Terebess szórólapok
« szórólapok listája

 

TIBETI MENNYKŐ-JOGAR ÉS CSENGŐ

 

A mennykő-jogar (szanszkrit: vadzsra, tibeti: dordzse) és a csengő a tibeti buddhizmus alapvető szimbólumai és szertartási eszközei. Általában párban készítik és gyakran közös tokban helyezik el őket, használatuk és jelképes értelmük is összekapcsolódik.

A VIII. század során Indiából kerültek Tibetbe, s váltak a lámaizmus jellegzetes kellékeivé. A legenda szerint a vadzsra meteorit-vasbál készült valaha. Származására utal tibeti nyelvű elnevezése, amelynek magyar nyelvű fordítása: mennyei vas, azaz mennykő.

Ma többnyire bronzból, rézből, kivételes esetben ezüstből vagy aranyból öntik ki. Középső része a kínai jin és jang jelet idéző golyódísz, amely a világ kettősségét, s kettősségében való oszthatatlanságát, összhangját jelképezi. A golyó mellett közvetlenül két karika látható: az abszolút és relatív igazság szimbólumai, az azokból nyíló nyolc szirmú lótusz az egyes világkorszakok szellemi kezdeményezőire, a Nyolc Bódhiszattvára utal. A lótuszhoz egy-egy makara (vízi szörny, talán krokodil) kapcsolódik, amelynek szájából indulnak a vadzsra ágai, sugarai. Az ágak, sugarak száma általában öt, emlékeztetve a buddhizmusban ismert ötösségre (öt elem, öt érzékszerv, stb.). A golyó másik oldalán mindez szimmetrikusan ismétlődik. A mennykő-jogar önmagában a szilárdság, a keménység, az állandóság és az egység megtestesítője, csengővel párba állítva a férfipólus szimbóluma.

A csengő a női pólus (tibeti nevén drilbu), a bölcsesség, az anyaság kifejezője: Két részből áll: az állandó öntőformával készített fogóból és a viaszveszejtéses vagy homoköntéses eljárással egyedileg kialakított szoknyából. A szoknya felső részét általában lótusz-szirmokba rejtett tibeti írásos szótagok fonják körül, a szoknya kupolájának belső oldalát ugyancsak lótusz díszíti.

A mennykő-jogart és a csengőt a tibeti szerzetes a szertartásokon minden nap használja. Jobb kezébe veszi a vadzsrát, balba a csengőt, amelyet lassan mozgat, a férfi és a női pólus egyesülésére utalva. Egyiket sem fogja meg egész tenyerével, kisujjai pedig mindig fenyegetően felállnak. A csengő hangja az imák kíséretéül szolgál. Az ún. „kettes csengetésnél” a csengőt minden második verssor végén egyszer, a „négyes csengetésnél” minden negyedik verssor után egyszer, a „hatos csengetésnél” minden hatodik verssor után egyszer szólaltatják meg, a „beszédcsengetésnél” gyakrabban, minden páratlan szótagnál vagy minden második páratlan szótagnál csengetnek, a „csobogó csengetés” idején pedig állandóan cseng a csengő.