Terebess szórólapok
« szórólapok listája

 

SZKARABEUSZ

A fáraók szent amulettje

 

Amikor 1924. november 11-én – világszenzációként – a tudósok felbontották Tutanhamon, egyiptomi fáraó múmiájának gyolcstekercseit, s a múmián elsőként egy csodálatosan szép arany melldíszt fedeztek fel. A melldísz közepén féldrágakövek és üvegpaszta berakások között sárgás fényben ragyogó, kalcedon szkarabeuszt pillantottak meg, a fiatal uralkodó szent amulettjét, a feltámadás jelképét.

Az egyiptomi fáraók mindig nagy becsben tartották amulettjüket, pedig a szent szkarabeusz, amelynek mását testükön viselték – életükben és haláluk után is –, valójában nem más, mint egy ganajtúró – vagy valamivel szebben – egy galacsinhajtó bogár. Ez az állat Közép- és Dél-Európában továbbá Afrika és Közép-Ázsia homokos síkságain él, s táplálékát, melyről mindig a hím gondoskodik, a trágyadombokról szerzi be. A hím az ürülékből golyót formál, majd szinte fejreállva, középső és hátsó lábaival görgetve azt, hátrafele indul el. A trágyahalomtól bizonyos távolságra megáll és több deciméter mély alagutat ás. Közben párja felkuporodik a golyóra és azzal együtt ugrik le az alagútba. A hím követi és együtt fogyasztják el várva várt lakomájukat. Az ivadékokról való gondoskodás a nőstény feladata. Ő is galacsinokat formál a trágyából, elgurítja őket a megfelelőnek tartott helyre, majd egy-egy petét tojik beléjük. Óvatosan kiássa alóluk a homokos talajt, mire a galacsinok belepottyannak a földbe. A petéből néhány hét múlva kibújó lárvák dugig töltött éléskamrában találják magukat, így továbbélésük biztosított. A galacsinhajtók általában 2,5-3 cm hosszúak, de Indiában élnek 7-8 centis példányok is, amelyek petegombócaikat agyagos földbe hengergetik, s ettől azok akkorává válnak, mint egy-egy régi ágyúgolyó. A trágyából való titokzatos kikelésük miatt az egyiptomiak szent állatként, az őslétezés megtestesítőjeként, az örök újjászületés szimbólumaként tisztelték a szkarabeuszt. A Napisten (Khepera) egyik megjelenési formájának tartották, mivel a nap legforróbb időszakában jelenik meg, a galacsinjait keletről nyugatra görgeti. Nevének hieroglif jegye valamivé válni, születés jelentésű, s a felkelő napot ábrázolta.

Az egyiptomi halottkultuszban is igen nagy szerepe volt, a temetkezési szokások egy része is visszavezethető életmódjának megfigyelésére: bebábozódott alakját követték a múmiák gyolcstekercsei, földalatti járatait másolták a régi masztaba-sírok sikátorai. A múmiák pólyarétegei közé ú.n. „szívszkarabeuszt” helyeztek el: 5-10 cm nagyságú, kőből faragott szkarabeuszt, amelyre feliratokat véstek a Halottak Könyvéből. Egyiptomi felfogás szerint a szív az élet fenntartója, a szkarabeusz a feltámadás, a lét kifejezője – így találkozott a két jelkép, s vált a szkarabeusz a szív helyettesítőjévé, de egyszersmind oltalmazó amuletté is. Amulettként feladata volt mágikus hatalmával megóvni a halottat attól, hogy szíve – mely valaha tetteit vezérelte – kedvezőtlen vallomást tegyen a túlvilági bírák előtt.

De nemcsak a halottak, az élők számára is fontos volt, hogy a szkarabeuszt testükön hordozzák. Hittek abban, hogy varázsereje megvédi őket a bajtól, betegségtől, a rossz szellemektől. Ugyanakkor szerencsét, boldogságot, jólétet hoz számukra rendszeres viselése. Így kétezer éven át – s nemcsak Egyiptomban, de a Közel-Keleten általában – mindenféle anyagból (a leggyakrabban drágakövekből, jáspisból, karneolból, fajanszból, zöld kőből) különböző nagyságban készítették el. Később vallásos jelentősége háttérbe szorult, hosszában átfúrva, pusztán ékszerként hordták, karkötők, nyakláncok, fülbevalók díszítésére alkalmazták. Sima talpát, szárnyfedőit gyakran bemélyített rajzokkal látták el, melyeknek a tulajdonos titkos értelmet tulajdonított, olykor neveket, szerencsekívánatokat, varázsszavakat véstek bele. Az egyiptomi Középbirodalom korától pecsétként is használták. Mivel a szkarabeusz az örökkévalóság jelképe is, a szerelmesek is boldogan viselték – s talán viselnék ma is – gyűrűbe foglalva. Ahogy egy ó-egyiptomi vers hirdeti:

„Kis pecsétgyűrűje csillan az ujján,

lótuszvirága leng a kezében.

Megcsókolom őt mindenki előtt,

ország-világ hadd tudja szerelmem.”


Molnár Imre fordítása