Terebess gyümölcskalauz
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Kertek és konyhák indexlapra

Orosz Péter
A CARYA NEMZETSÉG DIÓI

Vázlat:
A Carya-fajok eredete
A Carya-diók közös jegyei
A Carya-diók megismert története
A Carya-diók gazdasági jelentősége
Carya alba
Carya aquatica
Carya carolinae
Carya cathayensis
Carya cordiformis
Carya floridana
Carya glabra
Carya hunanensis
Carya illinoinensis
Carya kweichowensis
Carya laciniosa
Carya myristiciformis
Carya ovalis
Carya ovata
Carya pallida
Carya palmeri
Carya texana
Carya tomentosa
Carya tonkinensis

A PEKÁNDIÓ TERMESZTÉSE

Vázlat:
Pekándió-termesztés Amerikában
Pekándió-termesztés Kínában

A Carya-diók a mi diónk unokatestvérei.

Korábban a Carya nemzetséget Hicoreae-nek is nevezték, mivel a köznyelvben a nemzetség tagjait hikoridióknak mondják.

A tudományos Carya név ógörög eredetű, diót jelent. A mitológia szerint Carya Lakónia királyának, Dionnnak volt a lánya, és Dionízosz diófává változtatta.

A Carya-diók északmerikai, kisebb részben kínai eredetűek. 17 önálló faj tartozik közéjük, és 12 fajközi hibrid. Többségük diója fogyasztható, némelyik tényleg ízletes, pl. a pekándió.

A jelenleg érvényes tudományos rendszerezés szerint (1978 óta) a Carya nemzetséget három szekcióra osztják:

1. Sinocarya szekció. A kínai Carya-fajok tartoznak ide. Közös vonásuk, hogy csúcsrügyeikről hiányoznak a többi Carya-fajra jellemző rügypikkelyek, továbbá hogy levélkeszéleik simák.
C. cathayensis
C. hunanensis
C. kweichowensis
C. tonkinensis

Kínai nevük shan he tao.

A második és a harmadik szekcióba az északamerikai Carya-diók tartoznak.

2. Apocarya szekció. Ezeket mondják pekán-hikoriknak.
C. aquatica
C. cordiformis
C. illinoinensis
C. palmeri

3. Carya szekció. Ha mondhatni, ezek az „igazi” hikorik.
C. floridana
C. glabra
C. laciniosa
C. myristiciformis
C. ovalis
C. ovata
C. pallida
C. texana
C. tomentosa

Ha a pekán-hikorik és az igazi hikorik közötti különbséget keressük, annyit találunk, hogy az előbbiek csúcsrügyei legfeljebb hat rügypikkelyt tartalmaznak, amelyek éle tapintható, és nem fedik át egymást. Az igazi hikorik csúcsrügyén 6-12, egymást átfedő rügypikkely van. A botanikusok a rügypikkelyek számát a hideghez való alkalmazkodással magyarázzák.

A további eltérések csak segéd-fogódzót adnak a fajcsoportok elkülönítéséhez, de nem mérvadóak. A pekán-hikorik levélkéinek száma 5-13, az igaziaké 5-9. A pekánok kopáncsán több „szárny” van. Ha dióikat keresztbevágjuk, az igazi hikoriknak nincs dupla fala vagy belső gerince, ami a dió alapjánál négy részre osztaná a belet. Bár ez a pekándiónál sincs meg. Az ázsiai Caryáknál is hiányzik a belső, dupla fal. Végül az összes pekán-hikori diploid (n=16) kromoszómaszámú, az igaziak diploidok vagy tetraploidok (n=32).

• A Carya-fajok eredete

A Carya-fajok eredetéről röviden annyit, hogy a diófélék családjának többi tagjaitól való elkülönülésük 70 millió évvel ez előtt történhetett meg, a többi diófélével átmeneti állapotot mutató maradványok ebből az időszakból kerültek elő. 50 millió évvel ezelőtti maradványok Eurázsiából ugyanúgy felszínre kerültek, mint Észak-Amerikából.

Az első felismerhető Carya diótermés 34 millió éves, Coloradoban találták meg. 20 millió éves Carya-maradványokat ugyanúgy megtaláltak Európában, Németország területén, mint Kínában. Azt mondják, a Carya-nemzetség Amerikában különült el a többi dióféléktől, és terjedt vissza Ázsiába a Bering-hídon át.

A harmadidőszakban a Carya-diók nagy létszámban tenyésztek az egész északi féltekén. Nemcsak Európában - például a Spitzbergákon, - hanem Szibériában és Grönlandon is. Eocén-kori fosszilis maradványaik Budapesten is megtalálhatók, a Kis-Svábhegyen. (Forrás: Révai lexikon)

A Carya fajok Európában 2 millió évvel ez előtt, a Pleisztocén korban haltak ki, az eljegesedés miatt. Számuk ugyanekkor Amerikában is erősen lecsökkent, Amerika nyugati részéről ekkor tűntek el, a nyugati part- és hegyvidéket azóta se foglalták vissza.

Érdekesség, hogy a korábbi Carya-dió maradványok vékonyabb héjúak voltak a maiaknál, és a héj belső, második fala is hiányzott. A héj vastagodása időben egybeesik a rágcsálófélék, például a mókusfélék nagyobb elterjedésével, a héj-vastagodás mintegy védekezést jelent a diótermések számára. Ebből a fejlődési trendből a pekándió képez kivételt, amely megtartotta a héj vékony jellegét, és hiányzik a másodlagos belső fal. Bár az is lehet, hogy a többezer éves emberi beavatkozás, szelektálás eredményezte az ember számára kedvezőbb vékonyhéjú formák terjedését.

További észrevétel a Carya-diók fejlődésével kapcsolatban, hogy a jelenlegi diploid kromoszómaszámmal (n=16) szemben korábban 8 kromoszómával rendelkezhettek a diófélék, a kromoszómaszám duplázódása a hibridizáció eredménye lehet.

• A Carya-diók közös jegyei

Függőlegesen feltörekvő, hengeres koronájú nagy fák. (Persze, ha van elég helyük kifejlődni.) Fejlett, erős főgyökerük biztosan horgonyozza őket a legkülönbözőbb (homokos, mocsaras, stb.) talajokban is.

Hajtásaik, vékonyabb ágaik úgy különböztethetők meg a Juglans diók hajtásaitól, hogy a Caryák fabele sima, a Juglansoké rekeszes.

Páratlanul összetett leveleik fűrészes szélű, lándzsás, hegyes levélkékből állnak, amelyek megdörzsölve kellemes, aromás illatot adnak. A levélkék száma 5-21. A kínai Caryák levele simaszélű.

A Carya-diók - mint a diófélék családjának valamennyi tagja - egylakiak. Hím- és nővirágaik különböző módon helyezkednek el, ugyanazon a fán. 7-8 cm hosszú karcsú, csüngő porzós barkáik egy vagy két pár, szembenálló, pikkelyes rügyből fejlődnek, a hajtásrügyek kibomlásával egy időben. Rügyenként három barka fejlődik.

Nővirágaik aprók, nem feltűnőek. A tárgyévi hajtás végén álló nővirág-füzérek (mondják peceknek, tüskének is) 2-20 virágot tartalmaznak.

A hím- és a nővirágok ugyanazon a fán eltérő időben nyílnak. Így biztosítják az idegen megporzást (heterozigota-hatást), ami az utódnövények életképessége, ellenállóképessége szempontjából fontos.

Diójuk ősszel érik, kerek, vagy ovális, vaskos kopánccsal, ami a varratok mentén többé-kevésbé 4 lebenyre hasad, a fajtól és a genotípustól függően. A kopáncs hasadási módja is megkülönböztető jegyet jelent a Juglans diókhoz képest, a Caryáké szabályosan hasad, a Juglansoké szabálytalanul vagy sehogy sem. A kínai dió (Annamocarya) kopáncsa pedig 4-9 lebenyre.

A termés kopánccsal vagy anélkül hullik. Csonthéjuk sima vagy szögletes. A kopáncs nélküli diótermés alapján is megkülönböztethetők a Juglans dióktól, mert míg a Juglansoknak nincs, a Caryáknak jellemző alapi plexusuk van. Az alapi plexust sokáig nem tudtam, hogy micsoda, amíg a mellékelt képre rá nem bukkantam.

A Carya-fák gyümölcstermése ciklikus tendenciát követ.

A Caryák közeli rokonok. Rengeteg fajközi hibridjük ismert. Természetes úton olyan helyeken hibridizálódnak, ahol a Carya-fajok elterjedési területe átfedi egymást. Az emberi úton létrehozott hibridek száma is igen nagy. A hibridekre most nem térek ki.

Ha tisztelt Kolléga megkeres, válthatunk róluk néhány szót. Ugyancsak mellőzöm a Carya-fajok tudományos szinonímáinak felsorolását, vagyis hogy hogyan nevezték ezeket a diófajokat korábban, mert csak a felsorolás másfél oldalt tenne ki, és azok a nevek ma már nem használatosak.

• A Carya-diók megismert története

Feltétlenül szólni kell viszont a Caryák eddig megismert történetéről, már ami az emberi történelem időszakára esik.

A legkorábbi, ember által használt hikoridió-maradvány Texasból, a Baker-barlangi ásatásokból került elő, i.e. 6100-ból, az emberi maradványok között pekándió levelét és termését is megtalálták. És ettől kezdve az európaiak megjelenéséig a pekándió-fogyasztás folyamatos lehetett az indiánok körében, hiszen ebben a körzetben az európaiak megjelenését közvetlenül megelőzően, 1650-ből származó leletek ugyanúgy kimutatták hikoridió (és Juglans-dió) fogyasztását.

Az európai felfedezők első feljegyzései ugyancsak tartalmaznak hikoridió-fogyasztással kapcsolatos információkat. Strachey 1612-ből származó beszámolója szerint a jelenlegi Virginia állam területén élt „powhatan” indiánok halál-mítoszában a hikoridió komoly szerepet játszott. Az indiánok a szellemeknek kukoricamáléból és „pokahichary”-nak nevezett italból szolgáltak fel, hogy a halott szelleme nyugodtan utazhasson a felkelő naphoz. (Ennek a „pokahichary”-nak a készítéséhez használtak tört hikoridió belet, vízzel keverve.) Ez a szertartás mutatja a hikoridió régi, megbecsült helyét az indián tradíciókban.

A hikoridióról Cabeza de Vaca számolt be elsőként Európában, 1533-ban. Leírta, hogy Texasban, a Guadalupe folyónál a hikoridió évente váltakozóan terem. (Ezt a tulajdonságát, a terméskihagyást azóta is megtartotta.) Ugyancsak Cabeza de Vaca írja, hogy amikor a Colorado folyó alsó szakaszánál utazott a mariame indiánok területén, kísérői megálltak egy napra „diót enni”. Ez a dió kisméretű volt. Azt írja, akkora, mint a korabeli dió Galíciában (természetesen a spanyolországi Galíciában). A diófák számosak és igen nagyok voltak. Leírja, hogy télen ezek az indiánok két hónapon át semmi mást nem ettek, csak diót.

Megjegyzem, a spanyol felfedezők óta hívják a jelenlegi Texas állam két folyóját is spanyolul dióra utaló néven: Nueces (dió) és Nogales (diófák).

A hikoridió olajáról Hernando de Soto számolt be elsőnek, aki 1539 és 1542 között a jelenlegi USA délkeleti területein az indiánok körében nagyarányú dióolaj-előállítást és fogyasztást tapasztalt, úgy hikoridióból, mint Juglans-dióból. Mindkettőt használták konyhai használatra ugyanúgy, mint gyógyászati célra. Mint írja, ajánlatos, jó szer fájdalmakra, hascsikarásra.

1771-ben Bossu arról számol be, hogy az indiánok a palacsintájukat dióolajban sütötték. 1792-ben W. Bartram „régi, művelt hikori-mezőkről” beszél, a mai Georgia állam területéről. Leírja, hogy egyes indián diótermelők többezer bushel (1 bushel=35-36 kg) hikoridiót tároltak otthon. A dióolajat úgy állították elő, hogy a darabokra tört dióbélből forró vízzel nyerték ki az olajat, majd finom szűrőn (szitán) szűrték át a masszát, és a szitán fennmaradó finom, tejszínszerű, hikoritejnek nevezett édes krémet használták fel, különösen kukoricalepények készítéséhez.

Más, korai feljegyzések szerint az indiánok a dióbelet magában is fogyasztották, italt is csináltak belőle (Lawson 1714, Romans 1775). Talán nem érdektelen, hogy Ázsiában is hasonló módon fogyasztották a Carya-diókat (Louis, 1921).

Nagyon jó íjakat készítettek az indiánok a hikoridiók fájából. Ezt a korai európaiak szó szerint a saját bőrükön is tapasztalhatták. Kéziszerszámokat is készítettek belőle (du Pratz 1763).

A chippewa indiánok a C. tomentosa-t gyógynövényként is hasznosították. A fiatal dióhajtásokat görcsök ellen alkalmazták.

A Carya-diók jelentőségét mutatja, hogy azoknak az indián törzseknek, amelyek területén nem fordultak elő Carya-féle diók, szintén megvoltak a saját szavaik a különböző Carya-fákra és diókra. A „hikori” elnevezés, amint a pokahichary ital neve is utal rá, indián eredetű, ami több indián nyelvben is (powcohocora, pocohiquara, powhigwara neveken) használatos volt, a betelepült európaiak is innen vették át a Carya-fajok összefoglaló nevét.

A Caryák közül a leginkább hasznosított dió, a pekándió neve is indián eredetű, eredeti jelentése minden, nehezen, csak eszközzel (kővel, kalapáccsal) törhető héjas termésre vonatkozott, pl. így hívták a chippewa indiánok is: pagan, többes számban paganag. A Mississippi mentén élő algonkin indiánok nyelvén a pekán szó ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Francia felfedezők a Mississippi mentén élő indiánoknál betűzték le a pekándió nevét, francia írással „pecanes”, ill. „pacanes” néven. Spanyol felfedezők pedig „pacanos” formában rögzítették. Az angol nyelvű „pecan” Webster 1773-as szótárában rögzült jelenlegi formájában.

• A Carya-diók gazdasági jelentősége

A Carya-diók közül a pekándiónak van a legnagyobb gazdasági jelentősége, az USA-ban az éves pekándiótermés 125 000 t körül van, 260 millió dollár körüli értékben. Ezen kívül a C. ovata és a C. laciniosa érdemel figyelmet a diótermelés szempontjából. Hasznosíthatóságukat erősen korlátozza az igen késői, több mint tíz éves termőre fordulás, valamint a rendkívül szakaszos, alacsony termés. Három évente várható 20-50 kg héjas termés kifejlett fánként. Gondot okoz, hogy a természetes, szórt állású fákhoz képest „monokultúrában” igen erős a gomba- és rovarfertőzés veszélye.

E legutóbbi probléma megoldására irányulnak jelenleg is génmanipulációs kísérletek, betegség-ellenálló fajták előállítására.

Mindegyik faj értékes fatermelési szempontból is, azonban a fák nagy mérete a kertészeti, diótermelési célok elérését hátráltatja. (Hasonló a probléma, mint a közönséges diónál.) A hikorifák értéke lehet a telepítések fő szempontja, és a diótermés másodlagos cél lehet. A jelen állapotban éppen a faanyag magas ára vezetett a hikori-állományok megritkulásához.

Az ázsiai Carya-fajok közül a kínai, a hunani és a tonkini dió termését fogyasztják, de ezekből a fajokból nincsenek ültetvények. A kínai és a tonkini dió belét dióolaj-forrásként is számon tartják. Olajuk kedvező, egészséges olajsav-összetétele biztató perspektívát nyit termesztésük felkarolására, mert fizetőképes kereslet lenne rá a fejlett országokban. Környezeti értékükön, látképi szépségükön kívül faanyaguk is értékes.

A hikorifák anyaga a porózus, mégis vastag falú edénynyalábok miatt erős, rugalmas. Különösen alkalmas kéziszerszámok (pl. baltanyelek) készítésére. Felhasználásuk sokoldalú. Az automobilizmus ideje előtt Európában - nálunk is - a drágább hintók aljrészeit hikorifából készítették.

Néhány mai példa, mi készül hikorifából: sílécek, tornaszerek (pl. felemás korlát), tornacsarnokok padlózata, görkorcsolyapályák, húsvágó tőkék, falburkolatok, raklapok, létrák. Bútort és hangszert is készítenek belőle, pl. zongorát. A legapróbb, maradék faanyagokból tipli készül. Hulladékanyagát húsok, sajtok füstölésére használják, rendkívül kellemes aromája miatt.

A faanyagot viszonylag nehéz ragasztani, de rendkívül jól szögelhető.

Hikorifa-anyag nehezen szerezhető be.

• Carya alba - Fehér hikoridió

Kanadában a Carya ovala név is használatos. Mondják bozontos kérgű, vagy kagylós kérgű hikorinak is (shagbark hickory, shellbark hickory).

Észak-amerikai. A Nagy Tavak vidékének bennszülött fája.

Jellemzően durva kérge van, amint amerikai nevei is mutatják.

Diója édes, jóízű. Nehezen törhető, nehezen tisztítható. A bennszülött indiánok fontos tápláléka volt. Kereskedelmi forgalomba is kerül, exportálják is.

Fájából lovas kocsikat, mezőgazdasági eszközöket, kézi szerszámokat készítenek, mert kemény, tartós fája van. Vagy eltüzelik.

A termékeny, jó vízgazdálkodású talajokat szereti.

Fajtái közül a Neilson elterjedt, de hibája, hogy a bél jó része törés után sem nyerhető ki a héjból. A Yoder No I hasonló a Neilsonhoz, de hosszabb szezont igényel. A Weschke viszonylag bővebben terem, mint a Neilson, de termése igen apró, akkora, mint egy ötcentes. A Wilcox a Weschke számára jó porzófa. A fajták gyakorlatilag önmeddők, vegyesen telepítendők.

Három ábra:

A pekándióval (C. illinoinensis) alkotott hibridje Amerikában hican néven ismert. Jelentőségét az adja, hogy a pekándió élőhelyétől északabbra, Kanadában is termeszthető.

Erős növekedésű, kiváló faanyagú fa. Diójáért a Henke és a Dooley F2 Burton fajtákat termesztik. Ezek hasonló diót teremnek, mint az előbb említett Weschke, de jóval nagyobb méretűt.

• Carya aquatica - Vízi hikoridió

Nevezik mocsári hikoridió, keserű, vagy vad pekándió néven is (water hickory, swamp hickory, bitter pecan, wild pecan).

Az USA délkeleti részén él. Mélyfekvésű, vizenyős erdők fája. Jó tulajdonsága, hogy inkább eltűri a tágabb talajnedvesség-határokat, mint a többi hikori. Megél a rossz vízgazdálkodású, tömör, légmentes talajokon, továbbá a télen elöntött, nyáron kiperzselt területeken is. Kőris, szil és tölgy fajokkal alkot erdőket. Ezeken az erdőkön belül a más fák számára már hasznosíthatatlan, rossz területeket foglalja el.

Legkönnyebben diójáról azonosítható. Diói kicsik, erősen lapítottak, határozottan négyszögletesek, durva felületűek. Rendszerint sötétbarna színűek, vékony héjúak, jellemző dupla belső fallal. A kopáncs 2 mm-nél vékonyabb, a varratokon végig feltűnő szárnyak vannak. A dióbél redőzött, vörösbarna, erősen szájnyálka-összehúzó hatású.

A fa megkülönböztetése a pekándiótól (C. illinoinensis) igazi kihívás. Levélkéi általában keskenyebbek, valamivel simább szélűek. Csúcsrügyei pirosak, nagyon sötét barnák, vagy feketék, oldalrügyeinek színe gyakran zsíros hatású. A tavaszi kihajtáskor friss hajtásai bíborszínben játszanak, hajtásai valamivel szőrösebbek, mint a pekándióé.

Kérge a sima, feszes kéregtől a bozontos, gubancos kéregig variálódik, a szárazabb termőhelyekre az előbbi, a mocsaras élőhelyre az utóbbi jellemző. Kérge így néz ki:

Levele 7-15 levélkéből áll.

Dióját néha eszik is, de jelentősebb összehúzó hatása, ezért inkább gyógynövény. Barna festéket is készítenek terméséből. Termését egyébként az állatok, főként a vadkacsák szívesen fogyasztják.

Fája jó minőségű, de a szárítás során repedezésre hajlamos.

A pekándióval hibridizálódik. Az utód-példányok jellemző tulajdonságai átmeneti helyen állnak a két faj - amúgy is nagyon hasonló - tulajdonságai között. A Louisiana-i Állami Egyetem foglalkozik ezeknek a hibrideknek a kutatásával. Jelentőségüket elsősorban az adja, hogy szélsőségesen roszz talajviszonyok között alanyként használhatók más, értékesebb hikorik számára.

1927-ben a C. texana-val is hibridizálták. Ezt a hibridjét (C. x ludoviciana) sokan a C. texana változatának tartják, de ez nem igaz.

• Carya carolinae - Karolina-hikoridió

Másik neve: déli bozontos kérgű hikoridió (southern shagbark hickory).

Az USA délkeleti részén honos.

Diója ehető, édes.

• Carya cathayensis - Kínai hikoridió

Kínai neve shan he tao, ami hegyi diót jelent (angolul mountain walnut). A kínaiak sokszor - értelemzavaróan - csak he tao-nak, diónak mondják. Olyan is előfordul, hogy xiao he tao-nak nevezik, vagyis kis diónak. Nyelvjárási neveiről jobb, ha nem beszélünk, mert még inkább értelemzavaróak (shan xie = hegyi rák, ye qi shu = vad lakkfa).

A fajt először Sargent írta le, 1916-ban.

Eredeti élőhelye Kína délkeleti részén van, a Hangcsoutól nyugatra eső hegyekben, ma már Hunan és Jünnan tartományokban is termesztik. Erdei fa, vzfolyások mentén, hegyoldalakon tenyészik. A hegyeken legfeljebb 1500 m magasságig található meg.

20 m-re növő fa. Kérge fehér, sima, feszes.

Csúcsrügye rozsdabarna. Levélrügyei narancsszínűek, rügypikkely nélküliek.

Levele 5-7 levélkéből áll, a levélnyéllel együtt 20-30 cm hosszú. A levélnyél narancsszínű. Levélkéi nagyok, aprón fogazottak, mintegy 20 cm-esek. Egymáshoz közel ülnek a levélkenyélen. A csúcsi levélkét a két szomszédos levélke meghaladja nagyságban. A levélkék alapjuknál keskenyen indulnak, fokozatosan szélesednek 7-8 cm-esre. Csúcsuk közelében megint keskenyednek.

A levelek fonáka is narancsos árnyalatú.

Későn, április-június között virágzik, diótermése augusztusban-szeptemberben érik.

Dióját 2-4 mm vastag, narancsszínű burok veszi körül. A burok 4 varrat mentén oszlik lebenyekre. Diója általában köralakú-elliptikus, kerekded alappal, hegyes csúccsal. (2-3 cm hosszú, 1,5-2,3 cm széles). A dióhéj 1-2 mm vastag.

Diója ehető, fogyasztása pirítva általános, ezen kívül édességeket készítenek belőle. Olaja étolajként és a festészetben kerül hasznosításra.

Kínában nagy területen, 16.000 ha-on termesztik, amiről évente mintegy 5.000 t diótermést szüretelnek. A termelés központja Chang Hua körzet. De igen nagy a vadon termő fák diójának begyűjtéséből származó termés is.

Termesztésével külön fejezetben foglalkozom.

Fáját kéziszerszámok készítésére használják.

A kínai hikori és rokonainak rajza:

• Carya cordiformis - Keserű hikoridió

Némelyek még mindig régi nevén, Juglans cordiformis-ként ismerik. Mondják keserű diónak (Carya amara, Nogal amaro), keserű hikorinak (bitternut hickory), mocsár-hikorinak (swamp hickory), disznódiónak (pignut).

Latin neve a terméshéj alakjára utal.

A legszélesebb körben elterjedt hikorifaj, Quebec-től Louisiana-ig, New Hampshire-től Texasig szinte kontinensnyi területen él.

Sokféle termőhelyen előfordul, extrém száraz és nedves körülmények között is megél. Természetes erdőkben tölgyfélékkel alkot elegyet.

Oszlopos, terebélyes, 30 m-re megnövő lombhullató fa. Alkata fiatalabb és idősebb korában:

Kérge világosszürke, sima, idővel berepedezik.

Törzse:

Rügye:

Levelei sötétzöldek, szárnyasan összetettek, mintegy 25 cm-esek, rendszerint 5-7-9, hegyesen fogazott, mintegy 15 cm-es levélkéből állnak. A középső levélke a legnagyobb. A levélkék mindkét végük felé elkeskenyednek, a levélnyélen levélkenyél nélkül ülnek. Erre mondják azt, hogy levelei jellemzően szimmetrikusak. A levelek szimmetriája az egyik legjellemzőbb ismertetőjegye. A levélkék alsó felülete világos pikkelyes, az alapi részük közelében.

Rügyeiről könnyen felismerhető. A téli rügyeket kénsárga, hámló, levélszerű rügypikkelyek fedik.

Lombja ősszel aranysárgára színeződik, mégis azt mondják, tavasszal a legszebb.

Virágai aprók. A barkák hármas csoportban nyílnak.

Termése 2-3-as csoportokban terem. 2-4 cm-es, némileg lapított, zöld burkú, szív alakú, gömbölyített, vagy körte alakú diótermés. Kopáncsa vékony, a varratok mentén a termés csúcsától a közepéig futó szárnyakkal. A diótermés vagy a kopáncsban marad, vagy a kopáncs félig felnyílik róla. A dióhéj vékony, sekély rovátkák díszítik. A diót keresztbevágva feltűnő a másodlagos belső héj és az erős belső válaszfal, amely a belső tér feléig tart. Bele redőzött, szürke, keserű, ehetetlen, az amerikai indiánok mégis megeszik néha.

Kertészeti célra nem termesztik, bár két fajtáját is kinemesítették, a Halesite-ot (amely 1918-ban elnyerte a „legvékonyabb héjú hikori” címet) és a Hatch-et.

Fatermesztési célra rossz termőhelyi viszonyok között jön számításba.

Fája kemény, nehéz. Hordókat, kocsiszerszámokat, mezőgazdasági szerárukat készítenek belőle, valamint tüzelésre használják.

Kérgét megformálva székeket készítenek belőle.

A pekándióval létrehozott fajközi hibridje a C. x brownii, aminek az az értéke, hogy a pekándió termesztési körzetének északi határát tolja ki. Ennek 6 nemesített fajtája ismert. Dióik többé-kevésbé ehetőek.

A C. ovata-val alkotott fajközi hibridjének (C. x laneyi) 11 elismert fajtája létezik. A C. ovalis-szal (C. x demareei) is van hibridje.

• Carya floridana - Bozót-hikori

Csak Florida középső területein, Osceola megye környékén él.

Rügyeinek és alsó levélfelületének bőséges, rozsdaszínű pikkelyeiről ismerhető fel. Egyébként a C. texana-ra hasonlít, megkülönböztethetetlenül, csak az élőhely alapján választható külön. Még dióolajuk kémiai analízise is azonos olajsav-összetételt mutat.

Habitusa változatos, nagy bokor formától a 15-20 m magas fáig terjed.

Diója az ismert legenergiadúsabb dió. Fogyasztói köre ezért igencsak változatos: rágcsálók, fekete medve, rókák, mosómedvék és a vastag, kemény héj átrágására specializálódott rovarok eszik meg.

• Carya glabra - Kerek hikoridió

Sokféle neve van: seprű- (broom), disznó- (hognut, pignut), ovális (oval), piros (red), vagy piros szívű (redheart) hikoridió.

Észak-Amerika keleti felén él. Élőhelye részben átfedi a C. ovalis élőhelyét. Sokan egy fajnak tartják a kettőt. Talán aszerint különíthetők el, hogy a kerek hikori völgyekben, vízfolyások mentén, árnyékos domboldalakon él, a C. ovalis pedig rendszerint felföldeken, száraz domboldalakon.

Tölgyerdőkben képez kisebbséget.

Kérge sima. Levélkéi kerekdedek, rendszerint 5 levélke alkot egy levelet.

Körte alakú termései sima kopánccsal borítottak, amelyek részben leválnak. Diói változatosak. Kemény és puhahéjú, édes és fanyar belű. Az amerikai indiánok ették is.

Rönkjéből lovas kocsikat, mezőgazdasági eszközöket és szerszámokat készítenek. Fáját tüzifaként is hasznosítják.

A fajhoz tartozónak nevezik az 1896-ban bejegyzett Brackett fajtát, de ez tévedés. Küllemre is egészen más, a C. ovata és a C. cordiformis hibridje, a helyes neve C. x laneyi. Csak hasonlít a kerek hikorira.

A kerek hikori az ovális hikorival könnyen hibridizálódik.

• Carya hunanensis - Hunani hikori

Kínai neve hu nan shan he tao. Kína három délkeleti tartományában az erdőkben fordul elő, a folyópartokon, a völgyekben.

14-15 m-esre növő fa. A hajtások csúcsrügyei csupaszok, rozsdabarnák.

A hunani hikori nagyon hasonlít a kínai hikorira. Leginkább leveleinek színe azonos, ami kifejletten kifejezett zöld, fiatalon pedig rozsdabarna vagy bronzos. A két faj leginkább a levélkék száma alapján különíthető el.

Levelei 20-30 cm-esek, 5-7-9 levélkéből állnak. A levélkék mérete 11-18 x 3,5-7 cm. A levélkék alakja elliptikus-lándzsás, fonáka bőségesen pikkelyes.

Korán, március-áprilisban virágzik, termése későn, szeptembertől novemberig kihúzódóan érik.

A dió mérete is fajmeghatározó tényező, ebben is elkülönül a kínai hikoritól. Diója ovális, 3-3,7 cm hosszú, 2,3-3 cm széles. Éréskor a kopáncs félig felnyílik. A kopáncsfelnyílásnak ez a jellegzetes módja képezi a harmadik fajmeghatározó, elkülönítő jegyet.

A dióhéj négy gyenge, hosszanti bordával rendelkezik, 1,5-2,5 mm vastag.

A dió négyrekeszű.

Ehető diójáért termesztik, a dióbélből olajat is nyernek.

• Carya illinoinensis - Pekándió

Jelenlegi tudományos nevét több alkalommal is Carya illinoensis-re akarták változtatni, pl. az 1969-es és az 1989-es nemzetközi botanikai kongresszuson is. Manapság mindkét írásmód használatos.

Régi nevei: Juglans illinoensis, Carya pecan, Carya olivaeformis, Hicoria pecan. Amerikai diónak is hívják (nogal americano), illinoisi diónak is (illinois nut), puhahéjú diónak is (soft shelled hickory).

Az USA déli részéből származik, úgy mondják, a Mississippi és mellékfolyói mentén nagy területű őshazája van. Elszórt természetes előfordulása délnyugaton Mexikóig terjed. Elterjedten termesztik. Mint említettem, az USA-ban az éves termésmennyiség mintegy 125.000 t. Nagy termelők ezen kívül Izrael, a Dél-Afrikai Köztársaság, Ausztrália, Egyiptom, Peru, Argentina és Brazília. Gazdasági jelentősége miatt részletesebben foglalkozom vele.

A pekándió közel 34 millió éve önálló faj.

A pekándió elterjedtsége az emberi tevékenységgel kapcsolatos. I.e. 7000 körüli ásatásokban még nem mutatható ki az emberi maradványok körül, de i.e. 6100-ból már igen (Baker-barlang, Texas), folyamatosan i.e. 3000-ig.

Mexikóban, Zaachila-ban, amely az olmékok vallási és világi központja volt, szintén megtalálták az ásatások során.

A Kolumbusz előtti indiánok számára a pekándió fontos téli élelemforrás volt. Úgy a vándorló törzsek, mint a letelepültek tudatosan terjesztették a pekándiót. Ma már evidenciának számít régészeti körökben, hogy az északamerikai kontinensen az emberi településnyomoknál mindig találni pekándió-maradványokat.

Amerikában már az első európai telepesek elkezdték a jobban termő, kedvezőbb tulajdonságú pekándió-fák kiválogatását. Azóta is a hivatalosan elismert mintegy 1000 fajta többségét amatőr kertészek állították elő.

Feljegyezték, hogy Thomas Jefferson elnök Monticello-ban 1780-ban ültetett pekándiót, ami 1801-ben kezdett teremni.

Oszlopos, terebélyes alkatú, 30 m-re (van, aki azt mondja, 60 m-re is) megnövő lombhullató fa. A legnagyobb fák átmérője 3,5 m lehet, és széles gömbkoronát nevelnek.

A pekándió kérge ha sima, szürke. Van laza kérgű is, színe lehet gesztenyebarna, piros csíkokkal színezve, vastag, barázdált, bordázott pl. ilyen a Stuart fajta kérge. A laza kéreg tele van áttelelő rovarokkal, gombákkal. Ez kedvezőtlen. A kéreg nem hámló.

Kérge:

Gyökérzónája a lombkorona átmérőjének kétszeresét is eléri.

Fiatal hajtása sima, de lehet pirosas szőrzete is, és gyakran vannak hosszúkás, narancsszínű lenticellái.

Rügye:

Rügyeit hengeresnek mondják. Gyakran hiányzik az igazi csúcsrügy. Rügypikkelyei nem fedik át egymást.

Levele:

Levelei szárnyasak, változó számúak, 30-50 cm-esek. Az első éves csemete egyszerű leveleket hoz, a későbbiekben az összetett levelek levélkéinek száma 9-11-17, legfeljebb 23. A levélkék száma sok tényezőtől függ. A levélkék keskenyek, hosszúkásak, kihegyesedők, szélük kétszeresen fogazott, sarlósak, visszahajló csúcsúak, sötétzöldek. Hosszuk 10-20, szélességük 2,5-7,5 cm. Alakjuk a levélen belül is változhat. A csúcsi levélke hiányozhat. A levélkék alapi része legömbölyített lehet. A levelek fonákja valamivel világosabb.

A levelek fonákján mikroszkóppal pikkelyeket és szőröket lehet látni. Részletesebb vizsgálatok kiderítették, hogy a pikkelyek színe nagyságuktól függ.

A pekándió fotoszintézisét vizsgálva megállapították, hogy a fotoszintézis intenzitása a termés nagyságától függ. Termő években (és a termő vesszőkön) szemben a nem termőkkel, a szintetizált szerves anyagok mennyisége jóval nagyobb.

Nővirágai füzérben helyezkednek el, aprók, jelentéktelenek, sárgák. Barkái sárgászöldek, 7-8 cm-esek, lecsüngők, a vesszőn az előző évi levelek helyén nyílnak. A virágok tavasz végén, nyár elején nyílnak. Mint a közönséges diónak, a pekándiónak is megvan az a tulajdonsága, hogy az utódok változatossága, életképessége érdekében ugyanazon fán eltérő időben nyílnak a hím- és nővirágok, kiküszöbölve az önbeporzást, biztosítva az utódok sokféleségét. A pekándió fák többségén a nővirágok nyílnak előbb. Ez a hím-előző tulajdonság genetikailag domináns, a nő-előző virágnyílási formával szemben.

A pekándió tavaszi kihajtása:

Nővirág-füzére:

Termését 3-11 db-os fürtben hozza.

A szív alakú, mintegy 4 mm vastag zöld szárnyas burok éréskor négy részre hasad, a vékony, hosszúkás, feketével díszített barna ovális csonthéjban (keresztmetszete kör alakú) vörösbarna színű, kellemes ízű, ehető, magas olajtartalmú, értékes tápanyagokat tartalmazó bél van.

Érésben:

Diója, dióbele a legjobb a hikoridiók közül.

A pekándió bele és a belőle darált pekánliszt:

100 g pekándió-bél 590-720 kcal energiát hordoz. Beltartalma - mondhatni - ugyanolyan értékes, mint a mi diónké. Koleszterint a pekándió bele se tartalmaz, de fólsavat igen.

Összetétele:

olaj 73-75 %
fehérje 9,5-9,7 %
szénhidrát 13,5-15,0 %
rost 2,3-2,4 %
ásványi anyag 1,6-1,7 %. Ezen belül kalcium, foszfor, vas, cink és kálium tartalma emelendő ki.
A, B-1, B-2, B-3, B-6, C- és E-vitamin tartalma jelentős.
Fólsavat is tartalmaz.
Olajában a palmitinsav aránya 3,3-7,0 %, sztearinsav 1,0-5,5 %, olajsav 51-88 %, linolsav 14-38 %, linolénsav 1-2 %.

A pekándióbél íze édesebb, teltebb, aromásabb még a közönséges dióhoz viszonyítva is.

A pekándió olaja aranysárga, enyhén borostyán árnyalatú, íze telt, lágy, nagyon ízletes. Édesebb a közönséges dió olajánál, nagyon jól harmonizál a gyümölcsecetek ízével. Rizs, kukorica és búzaliszt alapú ételekhez jól megy, sajtokhoz, gombákhoz is.

Elterjedt csemegedió. Közönséges dió vagy mogyoró helyett szokták használni süteményekben.

A pekándió a régi indiánok megbecsült élelmiszere volt. A dióból a cherokee-k "ga-nv-sti" nevű, általuk igen kedvelt italt is készítettek.

Olaját régebben szezonálisan fogyasztották, manapság kozmetikai cikkek készítésére is használatos.

Pekándiós süteményreceptről már volt szó, de itt is mutatok néhány képet.

Kandírozott pekándióbél:

Pekándióból készült édesség Mexikóból:

Pekándióból készült sütemény Kanadából:

És az Egyesült Államokból:

Terméséből fűszeres dió készíthető, mint már korábban említettem.

A dióhéj főzete összehúzó hatású (asztringens) gyógytea.

Termeszthető-e nálunk a pekándió?

Hogyne! Később erről is lesz szó.

• Carya kweichowensis

Írják Carya tsingiana-nak, vagy tsingii-nek is.

Kínai neve sun-csing. Vagy gui zhou shan he tao.

Kína hegyes déli tartományaiban, Jünnanban és Kujcsouban a hegyeken él, ritkás erdők lakója.

10-15-20 m magas fa. Kérge sötétszürke.

Fiatal hajtása, kifejletlen levelei jellemző barnásfekete színűek.

Szárnyasan összetett levele 11-20 cm hosszú, átlag 9 hosszúkás, ovális, épszélű levélkéből áll. Színük fényesen csillogó zöld, fonákjuk világoszöld.

Korán, március-áprilisban virágzik.

Termése októberben érik, nyomott gömbalakú, 2-2,5 cm-es, bár leírtak nagyobbat is. A terméshéj 2,5 mm vastag. A dió négyrekeszű.

• Carya laciniosa - Héjas kérgű hikori (kagylóskérgű vagy királyhikori)

Közönséges amerikai neve shellbark hickory. Nagy-, nyugati, király-hikorinak is hívják.

Észak-Amerika középső részéről származik, kultúrnövény. Természetes körülmények között pedig tölgyerdőkben fordul elő.

A mély termőrétegű, nyirkos, jó tápanyag-ellátottságú talajokat kedveli, de gyengébb talajon is megél.

Bozontos kérge ugyanúgy lemezesen hámlik, mint a C. ovataé, de fái kisebbek, mint azé. Jól elkülöníthető viszont nagyon nagy rügyei, erős, barnássárga vesszői és igen vastag (kb. 1 cm) kopáncsa által.

Levele a mi diónk levelére hasonlít azzal az eltéréssel, hogy a csúcsi három levélke közel ered, vagyis a csúcsi levélkének nincs levélnyele, és természetesen a levélkék alapja megnyúlt.

Diója nagy, vastaghéjú (kb. 4 mm), lapított, négyszögletes alakú, krémszínű. Dióbele hasonlít a C. ovata belére. Finom minőségűnek tartják, a kereskedelemben is kapható. Már a régi indiánok is fogyasztották, erjesztéssel a „powcohiccori” nevű italt készítették belőle.

Termesztés alatt álló, jelenleg is szaporított fajtái:

Big Cypress. 1985-ben került elismerésre. Charles Spurgeon szelektálta. (Ez a legjobb, ami mondható róla.)
Chetopa. 1990-es elismerésű fajta. Termékeny, megbízhatóan termő fajta. Diója könnyen törhető, a dióbél jóízű.
Daulton. 1987-es. Életerejével, növekedésével kitűnő fajta. Különlegesen vastag vesszőket, nagy leveleket, nagyméretű diót produkál.
Dewey Moore. 1990-es. Al Cox talált rá. Délebbi vidékre való. Igen vékony héjú diókat terem, amelyek könnyen törhetők.
Fayette. 1932-es. Fayette Etter ismertette el. Öntermékeny. Diói nagyok, vékony héjúak. A dióbél aránya 33 %.
Henning. Erős növekedésű fajta, nagy, szép dióval.
Henry. Korán termőre fordul. Diói igen nagyok, jól törhetők.
Keystone. 1955-ös. Fayette Etter nemesítése. Rendszeresen terem. A legjobban törhető, töréskor a héj leválik a bélről.
Lindauer. Igen jól termő, nagy diókat termő fajta. Betegségellenálló. A dióhéj vastagsága közepes, a dióbél felesen nyerhető ki.
Nieman. Jól termő, nagy diókat termő fajta. Diója vastag héjú, mégis jól törhető.
Nook. 1990-es. Nagy diója van, vastag héjjal.
Preston. E. Ulrich szelekciója. Erős növekedésű, rendszeresen termő, korai érésű fajta.
Selbers. Bár rövid tenyészidejű, rendszeresen és bőven terem. Diói 2,5-4 cm-esek, kiválóan törhetők.
A Ross és a Scholl fajtákat hideg éghajlatra ajánlják.

Szaporítás alatt állnak még a következő laciniosa-fajták is: Bradley, Brouse, Chetopa, Dewey Moore, Ellison 1, Florin Smith, Hoagland, Lebanon, Mackinaw, Nook, Stephens és végül Villa Ridge.

Fájából mezőgazdasági szerárukat, kéziszerszámokat készítenek, továbbá eltüzelik.

Értékesebb diótermő egyedeinek kiválogatása során a nagyobb diójú példányokat tekintették hasznosabbaknak, a szelekció a dióméretre irányult. Jelenleg több, mint 40 kiválogatott fajtáját ismerik, a legtöbb Iowa és Pennsylvania államokból származik. Talán a Henry a legismertebb közülük, amelynek diója 30 g körüli, súlyra kétszerese az általános közönséges dió fajtáknak. Bár héja vastag, nem törik nehezen. Egy másik, termékeny fajtája a Fayette.

Pekán-hibridjét már említettem, a bozontos kérgű hikorival létrehozott hibridje a C. x dunbarii. Ennek elismert fajtái az Abundance és a Welker.

A Carya ovata egyik fajtájáról, a Mitch Russell-ről azt állítják, hogy a Carya laciniosa hibridje.

• Carya myristiciformis - Szerecsendió-hikori

Amerikai köznapi neve nutmeg hickory. Úgy is ismerik, mint keserű vízi hikoridió (bitter water hickory).

Az USA délkeleti részén él, szétszórtan. A nyirkos, gazdag talajokat szereti. Vegyes tölgyerdőkben fordul elő. Állománya csekély, védelemre szorul.

Az egyik legkönnyebben felismerhető Carya-faj. Fiatal hajtásai tavasszal ezüstös színűek, és egy fémes csillogás megmarad rajtuk az egész szezonban. Csúcsrügyei mintegy félcentiméteresek, teltek, gyakran aranyszínűek. A ragyogást okozó pikkelyek a levél fonákján is megtalálhatók, a szezon folyamán ezüstről bronzra vagy aranyra váltva. A levél felső felülete ezüstös zöld.

Mindezek hatásaként a leglátványosabb hikorifaj.

Alkata és kérge:

A fák jellemzően egytörzsűek, közepes méretűek, a kifejlett fák mintegy 60 cm törzsátmérőjűek. Kérge lemezekben válik le.

Levele:

Pikkelyek a levél fonákján:

A levélkék száma változatos, 5-11.

Gyümölcse gömbszerű. Vörösbarna, ezüstös csíkokkal. A szerecsendióra hasonlít (Myristica fragans). Kopáncsa 2 mm vékony, a varratok az alaptól a csúcsig érnek. Nagyon vastag héjú, ezért a régi indiánok is csak néha ették meg.

Diója:

A faanyagnak termelt fák éves törzsátmérő-vastagodása csak mintegy 3/4-e a pekándióénak. De ha pekándiót szerecsendió alanyon nevelünk faanyagnak, a vastagodás a közönséges pekándióénak a kétszerese.

• Carya ovalis - Ovális hikoridió

Vagy laza kérgű hikori. Vagy vörös (red) hikori.

Észak-amerikai. Élőhelye részben a kerek hikorival azonos, de az elterjedési területen belül a szárazabb részeket foglalja el.

Levélkéi ugyanúgy kerekdedek, mint a kerek hikori levélkéi, de rendszerint nem öt, hanem hét levélke alkot egy levelet.

Az idősebb fák kérge szalagokban hullik.

Kopáncsos termése szemölcsös, gyakran némileg szárnyas. A kopáncs leválik. Diói kicsik, az indiánok alkalomszerűen fogyasztották.

Termő hajtása:

Termése:

1929-ben két nemesített fajtáját ismerték el, a Green és a Huff fajtákat. Hibridjét már említettem.

• Carya ovata - Fehér hikoridió (vagy foszlóskérgű hikoridió)

Másként bozontos kérgű (shagbark), pikkelyes kérgű (scalybark), piros szívű (red heart), fehér (white), vagy felföldi (upland) hikori.

Nagy kiterjedésű élőhelye az USA keleti felét foglalja el, Kanadába, Mexikóba is átnyúlik. Diójáért termesztik is az USA-ban. Nyirkos öntéstalajokon érzi igazán otthon magát. Többféle tölgyerdőnek is természetes erdőalkotó fája.

Oszlopos, terebélyes, 30 m-re, esetleg 45 m-re megnövő lombhullató fa. Kérge fiatalon világosszürke, barna, sima, idővel hosszában lemezesen, bozontosan hámlik, gyakran a tönkig lehajlik.

Fiatal kérge:

Fejlettkori kérge:

Időskori kérge:

Törzse:

Ága, lombja:

Hajtásai, fiatalabb ágai erősek. Zöldes, pirosas, narancsos barnák. Szárazan megtartják színüket, vagy feketére száradnak. Csúcsrügyei sötétbarnák-feketék, oválisak, 6-18 mm-esek.

Levelei szárnyasak, 30-60 cm-esek. 3-7, rendszerint öt, kihegyesedő, 20 cm-nyi hosszú, finomabban-durvábban fogazott levélkéből összetettek. A levélkék közül a csúcsi levélke a legnagyobb. A levélkéken bojtos, csomós szőrök találhatók. A levelek sárgászöldek, ősszel aranysárgára és barnára színeződnek. Rügyeiket télen vastag, sötét, csúcsuknál elálló rügypikkelyek fedik. A rügyeket könnycsepp-alakúnak mondják, akik ismerik.

Levele:

Porzós virágai sárgászöld, kb. 13 cm-es, lecsüngő barkák, nővirágai aprók, kevéssé feltűnőek, szintén barkavirágzatot alkotnak, a hajtások végén. A virágok tavasz végén, nyár elején nyílnak.

Három kép a barkavirágzatú porzókról:

Burkos termése:

Termése 6 cm-es zöld burokban levő, ovális, ellipszoid, nyomott, vagy négyszögletű, kemény héjú diótermés, fehér béllel. A kopáncs 4-5 mm vastag, a legvastagabb a Carya-fajok között, éréskor 4 részre hasad. A dió barna, piros-barna, a varratok simák. Héja vastag.

Dióbele ehető, édes, jóízű. A kereskedelemben ez a közönséges hikoridió.

Észak-Amerika keleti részéről származik, nyirkos erdőkben, völgyekben él. Kultúrfaj. 130 nevesített, elismert fajtája van, de többségét nem termesztik.

Termesztéséhez igen nagy, 15x15 m-es térállás szükséges.

A termesztés során a nagyobb dióméretű példányokat tekintik értékesebbnek, a faj szelekciója erre irányult.

Néhány elismert fajtája:

Abundance. 1947-ben elismert fajta, Fayette Etter nevéhez fűződik a feltalálása. A dió átlagos súlya 7 g. Vékony héjú, jól törhető, 40 % bélarányú.
Anthony. Illinoisban ajánlják telepítésre, hidegtűrő.
Grainger. 1935-ös elismerésű. Jól terem. Diója nagy, 10 g-os, vékony héjú, jó bélarányú.
Harold. Hidegtűrő, Illinoisban ajánlják telepítésre.
Mitch Russel. Új, 1995-ös fajta. Fred Blankenship nemesítése. Diója nagyméretű, a bél a héjat jól kitölti. (Nem kizárt, hogy a Carya laciniosa hibridje.)
Retzer. Illinoisban ajánlják telepítésre, hidegtűrő.
Seas. Charles Thatcher nemesítése. Az egyik legjobb fajta. Diói 7-8 g-osak, 40-45 % bélaránnyal.
Silvis 303. Ray Silvis nemesítése. Öntermékeny, jól termő fajta. Diói nagyok, kerekek, 8 g-osak, vékony héjúak. A bél jó minőségű, aránya 45 %.
Walters. 1980-as. Igen nagy diója van, ami jól törhető.
Weschke Fayette. 1928-as elismertségű fajta. Hideg éghajlatra való, korán termőre forduló, rendszeresen termő fajta. Diója jól törhető, a dióbél aránya 53 %, a bél felesen nyerhető ki.
Wilcox. Korán termőre forduló fajta, 1934-ből. Az egyik legjobban termő fajta. Nőelőző virágzású. Diói közepes nagyságúak, átlagosan 4,9 g-osak. a dióbél aránya 41 %, a bél felesen nyerhető ki.
Wilmoth. 1978-as. Leslie Wilmoth szelektálta ki vegyes magonc-állományból. Kiválóan vékony héjú, magas bélarányú, világos, jóízű dióbelű fajta.
Wurth. 1978-as. Erős növekedésű, betegségellenálló, jól termő fajta. Diója nagy, csúcsos, vékony héjú. Dióbele felesen nyerhető ki.
Yoder. Rendszeresen bőven terem, nagy méretű (8,5 g-os) diókat. A diók vékony héjúak, jól törhetők, feles bél nyerhető ki belőlük.
Szaporítás alatt állnak még a Bridgewater, Cedar Rapids, Davis, Etter, Fat Boy, Felger, Fox, Grainger, Porter, Roof, Sauber, Walters fajták is. Remélem, hallunk majd róluk.

Egy temetői díszfa példánya:

Fája a legértékesebb hikori-keményfa. Lovas kocsikat készítettek belőle, szerszámokat (a fájából készült baltanyél Magyarországon is kapható), és azt mondják, kosáráru is készül belőle. Tüzelik is.

Hibridjeiről már említést tettem.

• Carya pallida - Halvány hikoridió

Ezen kívül homoki (sand) és halvány levelű (pale leaf) hikorinak is nevezik.

Az USA délkeleti részén található. Száraz, felföldi területeket kedvel.

Nevét halványszürke, durva kérgéről kapta, de kérge néha sötétszürke is lehet, a dél felé néző oldalán pedig fekete, de mindig mélyen barázdált.

Alkata és kérge:

A fa 30 m magasságot érhet el. Ágai piros-barnák.

Vesszői karcsúak, végálló rügyei kisebbek, 4-11 mm-esek. A rügyeken vörösbarna rügypikkelyek vannak. Levelei 30-60 cm-esek, a levélkék 3-10 cm-es levélkenyélen ülnek. Leveleinek bordaközi szőrcsomóiról ismerhető fel.

Diójának vastag, kemény héja van, az indiánok fogyasztották.

• Carya palmeri - Mexikói hikori

Elterjedése - ha ezt a néhány foltot elterjedésnek lehet nevezni - Mexikó Nuevo Leon, Tamaulipas és Vera Cruz tartományaira terjed ki, ahol meredek hegyoldalakon található.

A C. cordiformis-ra és a C. myristiciformis-ra hasonlít. Ragyogó sárga rügyei és sima fehéres kérge van.

Szárnyas termése vékony héjú (1 mm), dióbele tekervényes, keserű.

Nemesített fajtája, továbbá hibridje nem ismert.

• Carya texana - Texasi hikoridió

Vagy fekete (black) hikori.

Texasi és környékbeli.

Száraz, sekély termőrétegű termőhelyeken él, tölgyekkel együtt.

Virágzáskori képe:

Alkata és kérge:

Rügyéről ismerhető fel, amit rozsdás színű, hullámos szélű rügypikkelyek borítanak. Kopáncsa és a levelek fonákja is pikkelyes.

Kérge sötétszürke-fekete. Ágai gyakran rövidek, görbültek. Az ág alsó részéről lefelé, felső részéről felfelé nőnek hajtásai.

Levele:

Diója kicsi, barna, gömbölyded, vastag héjú. A kopáncs is vastag, kb. 5 mm. Dióbelét néha megeszik.

Termése:

Egyetlen elismert fajtája az Aber.

A vízi dióval alkotott hibridjét, a C. x ludoviciana-t már említettem, az alább tárgyalandó C. tomentosa-val létrejött hibridje pedig a C. x collina.

• Carya tomentosa - Hamis hikori (molyhos hikoridió)

Ezt is mondják fehér hikorinak, mint a Carya ovata-t. Másként mockernut hickory.

Észak-Amerika keleti és középső részén honos. Felföldi vidékeket szeret, hegyoldalakat, hegytetőket. Tölgyekkel elegyes erdőket alkot, néhol többségben van a tölgyekkel szemben.

Kérge barázdált, szürke, világos szürke.

Csúcsrügyei nagyok (12-19 mm), szőrös, egymást fedő pikkelyekkel. Hajtásai erősek. Levele:

Kopáncsa 5 mm vastag. Barna, nagyon kemény, vastag héjú diója van. Dióbele édes, néhány variációjának nagy méretű, mindenképpen nehéz kinyerni. Egyik változatát „szögletes dió”-nak nevezik.

Kertészeti szempontból a vastag dióhéj miatt nem kap figyelmet. Egy fajtáját ismerik, az 1929-ből származó Droska-t.

Tájképi szempontból szívesen ültetett díszfa, különösen ősszel megkapó aranyba játszó fényes sárga lombja.

Hibridjeit már említettem.

• Carya tonkinensis - Tonkini dió

Kínai neve maj-csau. Vagy yue nan shan he tao.

India északkeleti részén, Hátsó-Indiában (Vietnam), Kína déli részén terjedt el.

15 m-re növő fa. A hajtások csúcsrügyei csupaszok, barnák.

Levelei 15-25 cm-esek, 5-7 levélkéből állnak, fonákuk jellemzően, bőségesen pikkelyes.

Április-májusban virágzik.

Diótermése nyomottan gömbölyű, 2,2-2,5 x 2,6-3 cm-es. Négy borda látható rajta. A termés négyrekeszes. Szeptemberben érik.

Termesztéséről nincsenek adatok, a hasznosított diótermés valószínűleg gyűjtögetésből származik.

Dióbelét étolajkészítésre használják, olaját lámpaolajként, világításra is felhasználták.

A PEKÁNDIÓ TERMESZTÉSE

Vázlat:
Pekándió-termesztés Amerikában
Pekándió-termesztés Kínában

A pekándió a jégkorszakok előtt Európában is otthonos volt. A hazaival azonos éghajlat alatt is termesztik Amerikában, termesztésével mi is nyugodtan megpróbálkozhatunk.

A pekándió-fát gyakorlatilag ugyanúgy kell felnevelni és gondozni, mint a többi diófélét. Ha már van diótermesztési tapasztalatunk, nyugodtan próbálkozhatunk termesztésével. Szakirodalmat hiába is keresnénk. A gyakorlatban alakul ki minden.

A pekándió a mi diónk rokona. Azonosak a tulajdonságai, viselkedésmódja egyezik a mi diónkkal. A termesztés problémái és szépségei is azonosak. Fiatalkori metszése során a kívánt, szép faalak kialakítása a cél, termőkorban pedig a ritkítás, a rossz helyzetű és az elhalt ágak kiszedése.

Mindenek előtt - a mi diónkhoz, a Juglans regiához hasonlóan - a pekándió-termesztés során is az ismert fajták használatának jelentőségére kívánom felhívni tisztelt leendő pekándiótermesztő Kollégám figyelmét.

Kérem, figyelje meg a következő amerikai grafikont, ami a pekándió össztermésének alakulását mutatja. Mindegy is, hogy az össztermés Amerikára vonatkozik-e vagy az egész világra, a tendencia a lényeg.

A fölső ugráló vonal az ismert fajtákból álló ültetvényekre vonatkozik, az alsó, szaggatott ugráló vonal pedig a magról kelt (magonc) pekándiókra. Mindkét vonalon belül a trendet jelölő vonalak a tárgyévet megelőző 10 év átlagát jelentik, amiben az alternatív terméshozás és az egyes évek időjárásának szerepe került kiszűrésre.

Szembeötlő, hogy fejlődést csak a fajtadióktól lehet várni, a pekándiók esetében is.

• Pekándió-termesztés Amerikában

A pekándió természetes élőhelyét az észak-amerikai kontinens déli felének jó vízgazdálkodású öntéstalajai képezik. De jól alkalmazkodik más élőhelyekhez is.

Az Egyesült Államokon belül a termesztés a déli államokra összpontosul, bár vannak északi fajtái is, azok kevesebbet teremnek. A legtöbb termést Georgia állam produkálja, egymagában az USA termelésének több mint egyharmadát. Jellemző, hogy Georgia állam kormányzója minden év november hónapját hivatalosan is a pekándió hónapjává nyilvánította.

Nagy termelők még Texas, Alabama, Oklahoma és Új-Mexikó.

Egy kutatás kimutatta, hogy összefüggés van a termőhely és a termés mennyisége, minősége között. De nemcsak a termőhelytől, hanem a termőév csapadékellátottságától, a fagyoktól, vihar- és egyéb károktól is függ. Ezekkel szemben viszont jó tulajdonsága a pekándiónak, hogy jól elviseli a talaj lúgosságát, magas sótartalmát, a felszín lejtősségét, a szmogot, a gombafertőzést, a gyomosságot.

A pekándió-fajtákat két nagyobb ökotípusra szokták osztani. Az északi típusok a virágzástól 160-180 nap alatt hoznak termést, a déliek kb. 210 nap alatt. Amerikában nagy ünnep a Hálaadás ünnepe, amin jellemzően pekándiót is szoktak fogyasztani. Régi próbálkozása a pekándió-termelőknek, hogy a hálaadási ünnepre biztosan, nagy mennyiséget tudjanak előállítani, hogy északi típusú fajtákat déli termőhelyen termeljenek, mert a rövid tenyészidőszakot délen is megtartják. A gond csak az, hogy az északi típusok kevés és kisméretű diót teremnek.

Termelési körzete:

Másik forrás szerint:

Egy másik kutatás eredménye szerint a fa évgyűrűi nemcsak az adott év időjárásától függően vékonyabbak vagy vastagabbak, hanem attól függően is, hogy az adott évben mennyi termést adott a fa. Megkülönböztethető tehát a pekándiónál termőév és növekedési év.

Fiatal pekándiós:

Pekándiós kertek:

a pekándió jellemzően nagyra növő, nagy térállást elfoglaló fa. Ha fiatalon sűrűbben telepítik is, végső térállása 15x15 m lehet.

A pekándiót úgy jellemzik, mint „notóriusan alternatívan termő” fát. Erről a tulajdonságáról - úgy látszik - nem lehet leszoktatni. Bár a köztermesztésben nagyarányú a nemesítés nélküli, „vad” fák aránya, szelektálására, keresztezésére a kertészek nagy figyelmet fordítottak.

Első fajtáját, a Centennialt 1846-ban szelektálták, 1865-ben már 126 példánya volt. Az első kertészeti ültetvényeket ebből a fajtából telepítették. Az 1800-as évek végén már rendelkezésre állt a Moneymaker, a Frotscher és a máig népszerű Stuart. 1900 után felgyorsult a nemesítés, keresztezéssel hozták létre az Admirable, a Favorite, a Forkert és a most is elterjedt Desirable fajtákat.

Jelenleg mintegy 1000 fajtáját tartják számon. A termés közel 90 %-át 33 fajtája adja, ezen belül négy fajta, a Desirable, a Stuart, a Western és a Wichita emelkedik ki, amelyek az összes termésnek mintegy a felét adják.

Pekándió változatok:

Desirable. Keresztezéssel állították elő 1903-ban. Hat éves korában már terem. Termésmennyisége mérsékelt, de kiegyenlített. Diótermése kedvező méretű, vékony héjú. A dióbél aránya 55 %. Igen jó minőségűnek értékelik dióját. Fája erős növekedésű. A betegségekre nem fogékony. Hímelőző virágzású. Október végén érik. Termése:

Stuart. 1886-ban válogatták ki, magoncok szelekciója során. A fajta jól alkalmazkodik a különféle talajtípusokhoz. Fája erős növekedésű. Közepesen terem. Nőelőző virágzású. Érési ideje korai a pekándiók között. Közel elliptikus diója van, kerekded alappal, tompa csúccsal. Jellemzően sötéttel csíkozott. 1 kg-ban átlag 112 db diószem van, 48-49 % dióbél nyerhető ki belőle. Bele aranyszínűtől a világosbarnáig változik, laposabb-mélyebb barázda húzódik rajta. Termése:

Western. 1924-től tartják nyilván, magonc-szelekcióból származik. Diója hosszúkás-elliptikus, hegyesszögű csúccsal. Aszimmetrikus. Keresztmetszete kör alakú. A dióhéj felülete durva. 125 db dió nyom 1 kg-ot, a bélkihozatal aránya 58 %. A dióbele aranyszínűtől a világosbarnáig változik. Mély barázdája diótöréskor sok törmeléket eredményez. Termése:

Wichita. Keresztezett fajta, 1940-ből. Tetszetős megjelenésű fát nevel. Fája mérsékelt növekedésű, korán termőre fordul, jól terem. Virágzása nőelőző jellegű. Kerek keresztmetszetű, hosszúkás, hegyes diója van, kerekded alappal. Diója nagyobb méretű, 95 db tesz ki 1 kg-ot, 62 % bél arány mellett. Dióbele aranybarna, sekély barázdával, közepesen édes ízű. A Wichita más pekándiófajták általános alanya is egyben. Előnye még más pekándió-fajtákhoz viszonyítva, hogy lombozata ellenálló a korai lombhullást okozó betegségekkel szemben. Termése:

Amerikában a fenti négy vezető fajta után a következők a jelentősebbek:

Burkett. Texasi eredetű. Diói közepesen nagyok, a dióbél a héjat jól kitölti, jóízű. A dióbél aránya 55 %.
Candy. Rendszeresen bőven terem. Közepes méretű, korai szüretű diója van.
Cape Fear. Meleg éghajlatra való. Korán termőre fordul, bőven terem, de diója apró.
Cheyenne. Üzemi méretű pekándió-ültetvénybe is ajánlott fajta. Korán termőre fordul, bőven terem. Virágzása hímelőző. Diója közepes méretű, jó minőségű.
Choctaw. A Mahan és a Success fajták keresztezéséből származik. Nőelőző virágzású fajta. Diója nagy, tetszetős, vékony kopáncsú. A dióbél aránya igen magas, 60 %. Magas olajtartalmú.
Elliott. Kistermetű, jól termő pekánfajta. Dióbele kiváló minőségű. Betegség-ellenálló.
Giles. Az egyik legkisebbre növő pekándió-fajta. A korona alakulása kedvező, nyitott a fény felé. Optimális művelés, gondozás mellett a legjobban termő fajta, bár idővel alternálásra hajlamos. Tavasszal korai pollenszórású. Közepes méretű diói október közepén érnek. A dió héja közepesen vastag, a dióbél eléggé jó ízű.
Greenriver. Kentucky eredetű, északi változat. Bár északi, de érési ideje kitolódik, ezért nem való a pekándió termeszthetőségének északi határára. Diójából 130-150 db dió tesz ki 1 kg-ot. A dió vékony héjú, könnyen törhető, feles, minőségi belet ad. A Major vagy a Pawnee porozza.
Hausmann. Indianaból származik, Jerry Hartmann szelektálta. Jó hidegtűrő, és eddig nem tapasztalták, hogy alternálva teremne. Diói nagyok, 65-85 db egyenlő 1 kg-mal.
Hirschi. 1940-es születésű fajta. Kedvező koronaalakú fát nevel, a hideg teleket jól bírja. Rendszeresen terem. Tavasszal korai pollenszórású. Közepes méretű diói (150-155 db/kg) korán, október elején érnek. A héj vastagsága közepes, mégis jól törhető. Dióbele jóízű. Hátránya, hogy gombabetegségekre fogékony.
Kanza. Új fajta, a Major és a Shoshoni keresztezéséből származik. Nemesítése során a nagy termőképesség, a rendszeres, évenkénti termés, a betegségellenállóság, a hidegtűrés voltak a célok. Korán termőre fordul. Érési ideje korai. 1 kg dióban 155 szem van, és 54 % dióbél, ami igen jó minőségű. Porzófának a Major vagy a Pawnee felel meg.
Kiowa. A Mahan és az Odom fajták keresztezéséből származik. Korán termőre fordul, bőven terem. Virágzása nőelőző. Diói nagyok, hosszúkásak. 1 kg dió 100-110 db-ból áll. A dióbél minősége kiváló.
KS-112. Jó télálló fajta. Koronaalakja szétterülő. Rendszeresen terem. Tavasszal kései pollenszórású. Diói közepes méretűek, október közepén érnek. A dió héja vékony, a dióbél jó minőségű.
Mahan. Méretre a legnagyobb pekándió, 7,5 cm-es. Kinézetre a Western Schley-re hasonlít. Fája nagyon erős növekedésű. Nőelőző virágzású. Diója fényes, karcsú, hosszú. 68 db dió tesz ki 1 kg-ot. Dióbele igen ízletes.
Major. Kentucky eredetű, északi típus, jellegzetes fajta. Az északi fajták közül a legelterjedtebb. Különlegessége, hogy évente rendszeresen terem, nem alternál. Dióinak mérete változó, 1 kg-ban 130-175 db van. Alakja némileg kerek, vékony héjú, könnyen törhető. A legjobb ízű pekánfajtának mondják. Mivel korai pollenszórású, más fajtákat jól poroz, kivéve a legkésőbben virágzókat, amelyek beporzására helyette a Lattus nevű fajta ajánlható.
Melrose. Nagy, feltörekvő fája van, jellemzően vastag ágakkal. Diói közepesen nagyok, 120 db dió súlya 1 kg. A dióbél aránya 55 %. Betegségekkel szemben ellenálló.
Mohawk. Fája erős növekedésű, korán termőre forduló. Virágzása hímelőző. Érési ideje kései. Diója igen nagy, (75-110 db/kg), vékonyhéjú, (papírhéjúként jellemzik), a bél a héjat jól kitölti. A bél aránya igen magas, 60 %. Porzónak a Posey, a Kanza és a Colby ajánlható mellé.
Pawnee. 1984-ben elismert fajta, texasi származású. Feltörekvő koronaformája van. Az egyik legkorábban termőre forduló, jól termő fajta. Hímvirágai nyílnak korábban, korai hímvirágzású. A nővirágok viszonylag későn nyílnak. Diója korán, szeptember végén érik, nagy méretű, (110-130 db/kg), vékony héjú. A dióbél aránya 55-62 %, a bél minősége kiváló. A fajta hosszú távú termőképessége még nincs bevizsgálva, de eddig nem mutatott alternáló termést. Hátránya, hogy téli fagytűrése nem jó. Északibb vidékeken a Posey a jó porzófája. Nem ajánlják zárt, üzemi ültetvénybe, hanem nyílt helyre.
Posey. Indianai származású. A fa kicsi-közepes méretű, díszfának kiváló. Szétterülő faalakja, sötétzöld levelei igen hangulatosak. Tavasszal kései pollenszórású. Diója nagy, (155 db/kg), október elején érik. A héj vastagsága közepes, a dióbél jóízű. Fagytűrő, és jó betegség-ellenálló. Porzó fajtának a Pawnee-t vagy a Majort ajánlják.
Shawnee. A Schley és a Barton fajták keresztezésével állították elő, 1968 óta termesztik. Nőelőző virágzású. Bőven terem, közepes méretű diókat. Igen jó minőségű dióbele van.
Schley. Ideálisnak mondott fajta. Fája gyorsan nő, tetszetős lombozatú. Hímelőző virágzású. Diója nagyméretű, igen vékony héjú, a dióbél a héjat jól kitölti. A dióbél aránya igen magas, 60 %. Jóízű. a kereskedelemben értékesebbnek tekintik a többi pekánfajtánál.
Shoshoni. Kiváló növekedésű, betegség-ellenálló fajta. Az Odom és az Evers fajták utóda. Korán termőre fordul, nagy diókat terem. 90-110 db dió ad ki 1 kg-ot.
Sioux. A Schley és a Carmichel keresztezése. Diója vékony héjú, a dióbél felszíne sima, fényes. Kiváló ízű, magas olajtartalmú.
Success. Erős növekedésű, korán termőre forduló fája van. Hímelőző virágzású. Érési ideje a Stuarthoz viszonyítva 10 nappal későbbi. Diója nagy, megbízhatóan első osztályú. Vékony héjú, könnyen törhető, a dióbél felesen nyerhető ki, a dióbél aránya 52 %.
Summer. Fája kisebb méretű, ezért ültetvényben sűrűbbre ültetendő. Korán termőre fordul, nagy méretű, jó minőségű diókat terem.
Tejas (Texas spanyol nevéről elnevezve). Kései kihajtású, tetszetős alakú fa. Korán termőre fordul, bőtermő. Diói aprók. 110-165 dió fér 1 kg-ba. A dióbél-kihozatal 50-56 %-os.
Western Schley. Nagyon hasonlít a Schley-re, azzal a különbséggel, hogy szárazabb vidékhez, magasabb fekvéshez jobban alkalmazkodik. A dióbél aránya 60 %, jóízű bele van.
Yates 68. Indianai eredetű. Tíz évvel ez előtt még nem volt számjelzése. Diója közepes-nagy. A dióbél aránya közel 60 %, könnyen felesként nyerhető ki.
Yates 127. Ugyancsak indianai, a Major fajta magonca. Jól terem. Diója közepesen nagy, igen vékony héjú. Ha a csúcsán ütik meg, az egész dióbél egyben is kinyerhető. A dióbél aránya 62 %, jó minőségű.
A legújabb fajták pedig: Bolds, Doc Smith, Gage, Giles, Glen Minor, Grotjan, Hodge, Howell, Jay Ford, Lattus, Loyd, Osage, Princeton, WC-1.
Hideg, északi termőhelyre a Colby, Giles, Major, Peruque, Posey fajtákat ajánlják.

A fenti fajtaleírásokhoz meg kell jegyeznem, hogy a faiskolák leírását összesítettem. Tehát úgy kell érteni az egyes fajták tulajdonságait, hogy ahol nem említenek az adott fajtáról valami jót, ott a rosszat kell feltételezni, bármelyik értékmérő tulajdonságot nézzük is.

Franciaországban a már említett Desirable fajtán kívül az Elisabeth és a Navaho fajtákat termesztik. Az előbbi kifejezetten melegigényes, termése megnyúlt, jó minőségű. A másik jól termő, nagy diójú, de fő erénye, hogy a Desirable jó porzófajtája. Fája kisebb, termése október közepén érik.

Spanyolországban pedig A Wichita és a Western mellett a Grabohls fajta fordul elő.

A pekándió előfordulási területének északi határán, Kanadában termelhető fajtái a Snaps Early, Theresa Foster, Snag, Best's Early és a Carlson No 3. Ezek már augusztusban beérnek, ugyanakkor fájuk elviseli a kemény hideget.

Kiterjedt pekándió-termesztés folyik Kína hat tartományában is. A termesztett fajtákról azonban nincs tudomásom.

A pekándió-fajták magyarországi termeszthetőségéről nincsenek kísérletek, tisztelt kísérletező kedvű Kollégám ezen a területen hírnevet szerezhet.

Mivel a pekándió fák nem önbeporzók, és a vegetatív szaporítás miatt egy fajta összes fája genetikailag azonos fának tekinthető, a diótermő ültetvényekben gondoskodni kell pollenadó fák telepítéséről, amelyek pollenszórási ideje a termelt fajta nővirágainak nyílásával esik egybe. Ez elméletileg egyszerű, a gyakorlatban azonban ennél jóval bonyolultabb, mert a virágzás idejét időjárási (stb.) tényezők is befolyásolják. Ezért szándékosan lehagytam az alábbi, a hím- és nővirágzás idejét tartalmazó táblázatról a dátumokat. Az amerikai fajták nálunk úgyis máshogy viselkednek, virágzásuk idejét illetően. De arra jó a táblázat, hogy a fajták nagyjából összehasonlíthatók.

Szárazabb termőhelyen egyéb probléma is van. A kielégítő beporzás érdekében ezért a termelők pótbeporzást is szoktak végezni. Összegyűjtik, tárolják, majd megfelelő időben szélnek eresztik a megfelelő pollenmennyiséget. A tárolásnak mínusz fokokon, relatív nedves levegőn kell történni. (Mi mindent kell tudni és csinálni egy diótermelőnek!)

A pekándió nemesítése, új fajták előállítása során sokféle cél elérésére kell egyidőben törekedni. Ilyenek: a korábbi termőre fordulás, a nagyobb termésméret, béllel jól kitöltött magház, az alternatív termőévek kiegyenlítése, betegség-ellenállóság.

A pekán-fákat ritkán szaporítják magról. Vegetatív úton az oltás és a szemzés a szaporítás gyakorlata. Az oltóvesszőt (fiatal, egészséges vesszőt) az anyafákról nyugalmi állapotban szedik, és még kihajtás előtt oltják az alanyra, ami lehet az általánosan alanyként használt fajtákon kívül bármilyen fiatal pekándió-csemete is.

Egy texasi pekándió-anyafa:

Pekándió-csemeték:

A pekándió-csemeték ültetésekor ügyeljünk arra, hogy a fa nagy termetű, nemcsak felfelé, de oldalirányban is kellően nagy helye legyen. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a nagy fa nagy gyökérzeten él, különösen a főgyökere miatt mély talajt igényel.

Első éves pekándió csemete:

Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy tökéletes pekándió-fajta nincs, bár törekszenek rá.

Mély talajba, meleg, nedves helyre ültessük. A hazai klíma megfelel számára, a vegetációs idő hossza elegendő a diótermés beérleléséhez. Nem kell nagy ültetőgödör, az a lényeg, hogy a gyökere kényelmesen elférjen. Olyant is olvastam, hogy többszázas pekándió-telepítést is csak fúrógéppel készítettek elő, 20 cm széles lukat fúrtak, igaz, 1 m mélységben.

Amerika a túlgépesítés hazája. Manapság már azt is megoldják, hogy termő pekándió-fákat ültetnek át. Igaz, nem akármilyen géppel. Az első képen a gyárilag új pekándió-átültető gép éppen megérkezik a dióültetvénybe, a másodikon pedig már viszi is új helyére a termő pekánfát.

Arról viszont nem szabad megfeledkeznünk, hogy a pekándió igen vízigényes. A mi viszonyinkra is érvényes, hogy a tenyészidőszakban mindig igényli a vizet, egy szezonban 500 mm öntözés a csapadéktól függetlenül is szükséges.

A pekándió gyorsan nő, nagyra nő, 25-30 méteresre is. 8-10 év alatt fordul termőre.

A pekándió-termesztők fejében is felmerült a dióskert területe többszörös hasznosításának gondolata. Létezik pekándiós agroforestry is (l. később), de a legegyszerűbb, ha a fák alatti területet legeltetéssel hasznosítják.

A Carya-diók egymás közeli rokonai, a fajközi hibridek nagyszámúak. A pekándió kromoszómaszáma 32.

A C. albával, a C. aquatica-val és a C. cordiformis-szal létrejött hibridjeit már említettem.

A pekándiónak C. laciniosa-val a C. x nussbaumeri-nek nevezett hibridje létezik, amit köznapi nyelven hikánnak mondanak, ugyanúgy, mint a pekándiónak a C. ovata-val létrehozott hibridjeit. Ennek a hibridnek megemlítendő diótermő elismert fajtái:

Bixby. A két faj hibridjei közül elsőként szelektált fajta. Jól terem, bár jó táperőben lévő talajt igényel. Korai pollenadó pekándióval termékenyül, például a Majorral. Diója igen nagy, a bél a héjat jól kitölti.
Továbbá a McAllister és a Gerard, ez utóbbit pekándió alanyaként használják.
A C. ovata-val alkotott hibridjének elismert fajtái mint hikánok:

Burlington. 1940-ben ismerték el, Iowa-i nemesítés. Termékeny, öntermékeny hibrid. Korai érésű. Diói nagyok, 120 db=1 kg.
Burton. Kentucky-i fajta. Hidegtűrő, jól termő, öntermékeny hibrid. Korai érésű. Diója közepes méretű, vékony héjú. A dióbél aránya magas, 52 %.
Country Club. 1980-as. Pirosas rügyei jellegzetesek. Jól termő. Diói közepes nagyságúak. Talán a Hartmann-nal lehet jól beporoztatni.
Dooley Burton. 1980-as. A Burton magonca. Diói inkább hikori, mint pekán-sajátosságúak.
Hartmann. 1980-as. Kinézetre a Country Clubra hasonlít, rügyei ennek is pirosasak. Porzójának is a Counry Clubot ajánlják. Jól term, vékony héjú diókat.
Henke. 1928-as. Fiatalon már jól terem. Hidegtűrő. Korai érésű. Diói kicsik. A dióbél a héjat jól kitölti, jó minőségű. Öntermékeny, porzó nem kell hozzá.
Hershey. 1980-as. Közepes méretű dióit hármas-négyes fürtökben hozza. A dióbél a héjat jól kitölti.
James. Jó termő fajta. Diója közepesen nagy, vékony héjú, jól törhető.
Jim Wilson. A Burton-re hasonlít. Diója közepesen nagy, vékony héjú, igen jól törhető.
T-92. 1980-as. Nagy diót terem, 1 kg-ban 75-90 db van. A dióbél igen világos színű, kiváló minőségű.
Továbbá újabb fajtaként termesztésben vannak a következők is: Caha, Des Moines, Horton, Jackson, Jay Underwood, Johnson, L-3, New Baden, Newlin, Palmer, Pixley, Pleas (vagy Please), Underwood, Wapello.
A C. ovata mexikói változatával is van hibridje.

A C. tomentosa-val közös hibridje a C. x shneckii, amelynek egy fajtája ismert, a Siers.

Egy pekándió-hibrid:

A pekándió betegségei, károsítói azonosak is, hasonlóak is mint a mi diónk vagy a feketedió hasonló bajai, de el is térnek. Később önálló fejezetben szerepelnek.

Ha tisztelt Kollégám gondosan nevelte fel saját ültetésű pekándió-fáit, már csak szüretelnie kell:

Géppel is szüretelhet, vannak direkt a pekándió szüretére kifejlesztett rázó, seprő, felszedő gépek.

Ilyen szép termésre számíthat:

Speciális pekándió buroktalanító és törő gép:

A pekándiónak is kialakultak a kereskedelmi szokványai, mint a közönséges diónak. Héjasan is szokták értékesíteni, ezt kézi válogatás előzi meg.

Törve kapható feles bélként, darabos bélként, a törmeléket pedig lisztnek nevezik. Kapható előre ízesített pekándió-bél is.

A pekándió ára a közönséges dióénak mintegy háromszorosa. A héjas pekándiót mintegy 2,5 $/kg áron vehetik meg a fogyasztók, a feles és a darabos pekándióbél fogyasztói ára pedig kb. 12 $/kg.

Választék pedig van pekándióból, legalábbis Amerikában. Íme:

Ha szüretelt pekándiónkat nem akarjuk eladni, hanem magunk fogyasztjuk el, tudjunk róla, hogy ajánlatos a pekándióbelet fogyasztás előtt megmosni. A dióhéj belső felületén lévő rugalmas, parafa-szerű anyag ugyanis tannintartalmú, és ha töréskor a pekánbél közé kerül, némileg keseríti az ízét. Aki műértője a pekándióbél ízlelésének, határozott különbséget tud tenni a mosatlan és a mosott pekánbél íze között.

A mosást legcélszerűbben úgy végezhetjük, hogy egy tál langyos vízbe borítjuk a pekándió-belet. Megfigyelhetjük a víz elszíneződését. Öntsük le a vizet, és engedjünk rá újabb adag vizet. Ha a víz többé nem színeződik el, a mosást befejezettnek nyilváníthatjuk.

Ezután a dióbelet nem kell megszárítani, ha azonnal felhasználjuk, például pirítjuk. A pirításhoz lapjukra fektetve terítsük a pekánbelet egy tepsibe, és 10 percig tartsuk a sütőben. Nem kell közben megmozgatni. De jó, ha a sütőből kivéve azonnal hozzákeverünk kevés vajat, - két evőkanállal fél kilóhoz, - és ízlés szerint megsózzuk.

De másra is jó a pekándió. Fája értékes keményfa. Furnírlemeznek dolgozzák fel, padlót, parkettát készítenek belőle, bútorok, szerszámok készítésére használják, vagy eltüzelik.

Pekándió-fából készült dekoratív edény:

A pekándiót díszfaként is ültetik.

A pekándió fája igen jó minőségű. Nézzük meg közelebbről! Keresztmetszeti, érintőleges és sugárirányú metszete mikroszkóp alatt:

• Pekándió-termesztés Kínában

Kína a maga több mint 200.000 tonnás termésével igen jelentős pekándió-termelő.

Kínában a pekándiótermesztésnek van ugyan kutatóintézete, de a kutatásra nincs kiemelt állami program. A kínai állam a diótermesztőkre hagyja a pekándió-termesztés felfuttatását, maximum két bemutatókertet tart fenn. Ezekben kutatják a kínai hikori jobb termeszthetőségét, a műtrágyázását, beporzását, növényvédelmét, valamint a kipróbálás alatt álló amerikai pekándió-fajtákat.

Kínában a hegyes Jünan tartomány, a Jangce folyótól délre eső Hunan tartomány és a Nanking környéki Anhui tartomány jelenti a pekándió-termesztés körzetét. Ezeken a déli vidékeken a telek enyhék, rendszerint nincs hidegebb -5-6 C°-nál, és biztosan nincs hidegebb -12 C°-nál. Az éghajlat megfelel az Egyesült Államok kaliforniai éghajlatának, azzal az eltéréssel, hogy az éves csapadékmennyiség 1000-1500 mm.

A pekándió-termesztés vidékén a középkötött és az agyagos szerkezetű öntéstalajok a jellemzők. Például a következő képen megfigyelhető narancssárga homokos vályog.

A talaj sok helyen agyagos, amit a pekándiók és a téglagyárak azonos elterjedése is jelez.

Ugyanilyen a domboldalak talaja is, ahol a pekándió-sorok számára lépcsőket alakítanak ki.

A legjobb, sík fekvésű talajokat természetesen a rizsnek tartják fenn, a pekándió ezért is kerül a lejtőkre, amelyek szárazabbak, kevésbé jók.

Elsősorban a helyi pekándió-fajokkal, a Carya cathayensis-szel és a C. tonkinensis-szel foglalkoznk, bár ez utóbbit inkább csak alanyként használják. (A Carya cathayensis-t amerikai pekándióra is oltják.) Ezen kívül mintegy tizenöt éve kipróbálás alatt áll több mint 40 amerikai fajta is, nemcsak déli, hanem északi típusok is.

A köztermesztésben a kínai hikorit a Carya tonkinensis-re és Platycarya, Pterocarya és Cyclocarya alanyokra is oltják. Minden szaporítási módban az alacsony eredési százalék jelenti a fő problémát.

A Carya tonkinensis egyik anyafája, amelynek magjait csemetenevelésre használják, jobbra látható.

Hunan tartományban a Jangbi kutatóállomáson a kínai hikori két elismert fajtáját is kinemesítették:

Jin Hua-1. Szelektált magonc. Minden jellemzője a bő termésre utal, nyolc diós termésfürtjei gyakoriak. Rügyei feltűnően nagyok.
Shao Xing. Szintén szelektált magonc.

A Jin Hua-1 fajta csemetekorú és idősebb példánya:

A hazai és az import pekánfajtákat természetesen vegetatív úton szaporítják, amiben a helyiek nagyon jártasak. Egy gyakorlott kínai dolgozó 8 óra alatt 1000 oltványt képes készíteni, míg Amerikában 500-zal is elégedettek.

Kínában minden talpalatnyi termőhelyet többszörösen is kihasználnak. A fiatal pekáncsemetéket ágyásokba ültetik, amelyek közti ágyásokat például szójával hasznosítanak. Vagy helyi fenyőfélék csemetéivel. Ki mivel.

A kínai hikori ültetvényeiben a szokásos sűrűség 225 fa/ha, tehát mintegy 2/3-a a fák tenyészterülete a nálunk szokásos dióültetvények térállásának. A tipikus termés 450-750 kg/ha, messze elmarad a mi diónk termőképességétől. Kísérleti ültetvényekben elértek 1500-3400 kg/ha termést is.

Beszélni kell a kínai pekándiók károsítóiról is. Legveszélyesebbek közülük a Sesiidae nemzetségbe tartozó farontók, amelyek a termőkorú pekánfák tömeges pusztulását képesek okozni, mert a törzset vagy az ágat a kéreg alatt körbefúrják, és ezzel megyzűnik a fa tápanyagainak le-fel áramlása. A kínaiak "sárga farkú farontó"-nak nevezik.

De előfordul a nálunk is jól ismert kis farontó (Zeuzera pyrina) is.

A kínai pekán (hikori) fák levélzetét a lombrágó hernyók közül az Amerikában ismert pekánkárosítóhoz, a Cossula magnifica-hoz nagyon hasonló lombrágó károsítja.

Termését pedig a mi almamolyunk közeli rokona, a Cydia caryana.

A pekándió termesztésével másutt is kísérleteznek. Egy törökországi kísérleti ültetvény:

Mi meg a pekándió-termesztés területén is le vagyunk maradva.