféle hangja van a víznek: a vízesések, a felbuggyanó
források, a rohanó patakok és a csörgedező erecskék hangja.
Háromféle hangja van a szélnek: a „hullámzó fenyőfák” hangja, az
őszi levelek hangja s a víz fölött zúgó vihar hangja. Kétféle hangja
van az esőnek: amikor esőcseppek koppannak a vut’ung és a lótusz
leveleire s amikor az esővíz bambuszvödrökbe folyik le az ereszről.
EsőEz az esőnek nevezett valami röviddé teszi a napot és hosszúvá
az éjszakát.A tavaszi eső olyan, mint a kitüntetést hozó császári rendelet; a
nyári eső olyan, mint kegyelemlevél a halálraítélt bűnösnek; az őszi
eső olyan, mint a halottas-ének.Az esős nap tavasszal jó az olvasásra; az esős nap nyáron jó a
sakkjátékra; az esős nap ősszel jó arra, hogy ládáinkat vagy
padlásunkat átkutassuk; az esős nap télen jó az ivásra.
Hold, szél és vízAz ember kétségbeesik, amiért a növő hold oly korán megy le s
kétségbeesik, mert a fogyó hold harmadik negyedében oly későn kel
föl.Ha buddhista tanítást hallgatunk holdvilágnál, lelkünk jobban
elszakad a világtól; ha katonai dolgokról vitatkozunk holdvilágnál, az
jobban felszítja bátorságunkat; ha költészetről beszélünk
holdvilágnál, az ember jobban gyönyörködik a magányban; ha szép
asszonyokat nézünk holdvilágnál, mélyebbé válik a szenvedélyünk.A holddal úgy kell „játszani”, hogy alacsony helyről nézünk fel rá,
amikor tiszta és fényes s magaslatról nézünk le rá, amikor ködbe
borul és homályos.A tavaszi szél, olyan, mint a bor; a nyári szél olyan, mint a tea; az
őszi szél olyan, mint a füst; a téli szél pedig olyan, mint a gyömbér.
Szabadidő és barátságSemmi sincs, amit az ember jobban élvezne, mint a szabadidőt s
ez nem jelenti azt, hogy akkor egyszerűen nem csinál semmit. A
szabadidő lehetővé teszi, hogy olvassunk, híres helyekre utazzunk,
hasznos barátságokat kössünk, bort igyunk és könyveket írjunk. Mi
nagyobb gyönyörűség lehet ezeknél a világon?Tudós barátokkal beszélni olyan, mint valami ritka könyvet olvasni;
költői lelkű barátokkal beszélni olyan, mint kiváló írók verseit és
prózáját olvasni; gondosan és megfelelően viselkedő barátokkal
beszélni olyan, mint bölcs klasszikusokat olvasni; elmés barátokkal
beszélni olyan, mint regényt vagy románcot olvasni.Kell, hogy minden csöndes tudósnak legyenek kebelbarátai.
Kebelbarátoknak nem okvetlenül azokat tartom, akik életre-halálra
barátságot fogadtak nekünk.Kebelbarátok általában azok, akik ha száz vagy ezer mérföldnyire
élnek is tőlünk, magától értetődően hisznek bennünk s nem
hajlandók hitelt adni az ellenünk szóló híreszteléseknek; azok, akik
az ilyen híresztelést minden lehető módon jóra akarják magyarázni;
azok, akik kellő pillanatban tanácsot adnak, hogy mit tegyünk és mit
ne tegyünk; azok, akik a döntő órában segítségünkre sietnek s néha
tudtunk nélkül is a maguk szakállára intéznek el valami pénzügyet
vagy döntenek el egy kérdést s pillanatig sem gondolnak arra, hogy
ezzel nem teszik-e ki magukat bírálatnak vagy talán nem sértik-e
érdekeinket.
Könyvek és olvasásFiatalon olvasni olyan, mint hasadékon nézni a holdat; életünk
delén olvasni olyan, mint saját kertünkben nézni a holdat; öreg
korban olvasni olyan, mint nyílt teraszról nézni a holdat. Azért van ez
így, mert az olvasás haszna annál mélyebb, minél mélyebb saját
tapasztalásunk.Ami a régiek és újak írásaiban halhatatlan, az mind vérrel és
könnyel van írva.Aki tudja, hogyan kell olvasni, annak számára könyvvé válik
minden, akármerre jár: könyvvé válik a domb meg a víz, könyvvé
válik a sakk meg a bor, könyvvé válik a hold s a virág. A jó utazó
számára tájképpé válik minden, akármerre jár: tájkép a könyv és a
történelem, tájkép a bor és a költészet, tájkép a hold s a virág.Egy régi író azt mondta, hogy szeretne tíz esztendőt szentelni az
olvasásnak, tízet utazásnak, aztán tízet annak, hogy megőrizze és
elrendezze, amit tanult. Azt hiszem, a megőrzéshez nem kell tíz
esztendő, elég lenne kettő vagy három is. Ami az olvasást meg az
utazást illeti, nem hiszem, hogy az említett időszak kétszerese vagy
ötszöröse is kielégíthetné a vágyaimat.
屠隆 Tu Long (1542-1605): 冥寥子游 Mingliaozi you
Tu Lung: Ming Liao-ce utazásai
In: Lin Yutang: A bölcs mosoly (The Importance of Living)
Benedek Marcell fordítása
1939, 302-322. oldalLin Yutang: Az élet sója, avagy az élet megélésének fontosságáról
Pavlov Anna fordítása
2000, 433-459. oldal“The Travels of Mingliaotse” by T’u Lung,
In: Lin Yutang, The Importance of Living, pp. 341-363.
Tu Long, Le voyage de Mingliaozi, Traduit du chinois et présenté par Martine Vallette-Hémery,
Rezé : Séquences, coll.« Chemins & traverses », 1997, 60 p.
https://leo2t.hypotheses.org/865a) A menekülés oka
Mingliaotsze valamikor hivatalnok volt s megunta a világ sorát –
azt, hogy mindig szíve ellenére kellett beszélnie s a helyes formával
ellenkező ceremóniákat kellett végrehajtania. Mit jelent az, hogy
valakinek „szíve ellenére kell beszélnie?”. A házigazda és látogatója
mélyen hajlonganak egymás előtt, néhány közömbös szót szólnak
az időről s aztán nem mernek tovább beszélni. Olyan emberek,
akiket életünkben először látunk, kezet ráznak velünk s erősítgetik,
hogy kebelbarátaink, de mihelyt elmentek, tökéletesen közömbösek
vagyunk egymásnak. Ha dicsérünk valakit, a szent Poyi-hoz
hasonlítjuk, de mihelyt hátat fordított, úgy beszélünk róla, mint a
tolvaj Cseh-ről. Ha kényelmesen üldögélünk és kellemesen
beszélgetünk, igyekszünk megőrizni kevésszavú méltóságunkat, bár
sok mindent szeretnénk egymásnak elmondani; és nemes ideálokról
locsogunk, holott erkölcstelenül viselkedünk. Félünk, hogy szívünket
feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit,
félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás
céltalanul hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül. Némelykor
meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk, vagy kiáltozunk,
hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk
és orrunk nem a miénk többé s haragunk, örömünk, nevetésünk és
megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott
szokása s nem lehet változtatni rajta. És mit jelent az, hogy „a helyes
formával ellenkező ceremóniákat kell végrehajtanunk?” Amikor
embertársainkkal beszélünk, akármilyen rangbéliek is, hajlongunk és
bókolunk egész áldott nap, noha régi barátok közt vagyunk. Ok
nélkül elszakadunk némelyektől, mintha halálos ellenségeink
lennének s hasonlóképpen ok nélkül igyekszünk másokhoz közelebb
férkőzni, noha igazi közösség nincs közöttünk. A nemes úr alig
nyitotta ki száját, már harsogva feleljük: „Parancsára, kegyelmes
uram!”, hiszen csak a karját kellene fölemelnie, s lecsapnák a
fejünket. Látunk két embert, aki látogatja egymást s bár utálják
egymás képét látni, napokat töltenek azzal, hogy szorgalmasan
leszállnak lovukról és hátrahagyják névjegyüket. Már pedig ha egy
barátunkat meglátogatjuk, hogy tudakozódjunk a hogylétéről, ennek
nem volna szabad üres formaságnak lenni. Vajon így gondolták ezt a
régi királyok, akik ezeket a ceremóniákat megalapították?
Felvesszük ruhánkat és övünket, úgy érezzük magunkat, mint a
ketrecbe zárt majom s még vakaródzni sem tudunk, ha tetű csíp és
viszket a bőrünk. Ha kényelmesen járunk az utcán, félünk, nehogy
meg találjuk sérteni a törvényt. Szemünk tüstént az orrunkat nézi s
nem merünk egy kurta távolságon túlpillantani, ha pedig
megtesszük, mások néznek ránk s próbálják kifürkészni, hogy mi
járatban vagyunk. Ha nagy szükségünk van arra, hogy könnyítsünk
magunkon, alig merünk megállni valami mentség nélkül. A
magasabb tisztviselők örökösen arra gondolnak, hogy kard van
előttük s mások bírálata a hátuk mögött. Testüket gyötri a hideg és
meleg évszak, szívüket pedig a birtoklás vágya és a veszteség
félelme. Még a legnemesebb és leglovagiasabb szellemek is,
akikben megvan a bölcs kiábrándultság érzete és meg vannak
elégedve önmagukkal, beleesnek ebbe a csapdába, mihelyt
tisztviselőkké lesznek. Ezért tehát, hogy szívét és akaratát
fölszabadítsa, Mingliaotsze útnak indul a Nemtörődömség Birodalma
felé.Azt mondhatja valaki: „Úgy hallottam, hogy a Tao követője
csöndességben él és nem érzi magát elhagyatottnak; tömegben él
és nem érzi a zajt. A világban él és mégis kívül áll rajta; semmi sem
köti és nincs szüksége fölszabadulásra s hamarosan fűzfa nő ki bal
hónaljából és madár fészkel a feje búbján. Ez a tetőpontja a
nyugalom és felszabadulás művelésének. Konyhai cselédnek lenni,
vagy a szemetet fölszedegetni a földről, a legalacsonyabb
foglalkozások közé tartozik, de a szentet ez sem zavarja. Vajon nem
teszed-e szellemedet tested szolgájává, amikor félsz a hivatali élet
megkötöttségeitől s szokatlan helyekre kívánsz utazni?”Mingliaotsze pedig ezt feleli: „Aki a Taot elérte, az beleléphet a
vízbe és nem nedvesedik meg, beleugorhatik a tűzbe és nem ég
meg, úgy lépdelhet a valóságon, mintha üresség volna s utazhatik
az ürességben, mintha valóság volna. Otthon lehet, akárhol van is
és egyedül lehet bármilyen környezetben. Ez természetes
sajátossága. De én nem értem el a Taot, én csak szeretem a Taot.
Aki elérte a Taot, az ura önmagának s a világegyetem szétolvad a
szemében. Vesd őt lármás és piszkos társaságba s olyan lesz, mint
a lótuszvirág, amely iszapos vízből nő ki s a víz megérinti, de foltot
nem ejt rajta. Ezért nem kell válogatnia, hogy hova menjen. Én még
nem vagyok erre méltó, mert olyan vagyok, mint a szélnek
engedelmeskedő fűzfa, – ha a szél nem fúj, nyugodtan állok s ha a
szél megindul, megindulok én is. Olyan vagyok, mint fövény a
vízben, – tiszta vagy iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a
tisztaságot és nyugalmat egy egész napra s aztán elvesztettem egy
pillanat alatt, némelykor pedig elértem a tisztaságot és nyugalmat
egy esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt. Nem volt
lehetséges, hogy faképnél hagyjak mindent s ne engedjem magam
az anyagi környezettel zavartatni. Megyek tehát, hogy
felszabadítsam szívemet, szabadjára engedjem szellememet s
elutazom a Nemtörődömség Birodalmába”.
b) Az utazás módja„Elindulok egy barátommal, aki szereti a ködös hegyeket, s
mindegyikünk kulacsot visz magával, köpenyt kerít a nyakába s száz
pénzdarabot tesz a zsebébe. Többre nincs szükségünk, de a százat
mindig igyekszünk épségben tartani, véletlen eshetőségekre. Aztán
koldulva járunk végig városokon, falvakon, skarlát-kapukon és fehér
udvarházakon, taoista templomokon és szerzeteskunyhókon.
Vigyázunk arra, hogy mit koldulunk: rizst kérünk és nem bort,
főzeléket és nem húst. Koldulásunk hangja alázatos, de nem
szánalmat keltő. Ha adnak valamit az emberek, otthagyjuk őket, s ha
nem adnak, akkor is otthagyjuk; hiszen egész célunk csak az, hogy
éhségünket elverjük. Ha durván bánnak velünk, azt főhajtással
fogadjuk. Némelykor, ha nincs hol koldulnunk és nem tehetünk mást,
elköltünk egyet-kettőt a magunkkal vitt száz pénzdarabból s
kipótoljuk, amikor lehet. De pénzt nem adunk ki, csak
kénytelenségből.Kitűzött cél nélkül utazunk, megállunk éjszakára,
ahol vagyunk s igen lassan járunk, talán tíz li-t teszünk meg egy nap,
de talán huszat, harmincat, negyvenet, vagy ötvenet. Nem
igyekszünk túlságosan sokat megtenni, nehogy kifáradjunk. Ha
aztán hegyekhez és folyókhoz érünk, ha megtetszenek nekünk a
források, fehér sziklák, víziszárnyasok és hegyi madarak,
kiválasztunk egy helyet valami szigetecskén, leülünk egy sziklára s a
messzeségbe nézünk. Ha favágókkal, halászokkal, falusiakkal vagy
öreg parasztokkal találkozunk, nem kérdezzük a nevüket, a
magunkét sem mondjuk meg, nem beszélünk az időről sem, hanem
röviden elcsevegünk a falusi élet szépségeiről. Kis idő múlva
sajnálkozás nélkül búcsúzunk el tőlük.Nagy hidegben vagy nagy melegben tanyát kell keresnünk, amely
az időjárás viszontagságaitól megvédjen. Az úton félreállunk s előre
engedünk másokat, a révnél pedig várunk, hogy először mások
szálljanak be a hajóba. De ha vihar van, nem próbálunk átkelni a
vízen, ha pedig félúton ér a vihar, lecsöndesítjük lelkünket s az életet
megértvén, a sorsra bízzuk a döntést és így szólunk: „Ha átkelés
közben vízbe kell fulladnunk, akkor ez az ég akarata.
Megmenekülhetünk-e, ha búslakodunk?” Ha nem tudunk
megmenekülni, itt végződik az utazásunk. Ha szerencsésen
megmenekülünk, tovább megyünk, mint eddig. Ha útközben
összetalálkozunk valami faragatlan fickóval, vagy véletlenül
belebotlunk s ha a fickó durva, udvariasan bocsánatot kérünk tőle.
Ha a bocsánatkérés után mégsem menekülhetünk a harctól, akkor itt
végződik az utazásunk. De ha megmenekülünk, tovább megyünk,
mint eddig. Ha valamelyikünk megbetegszik, megállunk, hogy
ápoljuk s a másik igyekszik egy kis orvosságra valót koldulni, de
maga a beteg nyugodtan fogja fel a dolgot. Magába tekint és nem fél
a haláltól. Így a súlyos betegség könnyű betegséggé válik, a könnyű
betegség pedig tüstént meggyógyul. Ha úgy akarja az Ég, hogy
napjaink meg legyenek számlálva, akkor itt végződik az utazásunk.
De ha megmenekülünk, akkor tovább megyünk, mint eddig.
Természetes, hogy vándorlásaink közben felébreszthetjük a
rendőrök és strázsák gyanúját, s elfoghatnak bennünket, mint
kémeket. Akkor vagy ravaszsággal, vagy őszinteséggel igyekszünk
menekülni. Ha nem tudunk megmenekülni, akkor itt végződik az
utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor tovább megyünk, mint
eddig. Természetesen megpihenünk éjszakára egy gyékényfödelű
kunyhóban vagy kőfülkében, de ha ilyen helyet lehetetlen találni,
akkor lefekszünk egy templom kapuja előtt vagy egy
sziklamélyedésben, vagy házak fala mellett, vagy nagy fák alatt.
Meglehet, hogy hegyi szellemek, tigrisek, vagy farkasok látogatnak
meg s mitévők legyünk akkor? A hegyi szellemek nem árthatnak
nekünk, de tigrisek vagy farkasok ellen nem tudunk védekezni.
Ámde nem az ég dönt-e a sorsunk felől? Rábízzuk hát magunkat a
világegyetem törvényeire s még csak arcunk színe sem változik. Ha
fölfalnak bennünket, akkor ez a sorsunk, akkor itt végződik az
utazásunk. De ha megmenekülünk, akkor tovább megyünk, mint
eddig ...”
c) Nagy magasságokban„Amikor fölmegyek az Öt Szent Hegyre, magasan állok a mennyei
szelek fölött, túllátok a Négy Tengeren, s az ezernyi hegycsúcsot
apró csigának látom, az ezernyi folyót hajladozó övnek, az ezernyi
fát kelkáposztának. A Tejút mintha köpönyegemet súrolná, fehér
felhők futnak át a hónom alatt, a levegőben úszó sast mintha
elérném karommal, a nap és a hold pedig halántékom mellett halad
el. Halkan kell itt beszélnem, nemcsak azért, hogy a hegy szellemét
el ne ijesszem, de azért is, hogy Isten az ő trónján meg ne hallja.
Fölöttünk a tiszta égbolt, egyetlen folt sincs a hatalmas térségben,
alattunk pedig eső, mennydörgés, viharos sötétség támad tudtunk
nélkül s a mennydörgés robaját csak úgy halljuk, mint a kisbaba
gügyögését. E pillanatban szememet elvakítja a fény, lelkem mintha
kiszállana a tér korlátai közül s úgy érzem, mintha a messze utazó
szelek hátán lovagolnék, de nem tudom, merre. Vagy amikor
nyugaton elrejtőzni készül a nap s keleten a látóhatár alól felbukkan
a hold, a felhők minden irányban sugárzanak, bíbor és kék színek
csillognak az égen s a távoli és közeli csúcsok egy kurta pillanat alatt
világosabb színt öltenek. Vagy éj közepén templomi harangok
kongását és tigris bömbölését hallom s aztán zúgó szélroham
következik s mert a templom kőcsarnokának kapuja nyitva van,
bebújok ruhámba és fölkelek – íme, a Tengerinyúl Szelleme (a hold)
lenyugvóban, a magasabb lejtőkön még látszanak az utolsó hóesés
maradványai, az éjszaka fénye valami határozatlan fehér tömeg, a
távoli hegyek körvonalai alig láthatók. Ilyen pillanatokban érzem,
hogy testem fürdik a hűs levegőben és minden érzéki vágyam
megszűnik. Vagy talán megpillantom a Szent Hegy istenét, amint
teljes méltóságában ül trónján s fogadja az alacsonyabb rangú
szellemeket. Se szeri, se száma a lobogóknak és mennyezeteknek,
a levegő tele a fuvola és a harangok zenéjével, a paloták teteje
felhőköpenybe és ködfátyolba van burkolva, körvonalaik látszanak is
meg nem is, s úgy érezzük, hogy hol közel vannak, hol végtelenül
messze. Óh, tökéletes boldogság az istenek zenéjét hallgatni, miért
hogy egy hideg szélroham oly hamar félbeszakítja?Az Öt Szent Hegy mellett sok más híres hegység van még és
megszámlálhatatlan szent hely, ahol tündérek vagy szellemek
tanyája van. Szandálban indulok el, kezemben bambuszpálca s bár
valamennyit nem látogathatom meg, elmegyek addig, ameddig erőm
engedi. Ha meredek csúcshoz érek, amely vakmerően szökken az
ég felé s ember nem mászta meg soha, kötélhez kötöm magam s
felmászom a tetejére. Ha törött kőhídhoz érek vagy régi kapuhoz,
amelyet váratlanul nyitva találok, félelem nélkül belépek rajta; vagy
ha sziklabarlang kerül utamba, oly sötét, hogy mélyére nem látni,
csak egy hasadékon át éri egyetlen fénysugár: fáklyát gyújtok s
félelem nélkül lépek be egymagam, azt remélvén, hogy emelkedett
gondolkozású taoistákat vagy halhatatlan növényeket vagy talán
mennybeszállt taoisták földi maradványait találom ott.Meglátogatom a híres folyókat és tavakat is. Az ilyen mély
vizekben halak, sárkányok és víziszellemek tanyáznak. Ha a levegő
nyugodt s a víz sima, mint a tükör, tudjuk, hogy akkor az Isteni
Sárkány békésen alszik, egy gyöngyszemet őrizve mellében. Ha a
víz fényei összevegyülnek az ég színével, tiszta holdas éjszakán,
akkor tudjuk, hogy a Sárkánykirály Hercegnője és a Folyó Úrnője
vonulnak ki mennyezet alatt, kezükben fuvolával, vadonatúj
fátyolszövet ruhában, s hímzett cipőben lépkednek a csörgedező víz
fölött. Ez a menet halad szemünk előtt egy darabig, aztán eltűnik.
Óh, milyen hűvös van ilyenkor! Vagy dühös szél korbácsolja a vizet,
óriási hullámok támadnak föl s ilyenkor tudjuk, hogy Cs’ihyi, a
mesebeli madár szelleme haragszik és T’ienvu, a nyolcfejű
víziszellem siet segítségére. Ilyenkor a nagy föld úgy forog, mint a
malomkerék, rázkódik, mint a szita s mintha látnók, hogy tör utat az
ég felé Csang, az öreg Sárkány, karjaiban hordva kilenc fiát. Óh,
mily nagyszerű a látvány ilyenkor!
d) Vissza az emberiséghezÍgy vándorol tovább és tovább Mingliaotsze, boldog szívvel,
kényelmes lassúsággal, tízezer li-t téve meg gyalogszerrel. Ha
tetszik neki, amit lát vagy hall, tíz napig is megmarad egy helyen.A templomban keresztbetett lábbal ül, hogy a Három Értékes
Szellem tudományát megtanulja. A Legfőbb Irányító vezeti
befogadásra kész elméjét, s az Öreg Buddha növeli szellemi
bölcsességét. Igyekszik a változó világegyetem törvényét megérteni
s szemlélődés közben nem érzi magát magányosnak.Buddha templomában dicsőséges fénykört sugározva jelenik meg
Buddha arany teste. A gyertyákat meggyújtották s a tömjén füstje
könnyű illattal tölti meg a levegőt, a taoisták vagy szerzetesek
sorban ülnek szalmapárnáikon, teát isznak, gyümölcsöt esznek és a
klasszikusokat olvasgatják. Egy idő múlva, amikor kifáradnak,
parancsolnak lélegzetüknek s a nyugalom állapotába kerülnek.
Hosszú idő múlva fölkelnek s látják a holdat, amely besüt a virágok
mögül, miközben az egész világ némaságba merülve nyugszik. Egy
segédpap földig hajolva bókol, egy férficseléd szunyókál a tűzhely
mellett, ahol a tündérek orvosszerét főzik. E pillanatban hogyan
hatolhatna elménkbe földi gondolat, még ha ott ólálkodik is
körülöttünk?Ha künn jár a nyílt mezőn, alacsony falakat lát, amelyek
szalmafödelű vályogkunyhókat vesznek körül. Metsző szél süvölt be
az ajtón, s enyhe nap ragyog az erdők fölött. Csordák és nyájak
visszatérnek a domboldalra, éhes madarak nagy lármát csapnak a
sík mezőkön. Egy rongyos ruhájú, kócos hajú vén paraszt sütteti
magát a nappal egy kis eperfa alatt, egy öreg asszony meg vízzel
töltött agyagedényt tart a kezében s felszolgálja a tészta-ebédet. Ha
a tájék és a pillanat hangulata szomorú is, az ember érzi, hogy oly
szép, mint a festett kép. Ha egy utazó taoista túlságosan
közönségesnek tekinti az ilyen látványt, akkor akár ne is utazzék.
Ha nagy városba ér, ahol tömegek nyüzsögnek, s kocsikkal és
lovakkal van tele az utca, Mingliaotsze énekelve járkál és megfigyeli
az embereket: boltosokat, mészárosokat, énekeseket,
jövendőmondókat, vitatkozókat, kóklereket, állatszelidítőket,
szerencsejátékosokat és tornázókat. Mingliaotsze szemügyre veszi
valamennyit. Ha kedve úgy tartja, belép egy bormérésbe s erős bort
rendel, szárított hallal meg főzelékkel s ketten iszogatnak az asztal
mellett. Ha így fölmelegedtek, eléneklik a Halhatatlan Növény
gyűjtéséről szóló dalt s igen elégedetten néznek körül. Az utca népe
csodálkozva látja ezt a két rongyos embert, aki oly kedvesen és
boldogan viselkedik és gyanítja, hogy talán testet öltött tündérek.
Rövid idő múlva hirtelen eltűnik mind a kettő.Hatalmas kapuk mögött, nagy házakban, hercegek vagy magas
rangú tisztviselők lakmároznak. Nefrittálakon szolgálják fel az ételt
és szép nők ülnek az asztal körül. Zenekar játszik a csarnokban s az
ének hangja a felhőket veri. A kaput pálcás öreg szolga őrzi.
Mingliaotsze egyenesen belép, hogy ételt kolduljon. Ragyogó,
tágra nyílt szemével, méltóságos külsejével odakiált a társaságnak:
„Hallgattassátok el ezt a lármát s figyeljetek egy taoistára, aki
elénekli ezt a dalt: Harmat hull a virágra.”Harmat hull a virágra,
Óh, mily öröm!
Ne félj a csípős széltől,
Ne félj a kelő naptól.
Keletnek folyik a víz,
Nyugatnak a Tejút.
Parasztok szántanak, hol
Egykor a Bronztorony volt.
Többet ér egy rövid nap
Serleggel a kezünkben,
Mint a jövendő, amely
Nevünket elfelejti.
Örülj, amíg örülhetsz!Harmat hull a virágra,
Óh, hogy ragyog!
Ameddig tart, ragyog, mint
Gyöngy a reggeli fényben, –
A vadon csupa sírdomb,
Szél sír az éjszakában,
Róka nyí, bagoly huhog
Kísértetfehér nyárfán,
Vörös levelek hullnak,
Patak vizén leúsznak,
Cs’inien palotáját
A moha mind benőtte. –
Örülj, amíg örülhetsz!Amikor Mingliaotsze befejezte énekét, egyik vendég haragosnak
látszik és így szól: „Ki ez a taoista, aki lakomázás közben elrontja a
mulatságunkat? Adjatok neki egy darab szézámkalácsot és küldjétek
el!” Mingliaotsze megkapja a kalácsot és elmegy. Ekkor egy másik
vendég azt mondja szolgájának: „Gyorsan! Hívd vissza ezt a
taoistát!” „De éppen borozgatunk –mondja az előbbi vendég s ez
elrontja a mulatságunkat. Ezért küldtem el egy darab
szézámkaláccsal. Éppen jól van ez így. Miért akarod visszahívni?”
„Nekem úgy rémlik – feleli a másik –, hogy van valami szokatlan
ebben a taoistában s azért szeretném visszahívni, hogy alaposan
szemügyre vehessem.” „Ej, hiszen közönséges koldus! – feleli az
előbbi. – Ugyan mi szokatlan volna benne? Nem akar egyebet, csak
egy tál hideg maradékot.” Ekkor egy másik vendég is beleszól: „Az
énekéről nem hiszem, hogy közönséges koldus.”E pillanatban egy énekeslány vörös fátyolszövet ruhában föláll
helyéről és így szól: „Szerény véleményem szerint ez a taoista egy
égből lebukott tündér. Éneke szép volt és mélyértelmű, inkább a
mennyei tündérek, mint a földi emberek énekéhez hasonlít. Micsoda
koldus énekelhetett volna ilyet? Tündér ez és álruhában jár a
halandók között. Kérlek, hívjátok vissza, nehogy elveszítsük.”„Mi köze ennek ehhez a koldushoz mondja az utóbb megszólalt
vendég. – Talán egyebet sem akar, csak egy ital bort. Ha
visszahívjátok, meglátjuk, hogy mégis csak közönséges fickó.”A vörös fátyolszövetbe öltözött leány még mindig nincs
meggyőzve és megjegyzi: „No, én csak annyit mondhatok, hogy
nincs szerencsénk a halhatatlanokkal való találkozásban.”Most egy másik, zöld fátyolruhás leány kel föl helyéről és így szól:
„Akartok-e velem fogadni, urak? Hívjátok vissza a taoistát és ha
tündér, akkor az nyert, aki annak mondta, ha pedig kiderül, hogy
közönséges fráter, akkor az nyert, akinek ez volt a véleménye.”
„Helyes!” – kiáltanak fel az urak. Szolgát küldenek Mingliaotsze után,
de az nyomtalanul eltűnt s a szolga ezzel a hírrel jön vissza.
„Tudtam, hogy nem közönséges fráter!” – mondja az előbbi vendég.
„Óh jaj, most elvesztettünk egy halhatatlant! – mondja a vörös
fátyolruhás leány. – Hiszen csak kilépett az ajtón és szőrén-szálán
eltűnt!”Mingliaotsze tovább megy pálcájával és kényelmesen kisétál a
város kapuján. Elhalad egy tucat nagy város mellett, de egyikbe se
megy be, míg végre eljut egy helyre, ahol a város fala hegyoldalba
kapaszkodik. Szép, magas tornyok, tágas, nagyszerű templomok
vannak ott, egyiknek teteje a másik fölé emelkedik, szabálytalan
formákban s egy tiszta tóra tekintenek le. Szép tavaszi nap van,
madarak énekelnek ragyogó fákon s teljes pompájában nyílik
minden virág. A város lakosai új ruhájukban, faragott kocsikban vagy
hímzett nyergekben kijöttek a városból „tavaszi sétára”. Némelyek
nagy fák árnyékában isznak, mások gyékényt terítettek ki az illatos
fűre, ismét mások felmásztak egy magas, skarlátszínű toronyba
vagy csónakokon eveznek, mások párosával lovagolnak, hogy a
virágokat meglátogassák vagy kézenfogva sétálgatnak és
népdalokat énekelnek. Mingliaotsze igen boldognak érzi magát és
sokáig elmarad közöttük.Később egy simaképű, finom arcbőrű tudós jelenik meg, kecsesen
lépdelve hosszú ruhájában. Mélyen meghajol Mingliaotsze előtt és
így szól: „Hát taoisták is kijönnek tavaszi sétára? Néhány barátom
mulatozik itt a közelben, cseresznyefák alatt, a folyón túl lévő kis
torony előtt. Vidám társaság, s nagyon örülnék, ha velünk tarthatnál.
Eljöhetsz oda?”Mingliaotsze vidáman követi a fiatalembert s amikor odaér, hat
vagy hét csinos fiatal tudóst pillant meg. Az első fiatalember
mosolyogva mutatja be a társaságnak. „Barátaim, ez csak afféle
magunk között rendezett tavaszi mulatság. Éppen összetalálkoztam
az úton ezzel a taoista úriemberrel s láttam, hogy éppenséggel nem
közönséges fráter, indítványozom tehát, hogy osszuk meg vele a
borunkat. Mit gondoltok ?” „Helyes!” – felelik valamennyien.Mindnyájan tovább húzódnak hát székükkel és Mingliaotsze leül
az asztal végére. Amikor már elegendő bort szolgáltak fel s mindenki
mámoros és boldog, a beszélgetés egyre elmésebbé válik s tréfás
megjegyzések röpködnek különböző emberekről és nemes urakról.
Némelyek a tavaszt dicsőítő verseket szavalnak, mások a
virágszedésről szóló dalt éneklik el, ismét mások az udvar
viselkedéséről vitatkoznak, némelyek pedig a dombok és hegyek
zárkózott magányát magasztalják. Izgató társalgás kezdődik,
mindegyik túl akar tenni a másikon, miközben a taoista csak a rizsét
rágcsálja. Az első fiatalember többször is odanéz Mingliaotszera a
heves beszélgetés közben s így szól: „Halljunk valamit a taoista
tanító szájából is.” Mingliaotsze így válaszol: „Én csak élvezem azt a
sok szép és bölcs dolgot, amit ti mondotok s még meg sem értettem
belőle mindent. Hogyan járulhatnék hozzá a társalgásotokhoz?”Kis idő múlva a társaság fölkel és sétára indul a rizsföldeken;
útközben egyik virágot szed, másik fűzfaágakat tép le. A hely tele
van szépséggel s amerre néz az ember, gyönyörű pünkösdi rózsákat
lát. De Mingliaotsze magában jár egy hegyi ösvényen s csak hosszú
idő múlva kerül elő. „Miért jártál egyedül?” – kérdi az úriember. „Két
naranccsal meg egy kulacs borral mentem el, hogy a sárgarigó
szavát hallgassam” –feleli Mingliaotsze. „Beszédjéről ítélve
rendkívüli ember ez” – mondja az egyik tudós, Mingliaotsze pedig
valami szerény megjegyzéssel felel, méltatlannak vallva magát erre
a dicséretre.A társaság újra leül s valaki azt mondja: ,Nem illik ilyen
kirándulásról hazamenni, amíg verset nem írtunk” – s a többiek
helyeselnek neki. Egymásután írják meg és mondják el verseiket,
aztán megkérik Mingliaotszet, hogy ő is mondja el a magáét. Feláll s
egy kis szabadkozás után ezt énekli el:Lépkedek a fövényes parton,
Arany a felhő, tiszta a víz;
Riadt tündérkutyák ugatnak,
S tündér-rejtekbe tűnnek el.A dal hatása alatt a társaság felugrál ültéből és mélyen meghajol
Mingliaotsze előtt. „Csodálatos! Ilyen mennyei szavak egy szerzetes
szájából! Tudtuk, hogy tündér vagy.” Mindnyájan körülveszik s nevét
kérdezgetik, de Mingliaotsze csak mosolyog és nem válaszol.
Amikor tovább erősködnek, azt mondja: „Miért akarjátok tudni a
nevemet? Közönséges parasztember vagyok, felhők és vizek közt
járok s mosolygunk, hogyha összetalálkozunk. Nevezzetek így:
Felhők és Vizek Parasztja.” Ez még kíváncsibbá teszi a társaságot s
kifejezik azt a kívánságukat, hogy meghívják magukkal a városba.
„Én csak szegény szerzetes vagyok, aki szeret csavargó módjára
utazni s otthonom az egész világ – feleli mosolyogva Mingliaotsze. –
De ha ennyire kedvesek vagytok, elmegyek veletek.”Együtt mennek vissza a városba és Mingliaotsze sorban
vendégeskedik náluk. A következő napokban hol valami gazdag
ember csarnokában lakik, hol egy jól elrejtett kis dolgozószobában, –
egyszer irodalmi lakomán vesz részt, máskor táncban és énekben
gyönyörködik s elmegy mindenüvé, ahová meghívják. A város
lakosai hallanak a Felhők és Vizek Parasztjáról s a társaságkedvelő
emberek elhalmozzák meghívásokkal, ő pedig végiglátogatja
valamennyit. Ha inni adnak neki, iszik; ha költészetről és irodalomról
vitatkoznak, vitatkozik velük költészetről és irodalomról; ha
kirándulásra viszik, elmegy velük; de ha nevét kérdezik, csak
mosolygással válaszol. Amikor költészetről és irodalomról van szó,
igen hozzáértő megjegyzéseket tesz a régi és új írókra s
mélyrehatóan elemzi stílusukat és formáikat. Néha beszél a régi
királyok politikai rendjéről is, talpraesett véleményeket mond napi
ügyekről és még jobban elbűvöli az embereket elmés
megjegyzéseivel.Különösen járatos a taoizmusnak abban a tanításában, amely „a
szellem táplálásáról” szól. Némelykor, ha olyan táncot és mulatozást
lát, amely már a tobzódás határán jár, s az emberek vaskos tréfákkal
próbálják kitudakolni, hogyan vélekedik ezekről a dolgokról, úgy
tesz, mintha jól mulatna, akárcsak a „regényes” tudósok. De amikor
a gyertya kioltására kerül a sor s a házigazda felszólítja, hogy
maradjon együtt valamelyik énekeslánnyal, a társaság pedig valóban
féktelenül kezd viselkedni: egyenesen és szigorú arccal ül és senki
sem férkőzhetik hozzá. Ha éjszaka szundikál egy kicsit,
szalmapárnát kér a házigazdától, keresztberakott lábbal ül rajta s
csak akkor szunnyad el, ha nagyon kifáradt. Ezért nőttön-nő
körülötte az emberek bámulata és csodálkozása.Több mint egy havi tartózkodás után egy napon hirtelen
elbúcsúzik, hiába könyörögnek neki, hogy maradjon. Barátai pénzzel
és ruhával ajándékozzák meg s búcsúztató verseket írnak hozzá. A
búcsúlakomára mindnyájan megjelennek; szomorúan szorongatják
kezét és sokan könnyeznek is. Mingliaotsze eljut a város külső
kapujáig, száz pénzdarabot megtart magának, az úriemberek többi
ajándékát szétosztogatja a szegények között és elmegy. Amikor
barátai meghallják ezt, még jobban sóhajtoznak és csodálkoznak s
nem tudják, minek tartsák.
e) A menekülés filozófiájaMingliaotsze ekkor elindul egy hegyi ösvényen s magas, vad
hegyek közt találja magát. Ezernyi öreg, kúszónövényekkel benőtt fa
teríti föléje árnyékát, hogy az eget se látja, amíg alattuk jár. Emberi
lakóhelynek semmi nyoma, még csak egy favágót vagy
tehénpásztort sem lát. Csak madarak és majmok kiáltásait hallja
maga körül s pokolian hideg szélroham borzongatja meg.
Mingliaotsze soká megy-mendegél barátjával s egyszer csak
megpillantanak egy öreg embert: homloka fenséges, arca finom,
szeme zöld-eres. Haja a vállát veri; térdét felhúzva ül egy sziklán.
Mingliaotsze előremegy és meghajol előtte. Az öreg ember talpra áll,
mereven nézi egy darabig, de nem szól egy szót sem. Mingliaotsze
térdre ereszkedik és így szól hozzá: „Rendkívüli ember vagy-e,
Atyám, aki elérte a Taot? Hogyan találkozhatnám másként lépések
neszével ebben a mély hegyi magányban? Tanítványod mindig
szerette a Taot s élete derekáig még nem találta meg. Búsít engem
ez a hívságos élet, mely gyorsan kiég, mint a kovakő szikrája, vagy
mint az olaj a serpenyőben. Kérlek, könyörülj meg rajtam és oszlasd
el tudatlanságomat.” Az öreg ember úgy tesz, mintha nem hallaná.
Amikor Mingliaotsze megismétli kérését, mindössze néhány szóval
tanítja gondtalanságra, nyugalomra és a tétlenség gondolatára,
aztán kis idő múlva tovább megy. Mingliaotsze sokáig követi
szemével, amíg egészen el nem tűnik. Hogy magyarázza meg ilyen
öreg ember jelenlétét ebben a mély hegyi magányban?Aztán tovább vándorol s véletlenül összetalálkozik egy régi
barátjával. A barát meghajlással köszönti, meglepetéssel látja
Mingliaotsze különös öltözetét s kérdezgetni kezdi. „Én már
visszavonultam a világtól” – magyarázza Mingliaotsze.
„Gyermekeidet mind megházasítottad már?” – kérdi a barát. „Nem,
még nem, – feleli Mingliaotsze – ha mindet megházasítottam, akkor
oly szabad leszek minden gondtól, mint a Sárga Folyó leszűrt vize.
Tszep’ing (régi nagy taoista) elment és sohasem tért haza, de én
még mindig várom, hogy visszatérjek szülőföldem dombjai közé,
hogy összhangban éljek eredeti természetemmel.” Házigazdája
ekkor zöldségfélékkel kínálja, beszélgetni kezdenek húsz, harminc
esztendővel ezelőtt történt dolgokról, nevetve néznek vissza a múltra
s érzik, hogy úgy suhant el minden, mint az álom. Barátja ekkor
lehajtja fejét és felsóhajt s elmondja, mennyire irigyli Mingliaotsze
gondtalan életét.„Csakugyan gondtalan ember vagy te! – mondja a barát. – Az
emberek manapság könnyen beléfulladnak e világ gazdagságába,
hatalmába és dicsőségébe. Látok némelykor egy-egy fehérhajú
aggastyánt, aki lassan, meggörnyedve halad egy hivatalos
felvonulásban, még mindig ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz és
nem akar lemondani róluk. Ha egy napon elhagyja hivatalát,
összeráncolt szemöldökkel néz körül. Kérdezi, kész-e a fogata, de
lassan indul el s amikor a főváros kapuján kiér, visszanézeget.
Gazdaságába hazaérkezve még mindig méltatlannak érzi magához,
hogy a rizs, kender és a bab ültetésével foglalkozzék s reggel, este a
fővárosból érkező hírek iránt érdeklődik. Még egyre leveleket irkál az
udvarnál élő barátaihoz s efféle gondolatok kergetik egymást a
lelkében, amíg utolsót nem lehel. Megesik, hogy a császári rendelet,
amely hivatalába visszahívja, éppen halála pillanatában érkezik s
némelykor a hivatalos követ néhány órával azután hozza a hírt, hogy
az öreg lehunyta szemét. Nem nevetséges ez? Hogyan nevelted
magadat, hogy idejében meg tudtál szabadulni ezektől a dolgoktól?”„Szabad időmben elnézegettem az életet – feleli Mingliaotsze. –
Úgy látszik, felébresztett az, hogy megéreztem az élet tragédiáját.
Felnéztem az égre s megbámultam, hogy a nap, a hold, a csillagok
meg a Tejút hogy rohannak éjjel-nappal Nyugat felé, mint a dolgos
emberek. A ma elmúlik és nem jő vissza soha s bár elkövetkezik a
holnap, az már nem ma többé. Elmúlik ez az év és nem tér vissza
soha s bár van következő év, az nem ez az év többé. És így a
természet napjai folyvást hosszabbodnak vagy kigöngyölődnek, míg
az én életem napjai egyre rövidülnek s a harminchatezer reggelen
kívül az idő nem az enyém. A természet évei folyvást
kigöngyölődnek, míg az én életem évei folyvást rövidülnek s százon
túl nem enyémek többé. Meg aztán az az úgynevezett „száz” meg az
úgynevezett „harminchatezer”, nem mindig olyan az életben, mint
szeretnők s a napok és évek közül a legtöbb rossz időben,
bánatban, gondban és szaladgálásban telik el. Hány olyan pillanat
van, amikor a nap szép és a társaság kellemes, amikor a hold meg a
szél jó, szívünk örül és lelkünk boldog, amikor zene meg ének, meg
bor van s mi gyönyörűséggel tölthetjük életünk óráit?A nap és a hold futja a maga pályáját, gyorsan, mint a golyó s
amikor kerekeik el akarnak tűnni a Nyugati Szakadékok mögött, a
Legerősebb ember karja sem tudja feltartóztatni és Kelet felé
fordítani őket.És elnéztem a földet, ahol magas partok völggyé simultak el s
mély völgyek heggyé halmozódtak s ahol a folyók és tavak vize éjjel-
nappal örökösen folyik Kelet felé a tengerbe. A halhatatlan Fang
P’ing azt mondta: „Amióta dolgomat végzem, háromszor láttam a
tengert eperfölddé változni és viszont.”És ismét elnéztem e világnak élő lényeit, hogyan születnek,
öregszenek, hogyan betegeskednek és halnak meg, hogyan
őrlődnek a yin és yang malmában, miként az olaj a serpenyőben,
amelyet alulról melegít a tűz és hamarosan kiszárad; vagy miként a
gyertya, mely a szélben lobog és hamarosan kialszik; vagy miként a
hajó, mely a viharos tengeren hányódik, sodorják az egymást követő
hullámok s úszik, nem tudja, merre. Emellett az embert tovább égeti
a hét vágy és sorvasztják a test élvezetei; némelykor kelleténél
jobban csalódik, máskor kelleténél jobban örül s rendszerint
kelleténél több a gondja. Nincs több ideje száz esztendőnél, de ezer
évre sző terveket s miközben a tűzre tett olajhoz hasonlít, becsvágya
túlnő a világon. Csoda-e, hogy gyorsan leromlik, amikor utóléri az
öregség, éltető ereje elfogy és lelke elhagyja otthonát?Láttam hercegeket, hadvezéreket és minisztereket cifra
házaikban. Ha az ebédre hívó csengő megszólal, ezer ember eszik
együtt s amikor kapujukat kinyitják reggel, látogatók tömegei
özönlenek be. Éjjel-nappal lakomáznak és csarnokaik tele vannak
festett asszonyokkal. Ha szerzetes jár arra, dörgő hangon kiáltanak
rá s az rá sem mer nézni a házra. De húsz vagy harminc esztendő
múlva ismét arra jár a szerzetes s dudvát és törött cserepeket lát ott,
harmattal és dérrel borítva, a nap hidegen süt arra a helyre, nyögő
szél fut el fölötte s egyetlen tető sem álla helyén. Ahol valamikor
ének, tánc és mulatozás folyt, ott ma egy-két pásztorfiú legelteti
nyáját. Vajon sejtették-e, amikor jólétük, kacagásuk és mulatozásuk
tetőpontján jártak, hogy elkövetkezik ez a nap? És miért múlik el e
világnak nagy dicsősége egy szempillantás alatt? Szabad
napjaimban kimentem a városból, föl a dombokra, ahol egész sereg
sírhalmot láttam. Ki nyugszik ezekben a sírokban? Hercegek vagy
szolgák? Hősök vagy bolondok? Hogyan tudhatnám erről a sárga
földdarabról? Elgondoltam, hogy életükben hogyan ragaszkodtak a
dicsőséghez és gazdagsághoz, hogyan versengtek egymással
becsvágyukban, hogyan harcoltak a hírnévért, hogyan tervezték azt,
amit sohasem hajthattak végre s hogyan szerezték meg azt, aminek
sohasem vehették hasznát. Melyikük nem töprengett, tervezett és
küszködött? Egy szép napon aztán örök álomra hunyták szemüket s
minden gondjuknak vége lett.Megálltam a tisztviselők székhelyén s eltűnődtem, hányan
foglalták el egy másiknak helyét, mint a ház gazdái. Megnéztem az
udvari személyzet névsorát s eltűnődtem, hányszor töröltek ki régi
neveket s írtak be újakat. Jártam hegyszorosokban és víziutakon,
felmásztam magas dombokra, hogy lenézzek a síkságra, láttam az
örökösen egymást követő hajókat és kocsikat s eltűnődtem, hogy
hány utast hordoztak. Némán felsóhajtottam, néha a könnyem is
kicsordult és szívem vágyai kihűltek, mint a hamu.”„Vajon – kérdezte barátja, – nem hiányzik-e belőled azoknak
bölcsessége, akik igazán értik az életet, amikor szomorkodol és
könnyezel az élet gyors múlása és az élet állhatatlansága miatt?”„Nem – feleli Mingliaotsze. – Szomorkodtam az élet
állhatatlansága miatt, de felébredtem ebből a szomorúságból.
Érzem, hogy gazdagság és hatalom állhatatlan s távol akarom
ezeket tartani magamtól, hogy a magam rendes életét leélhessem.”„Elérted tehát a Taot?”
„Nem, nem értem el a Taot. Csak szeretem” –feleli Mingliaotsze.
„Miért vándorolsz, ha szereted a Taot?”
„Óh, ne téveszd össze vándorlásaimat a Taoval – feleli
Mingliaotsze. – Én csak meguntam a hivatali élet korlátait és a világi
ügyek bosszúságait s azért utazom, hogy ezektől megszabaduljak.
Ami a halált illeti, azzal várnom kell, amíg hazatérek és
bezárkózom.”„És boldog vagy így, hogy egy kulaccsal, egy szál köpenyben
vándorolsz és koldulással, énekléssel tengeted életedet?”„Hallottam tanítómtól – feleli Mingliaotsze, – hogy a boldogság
elérésének az a módja, ha a szelíd élvezetekhez ragaszkodunk. Ha
az emberek olyan lakomán vesznek részt, ahol bárányokat és
teheneket ölnek le s szárazföld és tenger minden csemegéje ott
hever az asztalon: eleinte mindnyájan élvezik, de amikor elteltek
vele, undort kezdenek érezni. Sokkal jobb a közönséges rizs meg a
főzelék, ami egyszerű, egészséges és mindig egyformán ízlik, ha
megszokta az ember. Az emberek eleinte élvezik az olyan
mulatságokat is, ahol szépasszonyok és fiúk vannak, némelyek a
dobot verik, mások a seng– en játszanak és sok minden történik a
csarnokokban. De amikor ez a hangulat elmúlt, szomorúság fogja el
őket. Sokkal többet ér tömjént gyújtani, könyvedet kinyitni,
csöndesen és kényelmesen üldögélni, megőrizve lelked nyugalmát;
ennek bűbája idővel egyre növekszik. Bár életem egy részében
tisztviselő voltam, néhány könyvön kívül nem volt birtokom vagy
gazdagságom. Eleinte ezekkel a könyvekkel utaztam, de féltem,
hogy a víziszellemek megirigyelhetik, hát vízbe dobtam őket. Most
aztán semmim sincs a testemen kívül. Így megmaradt számomra az
élet bája, hosszan és tartósan, mert terhem nincsen, környezetem
nyugodt, testem szabad és szívem könnyű. Egy szál köpenyben,
egy kulaccsal oda megyek, ahová akarok, ott maradok, ahol tetszik
és elfogadom, amit kapok. Ha elidőzöm valahol, nem kérdezem, ki
ott a gazda s ha elmegyek, nem hagyom hátra a nevemet. Nem
bánt, ha kint maradok a hidegben s nem fertőz meg a zajos
társaság. Vándorlásom célja tehát az, hogy megtanuljam a Taot.”Ezeknek hallatára barátja boldog mosolygással. mondja: „Szavad
úgy hat rám, mint a hűsítő orvosság. A zavaró láz észrevétlenül
elhagyta testemet.”. . . Így folytatja útját Mingliaotsze három esztendeig, majdnem az
egész világot bejárva. Minden, amit szemével lát vagy fülével hall,
vagy testével érint s mindenféle helyzet és találkozás elméjének
nevelésére szolgál. Így hát az ilyen csavargó utazás nem egészen
haszon nélkül való.Aztán visszafordul, kunyhót épít magának Szeming dombjai közt s
onnan sohasem mozdul ki többé.
