Terebess fűszerkalauz
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Kertek és konyhák indexlapra

Olajfa
Olea europea

Olajág

A féltékeny Héra üldözésétől menekülő Létó hosszas szenvedés után végre menedékei talált Délosz szigetén. A jólelkű istenasszony egy olajfa tövében a sokat keresett békét megtalálva világra hozta Apollót és Artemiszt. A sötétségből megszületett Apolló, a világosság istene.

E történet tette az olajfát a béke és megnyugvás örök szimbólumává.

Szép antik történet emlékezik meg Pallasz Athéné és Poszeidón nemes vetélkedéséről Athén város birtoklásáért. Poszeidón bővizű forrást fakasztott, Athéné elültette az első olajfát az Akropoliszon. Az istenek az olajfát becsülték többre. így lett Pallasz Athéné a nagy hírű város méltó patrónusa.

Az attikai olajfa tehát a gránátalmához hasonlóan isteneknek köszönhette megszületését.

A görögök tisztelete az olajfa iránt azonban nemcsak a földöntúliak közelségéből, hanem sokféle hasznából is fakadt. Fő terméke, az olaj az arannyal és érccel együtt az antik kor becses anyaga. Attika gazdagságának egyik forrása az olajfa volt.

Olaja szimbolikus erőkkel és képességekkel rendelkezett. A harcok hőseit a fürdés után olajjal kenték be, ami testüket simává és puhává tette — a békés állapotoknak megfelelően. A bajvívók testén azonban az erőt jelentette. Olümpia vidékén Héraklész honosította meg az olajfát. A játékok bajnokainak koszorúi azonban a vad olajfa ágaiból készültek. Ezeket a monda szerint maga Héraklész hozta magával a hiperboreusok országából. Az értékes koszorúkat Zeusz templomában állították ki közszemlére és az isten színe előtt helyezték a bajnokok fejére.

Az Akropoliszon díszlő fákat szigorú Tanács őrizte. Ilyen fának a kivágása száműzetést és birtokfosztást vont maga után. Az olajfa a szűzies tisztaságot is jelentette. Gyümölcsét csak jó erkölcsű hajadonok és ifjak szedhették.

A földi élet örömeit nagyra becsülő görögök és kortársaik az olajbogyót szívesen fogyasztották. A híres spártai ebédeken a fekete leves, árpakenyér és bor mellett az olíva, a sajt és a füge jelentették az ínyencségeket.

Leveleinek különleges szerep jutott a lükurgoszi temetési szertartásokban. A halottakat olajfalevelekre fektetve temették. Az olajág azonban nem volt a szomorúság vagy lemondás szimbóluma, sokkal inkább az erőt és bizakodást jelentette. Ezért került olajág a vőlegény és menyasszony házának ajtajára, vagy olajkoszorú, ha fiú születését kellett hírül adni.

Az olajkultúra keleti központja Palesztinában volt. Ezen a vidéken az olajfa, fügefa és szőlő a jólétet szimbolizálta. Dávid és Salamon király mint az olajtermesztés nagy pártfogói felvirágoztatták az olajkerteket. Innen jutott el később Európába is. A kereszténység is társra talált az olajfában. A bárkához visszatérő galamb csőrében az olajág Noé számára is a megnyugvást és békét jelentette. A bibliai Jézus-történet szemtanúi olajfák voltak. Az egyházi szertartásokban megjelenő erőt adó olaj feltehetően a keleti misztérium emlékét őrzi. Az „utolsó kenet" az eltávozó lélek erősítését szolgálja.

Európában gyorsan otthonra talált a keletről érkező olajfa és a Földközi-tenger vidékeinek elválaszthatatlan növénye lett. A XVI. században az Újvilágba, Mexikó és Peru vidékére is eljutott.

Az olajfa szaporítása és nevelése

A Földközi-tenger keleti részéből, a mediterrán területről indult hódító útjára. Ma Olaszország és Spanyolország termeszti nagy területen. Nagy népszerűségnek örvend a világ minden táján.

Az olajfa, az Olea europea, az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozik. Családjának sok tagja dísznövény, egyesek illatos virágjából parfümalapanyag készül. Hazánkban gyakoriak vadon élő rokonai. Legismertebb a sziklás, napos lejtőkön élő virágos kőris (Fraxinus ornus), a magas kőris (Fraxinus excelsior), és a fagyal (Ligustrum vulgare). Botanikus kertjeinkben sokféle olajfa díszlik.

Az olajfa 5—8 m magasra nő, koronája terebélyes, szétterülő. Az idősebb fák törzse csavarodó, rücskös, csomós, erősen vastagodó. A több száz éves törzsek furcsa szoborszerű képződmények.

Levelei viaszos fényűek, felületükön sötétzöldek, alsó részükön ezüstösek. Hosszúkás, ovális vagy lándzsa alakúak, hosszúságuk 3—8 cm között változik. Apró virágai fehérek, viasszerűek, illatosak. A levelek hónaljában, kicsi, a leveleknél rövidebb bugában jelennek meg. A virágok egy része termőt és porzót is tartalmaz, de sokban csak porzók fejlődnek. A sziromlevelek rövid tubust alkotnak és négy cimpában végződnek. A virágokra ez a négyes szerkezet jellemző. A hímnős virágok kétporzósak, a hímvirágokban a termő csökevényei is megtalálhatók. A virágokat a szél porozza.

Termései 1—3 cm hosszúak, ovális, hosszúkás gömb alakúak. Érett állapotban fényesbarna, fekete vagy kékesfekete színt vesznek fel. Csonthéjas, húsos terméseiben 1 nagy, kemény mag található.

Az olajfát dugványozással és ritkán magvetéssel szaporítják.

Magjai csak rövid ideig csírázóképesek. Edényes termesztése során a dugványozás és oltás jöhet számításba. A magvetéssel szaporított növények csak később, 10—13 éves korukban kezdenek teremni, ezért a magcsemetéket alanynak használjuk a szemzéshez és oltáshoz.

Érett hajtásokból készítsük a dugványokat. A félig fás és már megfásodott részek is gyökereztethetők. A fás dugványokat 2—3 levélpárra vágjuk és tél végén gyökereztessük. A félfás hajtásokból valamivel hosszabb darabokat készítsünk. Ezeket dugványozás előtt 1—2 óráig vízben áztassuk. Ajánlatos a dugványokat víz alatt vágni, hogy meggátoljuk a levegő behatolását a hajtás szöveteibe. Az így vágott dugványok jobban erednek. A gyökeresedés serkentésére auxint is használhatunk. Erre a célra 0,5—1 ezrelékes töménységű auxinnal kezeljük a dugványokat (néhány órai áztatás), majd lemosás után rakjuk cserepekbe vagy szaporítóládába. Durva homokba gyökereztessük. A dugványokat óvatosan helyezzük a homokba, hogy héjukat és a metszési felületen szabaddá váló belső réteget ne sértsük meg. A 15—20 °C-on tartott dugványok 6—8 hét alatt gyökeresednek. Keveset öntözzük, de nagy, 90% körüli páratartalmat biztosítsunk (takarás üveglappal, papírral). A cserepeket és ládákat alulról gyengén melegítve (20—25 °C-on melegtalp) növelhetjük a dugványok gyökeresedési százalékát.

Ritka szaporítási módja a magvetés. A télen gyűjtött magokat tavaszig nedves homokban tároljuk, és tavasszal meleg helyen, 20—25 °C-on csíráztatjuk. A cserepeket vagy ládákat a páratartalom megőrzése végett takarjuk. A magok 5—6 hét után csíráznak. A fiatal csíranövényeket óvjuk a túlöntözéstől. Nagyon ritkán oltással is szaporítják. 2—3 éves magcsemetéket oltsunk.

Az olajfákat edényekben neveljük. A megeredt, gyökeres dugványokat és magcsemetéket fokozatosan szoktassuk levegőhöz, és néhány hetes korukban helyezzük ki a szabadba. Eleinte gyenge árnyékolásról és — a környezet permetezésével — nagyobb páratartalomról gondoskodjunk.

Talajkeveréke laza, morzsalékos legyen. A mésztartalom (ami a hazai talajokra általában jellemző) jó hatású fejlődésére. A fejlettebb növények nitrogén- és káliumigényesek, ezért a nyár folyamán 3—4 alkalommal érett trágyával, trágyalével vagy mesterséges tápoldatokkal pótoljuk a hiányzó tápanyagokat. A fák a vegetáció alatt meleget kívánnak. A tél folyamán a kedvező hőmérséklet 7—8 °C. Ezt a hőmérsékletet gyenge fűtéssel biztosíthatjuk. A fiatal, nem termő növényeket hidegebb helyen is teleltethetjük (0 °C körül). A termésekkel megrakott fák a 7—10 °C-os hőmérsékleten beérlelik terméseiket és jól telelnek. A télen meleg helyen tartott növények rosszul fejlődnek és alig virágoznak. Az olajfa a hazai csapadék mellett jól fejlődik. A szabadban földbe süllyesztett, edényes növényeket csak keveset öntözzük. A jól fejlett példányok a —5, —10 °C-os fagyokat is átvészelhetik károsodás nélkül, de terméseik már —3 °C-nál károsodnak.

A fákat nem szükséges metszeni. Az első években a gyorsabb elágazások és szabályos korona kialakítása céljából gyengébben lehet metszeni. A levelek általában — a citromfélékhez hasonlóan — csak 2—3 évig élnek, utána lehullanak. A dugványok először 4—5, a magcsemeték csak 10—13 éves korukban virágoznak. Hazánkban február—március között jelennek meg virágai. Ebben az időszakban a jó terméskötéshez 20 °C körüli hőmérsékletet igényelnek. A virágok porát a szél viszi a bibékre, de a begyűjtött virágporral, mesterséges beporzással jobb terméskötést érhetünk el. Ez különösen akkor fontos, ha védett, szélmentes helyen tartjuk növényeinket. A termések ősszel és a tél folyamán érnek. A le nem szedett bogyók hosszú ideig károsodás nélkül a fán maradnak. Az értékes olajtartalom kialakulásához sok napfény és meleg szükséges. Az olajfák hosszú életűek. Hazájukban gyakoriak a sok száz éves példányok. 50 éves korukig bőven és rendszeresen teremnek, utána fokozatosan csökken a gyümölcsök mennyisége.

A fa legelterjedtebb kártevője a pajzstetű. Káliszappanos lemosással és permetezéssel védekezhetünk ellene. Nagy növényeknél a forgalomban levő permetezőszereket használjuk.

Az étkezésre és konzerválásra szánt terméseket kézzel szedik. A zöld termések keserű anyagokat tartalmaznak, ezek áztatással eltávolíthatók. Ha bogyóit szétdörzsöljük, csúszik ujjunk a sok olajtól.

Régebben a még nem érett bogyókat 8—14 napig vízben áztatták, a víz gyakori cserélésével, majd besózva agyagedényekbe rakták. Ebben a formájában rizzsel együtt fogyasztották, de savanyítva és aszalva is kedvelik. A só mellett ecettel, olajjal és fűszerekkel ízesítik. Egyes vidékeken nyersen gyomorerősítőnek is eszik. Éretten és zölden nagy mennyiségben konzerválják.

Az olívaolaj a legfinomabb étkezési olaj, a 40—50% olajat tartalmazó terméshúsból sajtolással nyerik. Az első sajtolás termékét étkezésre, a másodikét és harmadikét ipari célokra használják. Tartós fájából dísztárgyakat és szobrokat készítenek.