Terebess szórólapok
« szórólapok listája

A KÍNAI IRÁNYTŰ

Az iránytű a „négy nagy kínai találmány” egyike, a papír, a selyem és a porcelán mellett. A feljegyzések szerint a kínaiak már az i.e. 3. században, a Hadakozó Fejedelemségek idején rájöttek arra, hogy a föld mágneses ereje roppant egyszerűen felhasználható az irány meghatározásához. Erre égető szükségük volt, de nem elsősorban a közlekedés miatt. A hagyomány szerint az uralkodónak mindig arccal délnek fordulva kellett ülnie trónusán és kormányoznia birodalmát.

Az iránytű legelső változatát sze-nannak, azaz „dél kormányzójának” nevezték el. Az i.e. 3. században élt bölcselő, Han Fej-ce írja., művében: „Amikor a sze-nan kanala rábillen a földre, a nyele éppen délre mutat.” Ilyen és ehhez hasonló leírások, valamint régészeti leletek segítségével egy kínai szakértő csoportnak sikerült rekonstruálnia ezt a szerkezetet. A szerkezet irányjelző része, amely kanálra (suo) hasonlított, természetes mágnes tartalmú ércből készült, amelyet a jódéhoz hasonlóan csi­szoltak. Ezt a kanalat pedig bronzból vagy bármilyen más, nem mágneses fémből készült ún. „föld-tányérra” (ti-pan) helyezték. A „föld-tányér” négy szélét a 28 hsziunak, vagyis a konstellációknak megfelelő szakaszokra osztották. A belső részeit további beosztásokkal látták el, a naptári ciklusok megadására használt ciklusjelekkel és a jóslásból ismert 8 diagrammal, kínai nevén pa kuával. A „föld-tányér” középső részén található köralakú részt, amelyre a „kanalat” helyezték, kiemelték az alapból és 24 fokos beosztással látták el. Az iránytű eme korai formájával még nem navigáltak. Ám a középen található köralakú részt és a kanalat elenyésző módosítással, lo pan néven még a mai napig használják a halászhajókon és a dzsunkákon.

A Szung-dinasztia idején (960–1279) terjedt el az iránytű ma is ismert elnevezése a „délre mutató tű”' (cse-nan-csen). Az iránytű egy érdekes Szung-kori változata egy speciálisan elkészített vékony mágneses fémlemez, amelyet hal alakúra vágtak ki és a víz felszínén lebegve jelezte a déli irányt. Egy másik nem kevésbé meglepő változata a „délre mutató harci szekér” (cse-nan csap-csö).

Ezen a két kerekű harci szekeret modellező szerkezeten az ernyőn álló forgatható figura mutatja nyújtott karjával a déli irányt.

A történelem során az iránytű számos formában létezett még. Noha egészen eltérő, olykor meghökkentő alakja is lehetett, de működési alapelveiben megegyezett az ókorban kidolgozott alaptípuséval. Formagazdagsága és kivitelezése a kínai művészet kimeríthetetlenül gazdag fantáziájáról és a mesteremberek elképesztő pontosságáról árulkodik.