Terebess
gyümölcskalauz
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
vissza a Kertek
és konyhák indexlapra
Szilvafajták
Ageni
(Azseni) szilva:
Augusztus második felétől szeptember közepéig érik. A Besztercei
szilva nagyságához és alakjához hasonló, de valamivel karcsúbb gyümölcse kiválóan
elsőrendű csemege, piaci és gazdasági minőségű. Igen magas cukortartalma miatt
aszalásra és lekvárfőzésre a legkiválóbban használható. Héja vékony, könnyen hámló,
vernyeges violaszínben játszó. Erős hamva szürkésibolyás színű. Húsa sárga, a
zöldnek némi árnyalatával, igen édes (a legédesebb szilva), olvadó kellemes, gyengén
illatos, zamatos, kevés vagy semmi savanyúsággal. Magva aránylag kicsiny.
Fája
egészséges, edzett, teleinket jól bírja, erőteljes növekedésű, gúla alakú koronát
nevelő. Kedveli a meszes, kissé nyirkos talajt. Megkívánja a száraz éghajlatot,
mert párateltebb, nyirkosabb éghajlat alatt, árnyékos fekvésben vékony héjú gyümölcsei
még érésük előtt a fán rothadnak. Kifejezetten száraz éghajlatú helyre való, ahol
a Besztercei szilvát minden tekintetben és előnyösen pótolja.
A legjobb, legédesebb
lekvár főzhető belőle, bár sokak szerint hibája, hogy piros-eres húsa miatt a
belőle készült lekvárnak állítólag nincs olyan szép színe, mint a Besztercei szilvából
készült lekváré.
Franciaországban igen nagy mennyiségben termesztik, s ott
a legjobb hámozott aszalványokat is ebből készítik.
Althan ringló:
Érik augusztus közepén, végén. Elsőrendű asztali és piaci fajta.
Nagy vagy igen nagy gyümölcse kissé lapított gömb alakú, szára felé szelesebb,
mint a vége felé. Bőre kissé szívós, teljes értével könnyen lehúzható, eleinte
homályos piros, értével kékes-piros, barnapiros pettyekkel sűrűn behintett. Hamva
sűrű, eleinte ezüstfehér, később kékes-piros Húsa sárgásfehér, csaknem áttetsző,
tömöttleves, édes, finom, kellemes zamatú borízzel emelt. Magvaváló. Magva aránylag
kicsiny.
Fája erőteljes növekedésű, kuszáltabb ágazatú koronát nevelő. Egyébként
edzett, korán és bőven terem. Hibája, hogy könnyen pudvásodik, aránylag nagyon
törékeny. Ezért széltől védett fekvést kíván.
Kedveli a nyirkosabb, erős, kötött
talajt.
Besztercei szilva:
Igen régi, ázsiai eredetű fajta. Első hazai említése 1522-ből
való. Beszterceinek csak itthon nevezzük, a külföld Magyar szilvának tisztelte.
Érési ideje szeptember hava. Gyümölcse jókora nagy, tojásdadalakú. Színe sötétkék,
hamvas. Teljesen magvaváló. Húsa sárga. Kitűnő ízű, zamatos s magas cukortartalommal
bír. Kiváló csemege-, háztartási és piacos gyümölcs.
A belőle készült aszalvány,
lekvár és szilvórium világszerte keresett árut képez.
Fája mérsékelt növekedésű,
későn fordul termőre. Felfelé törő, kúp alakú koronát nevel. Az erős metszést
nem szereti. Öntermékeny, a neki való helyen rendesen és bőven termő. A kellően
nyirkos, kötött talajt kedveli. Száraz, laza talajban csak egymást követő esős
években terem eleget.
Házi szilvának, Boszniai szilvának, Berzencei szilvának,
Magvaváló szilvának és Hosszú szilvának is nevezik.
Nem magvakról, sem pedig
gyökérsarjakról, hanem oltás útján szaporítandó. Éppen a magvetés és gyökérsarjakról
történt szaporítás miatt sokféle elkorcsosult, apróbb szemű, maghoz tapadó húsú
változata van. Ezért csak a fajtajelleget mutató, szép nagy gyümölcsű, értékes
beltartalmú gyümölcsöt termő fajta fáját szabadna oltás útján tovább szaporítani
(Horn).
Besztercei muskotályszilva:
Hazánkban ismeretlen helyen, ismeretlen körülmények
között állott elő.
Gyümölcse színre, alakra és mindenféle használhatóságára
egyezik a Besztercei szilvával, de kitűnő, muskotályos-bazsalikomos aromájával
azt felülmúlja. Ezért mint csemege- és lekvárszilva amannál jobb. Érési ideje
szeptemberben közepe.
Fája, termékenysége, kívánalmai egyeznek a Besztercei
szilvafáéval. Talán koronája kicsit szétterülőbb, szemben a Besztercei szilva
ovális koronaformájával. Hazánkból terjedt el a külföldön. Bazsalikom szilvának
is mondják.
Bódi szilva (Bógyi, Kuszinka, Boldogasszony szilvája, Lotyó szilva):
Bár korán
virágzik, mégsem fagyérzékeny fajta. Korán érik (augusztusban), bőven terem. Termése
gömbölyded, kicsi-közepes méretű, kissé hamvas, sötétkék színű. Húsa zöldessárga,
nem magvaváló, közepesen lédús. Nem pereg, sokszor a fán aszalódik a le nem szedett
gyümölcs.
Fája kicsi, gyenge növekedésű.
Főleg pálinkának használják.
Debreceni muskotály
Ismeretlen fajta magvetéséből Paczelt J. állította elő.
Gyümölcse közepesen nagy méretű, hamvas-barnás(sötétlilás)-piros. Húsa aranysárga,
lédús, finoman muskotályos ízű. Szeptember közepén érik.
Fája nagy, sűrű,
felálló koronát nevel. Önmeddő. A sarka-vírusra közepesen, a polisztigmás levélfoltosságra
meglehetősen érzékeny.
Leginkább frissen fogyasztva, aszalványnak és házi befőzésre
ajánlják.
Duránci szilva (Durkó)
Az egyik legkésőbb érő szilva fajtánk. Gyümölcse tojásdad,
hamvas-lilás színű. Héja vékony, húsa aranysárga, nem magvaváló, viszont rendkívül
édes, lédús. Csak részben öntermékenyülő, szakaszosságra hajlamos.
Fája középnagy,
dúsan elágazó.
Pálinkának és lekvárnak hasznosították leginkább.
Fehér besztercei (Fehér szilva):
Eléggé elterjedt az egész országban. Szeptemberben
érik. Termése a Beszterceihez hasonló nagyságú és alakú, de héja hamvas-sárga,
helyenként lilásan pöttyözött, húsa pedig bőlevű, aranysárga, édes. Leginkább
pálinkának használják.
Gömöri nyakasszilva:
Hazai eredetű, Gömörből származik. Augusztus végén, szeptember
elején érik. Elsőrendű csemege és háztartási minőségű. Nagyságra a Besztercei
szilvához hasonló. Alakja szabálytalan tojás-alakú, száras végén nyakasan összehúzódott.
Héja elég vastag, szívós, értével lehúzható, csaknem kékes fekete. Hamva elég
sűrű, világoskék. Húsa zöldessárga, finom, tömött, leve bő, igen cukros, a jó
Besztercei szilvához hasonló. Magvaváló. Magva kicsiny.
Fája erőteljes növekedésű,
igen edzett, korán és bőven termő. Szellős, eléggé nagy koronát nevel. Mindenütt
jó1 díszlik, de a kötött, termékeny, kellően nyirkos földben terem legszebb gyümölcsöt,
mely megértével is nehezen hull le a fájáról.
Kirke szilva:
Érik augusztus közepétől szeptember közepéig. Meglehetősen nagyra,
esetleg tojásnagyságúra is megnő. Elsőrendű csemege, háztartási és piaci minőségű.
Aszalásra és befőzésre kiváló. Alakja szabályos tojásdad-gömbölyű, száras végén
kissé lapított. Héja sötétkékes, majdnem fekete. Hamvassága világoskék és ritkásan
felrakott. Bőre finom, vékony, értével könnyen lehúzható. Esős időben sem szokott
felrepedni. Húsa zöldessárga, áttetsző, kissé tömött, de azért olvadó, igen bőlevű,
igen cukros, kellemes fűszeres ízű, magtól váló. Magva aránylag kicsiny.
Fája
fiatal korában gyorsan nő. Kissé vékony vesszőket nevel. Koronája felfelé törekvő,
elég szabályos alakú. Igen bőven termő. Talajban nem válogat. Monilia ellen érzékeny.
Nagy
zöldringló:
Érik augusztus első felében. Nagy vagy közepes nagyságú, bő termés
esetén kicsiny gyümölcsének alakja gömbölyded, végén némileg lapított. Bőre vékony,
finom, csaknem áttetsző, zöldes-sárga színű, szürkés hamvassággal. Húsa zöldessárga,
finom, olvadó, nagyon édes bőlevű, kellemes zamatú, fűszeres ízű. Magvaváló. Kiválóan
elsőrendű csemege és háztartási minőségű. Befőttek készítésére, valamint aszalásra
is kiválóan alkalmas. Egyike a legédesebb szilváknak. Ezért a rovarok kártevésének
nagyon ki van téve.
Fája lassan, de kedvező viszonyok között nagyra nő, teljesen
edzett, korán, s ha a rovarok ellen megvédjük, igen bőven terem. Van egy kisebb
gyümölcsű, de hasonló változata is. Zöld ringlónak is nevezik.
Nyári aszalószilva (Sivákló, Elein érő):
A Besztercei fajtakörbe tartozó változat,
melyet az Alföldön meghonosodott állományból szelektáltak, koraisága alapján.
Július végén, augusztus elején érik. Középnagyságú, magtól váló gyümölcsének
alakja hosszas tojásdad, színe sötétkék, minősége pedig elsőrendű gazdasági és
piaci. Aszalásra különösen alkalmas.
Húsa kemény (Horn, 1936) /míg Surányi
(1988) szerint húsa puha/, sárgászöld, édes, elég bőlevű, rostos. Piacosságát
koraibb érése fokozza. A szárazságot jól állja. Különösen az Alföldre való.
Fája
erőteljesebb növekedésű, igen edzett, korán, bőven és rendszeresen terem.
Olasz kékszilva:
Érik szeptember elejétől közepe tájáig. Elsőrendű csemege,
piaci és gazdasági fajta. Nagy vagy legalább közepes nagyságú.
Hasonlít a Besztercei
szilvához. Bőre finom, vékony, hámozható, feketés-kék színű, hamva sűrű, kékszínű.
Húsa zöldessárga, magva körül gyakran vöröses erekkel átszőtt, magvaváló, tömött,
kellemes édes-borízű, néha kissé illatos. Esős időben sem repedezik.
Fája más
fajtáktól határozottan elütő nagy leveleket nevel. Kissé lassú, gyengébb növekedésű,
edzett, nem olyan bőven termő, mint a Besztercei szilva. Koronája szabálytalanul
szétterülő. Kissé nyirkos talajt, nem túl meleg éghajlatot szeret. Virágjai a
kései fagyoktól sokat szenvednek. Ezért védettebb helyet kíván.
Fellenberg
szilvának, Svájci szilvának, Olasz szilvának is nevezik. Amerikában mindenféle
tömegben termesztik. Aszalásra is kitűnő.
Penyigei szilva (Nemtudom szilva, Névtelen szilva, Nemtudomka):
Régi szatmári
fajta, az ártereken, kivadulva nagyobb állományait még ma is láthatjuk.
Érési
ideje szeptember első fele. Kis, gömbölyded-ovális gyümölcsének húsa világossárga,
héja liláskék. Nem magvaváló. Magva is gömbölyded. Cukortartalma magas, jó lekvárnak-való,
de pálinkának is a legkiválóbb.
Fája igen erőteljes növekedésű, és rendkívül
bőven termő.
Sárga mirabella:
A Pr. insiticia L. sárga gyümölcsű fajtáját (var. Syriaca
Borkh., viaszszilva) értjük a név alatt.
Melegebb vidékeken aránylag korán,
már július második felében érik. Gyümölcse sárga, apró, gömbölyded, szotyogós,
falusi kertekben, szőlőhegyeken is gyakori. Héja vékony, húsa tömött, illatos,
bőlevü, cukros, magvaváló, de nem különösen zamatos. Korán és bőven terem.
Fája
edzett, egészséges, tartós életű. Koronáját jellegzetesen felfelé törő ágak jellemzik,
melyek viszont együttesen gömbös formázatot képeznek. Fekvésben és talajban kevésbé
válogatós, mint inkább az éghajlatban. Töve körül gyakran képez tősarjakat.
A
múlt században igen kedvelték és ajánlották befozésre édessége miatt.
Elterjedtségét
valószínűleg annak köszönhetjük, hogy a rá oltott nemes rész elpusztulása után
az alany kihajtott és fává növekedett, termőre fordult.
Späth Anna (Anna Späth):
Németországból származik. Ezen kitűnő szilvaújdonságot
Späth berlini faiskola tulajdonos nyerte magról s neje nevéről keresztelte el.
Alföldünkön szeptember első felében érik, hűvösebb tájakon érése októberig is
eltart.
Középnagy, gyakran jókora nagy, elsőrendű gyümölcsei úgy háztartási
célokra, mint eladásra igen alkalmasak.
A gyümölcs alakja tojásdad-gömbalakú.
Zöme többnyire a középtájra, de gyakran alább hegye felé is esik, honnét szára
felé kissé összébb húzódva boltozódik, mintsem hegye felé, mindkét sarkánál kissé
belapított véget alkot. Szára rövides vagy középhosszú, elég vékony, csupasz,
inkább vagy kevésbé rozsdafoltos, kissé szűk és mély üregcsébe mintegy erőszakosan
benyomott, mely üregcse karimája a vágányos oldal felé rendszerint behajlást mutat.
Bőre vékony, elég szívós, a gyümölcsről annak értével jól lehámozható, eleinte
pirosbarna, értével csaknem feketés vagy- kékesbarna, apró sárga pontokkal behintett,
itt-ott még finom vékony, sárgás vonalkákkal is cifrázott, néha kisebb-nagyobb
rozsdafoltok is találkoznak felületén. Hamva ritkás, kékes. Húsa sárgászöld vagy
zöldessárga, finom; sugaras, tömött, vagyis csaknem oly húsos, mint a besztercei
szilva, leve bő, igen cukros, csak alig észrevehető gyengéd savannyal emelt, igen
kellemes fűszeres ízű. Magva, mely húsától többnyire jól elválik, a gyümölcs nagyságához
mérve kicsinynek mondható, kerülékes, száras végén hirtelen elkeskenyedő csúcsban
végződik. Hegyénél csaknem kerekdedvégű, de rendszerint egy rövidke, igen szúrós
hegyecske szokott kiállni belőle, két oldala csak kevéssé duzzadt és kissé ráncos
háta elég széles, csaknem tompataréjos.
Fája bujanövésű, egészséges, edzett,
korán és bőven terem, rézsút felfelé törekvő ágaival terebélyes koronát alkot.
Gyümölcsei jól állják helyüket a fán. Minden alakra nevelhető és minden alanyon
jól díszlik.
Veres szilva:
Neve már egy 16. századi szójegyzékben is szerepel Fabricius Balázsnál. Származása
ismeretlen.
Augusztus közepe-végén érik. Nagysága közepesnél nagyobb. Alakja hosszas gömbölyded,
száras végénél kissé összehúzódik. Színe kékesvörös, vagy sötétkékes-vörös,
szürkés pontozatú, hamva világoskék. Belseje aranysárga, lágy, kissé parázs
húsú, de lédús, magvától nehezen válik el. Magja hosszúkás, keskeny és hegyes.
Koraisága miatt igen jó piaci és gazdasági, feldolgozásra alkalmas minőségű
gyümölcs.
Fája erőteljes növekedésű, talajban nem válogat, az Alföldön is bő termést ad.
Ungi veres szilvának is nevezik.
Surányi Dezső (1988) Vörös szilva néven az Alföldön igen elterjedt, bőven termő,
talajokban nem válogatós fajtát említ, melynek alakja tojásdad, termése magvaváló
(!), húsa aranysárga, lédús, íze nem fűszeres, héja pedig vöröses, világoskék
hamvú. Az ő általa említett fajta másik neve: Magvaváló szilva.
II.
Szilva
A keménymagú gyümölcsök közt az elsőség a szilváé. A szilvafák száma az összes többi gyümölcsfa együttes számát is felülmúlta az 1895-ös országos összeírás szerint. A szilvafélék egyetlen, hazánk területén őshonos fajtája a kökény, és valószínű ebből kialakított termesztett változata a kökényszilva. Kökény szavunk török eredetű és a kék színt jelentő szóra megy vissza. Szilva szavunk szláv eredetű, s ebben szintén kék színt jelentő szót kereshetünk. A kökényszilva tehát kétszeresen kéket jelent, s valószínű, egy a korábbi időben kökénynek nevezett gyümölcstől eltérő, már nemesített fajta neve lett. 1334-ben említik okleveleink először a Kökényszilvakereket, vagyis Kökényszilvaerdőt.
A szilvafa csak közepesre növő fa, könnyen szaporodik gyökérsarjakkal, mint egyes meggyfajták; gondozást nem kíván, nem ad nagy árnyékot, elég bőven terem, kártevőkre nem kényes, ezért került kerítésekbe, mezsgyékbe, kaszálók, szállások, kertek szélébe, utak mellé, szőlők közé és köré is, de legnagyobb számmal folyóink mentén az árteres ligetekben találjuk, valóságos erdőket alkotva: a Dráva mentén, Szerémségben, Szatmárban a Szamos és Tisza mentén, a Duna mentén, valamint hegyvidékek nyirkos völgyeiben, Erdélyben a havasok alján, Moldva folyói partján ligetekben, tájszóval livádákban. Számos fajtáját ismerjük, azok számos helyi változatban jelennek meg. A Felső-Tisza és a Szamos alsó, torkolata fölötti szakaszának vidékét egyenesen a szilva hazájának nevezték (Luby M. 1939). Itt négy fajta szilva él emberemlékezet óta vadon. A kékszilva vagy macskatökű, tulajdonképpen kökényszilva, alig nagyobb a gyümölcse, mint a kökényé, de éretten mézédes, aszalásra, lekvárnak nem alkalmas, de kitűnő pálinkának. A penyigei vagy nemtudomszilva tojásdad alakú, gyümölcse hamvasabb és kétszer akkora, mint a kékszilváé, jó lekvárnak és aszalásra is. A boldogasszonyszilva nagyobb mint a penyigei, gömbölyű, setét-veres-kék színű, boldogasszony napjára (augusztus 15.) érik. A lotyó vagy fosószilva a szilva- és barackfélék kedvelt vadalanya, tulajdonképpen a Mirabolán, a Szamos-háton csak pálinkának való. Ugyanitt félvadként tartják számon a duráncit, hoszúkás gyümölcse ízletes, nem magvaváló, evésre a legjobb. A berbencei (valószínűleg a besztercei névváltozata) magvaváló, aszalmánynak, lekvárnak jó. A veresszilva júliusban érik. A fecskeszilva a nemtudomhoz hasonló, de sárga, és a paradicsomszilva, mely színre és alakra kis, gömbölyű paradicsomhoz hasonló. Az említett, Szamos-háton ismert fajták magról kelve sűrű bozótot, csirittyát alkotnak az árterekben, töltések mentén a kubikgödrökben, és sokszor csak éppen felirtják, vagyis megritkítják, hogy egyesek fává növekedhessenek, mert a bokorban különben nem hoz termést. Ugyanezek a fajták más és más néven és helyi változatban előfordulnak az egész {502.} országban és a magyarság nyelvterületén. Ilyen volt a nagy duránci (tehát nem magvaváló, mert minden nem magvaváló szilva és barack duránci, Durazzó – Durres város, magyarul Duranca nevéből, a mai Albániában) és a lószemű szilva is, melyet Miksa császár kért Verancsics Antal esztergomi érsektől a 16. században, és tyúktojás nagyságúnak írnak le. A szilva és kökényszilva nevéből számos helynév keletkezett a középkorban, ez is mutatja elterjedtségét: Szilvágy, Szilvás, Kökény, Kökönyös, Kökénypatak, Kökényszeg stb. A mi besztercei szilvánkat a németek egyszerűen magyar szilvának nevezik, bár a 17. században több magyar szilvafajtát is emlegetnek svájci és németországi kertekben. Így írja le Linné is: Prunus domestica var. hungarica. 1798-ban besztercei vagy vas szilvaként írja le egy híres gyümölcsész, Leibizer János. Ennek a beszterceinek változata a gömöri és a máramarosi nyakas, és a cukorszilva, az Alföldön a nyári aszalószilva. A besztercei fajta valószínű damaszkuszi eredetű, aszalva gyógyszerként jutott el a Római Birodalomba. A középkor végén újraéledt keleti kereskedelem újra behozza Európába és vele együtt más nemes szilvafajtákat, melyeket damaszkuszi néven foglaltak össze. A 16. században már Magyarországon is sokat aszalnak kivitelre. Valószínű, Beszterce volt az a város, melynek vidékén nagyobb mennyiségben termelték és aszalták, illetőleg ahonnan kiszállították. Külföldön a damaszkuszi megnevezés helyébe lépett a magyar szilva, melyet itthon még damaszkuszinak neveztek, Cordus szerint a 16. század közepén. Lippay János egy századdal később írja: „a besztercei vagy magvaváló kék szilva, öreg, hosszúkás, kit az autorok magyarországi szilvának hínak azért, hogy Magyarországon a legjobb és egészségesebb és édesebb terem” (Rapaics R. 1940b: 123 kk.). Egyébként országszerte a fajtákat elsősorban szín és alak szerint nevezték el: fehér, kék, sárga, vörös, zöld (ringló is), datolya, horgas (magú), hosszi, macskatökű, kökény, kettős, lómonyú vagy lószemű (kék és sárga), tojás, cseresznye, nyakas. Származás szerint: besztercei, bódi, beregi, csanádi, duráncai, durancai, erdélyi, gajdelli, gömöri, ungi, uri. Használat és más tulajdonság szerint: aszaló, húsos, magbaváló, lotyó, kutya, dobzó vagy dobzódó, hideglelő vagy fosóka, pisa, potyó. Az utóbbiak mind a könnyen hasmenést okozó sárga kökényszilvára vonatkoznak. Érési idő szerint: boldogasszonyi, búza, augusztusi, margitás, szentjános szilva.
A szilva igénytelensége miatt is mindenki számára hozzáférhető volt. Kemény fáját nagyra becsülték a faragók, gyenge ágaiból söprűt is kötöttek.
Magyar Néprajz II.
Manapság még termesztett szilvák:
Muskotály <5
ha
Bódi szilva (Boldogasszony szilva, Potyó szilva) <5 ha Jászság, Heves,Tiszántúl
Cukor szilva <1 ha Zala, Zemplén
Cseresznyeszilva <1 ha
Kertekben elterjedt Duránci szilva <5 ha Dél-Alföld
Fehér szilva <1 ha Duna-Tisza köze
Gömöri nyakas (Kutnári nyakas) <1 ha Kárpátok vonulata
Kései muskotály <5 ha Nógrád és Zemplén
Korai kedvenc <1 ha gyűjteményekben
Kökényszilva <1 ha árterek
Lószeműszilva <1 ha Tisza és Hernád ártere
Őszi aszaló <5 ha Duna-Tisza köze, Nógrád, Tiszahát, Dráva
Penyigei <10 ha Felső-Tisza ártere
Sárga Besztercei <1 ha gyűjteményekben
Sárga mirabella <5 ha Bácska és Csongrád
Sermina (Barackszilva, Bécsi korai, Haremoretzi, Nápolyi, Vörös nektarin) <1
ha gyűjteményekben
Tarka szilva (perdrigon) <1 ha Alföld
Vörös szilva <10 ha Dél-Alföld
Forrás: Hagyományos
szilva fajták perspektívája (tanácskozás és bemutató).
2004. szeptember 29.
III.
Géczi János: Szilvatan
Beythe András 1595-ben készített Fives Könüvjében, a theophrasztoszi hagyomány alapján a fák között, mégpedig a táplálékforrást jelentő gyümölcsök között sorolta fel a deáki nevű prunust, magyarul: szilvát. A növényenciklopédiájában a szilva természetéről Beythe följegyezte – s ezzel az antik és a középkori hagyományt követte -, hogy a savanyú szilva szorító (azaz száraz) és hidegítő. A galénoszi nedvkórtan értelmében két minőséggel rendelkezik növényünk: száraz és hideg tulajdonságú – azaz a nedves-híg és a meleg karakterű betegségek hatásos ellenszere. Ugyanakkor – nyilván a tapasztalat alapján – az igen idős emberek esetében a besztercei és a duránci szilva éppenséggel haslágyító, azaz számukra e gyümölcs használata akár hátrányos lehet. A szilva – ha Arisztotelész legnevesebb tanítványa, az első botanikus, a növényeket hasznuk alapján csoportosító Theophrasztosz, akár ha csak a rá hivatkozó örökséget fenntartók – eszerint földszerű tulajdonságú növény, így a humoralpathológia szemlélettel leírva száraz és hideg minőségű.
Strasbourg csak száraz és hideg, s arra nem alkalmas, hogy benne élve a magam szilvatanát összefoglaljam. Az Európa útkereszteződésének nevezett városban semmi örömet nem találtam, s máskor biztosan lelkesen nézem ezt a Párizstól egyforma messze, mint Prágától fekvő város ódon őrtornyait, malmait, hidait és piacait. Itt, két év után, magányos lettem, s egyedül. B. úgy döntött, kapcsolatunknak váratlanul véget vet.
Starbourg gyűlölt hely.
A kedvesre gondolok, jelen van szüntelen.
Strasbourgban, az Angyalok oszlopától nyíló Cathédrale Notre-Dame déli kapujánál kóbor gyümölcsárus, s a szilvahalmazon két névvel is kiírva: prune de Metz illetve Quetsche d’Allemagne. Utoljára Rapaics Raymund a nevezetes, a magam fajták számára egyre fontosabb kézikönyvében, A magyar gyümölcsben olvastam így, egymás mellé sorolva a Besztercei szilva idegenben meghonosodott neveit. A szilva amúgy, megnéztem, megtapogattam, megkóstoltam, a hortusok istenére esküszöm, méltánytalanul viselte ezeket a neveket, mert valahol Dél-Amerikában termett, és sötétkékesvörös színben pompázott. Ezt, ha augusztus lenne s nem március, s otthon, az Alföldön vörös szilvaként árulnák, mert Fabricius Balázs 16. századi szójegyzéke óta ez a tisztességes neve.
Még tudom, hogy B. szeme szilvakék.
A szilvaárusítás, akár a gyümölcsárulás, úgy tűnik, Strasbourgban leginkább boltokban lehet. Több ilyen sátorlap alatt üldögélő kofát nem láttam. Úgyhogy néha azt képzelem, a székesegyházhoz közeli középkori kertből származnak a gyümölcsök. Egy olyan kolostorkert van itt megépítve, rekonstruálva, amelyről a skolasztika forrásai tudósítottak. A kolostor mellett valójában három kert is épült, az egyik a gyógynövényeket foglalta magában, a másik a tápláléknövényeket, a harmadik, amely többnyire fákból állt, maga a temető.
A temető kitüntetett hely: rajta keresztül lehet csupán a túlvilágra jutni. Ezért szerkezetében, növényzetében azt az édent formázza, amelyről a középkori kereszténység oly nagyon epedezett.
A temetőt az örök élet paradicsomkertjének rendezték be, mindenféle illatos virágú majd bőven termő gyümölcsfákkal, ahol nyughelyet kap a halott, s a halottat eltemető számára pedig megidézhetővé válik az éden. Amúgy a ’mindenféle’ nem igaz: Nagy Károly a talán Alcuin fogalmazta Capitulare de Villisben közzétette azt a listát, hogy mely növények szerepelhetnek – dehogy, dehogy: melyeknek szükséges szerepelni! - a szerzetesi lakhelyeken.
A strasbourgi herbaágyások, fák, kerti medence mellett valóban vannak sírok, ha abban bárki is nyugodott volna, kétségtelenül rég kiásták, s csontjait valamelyik vitrin mögött megtalálhatom. De nekem nincs kedvem halottakat látogatni, mert mentem elbőgném magamat.
A szilva biztosan nem ebből a temetőkertből volt való: kora tavasszal, nincs semmi csoda, nem érik be errefelé sem a gyümölcs.
De: a katedrális előtt mégiscsak ott a véres szilvahalom!
Szilvák, szilvák: olasz, besztercei, kék, vörös, Ageni, ringló, Debreceni muskotály és Sermina, zöld ringló, Paczelt szilvája… És a fosóka, a kökényszilva! S a vérszilva.
Az első növény, amelyet a saját kertembe vittem, a vérszilvafa volt. A házat, amely mellett és fölött a százötven négyszögöl nagyság körüli kert – illetve kertek fűzére – húzódik, még nem laktuk, amikor ősszel megvásároltam a csemetét, így vált az új tulajdon első lakójává. Mi magunk tavasszal, az átalakítások nyomán kívántunk beköltözni, ámbár napról napra egyre több holmit – könyveket, ruhát, a mindennapi létezéshez fölöslegesnek ítélt holmikat – szállítottam át a régi lakásból, s halmoztam fel az új házban. S ennek az igyekezetnek a legfájóbb vesztesége a kroton, dolgozó szobám terebélyes növényének az elfagyása majd kiszáradása volt.
A vérszilvával nem szemeteskukát akartam elrejteni, nem egy erdőszéli tájat kívántam megjeleníteni, s nem tarka látvány után sóvárogtam: ami vonzott benne, az a korai és bőséges virágzása. Veszprémben egy-két utcában és parkban nevelkedik belőle kevés példány – s a kisváros tavaszi kiteljesedését példázzák. Egyszerű, hosszú száron imbolygó rózsaszínes-fehéres virágai elborítják a április-májusi gallyakat, s merő rebbenékeny szín-és illatfelhő mindegyik, amúgy gracilis fácska. S hogy néhány hét múlva a virágok helyén borsónyi termések függenek, a fa átváltozik nemes, bordó bársonyfüggönnyé: a tűző napon a levelek barnavörösre sötétednek, amelyek áteső fényben fölizzanak, s alkonyatban pedig hűlő vérdarabbá alvadnak. A fácska amolyan műértők számára való, extavagáns dísznövény.
Neve: Prunus cerasifera ’Nigra’. Miként a nevéből látható: a Prunus cerasifera, azaz a cseresznyeszilva változata – valóban, a kettő között csupán a levelek (no és az ár) alapján lehet különbséget tenni. A kertészek a cseresznyeszilvát a zöld levelei és tűrőképessége alapján nyírott bokornak, mitöbb sövénynek ajánlják, s nyilván, ha a magas ára nem szólna ellene, a vérszilvából is elegáns, színpadiasan nagyvonalú élő sövényeket nyesetnének. Kislányrózsaszín virága után megjelenő, e szín egyre sötétebbé festő lombja nagyon hatásos tud lenni – már annak, aki képes egy-két hetet, a bokrot szemlélve elüldögélni.
Én éppen ilyen üldögélésekre szántam el magamat.
A fa az alsó kertbe, egy ötméternyi magas, 19. században felhúzott betontámfal s a II. világháborúban a Veszprémre ledobott – vagy véletlenül hullott - két bomba egyike által szétvetett s hamarosan újraépített terméskőfal képezte sarokba került, mintha posztamensre, egy, a kert előző tulajdonosa által képzett, kőperemmel ellátott s méteresre magasított ágyás dombocskájára. Aztán a fácska ágára került a bambuszbotok darabjaiból álló szélcsengő, hogy halk kotyogással jelezze, ha átszállna a kerten egy angyal, vagy ha az nem is röpül ide, akkor azt, ha ideér a valamerre a közelben ellebenő angyalszárnytól keltett szellő. A vérszilvára keleti készítésű angyaljelző készüléket aggattam, nem csoda, abban az időben, a kilencvenes évek elején, Európában egyre-másra szereltek össze ilyen masinákat. Ha jól emlékszem, az én szerkezetemet időben a bécsi Kunsthalleban bemutatott előzte meg, amely kék fényt bocsátott ki, amikor angyal kel át a szobán.
A vérszilva és a szélcsengő tehát az új (amúgy félkész) házam első őrei.
Szülőházam portáján, ahol anyám és apám a mai napig él, egykor többfajta szilvafa nőtt. A legmagasabb és leginkább terebélyes egy kékszilvafa volt, a nagykapu balján testesedett, mint szokása az a zsíros parasztoknak: a termése valóban olyan színűnek látszott, mint a mi falunkban oly sokak – nők és férfiak által is viselt – shurzkötény anyaga. E szilvát mi bár beszterceinek mondtuk, mézsárga és édes-leveses a húsa, éretten hamvaskék, lehúzható a héja, s a nyúzat belső oldala olyan színű, mint a barnuló, sűrülő vér borítaná be, de voltak szomszédok, akik szüntelen, mintha nyelvünk botlott volna, korrigáltak: nem, nem besztercei, hanem kék szilva. Az érett gyümölcs a kocsánynál megráncosodott, s a széltől vagy rázástól könnyen aláhullt s a földön, a forró, őszi sárgahomokon vagy szétloccsant, s mint alvadt vérdarabokra szállt rá a dongó, legyek, méhek, csíkos francia darazsak és az atalantalepkék, vagy, ha már megfonnyadt volt amúgy is, s belehevert a sparheltmeleg homokba, és néhány nap alatt cukrossá aszalódott.
Tisztább augusztus végi alkonyokon az erdélyi hegyekig elláttam e szilvafa ingatag tetejéről. Ültem a legfelső ágvillában, zabáltam a gyümölcsöt, körülöttem kárminpiros-foltos szárnyú lepkék csapongtak, s a fecskék ekkor már csapatokba gyűltek és csiviteltek a villanyhuzalok környékén. Ennyi a gyerekkorom.
Az utcafronton, a drótkerítéshez közel, e szilvafa után szintén szilvafa nőtt – annak valamiért sérült lehetet a koronája, az okra nem emlékszem, apám szerint akkor is olyan volt, amikor, talán 1951-ben vagy 1952-ben megvették a telket, s néhány vastag és csonkolt gallya ágaskodott csupán, rajta alig nődögélt – s ha igen, akkor is veres és kerek pöttyökben-foltokban gazdag – levél. De bőven termett. Rubinpiros gömbökké dagadt rajta a szilvatermés, bár a kemény hús a legkisebb esőre is elcsattant s megnyílt. A felhasadó, zöldessárga szilvahús felszíne a szelesebb időben megszikkadt, s harmatszerű mézcsöppekként megkérgesedett, nedvesebb reggelekre azonban elnyálkásodott, megnyúlósodott, s ehetetlenné, mert ecetessé erjedt.
Az utcafront harmadik fája vérkörte, a negyedik pedig birs. A körte többnyire nem termett, de ha igen, a csodájára jártak: citromsárga héjának napfény érte oldala rózsaszínből éppen hogy sötétebb, enyhe pirosas volt, de a húsa, abban a pillanatban, amikor belehasított sok fogam, olyan vörösnek hatott, mint a kibuggyanó véré. Megfogta a gyümölcs az ajkamat, s a tenyerem, ahogy lecsurgott a csuklómra, az alkaromra, a könyökömre a gyümölcslé, szintén pirossá színeződött. A birs, kőmagvú és kis termésű, befőttek és sajt alapanyaga, bár sápadtnak és bolyhosnak mutatkozott, de téli édességként ugyancsak szép vörössé változott.
Kezdetben négy fából és egy otellószőlő-lugasból képviseltetett minálunk a kert. A legkisebb becsben ez a bőven termő kék- vagy általunk beszterceinek mondott szilva állt.
Brüsszelben, ahol B. él ma is, s ahol két éven át magam is gyakran megfordultam, mert minden – vagy a legtöbb - arab ebből akar élni, nagyon sok zöldég- és gyümölcsáruda működik. B., esténként, amikor hazatért lakásába, mindig vásárolt tőlük valamit, s mert minden garast a fogához vert, mint egykor atyai nagyanyám tette, ha árultak, akkor szilvával rakott tele, hogy abból vacsorázzon, egy kilónyit. Ha vásárolható volt a szilva, akkor ahhoz jutott a legolcsóbban. Ezért aztán többnyire szilvát találtam a hűtőszekrényre hanyagul lerakott papírzacskóban, jobb esetben magában a fridzsiderben, rosszabban a számítógépe mellett.
Amikor kiléptem az Angyalok oszlopát magába rejtő templomtér ajtaján, s megpillantottam a szilvaárust, ahogyan közönyös arccal bámult valamit, és a súrlófényben a szilvahalmaz hamvasnak tűnt, olyannyira, hogy hasonlatot sem lelhettem volna hozzáillőt, és ahogy mögötte ott megláttam, a városi múzeum mellveregetően veres épülete mellett az egykor temetőnek és egyben gyümölcsös hortusnak használt kertecske bejáratát, az apró koronájú, bimbóval roskadásig rakott ágú szilvafával, elsírtam magamat.
Azt mondtam:
- Plinius.
Plinius a naturális históriája növényekkel foglalkozó könyvében, Jézus születése után, a maga szövegelős módján nem sokkal arról írogatott, hogy a szíreknél létezik egy gyümölcsfa, amelyből Damaszkuszban aszalványt készítenek, s így, megszárítva hajón szállítják Rómába. Ámbár az idegen fák között sorolta fel a keleti, s nyilván a luxust és élvetegséget jelképező gyümölcsfát, de szorgos enciklopédikusként megjegyezte, hogy az ilyen fák Itáliában meghonosodtak, ámbár ezek magva nagyobb, húsuk kevesebb, és aszalásuk sem eredményes, mert kellőnek nem tudnak összeaszni. E damaszkuszi szilváról aztán az antikvitás római szerzői, főként az orvosai egyre-másra megemlékeztek: Columella, vagy akár Galénosz. Galénosz a kertészkedésben kiváló szírek gyümölcsét emésztésszabályozóként ajánlotta, s nyomában a szilvát, nyersen és aszalványként így használta az ismert keresztény középkor. S aztán az iszlám világ népeinek sereglete; magam meglehet nem olvastam olyan arab szöveget, amelyben a szilváról és használatáról bővebben esnék szó, de Galénosz tanításai az arab medicinába beépültek, így, vélem, e gyümölcsről szóló is. S amúgy, ha a kereszténnyé vált szíreket az arab civilizáció képes a 7. században kisajátítani, biztosan sajátjává fogadja annak kertészetét, s a bár görög eredetű, azaz idegenből átvett, a növényi medicinákat szorgalmazó gyógyászati eljárásait is.
Azt gondolom, hogy a keresztes lovagok, amikor Kis-Ázsiában, az ezredforduló utáni első évszázadokban ismét fellelték a szilvát, mind a keresztény mind az iszlám gyógyászati hagyományok útmutatásai szerint örvendeztek a fának, s ezért vitték el hazájukba. A nyers gyümölcsöt hamarosan megismerte Európa, északon és középen egyaránt, nemcsak mint eddig, délen. Szilváról addig csakis az arabokkal kulturális kapcsolatot tartó területeken, Andalúzia, Dél-Itália és Bizánc vonzásvidékén lehetett hallani – azaz ezeken a tájakon nagy pénzért árulták a patikákban. Mintha Boccacciónak lett volna a Dekameronban ehhez egy-két keresetlen szava, de ennek nem tudok most utána nézni. Strasbourgban kevés a magyar szó.
- Plinius – mondtam, és rongycsomóként hulltam a földre.
Munkatársaimnak, akikkel együtt utaztam a strasbourgi konferenciára, annyit dadogtam, hogy elbotlottam valamiben.
Tavaly nyáron Rómában jártam B.-vel, kívántam, hogy megmutathassam neki, a regény-szerű, számomra szövegfontosságú várost. Akkor Pliniust egy három lábú kutya formázta meg: jött az eb, s hamarosan követte, s belelépdelt az életembe a római auctor.
S azon napon, amikor befejeződött, amiről, nyilván, mert boldog voltam, sosem gondoltam, hogy véget érhet, amikor kettévált, mint az utak szokása, a sorsunk, jelent meg az esszém a Jelenkorban, amelyet fél évvel korábban Rómában írtam, delenként, amikor B. éppen aludt, s én pedig az örök város múltját és jelenét összefonva sodortam azt a fonalat, amelyből holmi varászszőnyeget akartam volt majd szőni, hogy kedvesemmel repülhessek rajta valami arab táj fölé.
B. Pliniust jobban ismerte nálam. Általában mélyebb ismeretei voltak az antikvitásról és a keresztény középkorról, mint hittem, s alaposabb, mint nekem. Végtére is bölcsésznek tanult, Heidelbergben. (Ahová pedig ő vitt el engem, bár leginkább egyetlen házhoz, amelyről szólni nincs erőm.)
Strasbourgban kevés a magyar nyelvet beszélő könyv. Mintha a jövő időbe kerülnék, úgy érzem magamat itt: akkor, amikor már majd senki nem tud magyarul. S ha ránézek a gyümölcsre, rajtam kívül itt senki nem tudja, hogy otthon Besztercei szilvának nevezik azt, amit itt metzinek vagy németnek.
Az antikvitás szírje, rómaija ezt a Besztercei szilvát azonban még, mint damaszkuszit ismerte. Az elnevezés azonban mindkét esetben nem fajtát, hanem származási helyet s talán egyfajta minőséget jelentett. Plinius például vagy tízféle rózsát ismertetett, többnyire származási helyük illetve előfordulásuk alapján. A kis görögrózsában megnevezte a virág nagyságát és vélt származásának helyét, a Milétoszi avagy a Praenestei rózsa nevében pedig csak a legismertebb tenyészhelyeket. A Damaszkuszi szilva, Rapaics értelmezése szerint egy szilva-rokonságot jelzett, de jelentette biztosan az ezen nemes szilvákból készült finoman aszalt vagy cukrozott, keletről származó gyümölcskészítményt.
A Kárpát-medencébe a Balkánon át kerülhetett az amúgy a kökényszilvából természetes vagy mesterséges úton kialakult, kemény húsú nemes szilva; mi ezt nevezzük, vélt vagy valós termesztési központja után beszterceinek. Európa minden esetre ezt fogja majd magyar szilvaként ismerni – s a lágy húsú ringló, magyarul kotyószilvát pedig, s csöppet sem meglepő módon damaszkusziként. Egy-egy növény értékét, vélték a névadók, állítólagos, az eredetére utaló névvel növelni lehet…
A nyugatázsiai kemény húsú szilvák, amelyet összefoglalóan az erdélyi Beszterce nevével ellátva ismernek a 15. századtól kezdődően itthon, s idegen vidéken pedig, mert Beszterce sváb neve Nösen, Nösner Pflaume-nek, vagy nagy magyar szilvának, Grosse Zwetschen-nek, Ungarische Pflaumen-nek. A késő reneszánsz botanikai jellegű könyvei, a különböző szerzők nevéhez kötött, de többnyire azonos tartalmú, s egyetlen forráscsoportra visszavezethető herbáriumok egyre-másra szerepeltetik, s többnyire magyari gyümölcsként ismertették a hosszúkás, lédús, sárga húsú, kék héjas, aszalványnak megfelelő szilvát. Mindenek előtt hasfogó illetve speciális esetben hashajtó gyógyszerészeti alapanyagként, s a Plinius kortársaként tevékenykedett Dioszkoridész De materia medica című, ugyancsak enciklopédikus jellegű gyógyszerészeti alapanyagok és készítmények egyikeként.
A 15. század közepén elhunyt Cordus Valerius a dioszkoridészi korpuszhoz írt kommentárjában maga még megkülönböztette a nyugatias értelem szerinti damaszkuszi szilva s a magyar szilva készítményeit, ámbár azt is leszögezte, hogy a tőlünk származó aszalványt arra használják, amire a nyugatit. Igaz, az itáliai származású, de Prágában sokáig dolgozó Matthiolus se írt lényegében mást: szerinte a damaszkuszi szilvát a velenceiek hozzák időről időre át Szíriából, de a takarékosabb németek igényüket a pannóniai és az erdélyi vidékek fáinak terményéből elégítik ki. Gesner, a botanika tudomány egyik alapító atyja, a Horti Germaniae címet viselő, s nem csak a dioszkoridészi szöveget s az ahhoz fűzött megjegyzéseket, de saját megfigyeléseit tartalmazó kötetében négyféle magyar szilvát tartott feljegyzésre érdemesnek: a beszterceiként ismertek közül a nagyobb és hosszabb valamint a kisebb és gömbölyűbb termésűt, illetve két másikat, amelyek a kéknél halvány színűeket. Úgy tűnik, Gesner adatközlői, éltek akár Lindauban, Bázelban, Zürichben, Torgauban vagy Boroszlóban, a legjobb szilvafáikat magyar eredetűnek állították, mégha nem is beszterceiek azok, s függetlenül hogy kemény vagy lágyhúsú, kék, piros, arany vagy viaszszínűek voltak, s kicsik-e avagy tyúk- avagy kacsatojásnagyságúak, savanykásak esetleg pompásan édes ízűek.
Gesner a magyar szilvákról újdonságként szólt. Tabernaemontanus a herbáriumában hasonlót állított akkor, amikor azt jegyezte föl, hogy a korábban oly kedvelt, Damaszkuszból szállított aszalt szilva helyett a gyógyszertárakban újabban magyar és cseh szilvákat lehet kapni, de ha az nem, akkor biztosan hozzáférhetnek az igénylők a német kékszilva-aszallathoz. Lippay János, a Posoni kert írója, a 17. században fedezte föl, hogy a németet kékszilvája, amelyet háziként is ismerhetnek, nem lenne más, mint a mi, amúgy oltással szoporítható beszterceink.
Strasbourgba készülve az útra, mert 1000 km mégiscsak 1000 kilométer, rágcsálni való mogyoró helyett aszalt szilvát vettem, foglalkoztassam valamivel a fogaimat.
Arra gondoltam, abban reménykedtem, bizakodtam, hogy ez lesz a legolcsóbb módja az éhségem elverésének.
Az ízben minduntalan kerestem Mátyus István megfigyelését, amelyet vármegyei fizikusként – azaz orvosként – 1787-ben rögzített, Küküllőn. Miszerint véleményében bizonyos, s azért oly rossz és a vásárlók számára undok az aszalt szilva, mert nem csak leromlottak a szilvások, tönkre mentek az aszalók, hanem a füsttel és korommal, mivel mifelént tűzzel szokásos az aszalás, elvesztegették azt a szilvát is, amely megtermett még a hitvány hazai kertekben. Nyilván azért csökkent az aszalás, mivel a gyümölcsből szilvóriumot inkább főztek, annak nem csak jobb lehetett az ára, s előállítása inkább megtérült, hanem sajátosabb módon is hasznosult, s a pálikafőzőt és hozzátartozóit a maga módján boldogította.
