« vissza Terebess Gábor különlapjára
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

NÉVJEGY - Terebess Gábor, orientalista könyvkiadó
A műsort Erős László szerkesztette. Felelős szerkesztő: Kondor Katalin
(Kossuth Rádió, 1998. augusztus 16., 13.05)

 

Erős László: - A helyszín, ahol Terebess Gáborral beszélgetek, egy mátyásföldi kis birodalom, amelynek határait az ország legnagyobb bambusz gyűjteménye jelöli ki. A történet azonban egy óbudai kis lakásban kezdődött. Milyen útravalót adott Terebess Gábornak a szülői szoba-konyha?

Terebess Gábor: - A sors furcsa fintora, hogy apámat az égvilágon semmi nem érdekelte igazán az életben, csak az, hogy anyagi sikereket érjen el, kocsija legyen... és ez szegénynek, sajnos, egyik sem sikerült... Én, ezzel ellentétben mindig a puritánság, az aszkétizmus híve voltam, és nagyon érdekes, hogy anyagilag némiképp nekem jött be, hogy így mondjam, aki nem is akarta ezt a dolgot.

E. L.: - Azt mondtad, hogy puritán szemléletű voltál, mi volt mégis pozitív, az ami világból érdekelt, mozgatott, amit akár valaminek a reakciójaként, magadban feltettél, hogy ezt szeretnéd elérni?

T. G.: - Gimnazista koromban elkezdtem filozófiával, elsősorban keleti filozófiákkal foglalkozni, de én ezt nem tudtam elfogadni, hogy ez csak elmélet maradjon, vagy csak könyvekből ismerjem, hanem már itthon próbáltam ezt meg is valósítani.

E. L.: - A hatvanas években vagyunk és a gimnáziumban, ez a gimnázium a Piarista Gimnázium, amely akkor nem volt éppen, hogy úgy mondjam, a Rendszer szemében a kedvelt intézmények egyike.

T. G.: - Ez is része volt az én, idézőjelben véve csak, lázadásomnak, hogy az általános iskolában mint éltanuló a piaristákhoz iratkoztam be, de amikor el kezdtem olvasni ezeket az említett keleti filozófiákat, akkor én a kereszténységből és a piaristákból is kiábrándultam, és aztán végül is a Rákóczi Gimnáziumban, ami akkor egy jó gimnázium volt, ott érettségiztem le.

E. L.: - Meg tudnád azt fogalmazni, hogy miből ábrándított ki a keleti gondolkodás?

T. G.: - Már az a fajta kötöttség, ami a piaristáknál volt, tehát egy jóval szigorúbb, ilyen kicsit katonai szellem... és egyáltalán olyanokra emlékszem, hogy Schopenhauernek az életbölcsessége, Voltaire-nek a Filozófiai Ábécéje, már maguk ezek a 15 éves fejjel olvasott nyugati filozófiák is megrendítették a hitemet, de mondjuk az igazi lökést, pozitív lökést, azt a keleti filozófiák adták, valahogy egy egészen más világ tárult ott ki, tehát a kereszténységben, mondjuk ez a meditatív kultúra, az nagyon esetleges, ott viszont ez nagyon kialakult, “leszabályozott” szinte, hogy úgy mondjam, a kultúrája az önkontrollnak, a szellemi fejlődésnek, és úgy éreztem, hogy én ezen az úton sokkal messzebbre jutok.

E. L.: - Még mindig egy pillanatra visszatérnék ahhoz, hogy valaki lázadásból először a piaristákat választja, aztán ezzel a világképpel sem elégedett, végül is a hatvanas években vagyunk, erőteljes szocialista propaganda közepette - ezzel a világképpel nem is kellett szembesülnöd?

T. G.: - én szembesültem, de az teljesen idegen volt számomra, és hát meg is lett az eredménye, mert nem voltam KISZ-tag és bár jelesen érettségiztem, jó felvételiket teljesítettem, mégsem vettek föl az egyetemre, és úgy tűnik, hogy hát ennek volt a folyománya az, hogy én itt hagytam az országot akkor.

E. L.: - Az egyetemre tehát nem vettek föl, és akkor ez látszott az egyedüli megoldásnak, hogy disszidálni kell, ahogy ezt akkoriban mondták.

T. G.: - Akkor lehetett először, úgy emlékszem, egész Európára szóló útlevélhez hozzájutni, de ehhez meghívólevél kellett, na most egy fiktív meghívólevelet szereztem Svédországba, viszont amikor odakerült a sor, hogy vízumot adjanak, akkor a svédek leellenőrizték annak a hitelességét és hát annak a gyereknek, aki írta nekem, mint levelező partner ezt a levelet, az apja nem vállalta a felelősséget értem. ĂŤgy hát nem jutottam el Svédországba.

E. L.: - Az a furcsa helyzet állt elő ezek szerint, hogy a svéd hatóságok gondosabban jártak el, mint a magyar BM.

T. G.: - Bizony így volt... Később aztán sikerült egy francia fiktív meghívólevelet szereznem, viszont a franciák már nem kekeckedtek ezzel, hanem minden további nélkül megadták a vízumot, ám ekkor létezett egy ilyen statisztikai lap, ahol Svédország volt föltüntetve úti célul, úgy hogy kicsit izgultam a határnál, de végül is azt nem hasonlították össze.

E. L.: - Megérkeztél tehát egy egész Európára érvényes útlevéllel, amelyet eredetileg ugyan Svédországra állítottak ki, végül is Franciaországba is be lehetett jutni vele. Mi volt előkészítve?

T. G.: - Nagyon sok nem volt, leokoplaszttal a talpamra volt néhány száz forintos ragasztva, ami abból jött, hogy eladtam a könyveimet, és volt egy-két címem Franciaországban, ismerősök ismerősének az ismerőse, de hát én akkor nem tudtam a francia életnek a ritmusát, ez augusztusban volt, l965-ben, és hát mindenki szabadságon volt, senkit nem találtam otthon, végül teljesen véletlenül egy észak francia kisvárosban, Cambrai-ban az utolsó címen és az utolsó filléren jutottam el odáig, ennek az ismerősnek a felesége ugyanis éppen gyereket várt, így nem tudtak elmenni vakációzni, s így hát sikerült ott megvetni a lábamat, s valahogy elindulni.

E. L.: - Tudtál-e franciául, illetve milyen nyelven beszéltél akkor?

T. G.: - Hát én a svédtől kezdve, természetesen az iskolai orosz, olasz... az az érzésem, kb. tíz nyelvet próbáltam tanulni, de épkézláb módon kifejezni egy nyelven se tudtam magamat. Franciául nagyon minimálisat tudtam csak.

E. L.: - Mihez tudtál akkor ezek után kezdeni?

T. G.: - Hát először feketén kezdtem el dolgozni, mint marós egy kis műhelyben néhány hétig, megkértem a menekültjogot Franciaországban, bevonták a magyar útlevelemet, és ez kb. egy éves procedúra volt, amire a francia hivatalos papírokat megkaptam, és utána az ismerősöm révén egy nyomdában dolgoztam Cambrai mellett közel egy évig.

E. L.: - Azért ez nagyon messze állt attól, hogy a keleti filozófiákban mélyedj el. Vagyis ha úgy tetszik, akár visszalépésnek is tűnhetett az itthoni életedhez képest.

T. G.: - De én olvastam, lázas levelezésbe kezdtem, így jutottam el, miután a papírjaim megérkeztek egy év múlva Münchenbe a Pálos professzorhoz, ahol néhány hónapot eltöltöttem kalmükök és tibetiek között. Tehát ez volt az első élő kapcsolat, akkor láttam először élő buddhista szerzetest, mestert és ez nagyon nagy hatással volt rám.

E. L.: - Pálos professzornak Magyarországon megjelent egy könyve a kínai gyógymódokról, az akupunktúráról. Hogy kerültél vele kapcsolatba, és most azt is figyelembe véve, hogy mivel indultál el otthonról, milyen irányba lökött tovább ez az ismeretség?

T. G.: - Pálos professzor egy évvel hamarabb disszidált, mint én, ő nagyon jól tudott, ellentétben velem, németül is, meg még néhány egyéb nyelvet. A könyvének “A hagyományos kínai orvoslás”-nak a német kiadására engedték ki, és akkor végül is kint ragadt és hát a keleti buddhisták közé is, akik hát egy olyan százötvenen lehettek München környékén, ő vezetett be engem, ő kezdett el kínaira tanítani, és hát különböző keleti kapcsolatokhoz is az ő révén jutottam először.

E. L.: - Beszélgetésünk elején azt mondtad, hogy a nyugati típusú civilizációból némiképp kiábrándulva a keleti gondolkodás vonzott... Mennyire volt ez az induláskor megfogalmazva önmagad számára, hogy mi az, amit keresel és milyen formában keresed, egyszerűen csak tanulmányokat szerettél volna folytatni vagy ennél többet?

T. G.: - Azért ez nem volt ennyire leszűkítve, tehát mit tudom én, akkoriban kezdték lefordítani az egzisztencializmus néhány művét, az abszurd drámát, a modern francia irodalmat, tehát ez is nagyon érdekelt engem, meg egyéb, főleg irodalom, a filozófia talán valamivel kevésbé. A buddhizmusban inkább a gyakorlat érdekelt. Münchenben kezdtem először a gyakorlattal megismerkedni, de hát nagyon sokáig ott nem maradhattam, mert nem voltak a papírjaim érvényesek, nem tudtam munkát vállalni, és hát az a tartalék pénzem, ami az egy év alatt összegyűlt, az lassan kifogyóban volt.

E. L.: - Az egyetemtől, ahogy elnézem, még mindig elég messze vagyunk ebben a beszélgetésben.

T. G.: - Igen, hát aztán később ez megoldódott, s akkor rájöttem, hogy igazándiból nem is való nekem az egyetem. Az az igazság, hogy már nagyon a gimnáziumba sem szerettem járni, bár hát nem voltam rossz tanuló, de ez a kötöttség, tkp amikor Amerikában kezdtem egyetemre járni, akkor derült ki, hogy ez egyáltalán nem nekem való.

E. L.: - Amerika és egyetem, de hát hogyan kerültél oda?

T. G.: - Párizsba visszatérve, megismerkedtem egy amerikai nővel, és az ő segítségével sikerült valahogy - a papír ami eléggé bürokratikus és bonyolult volt - kijutnom, mint diák, és hát el is kezdtem tanulni a St Micheal’s College-ban, ez egy a kanadai határ közelében lévő katolikus egyetem volt, ahol először kb. az angol érettséginek megfelelő... akkor én egy szót sem tudtam még angolul, tehát ezt olyan 4-5 hónap alatt sikerült letennem ezt a vizsgát, és hát utána van egy ilyen egész Amerikára érvényes felvételi rendszer... és hát végül három egyetemre is fölvettek. A legígéretesebb a University of Washington volt Seattle-ben, ez a Csendes-óceán partján van, ami a könyvtára szempontjából is, és a professzori gárdája okán is a legfontosabb centrum volt akkor a nyugati féltekén a buddhizmus tanulmányozására.

E. L.: - Itt kezdtél el végül egyetemre járni?

T. G.: - Hát itt kezdtem volna, de valahogy nem tudtam ellenállni annak, hogy a nagy víznek a másik oldalán ott van Japán, ahol én ezt a buddhizmust igazi mivoltában, gyakorlatában meg tudnám ismerni, és hát valamennyit dolgoztam Amerikában, és hát az összes spórolt pénzemből fölültem egy repülőgépre Japánba, tkp japán tudás nélkül és egy kicsit belevetve magam az ismeretlenbe.

E. L.: - Ott voltál tehát Tokió repülőterén, ismét egy új állomás, mennyire volt az előkészítve, hogy itt most mi fog történni?

T. G.: - én már elég sok helyre leveleztem akkor Japánba, és amikor Seattle-ben megkértem a vízumot egy felhőkarcolónak a huszadik emeletén, hogy ha jól emlékszem, volt egy japán konzulátus szerencsémre, akkor mutogattam ezeket a leveleket és a japánok ezt úgy vették, mintha meghívó levelek lennének... hát olyasmi persze volt bennük, hogyha arra járok, nézzek be hozzájuk stb., de hát igazából ezek nem voltak meghívó levelek.

E. L.: - Kikkel leveleztél?

T. G.: - Abban az időben ugye a hippi-mozgalom eléggé a csúcsán volt és néhány amerikai meg európai ismert emberek pl. a Gary Snyder amerikai költő, a Philip Kapleau, aki egy pszichológus volt és bekerült a zenbe, tehát voltak ott ismertebb emberek, de talán összesen kevesebben, mint tízen és hát éppen akkor Japánban kettő-három lehetett belőlük, tehát valami elindult a zen felé akkor, de ez még nagyon kezdetleges volt, és a japánok ezt nagyon furcsán és idegenkedve figyelték, tehát minden eszközzel igyekeztek kibújni és elriasztani az embert attól, hogy bekerüljön nyugati létére ebbe a kultúrába.

E. L.: - Nem lehet, hogy bizonyos tapasztalatok alapján tették ezt, hiszen a hippi-mozgalom azért mégis elsősorban az indiai kultúra felé tájékozódott. Egy időben, ugye, a hippi zarándoklatok célpontja Katmandu volt, Nepál... a Beatles Együttes nyomán egyébként hát az indiai gurukhoz jártak sokan... Hogyan lettél te mégis inkább a zen, a buddhizmus követője, és ha már buddhizmus, akkor miért éppen zen?

T. G.: - A hippik nemigen kerültek Japánba valóban, a zen egy olyan kőkemény gyakorlatot, erőfeszítést jelent, hogy igazándiból a hippi mentalitásnak ez nem felelt meg. Tehát kikről én beszéltem, ezek igazi értelemben maguk nem voltak hippik... Hogy miért pont a zen? Tkp két irányzata érdekelt engem igazán a buddhizmusnak, és a mai napig azt gondolom, hogy a nyugati embernek ezek felelnek meg leginkább, az egyik a déli buddhizmus, ez a páli nyelvű déli buddhizmus, ami leginkább igyekezett megőrizni Buddha eredeti tanítását a maga egyszerűségében. Azért nevezik déli buddhizmusnak, mert ez főleg Ceylon, Thaiföld, Burma vallása. A másik pedig a zen, ami nem Japánban, hanem még Kínában alakult ki, és amikor átkerült a buddhizmus Kínába, akkor az már egy dekadens, burjánzó, nagyon sok szektából álló, elég zűrös egy sokágú vallás volt, és a taoizmus talajáról indulva a kínaiak megpróbálták valahogy ezt leegyszerűsíteni, valahogy visszatérni az eredeti lényegéhez, és tkp így alakult ki a zen. Na most, az egyik igyekezett megtartani az eredeti egyszerűséget, a másik igyekezett visszatérni az eredeti egyszerűséghez... és ezért ez a két irányzat, ami leginkább izgatott engem, és a gyakorlata miatt is, tehát a meditáció gyakorlata miatt.

E. L.: - Erre aztán alkalmad is nyílt, mármint a gyakorlásra, ez hogyan sikerült?

T. G.: - A legközelebbi címem Tokió, azaz Jokohama mellett Curumiban volt a legnagyobb zen buddhista szektának, a Szótónak hatalmas szerzetesképző kolostora, ahol már egy angol nő tartózkodott jó ideje, akivel én leveleztem és hát beállítottam oda, ő ugye elutazott, nem volt ott már, de hát nagy nehezen előkerítettek egy angolul tudó szerzetest... és hát előtte levő néhány napig egy ilyen kis sikátorban a lehető legolcsóbb szállodában laktam, s próbáltam valahogy akklimatizálódni, körülnézni egyáltalán, hogy lehet ott közlekedni, és akkor a szerzetes azt kérdezte tőlem, hol laktam eddig, mondtam, hogy egy szállodában, mennyit fizettem ott, mondták, hogy hát maradhatok egy napig itt a kolostorban, de ugyanannyit kell fizetnem, mint amennyit abban a szállodában fizettem. és hát valahogy így kezdődött.

E. L.: - Hol fordult meg a dolog?

T. G.: - Először bevezettek egy ilyen meditációs csarnokba, ahol éppen nem volt senki, megmutatták, hogy kell, melyik lábbal kell a küszöböt átlépni, hogy kell fölülni a padra stb., én ezt könyvekből már tudtam, és a jógát is elég régen gyakoroltam, de hát azért mondjuk egy jó óra hosszat hagytak ott, ilyen hosszú ideig én még jóga ülésben nem ültem, tehát annyira fájt a lábam, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de amikor a szerzetes értem jött, nem szoktak azért ilyen hosszú ideig ülni, tehát általában egy 4o-45 percet szoktak, szerintem szándékosan hagyott ott engem ilyen hosszú ideig, de úgy egyfajta tisztelet villanását láttam a szemében, tehát úgy tűnt, hogy azok a nyugatiak, akik valahogy ide mégis befurakodtak, azért nem próbálják már ezt meg. és akkor jött az elriasztás, a vécé-pucolástól kezdve a végtelen hosszú meditálásokig, és hát napról-napra kiderült, hogy na, hát akkor még egy napot maradhatok, na akkor még maradhatok, és a végére természetesen kiderült, hogy fizetni sem kell semmit, mert hát addigra már megismertek.

E. L.: - Meg kellett-e tanulni ehhez japánul?

T. G.: - Hát abban a szituációban erre nem volt szerencsémre szükség, mert azért volt 2-3 olyan szerzetes, akivel lehetett angolul kommunikálni. Nem ez volt a legfőbb probléma, a fő probléma az volt, hogy mester kellett találni. Tudniillik ez az egész nem úgy van, mint a kereszténységben, hogy elvégez az ember egy szemináriumot, és akkor fölszentelik pappá, hanem tkp “instans” szerzetessé válhat abban a pillanatban, amikor egy mester elfogadja őt tanítványának, de ez a mester részéről teljes anyagi, erkölcsi, mindenféle felelősséget jelent, úgy hogy nyugatiaktól irtóztak ebben az időben. Ez az egyik oldala a dolognak, a másik oldala, hogy hát nekem is kellett egy olyan mestert találni, akiben meg tudok bízni, aki az én elvárásaimnak úgymond megfelel.

E. L.: - Igazából mi ennek a tanításnak, vezetgetésnek, irányítgatásnak a tétje? Miért van ekkora jelentősége a mesternek?

T. G.: - Ez csak először tűnik nagyon jelentősnek, később a helyére kerül, mert itt nem arról van szó, hogy a mester átad valami tanítást, hanem pusztán a kontroll szerepét játssza. Ă• már átélte ezt a bizonyos tapasztalatot, amit fennkölten megvilágosulásnak lehetne nevezni, de honnan tudja a tanítvány, vagy aki gyakorol, hogy az a tapasztalat, amit ő átélt, az igazi, autentikus, független mindenféle önszuggesztiótól stb., hát csak úgy, hogy ha valaki ezt hitelesíti. Na most, hát amikor végül szerzetessé lettem, és megtaláltam a magam mesterét, akkor kaptam egy hosszú bizonyítványt, aminek az eleje természetesen fiktív, hogy a Buddha átadta ennek a tanítványának, az pedig ennek, ennek, ennek és eljutott a mesteremig és a mester nekem, hát végül is semmit nem adott át, és hát végül ez semmire sem jó, ez a hosszú selyemre írt lista, pusztán arról van szó, hogy úgy érezte, hogy egyfajta tapasztalat felé biztatóan közeledő valaki vagyok...

E. L.: - Mi módon tudta ő visszaigazolni azt, hogy a te élményeid, ha úgy tetszik, a megvilágosulásod, az hiteles, tehát beszámoltál te neki arról, hogy mi mindent éreztél, gondolsz - és ekkor ő rábólintott, hogy a helyes úton jársz? Vagy mi volt ennek a technikája?

T. G.: - Szó sincs erről! Tehát ez teljesen szavak nélkül történik. Tkp az, aki legelőször fogadott engem ebben a nagy szerzetesképző kolostorban, ez az angolul tudó szerzetes, az megkedvelt engem, ő volt a fő tanítványa Kódzsun Noiri rósinak, aki hát egy 2oo km-re lakott Jokohamától, és a mesterének beszámolt rólam, és a mestere hajlandó volt engem megnézni. Na most a bemutatás úgy zajlott, hogy ebben a japán térdülésben, mit tudom én, egy 5 m távolságban leültem, és ekkor a tanítványa tolmácsolt, hát mert ugye japánul nem tudtunk egymással beszélni, s teljesen szokványos kérdéseket tett fel, hogy hány éves vagyok, mit csináltam eddig stb., na most ő végig maga elé nézett, én meg állandóan figyeltem őt, mondhatnám, fixíroztam, csak később derült ki a számomra, hogy a japán kultúrában és a zenben ez egy nagyon udvariatlan és durva dolog az etikett szempontjából, de hát én ezt akkor nem tudtam, viszont így sikerült elkapnom az ő tekintetét, amikor egy villanás erejéig megnézett engem és azt mondta, ez szeptemberben volt, szeptember közepén, hogy október elején, Bódhidharma, a szekta alapítója halálának évfordulóján lesz a szerzetessé avatásom.

E. L.: - Mindaz, amit elmondasz, egy kicsit mintha évszázadokkal vezetne vissza minket az időben, legalábbis az európai ember elképzelései számára. Hogyan egyezteti össze a mai, modern Japán a maga hagyományait az ipari társadalom fejlődésével?

T. G.: - Ez párhuzamosan fut. Hogyha a kerámia, amivel szintén elég sokat foglalkoztam, tehát ha a japán kerámiát nézem, akkor a különböző Koreából és Kínából átvett stílusok, meg a Japánban kifejlesztett stílusok ugyanúgy mesterről tanítványra szállnak és meg is őrzik ezeket a hagyományokat, ugyanakkor van avantgárd kerámia is. Hát ott nem úgy van, hogy reneszánsz, barokk, rokokó, klasszicizmus stb., tehát stílust váltunk és jön egy másik izmus, hanem ott ezek párhuzamosan mennek egymás mellett. Ugyanúgy a hagyományos zen buddhista élet is a modern élet mellett párhuzamosan megy, vagy mellette fut, sőt, tkp a japánok hívebben megőrizték a Szung-kori kínai szokásokat, mert akkor vették át ők - az 12oo-as években - a zen buddhizmust Kínából, tehát ők ezt is eredeti formájában igyekezték megőrizni, Kínában meg azóta a buddhizmus ezer ágon fejlődött tovább és már nyoma sincs ennek a fajta eredeti zen buddhizmusnak, ezt csak Japánban lehet megtalálni.

E. L.: - Ott hagytuk el a történetet, hogy szerzetessé avattak. Mit kellett addigra csinálnod, és miből állt maga a szertartás?

T. G.: - Megtanultam a szerzetesi mindennapok szokásait, ez egy nagyon intenzív meditációval együtt történt, hosszú órákon keresztül, napi 6-7 óra meditáció, kolduló körutakra jártunk. A mesterem egy kis faluszéli templomban élt egy tanítványával, egyébként a zen szerzetesek nősülhetnek és gyerekeik is lehetnek, s általában ezeket a kis vidéki templomokat öröklik a gyerekek, ha apjuk hivatását választják. Ez egy kicsit ellentétesnek látszik a hagyományos buddhizmussal, de mondjuk ennyi engedmény történt itt a zen buddhizmuson belül a japán szokásoknak. A mesteremnek nem volt családja, csak a tanítványainak élt. A szerzetessé avatásom a mesterem templomában történt, ehhez össze kellett gyűjteni tíz szerzetest, mert csak így lehetett érvényes a szertartás.

E. L.: - Azért próbálom többször firtatni, hogy mit kellett csinálnod, mert hiszen az ember ugye, ismét csak az európai kultúrkörből kiindulva úgy képzeli, hogy bizonyos ismereteknek a birtokába kell kerülni, bizonyos fajta magatartást kell elsajátítani, bizonyos fajta lelki beállítódást majd tanulni. Mit kell egy zen buddhista szerzetesnek elsajátítania ahhoz, hogy annak vallhassa magát, ami?

T. G.: - Igen, ez az európai gondolkodás, és tkp ezért is olyan nehéz a meditációt jól csinálni egy európainak, vagy nyugati civilizáción felnőtt embernek, mert már magával az elnevezéssel kezdődik, mert a tudat az a számunkra mindig valaminek a tudata, na most a keleti gondolkodásban, elsősorban a buddhizmusban, ugye, a tudat az akkor van normális állapotban, hogy ha tiszta, ha megszabadult a szennyeződésektől, vagyis a gondolatoktól, fogalmaktól, érzelmektől stb. Na most semmivel sem vagyunk gyengébb képességűek, mint mondjuk egy keleti ember, tehát a koncentrációt, a meditációt éppúgy meg tudja tanulni egy nyugati is, a probléma csak ott van, hogy amikor eljut ehhez a tiszta tudat állapotáig, akkor szinte kiugrik magából és kívülről konstatálja, hogy jaj, de jó, nekem most tiszta a tudatom, de abban a pillanatban el is veszti, mert már nem tiszta többé. A keleti embernek ezt nem kell feltétlenül elveszteni, mert egy más gondolkodásmódban nőtt fel, ahol tkp a vallásban is, de a kultúra egyéb területein is, állandóan tudja, tapasztalja, hallja azt, hogy a tudat az akkor van normális állapotban, hogy ha tiszta, ha üres, ha nem szennyezik a gondolatok.

E. L.: - Hogyan telt egy napod ebben a kolostorban?

T. G.: - Két fő pillére van a zen tréningnek, ha lehet így nevezni, a meditáció, ami nyugodt ülésben “zajlik”, lehetőleg lótuszülésben, a másik pedig a fizikai munka. Van ugyan koldulás, de Japánban ezt kizárólag csak arra használják, hogy a szerzetes ruhára valót megkeressék, mert ez egyfajta megszentelt pénznek számít, a koldulásnak ráadásul van egy olyan formája is, amikor szútrákat kántálva, rohanvást megy végig egy város utcáin az ember, a szemét eltakaró nagy bambuszkalapban és ha valaki adni akar valamit a kolduscsészéjébe, akkor utána kell futnia és bele kell erőszakolni, hát ezt én is átéltem, ehhez igazán nagyon kell, hogy akarjon valaki adományt adni, hogy ezt meg tudja valósítani. Ez egyfajta szent pénz, ezt csak szerzetes csuha varratására szokták költeni, de semmiféle gazdasági funkciója már a koldulásnak nincs. Délkelet-Ázsiában viszont van, tehát ott kifejezetten ebből élnek a szerzetesek és hát ott azzal is megerősítik ezt, hogy mondjuk Thaiföldön a királyig bezárólag néhány hetet minden férfi eltölt valamelyik kolostorban, kopaszra borotváltatja a fejét, és maga is megtapasztalja, hogy mi az, amikor csak azt tudja enni, amit az alamizsnát osztogatók juttatnak neki. Nem is köszönik meg egyébként, mert akkor viszonoznák, kvázi megfizetnének érte, és az adakozónak kisebb lenne az érdeme.

E. L.: - Ott van tehát a felszentelt szerzetes, és akkor mi történt? Beteljesedett az, amiért elindultál egy óbudai szoba-konyhából?

T. G.: - Talán nem akkor rögtön... Aztán folytatódott a szerzetesi élet, egy darabig mesterem kis vidéki templomában éltem, majd visszatértem a nagy szerzetesképző kolostorba, ahol már én is segítettem, pl. a Sophia Egyetem amerikai hallgatói eljöttek egy néhány napra egyfajta bevezetésre, hogy hogyan működik a meditáció, milyen a kolostori élet, tehát volt ennek egy ilyen vendégfogadó része is, és ilyenkor igénybe vették a segítségemet. Később egy Tokió külvárosa-beli hibrid kolostorban is éltem, ami félig egy diákszálló volt, félig zen intézmény, és ott csak reggel és este volt meditáció, és a napom nyelvtanulásra, meg a nó színháztól kezdve a gagaku zenétől a múzeumokig, tehát egy kicsit próbáltam a japán kultúrát szélesebben megismerni, mert hát lejáróban volt a vízumom, hát én lényegében egy félévet töltöttem ott, és ki kellett használni az időt.

E. L.: - Az, hogy eljöttél, az azzal függött össze, hogy a vízum lejárt, és el kellett menni?

T. G.: - Nem, nemcsak ezzel függött össze, de úgy éreztem, hogy megtaláltam, amit kerestem, tehát én előtte egy ilyen nagyon kereső ember voltam, az élet értelmét próbáltam megtalálni, egyáltalán, hogy mit kezdjek az életemmel stb., de ez megoldódott. Tkp úgy oldódott meg, hogy rádöbbentem ott, hogy nincs mit keresni.

E. L.: - Azért ez eléggé döbbenetes eredmény lehetett egy húszas éveiben járó fiatalember számára.

T. G.: - Az volt a furcsa az egészben, hogy ugyanaz az ember voltam, ugyanúgy tele gyarlósággal, szenvedéssel, mint előtte, vagy mint bárki más, az egyetlen különbség az volt, hogy nem kerestem többé semmit.

E. L.: - Tehát úgy döntöttél, hogy akkor innen kezdve bárhol, bármit csinálhatsz, nincs célja a keresésnek, hanem... és itt a nagy kérdés: hogyan kell ekkor ezentúl élni?

T. G.: - Hát a meditáció ugye, egyfajta eszköz volt arra, hogy az ember megvilágosuljon, de hát egy ilyen megvilágosulás-élmény után már csak arról van szó, hogy azért ül le az ember meditálni, mert egyszerűen ez a normális, ez a jó, mert ekkor van bent a jelenben és ekkor szabadul meg a múltjától, meg a jövőjétől. én tkp nemcsak a buddhizmuson belül, vagy a buddhizmus kapcsán, de mondjuk 15 éves korom óta próbáltam állandóan értelmezni a világot, önmagamat benne, az élet értelmét, tehát egyszerűen a dolgokat nem tudtam úgy elmenni hagyni, hogy ne próbáljak valami értelmet adni nekik. Na most, ezután az élmény után ez megszűnt, illetve most már nem keresek magyarázatokat a világra, mint azelőtt, de valahogy... hogy ha önmagamba nézek, akkor sajnos ez a görcs, hogy az ember értelmezzen, ez azért csak megmaradt, de most már nem a nagy kérdésekkel foglalkozom, hanem apróságokkal.

E. L.: - Eljöttél tehát Japánból, akkor merre indultál?

T. G.: - Vissza Franciaországba először, ott két évig éltem még Párizsban, egy orvosi könyvkiadóban dolgoztam, azután Ausztráliába emigráltam, ott éltem egy évig, és hát végül is ott ért utol az, hogy minek menjek tovább, vagy hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, állapítottuk meg ezt annak idején Münchenben Pálos professzorral, csakhogy amikor Pálos professzor Münchenben mondja azt, hogy mindegy, hogy hol él az ember, az nem ugyanaz, mint hogy ha hazajött volna és itthon mondja. Elérkezett az a pillanat, hogy akár haza is jöhetek, így végül is közel hat év után, egyszer csak hazajöttem.

E. L.: - Volt-e ebben valami szerepe a honvágynak?

T. G.: - én úgy érzem, hogy nem, inkább ez is része volt annak, hogy nem volt mit keresni tovább. Végül a világnak a gazdagabb részét - Egyesült Államok, Ausztrália, Japán, Nyugat-Európa - bejártam, valahogy úgy: most hova menjek, akár haza is mehetek - inkább véget ért ez a kereső út.

E. L.: - Hogyan fogadtak Magyarországon?

T. G.: - Távollétemben nem ítéltek el, miután katona nem voltam még, előtte mentem ki, 21 éves koromban, tkp katonai titkokat sem tudtam volna, ha akartam volna se, elárulni. Egy ilyen sima disszidálásért ebben az időben öt évet lehetett kapni, és én úgy gondoltam, hogy több mint öt évet voltam kint, tehát el is évült... Hát rögtön felvilágosítottak, hogy miután nem ítéltek el, nincs mire vonatkozzon az amnesztia, mert akkor éppen egy ilyen amnesztia volt terítéken, és a másik meg az, hogy az öt év akkortól számít, amikortól elérhető vagyok a magyar hatóságok számára, vagyis tegnaptól, amikor átléptem a határt... De végül is aztán, három napig beszélgettek velem, ami azt illeti, nagyon tisztességesen irogattam haza, mert én magam már nem emlékeztem, hogy hol, melyik szállodában vagy hol, melyik lakásban, pontosan hol töltöttem el éppen néhány napot, de a leveleimből ez gyönyörűen rekonstruálható volt, amit a szüleim eltettek, és miután ezt prezentáltam, abban a pillanatban mintha megnyugodtak volna és békén hagytak.

E. L.: - Azt hogyan fogadták, hogy Japánban zen buddhista szerzetessé lettél?

T. G.: - Közölték velem, hogy erről a dologról senkinek sem beszélhetek, hát természetesen barátaimnak alkalomadtán beszéltem, de nem is volt ilyen igényem, hogy én beszéljek, a zen nem egy térítő vallás, tehát nem törődik azzal, hogy van-e híve vagy nincs.

E. L.: - értem, de hát a hatóságok ugye, azt mondták, hogy nem beszélhetsz róla - attól tartottak, hogy netán akkor itt most vallási őrületet fogsz támasztani Magyarországon?

T. G.: (Nevet.) - Azért azt nem hiszem, csak hát a biztonság kedvéért. pl. olyan állásba sem mehettem, ahol külföldiekkel érintkezhetek, olyan állásba sem mehettem, ahol külföldiekkel levelezhetek, végül így kötöttem ki - akkoriban Gorkij Könyvtárnak hívták - az Idegennyelvű Könyvtárban, mert azért mégis megtanultam valamennyire néhány nyelvet, ott ezt úgy tudtam hasznosítani, hogy ezeknek a kritériumoknak is megfelelhettem.

E. L.: - Mivel teltek immár a napjaid?

T. G.: - Továbbra is foglalkoztam gyakorlatban és elméletben a buddhizmussal, írtam elég sok mindent, de hát a publikálás reménye nélkül, végül egy kínai táplálkozástörténetem 1986-ban megjelent, és a zen buddhizmussal kapcsolatos könyvem már csak 9o-ben.

E. L.: - Tehát laktál ismét az óbudai szoba-konyhában, a Gorkij Könyvtárban dolgoztál...

T. G.: - Hát igen. Ebbe az óbudai vályog szoba-konyhába jöttem vissza, ott egy kis kert volt, ahol ausztrál zöldségeket termesztettem, és bejártam a könyvtárba, ahol igyekeztem fölfejleszteni a folyóirat állományt, folyóirattáros voltam, rengeteg mutatványszámot kértem és igyekeztem győzködni a vezetőséget, hogy milyen folyóiratokat, újságokat rendeljünk meg, és egy meglepően nagyon jó állomány alakult ki, és én úgy érzem, hogy éppen olyan tájékozott voltam a Gorkij Könyvtárban, mint mikor kint éltem, mert minden fontosabb újság, folyóirat járt oda előbb-utóbb.

E. L.: - Aztán egyszer csak annak is folytatása lett, hogy kint kerámiával foglalkoztál.

T. G.: - Igen, magam is újra elkezdtem kerámiát csinálni, egyfajta avantgárd, posztmodern kerámia, a kerámia esztétika izgatott egyrészről, másrészről viszont a hagyományos japán teaszertartás kerámia, főleg teáscsészék, amelyben van mihez mérnie az embernek a teljesítményét. Szép könyvtárat próbáltam összehozni, el kezdtem kritikákat, kerámia esztétikával kapcsolatos tanulmányokat publikálni a régi Mozgó Világban, a Művészetben és angolul Amerikában is, előfordultam a Rádióban, a Televízióban kerámiával kapcsolatban, vezető magyar keramikusokról portrékat írtam, részt vettem a Kecskeméti és Siklósi Kerámia Szimpozionon, tehát valahogy bekerültem ezekbe a körökbe.

E. L.: - és egy ilyen rejtőzködő alak voltál, aki nem mondta el, hogy milyen indíttatásból és milyen háttérrel teszi, műveli mindezt?

T. G.: - Azért mindenki tudott rólam ezt-azt, de nem ez volt a lényeg, én egyfajta kerámia esztétikát próbáltam tudatosítani, és a hátam mögött el is neveztek “A Taktilis”-nak, mert az én számomra a kerámiának az a különlegessége a szobrászattal ellentétben, hogy ezt meg lehet fogni, tehát ez más élményt is ad, mint a puszta vizualitás.

E. L.: - Ahhoz képest, hogy tudtad, hogy nincs mit keresni az életben, végül is mégis csak találtál magadnak valamit, ami úgy tűnhetett, hogy követendő, hogy erre kell tovább menni.

T. G.: - Hát, ahogy vesszük. Azért igyekeztem itthon megtalálni a helyemet. Maga a buddhizmus terjesztése, hogy úgy mondjam, egyrészt nem is ínyemre való, másrészt akik itthon a buddhizmus körül sürögtek, azok sem voltak túlságosan szimpatikusak számomra. Ezek nagy része sérült ember volt, aki élete problémáit képtelen volt megoldani az itteni nyugati civilizáció keretei között és valami távolit, egzotikusat, különlegeset keresett, valami olyan mankót, hogy majd a buddhizmus megoldja számára a járást, amit itt nem tudott megoldani. A problémáit azonban az ember mindig kénytelen magával vinni, és senki más számára, önmagán kívül meg nem tudja oldani - ezekkel az emberekkel én nem tudtam mit kezdeni.

E. L.: - Azért az érdekes, hogy minthogy ha a zen buddhizmus számított volna idehaza a legkevésbé kívánatos keleti filozófiai, vallási irányzatnak, arra gondolok, hogy Kőrösi Csoma nyomán nyílván a buddhizmus azért egy kicsit üdvözlendő vallásnak is számított, mintha az első zen tárgyú művek egészen későn kezdtek volna megjelenni.

T. G.: - Igen, hát nagyon nehezen indult be a tájékozódás, a tájékoztatás erről: Miklós Pál könyvei voltak az elsők, amik foglalkozhattak ezzel Magyarországon, úgy hogy nem tudom, nyílván ennek nem voltak olyan magyar vonatkozásai, mint a Kőrösi Csoma Sándor, meg egy kicsit a nyugati divat, ami azután, hogy hazajöttem, kezdett Nyugaton kiteljesedni, egy kicsit visszariasztó lehetett az illetékesek számára.

E. L.: - Tehát Gorkij Könyvtár, keramikusi gyakorlat, művészeti írói tevékenység, s aztán ennek is vége lett, illetve az életed mégis csak másfelé kanyarodott.

T. G.: - A kerámia aztán azért maradt abba, mert úgy éreztem, hogy ez számomra, ez a szellemi, művészeti kaland csak egy kis domb, és úgy véltem, nagyon hamar föl lehetett érni a tetejére, és hát aztán le kellett onnan sétálni, már nem elégített ki többé. Időközben megindult Magyarországon egyfajta gazdasági átalakulás is: géemkák, tsz-melléküzemágak és kisszövetkezetek, ami aztán 89-ben kiteljesedett, amikor már káeftéket, részvénytársaságokat lehetett alapítani. Na most, én időközben megnősültem és a külkereskedelemben dolgozó feleségemmel, beleértve, mert időközben Alap-tag is lettem a Művészeti ĂŤró Szakosztályban, beleértve az alkotóközösséget is, tkp ezt az összes vállalkozási formát mi végigjártuk.

E. L.: - Amely mára már önállósodott és egy nagy vállalkozássá alakult, amelyben azonban nemcsak annak van szerepe, hogy a feleséged külkereskedelmi gyakorlattal rendelkezett, hanem annak is, hogy te viszont beutaztad a Keletet.

T. G.: - Hát igen, ez az üzleti tevékenység Ázsia hagyományos kultúrájával foglalkozik, ezt igyekszünk behozni Magyarországra, és ebből a haszonból, ami esetleg itt képződik, ebből egy könyvkiadást is finanszírozunk.

E. L.: - Még mielőtt elkanyarodnánk a könyvkiadásra, mi az, ami Mátyásföldön a század utolsó, ha úgy tetszik, az ezred utolsó éveiben megvalósítható abból, amit te Keleten átéltél, tanultál, magaddal hoztál? Azt én a bevezetőben elmondtam, hogy itt található az ország legnagyobb bambuszgyűjteménye. Pl. hogyan étkeztek, késsel-villával vagy pálcikával? Pl. milyen zenét hallgattok? Van-e ennek valamiféle filozófiája, hogy mi az amit át kell, át lehet, amit át célszerű hozni ide, vagy pedig hát mivel nincs mit keresni, tkp mindegy, hogy hogyan élünk.

T. G.: - Hát nem mindegy, hogy hogyan élünk azért. Tkp az írásaimban is, ha egészen másról is beszélek, azért a zen buddhizmusnak a gondolkodásmódja benne van rejtetten. Ugyanígy a keleti kultúra a mindennapi életünknek része is, tehát teljesen természetes, hogy a két kisfiam evőpálcával éppúgy tud enni, mint késsel és villával, a receptjeink között teljesen természetes, nemcsak az olasz, a francia vagy a török konyha, de a thaiföldi, kínai konyha, én magam is írtam Ezerízű Kína címmel egy kínai táplálkozás történetet, tehát ezek részei a mi mindennapi életünknek, de nem vezetünk kínai konyhát, ahogy magyar konyhát sem, igyekszünk mindenből a legjobbat megtalálni. A kertre is ez vonatkozik, tehát gránit japán kőlámpásaink vannak a kertben, bambuszok vannak, a Magyar Borostyán Társaságnak alapító tagja vagyok, egy hatalmas borostyán gyűjteményem is van - kelet-ázsiai ízek vannak a kertben, de ugyanúgy az angol tájkert is megjelenik, tehát igazán japán kertnek sem mondható a kert a kőlámpások ellenére.

E. L.: - Azért ez a kert mégis csak Mátyásföldön áll, a szomszédok, az erre járók, az ismerősök hogyan vélekednek arról, hogy itt nem egy magyar kert áll, mondjuk muskátlikkal, almafával, szőlővel, akácfával.

T. G.: - Nagyon nagy érdeklődéssel figyelik és számtalanszor becsöngetnek, hogy kérjenek borostyánt vagy bambuszt - és különösen télen csodálják meg, hiszen a kertben 8o-9o%-ban örökzöldek tenyésznek. Más kert ilyenkor nagyrészt kopár, míg ez szinte ugyanolyan dús zöld, mint nyáron.

E. L.: - Térjünk akkor rá a könyvkiadásra. Végül is ez a vállalkozás meghozta számodra mindazt, amire édesapád hiába vágyott, tehát az anyagi biztonságot, ha úgy tetszik, jólétet, és ennek a hasznából akkor immár egy könyvkiadásra vállalkozhattál. Milyen természetű könyveket ad ki ez a kiadó, amelynek a neve is Terebess.

T. G.: - Hát Ázsia kultúrájával foglalkozik - nem véletlenül! - mi még eddig nem kértünk, nem kaptunk semmiféle támogatást, és miután a könyvek kiadása független attól, hogy a könyvek fogynak vagy nem fogynak. Egyébként egyelőre veszteségesek ezek a könyvek, talán mondanom se kell, hanem az anyacégnek a teljesítményétől függ, mert amikor ki tudok onnan pénzt szipkázni, hogy úgy mondjam, a könyvkiadásra, akkor adunk ki könyvet, teljesen függetlenül attól, hogy ez most anyagi sikernek számíthat-e vagy sem.

E. L.: - Akkor mi vezet benne, ugyanaz, mint a bambuszok és borostyánok telepítésében?

T. G.: - Ha valami megtetszik... ez egy team-munka, nem egyedül csinálom, ha valami megtetszik nekünk, és úgy érezzük, hogy értékes, azt mindentől függetlenül kiadjuk, és igyekszünk nagyon szép kiállítású - tehát ezek kemény kötésű könyvek, cérnafűzés, jó papíron - igyekszünk a legjobb fordítókkal, legjobb illusztrátorokkal dolgozni.

E. L.: - Azért e mögött mégis kell, hogy legyen valamiféle elképzelés, hiszen olyan könyveket is kiadtok, amelyek azt hiszem már több kiadást is megértek Magyarországon, gondolok pl. talán éppen a Mahábháratára, a Rámájanára, tehát olyan műveket is, amelyek hozzáférhetőek Magyarországon. Vezet valami olyasmi, hogy Magyarországon egy teljes Keleti Könyvtárat kiadni, létrehozni, a neveddel fémjelezni?

T. G.: - Hát van egy ilyen titkos álmom, nem is tagadom, egyébként a Rámájanára vonatkozólag, ez évekig állt egy másik kiadónál, ez így kompletten még soha nem jelent meg.

E. L.: - Ennek a birodalomnak, hadd nevezzem így, ami Mátyásföldön a lakóhelyed, s hát a munkahelyed is, a legnagyobb része könyvtár.

T. G.: - én a könyveket anyagi lehetőségeimhez mérten - ez az egyetlen luxus az életemben - mindig gyűjtöttem. Volt nálunk néhány évig több kínai kolléga is, gyógyszerészek, hagyományos orvoslással foglalkozó kínai orvosok, pl. Kelet-Európában teljesen egyedülálló, kétezer kötetes keleti gyógynövény könyvtárunk van, aminek a kínai anyaga a legerősebb, de a legkülönbözőbb Európán kívüli kultúrákból megvannak a legfontosabb művek. A kiadásnál egyébként ez egy fantasztikus dolog, hogy hatalmas referencia-anyag támogatja a kiadói munkát - amikor az ember keres műveket, szótárakat, illusztrációkat, mindig van hová nyúlni.

E. L.: - Ha most egy 18-19 éves fiatalember, akár ennek a beszélgetésnek a hallatán úgy döntene, hogy ő is nekiindul a Keletnek, gondolatban milyen útravalót adnál neki?

T. G.: - Hát én úgy érzem, hogy a Kelet már itt van, idejött, nem kell már utána menni, mint az én fiatal koromban. és hát nagyon remélem, hogy egy csöppet én is hozzá tudok ehhez járulni.