Eszes
Máté
EGY NÉPBOLDOGÍTÓ DIKTÁTOR
Az újkori történelemben példa nélküli jelenség, hogy egy államszervezetét, társadalmát,
gazdaságát tekintve középkorias birodalomból másfél évtized alatt parlamentárisan
kormányzott, demokratikus ország váljon. A modern Török Köztársaság megteremtése
az Oszmán Birodalom romjain egyetlen ember műve volt. Róla, Musztafa Kemalról
szól Kerekesházy József könyve, az Atatürk, amelyet a Terebess Kiadó publikált
a Török Köztársaság Nagykövetségének támogatásával.
Kemal sorsa, akár népéé, bővelkedik fordulatokban. Volt szultánhű alattvaló,
majd a hatalom ellen lázadó, volt forradalmár, győztes hadvezér és teljhatalmú
diktátor. A kemali diktatúra természete azonban alapjaiban különbözik az újkori
diktatúrákétól: ő azért vette kézbe a kizárólagos hatalmat, hogy megteremtse
a parlamentárisan kormányzott, demokratikus Törökországot.
Az anatóliai parasztfiú már a szultán hadseregének kadétiskolásaként is kitűnt
társai közül jellemszilárdságával és éles eszével. Fiatal tisztként az ifjú
reformerek egyik vezéregyénisége, 1909-ben a Konstantinápoly elleni felkelést
vezető Mahmud Sefket vezérkari főnöke volt, majd 1912-től 1913-ig ugyanezt a
posztot töltötte be a Dardanellák hadseregnél. 1915-ben hadosztályparancsnok
lesz, és elévülhetetlen érdemeket szerez a főváros ellen törő egyesített antanthajóhad
feltartóztatásában és gallipoli partraszállásuk megakadályozásában. Később harcol
a Kaukázusban és Szíriában. Anatóliában 1919 nyarán megszervezi a nemzeti ellenállást
az antant támadásával szemben. 1922-ben döntő vereséget mér a Kis Ázsiában előnyomuló
görög hadseregre. A győzelemért kiérdemli a hálás nemzettől a Gházi (Győző)
előnevet. Az angorai nemzetgyűlés 1922 márciusában elnökének választotta, 1923
októberében pedig ő lesz a megalakuló török köztársaság első elnöke.
Gházi Musztafa Kemal az új alkotmány adta kivételes hatalmát gyökeres állami
és vallási reformok keresztülvitelére használta fel. Tizenkét békeesztendő alatt
a szultánok iszlám jogra alapozott rendszeréből modern, egységes, erős középhatalmat
szervezett, amely 15 millió lakost juttatott emberhez méltó sorshoz. Parasztokból,
szolgákból polgárt csinált; az élvezet tárgyává alacsonyított nőkből egyenrangú
asszonyokat, lányokat, szabad embereket; talpnyalókból közhivatalnokokat; az
utánzáson alapuló szerájkultúrából nemzeti kultúrát varázsolt. Színrelépésekor
a törökség 90 százaléka írástudatlan volt. Ő nemzeti programot indított az iskoláztatásra,
az analfabétizmus felszámolására. Az egykori poros kisvárosból, Ankarából európai
rangú közigazgatási és oktatási központot épített, ahol hivatalában - mivel
ő sohasem utazott külföldre - a kor neves államférfiai, királyok, sahok, miniszterelnökök
adták egymásnak a kilincset.
Számára a polgárosodás nem volt üres szólam, a lendületes gazdasági fellendülés
eredményeire alapozva tehetős iparos és kereskedőréteg kialakításán munkálkodott.
Nem volt a külföldi tőke ellensége, de mint mindenben, ezen a téren is előfeltételnek
tartotta az egyenlőséget és a köz javát. Jól példázzák törekvéseit a hazai ipar
erősítésére tett intézkedései; a vasútépítésből kiszorította az idegen tőkét,
és saját tőkével helyettesítette; visszavásárolta a külföldi kézbe került bányászati
koncessziókat; az alacsony vámtarifák helyett új vámrendszer életbeléptetésével
növelte a hazai termékek versenyképességét az olcsó külföldi árukkal szemben.
Célja valójában nem a „nyugatosodás", hanem a „civilizálódás" volt, mégpedig
úgy, hogy nemzete mindeközben megtartsa sajátosságait, karakterét. Méltán övezi
hírét, nevét máig hódolat, hiszen végsősoron Atatürk („a Törökök Atyja") életművének
köszönhető Törökország 1952 óta folyamatos NATO- tagsága és 1999 decembere óta
fennálló európai uniós tagjelöltsége, azaz megkérdőjelezhetetlen jelenléte a
korszerű világ politikai és gazdasági térképén.
(Napi Gazdaság, XI évfolyam, 28. szám, 2001. február 2, 24 oldal)
A Terebess Kiadó jóvoltából egy 1943-as kiadású könyvet fedezhet fel újra az olvasóközönség. A történelmünkből olyannyira ismert és rettegett török birodalmat is elérte a 19. században a hanyatlás. Szinte sorsszerűen ekkor lépett „színre” Kemal Atatürk (1881-1938), az új Török Köztársaság megteremtője, akinek személye nem nélkülözte sem a kritikákat, sem a dicsőítést. Kerekesházy József is őt állítja reflektorfénybe színes, ám tárgyilagos írásban. Ahhoz, hogy Atatürk az 1918-ban mélypontján lévő országot felemelje, machiavellista módszerekre volt szüksége. A kötet végigkíséri útját a kezdetektől haláláig, bemutatva, hogyan csinált polgárt a parasztokból és a proletárokból, hogyan tette egyenrangúvá az asszonyokat, hogyan szabadított ki egy országot a feudális elmaradottságból. A szerző a dokumentumszerű leíráson túl számos reflexióval is kiegészíti mondandóját, és elismerően nyilatkozik az államférfi tetteiről. Kemal Atatürkön, a török nép felemelőjén kívül a korabeli belpolitikai voszonyokba is belepillantást nyerhetünk. Jelen idejű megfogalmazásainak köszönhetően állandó izgalomban tartja olvasóit, hisz ezzel a be nem fejezettség, a még megváltoztathatóság érzetét kelti. Törökország a szemünk láttára kel új életre, annál is inkább, mert a végén Özgen Acar folyóirat-szerkesztő egy 1999-ig eljutó zárófejezettel is kiegészítette az életrajzi monográfiát. A kötet oldalain azok is könnyen eligazodhatnak, akik esetleg nincsenek annyira otthon a török történelemben, mivel Kerekesházy minden részletre kiterjedően, és kronológiai sorrendben, elérhetően írja le az eseményeket. A mellékletben archív dokumentumok és képanyag is helyett kapott. A népszerű stílusos biográfia – nagyobb történelmi és életrajzi gyűjteményekben helyezhető el.
(Új Könyvek 2001/8. szám, 139. oldal)
