Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dr. Celler Tibor
Zuluföld uralkodói

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A zuluk oroszlánja

A zuluk túlnyomó többsége ma a Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Zuluföldön (KwaZulu) és Natalban él. Létszámuk kb. 5 millió. A zulu nép kiemelten fontos szerepet játszott Dél-Afrika történelmében.
Az antropológiai leletek alapján Dél-Afrika térsége már a kőkorszakban is lakott volt, de közvetlen, hiteles adatokat a történelem csak az első európaiak partraszállása óta ismer. Az első erre vetődő európai tengerész 1488-ban a portugál Bartolomeo Díaz volt, aki a Jóreménység fokát fedezte fel. Abban az időben ennek a területnek az őslakosságát a kis termetű, mongoloid szemformájú koiszan népek (a gyűjtögető-vadászó busmanok és a félnomád pásztornép, a hottentották) alkották. Dél-Afrika többi lakója bevándorolt, így az ország legjelentősebb népcsoportját alkotó délbantu népek is, akik az őslakosoknál jóval magasabb kultúrfokon álltak (zulu, xhosa, venda, pondo, szoto, szvázi stb.) A bantu törzsek a 10.-től a 16. századig a Zambézin át előrenyomulva az őslakosokat kiszorították Dél-Afrika keleti részeiről (a bantu népek vándorlása túlnépesedés miatt már Kr. e. 500 körül megindult a kameruni hegyvidékből, majd ezer évvel később a Zaire folyó völgyében történt hatalmas túlnépesedés és ezt követő migrációs hullám előbb kelet felé, az Indiai-óceán irányába, majd innen délre tartva).
Az európaiak Dél-Afrikában 1652-ben, a Holland Kelet-indiai Társaság megbízásából 1652-ben Fokváros néven alapították az első állandó települést. A telepesek kezdetben hollandok voltak, majd a későbbiekben németek és francia hugenották társultak hozzájuk nagyobb számban, akiket később együttesen búroknak neveztek (a holland boer = paraszt szóból).
1776-ban a búrok először kerültek összetűzésbe bantu népekkel, elsőként a Fokföld keleti részén élő xhosákkal, majd később az északabbra élő zulukkal is.
Nagy-Britannia 1795-ben elfoglalta, majd 1806-ban végleg megszállta Fokföldet, az anyaországot, Hollandiát ugyanis ez idő tájt a napóleoni Franciaország bekebelezte. A britek 1818-tól véres háborúkkal, megvesztegetéssel, a törzsek egymás közötti viszályát szítva és ezt kihasználva sorra foglalták el a különböző törzsek területeit, egészen a zulu állam határáig. Ezt a terjeszkedést látva a zuluk vezetője, Senzangakhoma legfőbb törzsfőnök (ur. 1781-1816) már a 18. század végén ideiglenes törzsszövetségekbe egyesítette a zulu népet, hogy így, egységes fellépéssel sikeresen ellen tudjanak állni a rabszolgavadászok és a fehér telepesek támadásainak.
Közben az angol megszállással és az új hatalomtartók intézkedéseivel (pl. a rabszolgaság intézményének eltörlésével) elégedetlen búr telepesek elhagyták Fokföldet, és északabbra vonultak, majd az Oranje folyó vidékén és Natalban telepedtek le, s itt összetűzésbe kerültek a zulukkal.
Senzangakhoma utóda, a legendás hírű Shaka király (1787-1826) hierarchikus szerveződésű katonai monarchiát hozott létre. Shaka parancsnoksága alatt csaknem 100 nguni törzs állott. Ezzel a reguláris hadsereget megközelítő katonai szervezettséggel és erővel az összes szomszédos népet legyőzte, sőt több alkalommal még a brit csapatokat is megfutamította. Shaka uralkodása alatt egész Natal, Kelet-Transvaal, Szváziföld és Kelet-Fokföld zulu fennhatóság alá tartozott, sőt seregei északra már a Tanganyika-tó partját is elérték. Shaka hihetetlen brutalitással számolt le ellenségeivel, uralmát erőszak, véres csaták és félelem jellemezték. Erre utal a király egy feljegyzett kijelentése is: "Figyelem az embereket, és azt látom, hogy ők rettegnek tőlem"
Shaka királyt a zulu nép mindezek ellenére minden idők legnagyobb katonai legendájának tartja, nemzetépítőnek, karizmatikus vezetőnek és a zulu nemzet megalapítójának. És való igaz: amit ő mintegy kétszáz éve vérrel és erőszakkal összekovácsolt, az máig maradandó "alkotás"-nak bizonyult. A zulu nép túlélte a búrok, majd az angolok támadásait, a politikai és gazdasági izoláció korszakát, az embertelen apartheid rendszer visszásságait, és jelenleg is ők Dél-Afrika legnagyobb és legjelentősebb népe. Ha megkérdezik őket, hogy honnan a népnek ez a hihetetlen ereje, kitartása és bátorsága, a válasz az, hogy "mert mi Shaka király népe vagyunk!"
Senzangakhoma király eredetileg nem a legidősebb fiát, Shakát jelölte utódjául, mert annak anyja, Nandi, nem számított megfelelő rangú feleségnek. A későbbiekben a király Nandit és gyermekét is száműzte a zuluk földjéről, a szomszédos Mthethwa törzsszövetség vezetőjénél, Dingiswayonál találtak menedéket. A leendő uralkodó így meglehetős szegénységben, egyszerű pásztorként, mindenféle kiváltság nélkül nőtt fel: 190 cm magas, hihetetlen testi erejű és akaratú, állhatatos férfi lett belőle, aki apja halálát követően habozás nélkül indult maroknyi követőjével visszavenni jogos örökségét az addigra már királlyá kikiáltott féltestvérétől, Sigujanától.
Ügyes taktikájának és személyes bátorságának köszönhetően hamarosan győzött a túlerővel szemben, öccsét megölte (miközben az a patakban fürdött), és ő lett a zuluk királya. Nagyratörő terveit sikerrel megvalósítva hamarosan 40 ezer fős szervezett hadsereg felett rendelkezhetett, amellyel nagyobb területet hódított meg, mint a mai Olaszország. Minden 40 év alatti férfit hadba fogott, 15 erődítményben táboroztak az ország különböző pontjain. Megkülönböztetésül minden regimentnek más fejdísze és pajzsa volt. A katonák tőrökkel, nyilakkal és lándzsákkal voltak felfegyverezve, és naponta edzettek. A király megtiltotta a szandál viselését, mert a harcosok mezítláb gyorsabban tudtak futni. Megnősülni csak a legidősebb katonáknak volt szabad. Shaka király úgyszintén sohasem nősült meg, hogy elkerülje, hogy valamelyik utódja időnap előtt a hatalmára törjön (!). További hódító terveinek féltestvérei, Dingaan és Mhlangana vetettek véget, akik orvul megölték.
Dingaan király (ur. 1826-1840), akiben nem volt meg Shaka dinamizmusa, nem tudta megtartani a meghódított területeket. Igaz, hogy seregeit a búrok, brit segítséggel, csak 1838-ban tudták legyőzni a Véres folyó (addig Ncome volt a neve, de a 3000 zulu áldozatot követelő csata óta csak így emlegetik) melletti csatában. A zulu nép eme tragédiája után a zulu állam már csak Észak-Natal területére korlátozódott, és a zulu nemzet is kettéoszlott. A Dingaan vezetésével elégedetlen 17 ezer harcos és családjuk a király féltestvére, Mpande vezetésével a búrok által létrehozott Natal Köztársaságba vonultak, majd három év múltán kellően felkészülve a harcra, visszatértek, és legyőzték Dinggan seregét. A király Szváziföld királyához, I. Sobhuzához menekült (a szvázik szintén a nguni népből származnak), de ő a vesztest hamarosan megölette, hogy utódját ne haragítsa magára. Dingaan egyetlen fia 16 évvel később egy csatában esett el, Mpande hat fiával együtt.
Dingaan király megölése után a búr kormányzó Mpandét (ur. 1840-1872) nevezte ki a zuluk királyává mint Natal vazallusát. Ez az alárendelt szerep nem tartott sokáig, mert a búrok köztársaságát az angolok már 1843-ban annektálták. A legtöbb búr erre továbbvándorolt a Vaal folyón túli területre, Transvaalba, s ott négy új köztársaságot hoztak létre, s ezek egyesülésével jött létre 1852-53-ban a Dél-afrikai Köztársaság. Ezt az angolok - az időközben felfedezett gyémánt- és aranyvagyon megszerzése érdekében - az 1899-től 1902-ig tartó búr-angol háború során elfoglalták, majd gyarmatukká tették.
Visszatérve Mpande királyhoz: ha nehézségek árán is, de uralkodása alatt a zuluknak sikerült megőrizniük függetlenségüket. Mpande fia, Cetshwayo király (ur. 1872-1884) még egyszer megkísérelte, hogy valamennyi zulu törzset egyesítsen a telepesek, illetve a brit katonaság elűzése érdekében, de ez a törekvése a belső széthúzás miatt kudarcot vallott, mire az angolok 1879-ben hadjáratot indítottak ellene. Ennek során az összes zulu törzset leigázták, a királyi székhelyet, Ulundit felégették (a matuzsálem korú, 59 éve özvegy Mkapi királyné, Senzangakhona király első felesége ennek hírére öngyilkos lett, de a királyi család egyéb tagjai is áldozatul estek, még a király csecsemőkorú gyermekének sem kegyelmeztek), és feloszlatták a zulu hadsereget, majd 1887-ben hivatalosan is annektálták az országot. Az utolsó szervezett zulu lázadás, a híres "bambata-felkelés" 1906-ban volt a fehér elnyomók ellen.
Cetshwayo király nagyon intelligens ember és népe körében közkedvelt uralkodó volt. A vesztes háború után a britek a királyt elfogták, és Fokvárosban bebörtönözték. Négy évre rá a király visszatérhetett népéhez, de hamarosan meghalt. Utóda 16 éves fia, Dinizulu (ur. 1884-1913) lett, akit az angolok két év múlva árulással, felkelés szításával vádoltak meg, és Szent Ilona szigetére, az Afrika nyugati partjainál elterülő brit gyarmatukra deportálták. Innen csak tíz év múlva térhetett vissza népéhez, de addigra Zuluföld már brit protektorátus volt, 13 megyére osztva. A későbbiekben (1902-1904) a britek a nép egy részét az általuk kijelölt táborokba kényszerítették, így az addigi harcosok többsége éhbérért dolgozó munkás lett.
(Érdekességként említeném meg, hogy Dinizulu király nővére, Kusabhede Soneni hercegnő 1965-ben, túl a 100. életévén hunyt el Eshowe kórházában, Dinzulu felesége, Oka Hlabane királyné pedig rá egy évre, szintén túl a százon hunyt el.)
Dinizulu utóda, Solomon Nkayishana Maphumuzana király (1897-1933) apja Szent Ilona szigetén való tartózkodása alatt született. Öccse, Arthur Edward Mshiyeni Zulu herceg (1897-1953) bátyja korai halála után 1933-tól 1948-ig, unokaöccse nagykorúságáig Zuluföld régense volt. Dinizulu lánya, Constance Magogo Zulu hercegnő 1926-ban Matholénak, a Buthelezi törzs főnökének a felesége lett. Az ő fiuk a jelenlegi Dél-afrikai Köztársaságban jelenős szerepet játszó Mangosuthu Buthelezi herceg, akiről majd a későbbiekben részletesebben is említést teszek.
Cyprian Bhekuzulu Nyangayezizwe király (1924-1968), a mai király édesapja mindössze hétévesen lett a zuluk királya, a hatalmon levő rezsim által ignorálva és jóformán izolálva. Halála után két évvel, 1970-ben Zuluföldet bantusztán állammá (egyfajta bennszülött rezervátummá) nyilvánítják, ami, igaz, hogy felügyelet mellett, de mégis bizonyos fokú politikai és gazdasági önállóságot biztosított számukra a korábbi leplezetlen apartheid politikával szemben (ami 1948 óta hivatalosan is szerepelt az ország alkotmányában).
A dél-afrikai fehér kisebbség egyeduralma 1993. december 22-én ért véget, amikor a parlament demokratikus átmeneti alkotmányt fogadott el, s ennek alapján rá egy hónapra már fel is oszlatták ezeket az egyetlen nemzetközi tényező által el nem ismert, feketék lakta államokat. Utána egy kilenc tartományból álló szövetségi állam jött létre, ahol KwaZulu/Natal egy egységet alkot.
Az 1994-ben megtartott első szabad választásokon a lakosság több mint 70%-át alkotó, addig elnyomott feketék váltak az ország vezetőivé. Az ország elnöke Nelson Roilihlahla Mandela (1918), a korábban 26 éven át bebörtönzött Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetője lett, aki maga is Thembu királyi családjának a tagja.
A zuluk jelenlegi királya (Inggonyama = oroszlán), Goodwill ("Jóakarat") Zwelithini, 1948-ban Nongomában született Cyprian Bhekuzulu király és Jelangani Thomo Imelda királyné idősebb fiúgyermekeként (Goodwill királynak van még 6 nővére és egy kilenc évvel fiatalabb öccse). Ő Senzangakhoma király egyenesági leszármazottja. A Bhekuzulu College növendéke volt, ez máig is a törzsi vezetők gyermekeinek az elit oktatási intézménye. Leendő uralkodóként alapos képzést kapott a zulu történelemből, hagyományokból és kultúrából is.
Apja halálát követően nagybátyja, Israel Mcwayizeni KaSolomon herceg (1932-1999) volt a régens. Őt csak tanulmányainak befejeztével, 1971. december 7-én koronázták ünnepélyesen királlyá, és akkor foglalhatta el Shaka király trónusát.
A királyt nagy népszerűség övezi a nép részéről, ez a királyi tradíciókban, valamint Goodwill király közvetlen és barátságos jellemében gyökerezik.
Goodwill király a Kwazulu-Natal Királyság alkotmányos uralkodója, valamint egyúttal a több bennszülött uralkodó által létrehozott Ubukhosi (monarchikus törzsszövetség) vezetője is.
A király elkötelezett híve országa gazdasági fellendülésének, ezen belül is elsőként a modern szarvasmarhafarmok és az önfenntartó gazdasági közösségek létrehozását szorgalmazza. Szívén viseli az egészségügy modernizálását és a fiatalok felsőfokú képzésének kiterjesztését is.
Több tudományos kutatóközpont létrehozásában személyesen is közreműködött.
A király több külföldi és hazai egyetem díszdoktora, és két hazai felsőoktatási intézmény vezetésében is kulcsszerepet játszik.
Őfelségének vezérelve, hogy mindent meg kell tenni a szegénység, az éhezés, a betegségek és a munkanélküliség felszámolása, valamint az AIDS visszaszorítása érdekében.
A zulu király a legtöbb afrikai uralkodóval szoros kapcsolatot tart fenn, nagyon sokat utazik mint hazájában, mind külföldön.
Sokat tesz az ökoturizmus fejlődéséért is. Szeretné, ha minél több ember, hazai és külföldi turista, közelebbről is megismerhetné a hagyományos zulu kultúrát és a hagyományos zulu életmódot.
Ez utóbbi jegyében két ősi táncot is újraélesztett: az egyik az Umhlanga (nádtánc-) fesztivál. A végleges feledéstől megmentett tánc az erkölcsi nevelésre és az AIDS veszélyére (!) kívánja felhívni a figyelmet, az Ukweshwama (az első gyümölcs ünnepe) mottója pedig a hagyományok tisztelete és az emberek egyenjogúsága.
Régen a nádtánc a zulu lányok hagyományos termékenységi ünnepe volt, és közvetetten arra szolgált, hogy a király megfelelő felesége(ke)t választhasson magának. Goodwill király a feleségeit már egészen más kritériumok szerint választotta.
A zulu tradíciókkal összhangban nagy családja van: öt felesége és egyes források szerint 33 gyermeke.
Az első feleségét, a szváziföldi uralkodó Dlamini klánból származó Nongoma Sibongili Winifredet (1949) a király 21 évesen vette maga mellé, a második feleség, Buthle MaMathe (1951) viseli a királynéi rangot, Goodwill király harmadik felesége, Mantfomfi Dlamini hercegnő (1956), II. Sobhuza szvázi uralkodó lánya. A negyedik feleség Thandikela Jane Ndlovu a "Linduzulu királynője" hangzatos cím viselője, az ötödik feleséget, "Nyokeni királynőjé"-t, Nompumelelo Ma-Mchizát a király 1996-ban vette feleségül.
A király házasságai által is közelebb szerette volna hozni egymáshoz azokat a törzseket, illetve népeket, melyek lányait feleségül vette, vagyis ez a poligámia (a király hívő anglikán mivolta ellenére!) elsősorban a királyi ház erősítésére szolgál, és így politikailag legitimizált. A király mindegyik felesége külön-külön palotában él, többnyire Ulundi környékén. Egyes paloták vadászkastély külleműek és rendeltetésűek, mások vidéki kúriára hasonlítanak, verandával és garázsokkal.
Az "igazi" király palota a Nongomában található impozáns Enyokeni-palota, mely a hivatalos fogadások színhelye és a királyi adminisztráció központja is.
A király legidősebb gyereke, egyben örököse Lethukuthulu Zulu herceg (1970). A tavalyi év folyamán a királynak két lánya is férjhez ment: Nandi hercegnő (1977) a Thembu törzs legfelső főnöke helyettesének lett a felesége, Ntadoyesizwe hercegnő (1976) pedig a baHarusthe bagaMoilwa törzs főnökének.
Az esküvőket a környező uralkodóházak képviselői is megtisztelték, sőt a szuverén Lesotho királya, III. Letsie az ifjabbik hercegnő esküvőjén személyesen is megjelent, csakúgy, mint a volt elnök, Nelson Mandela is (vele Goodwill király már az apartheid rendszer bukása előtt is szoros kapcsolatot tartott fenn), aki a nyilvánosság előtt 1964-es bebörtönzése után először mutatkozott hagyományos törzsi öltözékben.
A király egyik fia, Misuzulu Zulu herceg (1974) ezekben az években Floridában üzleti tanulmányokból éppen posztgraduális képzésen vesz rész.
A király unokabátyja, Mangosuthu Buthelezi herceg (1928) az Inthaka-Szabadságpárt vezére (immár 28 éve), 18 éven át Kwazulu bantusztán főminisztere, majd 1994-ben, az apartheid rendszer bukása után szövetségi belügyminiszter lett. Egyébként sok zulu tagja ennek a pártnak, köztük a királyi ház néhány hercege is (közülük az egyik, az Inthaka párt egyik vezető politikusa, a 37 éves Mawzi Zulu herceg, KwaZulu kormányának népjóléti minisztere, 2003. január 21-én életét vesztette egy merénylet során).
Kezdettől fogva feszült viszony a király és unokabátyja között. Buthelezi herceg akkor már régen behatóan foglalkozott politikával, amikor Goodwill király trónra került (akinek a herceg eredetileg csak tradicionális szerepet és ceremoniális jogkört képzelt el), így bizonyos értelemben politikai riválisának is fogta fel a fiatal uralkodót. A király politikai mellőzésébe nehezen törődött bele, ezért a hetvenes évek végén saját pártot szeretett volna alapítani. A már akkor felelős állami pozícióban levő rokon a király szándékának nyilvánosságra kerülése után úgy zsarolta meg őt, hogy felére csökkentette az állami apanázst, s ezután a király visszalépett. Hasonló konfrontációra került sor 1994-ben is, amikor Goodwill király meg szerette volna hívni Mandela elnököt a legnagyobb zulu ünnepre, a Shaka-napra. Mivel Mandela a baloldali ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus Párt) vezetőjeként politikai ellenfele Buthelezinek, illetve az általa vezetett jobboldali, vidéki-konzervatív Inkatha-Szabadságpártnak, így Buthelezi mint pártvezér és mint szövetségi belügyminiszter is az ünnepség bojkottjára hívta fel a zulu népet. A király felvette a kesztyűt, és lemondta az egész ünnepséget, amire még sohasem akadt példa.