Terebess fűszerkalauz
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a
Kertek és konyhák indexlapra

 

Istenfa, ürömcserje
Artemisia abrotanum L.


Más néven: ebruta, istenfű, Isten fája, abrutüröm, seprőruta, istenfácska

Hazája Kis-Ázsia és Európa déli része. A középkortól termesztik Európában. Fás tövű, dúsan elágazó, sallangos levelű ürömfaj, levélsallangja keskeny, szálas, szára 0,3-1 m magas, virága sárgás, nálunk kertben és temetőben ősz felé virít. Azon egyszerű, nem rikító szépségű kerti virágok egyike, amelyet hajdanán kellemes citromillatáért szívesen ültettek.


Gondozás
Napos helyen, majd minden jó vízvezetésű talajtípuson megterem. Szárazságtűrő. A komposztot meghálálja. Ne telepítsük szeles helyre. Ősszel gyökérről, dugványozással szaporítható. Dugványozáskor a 15 cm-es darabokat 9 cm mélyen dugjuk homokba. Tavasszal ajánlatos visszametszeni. Konténerben is nevelhető. Ágyások, kerti utak szegélynövénye, sziklakertbe is ültethető.

Szára és levele erősen citrom illatú. Olaja többek közt abszintolt és szeszkviterpéneket, továbbá nem illékony abrotrint és kumarinokat tartalmaz.

Használták dezodorálóként, féreghajtónak, molyriasztónak. Leveles, virágos ágát párna alá helyezve álmatlanság ellen használták. Illatosítanak vele poutpourrit, ízesítenek ecetet. Levelét fürdővízbe teszik. Alkalmazzák betegség utáni lábadozás időszakában. Szárított ága természetes szúnyogriasztó. Szárított levelének teáját (1 bögre vízzel 2 teáskanál levet kell leforrázni.) korpás haj öblítésére használják. Mint afrodiziákum a férfierőt növeli, a hűség, a szerelem növénye. A babona szerint távol tartja a gonosz szellemeket, a tolvajokat, a kígyókat. A boszorkánykenőcs alkotórésze. Manapság elfeledett, zsíros húsokhoz illő fűszer. Emésztésserkentő, étvágyjavító.
A virágos ág levelének alkoholos kivonata (1:1 25%-os etanol) olyan tinktúra, amely a homeoátiában az étvágy általános erősítésére és felkeltésre szolgál. Adagolása: napi 3-szor 2-4 ml. A szer jellemzőihez tartozik a hasgörcs és a széleresztés, a hasmenés és a székrekedés váltakozása és a megemelkedett testhőmérséklet. (Magyarországon nem törzskönyvezett)

 

Nevek:
Artemisia L. (1753)
Artemisia 'Powis Castle'
Artemisia abrotanifolium Salisb. (1796)
Artemisia abrotanum L. (1753) - istenfa, abrutüröm, ürömcserje
Artemisia absintha L. orth. mut. St.-Lag. (1880)
Artemisia absinthium L. (1753) - fehér üröm, abszintüröm >>>Tovább
Artemisia alba Turra (1764) - sziklai üröm
Artemisia altaica Desf. (1829)
Artemisia angustifolia S.F. Gray (1821)
Artemisia annua L. (1753) - egynyári üröm
Artemisia arborescens L. (1763) - óriás üröm
Artemisia arbuscula subsp. nova (A. Nels.) G. Ward (1953)
Artemisia arbuscula var. nova (A. Nelson) Cronquist (1955)
Artemisia arenaria DC. (1837)
Artemisia asiatica (Pampan.) Nakai ex Kitamura (1936)
Artemisia austriaca - selymes (vagy osztrák) üröm
Artemisia balchanorum Krasch. (1936)
Artemisia balsamita Willd. (1822)
Artemisia brevifolia Wall. ex DC. (1837)
Artemisia californica - kaliforniai üröm
Artemisia campestris - mezei üröm
Artemisia campestris subsp. bottnica - skandináviai mezei üröm
Artemisia camphorata Vill. (1779)
Artemisia capillaris Thunb. (1780)
Artemisia centiflora Maxim. (1880)
Artemisia chamomilla C. Winkl. (1887)
Artemisia chinensis L. (1753)
Artemisia cina Berg in Berg & Schmidt (1863) - cinaüröm

Artemisia dracunculoides Pursh. - orosz tárkony
Artemisia dracunculus L. (1753) - [francia] tárkony, tárkonyüröm >>>Tovább
Artemisia dracunculus v. [Ostpreußischer, Thüringischer Estragon] - német tárkony
Artemisia dracunculus var. inodora - orosz tárkony
Artemisia dracunculus L. var. redowskyi TURCS - orosz tárkony
Artemisia dubia Wall. ex DC. (1837)
Artemisia elatior Klokov = Artemisia abrotanum L.
Artemisia eriantha - szirti üröm
Artemisia franserioides Greene (1883)
Artemisia glacialis Wulfen in Jacq. (1788) - gleccser üröm
Artemisia gmelinii auct. non Web. ex Stechm. (1775)
Artemisia gmelinii var. messerschmidtiana (Bess.) Polj. (1961)
Artemisia gnaphalodes - gyopáros üröm
Artemisia granatensis - granadai üröm
Artemisia halodendron Turcz. ex Bess. (1835)
Artemisia herba-alba ASSO. - pireneusi üröm, ontina
Artemisia herbacea Ehrh. = Artemisia abrotanum L.
Artemisia incanescens Jord. ex Gren. & Godr. (1850)
Artemisia indica Willd. (1803)
Artemisia inodora auct. non Mill. (1768) nec Willd. (1809)
Artemisia inodora Willd. (1809)
Artemisia inodora steveniana Bess. (1835)
Artemisia judaica L. (1759)
Artemisia kurramensis Qaz. (1950)
Artemisia laciniata - szeldeltlevelű üröm
Artemisia lactiflora Wall. ex DC. (1837) - virágos üröm
Artemisia latifolia - széleslevelű üröm
Artemisia laxa (Lam.) Fritsch (1893) = Artemisia umbelliformis Lam.
Artemisia lehmaniana auct. non Bunge (1854)
Artemisia lobelii All. (1785)
Artemisia ludoviciana var. mexicana (Willd. ex Spreng.) Fernald (1950) - préri üröm
Artemisia maritima L. (1753) - tengerparti üröm
Artemisia maritima auct. non L. (1753)
Artemisia maritima f. rubricaulis Badhwar (1934)
Artemisia maritima f. suberecta Ledeb. (1845)
Artemisia maritima linnaeana Bess. (1834)
Artemisia maritima subsp. maritima: Gams in Hegi (1928) = Artemisia maritima L.
Artemisia maritima subsp. monogyna (Waldst. & Kit.) Gams in Hegi (1928)
Artemisia maritima subsp. vallesiaca (All.) Gams in Hegi (1928)
Artemisia maritima var. fragrans (Willd.) Ledeb. (1845)
Artemisia maritima var. monogyna (Waldst. & Kit.) Ledeb. (1845)
Artemisia maritima var. thomsoniana C.B. Clarke (1876)
Artemisia maritima var. willdenoviana Bess. (1834)
Artemisia marschalliana Spreng. (1826)
Artemisia marschalliana var. tschernieviana (Bess.) Leonova (1987)
Artemisia messerschmidtiana Bess. (1834), s.l.
Artemisia mexicana Willd. ex Spreng. (1826) - estafiate
Artemisia mogoltavica Poljakov (1955)
Artemisia monogyna Waldst. & Kit. (1801)
Artemisia monosperma Delile (1812)
Artemisia mutellina Vill. (1779) = Artemisia umbelliformis Lam.
Artemisia nitida - fénylő üröm
Artemisia nilagirica (C.B.Cl.) Pampan. (1926)
Artemisia nova A. Nelson (1900)
Artemisia oelandica - ölandi üröm
Artemisia ordosica Krasch. (1946)
Artemisia pallens Wall. ex Bess. (1834)
Artemisia pancicii - delibláti üröm (a Delibláti-homokpusztán található)
Artemisia paniculata Lam. (1783) = Artemisia abrotanum L.
Artemisia pauciflora auct. non M. Bieb. (1808)
Artemisia pedemontana - piemonti üröm
Artemisia pendula Salisb. (1796)
Artemisia pontica L. (1753) - bárányüröm
Artemisia princeps Pampan. (1930)
Artemisia procera Willd. (1803)
Artemisia redowskyi Ledeb. (1805)
Artemisia reptans - kúszó üröm
Artemisia rupestris - orosz üröm, kövi üröm
Artemisia sachalinensis Tiles ex Bess. (1835)
Artemisia sacrorum Ledeb. (1805)
Artemisia sacrorum var. messerschmidtiana (Bess.) Y.R. Ling (1988)
Artemisia salina Willd. (1803)
Artemisia samamisica Bess. (1834)
Artemisia santonica L. (1753) - sziki üröm
Artemisia santonicum = Artemisia maritima L.
Artemisia schmidtiana - japán üröm
Artemisia scoparia - seprű üröm
Artemisia sect. Seriphidium Bess. (1829)
Artemisia sphaerocephalus Krasch. (1937)
Artemisia stelleriana - lisztes üröm, parti üröm
Artemisia suavis Jord. (1848)
Artemisia subg. Artemisia
Artemisia subg. Artemisia sect. Abrotanum (Duhamel) Bess.
Artemisia subg. Artemisia sect. Absinthium (Mill.) DC.
Artemisia subg. Artemisia sect. Artemisia
Artemisia subg. Artemisia sect. Tridentatae Rydb.
Artemisia subg. Dracunculus (Bess.) Peterm.
Artemisia superba Pampan. (1930)
Artemisia thomsoniana (C.B. Clarke) Filatova (1986)
Artemisia tridentata subsp. nova (A. Nels.) Hall & Clements (1923)
Artemisia tridentata var. nova (A. Nels.) McMinn (1939) - háromfogú üröm
Artemisia tschernieviana Bess. (1835)
Artemisia umbelliformis Lam. (1783) - nemes üröm
Artemisia valesiana Lam. (1783)
Artemisia vallesiaca All. (1773) - ezüstös üröm
Artemisia vulgaris L. (1753) - fekete üröm, közönséges üröm, taplóüröm >>>Tovább
Artemisia vulgaris auct. non L. (1753)
Artemisia vulgaris var. indica (Willd.) Maxim. (1872)
Artemisia vulgaris var. nilagirica C.B. Clarke (1872)

 

II.
Isten fája

Artemisia abrotanum L.

A temető kétségtelenül utolsó menedéke a középkori kolostori herbáknak. De mindenesetre mégis feltünő, hogy kerültek ezek a növények a temetőbe. Ezzel a kérdéssel tudomásom szerint eddig senki sem foglalkozott, holott ez a jelenség nagyon mélyen belevilágít a mult században sokat hangoztatott népies botanikai ismeretek világába. Nem egészen ok és cél nélkül kerültek ugyanis a herbák a temetőben a sírokra. Nemcsak pusztán díszítésre szolgálnak, hanem ott határozott feladatot töltenek be. Erre nézve érdekes felvilágosítással szolgál az Isten fájának története, amellyel itt éppen ezért részletesebben akarunk foglalkozni.

Az Isten fája, amelynek nevéből Huszka József olyan szerencsétlenül akarta levezetni a „turáni magyar ornamentika” palmettáját, mediterrán, ürömféle növény, mai tudományos neve Artemisia abrotanum. Az ókori botanika abrotonon néven ismerte és már a görög fűvészek használták gyógyszernek. Dioskurides ezt írja róla: „Aki az abrotonon magját főzve, vagy nyersen is vízben eldörzsölve, issza, azt megsegíti lélekzési nehézség, belső törés, görcsök, derékfájás, nehéz vizelés és a hószám elmaradása ellen. Borban véve, halálos mérgek ellenmérge. Olajjal kenőcs a hideglelés ellen. Mint alom és füstölő meggyujtva, elűzi a kígyókat, borban véve harapásuk ellen is megsegít. Különösen jó a hatása pók és skorpió csipése ellen; szemgyuladásnak a gyógyszere, ha főtt birssel vagy kenyérrel rakják a szemre. Finom árpakásával főzve eloszlatja a daganatokat, az íriszolaj készítéséhez is használják.” Plinius körülbelül ugyanezt írja az abrotanumról, de végül még hozzátesz valamit: „Aki az abrotanum ágát párnája alá teszi, azt szerelemre ingerli és a fű a leghatásosabb eszköz mindenféle olyan varázslat ellen, amely a szerelmet akadályozza.”

Mint a rómaiak fontos herbája, bejutott a kolostorkertbe is és a Capitulare növényei között is megtaláljuk régi nevét. Miként az ókorban, azonképen és nem ókori hatás nélkül, a középkorban is nemcsak gyógyszer, hanem fontos varázszser is volt. Így keletkezett a Középeurópa keleti felében elterjedt Isten fája neve is. Ugyanis a latinhoz közelebb álló román nyelvekben az eredeti abrotonon, vagy latinos alakja, az abrotanum módosulatai terjedtek el nemzeti neveként, a német, szláv és magyar nyelvterületeken azonban lefordították az abrotonon-t és így nevezték el a félcserjés növény ágát Isten fájának. Németben Gotteshölzl, néhol Herrgottshölzl, lengyelül Boze drzewko, oroszul Boshje djerewo, hasonlóképen a többi szláv nyelvben.

A középkori és a későbbi botanikai irodalomban többnyire Dioskurides nyomán írták meg orvosi hasznait. Magyarban a schlägli és a besztercei szójegyzékben még ritimenium, feier irem néven találjuk, legalábbis erre vall, hogy a ritimenium bizonyára az abrotanum elrontása, továbbá, hogy a többi ürmöt más néven külön találjuk, a ma fehér ürömnek nevezett absynthium-ot is, amely a schlägli jegyzékben egyszerűen üröm. Az Isten fája név először a Casanate-könyvtár Körvin-kódexében bukkant fel: aprotanum, Isten faya. Így ismerik az abrotanum-ot a XVI. század szójegyzékei és Melius Juhász Péter is, aki a német fűveskönyvek nyomán ezt írja róla: „Az Isten fájának ha magostól az ágait borba vagy vízbe főzöd, mézzel ölgited, háromszor vagy négyszer iszod egy nap, igen jó fulladástól, szakadástól, görcstől; zsugorodott inakat, tagokat, farzsábásokat gyógyít, vizelletet indít. Midnenféle hasfájást, csömört meggyógyít. Az Isten faya füsti kigyót, mérges állatot elüz, vize pedig póknak, skorpiónak, kigyónak harapását meggyógítja.” Így jutott el Dioskurides abrotonon-receptje a magyar nyomtatott irodalomba is hosszú közvetítéssel.

A hosszú használat ideje alatt újabb és újabb módját is kitalálták az Isten fája értékesítésének. Később már nagyobb mértékben eltérnek az abrotonon-receptek a Dioskurides adta mintától. Így például Lippay Pozsonyi kert-jében ezt olvassuk: „Abrotanum, Isten fája. Ágas-bogasan nő, az ágai mint a vékony vesszőcskék, akik rakva vannak vékony levelekkel. Ezt jobb gyökéren egymástul elszaggatván ültetni, hogy sem mint magul vetni. A táblákban szélrül ültessék s ékesíti; meg is nyirhetni. Középszerű földet és eget kíván. Igen jó szaga van, csakhogy nehéz valamennyire. Nem étekbe vagy salátának való, mert elvesztegeti gyomrát embernek, hanem orvosságnak s patikában. Ha kinek torka fáj belől, vegyen Isten fáját, zsályát, egy kevés rutát, kevés timsót, főzze meg friss vízben jól, szűrje ruhán által, avval a vizzel korogtatva, mossa meg gyakran a torkát. Ismét: ennek magvából egy korona arany nehezéknyit vévén, azután egynehány levelecskéjét s egy diót, hozzá fehér bort, bolus armenust: törjék meg, szűrjék által, igya meg a beteg; hatalmas főorvosság a pestis és mindennemű méreg ellen.”

Hogy ilyen nagyszerű növény a népies varázslatban sem vesztette hitelét az ókor óta, magyarázatra alig szorul. Az alapot ehhez szintén a régi Dioskurides-féle recept szolgáltatta, amelyben az Isten fája mint füstölő is szerephez jutott. A füstölő fűvek között ma is első és Ausztriában Mária mennybemenetelének napján bokrétát kötnek az Isten fájából, varádicsból és más ilatos fűvekből és karácsonykor meggyújtják az istállóban, hogy füstje elűzze a gonosz szellemeket. Ez a szokás máshová is elterjedt s fenntartja az Isten fájának erejébe vetett hitet ott is, ahol különben már nem használják orvosságnak.

Érdekes módosulata él az Isten fájával űzött varázslatnak Tolna vármegyében Sárköz község református vallású lakosságában. Erről Kovách Aladár közölt tudósítást 1904-ben. Sárköz népe ma is gyakran ülteti az Isten fáját a házikertben és a temetőben a sírokra. A szobákban is többnyire az ajtó mellett lóg egy-egy Isten fája. De a füstölésről már senki sem tud, vagy pedig olyan titokban végzi, hogy nem jut a népélet kutatójának tudomására. Ellenben ma is a legfőbb varázsűző, erőt adó növény. „Érdekes az Isten fájához kötött balhit, – írja Kovách Aladár – mely szerint annak bátorító tulajdonsága van s a félelem ellen hathatós bűvszer. Ez már a nők és anyák titka. Mikor a fiú vagy leánygyermek az iskolai vizsgára megy, leszakítanak egy zöld ágacskát és a gyermek az ingén belül keblén hordja: bátran tud feledni a vizsgán; a menyasszonynak, mikor esketőre megy, az öreg szüle egy ágat ád, hogy keblébe tegyed: bátor lesz ha a szentegyházba megy és a tiszteletes meg a násznép előtt elmondja a holtomiglan-holtáiglant. A nők, az öreg szülék törvénybe menéskor egy zöld vagy télen száraz ágat keblübke dugnak, hogy a törvény előtt eszüknél maradva, bátran tudjanak beszélni. Ezen kívül az élet bármily eseményénél, hol bátorságra van szükség, az Isten fája mindig hathatós.”

Íme, ez a magyarázata annak, hogy az Isten fája és a többi kolostorkerti herba még ma sem veszett ki a parasztkertekből és a temetőkben még ma is diszíti a sírokat. Mindezek az illatos fűvek az erőt képviselik mindenféle rontás és varázslat ellen s bár a legújabb időkben ez a babona talán már sok helyen kiveszett, mégis a varádics és az Isten fája, de legalább a csombor még óvja a halottak nyugalmát is.

Az Alföldön kevésbbé ültetik az ősi Isten fáját, hanem újabban inkább az Artemisia annua terjed a kertekben, mint a régi abrotanum helyettese, amely mint egyéves és keleti növény könnyen el is vadul. Érdekes, hogy ezt újabban a zsidók kapták fel s Buday József ezt írja 1913-ban: „Az orthodox izraeliták sátoros ünnepeiken szeretik ez illatos növénnyel befedni sátraiakt s e célból tenyésztik is. Valószínűleg ezek révén terjedt és terjed országszerte.” Ámde Löw Immánuel munkájában hiába keressük ezt az ürmöt a zsidók ősi növényei között, nem ők hozták magukkal, hanem mint az ősi Isten fájának helyettese terjedt el s valószínűleg a lengyelek nyomán használják a zsidók, eredete tehát az Isten fája címszó alá tartozik.

Különben nemcsak a parasztkertekben és falusi temetőkben él az Isten fájának hagyománya, hanem a városi díszkertekben és a legdíszesebb fővárosi temetőkben is. Csakhogy ott már a kertet diszítő kertész nem emlegeti a régi nevet, hanem cipusfű néven ismeri azt a növényt, amely tulajdonképen itt nem más, mint az Isten fájának helyettese. A régiek kétféle Isten fáját különböztettek meg: hímet és nőt. A XVI. század botanikusai sokat törték rajta a fejüket, melyik lehet az egyik, melyik a másik, míg végül a franciák tudós fűvésze megállapította, hogy az egyik az Artemisia abrotanum, a másik pedig az a növény, amelyet akkor chamaecyparissus néven ismertek, manapság pedig ciprusfű (Santolina chamaecyparissus) a neve. Szürke, fűszeres illatú, mediterrán félcserje, amely testvérfajával, a zöld Santolina pinnatá-val gyakori a temetőkben és a kertekben, mint szegélynövény. Nagy elterjedését kétségtelenül annak köszöni, hogy az ősi Isten fájának helyettese. A fűveskönyvek többnyire azt írják róla: haszna mint az Isten fájának. Ezért vettem fel a fentebb közölt táblázatba is ezt a két növényt, Isten fájának e két helyettesét. Látjuk, sok falusi temetőben helyettesíti az ürömféle Isten fáját. Magyarban ciprusfű a nevük s Lukács Martini Koszorú-jának magyar fordítása 1591-ben a német minta nyomán már érdekes képet is közöl a ciprusfűről: virágzó ágait többnyílású vázában.

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932)

 

III.
Nemes üröm

Artemisia umbelliformis Lam. [syn. Artemisia laxa (Lam.) Fritsch, Artemisia mutellina Vill.]

francia: génépi blanc [ou génépi jaune suivant les régions]

Védett, alpesi növény (2400 és 3500 m között nő), csak egy maroknyi szedhető belőle személyenként. Ezért ma már termesztik is. Főleg likőr készítésére használják.

A génépy készítése egyszerű alapeljárásra épül, amelyhez mindmáig tartják magukat az Ubaye-völgy gazdái a pálinkafőzés során: 40 ürömhajtást 40 napra alkoholba tesznek. Ekkor egy vízből és 40 kockacukorból készült szirupot adnak hozzá. Egy további hónap után a folyadékot megszűrik.
A legismertebb márka a Génépy du Grand Rubren 1947 óta bejegyzett védjegy, a génépy vert alkoholtartalma 40%.