Eszes Máté
EGY NÉPBOLDOGÍTÓ DIKTÁTOR


Az újkori történelemben példa nélküli jelenség, hogy egy államszervezetét, társadalmát, gazdaságát tekintve középkorias birodalomból másfél évtized alatt parlamentárisan kormányzott, demokratikus ország váljon. A modern Török Köztársaság megteremtése az Oszmán Birodalom romjain egyetlen ember műve volt. Róla, Musztafa Kemalról szól Kerekesházy József könyve, az Atatürk, amelyet a Terebess Kiadó publikált a Török Köztársaság Nagykövetségének támogatásával.

Kemal sorsa, akár népéé, bővelkedik fordulatokban. Volt szultánhű alattvaló, majd a hatalom ellen lázadó, volt forradalmár, győztes hadvezér és teljhatalmú diktátor. A kemali diktatúra természete azonban alapjaiban különbözik az újkori diktatúrákétól: ő azért vette kézbe a kizárólagos hatalmat, hogy megteremtse a parlamentárisan kormányzott, demokratikus Törökországot.

Az anatóliai parasztfiú már a szultán hadseregének kadétiskolásaként is kitűnt társai közül jellemszilárdságával és éles eszével. Fiatal tisztként az ifjú reformerek egyik vezéregyénisége, 1909-ben a Konstantinápoly elleni felkelést vezető Mahmud Sefket vezérkari főnöke volt, majd 1912-től 1913-ig ugyanezt a posztot töltötte be a Dardanellák hadseregnél. 1915-ben hadosztályparancsnok lesz, és elévülhetetlen érdemeket szerez a főváros ellen törő egyesített antanthajóhad feltartóztatásában és gallipoli partraszállásuk megakadályozásában. Később harcol a Kaukázusban és Szíriában. Anatóliában 1919 nyarán megszervezi a nemzeti ellenállást az antant támadásával szemben. 1922-ben döntő vereséget mér a Kis Ázsiában előnyomuló görög hadseregre. A győzelemért kiérdemli a hálás nemzettől a Gházi (Győző) előnevet. Az angorai nemzetgyűlés 1922 márciusában elnökének választotta, 1923 októberében pedig ő lesz a megalakuló török köztársaság első elnöke.

Gházi Musztafa Kemal az új alkotmány adta kivételes hatalmát gyökeres állami és vallási reformok keresztülvitelére használta fel. Tizenkét békeesztendő alatt a szultánok iszlám jogra alapozott rendszeréből modern, egységes, erős középhatalmat szervezett, amely 15 millió lakost juttatott emberhez méltó sorshoz. Parasztokból, szolgákból polgárt csinált; az élvezet tárgyává alacsonyított nőkből egyenrangú asszonyokat, lányokat, szabad embereket; talpnyalókból közhivatalnokokat; az utánzáson alapuló szerájkultúrából nemzeti kultúrát varázsolt. Színrelépésekor a törökség 90 százaléka írástudatlan volt. Ő nemzeti programot indított az iskoláztatásra, az analfabétizmus felszámolására. Az egykori poros kisvárosból, Ankarából európai rangú közigazgatási és oktatási központot épített, ahol hivatalában - mivel ő sohasem utazott külföldre - a kor neves államférfiai, királyok, sahok, miniszterelnökök adták egymásnak a kilincset.

Számára a polgárosodás nem volt üres szólam, a lendületes gazdasági fellendülés eredményeire alapozva tehetős iparos és kereskedőréteg kialakításán munkálkodott. Nem volt a külföldi tőke ellensége, de mint mindenben, ezen a téren is előfeltételnek tartotta az egyenlőséget és a köz javát. Jól példázzák törekvéseit a hazai ipar erősítésére tett intézkedései; a vasútépítésből kiszorította az idegen tőkét, és saját tőkével helyettesítette; visszavásárolta a külföldi kézbe került bányászati koncessziókat; az alacsony vámtarifák helyett új vámrendszer életbeléptetésével növelte a hazai termékek versenyképességét az olcsó külföldi árukkal szemben.

Célja valójában nem a „nyugatosodás", hanem a „civilizálódás" volt, mégpedig úgy, hogy nemzete mindeközben megtartsa sajátosságait, karakterét. Méltán övezi hírét, nevét máig hódolat, hiszen végsősoron Atatürk („a Törökök Atyja") életművének köszönhető Törökország 1952 óta folyamatos NATO- tagsága és 1999 decembere óta fennálló európai uniós tagjelöltsége, azaz megkérdőjelezhetetlen jelenléte a korszerű világ politikai és gazdasági térképén.

(Napi Gazdaság, XI évfolyam, 28. szám, 2001. február 2, 24 oldal)

 

A Terebess Kiadó jóvoltából egy 1943-as kiadású könyvet fedezhet fel újra az olvasóközönség. A történelmünkből olyannyira ismert és rettegett török birodalmat is elérte a 19. században a hanyatlás. Szinte sorsszerűen ekkor lépett „színre” Kemal Atatürk (1881-1938), az új Török Köztársaság megteremtője, akinek személye nem nélkülözte sem a kritikákat, sem a dicsőítést. Kerekesházy József is őt állítja reflektorfénybe színes, ám tárgyilagos írásban. Ahhoz, hogy Atatürk az 1918-ban mélypontján lévő országot felemelje, machiavellista módszerekre volt szüksége. A kötet végigkíséri útját a kezdetektől haláláig, bemutatva, hogyan csinált polgárt a parasztokból és a proletárokból, hogyan tette egyenrangúvá az asszonyokat, hogyan szabadított ki egy országot a feudális elmaradottságból. A szerző a dokumentumszerű leíráson túl számos reflexióval is kiegészíti mondandóját, és elismerően nyilatkozik az államférfi tetteiről. Kemal Atatürkön, a török nép felemelőjén kívül a korabeli belpolitikai voszonyokba is belepillantást nyerhetünk. Jelen idejű megfogalmazásainak köszönhetően állandó izgalomban tartja olvasóit, hisz ezzel a be nem fejezettség, a még megváltoztathatóság érzetét kelti. Törökország a szemünk láttára kel új életre, annál is inkább, mert a végén Özgen Acar folyóirat-szerkesztő egy 1999-ig eljutó zárófejezettel is kiegészítette az életrajzi monográfiát. A kötet oldalain azok is könnyen eligazodhatnak, akik esetleg nincsenek annyira otthon a török történelemben, mivel Kerekesházy minden részletre kiterjedően, és kronológiai sorrendben, elérhetően írja le az eseményeket. A mellékletben archív dokumentumok és képanyag is helyett kapott. A népszerű stílusos biográfia – nagyobb történelmi és életrajzi gyűjteményekben helyezhető el.

(Új Könyvek 2001/8. szám, 139. oldal)