Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Tandori Dezső
A ZEN-LÓFOGADÁS
Terebess Kiadó, Budapest, 2001
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Élni=tűnni.
Élés
innen!!

"A GYAKORLATNAK"

ld. A magyaroknak,
a spártaiaknak,
a kruvszujarsz-mbongóiaknak/mtoto

(Mtoto egy híres mén, majd apamén volt (ma nagyapamén; leszármazottai ennyiben is követendők, "tatandók, mtotandók".)

1.Ha az, aminek gyakorlatilag (mégis azért) mennie kell, csekély engedményekkel (részemről) megy, hát elmegy.
2.Az is elmegy, ha nincs engedmény, s akkor nem megy.
3.Csak az nem megy el, hogy lebegve éljek, mind e fentebbiek nélkül, az nem megy.

Nem lehet nekem túl jó.

Megj. Aztán a bajok ott kezdődnek, ha De Staël piktor úr már annyi kivetni valót talál az életben, hogy kiveti magát az antibes-i műterem ablakán, sikerei teljén, dús családot hagy-ván hátra.
Ha Wols piktor úr sok évi éhezés következményeképpen (történetesen) húsmérgezésben meghal.
Megjárja, hogy Artaud ülve, nem fekve hal meg.
Ad notam: megy.
Ha olyan egyszerű lenne: "Nagyon fáj, megy". Ez sincs.
Jóllehet: Kószálj csak, ne aggódj -: nem kell "menni". Az = "ne menjen".
(Gyengébbek kedvéért: Az.)
Nem elegáns, nem arisztokratikus, nem evidens, nem..., ha mégy (mész; el vagy megyelve, meszelve).

TÖNKRE IS LENNI KELL,
NEM MENNI.

(Értsd: menni még tönkre se menj; légy!)
Gyalázat, kizsarolódás, hogy bármi "produkció" megy.
Elpusztulni, nem lenni: annak kellene menni. Semmi másnak!!!
(Minek mész, fiam? A falnak. Ha nagy leszek, a falnak m.)
Egy kiszámíthatatlan futameredmény
Franz Kafka túlnan-lapjára

Minek mégy fiam? Ezt miért nem kérdezte a járni tanuló F.K. apja?

Benéztem sz. délelőtt egy belv. éjjel-nappal nyitva tartóba, köszöntem. KEZCSÓKOLOM. Kiszolgáló komoly hölgy borostás, kopaszos, bajszos fekete úrral beszélg. Hamarosan, úr: "Te aztán le vagy nekem szarva, bazmeg." Hát...?! Megittam ezek után megkapott borom (a hölgynek mondta az úr!, naná, nem nekem), köszöntem: VISZOMLÁSRA! Válasz, igen picivel: v-i-s-z-l-á-t. (A hölgy.)
Mondom, ez egy előre nem várt futameredmény volt.
66/1. De nem 100/1. Nem, annál azért várhatóbb.
E könyv nem erről a világról szól. Csak "is".

I. fejezet
A zen-tandori

Nem hinném, hogy a "tandori" szó valaha is oly fogalommá válhatna, mint a volt, a Watt, az ohm, vagy akár a zen szatori-kategóriája, mely az anyag (az elektromosság) dolgainál - bármi felvillanyozó vagy elernyesztő legyen is - sokkal képlékenyebb ügy. (Jelöli a nagy vagy kis felismerések, netán folyamatok következtében beálló tiszta nyugalmat, ahol a megvilágosodás, a "hoppá, értem" mozzanata a lényeg része. Utána lehet nézni minden jobb zen-könyvben.) Nem, a "tandori" csak engem jelöl, de nem a PRUX 109 6785 342 adójelű, BRR 896 004 3256 11 társadalombiztosítási számú, a HH 867 9832 7586 jegyű nagypofájú, netán a MUK 999 888 777 kódú néma alakot, vagy így folytathatnánk. Nem azt a figurát tehát, akinek honossága, lakcíme van a világban (vagy ha csavargó, hát talán azért lehetne, lehetett volna). Mondá Ottlik. Tehát a zen, mert ez egy zen-ellentét (a meghatározható fogura kontra a csupa-lehetőség figura), előfordulhat olyan íróknál is, mint az említett nagy magyar regényíró, vagy a tulajdonságok nélküli ember fogalmát és gyakorlatát elemző, igencsak racionalista, bár misztikumokba is hajló Robert Musil. A "tandori" azt a valamit (inkább, mint valakit) jelöli, ami az én "köntösömben" (zoknimban, alsógatyámban, hol kihízott, hol lötyögő, hol kitérdelt, hol remek élű nadrágjában) jár-kel, üldögél, robotol, élvezkedik, eszmél és satöbbizik a világban... és nem csupán a fizikai valóban.
A zen-tandori, vagy a zen-lófogadás azt akarja elmondani, persze, "mi történt". Hiteles történet(ek sora).
Valóban viszont mégis inkább... vagy valóbban inkább arról szólna, hogyan van benne a zen a lóban. Nem afféle trójai falóban, hanem a lófogadásban, a lóversenytippelésben és vidékében. Ez a "vidéke" - ez a "tandori" itt (nem tart rokonságot a "tandoori" éttermekkel, a tandoorival, ami afféle grill hús vagy elkészítési mód), ez itt, igen, a "tandori". Többé nem is említjük, elfogadtuk, hogy nem a "zen-rutyánszky"-ról, nem a "zen-grünfalvi"-ról, nem a "zen-ashenputtelchen"-ről lesz szó, hanem... mint mondtuk.
Rólam.
De ezt nem mondhattam így. Pontosan a zen miatt. Ahogy a szatori sem lett volna megfogalmazható így, nem lett volna definiálható (végső soron csak azt nem akartam, hogy az ízetlen-ízes humorra hajló magyar ember holmi sátorozást, netán egy balhátvédet értsen rajta), az az "illető" (más dolgokban illetéktelen) sem írható körül, aki "én" vagyok... és aki nyilván azért lófogadok, amikor lófogadok, mert más dolgokban még illetéktelenebb lennék.
Nem elhivatottságok vannak: a bármely téren zseniálisat alkotó emberek kiválósága annyi csak, hogy más dolgokban még illetéktelenebbek lettek volna. A pontosság meg csak annyi, hogy "illetéktelenebbek"-et mondtam, s nem hogy "még (pardon) hülyébbek".


2. Viszi-e a zen-lófogadás a világot elébb?

Elébb, Vörösmarty szava (divatköltőnké most). Elébb = elébbre, előbbre, tovább. Valami jobbra. Vitték-e a könyvek a világot bármi nemesebbre? Is-is. Ahogy ugyanez elmondható bármiről. A lófogadásra hasonlót mondhatunk. Amikor (és erről mindjárt szólok) a 60-as évek elején egyszerre az történt velem, hogy koanokat, állítólagos (és nem állítólagos) zen-koanokat írok, azt is írtam (lásd első verskötetem, Töredék Hamletnek; újra hozzáférhető, mondom azon Olvasómnak, aki nemcsak, hogy eljutott idáig könyvemben, de engem sem akar - mint "tandori"-t - falhoz csapni rögtön, nézzen utána; azt hallottam a minap egy baseli színigazgatótól a tévében, hogy a teátrum legalább arra jó, hogy az emberek 2-3 óráig képesek kb. ugyanazzal foglalkozni, holott az életben ez az idő 5 perc), azt is írtam tehát:
Ugyanez elmondható bármiről.
Ez is (nem elemzem a nagy mestereket, pár utalást teszek csak a témámhoz illő dolgaikra) zen-ügy. Nem azt mondtam, hogy "ugyanaz" lenne elmondható bármiről. Hanem hogy "ugyanez". Igaz, nem mondom meg, mi az "ugyanez", mert a kijelentés előtt épp semmi sincs, amire vissza lehetne utalni. De hát kinek magyarázom. Magas értelmi fok, aki már könyvem e magasán, a domboldalon kb. 37 és fél méter magasban tart hegyi levegőm közegében.


3. Hogyan került közel hozzám a lófogadás?

Ezt én kérdezem csak, azért pedig, hogy válaszolhassak. Ennyi a kérdés létjoga. Szintén a 60-asokban írt koanon felel:

Koan I.

Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se.
Távol se, közel se.

Nem kell a zen szempontját előráncigálni ahhoz, hogy ilyesmit mondhassunk viszont: ahhoz az illetőhöz, aki összevissza elveri a pénzét a lófogadásokra, netán ravaszul nyerészkedik (tippeket kapván), ugyanúgy lehet sok vagy kevés köze a "lóhoz", amiképpen nekem, aki egy egészen reális, külsődleges indíttatásra (egy bécsi kulturális tájékoztatóban olvastam, hogy az ügető, ott, kultúra, meg hogy hány órakor és hol van verseny aznap), ugyanakkor "titokzatos", szatori-jellegű (vagy szatorit eredményezhető) súgásra folytattam a dolgot. Vagy ez is igaz: ki az uszoda vizét issza, vágyik annak szíve vissza. (Hogy ne a szegény Tiszát, meg ne a "saját vizeletét issza visszá"-t mondjam.) Semmi kétség, lényegét tekintve a lóversenysport (a tenyésztéssel pl. Írország nemzeti jövedelmének jeles része) trénerek, tulajdonosok, lóápolók, zsokék, rendezők stb. nyereséges vagy veszteséges, szégyenletes vagy büszkeséges tevékenysége, és azt is lehet mondani, hogy a jónép ("manuskám") egymás pénzét nyerné el, de főleg a sajátját veszíti. Ez nem ilyen szimpla.
4. Ne mentegetőzz, ne magyarázkodj.
(Wellington nyomán)

Nem állítanám, hogy az angol szakirodalom alábbi mulatságos meghatározásai ill. lóversennyel kapcsolatos megállapításai zen szövegek lennének, egyet azonban ígérhetek: e könyvben tudatosan sosem fogok semmire úgy rámutatni, hogy "tessék, ez egy zen izé". Ha ilyet teszek, bicsaklás csupán; szerkesztőmet kérem, diszkréten húzza ki a beteg részt, varrja össze az egészséges széleket.
Valaki azt mondta tehát (rémséges angliai szállodaszobáimban, mást sem tehetvén, pár doboz cigaretta után este vagy hajnalban, 1993-1995 táján olvasgattam főként, vigaszul, ily könyveket): "A lófogadáson nyerni - ennek mámorához legföljebb egy dolog fogható: veszteni rajta." Vagy: "Oxfordi közgázprofesszor-éveimben délelőtt azt oktattam a hallgatóimnak, hogyan kellett volna kezelni a szegénységet a XIX. században; délután azt gyakoroltam, hogyan lehet megvalósítani." (Mármint a lópályán.) Szintén Ő, David Ashforth (idéztem másutt): "Hogy fél éven át egyetlen lovat sem tudtam eltalálni, nem volt más hátra; lóversenytippadó szolgálatot kell létesítenem." Nem idézem tovább. De amit az öregkorára levitézlett rulettjátékos mondott, az se kutya. A kaszinóban alkalmazták, ő vezette körbe a turistákat, magyarázta becsali mód a dolgokat. Régi ismerős megkérdezte: "Alex, hát azok után... ez??" (Bankot robbantott régen stb.) Mire Alex: "That's actiom too." Vagy így valahogy. Ez is akció! (Tehát ez is annyi, hogy teszek valamit, nagyon is.)
Amikor a ló Bécsben így közel került hozzám (lásd Koan), már háromszor megnéztem minden múzeumot, kiállítást, parkot, Otto Wagner-hidat, és a 11. napon nem volt mit tennem... pláne, hogy az ajánlófüzet is hozta: Krieau, 14 óra. Akkor és ott. Onnét és máig. Döccenőkkel.


5. További közelítés

Azaz "köstlerítés". Sokat jelentett a számomra, hogy Arthur Köstler Japán című munkáját fordíthattam. S ebben régi ismerősre bukkantam.
Nem a - Japán-könyvben megkerülhetetlen - zenre, hanem egy német szerző A zen-íjászat (most így fordítom) könyvének ismertetésére. Köstler racionalista formában volt, mikor (tisztelettel bár, ma köszönöm) megcsipkedte a tudós germánt. Aki is hasraesve és becsülettel, elmélyülten és túlkomolykodva fogalmazhatta meg vala művét. E kérdést szeretném röviden ismertetni még, hogy aztán a magam (ki tudja, milyen sikerű) vállalkozásába érdemleg belefogjak.
Rövid leszek a Köstler-Herrigel (a germán úr) témájában. No, Köstler nagyon gunyoros, ezt mérséklettel fogom tolmácsolni csak. (Nekem mégsem illik.)
Még rövidebb voltam ma a városba kényszerűen kimenvén. (Ügyek intézése = a város.)
A városban a postán: feladok 7 ajánlott levelet. Munkák, kitöltött űrlapok stb. Felesleges azt mondom: "812.- forint. Remek. De inkább adnék 20.000.- forintot, hogy koszorút vegyen belőle a síromra. Annyira elegem van mindezekből."
Itthon: Totyi verebemmel tévét nézünk. A műsorok: nos. Nevetséges "elég-tétel" a kívánalmaknak, ostoba nevetések, mesze "H" osztály alatti tréfák, honorálások. (A lóversenyben, Angliában, a "H" osztály a legalsó. De "R-T-S" osztályt mondok inkább. Meg ne sértsem "lovaimat".)
S így akkor nehéz.
Ezért nem akarok az "E-F" osztályú dolgon, Herrigel, tréfálkozni csak közlöm, mit ír Köstler.
(De ugye rémes? Szeretném minden olyan újságban, ahol publikálok, ezt az "inkább koszorúmra"-dolgot közölni. Jó, csak minek?)
Ha a fórumok (bár kiválóak, is, persze) ennyire elkedvetlenítenek, miért lenne ambícióm, hogy vélt igazamat ott publikáljam bármelyikben?
S a lópályák, "a ló", a vele összefüggő dolgok: nem kedvetlenítettek-e el túlságosan gyakorta is szinteképpen?
A különbség az, hogy "a lóval" még annyiban is őrzöd önmagadat, hogy önmagad kedvetlenít el. Bárhogy "csalnak", "furcsa" stb. Senki sem kényszerít rá. Irodalom, nekem: vagy a megélhetés kényszerít rá, vagy egy történetesen Mallorcára, Madagaszkárra, a Karibi-tengerre nyaralni ment "úristen". Mit ugráljak neki?
Síromra... felejcset fonjatok.


5-ről a 6-ra: Herrigel tényleg

Mert az iméntiek: közbevetődtek. De nem mint a kapus vetődik, valamit hárítani, hanem felesleges mozdulat történt. Régi rossz zsargonban: feleslegesen bemozdultam.
Nézzük Köstlert a zen-nyíllövésről.
Persze, megemlíti: Herrigel tiszteletkörként rója le a Nagy Suzukit. Én fogalmazok így. Suzuki nélkül nincsen zen. Megyek valamelyik bevásárlócsarnok felé, töprengek, vegyek-e sajtos rudat, hozzak haza bort? Gyújtsak rá? Nagyszívű vagyok magamhoz, mindet megteszem. És közben gondolkodom ezen a Suzuki-dolgon.
Van-e (túl sok ember), aki összefüggően olvassa, amit írok? (Nekem még annyi is elegendő volna, ha az illető önmagában összefüggést alkot, aztán így olvas el tőlem legalább egy szál valamit.) De, mondom, az általam "bebírt" (igen! beszerzett, "birtokolt" - marha szó) zen-és-vidéke irodalmat és egyrészt felsoroltam már vagy kétszer, másfelől tényleg nem akarok itt Herrigel hibájába esni. (Mellesleg: azt mondtam, a zen nem említődik majd. Jó, nem fog; de ahhoz rá kell tértem csakugyan a lovakra.)
Ha valaki most felrója nekem, hogy összevissza dumálok, kérem: ő, aki olvas engem, áldás nekem, mert mit is mond Nemes Nagy Ágnes? Hogy nincs kivel szót váltania, de az irgalmazó isten megengedi - na, kösz -, hogy legalább imádkozhat hozzá. Könyörgök, tekintse az Olvasó életem mentésének, hogy dumálok itten!


Még az 5 és a 6 között is: a vágyról

Vágyom vissza "a legutóbbi Bécsbe"? Kachina Doll 10/1, Railroader 6/1, az elszánások nélkül is elszánt átcsatangolás a városon, aztán "mégis - játék"... Vágy, ilyesmi?
Amikor pedig itt vagyok, itt lehetek ezen a napfényes délelőttön kettesben Totyival, dolgoztam reggel (legutóbbi Bécs, Kachina Doll, Dragan és Alex nevű cimboráim, szerbek, az irodáról, egy Esterházy-könyv, egy könyv Ottlikról... voltak témáim), elmentem a Vásárcsarnokba, ittam pár pohár bort, vettem mára bort (Omár Khajjám: bor, bor, bor), vállamon Totyi sippog, örömmel és - vágyakozva. Vágyakozik. Én hova vágynék? Jóbarátom hívott fel hétkor, tegnap este az Ö.-kör 15. évfordulóját csöndesen megünnepelni összejöttek 4-en az Astoriában. Vásároltam sajtos rudat, vettem éti spárgát, krumplit (ez utóbbit Totyinak), Totyinak fürödnie kell, ez is eszembe jutott, adtam neki fürdővizet, mire kellene vágynom? De hát nem is vágyom semmire.
Vagy mégis?
A lófogadások emlékére - nem vitás - vágyódhatsz, vissza azokhoz, azokra. De ami jön, amilyen az lesz... megint a tétovázás, a habozás (Hamlet!), a szenvedés, veszély, hogy vesztesz netán, hányszor vesztettél, és mekkora öröm, ha a vágy tárgya megvan? Emlegetett, elnyűtt dolgok - ilyesmik lesznek a vágy megvalósult tárgyaiból, legyen az bár lófogadás. És mégis. Újra neki fogsz vágni, neki fogok. Vasárnap égett, de nem égett le a ház, ti is épségben maradtatok. Erről is írtál ma reggel. Fel a Köstlerre!


7. "Zen-íjászat", akkor hát

A legjobb a rendes, hagyományos elbeszélés.
Ez az iménti dolog - Kachina Doll, River Hann, Railroader - szinte előhívja igényét; legyen meg. Hát tessék, legyen.
Így az is biztos, hogy ez a könyv viszszafelé fog haladni az időben. Holott semmi efféle "döntés" nem történt. Vágy sem volt rá. Így történik.
Herrigel könyvét "kipécézve" Köstler "kipecázza" a megcsipkedhetőségeket. (Lófogadásban, persze, a "megcsípni" - pozitív értelmű vágykép.) Fontos támpont és alapréteg mégis (ez) nekem: egyrészt azt állítja Köstler, hogy a zen-íjászat könyvének szerzője magáról az íjászatról írja a legkevesebbet, Suzuki kardforgatás-könyve meg szinte végképp semmit nem mond a pengék dolgáról. Hm. Támpont és alapréteg volt nekem a Köstler-évődésből megismert Herrigel-könyv (bár angolul is, németül is megvan nekem jó rég, s magam sem értettem, miért találok benne... tényleg oly keveset az íjászatról). Vagyis én itt akkor már inkább Ottlik bridzs-feldolgozásait fogom követni, aki is jeles (magam sok jeltelen, elrontott esetet is elmondok, sőt), igen? jeles liciteket és lejátszásokat elemzett. De ami lényeges, Köstler ekképp fogalmaz: "Az alkalmazott zen-tréning alaphangsúlya a siker vagy kudarc iránti teljes közöny." Hát elmosolyodik az Olvasó, biztosra veszem: tegyük ezt át a lófogadás körülményei közé. Pillanatok alatt lapos a tárcánk, vagy - nem pénzbe játszottunk. Ez utóbbi előbb-utóbb olyan érzést közvetít, mint a fás karalábé.
Egy bizonyos Az kell, hogy dominálhasson. Engem, téged, őt ez (ez az Az) helyettesít, ez kerül velem szemben (bennem, általam, hoppá) fölérendelt, fölém rendelt stb. viszonyba. A feszült igyekezetnek, így Köstler (a szakirodalom alapján) alább kell hagynia, meg kell szűnnie, és a cselekvésnek "minden erőfeszítés nélkül" automatikussá kell válnia. Kérdés, persze, a győzelemre törekvő atléta csakugyan kiiktatja magából a sikervágyat? Nem, csak a mentális görcsöt akarja feloldani. (Azaz: az Az révén ennek akarás nélkül is meg kell szűnnie stb. Nem?) A sikerorientált (brr) társadalmakban a zen, toldom meg Köstler fejtegetéseit, mintegy mitikus-misztikus rítus-körítés a reáliáiban nagyon is az Eredmény elérését célzó törekvésekhez. (lásd Weöres, más témakörben, hogyan lesz látomásból és számszerűség-szigorból, menny-gyümölcsből és pokol-tojásból paradicsomos rántotta. Bár az ilyen - szellemeskedő vagy mélyen szellemes, szellemi - megfogalmazások is sikercélzók.)
Mit céloz meg az íjász? Nyilván a céltáblát, a makkot a fán, a nyulat. (Mellesleg a jeles osztrák író - Strudlhofstiege, ez egyik műve, melyet fordíthattam, s amely lépcső mellett Bécsben általánján lakom, lásd Kachina Doll, mindjárt -, Doderer élete kései szakáig íjászgatott.) Ki ne hagyjuk Köstler megsemmisítő passzusát Herrigelről: "Zavarbaejtő... ha egy könyv (Zen az íjászat - művészetében), mely nyilvánvalóan a germán miszticizmus másodszori kiöntését gőzölné fel a zen hókuszpókuszaival, komoly, elemző értékelésre talál a Nyugat művelt olvasóközönségénél." (Dolgok relativitása, ah, divatja!)
Herrigel kifejti, hogy az íjászat "művészete" korántsem "a sportember kontrollálható képessége", még csak testi gyakorlat kérdése sem, hanem olyan készség, "melynek eredete a spirituális gyakorlatban keresendő"; a cél is ez: "a spirituális célkör eltalálása" (hm), s végső soron a fegyveres "alapvetően önmagára céloz" (hiszen a spirituális célkört az ő létezése határozza meg, jelöli ki), és siker esetén (nem részletezem: ha nem ő lő már, hanem az Az, tehát ha átszellemültségig, átlényegülésig jut el) el is találhatja önmagát.
Durva, "körútias" humorral azt mondhatnók: ha a fegyver hátrafelé "pattan el". Vagy amiként a zen-lófogadásról tervezett könyvet (ezt és nem ezt) ily mottóval akartam indítani: az íjász mellé céloz, aztán beletalál (a célba), a lófogadó belecéloz, aztán mellé talál.
Csak hát erről kár lenne könyvet írni.


8. Herrigel, tovább (és bef.)

A Mester, Herrigel mestere (a német tudós elhatározta ugyanis, hogy végigcsinál egy hatéves zen-íjásztanfolyamot, na, ejha!) oda lyukad ki (eltalálva önmagát?), hogy "Mi íjászmesterek azt mondjuk: egy lövés - egy élet!" Hát egy lovat eltalálni egy 22-es mezőnyben, ráadásul tízszeres hozammal, szintén az Az műve, szintén "egy élet". Már nagyon el-nyugatiasított kép az íjászat konkrétumáról ez: hogy a nyíl hegye az égig ér, tolla, vagy micsodája, a földet rántaná magával. Ehhez hasonló bölcsességeket (dec. 8-án születtem) minden jobb Sagittarius-horoszkóp is tartalmazhat.
A kulcsszó, írja Herrigel (ismerteti Köstler): az "automatikusan". Tehát hogy az íjász a nyílvesszőt "ne tudatos cselekvés eredményeképpen röppentse ki, hanem hogy a vessző úgy hulljon... szinte, mint a bambusznádról a hó". Herrigel csalni próbált, fizikailag lazítván a feladaton és a húron. Ám a Mester észrevette a turpisságot, és meg akarta tagadni a jó germán tudós további okítását.
Viccnek hat az egész, de hát komoly tere is van: vagy elfogadjuk a (sok hókuszpókuszszal körített) zen-íjászat létezését (fogalmát), vagy hagyjuk a csodába az egészet.
Egy fontos, minket is érdeklő részlet:
"Épp ez az, ami nem akar a fejembe menni", így a Mesternek Herrigel. "Azt hiszem, értem, mit ért a Mester a valóságos benső célon, amit el kellene találni. De hogy van az, hogy a külső célt, a papírkört az íjász eltalálja, bár nem céloz, és hogy a találatok csupán a belső események külszíni megnyilvánulásai..."
Mire a Mester:
"Illúzióban élsz... ha azt hiszed, hogy ennek a sötét összefüggésnek akár csak a durva megértése is segítene neked. Ezek olyan folyamatok, melyek meghaladják a megértés határát... Az íjász eltalálja a tárgyat, bár nem célzott - többet nem mondhatok."
S ez nekem tulajdonképpen rokonszenves, okos megfogalmazás. A végén elérkeznek oda, hogy Herrigel megérti-érzi, miképp hatalmasodik el rajta - üdvre! - az "Az", és ezzel a (Köstler szava) végigpilinckázott hat év is eltelik. Muszáj volt? Ezt kérdi hajdani honfitársunk a Japán című könyvében, a téma lezárásául.


A bevezetés befejezése;
(s a magunk dolgáról még)

Mivel megfogadtuk, hogy a "zen"-t könyvünk érdemi (eseménytörténeti) részében nem említjük, itt kell még egy pillanatra viszszatérnünk rá: mi is a zen-tandori. Hát az vagyok én, aki a "zen"-vonatkozást nem említheti, nem is tudatosíthatja önmagával kapcsolatban (sem önmagában, sem Olvasóban).
Ami tetszett még a Herrigel-magyarázat kapcsán: a tréning, az állandó készenlét, a gyakorlás ("ha álmomból riasztanak, akkor is lövök és találok", hm), s hogy a tréning lélektani része "az én-tudatosság (öntudat) kiiktatását célozza..." De hát célozza, tessék, egyáltalán az íjászatról van-e szó még itt, valóban?
Minden célzás lenne?
Hol marad akkor a "bóklássz csak, ne aggályoskodj" zen-felszólítása?
Kachina Doll ügyében mindjárt elmondom aznapi bécsi támolygásomat (vonszolódásomat), igen, ha csak az kell, meglehetősen céltalanul céloztam meg egyik "ősrégi" fogadóirodámat, és...
Nem, nem. Ezt is kezdjük valóban az elején.
Tehát minden meggyőződés nélkül, a vonat-utat, ahogy már csak van ez velem mostanság (és lesz), végigszenvedve, megérkeztem Bécsbe, elintéztem legszükségesebb intézendőim egy részét, előre borzadtam, hogy másnap - egy napra - át kell mennem Linzbe (ezért jöttem), igen, aludtam két déli órát, mint a fadarab, akkor nekivágtam.

II. fejezet
1. Cél és értelem...?

Hangulatos abszurdum-históiái jószerén mindenkinek vannak manapság (ez szinte divat, de mikor nem volt az?). És így mondhatom: most, hogy egyetlen veréb él csak nálunk, s a madarakra (is) jellemző túlzás-hajlammal már-már a bolondéria határán is túl ragaszkodik hozzám, rajtam lóg (hiába terítek neki tyúkhúrt, füveket egy alacsony szekrényke tetejére, főleg csak akkor eszik, ha én is odaállok, különben itt ül és harsog a vállamon, miközben gépelek), s én, itt jön az abszurdum-történet, érzékelek néha olyasmit, hogy még egy második veréb is van a lakásban, madaram ehhez ragaszkodik.
Mert hogy hozzám mint fajtársához vonzódik ily feltétlenül, hozzám, mint általa valamiféle verébnek érzett lényhez. (Fióka korában került emberek szoros társaságába, amikor megmentették, majd nálam kötött ki, de akkor már evidencia volt neki az ember-forma lény "verébi mivolta". Ezek ők.)
Ám tagadhatatlan, hogy "ez vagyok én", lásd célpont, Az, automatizmus, cél-és-értelem kiiktatódása, ezekkel rokon jelenség: hogy igen sokszor érzékelem ezt a másik verebet. Ha például kimegyek a szobából, és Totyi madaram jönne utánam, vagy legalább kiabál, jelez, tiltakozik, fenntartja a "csapat" összefüggését. Poe, Bierce stb. történeteinek van ily révületes valóságtere olykor. (Irrealitás mint realitás.)
Egyszerűnek látszanak az "alakulások" - ha kielégítőek, ha nem -, amíg ez az egyszerű ellentétpáros érvényes. Például: "Lássuk, Párizs, mire megyünk ketten", mondja körülbelül a nevezetes Balzac-hős, a sikert megcélzó Rastignac. Vagy: szerelmesek, rajthelyzetükben, gondolhatnak olyat, hogy "mi ketten - szemközt az egész világgal". S a nem kielégítő változat ez lehet: ha csak egyik képes így érezni, effélét vallani.
Már ezzel is, látjuk, bonyolódik a dolog. Hát még, amikor kiderül, a múló idővel, a változó körülményekkel összefüggésben tényleg semmi sem olyan egyszerű.
Kérdés, a lófogadás célozhatja-e saját magunkat? Nem inkább a világgal állunk szemközt itt? A bukmékerekkel (akiknél fogadunk), a trénerrel és a tulajdonossal (a lóéval), netán az időjárással (vannak lovak, melyek nem szeretik a mély talajt, mások a keményet stb.), a hendikepperrel, aki túl nagy súlyt "rak" egy eladdig sikeres lóra, ennyit már nem bír győzelemre juttatni az adott négylábú. Vagy... turpisság is lehet a dologban. (A "csalás" szót se írjuk le.) Netán fantasztikus "munkahírek" jöttek egy lóról. Hogy kezd formába lendülni. Kétévesekre fogadni (Kachina Doll kétéves volt/ van) azért kockázatos, mert pályája elején a ló hirtelen formaingadozásokat, esetleg javulást mutathat, de ugrásszerűen. S még folytathatnám, mi mindennel állunk "szemközt". Erre bajosan mondhatnánk, hogy önmagunkat célozzuk meg.
Vagy épp ezért - nagyon is erről van szó? Ha nyerni akarunk, csakis így nyerhetünk?
A sok "tényleges tényező" labirintusában csak elveszhetnénk? Ha csupán a megnyerendő pénz reménye kecsegtet, s így elhitetjük magunkkal, ez és ez a szempont számít csupán, erőszakosság hibájába esünk. A szakirodalom (a sok "Hogyan fogadjunk?" könyv) sem szolgálhat üdvözítő tanáccsal, ezeknek a munkáknak olvastán is kezd forogni velünk a világ, szédülünk. Hogyan szánhat valaki napi hat-hét órát a futamok esélyeinek tanulmányozására? Van, mondjuk, három versenyszínhely, mindenütt 6-7 futam. Kora hajnaltól bújni kezdjük a szaklapot. Napra nap ezt tesszük, tehetjük, ezt? Hát... különbözőek vagyunk. Biztos akad olyan lélek (alkat, fogadótárs), hogy nem hülyül bele nem tompul el. Gyúrja napra nap. Ismerek magam is (körülbelül) ilyeneket. Ám itt abba kellett hagynom az írást, mert - e forró nyárias reggelen - könyvek ügyében akadt tárgyalásom.


2. Hollandia elmarad! A hívószó?

És miután Kafka dolgát megtárgyaltuk (szóismétlés szándékos, és erről lesz itt még szó Kachina Doll dolgában, sic!), Lajos barátommal kettesben maradtunk, és folytattam a lómesélést, illetve Lajos rákérdezett: mi volt Kachina Dollnál a hívószó? Szerencse, hogy ezen én is elgondolkoztam a minap, nem esett nehezemre a válasz.
Először is - illetve: hadd bocsássam előre - tanultam két eddigi (magam által meglehetősen jóra tartott, "nagyra", ezt hagyjuk; szépen kétértelmű, nem?) lókönyvem talán kicsit kesernyés példájából. Hogy az irántam való szeretetből olvasta el pl. valaki. Na, egyetlen ilyen esetet tudok, s helyes volt-e visszamondani? én, hiába, hogy sokat dumálok, érdemben az "5-ről a 6-ra hallgatás" híve vagyok, bár még nem Omerta-díjas művész.
(Érződik, ugye, ma jó a kedvem.)
(Csak a kötelező - végre! - elintézendők, elintézhetők.)
(Bár tegnap is jó volt.)
Itt a zárjelek nem épp közönségszórakoztató petárdák (jaj! Enschede és a száztonnás petárdarobbanás! írtam is, hogyan európai norma az, hogy egy ilyen raktár - lakónegyed középpontjában áll? de nem akarom ismételni magam), és amit kesernyésen megtanultam, az ez: - - -
- - - bízva benne, persze, hogy Olvasóm is rendes kártyákkal játszik, kis szekvenciáimat folyamatosan végigolvassa, nemcsak mint a kakas vagy a tyúk a homokból, hogy amit ők felkapkodnak - - -
- - - túl sok volt az adat. A számok fárasztották az illetőt. Merőben új volt a tárgy. Hát persze, nekem is 9 év kellett hozzá, azaz ebből legalább az első három, hogy eligazodjam.
Kevesebb futamról (fogadásról) mesélek majd, de jobban "megkörítem"). Tudod, a piacok, kezdem mesélni Lajosnak (aki azt kérdezte: "Mi volt Kachina Dollra a hívószó?" Értsd, mi sugallta?), például a Rókus-piac, szemközt a szép barokk templommal. Már megvolt egy-két óra alvás (mint a fadarab, persze, az itthoni munkák, a szomszédbeli tűzeset stb. után, a vonatútra is), nekivágtam. Ettem valamit. És elbeszélgettem egy vajdasági kocsmáros ismerősömmel (magyarul, jó alkalom neki).
De jó, mindazonáltal, hogy ma semmi program.
Elbeszélgettem, aztán az erősen napfényes Landstrasser Hauptstrassén gyalog folytattam utam, kirakatokat nézegetve, a Rókus-piac felé. Ahol gyakorlatilag már úgy teszik elém az 1/8-ot. (Száraz fehér, kommersz, de tiszta. Gondolom.)
Ez megvolt, átmentem az 0 jelzésű (ó!) villamoshoz, és így tovább. A nagy fogadócsarnokban, miután még egy pohár bort elfogyasztottam az indóházi büfésnél, látnom kellett, bizony, szépen "lejárt" a nap. A délutáni 7-7 futamból (6 -6 futamból?) már csak egy volt hátra. S ilyenkor játszani - nem éppen helyes dolog.
Főként, hogy "hívószavam", ötletem, sugallatom egyik lóra se volt. Ha tegnap velem van az újság, a szaklap, Lajosnak így magyaráztam volna a dolgot:
Szép nevű lovak éppenséggel nem nagyon voltak e futam esélyesei között ("a piac" listájának élén), de a szaklap tippjei (tippelői) szerint Clear Skies verhetetlennek látszott. (Na ja, mi az: "verhetetlen"?) Ez egy alacsony, "E" kategóriájú verseny volt, és Clear Skies "B"-ben, "D"-ben szaladgált már. Ellenfelének ígérkezhetett Extra Cache (halljuk megcsendülni a kisharangokat? nekem némák maradtak), meg a piac szerint, mikor kiderült, Clear Skies-t visszavonták, a favorittá felszökkenő Extra Cache mögött Heliette (kiváló zsokéval). Extra Cache eleddig egyszer ment, harmadik lett rögtön. Hát...
Sajnos, könnyelműen, merészen Heliette-et játszottam, aki Extra Cache mögött alaposan lemaradva lett második.
Nekem az Extra Cache név nem mondott semmit; akkor nem is kellett volna mondania, jóllehet rájátszás a "cash", készpénz szóra ez a "Cache", és ez a nyeremény, 10/11, értsd, száz schillingre kb. 91, azaz 81, mert 10 schilling az irodai adó, valóban egy kis Extra kápé lett volna nekem, egy virsli, napilap, doboz cigaretta.
Kedvetlen közönnyel vágtam neki - hazafelé - a városnak, mindazonáltal kedvelt környékemen haladtam, valahová, ha jól emlékszem, be is tértem egy pohárra: borpince-szerű hely, falipolcokon fekve a flaskók, palackok, butéliák; félhomály; helyiek törzshelye, általában.
Nem vezérelt semmi szándék.
Sebeimet nyalogatva ültem le a Károly-tér kőkorlátjára, nézegettem Heliette-ék dolgát.
Mivel újabban eléggé nyűgös vagyok (vonszolom magam), a 2-es metróval tettem meg pár megállót. (Holott fölös kilóimnak nem ártana több, ütemesebb gyaloglás.)
Végül a lakásomhoz közeli irodáknál kötöttem ki.
Érdekes, hogyan is van ez a dolog. Fölfedeztem pár hónapja egy addig félve nézett irodát - nem tudtam, mit rejt a kicsit túl neonos, csillám-villám külszín -, bent pálmafák, műmárvány, kellemes homály, ilyesmi fogadott, és nagyon nagy képernyők. (Melyeken a futamok nézhetők.) Nyertem is (egy nagy versenyt találtam el), fura, miért nem kedveltem meg a helyet mégse. Nem és nem. Benéztem azóta is többször, aztán kifordultam. És mentem át - ezen a napon is - kávéházas törzsirodámra.
Régi ismerősömmel találkoztam itt, a jól szituált, szerb orvosi kellékkereskedővel, s vele volt egy másik hasonló illetőségű ember, nagytermetű úr, mondjuk így, Dragán és Alex, ők voltak azok; én mint Dusán szereplek náluk (Dezső, persze, kiejtésre De Jeux, ám atyámtól azt hallottam, ennek a Dusán név a délibb megfelelője; családunk óbecsei, szegedi, szabadkai). A francia versenynap egyrészt véget ért, másrészt az esti program (ott is bevezették, hogy kedd és péntek mellé hétfőre is tesznek futamokat! pörög fel az ügy?), igen, ez mintha nem érdekelte volna őket, összetelepedtünk közös asztalhoz.
Pincér lót-fut ezen a helyen, a derékszögű (nagy) kávéházhelyiség eleganciája szolidan bécsies, kártyázgatnak itt-ott, magasított bokszokban vacsoráznak, pezsgőznek (azt nem annyira), élet van.
Engem azonnal visszahozott a hely hangulata: vissza a - nem túl mohó - játékba. Kedvem támadt. Bár csak csöndes.
Másnap reggel irány Linz. Ezt lehangolónak találtam. Kiforgott alólam a színpad, a szereplési kedv. Hónapokat szeretnék magam előtt látni, amikor semmi "menni-való", csak tennivaló, és ez nem nagyon ígérkezett. A könyvhét rémségeit leszámítva: hogy találkozni kell "irodalmilag", kiszolgáltatottan, személyesen: ott derengett a láthatáron a szeptemberi hágai költőfesztivál.
Ma nem vállalnám el, gondoltam nem is egyszer az elmúlt hetekben.
Erről még lesz szó.
Szóval, Lajosnak azt meséltem el (ha így előttem a szaklap, mint most: WINDSOR, 5.00, ez 7 óra volt Bécsben, szép világos májusi nap): az első futam zsokétanoncok versenye volt, 25 induló. Erős dolog. Ki lehet ilyesmiben okos? A zsokétanoncok a nagyok közt is indulhatnak, kapnak is lovaglást (bizonyos számban), előnyük, hogy ott kevesebb kilót (fontot) kell vinniök, ezt, ha jól tudom, úgy hívják, hogy súlyengedmény. Elmondtam volna Lajosnak, hogy fittyem nem volt az esélyek felől, s ezt nem is lehet csodálni. A pac is (/1-gyel, 13/2-vel (ami 7/5-et jelent) indult, s pillanatok múlva 10/1, 14/1-nél tartott, fel 50/1-ig, vagy ilyesmi. Én jószerén találomra a Derryquin nevű lovat választottam, mondhatom, hamar meg is bántam, a verseny után meg pláne. Lovasa, R. Lake teljesen ismeretlen név volt a számomra. Volt egy Bandbox nevű ló, kezdték megkedvelni a fogadók, szaladt le a kvótája, ígéretes fickó ilyen versenyekben a zsokéja is, bizonyos Studholne. Kapkodni végképp nem akartam, így vártam sorsomat.
Szoros hajrája volt, és a végén a Bandbox melletti szám, a 9-es nyert, At Large, lovagolta a szintén jó nevű P. Shea. A fene enné meg.
És ezt mutattam volna most Lajosnak: nézz ide, itt lett volna hívó szó. Még 1993-ban "az életemet mentette meg" egy Night Shift (Éjszakai Műszak) nevű ló, azóta szupersikeres fedezőmén lett. És ez az At Large egy hatéves ló, 1994-es születésű. Ráadásul Diminion volt a nagypapája, és itt az én Dömi medvém, még rább-adásul lila volt a zsoké zekéjének a színe, és a Dömi Főmedvém (az előbb rosszul írtam: "medvém") mellényének a színe is lila.
Hát ez lehetett volna rábeszélő, lehetett volna "kontraindikáció"; szempont lehetett volna.
Mondom Lajosnak: ezt a lókönyvet is így akarom írni, mint bármi más könyvet, szép-szép, hogy "ló", de az Olvasó ringathassa magát bizonyos hullámokon.
Pár pohár után voltunk már, azt mondtam hát: "A hérakleitoszi hullámok". Mindig kellenek.
"És az üledékben is ott a víz", mondta nevetve Lajos. Jópofa mondás volt, meg is rajzoltuk a terítőn: egyetlen tömör hegy a meder fenekén, mint Hérakleitosz örökké változó vize!
Változás, nem változás... a következő futam szép példákat hozott erre. Itt ment Kachina Doll.
Az 1993-as londoni előestén (éjszakán) Szpéró halálának 5. évfordulójára emlékeztem. (Szpéró madaram miatt nem utaztam sehová 11 évig, meghatározódott az életem, számomra jól, de Németország például kiesett.)
Piros gyertyát égettem, hajnali háromig-négyig voltam ébren (Szpérónk éjjel 1 óra után halt meg, háromig tartottam őt még holtában is a kezemben) (most vállamon Totyi), a gyertyával nem gyújtottam fel a hotelszobát, ahogy a szomszéd lakást a magányos "kis hölgy", ez volt elutazásom előtti vasárnap, benne volt az újságban, ha mondtam volna már, elnézést. Ez a hátránya, hogy alaposan írunk... beleveszünk a részletekbe, felejtjük a főbb pillérek meglétét, nemlétét.
És - ezt is megírtam már ötször - Omar Khajján verseit fordítottam, naponta 8 sort, ezen az éjszakán talán 4-et, és madarakat rajzolgattam puha grafitceruzával.
Ha megtalálnám valahol azt a tényleges kéziratot, rajta a madárrajzokat - öt novella árát kérhetném érte, tízét... de kitől? Nálunk nincs ilyen piac, nem nagyon van.
Eleve a piacnak ezek az (irodalmi) változásai hozták, hogy 1990-ben elkezdtem érdeklődni a lovak iránt. Mégis valami azonnali, valami konkrét. Ha csak lélektanilag is. De legalább rögtön vesztesz, rögtön nyersz; bár ezt pénznek nevezni nehéz, és én nem tudtam volna úgy, ahogy Ottlik, azt hiszem, a bridzsjáték nyereményeivel kisegítette háztartásukat. (Jaj, jaj, kínlódva vitt háztartás volt az, így materiálisan.)
Szóval, At Large. Lila. Eleve a hívó szó megléte.
Érdekes módon én a második, 6.25-ös futamban (ah, "a hat-húszassal!) másképp, másfelé gondolkodtam. Ha ezt gondolkodásnak lehet nevezni. Nem is. Inkább beállt (szerencsére, jól!) egy rendíthetetlen makacsság-állapot; kiszúrtam valamit, és hogy akkor én nem és nem tántorulok. Dragán láthatta rajtam az elszántságot; Alexnek is, nekem is melegünk volt jócskán (belső helyiségféle már ez, ahol a fogadópultok, kasszák, képernyők vannak); mondtam, Kachina Doll.
Hogy én megjátszom, méghozzá nem is a lehető legkisebb (bár nem is nagy) összeggel.
Ilyen közleményt nem illik kommentálni, Dragán nem is szólt semmit, Alex elcsászkált valamelyik kasszához.
Gondolkodtam. Kétévesek versenye. Ráadásul eladóverseny. A győztest el kell árverezni. Nem hendikep, a lovak közel azonos súlyokat visznek. 54,5 kilótól 51,5 kilóig le. 22 induló.
Kachina Doll az 5-ös volt. Zsokéja T. (Richard) Quinn. A Derryquin is "hatott". Meg T. Quinn a kedvenc zsokém (úgy titkon azért) Jó, hát ez szakszerűtlen megjegyzés, mégis. Mik voltak Kachina Doll eredményei? Rendben, hogy első versenyén 3. lett ő is (mint Extra Cache) (de Extra Cache - lásd "kisharang" - nem csengett be nekem; Kachina... cache... holott rímeltek a dolgok), ráadásul T. Quinn zekéje is lila volt.
Marhaság. Mindenki másképp játszik. És mi magunk is szinte mindig másképp játszunk. Hát nem szabad, mondtam (volna) Lajosnak, "belilulni", meg satöbbi. És mégis.
Ráadásul a legtöbb ló debütáns volt. Először indultak (Na ja, kétévesek.) Vagy aki már (aki, oké!) ment közülük, O volt csak a neve előtt. A szaklap mit tehetett? Flamma Royale-t és General Jane-t tette a piac élére, egy-egy 3. helyük volt. Zsokéik nekem ebben a versenyben nem sokat ígértek. (Pardon! T. Quinnhez képest.)
Meg aztán mi az, egy 3. hely. Kachina Dollnak is két betli jött, O,O, a harmadik helye után. Persze, a debütánsok bármelyike lehetett volna nagy tehetség. De egyiknek se volt ilyen híre.
A lényeg: rendíthetetlen voltam. Kachina Doll.
Nyilvánvaló: egy Mtoto nevű, zseniális fedezőmén (apamén) lánya (kancacsikók versenyéről volt szó) szintén kedvencem lehetett volna. Vagy Michael Roberts, a hajdani sampionzsoké lova, Silver Cloud (apja Petong, anyja Pepeke, jól hangzik), de ha elkezded "szétszálazni" magad, hagyd abba inkább.
Az újságtippszterek 5-ször jelölték első helyre Kachina Dollt. Ez is számított.
Sprintről volt szó. 1000 méter (5 furlong).
Sok gatyázás itt nincs, mégis iszonyú hosszú ügy, ha van kiért-miért izgulnod.
150 méterrel a cél előtt Kachina Doll nekilátott, hogy elintézze a dolgot. A korláthoz közel jött, vészes tempóban közelítette őt "belül" egy másik ló. Nem tudom, melyik. Nem is érdekes. Hát így lett meg Kachina Doll. Nyert.
Placcra játszottam, mondta kicsit csüggedten Dragán. Helyezésre. Az se rossz.
Tegnap kicsit elücsörögtünk Lajossal, sebaj, talán így volt jó. Átfutottam még a Csarnokba, kis kitérő hazajövet, hatott
a nyomás, vettem gombát, Totyi szépen megvárt, elláttam őt, leültem kedvenc tévésorozatomat nézni.
Ekkor jött egy telefon. Lemondják Hollandiát! Két megelőző nap, délelőtt-délután: tárgyalás a versek fordításáról. És akkor ez! Hurrá, hurrá, nem kell repülni szeptemberben. Nem a repülésen a hangsúly. Nem kell mennem, nem kell mennem, nem kell mennem!
(Totyi nagyokat harsog rá a vállamon, ahogy begéppuskázom ezt a gépbe. Nagyon gyors a kezem. A lábaim kezdenek lerobbanni, meg sokat ülök, és... már mondtam. De a kezem gyors.)
Györe Balázzsal beszéljük: mert elújságolom neki: hát fantasztikus, öregem (Ottlik szava), először a szomszédotokban a tűz, aztán a hollandiai Enschedében a robbanás és a tűz, és erre most mégis egy pozitív fordulat, jó lett a tripla vége: elemi erővel jó és fontos neked, mondja Gy.B., hogy nem kell Hollandiába (nem kell sehova) menned.
És Bécsen kívül, mondom erre én, nem is megyek már sehova.
Viszont a Dragánnak és az Alexnak kell vinnem színes rajzot, egyet-egyet végre. Talán River Bann és Railroader lesz a két ló neve (fejeket rajzolok), és ez a két ügy szintén a mostani utolsó "szereplés" tartozéka, mindjárt elmesélem.


3. River Bann és Railroader
(- és semmi kisharang, ó!)

Totyi nem tudom, hogyan képzeli - huszonharmadik éve ismerkedem a veréblétezéssel, a magaméval -, kint két ilyen veréb, mint ő meg én, többnyire egymás mellé röppen a füvön, falakon, fákon, csinálják közös napjaikat. Ő is ezt szeretné, kénytelen beérni annyival, amennyit nyújtani tudok neki, s ez: jószerén itthon vagyok a legszívesebben, a leginkább, lemegyek spárgát, májat, gombát, bort venni (ha egyedül vagyok idehaza, csak Totyival), aztán sietek haza (vánszorgok), halálos városunalomban, bár gyönyörködöm. A hidakról.
Szemközt ki fogják vágni, szemköztről el fogják telepíteni a Nagy Tér fáit. Olyan, mintha Dzserzsinszkij-térre neveznék át a teret. Roosevelt... meg hogy juharleveles ország veszi meg a tér alatti teret (mélygarázs), mondja Lajos, és erre lőttek a fáknak.
Csak mert, mondom, jó, Európa, hát olyan, amilyen, USA, amilyen, de mondjuk: Kanada. Hm? Erre ő ezt.
Hollandia: de nagy boldogság. Próbálom mesélni némelyeknek, reménytelen. Balázs érti, Lajos érti. Azt hiszem, értik.
Alig vonszolom már magam a városban. Nem a "nagyobb súly", nem a fájó láb teszi. Más öregedett el. Az egész kapcsolat a várossal. Is.
Gondolom, ha ma jól gombázom (sül kint!), májazok, írom ezt, Totyival vagyok, csak jó (vagy semmi) telefon jón (nem jön), ha délután visszakapcsolódom a folytatásos tévéregényembe stb. - rendben lesz megint egy túl-túl-de-túl-túl-túl hosszú nap. Mint a búzaszemek a perzsa sah sakkjában: már a1-től indulva g4-en halott vagyok a meguntság terhétől. A magamétól, mindenféléétől. Totyit nem unom, a ló-ügyet hol igen, hol nem, mégis azért inkább kell, legalább Béccsel, ennyi kell.
A minimumot "sanzsálom be" két olyan konkrétum közé, mint hogy River Bann - gombasütés, Totyi - Vásárcsarnok, találkozás - Railroader... be kell iktatnom ezeket a tömény (Olvasóim, töménynek is olvassuk, kérem!), általános tudnivalókat magamról; nem szabad kimondanom azonban, mit jelent ez a "fő téma" (lófogadás) dolgában. Már úgyis túl sokat beszéltem, árultam el erről. Bonyolultabb, még.
Szenvedtem Linz dolgával. Négy nap négy vonatozás. Még csak hagyján. De emberközi lebonyolítandók, időpontok, függés másoktól. Az időpontok dolgában: elfogadható kényszer a postás várható érkezése, a lófutam indításának ideje, a hajnal és (ha ritmusom szerint tartható be a pihenőre térés) az este. Ez tegnap, ha nem is egészen sportszerűen (9-ig fennmaradtam, illetve 8 óra 50-ig aludtam, aztán megtekintettem egy film végét, nem vesztettem volna vele semmit), lezajlott, megvolt; s mint ilyenre gondolok máris vágyva, este 8-ra reggel 10-kor.
Balázsnak mondom: Ugye? Tegnap nem haltam meg, ez jó, ma ne is haljak meg. De holnap! Holnap igen. - S ez megy napról napra.
Közben: csak január elseje óta mi(t) mindent csináltam! Tehát nem vagyok lepusztulva.
Ugyanakkor az sincs, hogy naná, agyonfárasztott ez a sok "miminden".
Sok miminden. Mint a pipitér, olyan ez a szó. Sok-sok sárga (kék) miminden virított a réten. Nem jó, azt hiszik, "mi minden", ergo sokféle. Láttam egy filmet: a sok minden is pusztul az állattenyésztés révén, nem töltődik fel táperőkkel a föld.
Kachina Doll után, mondom, elkönnyelműsködtem egy kis pénzt (a nyeremény 1/19-ét csak), s csupán a piacot (a képernyőn feltündöklő bukméker-fogadói-számokat) néztem, nem tanulmányoztam most se a ló származását, még a zsokéját sem (vagy ezt igen?), mindegy a 6/1-es, favoritnak igazán nem mondható lovak közül választottam egyet. Jó, hát 7/1-ről ment le 6/1-re.
River Bannről van szó.
Az aznapi windsori versenynap harmadik futamáról.
Vagy nem is. A negyedikről. A harmadikat kihagytam. Ki? Nem is. Alex javasolta, játsszam Frankie Dettorit (nevezetes sampionzsoké volt, remek lovas maradt, szerették, kicsit még ma is), Kuster volt lovának neve; lemaradt.
Így jött a játszás igénye, a rendes játszásé.
Még délután nézegettem e futam indulóit. (Nézzünk oda!) Így tűnt fel, hogy a már említett Michael Roberts egy olyan lovat visz, mely nyilván a gátversenyekre van "előre-szánva", mert tulajdonosa a gátversenyek trénerbajnoka, Martin Pipe. Játszottam is, némi sikerrel ráadásul, egyszer már ezt a Rawenswood nevű "kuncsaftot". Raven - holló. Na ja.
Home Force, Sky Blue: lapos neveknek minősültek volna. Ha sokat minősítgetek. Pár lovat vissza is vontak a rajttól. Nem szeretem azokat a laposan zsurnalisztikai, táviratirodás kifogásokat, hogy "tessék a közönségre tekintettel lenni". Tehát: a "vissza is vontak" mellé odaírni: "a rajttól". Szépek lennének e kifogásfajták, ha aztán a táviratlagos tudósításokból nem az jönne ki a legfontosabb magyar sportrovatban, hogy a liverpooli (bocsánat: aintree-i) Grand Nationalen (a verseny során) öt ló vesztette életét. Egy se! Előző nap halt meg 5 ló (kellett kivégezni őket stb.) Mit számít? A szerkesztőségek egyre kényszerítgetik szerzőiket (tisztelet a kivételnek), a közérthetőségre, miközben maguk hibát hibára hagynak benn szövegben, fordításban, hírben. Na, mindegy, Stafford King se érdekelt. Sokan esküdtek az újságtippszterek közül egy sejk lovára, Kuwait Trooperre. Maradtam River Bann támogatása mellett. (Illetve, reméltem, ő majd megtámogat engem, s akkor mehetek "haza").
Hohó, de most látom csak: a Sporting Index/ Tote (Totó) Handicap 1-es számú, a legnagyobb súlyt cipelő lova, River Bann, az én River Bannem is sejk-ló volt/van. Tulajdonosa ráadásul az a Fahd Slman őfelsége, akinek régen T. Quinn lovagolt sokat. Most Jimmy Fortune, "északi" zsoké (menő) vitte a sötétes-feketés zöld sejki dresszben a River Bann nevűt. A múltkor pedig én nyertem Fortune-nel, holott nem szokott a szerencsecsillagaim közé tartozni a jószerén skóciai illetőségű pontvadász.
Jó, jó, de be voltak nevezve ide olyan lovak is (egy "C"-osztályú, jó futam!), mint John Reiddel a Fait Le Jojo; az épp uralkodó sampionnal, kieren Fallonnal egy bizonyos Master George; a Maktum-sejkek lova, Jathaab (a Maktumok egyik kedvenc zsokéjával, Michael Hillsszel, meg így tovább).
Ne említsük, hogy Skye Blue-t T. Quinn vitte (viszi, hát viszi, nyert nekem, most nem fog). River Bann!
Eléggé szoros küzdelemben, de biztosan nyert River Bann, így még Alexszel szorongattuk egymás mancsát, majd hazamentem. Irány másnap Linz; az a rossz az ilyen dolgokban (befejeztem a műfajt, amiképpen dedikálni, fellépni sem akarok ill. fogok), az a rossz, hogy máris kényszercsillagképben állok (például Linzben). Dermedt vagyok. Mit vegyek Guardian-t (megnézni, mik lettek az eredmények), ha nem ezeknek az eredményeknek a világában élek, nem élhetek ott.
Ráadásul számomra emberi kényszerhelyzeteket is jelentő világba kell belehelyezkednem.
Most hagyjuk Linzet, hadd említsek csak annyit: rettentően kicentizték a közlekedéstérítésemet. Egy villamosjegy nem fért abba, nem hogy taxi. Hát igen, szegények - szegények. Irodalom ma. Vagy én nem tudom!
Mindegy, Bécsbe, ahogy már mondtam, megkönnyebbülten érkeztem haza (egyetlen délutánra, aztán irány haza, Pest). Iszonyú zsúfolt vonatomról is szóltam már talán.
Boldogan ittam valamit a siváras Westbahnhof-csarnokban, az 5-ös villamossal hazazötyögtem, végigvágtam magam az ágyon. Kínos kötelesség volt minden elintézendő. Egy levél feladása, egy telefon (jó, hát haza, szívesen, csak), Alexéknek a rajzok... de hát meséltem. Csak mondom: ez volt az.
És ez volt hogy nem szólalt meg a kisharang.
Guardiant természetesen már vettem a linzi pályaudvaron (mert már szabad ember voltam, a vonatozás börtönrabságát leszámítva). Rossz és még rosszabb börtönrabságok vannak, más különbség nincs. Na ja, akad, akinek egy ilyen mondástól feláll a hátán a csigolya. Mégis ezt állítom. Íróként kell is valamit mondhatnom.
Ezt mondom.
El ne felejtsem: River Bannt sose játszottam volna, ha ősei nevét megnézem. Soviet Star volt a nagypapa!
Hülye angolok-amerikaiak ezekkel a szovjet-lónevekkel. Persze, nekik más.
Mindegy, ismétlem. River Bann nekem nyert.
Nem lesz túl sok a "mindegy"?
De ez épp kifejezi: a vánszorgást, az unottságot, a meggyőződés nagy hiányát (pár nagyobb dolgot leszámítva; ám azok meg a kisebb, igazi ügyeket teszik keservessé, mondhatni, ügyetlenkedéssé).
Innen akkor most tovább. Írni épp - jó, nekem ez most az.
És akkor, ahogy már meséltem, Railroader.
Hogy ez a könyv - a netáni "teljes közönyön" kívül - minél többoldalú érdeklődést is kiváltson (a minél többoldalú érdeklődést kiváltsa), ide gyorsan pár szempontot:
Honnét kezdhetjük mesélni "a dolgot"?
Az életünket, például.
Mindegy, kocsmapultnak dőlve, netán "költészetregény"-ként, "keletbe-fúlt kísérletek"-ként? Fogalmazzak így? A május 8-ai windsori versenynap (esti futamok) hány részletét, mit mennyire részletesen kell elmesélni, hogy már értve legyen és még ne legyen teher?
Lófogadáskor (körülbelül ugyanígy! na, essünk túl az öndicséret gyanúján: szépen leszorítottuk, visszahoztuk a témát) mi a körültekintésnek az a (legyen! ösztönös) köre, ami szükséges a cél eltalálásához? Hol kell előtte önmagunkat eltalálnunk? A lófogadáshoz, tehát, esetleg egy más eltalált megtalált önmagunkkal (nem "ego", de talán "Az", hm) kell érkeznünk? Szemben (brr) a bridzs tudományával, amit Ottlik gyakorol, mit számít itt (sokat?) az Ottlik által a világ legfontosabb dolgai közé sorolt tényezők sokasága: az ég alkonyati színe, viselkedésünk egy vasúti pályaudvar ivójában, a jelenlévők száma, az, hogy melyik asztalhoz ülünk, kivel, netán magányosan... és mi az belső lendület, mely rugalmas szilárdságot ad: még fantáziadúsat (na ja), de már merevülőt... és hogy ez a merevülés ugyanúgy célszerű legyen, mint az élet bizonyos helyzeteiben, főleg helyzetében? Már bocsánat. Mennyi előtanulmány kell? És mikor mennyi?
Most, hogy a hannoveri világkiállítás pályázatát a német nyelven írandó (végül megírt) Schwitters "Anna Elume"-paródia tárgyában megnyertem (180 ország egy-egy költője v. költőnője közül a 15-be kerültem), meghívást kaptam, melyet azonban nem fogadtam el... ezt mindjárt elmesélem, bár egy másik könyvemben ott lesz a részletes dolgozat, és a Liget folyóirat hasábjain is pihe-burgonya-könnyen olvasható, most, hogy ezzel is hű lettem 1978-as viselkedésemhez (Szpéró és Samu verebünk mellett döntöttem - mi a fenét csinálhattam volna eleve mást - a németországi pályafutás ellenében... nem is lett volna nekem való, de mondom, elemibb volt az a döntés, mint a szomszéd lakástűz-estében, lakástüzénél most az, hogy maradok falaim közt), hű maradtam 1999-es döntéseimhez (no Frankfurt, előtte no München, később no Belgium, de tavasszal néhány írótársam kedvéért elmentem Berlinbe; a no" - nem no, hanem no hát, nosza, legyen mellőzve, no már aztán ne...), és "Hollandia" (az anti-Hága) ezt a gyönyört fokozta. Megjegyzem: ahogyan a jó hollandusoknál az a petárdaraktár ott vót városnak közepiben, így volt ez is (ugyan, ízetlen, nem így, ez egy semmiség, mégis): osztrák barátaim meghívtak szakasztott (szakajtó) ugyanazon napokra Baselbe, ráadásul egy hosszabb sorozat nyitó napjára. Elnézést kértem, fénymásolt dokumentumokkal bizonyítva, hogy itt ez a már fél éve elígért hágai izé, elhárítottam a meghívást. Dehogy hiányozna, most sem hiányzik Basel. Barátaimmal szívesen volnék együtt egy órát, rendben. De szereplés - no...!
Most egészen mást ide: megjött a postám. Átadtam a postásnak azokat a matériákat, melyeket két napja nálam feledett; elnézést, tegnap Lajossal elültük az időt, nem tudtam posta-időre visszatérni, a címzettek még egy napi késleltetést szenvedtek, hogyan kell ezt mondani, dolgok késleltetődtek, vettem szépséges magazint. Benne én, mint "Tandori Des" (stíllal, írországi nyíllal a megcélzás, vánszorgások Írországban). "Kárhozz, Tatandó" címmel tervezek kis verset most nékik. Tatandó természetesen mesealak, képzeljük a "viharos" Sh.-darabba őtet. Tatandó korhű jelmezben jár. Egy verstani kérdés: "korhű jelmezben" (hogy kijöjjön y ritmo, el ryhtm) (Ryhtm, a te ryhtmoszod!, nem sok-e a mzb? Megy-e? El kell gondolkodni.
De ha a Linz utáni nap chesteri, chepstow-i, Wheterby- és Fakanham-lóneveiből verset csinálnék? Ezen-ürügyvést ide is írhatók volnának. Bár miért kell verset csinálni, ha elmondható: Chester az egyik kedvenc pályám. Nem jártam még ott, de tudom: a River Dee határolja emünnét, amunnét még római falak! Keskeny a pály', tágasa apály, de a küzdelmek szaporásak. Jó ég, hogy az első futamban meglett a Railroader.
Ez így esett: - - -
- - - mondjam még el, júliusra (nem! Hollandia, Hannover nyix, akkor semmi monstrumprogram Angliában), igen, S. Balázs barátom jóvoltából megvan nekem a teljes évi angol műsor, és egy fantasztikum össze lett volna (sic) hozható: sok nap, eszetlen pénz, második nap után felhagytam volna a vasutazással (ah, Railroaderre sok-sok pénzt kellett vón tenni, nem ily kevés kevesét! már mindegy, persze). Mégis ide fogom majd másolni később - nem most, mert Totyi lerepülne a vállamról, megijed a papírlapok láttán, jóllehet Totyinak jobb lenne ennie -, 10 nap 11 pálya, 8 napos jegy, két napos átcsalással, avagy nem is pecsételik le épp, kétszer hátha nem, de... nem! e nyakazás örökre elmarad. Holott: 10 nap 11 pálya. Ily helyszínek a jó 55-56 angliaiból: Folkestone, Epsom, ugyanaznap, Windsor - !! hahha/hahh!! -, Newton Abbot, Chepstow, Chester - na tessék! -, Doncaster, Newmarket, a HQ, a Főhadiszállás, így nevezik, Yarmouth, Keleti csücsök of Anglia, Brighton - ahun már voltam, de egy órával a versenyek kezdete előtt visszatértem az akkor imádott Londonba; most mit mennék oda... és mi van még? -, igen... azaz nem... mi van még, nem is kell elővenni az Internet-lajstromot, Balázs barátomtól, a S. Balázstól kaptam: na, na...? akkor... ilyenekkel van tele a fejem, lassan ezek felejtődnek... tehát nem Perth, nem Ayr, nem Hamilton, nem Musselburgh, nem Carlisle, nem Cartnel, ezek jószerén skóciai pályák, nem Hexham, nem Ripon, nem Thirsk, nem Redcar - fejből írom -, nem Catterick, nem Beverly, nem Newcastle, nem Nottingham, nem Aintree, nem Haydock, nem... hagyjuk, megvan. Newbury a tizenegyedik pálya, Londontól nyugatnak. A vonat a pálya bejáratánál áll meg. Plumptomban (például) ugyanez a helyzet, mentem egyszer, szinte a vonatablakból át lehetett volna ugrani a kerítésen... kis túlzás.
Totyinak ennie kell! Visszaviszem bezárom "szobájába"!
Aztán egyszer, még azon a télen, Duisburgban láttam, fogadóirodán: Plumpton. Havazik. U. az a pálya... csak hóban. Mint egy nyers Utrillo-kép. Abba is maradtak a küzdelmek az első futam után.
De én most itt nem ilyen tarka élménybeszámolót akarnék adni. Maradok puritánul, lapidárul (elmondom, mit árulok, na) egy-egy futamnál és környúló világánál, mi volt velem, hogyan volt, amire még emlékezhetem, és ami talán teret ad, témánkkal ígért teret a történéshez... vagy ahogyan a történések témánkat valamelyest érintik, ekképp. Lássuk a harmadik chesteri napot.
Mert Railroader a 3. chesteri napon volt.


3. Railroader (folytatás)

Mint talán már kifejteni sem kell (újra): nem csöndült be a kisharang, az, hogy a vasúti jegy árának térítésével nem voltam épp elégedett.
Jó, de ilyen alapon - minden ötödik ló neve "súgás". Ami érdekesebb volt (nekem): a még Linzben vásárolt Guardian-ben szeretett Chesterem harmadik (utolsó) napjának első futamát, a hároméveseknek kiírt mit-tudom-én-mi (Tess Grahan) Memorial Handicapet esély (formai erények, eredmények) szerint az Aljawf nevű ló vezette (hét a kettőhöz), és Lord Yasmin, Breezy Louise (nem lesz sok a sok név? de miért lenne sok! a szakíró barátom által engem kissé megdöbbentő módon felhozott érvet elfogadni nem bírom! ha valaki ráadja a fejét egy Afrika-könyv olvasására, ott teljesen mellékesek lesznek Mgwblnbgubungó, Krthyzuasef, Sclgrmbundondo és más ilyen nevek, nem ezek adják a lényeget, el nem hihetem, hogy valakit, ha törzsi rítusok nemi gyökerei iránt érdeklődve olvas, mondom, ilyen Afrika-könyveket, a szép Jane-t szertartásosan megerőszakoló és rabnővé tevő főnök Lkrgnhdungli nevétől elriadjon, ahelyett, hogy kéjelegni kezdene, haha), egyszóval Railroader (micsoda név!) csak olyan 12/1 volt, (sajnos, lement 6/1-re, a Guardian és más hasonlóképp bizakodó, ítélő, tájékozódó lapok jóvoltából is). Egyik legkedvesebb fiatal zsokém, a fekete ember R. Ffrench (sic a név, lásd Vissza a sírból c. könyvemet) szintén vitt lovat e futamban (épp a nem esélytelen Lord Yasmint), és így tovább. Jó, az tényleg semmit sem mond olvasóimnak, ha ilyesmiket közlök: Railroader lovasa éppenséggel olyan "pofás" meglepetés-okozó tud lenni néha (S. Drowne), mint Dale Gibson, ritkábban Kim Tinkler... de hát itt Jimmy Fortune is lovagolt, a rekordersampion Pat Eddery, Richard Hills, George Duffield (karátos nevek!). John Reid, John Carroll. Hinni nekem! Mit akarnak a Railroaderrel?
Úgy nyert, végén épp hogy, bár biztosan, akár a Kachina Doll. Joanna Badger (pont ő! nem is oly jeles hölgy) futott fel rá belülről a Charlottevalentina (fura név) nyergében, vagy hogy mondjam.
Mehettem haza. Azaz intézni még az intézendőket... félek, hogy jószerén kétszer mondtam el (vagy mondanám el) ezt a történetet. De tényleg megijesztett a szakértő kolléga ezzel a hírrel, hogy az Olvasó netán... kimondani se merem. Na, a Railroader el lett paszírozva, remélem. És hazatértem ugyanarra a most-mi-a-franc-legyenre, ugyanabba világba és állapotba, amelyből elmentem, és most (is) itt vagyok. Totyi fürdik. Be kell raknom utána a kalitkába, kész őrület ez, hogy... Ennie kell, rendes madárnak a nap egy részében (nappal is) a biztonságos kalitkában a helye. Ez az én felelősségem. Nem szabad szívbajosnak lenni, áljóságnak helye nincsen!
Sok egyebet a legutóbbi lófogadásokkal kapcsolatban nem mondhatok. Totyi agyonra fürödte magát, hogy így mondjam, rázza magát, érzem tollazatának "ázott lódenszagát".
Jaj, te Totyi, te Totyi!
Hála istennek, nincs Hollandia. Júniusban, ha a könyvnapokat túléltem - rémség! -, kimegyek két napra megint. De csak Bécsbe.


4. Visszább kicsit az időbe(n)

A ny. osztálytanácsos (aktív egyetemi tanár? bádogosmester? aligha) urat szerettem volna viszontlátni a belvárosi irodán, ahol legutóbb klasszikus visszarontásaim egyikével jeleskedtem. (Távozás - akkor -, mi több, esőben.)
A Josefstadt kopottas és remek ódonsága, snassz izéje a helyet vigaszossá teszi. Csak beülni nem lehet, nehéz. Rossz ahhoz a szív, a lélek.
Mi mindent engedhetünk meg magunknak a szívvel és a lélekkel szemben? Mi mindennel szemben van még mindig szívünk és lelkünk? A lófogadás ennek annyi jó példáját szolgáltatja, ahányszor ő. (Van. Ahányszor lófog. a lófog. Ne nézd.)
Ám ez a múltkori eset már a megkapaszkodás volt. Erős nullára jöttem vissza. (Költségmegtérülés.)
Micsoda örömet okoz egy kis "vacakra hajtogatott" papírdarab, egy oldal a szaklapból. Csak hát - csalódás. Mert egy homokpályás verseny papirosa (Wolwerhamptom; a homokpályák - műanyag talajok - téli időkre vannak feltalálva; a gátversenyek - hurdle és chase - a legcudarabb időkben is zajlanak, kegyesen s kegyetlenül, de a síkversenyek nem, a fagyott talajtól, vizes, deresfától kímélni akarják az állományt), és mit érdekelt ez engem? Jó, a nyolcéves, hétéves, hatéves lovak "ismerőseim", de legszebb emlékezetem szerint nem játszottam e versenyszínhelyről akkor senkit. - De persze: a nagy cheltenhami márciusi fesztivál esélylatolgatása van a lap szélső hasábján, és ez már közelről érintett. A homályos-pálmás irodán.
Fájón látom (lehet így mondani?) halottak neveit. A nagy esélyű Architect - halott. Majd még sorolok pár nevet. Gloria Victis halott. (Nem is volt neki való a pálya. Mit erőltették? Jó, de ott pusztulni - azért az erős. Kinek való okvetlenül a pályája? Csak csinálja.) Fáradt vagyok ma már, nem jönnek a további nevek. (A másik három.)
Van itt egy feljegyzés régi (és újabb) időkről. Vicces történet. Mondtam, Sagittarius vagyok (ha lehet ezt is mondani, mert - mi az? és mégis, viszonyítási alap, elhiszem, ha akarom). Akkor: Son of Sharp Shot, ez valami nyíllövős lónév. Éles Lövés Fia. Indián ügy, haha. Mármost az évszám 1993.
Egy megjegyzés: ha már elkezdtünk valamit, nincs más hátra, csak az előrejutás keserves, gyötrelmes, savanyú boldogsága. Ha már benne vagyunk valamiben, üdvre akár, ki kell másznunk belőle. Ezt úgy nevezik akkor: Rennverlauf? (A verseny konkrét zajlása?) Vagy: true ram race? Reális körülmények közt lezajlott futam, ergo nem csupán az, hogy nem volt csalás, de nem hibázott nagyot az esélyes ló zsokéja azzal például, hogy túlságosan a végére tartogatta nem túl jó sprinter állata erejét, ahelyett, hogy "szétrázta" volna a mezőnyt, így aztán akadt, aki a végén lehajrázta; netán bezárták, vagyis mellette-előtte mindig volt ló, amikor erősíteni akart volna, s mire kikerült a "buborékból", már késő lett... és a többi.
Som of Sharp Shotot nem mondanám el még egyszer (és utoljára), ha Györe Balázs nem szolgál mulatságos adalékkal. Tudniillik hogy ismeri történetemet Graham Greene "Egy viszony vége" című filmjével kapcs. - - - Hogy ott van nekem, még Mészöly Miklóssal közösen fedeztük fel az ötvenes évek legvégén, ez a regény, ahol a féltékeny főszereplő Isten után "nyomoz" - na, mindegy, a konklúziója az, hogy "istenem, eleget adtál... barátságot, szerelmet... kérlek, hagyj végre mindörökre békén" (összefoglalás tőlem, TD)
1993-ban, első "nagy" (elszánt, mindenre elszánt) angliai lóutam során (pályák nyista, csak irodák), Night Shift évében tehát, első tényleg keserves bukásomkor a dolgok eléggé jól indultak. Sőt, jól is folytatódhattak volna. Volna. Még bőven élt a Bice Hercegnő, Alíz madaram (ó, Alíz!), s egy Alíz-Ez-Meg-Az nevű lóval, végső soron horribilis összeget játszva (na, nem "olyan" horribiliset, csak nekem volt az, nekünk az, olvasóim), azonnal nyertem, s akkor e pénz 85 %-át feltettem egy háromlovas futam favoritjára. És még csak az se lett, hogy a favorit - persze - vesztvén, a Kadastrof nevű (csuda név, nem?), később gátversenyekben sokat látott, közönségkedvenc négylábú vitte volna el a díjat, hanem a harmadik, kutyaütőnek saccolt kétéves. Őt hívták úgy, hogy Som of Sharp Shot. Kellett volna a kisharangszó.
Mondjam azt, hogy ez még nem lett volna tragédia. (De mindezt megírtam már vagy a "Nem lóverseny!", vagy a "Vissza a sírból" c. könyveimben.) A baj az volt, hogy (egyrészt) félve vágtam neki a Nagy Fogadónapnak. Hétfő volt, szerdán Epsomi Derby. Most akkor döntenem kellett volna: mit akarok? Csak úgy nézgelődöm, hajrá szerda, Epsom - vagy a magam javára döntöm el a fogadás ügyét. (Nyomasztó csak visszagondolni is rá, milyen - túl, túl, túl! - hosszú időre mentem ki akkor is, például. Demoralizáló lehet, ha célod a lófogadás.) Ellenben a Som of Sharp Shot győzelme után, még mindig parányi nyereménypénzzel tárcámban, elkezdtem kuszálódni (kuszáskodni). Volt ugyanis egy ködös érzésem, a köv. futamot a favorit nyeri, s tűrhető piaccal: 5/2 volt, azaz két és félszeres pénzt dobott volna. (Dobott is.) De én átmentem egy másik irodára. Ráadásul televásároltam a szatyromat mindenféle fölösleges dologgal (ráértek volna a köv. héten!), így a lelkem könnyűsége is odalett. Mire a kedvelt, korábbról ismert irodára átértem, lement az említett futam, nyert az említett favorit. (Polka Pöttyök, így fordíthatnám nevét esetleg.) S bár meg voltam hívva Párizsba, őszre, a Magyar Házba, meg volt egy "Hommage" c. versem, lovas... kihagytam az akkor élete első nagy versenyeinek egyikét nyerő Paris House-t, meg a szintén eléggé legendás, soká remekelni-tudó Pay Hommage-t. Ennyi vérveszteséget nehezen tudhat ellentételezni bárki. Én sem tudtam.
Bár komoly vesztés lett (pár nyerés ellenére is aztán) a dologból, nyugalommal vártam a következő napot. Újabb vesztési szériába keveredtem, ám merész húzással visszahoztam magam, megkapaszkodtam, a második délután "pari" volt. (Lásd Dragán barátomat, ez az ő formája.) S jöttek az esti versenyek, két színhelyen. (Figyelem: ezt az ügyet Son of Sharp Shot vezette be, még mindig ott tartunk.) Az első futamokat kihagytam. Sosem felejtem el, egy hölgyzsokét egy 50/1-es (ötvenszeres pénzű!) lovon milyen óvatos műgonddal kísért be a célba a sztárzsokék mezőnye (az esélyeseken). Csak a közelébe se nyomultak, baj ne legyen, ráadásul hosszú távú verseny volt. Nem akarom mondani már a ló nevét (jól tudom!), de most Bécsben is volt, azt hiszem, a Kachina Doll futamában egy ilyen kopírozós, xeroxos stb. nevű állat; óvakodtam volna megtenni.


5. Van, ahogy van, jöjjön újabb fejezet!

(Mellesleg megint egyszer hajnal van, s Totyi a vállamon csücsül. Elemi erővel.)
Új fejezet jöhetett volna azonban e második londoni napomon (1993), ha nem elégszem meg viszonylag kis pénzekkel aratott három győzelem örömével aztán, hanem kegyetlenül ráhajtok, hallgatok megérzéseimre, következetes maradok stb., vissza lehetett volna nyerni mindent, de mindent.
Ám most nem itt akarom folytatni.
Jó két évvel később (épp a Derby utáni ascoti nagyhét, Royal Ascot ment) Londonban vagyok, mozizós hangulatban, és beütött az a baromság, hogy csak és csak minimális téttel játszom ( 1 font + irodai adó). Így csináltam két naptári évben, 365 nap alatt 340 győztes futamot, de erről sem akarok mesélni. Kinéztem magamnak a Filmmúzeumban: Grahan Greene: "Egy viszony vége" c. filmje megy egyetlen délutánon. Hajrá! Kellemes séta a túlpartra a Waterloo-hídon át. És előtte nem lóversenyfogadunk! Mivel töltsem el időm?
Könyvesboltba vettem be magam, és hoszszasan olvasgattam - Shakespeare-t. Olcsó kiadások. A Hamlet-kötetet (Shakespeare-ét) meg is vettem. Na jó, ezzel elment az idő, gondoltam, az ascoti versenynap épp véget érhetett, mehetek át a belvároson, a tömérdek iroda közt, a híd felé. S ha becsábulok mégis valamelyikbe, már csak a nap hét futamának végeredményeit láthatom.
Nem így történt. Késett az utolsó ascoti futam, és egy Zaralaska nevű favorit fő ellenfelének a piacon egy...
...Igen, egy Som of Sharp Shot nevű ló kezdett mutatkozni.
S mi az, hogy "kezdett mutatkozni": gyönyörűségesen megnyerte a versenyt!!! (5/1, 11/2, ilyesmi.)
És a film középszerű volt, Balázst nem is kérdeztem, a mostani milyen, tényleg olyan jó-e, nem ez az érdekes: abban a régi változatban (és ezt meg is írtam, az egész Som of...-történettel együtt) nem volt benne a végén az én kedvenc (jel) mondatom.
És Gy. B. azt közli velem most: a marhák! ebben a változatban sincs benne ez a mondat. "A mondatod!"
Mutatja ez, mennyire más-más a fontos nekem-neked-nekik. Balázs azt mondja, ájultan várta, jöjjön már (a mondat), aztán elájult (nem jött).
Van ilyen? Van. A lófogadásban is lehet minden ugyanígy. (Akár egy héten át is.)
5-ről a 6-ra

Feljegyeztem: most, hogy ilyen ikon-jellegű nekem ez a Kachina Doll - River Bann - Railroader trió, jön a nagy kérdés, mi ér többet: az ikonszerűség (talán mert nem nagyon hiszem, hogy egyhamar lóiroda-közelbe akarjak jutni), vagy az lenne jobb, ha rendes pénzt tettem volna fel?
Aznap, mikor az osztálytanácsost "kerestem" a bécsi belvárosi irodán, rászorultam a sikerre: hogy nullára mentsem magam. Ott már nem lehetett viccelni.
Gyönyörűen indult pedig. Szépen feltornásztam magam, mire vesztési széria következett, és nagyon fenyegetett a nap vége.
Más az itthon, védett fölényben, egy-egy futam befejezését megnézni a kissé szegényes Sky-hírekben, megint más végigküzdeni egy nap 20-21 futamát.
Elutazásom előtt idehaza tehát kicsit fontoskodva, kicsit borzongva, kicsit "a-jó-mindenit" alapon néztem, hogy egyik "üldözött" lovam (szerettem volna sokszor megcsípni, elkapni), a King Priam megint fél hosszal lemaradt, azaz 25/1-es kvótája ellenére (csak 100 schillingre is 2500 schilling) szép eséllyel üldözte a győztest... de hát gyenge volt ő ahhoz.
Na, mondtam hát itthon, megúsztam a King Priamot.
Nem úsztam meg, mert ahogy kiértem, két nappal e verseny után újra indították őt.
Szépen feltornásztam magam, erre jött a King Priam (egy alacsonyabb kategóriájú versenyben, talán abban bíztak, hogy majd itt!), gépiesen megtettem, elkapott a mohóság (a gépies szíj). Vesztettem, elindultam lefelé. Félóra múlva messze mínuszban leledzettem.
Haza kellett volna mennem!
Tavaly október óta ez volt velem. Első nap nyerek, de nem tudom abbahagyni, másnap elvesztem. Másnap is pluszban vagyok (a versenynap felénél), jön valami ellenállhatatlan vonzás, játszom tovább, minden nyereményem elvesztem. Erről azonban itt a mi könyvünkben nem lenne stílusos túl sokat beszélni.
Tehát visszanyerés volt a jelszó (kötelezően!), csak már fenyegetett a versenynap vége, és mi legyen. Mentő kötélnek egy írországi futam bizonyulhatott. Sok induló, én nem is tudom, miért nem volt igazi favorit, 5/1, 6/1 között mozgott a piac "felső szintje". És nekem a második favorit (végül 11/2) Paddy' s Pet volt a Világító Jel. Zsokéja az a Paul Carberry, aki az egyik legnagyobb hagyományú ír lovas-família pillanatnyi csillaga, tavaly Grand Nationalt nyert a papája által trenírozott lovon (a a papája, T. Carberry annakidején egymást követően 2 Grand Nationalt nyert!), és ismertem is pár szó erejéig Paul Carberryt még Punchestownból (Írország).
Ráadásul lila meze volt, mint Dömi Főmedvémnek.
Nem mertem végignézni a versenyt.
Kimentem a bécsi esőbe.
Füstölgő, sistergő cigarettavéggel buktam be megint az irodába.
A képernyőn, apró látvány, épp ez az ír futam ért véget. Elöl valami lila zeke.
Aztán megjelent a kiírás: 1. Paddy's Pet...
Fogtam a pénzem, mentem haza az ázott Josefstadton át. Kétszer vacsoráztam aznap. (Amitől nem tudtam aludni.)
Jó, hát elegem van kicsit a szertelenségeimből, a sok összevisszaságból is. De hát mit akarna, kérdik Chandler regényében Philip Marlowe-t: ezerszázalékos biztonságot az élet kockázataival szemben?
Csak azért mégis...
A következő fejezet (szintén angliai) eseményei jól mutatják majd, hogy zajlik egy ilyen (kb. végigjátszott, jószerén "kijátszott") délután. És mit mondjak, ez egy pluszban végzett nap volt!
Tessék, íme.


6. (7?) alfejezet

A hosszú napok! (Csak Totyival is, például. Holott: ez jó, ez jó, jó, jó; jó!) És mégis.
A hosszú napok, és mégis. Mégis jó valami. Szép hosszúak a napok, és valami mégis kibírhatatlan.
Györe Balázs mondja, olvasta valami japán könyvben: ha az élet és a halál közt kell választanod, s tényleg választhatsz - - -
- - - mondani sem kell.
De milyen halált válasszak? Meg egyáltalán, hagyjuk.
Furcsa, összekevertem az újságaimat (sorrendjüket), ám olvasóimnak ez nagyjából úgyis mindegy. Óriási lenne, ha idáig is követett volna valaki.
Railroadert a Guardian négy szakírója közül (párban vannak ráosztva egy-egy versenyszínhelyre) az első hasáb hozta rögtön, mint evidens tippet. (Vagy cidrizve; de hozta.)
Ezen az Aintree-napon a Ron Cox nevű szakíró (bal hasáb) négyet talált telibe rögtön. Na ja, Best Mate egy kitűnő síkló volt, 5 éves, átjött nemrég gátra, háromszor nyert, kétszer második volt (itt is látni kéne a szaklapot: milyen versenyekben; lehet, hogy valaki nyert egy 2,345 font 50 pennyvel dotált futamot, más meg 5. lett egy 125,457 font első díjas futamban. Az itteni 5. helyezett várhatóan 27 hosszt ver amarra az első helyezettre, és a végén tényleg: 19 hosszt, netán 45-öt.
Késve érkeztem a Südbahnhof nagy csarnok-irodájára, Best Mate fölényes győztes volt már, mit mondjak, 100 schillingre 45 schilling plusszal. Mit lehet kezdeni az ilyennel.
Azzal se szabad nagyképűsködni sokat (semennyit!), hogy na ja, hú, de evidens volt, hát persze, hogy csak ez történhetett.
Egyrészt ez mindig így van: utólag (az esetek 70 %-ában mondhatni) talál az ember valamit, amitől evidens volt a dolgok alakulása. Például hogy ezen a napon, 2000. április 7-én a Guardian első, bal felőli hasábjára (Ron Coxra) kellett volna hallgatni, magára vessen, aki nem rá hallgat.
De ha - és most tekintsünk el a részletektől, melyeket azért igenis mondjunk csak el - iszol egy pohár bort a Rókus-piacon, elslattyogsz a Südbahnhoz közlekedő 0 jelzésű járat megállójához, közben Guardianedet tanulmányozod, különös mázli kellene hozzá, hogy Ron Cox hasábja mellett ily automatikusan dönts.
Holott megtehetnéd.
A Best Mate egyből jó. Lásd fentebb.
Aztán: egy ötlovas mezőnyben Direct Route, egy nagyon jó zsokéval, többet ígér, mint a leszálló ágba került sztár, Flagship Uberalles (sic! U...), bár az ő zsokéja is kimagasló pali. A másik három ló majd elrontja, lemarad így-úgy.
S ekképpen lett. A harmadik futam volt a legkényesebb.
Kétféleképp lehetett gondolkozni. (Az én srófom szerint.)
Vagy a favorit Bosuns Mate nyer (akkor mára kicsit sok a "Mate"-ből, pajtás, nem? Lásd Best Mate), vagy Norman Williamson a győztes a Righ Game nevű lóval, ellenben az imént Direct Route is N. Williamson lova volt. Szamárság, ha ez utóbbi szempont engem eltántorít. Miért ne nyerne kétszer egymásután ma (egy ilyen nagy, reálisan alakítható versenynapon) a nagyszerű Norman Williamson. Miért ne? Nyert is. Öt centivel, pokoli hajrában befogva és lehagyva Bosuns Mate-et. Akit szintén kiváló zsoké vitt, na persze.
High Game (N.W.) lova 9/1 volt (nem is értem), Bosuns Mate kb. 6/4.
Mely különbség.
Most elgondolkodom. S arra jutok: ahogy nekem kicsit másodrendű és érdektelen a magyar írói mezőny felének (az elismert nevek 4/5-ének) politizálása, csak ennyire lehet abszurd és érdektelen felfoghatatlanság nekik és az általuk alakított olvasóknak egy-egy ilyen fejtegetés.
Életemet rá. (Halálomat.)
Reménytelenné van téve a helyzet. Újat a magyar publikum mint publikum - újságíróig fel a szakszerűségben - nem fog felfogni. Pláne, ha tekintjük a "mindennek elhumorizálása!" jelszót.
Na, mindegy, eddig csinosan elszúrtam, kihagytam a dolgokat, de ahol én voltam a felelős, mert kötelességem lett volna a későbbi győztest játszani, az az aintree-i negyedik futam volt. Ráadásul Northern Sterlinght a legutóbb (6 napja) győzött, állítólag visszatalált formájába, a sampion tréner lova, a sampion zsoké vitte (akiknek szintén kellett azért végre nyerniük valamit, a sors arányrendszere szerint).
Így is lett, nyertek is. Nem játszottam Northern Starlightot. Holott Szpéró madaramat látom tizenkét éve ebben a csillagfényben az égen. Én szemétláda. Én hülye okoskodó.
Mezőnyöket nem akarok vélt szépségek okán nevek szerint ismertetni, a legtöbben unnák. Pedig szamarak. Néha majd ismertetek.
Mivel pedig Aintree mellett ott volt még más versenyszínhely is, összességében szépséggel bejött, hogy az előző napi nyerések ellenére megint mínuszba kerültem. Az előző nap egy kis színhely egyik futamában kaptam el egy 6/1-es (magyarul 70-es) lovat Gimmicket. Csuda nevű ellenfelet győzött le, úgy hívták ezt, hogy Miss Tehente.
Nem mertem volna játszani.
A favorit Zydeco volt. Mit tudom én; érződött, nem nyer a favorit. Biztos tanulmányoztam a mezőnyt, ez rémlik, már nem tudom.
Ilyen aztán ez az egész.


(Mondjuk) 8. alfejezet

Szomorú képek a Guardianben: rendre a halott (kivégzett) lovak. Nem is sorolom szegény neveiket már. Furcsa volt viszont a Grand National. A mindenkori szezon egyik mindenkori legnagyobb versenye.
Nem volt igazi favorit.
A Guardian kitalálta - és mások is ugyanígy -, hogy amiképp az előző évben apa-fia nyert, most is ez lesz, egy Papillon nevű lóval. 33/1-ről indult. (!!) Lement végül 10/1-re. És nyert.
Holott mi volt a közvetlen múltja? A magas (chase) akadályok helyett alacsony (hurdle) akadályokon ment, 4-ik, 3-ik lett ír földön, satöbbi. Ha ilyen következtetések levonhatók (ilyen alapozottsággal), másutt mit következtetgetek logikusan?
Na, tényleg: mit is kell itt logikusan következtetgetni? Erről is beszélünk.
Hogy Papillont (azért egy százassal) nem játszottam, igen, hogy elmentem vacsorázni inkább, oka egy Jungli nevű ló volt.
Pár hete, hónapja megjátszottam egy Aghawadda Gold nevű négylábút, nem volt favorit, szépet nyert. Aztán, mint a Guardianban láthattam, csak harmadik lett a köv. futamában, most második favorit volt, az első egy Samakaan nevű ló. Samu! Ugye? Verebem. Drága Samu.
S ez mégis másképp van. Samu szóba se jött. Egy 6/4-es favorit, éreztem, "tudtam", nem fogja nyerni ezt a futamot. (Neve: Red Rum Chase etc.; Red Rum volt a Grand National háromszoros győztese, ráadásul közben két helyezést is elért, harmincévesen halt meg, utolsó születésnapi zabtortájához már "nem nyúlt".)
Hanem kinéztem magamnak egy 10/1, 12/1 körül mozgó lovat, Jungli volt a neve. Eredményei: 1, 2, 1, 3, 3, 1. Nem rossz. Méghozzá igen jó osztályokban futott. (Ez is egy Grade 2, tehát majdnem a legmagasabb minősítésű verseny volt.)
Felrémlett egy emlék: Ramallah. 8/1 volt. Félórás munkával dolgoztam ki. Vagy az én szám szaladt félre, vagy a kasszás füle (ez utóbbi), diadallal nyert Ramallah, mentem a pénzemért... tragédia. Kelso helyett, mit tudom én, (?) Chepstow-ra vették fel. Viszszakaptam a pénzt, de hát...
Most Junglival nem volt semmi baj. Vettem a feleségemnek egy kis fémfigurát, félcentiset, egér és elefánt közt a formája, ő Jungli.
Aztán fakul mind ez is a feledésbe.


9. Mégis pár névsor

És Totyi a vállamon, délután.
Hereford, 2000. április 8. Angol idő szerint 3.05. Victor Chandler Novice Selling Hurdle. Selling = eladóverseny. Novice = vagy gáton, vagy - mit tudom én, pont hogyan határozzák meg - egy ideje nincs győzelme a lónak. Akkor jogosult az indulásra.
Fogalmam sincs, mi lett. Már eljöttem akkor. Csak itt az újság. (Vagy nem is, ott voltam, de a Grand Nationallel foglalkoztam. Csak úgy higiéniából tettem pár lovat, de mit sem ért. Papillon.)
Mutadarra - Russian River - Timidjar - Amber Lily - Arawak Prince - Chunito - Cromer Pier - Dauphin - Iluster - Quiet Arch - Ra Ra Rasputin (ez fog tetszeni mindenkinek) - Riding Crop - Silver Strand - Alvyn - Lautrec (!) - Tikotino. Nem Nikotino, Tikotino. Összejön 16 ilyen név, aztán légy okos. Mutadarra volt a favorit. Ra Ra Rasputint 16/1-gyel adták.
Jungli mamájának a neve Simple Mind, nagypapájáé Decent Fellow. Na ja. Sanakaan ellenében az volt a meggyőző nála nekem, hogy kétszer volt Group 2-es versenyben helyezett. Samakaan nem is indult még ilyenekben.
Holott persze ez igen sokszor nem jelent semmit.
Ekképpen mennek a dolgok itt.
Szegény Lake Kariba. Még beharangozó cikkében a Guardian azt írta, ez a ló úton van a győzelem felé. (Meredek jóslat volt.) Aztán rajtolt - és nem ért a célba, és nem élve ment (vitték) le a pályáról.
De ugyanígy járt - ebben a futamban! - Strong Promise is, akinek talán még valósabb esélyei voltak. Láttam, ahogy halálosat bukott.
Jó, és akkor mit látsz ilyenkor?
Madaraid halálából ki mit látott? Még te magad se láttad e (pedig hogy) veled élők halálát. Csak holtukban fedezted fel némelyiküket hajnalban stb.
Most elpakolom ezeket az újságokat. Tényleg félek, olyan részletekbe megyek, melyeket nem követnek olvasóim.
Inkább: elhagyva az irodát az indóházi büféhez mentem, ettem egy virslit, ittam egy pohár bort, így hazafelé tartva a Károly-tér felé nem kellett vacsoráznom, ittam útközben is egy pohárral (egy teraszra kiülve), meg a félhomályos boros boltban (fekvő palackok), és én nem tudom, hogyan aludtam el. Tudtam-e, miért vagyok Bécsben.
Ezért? De ha nem ezért - hát még ezért se? Akkor tényleg minek.

III. fejezet
(Rövid, alfejezetek nélkül)

Maradnak ezek az újságok - ezért nem dobok ki egyet se, holott ebben bíztam! - magánolvasmányaimnak? Nézegetésre? Minek, mikor.
Se ébren, /se alva,/ se élve,/se halva. Ez a kis "vers" jutott eszembe most. És még nagyon sok mindenen gondolkoztam, helyesebben: sok mindenfélét firkantottam fel.
A Vásárcsarnokba elmenni: három gyötrelmes szakasz. A Duna mellett az Erzsébet-hídig, ez egy. A híd, kettő. Aztán a pesti hídfőtől a Csarnokig: három. Enyhíti egy-egy szál cigaretta (utálom, nem élvezem), egy korty bor (nyugodtan megvárhatnám vele a Csarnok valamelyik söntését).
Maga a reménytelenség, a sivárság.
Bárhova mennem: ugyanez.
Bármi időpontot megbeszélnem: ha nem 1000%-osan egzisztenciális: ez.
Persze, hogy örülök, ha valami, ami utolsó szalmaszálaim egyike (történetesen), nem törik szét, nem merül alá (történetesen). Megyek, persze, pofát se vágok.
Ám pontosan érzem: sajtóbemutatókon (tisztelet a kivételnek, de csak ritkán), írói találkozásokon (u.e.) nem hivatásom ott lenni.
Már meg vagyok halva így. Hazugság, ha ott vagyok. Aki ilyet kér, hazudásra kényszerít.
Egyszerűbb lenne a "furát" megmagyarázni. Mint Charlie Parker, vagyok - túlzás. Nem vagyok világnagyság. Nem mentem tönkre kimutathatóan. Nem tudom, ez van mindazonáltal.
Charlie Parkernek már későn lett klubja.
Miféle közbevetés ez?
És mégis: hadd gyömöszölhessek ide egy sor mindent.
Felírtam: könyvek, kazetták - mint egy öregember, szeretnék selejtezni. Visszaajándékozni ezt-azt, elajándékozni más dolgokat. Amit már úgyse olvasok, úgyse hallgatok. Vagy ha nincs meg már, nem.
Ide írom: elfelejtettem: a Paddy's Pet (nem írtam?) előjön abban az írásomban, ami megjelent... hogyan is mondjam... hazajöttem Bécsből, mesélem egy barátomnak, akivel találkoztunk, hogy átadja megjelent írásomat (egy folyóirat), és belenézek (a folyóiratba, írásomba), hát ott van, hogy Paddy így, Paddy amúgy. Evidenciatörténet? Így neveztem volna régen ezt a dolgot. Bár az "evidenciatörténet" kifejezés már a lóversenyidők alatt alakult.
Könyvek, kazetták, lemezek - lemezek nem is annyira. Megrostálni. De mi az, mit ér?
Mit jelent ez a jegyzetem: "Ez az írás tönkreteszi az életemet." Végtelen baromság. Mi az én "életem", ha nem ez az írás "is". Tönk van, ennyit lehet mondani.
Linz milyen volt. Szegény Linz. Gyötrelem volt. De nem meghívóim miatt - "angyal drágák" -, nem Linz miatt - barokkos változatban bármelyik hasonló német etc. város; jó, nem holland, nem svájci. De Belfst (egy része), Bochum, Krefeld, Wuppertal. Csak katolikus. A templomai stb. Krakkó.
Szegény Linz. Csak közben: szegény én! Végig gyalog a főutcán (mit villamosozzak egy ilyen rövidet, ha az életbe' se soha többé). Másrészt ki tehet róla, ha ilyen vagyok. Milyen?
Várom június első napjainak elmúltát. Jó, hogy szeptemberben nem lesz hollandiai költőfesztivál. Megmenti az életemet.
Az élet megmentődésével - szintén nagyképű, henye kifejezés (a henyeség mintha a henyélés feladása lenne!) - csínján kell bánni. Jó, hollandiai költőfesztivál nincs. (Gyorsan írok nekik levelet - "nekik", kiknek? -, vettem a hírt, nem is megyek, nem mehetek már! Haha.) De mi mindent kell ezért (éppen ezért) elhárítani, kivédeni, megtagadni. Rossz vásár, hogy író-újságíró találkozók etc. YES, miközben holland fesztivál a lelkem mélyén is NYET.
Könyvek etc., program-nem-vállalások: nem egészen azonos az ilyesmi azzal, hogy egy lómezőnyből kipipálod a "nekem nem kell!" indulókat. Elsősorban én ezt így sosem tudom, sosem szeretem, nem bírom. Vagy kialakul valami (jó vagy tév-) képzet, vagy hagyjuk az egészet, húzzuk el az időt. Míg lecsengetik, elindítják a futamot, s akkor megúsztuk.
Jó lesz, hogy ma Ottlikról írhatok. (Jelent meg róla egy könyv. Ottlik és az ő tudományos kártyajátéka. És az én városbecsámborgós, henye, összevissza lófogadási igyekezetem. Két világ. De ettől még minden olyan, hogy Ottlik - nekem a legevidensebbek egyike.)
Totyi a vállamon, mindjárt tévét nézünk.
Aztán előszedek - és holnapra (feldolgozásra) előkészítek - pár régi újságot. Haladunk vissza a múltba.

IV. fejezet
1. "Hát most mi legyen?"

Szemközt az ablak függönyén ott a vállamon Totyi árnya. A szobában valami a fényt oly erősen tükrözi, hogy ekképp - kétszeresen megkettőződve - látszunk.
Célfotókat juttat eszembe ez. Ott is megkettőzve látszanak a beérkezők (helytelen a "befutó" szó használata erre; a befutó - az az első két helyezett), a tükörképen a belső ló van "kifelé" stb. Odakint nagy nyári nap kezdődik ma is.
Tegnap este sportszerűtlenül soká fennmaradtam. Szerencsétlen beszélgetést is folytattam. Most, hogy a hollandiai költőfesztivál elmarad - és mindjárt megírom a levelet a szervezőknek: hogy nálam nincs további variálás, most már ha lesz, akkor se tudok menni -, kicsit elvadultam, még elebb. Ezt nyilván nem értik, nem is érthetik azok, akiknek mindennapi tevékenysége emberi érintkezésekből (is) áll.
Leszámítva a bécsi ügetőt, érdemlegesebb lópályán igen rég nem voltam. Talán egy éve Párizsban, akkor utoljára. (Búcsúutazás volt - nem hinném, hogy annyira összekapjam még magam valamikor is, hogy Párizsba elmenjek.) Nagyban állt a galoppidény (sík- és gátversenyek, bár Franciaországban ez utóbbiak nem vetekedhetnek az angliai chase és hurdle gyakoriságával. A párizsi és a környékbeli pályákra többnyire gyalog szoktam menni, azaz hát Enghienbe és Maisons-Laffittebe vasúttal, helyiérdekűvel.
Feljegyzem ide - hogy mikor hazajöttem (kenyér, tejföl, sör, saláta, ilyesmi, Csarnok), tudjam: ezt akarom írni:
tanácstalanul állok a párizsi pályára igyekezvén (Longchamp), ügyetlenkedve kószálok az esőben;
levél Hollandiába: kár, hogy elmarad a fesztivál, de nekem ez nagyon jól jön, teljesen "leeresztettem" efféle utazások és bármiféle fellépés dolgában; jó kis levél! mintha szuggerálnom lehetne így is: "hát akkor maradjon is el a program", ne csak a mézesmadzag legyen elhúzva stb.;
de, és itt hagyom abba, nincs-e velem olyasmi, hogy - osztatlan az ember! - ezzel a könyvvel is "leeresztettem", a lófogadást sincs kedvem elmondani, nincs hozzá igazán kedvem; jó, majd lesz megint, majd akkor lesz.
Most Totyit - külön hadművelet! - bezárom szobájába. Szól neki már a rádió. Ha lenne bennem csak egy parányi "nyomás" is, most azt mondanám, amit tegnap nagyon is gondoltam: "Totyikám, miattad hallgatom ezt a sok kacatot, kétes ízlésű dolgot, számomra felesleges hírt stb." De most képtelen vagyok ilyet gondolni. Leeresztődtem evvel is, így is?
A hasam is fáj. Elcsaptam valamivel? Csaknem egy hete, hogy kettesben élünk itt Totyival; holnap estig még így lesz ez; nincs kártyabajnokság, hiányzik napjaim középpontja ezzel; összevissza kosztolok, kicsit többet iszom, mint amennyit magam is helyeslek; nem biztos, hogy a lehető leghelyesebb beszélgetéseket "folytatom" (intézem el). Viszont az is igaz, hogy azokat a dolgokat, melyek "stimmelnek" (és miért ne stimmelnének! nem baj az még, hogy valami valahogy van és közben nekem is megfelelhet), ezeket a dolgokat örömmel veszem.
Nagyon szép volt - váratlanul! - ennek a párizsi útnak az első délutánja. (Erről Raszternyak; egy másik párizsi regény c. könyvemben írok; egyáltalán, ezek a mostani könyvek - is? - egymást folytatják, egészítgetik ki, nem hinném, hogy ízetlen lenne hivatkoznom rájuk.)
(Hazajöttem a Csarnokból, Totyinak fürdővizet adtam, hatalmasat, élvezkedve tisztálkodott.)
Első délután ugyanis "megrohamoztam" (és sokkal kisebb lehetett a testsúlyom még a mainál) Utrillo dombját, elüldögéltem késő délutáni tereken, lépcsőt másztam megint, fák árnyékában fogyasztottam el szendvicsemet, ittam meg utolsó korty boromat - Montmartre, ez volt a helyszín, az "Abesses" környéke -, határoztam el, négy napomat (ennyi időm volt) a sörre építem. Nem eszem (nem is ettem, négy és fél nap, egy falatot se), nem iszom bort (erősen befolyásolhat; jó, hát két és fél év során, míg bor nélkül jártam Londont, Angliát, szintén nem bizonyultam túl gyakran fogadózseninek), ellenben három (elgyengülésül a végén egy negyedik) demi pohár sört engedélyezek magamnak. És kész.
Így csellengtem el az esőben Boulogne városkájában (kb. párizsi városrész egy Szajna-kanyarban), és jócskán elkésve közeledtem a pályához a nagy erdő ismeretlen útjain (Longchamp, a boulogne-i erdő).
Kalandos volt a bejutásom, erről még sosem mentem be a pályára. (A francia lóversenysport egyik fellegvára, csudálatos tribünök, létesítmények, nagy versenyek.) A kb. ovális pálya belső "testére" értem ugyanis, ahová alagúton lehet bejutni különben, ám innen, a nagy erdő felől a középső mellékbejáraton (ellenőrzik, de nem kérnek pénzt) a túlsó egyeneshez keveredtem el, azonnal. És így láthattam, jószerén testközelből, két lovat és lovasát, a második futamból a Maktum-sejkek négylábúját, Midnight Foxtrotot (lovagolta a nagyon kiváló Olivier Doleuze, pár nevet érdemes itt is feljegyezni), meg a Niarkhosz-család indulóját, Good Journeyt (lovagolta a most már sokszoros francia sampion, Olivier Peslier; gúnyos megjegyzéseket mellőzzünk: Twist Olivér nem lovagolt? nem), és ez nagyon rendkívüli volt nekem. Elcsatangolva-elbitangolva (stílus menti a linkséget!) odaérkezem, számomra reménytelen helyen bejutok a pályára (a kb. ovális által bezárt, mondom, ingyenes állóhely-részre), és rögtön így találkozom a főszereplőkkel.
Hangulatos hely egyébként ez a (szegényesebb) nézőtéri rész; egyszerűbb emberek sütnek-főznek nagy beton alapozásokon, tűzhelyek vannak, mondhatni, és annak ellenére, hogy esett az eső, a (főleg arab) közönséggel jól (bár kicsit szorosan) meghúzhattuk magunkat tetők alatt.
1998 nyarának és 1999 januárjának jelentős angliai kudarcai után nagyjából csak lábadozó voltam a fogadásaimmal, ám ez nem tartozik ide. A 2. és 3. futamot tétovaság (és eső) miatt, a 4-et az indulók nagy számának okán (Splendid Senor, Maachal, Divination, Malhero, Chimay, Nasirabad, Suaverof - lovagolta Peslier, a nagy Suave Dancer gyermeke volt ez a mén -, Tragic Order, Arctic... micsoda nevek, hányféle szemléletből...Libre Arbitre, Riddari, Mont Rocher, Antarctique, Bleu Ciel et Blanc, Star Castle... Szpéró miatt se játszottam volna... River Lake, Golden Tramp, Komero, Soft Cachemire, Carofer, ez 20) nem játszottam.
A következő (rangos, Groupe II) versenyt elszúrtam. Sebaj, parányi pénzzel. De most már (ital nélkül is) begurultam végre. A III. csoportos Prix de la Porte Maillot versenyről volt szó. Angliából jött át két ló (angol zsokékkal), és érdekes módon nekem a hat induló közül a legkevésbé favorizált Tumblewood Ridge volt azonnal az esetem.
A piacon a legkedveltebb a másik brit ló volt, Warningford, lovagolta Oscar Urbina, nem kedvelem, sokkal rokonszenvesebbnek tartottam Michael Tebbuttot, akiről egyszer valami cikket is olvastam. Nem tartozik a szigetország kiemelkedő talentumai közé, de nagyon jó.
10 frankra 68 frankot adtak, hatos mezőnyben szép pénz. És a befutó (első Tumblewood Ridge, második Warningford) is csak 78-as fizetett, vagyis a poén az volt, hogy Tebbutt lovát kellett eltalálni az első helyen, és ez - fájdalmasan szerény pénzzel; mégsem voltam begurulva jól - meg is történt a részemről. Ujjongva távoztam így is. (Nem mertem maradni tovább.)
Ilyenkor aztán a hazatérések (3 és 1/2 órányi átkelés Párizson, lakhelyemig) kezdenek lassan besavanyodni. Ismétlem mégis: az én pénzemen szinte képtelenség akkorát nyerni, hogy az alaposabban befolyásolja akár csak rövid távon is anyagi helyzetemet. Ez a lófogadás materiális önellentmondása. A közvetlen gyakorlatias életkapcsolat miatt csinálod (részben), s mégis oly távoli marad a gyakorlati élettől az egész.
Totyi a kezemen ül, fürdés után, sandít fel rám.
Elteszem a francia matériát, nem érdekel a többi. Mondom megint: aki idáig jutott, nézzen bele esetleg két másik lókönyvembe. Még csak azt sem mondhatom, hogy az itteni - jó, legyen - "hívó szó" ott végképp hiányzik.
Valahogy most majd mindjárt folytatom. (Csellengj csak, ne aggódj... Bejön a szép jelszó bíztatásul.)


2. Pascal

És ez nem ló lesz, hanem tényleg Blaise (Pascal).
A filozófus és az ő nevezetes "fogadáselmélete".
A rororo-sorozat (képes monográfiák) Pascal-kötetét lapozom fel az ügy fölelevenítésére. Eleve: ott olvastam róla először. Kíváncsi vagyok, találok-e valami alapvetően újat (a számomra), vagy csak afféle "hasonlat" marad.
Kis pihenőnek tekintem ezt a kitekintést, mielőtt:
1./ saját konkrét fogadói emlékeimmel,
2./ Pár általánosabb töprengéssel tovább fűzném dolgunkat.
A könyvecske szerzője, Albert Béguin így kezdi a fejezetet (A fogadás):
"A meggyőzés művészete c. könyvben (Pascal műve) annak bizonyítását olvashattuk, hogy nem elegendő, ha az igazságot csak értelmi úton engedjük magunkhoz (közelítjük), nem, itt a szívnek és az akaratnak is szerepet kell játszania." De, ahogy elnézem, a szív és az akarat a világ isteni eredetét, kormányzottságát kell, hogy "forszírozza", tudván-átélvén, végtelen a fogadás során a nyerés lehetősége, ugyanakkor igen keveset veszíthetünk. - Hát ez nem egészen az én esetem. Ilyenek ezek a dolgok, gyakorta kiderül. Híres "nagy címszavak" (Pascal és fogadáselmélete) - aztán kiderül, hogy valójában jámbor, célra tartott, fondorlatos stb. mellébeszélések (a magunk dolgában), enyhén szólva is csalódást keltenek, vagy hát én nem tudom. Naivnak tűnnek fel, nem érintik gyakorlatunkat - mégis halad valahogy a világ, változnak a feltételek... ha megharagszik is rám valaki ezért, nem tehetek róla, nem akarom, de eszemmel és szívemmel így fogom fel, így értelmezem... Pascal fogadáselméletével az ég világán semmit nem tudok kezdeni, nem is untatom vele az olvasókat.


3. Angol szerzők

A már itt is idézett David Ashforth mondta (mikor állást vállalt a Sporting Life c. szaklapnál): hogy ott a modern székház magas emeletén a Canary Wharfon (kicsit a Towertől keletebbre) egyrészt jó, hogy csupa olyan ember dolgozik együtt, akit ugyanaz érdekel (a ló, a lóverseny, a lófogadás), másfelől törhetetlen az üvegfal, nem lehet kiugrani a 27-ikről, ha már a hatodik fogadását veszíti el valaki.
Vagy ott a kedves arisztokrata hölgy esete, a nevezetes Golden Miller nevű ló tulajdonosnőjéé. Golden Miller egészen páratlan sorozatot produkált a cheltenhami fesztiválon (több év-során nyerte a Gold Cupot), mellesleg a Grand Nationalt is egyszer, Aintreeben. A hölgy szép összegeket keresett négylábúján, máskor viszont egész házsorokat (!) veszített el. Mondják, hímnemű lény ajka akkor érintette először ajkát, mikor a győzelem feletti örömében pofán csókolta Golden Millert. Valamint, ami érdekes lélektani kérdés, neki adatott meg az, amit mindnyájan úgy szeretnénk, írja Ashforth: utólag fogadhatott. Miután már a versenyt lefutották. Képzeljük el! A bukméker micsoda bizalma. A hölgy ugyanis ragaszkodott életszokásaihoz (ezt próbálnám én is, de kevés sikerrel, s pontosan a kényes kérdésekben - dedikálás, könyvpremier, sajtótájékoztató, szinte lehetetlen kibújni, vagyis erőviszonyok kérdése), s ő mindig délután aludt (egyet), épp mikor a délutáni versenyek voltak. (Még nem voltak estiek akkor?) Felébredt, hívta bukmékerét (Angliában stb. nagyon sokan - főleg a jelentős fogadásokat - telefonon kötik, ennek egész rendszere van), nekilátott. Az első futamban, mondta... hát legyen talán... Mendocino. Nem, nem, asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, Fairy Hussar nyert. A másodikban... gondolom, Little Carramba lesz (volt) az. Nem, asszonyom, ő csak szoros negyedik. Győztesünk itt... és így tovább.
Azért mesélem csak el, mert a hölgy nyilván dolgozott, gondolkozott a dolgokon (a szaklap alapján, meg egyáltalán), de mikor kimondta a Nagy Szót, az eredmény már megvolt. Nem szabad azt hinnünk, hogy van titkos sugárzás, melynek révén ráérezhetünk, mi is történt. Szerintem nincs.
Más kérdés, persze, hogy az ilyenfajta "egybe-fogadásnak" sok hátrányát látom. Fontos a versenynap alakulása. Arra igenis ráérezhetünk (sokszor), hogy "itt például favoritgyőzelem több nem lesz"(mert volt már három). Vagy "a piac" alakulása (ez szinte közhely) értékes utalásokkal szolgál. "Megy le" egy ló SP-je (starting price; az az "ár", amit a bukmékerek - vagy a nagy irodák, szervezetek - adnának rá, ha most lenne a rajt, illetve adnak, mikor megvan a rajt és megvan, többnyire, szerencsére, titkon már nem változva az SP), 33/1-ről 16/1-re, 12/1-re stb., sokan fogadják. "Tudnak valamit". Az ilyesmi aztán vagy igaz, vagy sem; nem másért mondom ezt, csak hogy érzékeltessem: mennyire rugalmasnak kell lennünk (pályán vagy irodán), aligha lehet "úgy eleve" elképzelni az egész napot, mind a hat-hét futamot. A Guardian szakembere, mint láttuk, azon a bizonyos napon az első négy futamot jól "elképzelte" Aintree-ben. Szép teljesítmény. Főleg High Game megtippelése volt az. (Emlékszünk? Az imént volt róla szó.)


4. Szerény tűnődéseim

Ahogy én csinálom (csináltam mindig is?), egyesíti a görcsös tehetetlenkedést a tisztázás vágyával. A teljes tanácstalanságot még abban is, mire fogok fogadni, fogok-e egyáltalán... figyelembe veszem-e a homokpályás futamokat, maradok az aznapi síkversenyeknél (hagyva a gátversenyeket: hurdle, chase), kivárok-e, hadd lássuk, mit gyártanak (nagy meglepetésekkel kezdődik netán a nap stb.), hamar elintézem (1-2 futamot csinálok csak ; jó, de akkor mivel teljes a délután további része?), netán hamar otthagyom az irodát, aztán becsatangolom a várost (Bécset), végül mégis kikötök egy másik irodán... Londonban, ahol minden sarkon van iroda (bizonyos városrészekben), kis túlzással szólva, igen, Londonban ennek más a szerkezete. (Az életszerkezete.)
Mesélek pár példát. Szépségesek, borzalmasak. (Melyik hogy.) Hadd legyen ez a könyv afféle példatár, regiszter. (Mert némelyik esetet másutt elmeséltem már.)
Olvasóim talán azért is boldogultak nehezen a részletesebb ismertetésekkel - mert (egyrészt) túl részletesek voltak a számára, másfelől mégsem tudtam eleget elmondani (ahhoz, hogy tisztán lásson a kérdéssel most ismerkedő Kegyes; idézet a Hamlet c. színműből).
El kell mondani, hogy Írországban hatalmas színvonalon folyik a lótenyésztés (a zöld sziget!), a nemzeti jövedelem jelentős tétele. S hogy ír földön, bár az ország területe elmarad Anglia-Skócia-Wales együttesétől (nagyságától), több, mint feleannyi pálya van mégis, és nem sok rosszat lehet mondani róluk. Legföljebb annyit (olvastam), hogy azért egy olyan fogadó, aki Hong Kong hipermodern pályalétesítményeihez szokott hozzá (Sha Tin; Happy Valley), de akár egy japán, egy maláj (!) is borzadva fordulna el szeretett kedvtelésétől, ha egy sötét őszi napon Írország valamely istentől elhagyatottabb pályáján lenne kénytelen hat-hét futamot végignézni, ott vécére menni etc. Sértésnek senki ne vegye. Én ilyen szempontból a (hajdani) Wolwerhamptoni körülményeket említhetem (de ez még 1991-ben volt, azóta épp ott történtek átalakítások, felújítások). Szóval, tudni kell, hogy angol zsokék is járnak át Írországba (főleg olyan nagy versenyekre, mint az ír Derby, az ottani 1000 és 2000 Guineas futamai májusban, vagyis a klasszikusok), de írek még inkább Angliába. Érdekes, hogy a franciaországi "gátak" másmilyenek, mint az angolok (valamelyest eltérőek, mondjuk így), és francia gátlovakat nem nagyon visznek át a szigetországba. (Egy-két tréner kultiválja csak ezt a "műfajt").
Mármost ha decemberben áthoznak így egy ír lovat, ráadásul a sampion viszi (bocsánat, hogy a "champion"-t megkockáztatom így írni e könyvemben) C.F.Swan, nagy zsoké, lehet, hogy a ló épp az apjáé, Swan ezredesé, aki tréner, vagy ha nem is így van, épkézláb esély kínálkozik az ír színek diadalához. A Promalee nevű ló nekem egy esős téli délutánon "kéne" hát, mint egy falat kenyér: rajta nyerném vissza, amenynyi vesztésben vagyok épp, attól nem kell tartanom, hogy a zsoké ellinkeskedi a dolgot, csal netán.
Nem, de a ló megteszi az egyiket. (Ellinkeskedi.) Ilyen hajlamú állat. Egyrészt, ha kettőt botlik, már elkedvetlenedik. Egyet szabad csak botlania. Értsd: a gáton. Valamint: ha túl hamar az élre viszik, mondjuk, a tribün közelében, és nem vigyáznak rá, elkezd "a közönséggel haverolni", kinézeget. Ez végképp nem a nyerés útja.
Promalee kiszúrt velem, a végén ily hibákból kifolyólag lehajrázták, szombat volt, egy boldogtalan hétvége következett (számomra), végig azon törhettem a fejem, hétfőn hogyan jövök vissza "pari"-ba, nullára legalább. (Kedden kellett hazautaznom.)
A lovat már csak a mamája mulatságos neve (Oralee) miatt is megjegyeztem magamnak. Nem emlékszem már, hétfőn visszajöttem-e nullára vagy sem, tény az, hogy nagy érdeklődéssel láttam: márciusban jön Promalee az itt már sokat emlegetett cheltenhami fesztiválra. (1991-ben Cheltenham volt az első lópálya, egyébként, ahol Angliában jártam; az életben ne lássam azt a tömeg embert, ráadásul elájultam a belépőjegy árától, nem is véletlen, hogy az angol pályák látogatásával, némi bódulatom múltán, felhagytam. Angol fontban számolva annyi a belépő ára, amennyi német földön márkában!)
Jön Promalee, el fogom kapni.
Sok részlet várt itt azért még tisztázásra.
Sorolom.
1./ Valószínű, hogy jól kiértékelték Swanék a keserves decemberi tanulságot. (Erről a szaklap is írt.)
2./ A ló tanulékony. (Nem részletezem.)
3./ Swannak is helyén lesz az esze, szíve, lába, keze.
4./ Nem lesz túl kemény, száraz, szikkadt a talaj. Sőt. (Ha csak ez kellett: két nap esett az eső. Promalee legjobb eredményeit mind ázott, "mély" talajokon érte el.)
5./ Lesz olyan ellenfele, "aki" elviszi sok fogadó pénzét (nem lesz, mit tudom én, "/1, netán 6/4 favorit a Promalee). Mert akkor hiába minden, egy "vagyont" nem tehetek fel rá.
Itt sem lett baj, volt ellenfél, és... de várjunk még mindig egy kicsit.
Cheltenhamben, főleg éjszaka és délelőtt, esett az eső. Londonban ragyogott a nap. Ültem a napragyogásban egy múzeum előtt, kicsit távol "az én irodáimtól" (jó, hát közben is vannak, voltak irodák, de én valahogy azt is éreztem, nekem a Mayfairben kel megjátszanom Promaleet, azaz a Piccadilly közelében; a Piccadillynek itt semmi szerepe; csak úgy mondom).
Ültem, mondom, a napragyogásban - és itt, ma, Budán hirtelen kisüt a nap, bevilágítja vénséges írógépemet. Hirtelen ráeszméltem: ez ma Promlee délutánja. Gyerünk. Már akkor is kicsit vonszolódva (ez az, ami senkit sem érdekel; "mindenkinek megvan a saját fájdalma-öröme"), elindultam a Mayfair felé. Olyan futam volt ez a Promalee-é, hogy már délelőtt megadták az SP-t (előfogadás). Akkor mondta egyik kedves irodám főnöke: "Kár, hogy nem korábban jött, művész úr" (adtam neki már lórajzokat, na ja), "a Promalee egy órája még 4/1 volt." Náluk most 3/1. Tettem rá egy adagot; átmentem egy másik irodára, ott ugyancsak. Majd egy harmadikra (ezt akkor már így kell, csak rettentő kamikaze bátorságot igényel; viszont mintha egy nagyobb erő vezérelné "kezedet", egy harmadik irodára is, igen, és ott (egy másik fogadóhálózat irodája volt ez) kifogtam a Promalee-t még 7/2-n. Ez a 4/1 és a 3/1 közötti félút, logikus.
Persze, ha olvasóim eleve nem hajlandók követni ezt a parányi számtant sem, helyzetem reménytelen. Vonszolódássá válik a könyv olvasása (de ha belegondolok: ebbéli félelmeim okán, régi rossz tapasztalatok, sejtések alapján az írása is), meg a többi.
Nem mertem megnézni a versenyt.
Bolyongtam a Mayfairben, a Hyde Parkot szegélyező Park Lane-en, megérintettem kedves templomomat, a Grosvenor Chapelt. Elolvastam a parkjában a padok "adományozóinak" emlék-feliratait. Jaj, segítsen nekem minden.
Eléggé ódon nézetek, unalmas felfogás. Tudom. De ha nagy bajban vagyunk... vagy abba keverjük magunkat...
Végül az egyik legódonabb kis tér parányi irodájára mentem, mikor már biztosra vehettem: a versenyt lefutották.
Nagyon megfelelőnek látta rossz szemem a nem túl hosszú szót, hogy első...
Promalee. Nyert. Láttam aztán az ismétlést, másnap.
Egyet botlott.
Az utolsó gátnál viszonylag megnyugtató előnye volt. De ketten nagyon küzdöttek mögötte (főleg egymással, hála az égnek). A favorit-ellenfél (aki előtt már Promalee 5/2, néhol 2/1 piacvezető lett időközben) épp meg tudta szerezni a második helyet. Ráadásul: a harmadik egy "Samu" nevű ló lett. Gondoljunk Szpéró mögötti hajdani második számú verebemre, Samura. Nem minden súgás, ami annak látszik.
Ez teszi külön is nehézzé az ügyet.

5. Közbevetés (s még mindig a tűnődések)

Szorongásaim ellenére meg-meglódul a könyv, de hát ez csak ilyen lehet (a könyv), ugye: "Járkálj, bolyongj, ne aggódj..." Aggódom. És vonszolódom. Minden rossz összejön, olvasóimnak is, nekem még inkább.
Lementem ma reggel (egy vasárnapról van szó, nagyon kora reggelről). Hoztam haza ezt-azt. Kellemesen érintett a visszaköszöntő hűvösség (fent tiszta ég). Újságot olvastam egy parkban, ahogy "ezer év óta" sem. Mint a londoni Wallace-gyűjtemény előtt, eső utáni fojtogató kis forróságban. De ahogy a Duna-parton hazafelé tartottam, s kicsit ezekbe az Ottlik Géza szerint létfontos dolgokba merültem (az élet kis "romantikus" mozzanatai, egy felhő, egy kődarab, egy fűcsomó), egymást kezdték érni a zavarások. Megszólítások, pénzért, de olyan gyakorisággal, hogy... Kellemetlen volt örökké hazudni: nincs velem tárca stb. Nem voltak erőszakosak, mégis. Jó, hát Münchenben ez az élményem 1990 februárjában megvolt már. A Mayfairben "kiszuggeráltam" egyszer, ne szólítson meg valaki.
Most nem az, hogy a szegény illető, aki így szólítgat, rosszabb helyzetben van nálam (hát persze), de így lehet kölcsönösen még rosszabb helyzetbe hozni egymást. Jó, mindegy, erről nem szabad írni, nem is lehet.
Totyi a karomon ül, ahogy gépelek. Kicsit lendületbe jöttem. Lezárom a rádiót. (Távollétemben Totyinak szólt. Kikapcsoljuk
a silányabb ízlés dolgait.)
(Az ám, de aki "a lóversenyt" eleve léhaságnak tartja? Elgondolkoztam: klasszikus irodalma ennek a tárgynak a számomra zavartalanul elfogadható írók közül Kellér Andornál van. A Zöld...-könyv, a mi nagy lovas illetőnknek, Szemere Miklósnak az élete-leírása azért, fogadási szempontból, más világot tükröz, mint amilyen az enyém volt - elmúlt? - ily szempontból. Igazi fülesek, titkos hírek, manipulációk. Én, mondanom se, ezen mindig kívül álltam. Más pályán mozogtam.)
Mit is akartam viszont közbevetni?
Aligha ezt, aligha ennyit.
Feljegyeztem tegnap: "Mi az: dönteni, fogadni... választani. Olvasóimnak alig pár szempontot meséltem el itt, hányféle tény(ező)ből áll össze a fogadás. Ha jól összeáll, tényleg. Szakíróm (egy Coton nevű angol szupertipszter, író, újság-ember) azt mondja: ha vesztesz is, olyan legyen az a vesztés, hogy minden esélyed meg lehetett volna a győzelemre. "Benne volt" a lóban az a bizonyos valami. (Aznap, abban a "társaságban" - értsd: mezőnyben stb.) Csak "egyebek" fullasztották kudarcba a dolgot. Ügyetlen taktika, bezáródás (előtte-mellette 16, mikor erősíteni akarna), egy váratlan, sokat fejlődő ló felbukkanása, akiről "nem tudtuk"... És még sok minden.
Hát ez engem meg is győz, nem is.
Tény, hogy ha így vesszük, én is rengeteg felelőtlen, fegyelmezetlen fogadást kötöttem.
Már volt róla szó: sokszor a legpengésebb, legjobban megérzett fogadásainkat nem merjük jelentősebb összeggel megtámogatni. Betojtan játszunk. Máskor meg, végső szorultságunkban, ahelyett, hogy hazamennénk, netán elmélyednénk valami alaposabb elemzésbe(n), rávágunk egy hazárd összeget. És vagy nyerünk, vagy (inkább, főleg) veszítünk. Véres fejjel távozunk.
Ám ez a dolgok materiális oldalának legvulgárisabb részeibe vezet, nem könyvem tárgya. Felírtam ezt is: az élet sok hülyesége. Tévé, újságolvasás, zenék. Ehhez képest a ló: valami tiszta, személyes, nem kommerciális.
Hát ilyen összehasonlításban tényleg nem. Másrészt: egyfelől kommerciális (a lófogadás ne lenne az?), a te életedben azonban átszellemülés, különlegesség, "más". Spirituális tevékenység, mondanám, ha nem irtóznék ilyen kifejezésektől.
Olvasóim nem is hinnék, milyen nehéz kérdések ezek.
Vegyük csak a lóverseny-nélküli-életet, a "többi részét" (neki).
Mi mindennek kell "eleget tennünk". Elmenni ide, elmenni oda. (Én igazán nem megyek, mégis túl sok, ahová muszáj.)
Mennyi felesleges szó hangzik el. (Szakmában, odahaza, "üzletben", utcán stb.)
Milyen gyötrelmes szinte mindenkivel - "együtt".
Még az irodákon is irtózom sokszor a kaszszások pultjától. Terefere folyik a pénztárgépek mögött, ilyesmi. Jobbak a pályapénztárak: lehajolsz egy "lukhoz", begyónod vétkedet, mely lovat, lovakat gondolod. Mit, gondolod! Teszed meg véres verítékkel szerzett pénzeden.
Angol szakíró mondja ugyanezt: szégyelli magát a pénztáros előtt is: hogy majomnak fogja látni őt, ha veszít. Nagyot játszani sem egyszerű. Mondanom sem kell, miért. (Siker esetén is.) Ritkaság a jóbaráti, jóindulatú, jómodorú kasszás. (Persze, jócskán akad. Bécsben is.)
Van, hogy úgy távozol egy irodáról, hogy - eleve az izgalom fáradságától - ég az arcod. A szégyentől (is). A francba, ide nem jövök vissza többé. Mit gondolhatnak rólam. Így veszteni? Aztán sok-sok hónap múlva visszamégy, nem esik szó a múltakról, el is felejtettek (talán), téged nem, de balsorsodat el. Játszasz, kis összegekbe, nyersz. Most kellett volna "nagyobbat" tenni. És így tovább, forog a kör.
Még ezt írtam fel: mennyire nem vágyom vissza ma sehova. Legföljebb a Csarnokba. (Kicsit.) Biztos ez? Bécsben még annakidején, a nagyon szerény színvonalú galoppos (Ferenc József korából maradtak fenn a szép ódon épületek, lenyűgözően kedves - és lerobbant - hely volt akkor Szemere bécsi pályája, lásd Kellér Andor) milyen jól éreztem magam. Ottlik dogmái szerint boldog voltam. A régies zenéktől, melyekkel a közönséget szórakoztatták. (Az előző heti futamok tévéközvetítési között. Hammond-orgonás számok, húszas évekbeli nóták.) De a versenyeknek is volt valami nyers, csekélyke-vacak kis varázsa. Igen, volt varázsa.
Ne vágynék vissza? Hogyan mondhatok ilyet!
Még egy emlék: furcsa, 1948, olimpia Londonban. Azt se tudtam, mit gondolhatnék erről a "Londonról". Kilencéves voltam, az osztrák határ közelében nyaraltam, anyáméknak pont nem volt "még csak annyi pénze" se, kiadtak két hónapra egy ismerősükhöz. Erdélyből menekült oda ez az öreg házaspár, a néni tanítóskodott.
Már akkor is "játszottam" mindent. Sportot. Gombfocibajnokságok, ha kellett, magamban. Önmagam ellen. Atlétikai és kerékpárversenyek. (Kockadobással, mércével.) És így tovább. Életem idejének komoly részét töltöttem játékkal, általában versenyszerű játékkal. A mostaniról, a Koala Kártyabajnokságról (francia kaszinó, feleségemmel, de 20-20 klubnak, két ligában) még szólok. Csak épp hogy... mert másutt (Játék-történet, Liget Műhely) már írtam róla.
Anyám megvette nekem a londoni olimpia programját. De úgy, hogy be lehetett írni a kipontozott helyekre az eredményeket. (Az újságból, például. S az egyik szomszéd faluba minden nap átmentünk/átmentem, oda járt valakinek újság. Szabad Nép, ilyesmi. És kimásoltam, bemásoltam, átmásoltam az eredményeket.)
És atletizáltam. Több futó is én voltam, többször lefutottam egy távot, stopperem nem volt, a jó ég tudja, hogyan tudtam magamat önmagam ellenében győztesnek kihozni egy másodperceket épp hogy mutató zsebórával. Észbontó. Meg egy sor ilyen dolog volt. Játék nélkül ma aztán végképp nem tudok "kijönni" magammal és a világgal.
De egyre inkább a "magam" játéka az, amelyik kizárólag érvényes. Leszámítva (olykor) a német, angol focit. A kerékpáros körversenyeket.
Ám a ló - mind inkább csak fáraszt. Mondtam már: nekem mindig és mindenütt strapálnom kell magam? Hagyjanak engem békén. Olyan ez: nem túl sok pénzért (többnyire nevetségesen csekély honoráriumért) írja, írja, fordítja az ember "a dolgokat". Akkor legalább a szabadsága maradjon meg. Ne kelljen elmennie "sehova", ha az nem az őélete. Ha az neki nem megy. Akkor neki ne kelljen mennie.
Ilyesmiket jegyeztem fel tegnap.
Furcsa, de érzem, mindez nagyon is ide illik.


6. "Látod sorsodat"

Az angol szakíró (a már említett Coton) 10%-os sikerrátát tételez fel (maximum), ha valaki hosszabban játszik. Így figyelmeztet mindenkit: tekintve a költségeket stb., jól gondolja meg, érdemes-e huzamosan "állandóan" játszani. Főleg érdemlegesen, alaposan, lelkiismeretesen (önmagunk iránt így).
Ez a mi mostani könyvünket nem érdekli. Ellenben a százalékarányok.
A zsokék szereplését illető (hányból hány) százalékarányok, például. Hány lovaglásból hány győzelem stb.) Már 21% nagyszerű. 10-15% jól elmegy. Most nem azt nézem (már mondtam egyszer), mennyire értékes versenyt nyert valaki. Hanem darabra. 600 lovaglásból 127-et, 784 lovaglásból 200-at. Már 100-at nyerni egy szezonban: az is pokolian nehéz. Holott márciusban indul a "galopp" (a sík), november legelejéig tart, olykor már vasárnap is vannak versenyek, vannak esti versenyek, és a zsokék átmennek (északi vidéken egy északi pályára, déli vidéken egy másik déli pályára) helikopterrel, magánrepülővel etc., és tömérdek lovaglásuk lehet.
Sokszor mondják: egy-egy igen nagy zsoké úgy "alakult meg" (mint igen nagy zsoké), hogy igen nagy tulajdonosok és trénerek nagyon jó lovakat adtak alájuk. Részben igaz. Erősen.
De hagyjuk ezt is.
20-25 %-os sikerarány már szenzációs.
Egy sebészorvos (elvben) 100%-osan kellene, hogy dolgozzék. (Olvasom egy német bulvárlapban: emitt 30, ott 70%-kal többet operálnak a sebészek, mint kellene. Vágnak, nyesnek, a maguk javára. Hát nem tudom.)
Egy műfordító hány hibát követhet el hány oldalon?
Minden oldalon egyet? Az 300 oldalán 300 hiba. Rémes szám. A szerkesztőnek észre kell vennie a hibákat. Ha benne hagyja... és ma divatosak az ilyen támadások, kenyérharc, korosztályi küzdelem, meg egyáltalán: a fordítón szárad a dolog. Bár a szerkesztőt (meg se nevezik esetleg) szintén elmarasztalják. Szerintem joggal. Észre kellett volna vennie. Kedd helyett szerdát fordított az illető, kihagyott egy mondatot. Hagyjuk ezt is.
Mekkora lehet a hibaszázalékom a lófogadásnál?
Ne az anyagiakat nézzük. Hanem témánkat.
Kapkodok csak össze-vissza? Erre utal a sok melléfogás. De hogyan lenne képzelhető, hogy mindig... ihletetten, szerencsével, jól...? Képtelenség. Hazudik, aki ezt állítja magáról. Miért van ez így?
A tenisz nem szerencsejáték? A szerváknak, eleve az ütéseknek "jó helyre", az adott vonalakon belülre kell menniök.
Van, hogy egymást érik a rossz szervák (adogatások). Kettőshibák halmozódnak.
Egy hivatalnok, egy iskolaigazgató hibái hol érhetők tetten? Mekkora lehet a hibaszázalék?
Egy pancsolt bort áruló kocsmáros hibaszázaléka: 100? Ha netán aranyos pofa, ez javít az átlagon? Ha a vevői sóherek, nyomorultak, közönyösek, ez tovább javít?
Egy házasság mekkora hibázási aránnyal működik? (Nem mondhatom, hibaszázalékkal.)
Ne is elemezzük az érintett szót. Marhaság.
Az életedről vallott nézeteid - az élet kockajáték! ezt zengedezik a operában - hány százalékosak? (Hibára, netán kiemelkedő sikerekre "nézvést"?) A említett téma: ha egyedül vagyok, senki-semmi nem zavar. Ha nem kell elmennem olyan helyekre, melyekre (evidensen ezt érzem) nem kéne, jó. Nem következik be mégis valami üresség? Nem kell-e a súrlódás (ami horzsolódással jár) az életbeli mozgáshoz egyáltalán? Jó, csak egy sor dolog még így sem kell. A hivatalnak packázásai... és amit Hamlet sorol. Egyszer láttam nyerni egy Polonius nevű lovat.
Hét-nyolc napja vagy egyedül, azaz Totyival, feleséged és kutyátok ma jön haza. Életed (evés, ivás, mozgás, alvás stb.) nem vált monotonná? Is-is. Ivás sok, étkezés egyhangú, mozgás rendes, alvás kb. mint máskor. Zavartalanság mindkettőtöknek, nem vitatható. Mégsem lehet mindent "szélső értékén" folytatni, azon venni: Londonaid, persze, olcsók voltak a rémes szállodák jóvoltából... többet ért még a forint... 30%-a, 25%-a volt a mai repülőjegyárnak a repülés... kenyeret ettél (köpködtél), szeszt nem ittál, kenyéren (nagyon olcsó kenyéren), hazulról vitt cigarettán és kávén éltél. Valaki azt mondta: azt ne higgye, hogy maga sokáig így élhet. Azt hittem. Persze, hogy nem élhetek. S ha már sültkrumplizol, főleg, ha borozol... a költségeid az egekig szökkennek. Cigarettát ott veszel. Étkezel (kiülsz egy kertvendéglőbe Bécsben). Nehéz azt mondani, hogy te ezt mind visszanyered. Kiábrándítom talán jómódú olvasóimat: én ezt Bécsben sem tudom megfizetni. Egy "nullára" kihozott utazás - már csoda. Jó, hát előfordul, sőt. De már meséltem: pontosan ilyen okoknál fogva az, hogy a nyerést fokozni szerettem volna - és mínuszokba zuhantam. Most "meg vagyok kapaszkodva". Erre? Mi van erre? Legbensőbb indíttatásom: nem utazni. Nem játszani többé. Hagyni, uralkodjék el az érzet: rémes a vonat, nekem már az, rémes a drukk, hogy megint igyekeznek kell... s hiába oly kedves a Rókus-piac, meg ez, meg az... lehetetlenné válik a dolog, mert hagyom, hogy a "hozzá" vezető út lehetetlen legyen. Az. Csak általában nem hagyjuk eluralkodni ezt a szempontot, ezt az érzetet. Így "Megfáradt az egész", mondom, "nem éri meg." Milyen szépeket sétáltam nemrégiben is Bécs villanegyedében. Milyen váratlanságokat láttam. "Á, Budapest is van legalább olyan szép." Kész.


V. fejezet
1. Tényleg lovak. Tényleg
"Lásd sorsodat". Aztán Hitman

Látod sorsodat - erre legyen elég egyetlen példa.
Bécsi. Persze, londoni közvetítés, valamelyik vidéki gátpályáról (hurdle, chase) ott.
4 ló indult.
Ha Northern Starlight Szpéró miatt volt csúnya kihagyás a részemről, most - "szürke veréb" jeligére - a Forever Grey (Örökre A Szürke) nevű lovat elemi erővel meg akartam játszani. És meg is játszottam.
Nem volt kimondottan favorit, sőt. De az eredményei alapján ígéretesnek látszott. Nagyon is. Ketten álltak jobban nála a piacon, a negyedik lovat meglehetősen esélytelennek ítélte a bukmékerség és a köznép.
Sorsomat akkor kellett látnom, amikor a rajt pillanata már igencsak elközelgett... az indító, zászlajával magas pulpitusán... egy ideje kivárt, várt, aztán mégis elpattintották a gumikötélzetet, két ló nekivágott mögüle.
Az én Forever Greym, egy másik ló társaságában, vagy húsz méterrel hátrább kószált.
Kószált. Ahogy mondom. Aztán csak nekilódultak ők is.
A cél előtt harmadik (negyedik?) gátnál utolérték a két vezetőt. Sőt. A fő favorit el is bukta itt rögtön. Három ló ment tovább. A kevéssé esélyes lemaradt, a második favorit és az én "szürkém" az élre ment. Az utolsó akadály következett.
Forever Grey tisztességgel az élre ment. Már ami a lovat illeti. A zsoké...
Hát nem tudom. Semmi ilyesmi nem bizonyítható könnyen.
Forever Grey elbukta az akadályt. Győzött a második favorit. S mint megtudtam, a zsoké, miután Forever Grey talpra állt, nyeregbe pattant, s megszerezte még a második helyet (és a tulajdonosnak az ezzel járó díjpénzt).
S efféle esetek tömegével vannak, lehetnek. Ha nem is ilyen látványosan.


2. Még Hitman előtt...

Amikor - sajnos! - 1998 nyarán elfogadtam egy osztrák eredetű, Magyarországról is támogatott angliai meghívást, ugyanaznap, hogy a Vörösmarty térre a jegyemért stb. bementem, félóra múlva volt a Régiposta utcában a nagy robbanás. Járhattam volna történetesen épp arra. Kicsit elvacakolok, enni akarok egy sült krumplit a gyorsbüfében... és így tovább.
Tehát a tűz itt a szomszédban, pár hete...
Enschede...
És így tovább.
Ez mind van, van, van.
Beüt.
Tippelni aligha lehetne, pont melyik dél-amerikai, ázsiai, észak-európai országban, ám esetleg a szigetvilágban következik valahol valami.
Ha már egyéb szempontokból úgy egy kicsit megnéztük ezt az egész fogadósdit, nekem most a külső körülmények, a vele összefüggő részletek, "kicsiségek" (Pilinszky) jutottak eszembe. Miféle rendszer - rendszer? - alakul emberileg, térben, perifériális élmények dolgában (Ottlik szerint nagyon is centrális élményekében) a lófogadással kapcsolatosan?
Az ember átszaladgál például egy edinburgh-i utcán. Innen oda. Mert szemközt van két iroda. Átszaladgál, csak ilyen otthonosan, ahogy a Döbrentei utcán alig.
Az ember, miután megvolt az első forgatási nap ("Londoni Tandori", életrajzi film, vagy ki tudja, micsoda) a Temze partján, a Ryde Parkban, nézi a fáradtan, izzadtan elcipekedő stábot, ő maga megmossa fanyar arcát egy utcai kútnál, aztán beveszi magát egy irodába, kellemes hűvösségébe ennek az irodának, a Bayswater nevű negyedben.
Veszít egyet, de jócskán visszanyeri, nem favoritot játszott, rendes kis nyereményről van szó. Majd sétál egyet, benéz egy irodára, ahol el fogja szúrni még decemberben Promalee-t (a filmezés előtt majdnem egy évig nem volt Londonban, nem is akart volna menni; de ismét rákapott, mert nagy "konstruktívnak" ígérkezett számára London, saját maga londoni magántevékenysége... így fogadta el, balszerencséjére - Hitman! jön mindjárt - a nyári meghívást 1998-ban).
Jó, hogy most semmi utazás. Sokáig nem lesz, ne is legyen.
Párizson átgyalogolni oda és vissza. Kétszer három óra, három és fél. Erdőn át, helynek fel, hegyről le. Kihalt hivatalnegyedeken, turistásan zsúfolt tereken át. Kedvenc utcáin (az embernek) megy (az ember), fák alatt, hosszú-kenyeret vesz, bort, kinyitja jól ismert padján. Fütyül az autóbuszra, mely kis szállójától épp ide jön (innen még 2-4-6 kilométer egy-egy pálya, Auteuil, Longchamp, Saint-Cloud). A padot, az árnyakat-fényeket sosem felejti (az ember). Szorongatja, mint Yves Montand egy filmszerepben, halálában, azt az egy szál metrójegyet.
Az emlékeket?
Vagy a Mayfair miért lett olyan kedves negyeded? Nem a gazdagsága, választékossága miatt. De a terek! Berkeley Squere, el kell menni oda, kell ott üldögélni. Nem messze, mondom, a Piccadillytől, északnak. A Cork Street galériái. És sokszor a versenykezdetek előtt, régebben még nem is voltak számomra versenyek... olykor két futam közt... megnézni egy-egy tárlatot. Vagy az állandó, galériabeli kiállítást. Picassót, Picabiát a húszas évekből, fantasztikus Dubuffet-ket, Ben Nicholsonokat, nem is sorolom.
Visszagondolni akár a Green Parkra is, a zöld-fehér csíkos nyugszék-vásznakra, ahol (padon, persze; a nyugszékért fizetni kell) azt számolgattam, hogyan lehetne megélni nagy versenyekből (én naiv!), akkor szúrtam el klasszikusan az 1993-as Derbyt. Ha eszembe jut, még mesélek erről. Emlékszünk rá: ez volt Son of Sharp Shot, Paris House etc. júniusi London-dolga.
Avagy csak egy nagy-nagy letört ág a Hyde Park egyik útján.
Pénzed számolgatása (visszajöttél a sírból! Van plusz 5 fontod! öt, nem ötven, nem ötszáz: 5). Visszagondolsz a kis kék-narancs-piros házakra, a parányi negyedre, melyen bódultan jöttél fel a Hyde Parkig, nyerésed után. (Tovább kellett volna játszanod! A te lovaid jöttek. De te aznapra abba akartad hagyni. Legyél 5 font pluszban, aztán holnap meglátjuk.)
Vagy jó ez a felfogás, vagy nagyon rossz, s másnap, "holnap" végzetessé válik.
Netán másképp ér baj, mint Hitmannel. Netán alkut kötöttél az "úristennel"? Épp így?
Még valamit ide: nézegettem pár dolgot. Rajzokat, történetesen nem lovak... a minap készültek. Bizonyos célra. Igen, ahogy ezeket a rajzaimat elnéztem, elnézegettem most - elnézés nélkül, kíméletlenül -, valami módon rendben voltak, persze. De vajon telibe találják-e a célt, olyannyira helyes volt-e az elgondolásom pár napja, lelkesedésemben, mint ahogy akkor hittem? "Csak ezek a rajzok, csak így (a dolog), és semmi más, sehogy másképp!" Helyes volt? Fogadáskor ez alapszempont. Szerencse, hogy Kachina Doll esetében (ahol sötétben tapogatóztam, ugye, olvasóim látják már, Promalee merőben más típusú fogadás volt!), hajlottam volna rá: biztosítsuk be "azért".
De a rajzokat ugyanúgy egy este készítettem most, a napokban, mint ahogy (szintén egy délután, egy este) talán túl erős telefonbeszélgetést folytattam. Igazam volt, nyilvánvaló. Ha úgy vesszük, hogy a másik fél egyáltalán elfogadhatja ezt a bizonyos igazamat. Vagy ha ezt a bizonyos igazamat keresztülvihetem. A hangsúlyokon múlt. Több engedékenységet vártam volna, s főleg nem azt, hogy apró részletekben is nagyon, de nagyon a másik fél fontossági sorrendjei ("prioritásai") akarnak érvényre jutni. Ez bosszantott, ez bántott. Ekképpen tettem "arra a lóra", hogy elmondjam/elmondtam: nekem ez az egész, az irodalom körüli bármi külsődlegesség - nonszensz, nem megy. Hol volt rossz a "fogadásom"? Hogy a másik fél, alkatánál és helyzeténél fogva, eleve nem érthet meg egy tőle ennyire eltérő, bár vele együtt-dolgozó valakit? Hogy én vagyok jobban kiszolgáltatva (ennek a másik félnek), mint e másik fél nekem? Hogy "gyakorlatilag" úgyis meg kell tennem a dolgot? Persze. Miért kellett azon az estén, főleg két telefonálással, mégis "a legvégsőkig menni"? (Mennem. S ki tudja, mire vezet ez még.)
Döntések, döntések. Érlelődések. Jaj, össze-nem-stimmelések.
Holott: talán csak fáradt volt "a másik ember". Bőven.


3. "Szót váltani"

Szót váltani valakivel = beszélni.
Szóváltás = kb. viszály (is). Lehet az is. Sőt. Szóváltásba keveredett. Ez már egyértelmű.
Jó, hát én csak kifejtettem ellenérveimet. Inkább: hangot adtam panaszomnak. S egy kicsit erősen. Csalódást okozva a dologgal.
Nemes Nagy Ágnes írja - oly gyakran kell idéznem:
"Egy madár ül a vállamon..."
Jó, persze, ez vicc volt. Nem ezt akarom idézni.
"Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy Legalább imádkozom."
Hogy legalább lófogadok. Hogy szót váltsak Valamivel. Nem nagyképűség ez? Azt hiszem, nem.
De Pilinszky, Kosztolányi, József Attila, Jékely is mindegyre beszélne Valakivel, valakikkel. Jékely a halott társak nevét mondja addig-addig, míg csak köztük nem érzi magát. S ők "ott fönn a mennyekben" (magamat idézem) úgy élnek, mint a hadifogolytáborok lakói. Kerül egy pakli kártya... tessék, a játék.
Jó, hogy feleségem és Szuszi jön haza ma kora délután. Egy sor mindenfélét kell elmesélnem. Nincs bennem külön "szót váltani vágy". Tehát nem akarom, hogy túl mohónak látszódjam, igen, mint aki ellihegi közlendőit. Ám igen fontos, hogy "közöljek". Jó, de ez nem ilyenféle "szót váltani", mint amilyenről beszéltem, amit a fogadáshoz hasonlítottam.
Ez inkább a fogadások kidolgozásának időszakait idézi. Tanakodás, ilyesmi.


4. Fogadások és helyszínek (folytatás)

Se vége, se hossza nem lenne ennek a kis alfejezetnek, ha sorra venném a helyszíneket. Nemcsak, hogy 46 pályán jártam 10 év során (9 ír, 7 francia, 8 angol, 16 német, 1 olasz, 3 osztrák, 2 magyar pályán); sok, kevés? De az irodák környéke! Éjszakai vonatozások haza Kölnbe, Duisburgba; párizsi alkonyok; óriási gyaloglások akár az angol tájban is, vidéken! Szépségek és abszurdumok. Szívós, bódult, elfogult rajongás - és vonszolódás, kín. A Szajna, a Rajna, a Duna-csatorna... vagy kisebb vízfolyások. Ám maga a fogadás: sosem "mint a vízfolyás".
A költő Browning által "Kis Velencé"-nek elnevezett londoni Royal Canal-szakasz furcsa módon lett egy-két legkedvesebb londoni fogadóirodám közvetlen környéke, felkészülési színhelye, bebarangolandója (partjaival). Sosem hittem, hogy ott, Little Venice egyik szépséges mellékutcájában, terén lesz a halszagú iroda (felette egy halkereskedés, piac van, onnét néha lecsöpögött a lé; vettük a vödröket stb.). Mellette fő borüzletem (Victoria Wines). 1988-ban Londonban is abbahagytam az "ivást". 22 napig egy korty sem volt. "Nem ezért jöttem", ezt kellett éreznem igen hamar. Tizenhárom városba vonatoztam el. Később meg? Lásd Brighton. Nem volt "türelmem" megvárni a versenynap kezdetét. Holott már ott voltam. És Londonban sem volt semmi "okosabb" dolgom.
Jó, hát a fogadás olyasmi, hogy néha nemcsak így "véglegességgel", de "menet közben" (egy szép napon, vagy nagyon is rút, ritkábban igen sikeres napok után) rájön az emberre; többet ne! Ó. Ennek eredménye anynyi: nem mégy ki Saint-Cloud-ba, Enghiembe, holott ott vagy Párizsban. És nem csinálsz semmi jelentősebbet. Mitől félsz? Mi riaszt el? A kockázat mégis? A felgyülemlett rossz tapasztalatok? Önmagadtól félted önmagadat? Ez mind nagyon elképzelhető.
Bár hát azt hiszem, hogy Magyarországon azért nem játszom - a feleségemmel zajló közel 30 éves kártyabajnoki ligák meccsein kívül - semmit, mert nem bírnék elviselni egy ilyen folyamatosságot. Nem fér az életembe... a kereteimbe.
Az irodalommal kapcsolatos személyes szereplés sem fér. "Az emberek" ott tartanak: ez volt, ezt én csináltam, nekik ez többnyire "tetszett" - miért hagytam abba? Bolondériának, szeszélynek is tarthatják akár.
Ezek a dolgok szervesen alakulnak.
Kár magyarázni.
Van, ahol elfogadják neked, hogy - ilyesképp - nem "fogadsz". A személyes megjelenés, fellépés, szereplés, esetleges érintkezés (világszerte túltengő) rítusát nem tartod a magad számára evidensnek, ha lehet nem tartod kötelezőnek (szeretnéd, ha nem csupán ott mondhatnál nemet, ahol "erősebb" vagy, hanem következmények nélkül belátnák ott is, ahol "amazok" az erősebbek; reménytelen; másrészt akkor gyenge dolognak tartod - a magad részéről is - így ezt az egészet). Nem mintha még a megértés illúzióiban ringatóznál.
Mégis.
(Evidensen a Totyi ül a válladon. Felharsan most. Ő tudja.)


5. Közeledünk Hitmanhez

Persze, valami velőtrázó izgalmat ne várjunk. De még előbb ezt ide: tessék.
Ha nem ilyen címmel írnék könyvet, azt mondhatnám: a fogadás beszélgetés mégis inkább az "istenséggel".
Satöbbi.
Az írás, az irodalom gyakorlása: emberközi ügy.
És erősen csüggesztő, mennyire (maximum) az elnézés, megtűrés, furcsálkodás, közöny, legföljebb a vitázó hangok visszafogása - ez (például) nekem a fogadtatás(om).
Miért olyan alapvetően, evidensen stb. ismerős, honos nekem, természetes etc. egy madárarc?
Miért, hogy mi sem volt természetesebb, mint hogy Szpéró "mellől" nem utaztam?
Miért, hogy a lovaknak - vagy hasonlóknak - be kellett jönniök?
Miért, hogy a lovak "ki is mehetnek", marad a nekem fényév-távolban messze fontosabb, elemibb 2 kártyaliga? (Főmedvémékkel.) És így tovább.
Csak hát így aztán nehéz írni. "Publikálni". Lendületben maradni, lelkesnek.
Természetes, hogy természetellenes nekem bármi író-olvasó találkozó, sajtófogadás, bemutató, dedikálás, kötelező program. Nem élem természetétől fogva (mint kétfelől természeteset) ezt az életet. Az irodalom lényegének élete (nálam legalábbis) nincs meg "élet-természetesség" jelleggel. Hogyan jön ez a lovakhoz? Persze, úgy, hogy a lovak - nemcsak "a lovak".


6. Hitman

A Tichy-fagylaltcég hirdeti "szalonfagylaltját" így (villamosok oldalán stb.): "Weil Eis nicht Eis ist. Tichy Saloneis." Vagyis: mert a fagylalt nem fagylalt. Vagy: nem jég. Etc.
Hitman Hitman volt.
Novellámban ezt így dolgoztam fel:
életben (épségben) maradtam, mert kötöttem egy alkut, akaratlanul is, az istenséggel. Anyagiak rovására. Itt volt főszereplő a Hitman nevű ló.
Ha fogadsz, tervezgetésednek, latolgatásaidnak igen sok "pályája" (ideg- és logikai pályája) lehet, sőt, van is feltétlenül.
Most, hogy feleségem és Szuszi hazaértek, itt vannak mind szeretteim, Dömi nyert a kártyabajnokságban - megszűnt a némaság, jó, Totyi sokat dumál, kiabál, nélküle élni se tudnék; most ilyeneket is mesélek (első reggel) feleségemnek: "Csak úgy elgondolkoztam. Írom mindjárt ezt a Hitman-dolgot, de nem is róla, egy másik lóról jutott eszembe a dolog. Annak a futamnak a nagy kérdőjele Lady Rockstar volt. Nem is volt az kérdőjel. Majd a könyvbe itt" (ahogy én nevezem, a Terebess-könyvbe) "beleírom a szakmai részeket. Nem lóról lesz szó", nyugtatom, bár ez is milyen összetett. (Írtam már. "Csak lóról ne" - "a ló igazi európai dolog... szíved vérével írtad", íme, az eltérő vélemények.) Az imént arról beszélgettünk feleségemmel, hogy még azok az írói honoráriumok is szörnyűségesek, melyekről - magunk is, szóismétlés - úgy morfondírozunk, hogy hát legalább "ott" jól fizetnek, francokat se fizetnek nekem jól bárhol!
Tisztelet a kivételnek!?
Így állapította meg ezt az az újságíró barátom is, aki különben gyönyörűt írt a lókönyvemről, aztán nemkülönben tolmácsolta azt a tőrt-a-szívben-megforgató véleményt, hogy alig van, aki követni tudná (mert a magyar közönség nem óhajt tematikusan fejlődni stb., más közönség se nagyon, teszem hozzá). S mondom: most nem lóról lesz szó. Vegyük a Lady Rockstart. Van egy tulajdonosa, aki hisz a lóban, megvette, gondja van rá. Van egy trénere, aki jól dolgozhat, mert kihozta a Lady tehetségéből a 11 darab győzelmet zsinórban; mindegy, a Hitman-versenyben az volt a gond, hogy "B" kategóriás futam volt, a Lady Rockstar legjobb győzelme meg "F" és "E" kategóriák után egy szál "D"-s versenyben vala. Jó. Van állatorvos, aki nézi, gondozza, figyeli. Van vacakul fizetett, de büszke istállószemélyzet, van abrakmester, van a fene tudja, ki és mi még. Ja, munkavégző zsoké, aki lovagolja tréningben, van a zsokéja - el ne felejtsük, van -, aki utasítást kap, netán maga is kiismeri a Lady Rockstart (vagy bármelyik lovat említhetnénk a sok tízezerből), és ez így csapatmunka, de nem is ez a lényeg: a Lady Rockstar eredményei mögött 6-7 ember megosztott felelőssége "áll".
Ezzel szemben az író a könyvét tökéletes magányban hozza létre, nem számíthat senkire, mindenben neki kell döntenie, a lócitromot ő kotorja el, az injekciót ő adja be, neki van, ha van, összképe, neki kell megharcolnia a futamban a többiekkel, a ló "hülyeségével" és így tovább. És kap ezért, olykor "vagy ot forintnyi bért", mint Petőfi írá vala, csak az egy nagyon szép bér volt, az író bére pedig kész katasztrófa. Ám nem a pénz az érdekes. Hagyják békén legalább az írót, ne ráncigálják egy másféle életbe, mint az övé, mint amit még mindezek után bír, elbírhat. Na ja.
Ahol még kellemetlen találkozások is fenyegetik.
De hagyjuk ezt, Semmire se jutunk.
Szeretném eldobni már egy hetes feljegyzésemet: 1993-as Derby. (Paris House, Pay Hommage stb. - ezeket a dolgokat meséltem arról a londoni hétről eddig. S akkor volt első találkozásom az Éliás madarunk nevét "idéző" El Yasaffal. Közvetlenül a Derby utáni versenyt nyerte, s ha beugrik ez az utalás, nyomban visszanyerhettem volna nagy veszteségemet. Sokszor, nagyon sokszor "súgtak" neveikkel madaraink. Poszátánk - Poszi -: Positano, Posidonas stb. nevű lovakkal. Vagy Szpéró a csillagfény-nevűekkel. Csak hát erről már volt szó, mennyire kétarcúak ezek az üzenetek.) Egy hónapon át készültem rá itthon, Pesten; vásároltam az akkor még 38 forintért vesztegetett Guardiant, melynek Bécsben tudom csak megadni 30 schillinges árát, Pesten a 480 forint körülit rég nem. Beültem a hintába, vicc, hogy szó szerint: a Belvárosban egy szép fényes májusi napon egyutcai hintaszékben olvashattam Tenby szép sikeréről, nyert egy úgynevezett Derby-próbaversenyt Yorkban, ha jól mondom, és a Derby kimagasló esélyesévé lett kikiáltva.
Később, már a Derby-napon, vagyis miután első délután kihagytam a "Polka-Paris House-Pay Hommage stb." sorozatot, aztán másnap este, mikor "padlón volt az ellenfél", vagyis mindent visszanyerhettem volna, ellanyhultam, úgy gondolkozván, majd holnap, majd Tenbyn... s akkor szőttem naiv álmaimat arról, hogyan lehet jól eltalált lovon, jelesebb téttel (feltett pénzzel) érdemlegeset nyerni a szigetországi irodákon (na ja: jól eltalált ló! na ja, jelesebb tét, azaz nagyobb pénz! könnyű ilyeneket mondani), később tehát, már a Derby-nap reggelén kicsit idegesen kérdeztem az egyik korán nyitó iroda ismerős pultosát a környéken: tulajdonképpen mitől olyan nagy favorit Tenby? De csakugyan!
Miért?
4/6-hoz "adták", tehát 10 fontra csak 6 fontot se (az irodai adó után), és a következő" kuncsaftok" (esélyek) már 5/1-től következtek. Ugyanannál a trénernél volt ugyanannak a tulajdonosnak (Abdullah sejknek, neki vannak a jellegzetes fehér-lila-halványzöld színei) egy másik lova, 7/1 körüli esély, a még szintén veretlen, de gyakorlatilag kipróbálatlan Commander in Chief.
Ezt a lovat az ír sampion, Mick Kinane vitte.
Úgy könyvelték el a dolgot, hogy "a Commander" lesz az az irammenő a "kis" (kis termetű) nagy Tenby számára. Szétrázza a mezőnyt, de hagyjuk a taktikákat.
Aztán Hitman zsokéja is Kinane volt. Ezért mondom csak el a dolgot.
Commander in Chief szétrázta a társaságot, ebben nem volt hiba, csak valami: másképp alakult. A célegyenes előtti kanyarnál Tenby szépen visszaesett, eltűnt a mezőnyben, nem végzett sehol. S nyert Kinane - Commander in Chief nyergében.
(Más történet most, hogy El Yasafot kihagyva is visszanyerhettem volna aznap a pénzem az utolsó epsomi futamban - ugye, Epsom az angliai Derby színhelye -, ráadásul épp Tenby lovasa, a nagy Pat Eddery nyerte egy... sose felejtem el... Fieldridge nevű autszájderral ezt a verseny, 10/1-gyel. Tényleg más történet. Aztán sok botladozós nap következett, kín volt számomra már az ottlét, valahogy hazamentettem magam a végén. És októbertől "új életet" kezdtem, más tétek, más szemlélet. Hozzáteszem, sem abban, sem a következő két évben nem ittam egy kortyot se, de ettől még nem lettem bölcsebb fogadó.)
Vicces volt, hogy a már említett módon Omar Khajjámot fordítgattam esti magányban; s ezekben a versekben "mindig ittak", Omar az élet efféle élvezeteire tüzelt volna. De engem aztán hiába.
Mostanság, sajnos, túl bőven is pótoltam a mulasztottakat.
A "B" osztályú versenyben Lady Rockstarnak semmiféle reális esélyt nem lehetett "kikalkulálni". Én barom, hogy - elsősorban - előző nap vesztésbe kerültem. (Az 1998-as nyárról beszélek; amikor eleve nem kellett volna elfogadni a londoni irodalmi meghívást, az osztrákokét. Hanem ahogy Hannovert lemondtam most... vagy hogy mázlim lett, a hollandok lemondták a rotterdami költőfesztivált. Na, mindegy)
Vesztésbe kerültem, zavart a program is - hogy harmadnap -, és nem láttam a szememtől, nem bírtam gondolkozni az eszemtől.
Hitmant hirdette a szaklap, de nagyon tartózkodó volt a közönség. (Kicsit nyájnép ott is.) A bukmékerek se tudták, mi várható. Így Hitman igen csábos 4/1-en állt, mit mondjak, 10 fontra 40 pluszt adott délben még, 100 fontra 400-at (hát ha valaki tényleg hisz benne, aztán meg jól hisz...!) mínusz irodai adó.
De nem pénzről írok én most, mondom utoljára.
Emlékszem, szokatlan környéken bolyongtam, azaz... Régebben, hosszú, harminc-harmincöt kilométeres londoni gyakorlásaim során (jó kis félreütés: gyaloglásaim; ám ezek testi és spirituális "gyakorlatok" is voltak egyben) sokat jártam arra, Hammersmith-ben, az "ottani" kis lánc-híd (a Hammersmith Eridge) környékén.
Hagyjuk most a környéket, a hidat - fontos inkább az a furcsa érzés volt, hogy tizenegy óra múlt, ott vagyok egy "idegen" irodán, nézem, milyen szépez is, hát jó, nagy londoni városközpont Hammersmith... csak nekem, ismétlem, nem az irodáiról volt ismeretes. Vagy hát ez sem egészen igaz.
A Temze kanyarulatával párhuzamosan erre, ide vezető jelentős útvonalakon sok évvel azelőtt (1993, 1994) számos irodát látogattam. Szép alkonyi séták következtek a precíz, parányi összegbe "történt" fogadások után: át a folyó déli partjára (mondjuk, a Putney Eridge-en), élveztem a város esteledő fényeit, a kis éttermek illatát, a nyüzsgést, Fulham kerület peremvidékét, aztán visszafelé Chelsea-t; és a Belgravia nagy palotái, követségi épületei már szürke ég alatt villogtak krémszíneikkel, fehérlésükkel. Sötéten komorlottak fák, elpihentek a seregélyek. (Vagy télen csak a verebek.) Jártam se vége, se hossza utaimat - és tartottam pehelysúlyomat, az 58-59 kilót. Ó, de fáj a szívem utána, érte.)
Mondom, ismertem én irodákat arra, de nem olyan szép nagyokat, amilyen itt a Ladbrokesé volt (az egyik vezető cég ez), és ahol Hitman neve lassan, csöndesen ott vibrált "a piac élén", lement 4/1-ről 7/2-re. Megfogadni? Ej, ráérünk arra még, menjünk "visszább" Londonba.
Mentem visszább.
Nem részletezem. Hitman (nyergében majd Mick Kinane ül, mondtam már, az ír sampion) 4/1 és 7/2 között váltakozott. Megjátszani érdemes, pénzt is ígérő favorit. Szoros versenyben. Annak látszott.
Én vak, én süket, én tétova "ál-Hamlet".
De a fő baj nem itt kezdődött.
Derekas jó tanács a Coton úré: sose játssz "csak úgy". A bukmékerek efféle 1-2-5-10 fontokból gazdagszanak igazán. Emberek ezrei, tízezrei pakolnak fel könnyű kézzel "egy kis aprót" mindenféle link megérzésre, favoritra.
Az előző napi veszteségeimet csaknem a felére-harmadára csökkenthettem volna, ha mindjárt az első futamban (a Hitmané a harmadik futam volt azon a versenyszínhelyen) megpakolom az általam nagyon is érzett, Samu verebünkére emlékeztető nevű lovat. Nem ezt tettem, hanem bedőltem egy 4-ről 7/2-re (!!) leszaladó négylábú esélyeinek. Holott tudnom kellett volna: Hitman értékszáma is így szaladgál, s ez nekem nem jó súgás (nekem nem! másnak, lehet, igen; ez mindig személyre szabott, az ilyen súgás nem azonos azzal, amilyenekről a magyar lópályalátogató tud: titkos tipp, tervek elárulása, pletyka stb; de ezt már könyvemnek ezen a helyén, gondolom, mondanom sem kell).
Henyén, megbocsáthatatlan lazasággal erre a "leszaladó értékszámú" lóra tettem.
Nagyot veszített.
És nagyot veszítettem én: kétszeresen is. Nem tornásztam vissza magam a nulla felé, ellenkezőleg, még mélyebbre süllyedtem a mocsárba. Akkor egy kicsit nyertem, azt visszavesztettem, és jött a Hitman-dolog.

7. Hitman (folytatás)

Hitman olyasmit jelent, hogy: bérgyilkos, lövész, telibetaláló, verekedő, kemény öklű illető; slágerember, sikerember stb. Ütő. (De nem elütő.)
Persze hát elegendő kellett volna, hogy legyen a számomra, hogy a "B"-s futamra Hitman nyergébe Kinane-t hozták "át". "Írből."
És nem lett volna szabad tovább tétováznom.
Szedegetik ki itt szemközt most 4-ik napja a Roosevelt tér fáit. Nézni is fáj. A Gresham-palota átépítése folyik.
A Greshan-ház oldalában volt egy kis borozó. Sokan szerettük a környékről. A kiszolgálást, a hangulatot, a bort, a jó konyhát.
De semmi közöm nem volt a sarki kaszinóhoz. Casino.
Viszont a kártyabajnokságot itthon (feleségemmel, a 20+20 klubnak, Dömiéknek) 1972 óta francia kaszinó formájában (egy francia kártyás játék) bonyolítjuk.
Francia kaszinót tízéves korom óta minden barátommal játszottam.
Hitman egyik ellenfele, 12/1-ről 10/1-re ment le, egy Casino Captive nevű ló volt.
Őt játszottam. Kisebb pénzzel is mindent visszanyerhetek, gondoltam.
Hitmanre ennek a pénznek a két és félszeresét kellett volna. De nem is ez volt a lényeg.
Nem "láttam". Nem kell fizikailag látni, vizualizálni, hogy ez és ez a fej, orr, nyak halad át majd elsőként a célvonalon. Mégis, kell, hogy vezessen, számítgatások helyett, az a bizonyos "Az" - és Hitmanre épp elég célzás történt emez "Az" részéről.
Hitman az utolsó háromszáz méteren rakétaként kilőtt, verhetetlenül nyert. Casino Captive biztos harmadik lett.
Lent voltam minden szempontból megint a mélyek mélyén.


8. Hitman. A Nagy Kontra

Casino Captive-ot játszani úgynevezett "kontra" volt. Ahogy Kellér írja (s idéztem is) P. Marcellről, az elvtélt író-zseniről, újságíróról: neki csak a kontrák jelentettek valamit (hadd ne mondjam el sokadszor), a favoritok pénze nem számított. Sajnos, Hitman maga is a kontra-értékű pénzek határán mozgott. Egyértelműen nagyon hibás voltam.
Bár épp ez lenne az érdekes: mégse elemezzük, "lélektanilag" (spirituálisan, mondhatnám nagyképűséggel) miképp jön össze egy ilyen hibázás. Majd talán még említek párat.
De a történetnek folytatása lett.
Eléggé összetörten tértem haza (s egy nappal korábban is, legatyásodva) Angliából. (Egyszer történt velem ilyen azelőtt, 1993-ban a Derbynél.) Befejeztem egy kéziratom munkálatait, elvittem másoltatni, örömömben-bánatomban kicsit elkalandoztam (a Gresham borozója, a környékbeli pultok), Hitmanen, Casono Captive-on révedeztem, s azzal vigasztalgattam magam, hogy az itthoni kártyabajnokság szép és nemes izgalmakat hoz majd, talán Dömi Főmedvém, akinek titkon igencsak szurkolok, az élre törhet; meg egyáltalán.
Jó, hát valamelyest "befolyásolt állapotban" tartottam hazafelé, s ha úgy vesszük, hogy feleségem Szuszival vidéken járt, s itthon Totyi és még három madarunk várta a déli ellátást, már kis késésben is voltam.
És akkor...
Tudni kell, hogy utcánk olyan utca, melynek forgalma nem hasonlítható... mit mindjak, egy párizsi rakpart-menti-út kétszer négy sávjának állandó zúgásához, zúd-ulásához, inkább az a bosszantó, hogy jobbról, balról szinte mindig úgy jön pár kocsi, hogy ne lehessen még a zebrán se átkelnie a gyalogosnak.
Közeledett a csúcsforgalom ideje... vagy ha nem is, hát dél jócskán múlt már... és lépésben haladtak a Lánchíd felé az autók. Alaposan körülnéztem (táskámban ott volt a lovas kézirat és másolata), nekivágtam. Egy kocsi átengedett, a szemközti sávban, a kapunk felé nem közelített jármű, s akkor, mondom...
Gyorsan zajlik az ilyesmi. A rettentő fékcsikorgás, az ember "tippelő" mozdulata: előre jobb? hátrálni? gondolkodás lehetetlen, "Az" cselekszik.
A Trabant jószerén szabálytalanul, a középső sávban jött. Későn látott meg.
De azért még jókor. És hogy "csak" egy Trabant volt. Megütött az orrával, el is vágódtam, de a kocsi pördült egyet, nem ment át rajtam, orral a házunk kapuja felé állt meg. S továbbra sem jött a másik irányból semmi.
Ha csak egyetlen részlet is másképp alakul... Baj van. Mindannyiunknak. De, ismétlem, de. Megírtam egy novellát a dologból: hit=elütni. Hitman kihagyásával áldozatot mutattam be (anyagilag) az "istenség" oltárán, és megmaradt az épségem. Ez jó "csere" volt, feltétlenül mély összefüggés.
Vagy csak utólagos súgás, belemagyarázás?
Lássunk ezzel kapcsolatban most még néhány példát. Ahol is a kószálás, a bolyongás motívuma sem marad el. (Mármint: én hogyan mozogtam, azaz "mozdultam" megannyiszor.)
És semmi aggály.

A Zen-lófogadás dala

Nemcsak a világ van a világon.
Öröklét is van a világon.
De akárhogyan világít,
csak ezt látjuk: a világít,
a világi változatot.
Valódija nincsen is itt,
valódija máshol van ott,
ahol nem láthatod, nem tudhatod.
De azzal, hogy lefogadom,
fel nem fogadhatom.
Magad, Uram, ha örökléted nincsen!
Az istent se várom, hogy megsegítsen.
És nem is kellene semmi segítség,
ha e minután eltűnhetnék innét.
A tündöklővé pucovált világból
oda, hol az Örök Fény sem világol.
Oda, hogy az Örök Fény is sötétség,
vagy ki tudja. S efelől semmi kétség.
Falnak fordulni? Még a fal felől
is el! A kör bezárul? Nem a kör.
Az Elképzelhetetlen Egyenes,
melynek vége: lesz? nem lesz? ugyanez.


"Így fogadj az életedre"

Megj. Wols. (Wolfgang Otto Schulze), a festészet Edgar Allen Poe-ja a múlt században (századunkban). Sz. 1931. Németország, majd rövid berlini tartózkodás (1932) után - s a németség elől - Franciaországba szökik. Kalandos élet, több internálás; Spanyolországban is, Dél-Franciaországban, a háború alatt azzal a gyanúval, hogy német kém. Megmentője-segítője román származású élettársnője volt, házasság, válás, újabb összeköltözés. Wols műve mostanság, lassan 10 éve, Paul Klee kultuszrangját is elérte, sőt. Piktori tisztasága, filozofikus alkata és a kutyák iránti rajongása külön tényező. "Miért lenne ítéleted helyesebb, helytelenebb, mint egy kutyáé? Még a szervek közti különbség sem olyan érdemi..." Etc. Festményei a változatok elemi, de árnyalatos kifejezései "tiszta állapotban". Húsmérgezésben halt meg (1951), éhes volt, a fasírt romlott lehetett, ám még több, mint egy hétig élt, végső soron a másfél évtizedes éhezés volt a halál oka. (Legyengülés.) Tehát Kafka "éhezőművészének" sokkal realisztikusabb változata stb.
Mindez remekül állhatna könyvünk végén, de talán szabad ennyi "titkot" elárulnunk, hogy a könyv úgy, ahogy van, alkalmasint igen helyesen, megfelelően van befejezve, kerüljön hát ide a kommentár, előtte a rajzolat, a dal.
Halála előestéjén - "Egy jó hotelbe, ha lehet", vinnék -, kérte. Ott halt meg akkor.

VI. fejezet
1. Hotel Royal és vidéke

Az, hogy "Hotel Royal": Londonban a mélypont. (Volt. Csoda. És legkedvesebb rémszállóm. A legolcsóbb. Lebontották.)
Régi-régi épület. Ő óta a "Royal" szállók mind hangzatos mellék-neveket kaptak. Ez "csak" annyi volt, hogy - Royal.
Hosszú, cső alakú szobáiban csőfűtés volt, de kellemes meleg. Koszvadt pokrócokkal letakart, rozzant ágyai: kényelmes, enyhe "teknők". Védett, úrias csőlakóság. Hm?
Túl azon, hogy néha tűzriadó adódott - az emeleti folyosókon tusnyák, kragurják, mbongó menekültek tőztek nyílt lángon, ha úgy jutott eszükbe épp, de a füst maradt a nagyobb (erről is írtam már) -, a Royalnak főleg csak előnyei voltak. Főleg télen. (Egy napot ingyen adtak, ráadásul elengedtek 12%-ot az árból.)
Korai géppel érkeztem, ismertem az időviszonyokat: ha jól beérek a metróval, holmim odahajítom az ágy mellé, aztán egy cigi után (nem ittam!) irány a legközelebbi fogadóiroda (a Russell Square mellett), elkapom a harmadik futamot, már ha nem a másodikat, aznap.
- - - Most hirtelen kiderült az ég. Összebékültünk megint: könyvhét és én, sajtóbemutató és kiadók, meg minden. Hagyjuk is ennyiben. Túlesünk ezeken a dolgokon (külön nem fogunk repetát kérni soha belőlük), de a "históriák" elmúltak, tudja a jóég, hogyan tisztul ki (ő maga, az ég, meg az ő mindenféléi), és innen folytatom... a magam furcsaságainak történetét. - - -
Folytatom, papiroson, melynek máról holnapra 27%-kal felment az ára. Az indigóé legalább ugyanígy. Mindegy, ha az ügymenetem megy, hát még ha nem is túl menő ügy, hagyom, hogy "mert nincs infláció", meg az ilyeneket. Szint alatti; és csak annyit érdemel, hogy több szó ne essék róla, ilyen helyen, ahol a Russel Square-ről esik, ne.
Esett. Nyirkos és hideg volt az idő. Bementem a kis irodára, és...
...nem akarom töviről-hegyire elmondani még egyszer. Meglelhető valamelyik lovas könyvemben már. Ez volt az, amikor az 5/1-es favorit mellé 6/1-re, 7/1-ről feljött már három ló. Persze, félő ilyenkor, hogy a 14-es mezőnynek egy 10/1-es, 16/1-es kuncsaftja nyer végül. De hogy az egyik ló trénere (idomárja) Spearing volt (Szpéró), akihez még 1993-ból, Evening Falls nevű lova Derby-nap utáni kihagyásával (20/1! és úgy éreztem, de úgy) érzékeny emlékek tűztek... a másiknak a tulajdonosa volt Mr. Samuelson (Samu), a harmadiknak meg annyira tetszett a neve... és ha játszom triókat, hogy sosem játszom, megkevertem volna a négyet, az... hány variáció is... mindegy. Ha mind a négyet győztesnek játszom... vagy ha csak a Spearing-Samuelson párost... Bizony, a Spearing-ló nyert, s Samuelson-ló lett a második. És ez a befutó csuda pénzt fizetett. Nem játszottam. Holott...
Ezért jöttem. Hogy ilyesmiket csinálnék. Nem a csőszobáért. Vagy hogy elpucoljak hazulról. És nem csináltam, érdemben másnap se, semmit. Miss Lisa és Michellisa volt a terítéken (Alíz verebem, a Lizi, ő volt a hívószó), és négy ló ment. Egyikük se volt favorit. És a Michellisa nyert, 8/1. Az egész mezőnyt meg kellett volna játszani győzelemre. De... ó, én "Hamlet"!


2. Hani, Hani, Hani...!

Haboztam, mennyit haboztam; ténylegesen: nekem való volt-e, úgy gyakorlatilag, valaha is ez a dolog? A lózás!?
De mi a "tényleges" és mi a "gyakorlatilag"?
Az újság keltezése: 1999. január 12.
Akkor jártam utoljára Angliában. És talán (nem ezért, de...) soha többé nem is fogok. Amíg Totyi él, nem.
Anglia Bécsből az irodákon át úgyis meglesz. Közvetítik.
Különben meg csak lehunyom szemem... ahogy már írtam. És ott vagyok. Ahol igazán ott voltam, ott tudok lenni így.
Tizenegyedikén volt a dolog.
Hihetetlen módon meglett volna a visszatérés a Nagy Semmiből.
Nézegetem az "előző napi eredményeket" (a 12-ei Times-ban). Emlékszem, egyik kedvenc, pincehelyiséges irodámra mentem el. (London "legközepén"... az egyiken.)
12 óra 20 perckor indult már a homokpályás (Örök Talaj) program. Galopp... mert fagyos füvön nem lehet. Füvön csak Fontwell Parkban és Fakenhamben voltak gátversenyek. Kezdés 1.00 és 1.10. De én türelmetlen voltam. Miért ne próbálnám meg ezeket az alacsony osztályú homokpályásokat?
Sok "öreg" ló is indul így az Örök Talajon, sőt, vannak kimondott "homokspecialisták". Nem akarok untatni senkit: véletlenül se jutott volna eszembe, hogy Ring The Chief-et, vitte egy bizonyos Gaby Hannon (férfi), 10/1, 9/1, 8/1... tudnak valamit? ...hogy őt megtegyem. Pedig eszembe juthatott volna.
Mielőtt Londonba elmentem, néztem az ausztriai, német-országi síugró négysáncverseny közvetítéseit.
S feltűnt nekem eredményeivel egy bizonyos Sven Harnawald. Nyert... vagy második lett... nagy meglepetésre. És azt kiabálták kórusba: "Hani, Hani, Hani!" Így ünnepelték.
És akkor Gaby Hannon.
De nem...
Vagy mégis?
A pincében (alagsorban) épp nem volt pénztár. Felrohantam, a versenyt már elindították.
Megkönnyebbültem.
Furcsa, miket gondol(hat) ilyenkor az ember. Ha egyáltalán jön a belső súgás (a hívószó, na legyen), hát mi másra várhatnék? A logikámra? Következtetéseimmel csak favoritokat fogadhatok el, vethetek el.
Hagyjuk. Holtbiztosan elporzott (szó szerint) a mezőnytől Southwell egyenesében Gaby Hannon (Ring The Chief), és nagyot nyert. Nyolcszoros pénzt dobott.
A következő futamban vitt megint egy lovat a legtöbbünk számára addig teljesen ismeretlen zsokétanonc Hannon.
Gain Line. Nyerő Vonal. Ring (hívd), Line (vonal). Na ne, hagyjanak engem. 9/1.
Hannon kétszer egymás után nem nyer. Vitt. gitt. Kvitt. Sitt.
Szerencse, hogy a favoritot, a Tili madarunk nevét idéző Tilaalt se játszottam (3/1). A vert mezőnyben végzett.
Nyert Gain Line (Hannon).
Tudtam, végem van, mielőtt a versenynap amúgy istenigazából elkezdődött volna.
Vagy már be is fejeződött? Nekem, érdemben, igen.


3. Egy "mánia ló" és más csekélységek

Ha már itt tartok, nézegetem tovább Southwell aznapi eredményeit. Emlékszünk Michael Tebuttra Párizsból? (Vendégszereplésére. Tunblewood Ridge.) Hát egy China Castle nevű lóval nyert nagyot, favoritként. Vagy tényleg olyan nagyot
Emlékszünk rá (írtam? akkor emlékezhetünk), egyszer "könnyű szívvel" néztem a Sky-csatornát itthon, de jó, hogy nem voltam ott, "megint King Priam", 25/1, és épp hogy csak második lett (nem első; az én mánia lovam).
Igen, a két Hannon-ló kihagyása után a 20/1-es King Priammal próbáltam volna mégis megnyerni azt, amit az első két futamban megnyerhettem volna; megnyerni, sőt.
Nyakhosszal veszített King Priam.
Jöhettem haza.
Az eredmények ma már csak kuriózumok.
Életemben egyszer láttam 100/1-es lovat nyerni. Százszoros pénz. Egyszer nyertem (Németországból irodán át a párizsi - Vincennes - ügetőn) 74/1-es esélyen. Sam Grandchamp volt a ló neve, de ezt a történetet már annyiszor elmeséltem. Itt, január 12-én a fő érdekesség egy 50/1-es és egy 100/1-es harmadik hely volt. Egy fontra 10,70-et, 14,00-t fizettek. Eszembe se jutott volna azonban, hogy a Below the Salt vagy a Smart Guy nevűeket játsszam. (De valaki csak játszotta őket!) - Bécsi irodáim egyikén mondja valaki (hosszú évek után szívélyesre változott a kapcsolatunk; nincs meg a pult, mely mögött ült, s mely előtt én álldogáltam, és zavartam számára a rálátást, a kilátást, elálltam tehát a képernyők valamelyikét), mondja, ő helyezést játszik. Ha nem is efféle, nem is ennyire zaftos esélyeket, de... 12/1, 16/1 felett. Igaza lehet. Valaha én is csináltam, de nem ekkora autszájderekkel.
Most ő a Kachina Doll futamában találta el a... mit tudom én, 16/1-es... harmadik helyezettet. Jó, de bécsi lakos, minden nap játszik jószerén.
Lehet, hogy én még egyszer kimegyek Bécsbe elbúcsúzni? Aztán soká soha; soha?
Lehet, nagyon lehet.
Totyi itt ül a karomon, billeg a gépelésre.


4. Régi újságok, szegény öregeim (és szegény én)

Nincs szívem kidobni (ahogy pedig terveztem) az itt most akkor hát felhasznált régi újságokat. Szegény öregeim, szegények vagytok, mint én, mint én maradtam, avíttasak e dolgaitokkal, ahogy velük én is immár. Ugyan mi vérlázítót mondhatnék?
Mindegy, majd holnapután. Mert holnap ez a könyvhetezés, még ha lelkesebben veszem is már, mindenképpen... hát rémes, na, hirtelen előbukkanni a semmiből, csendemből, annyi ember között, közé.
De csak úgy véletlenül összefutni valakivel, ahol és amikor nem akarnád, az jó? Az se jó.
Biztos, holnaputánra lesz megint valami eszmém, hogyan is tovább. Ma délelőtt ez megvolt. Most nincs meg. Újra eltűnt.
Szegény öreg újságaim, miről meséltek? A helyszín Bécs, persze, újabban csak az (volt). Egy küzdelem leírása (Kafka után szabadon, e meghatározás).
Február 26-a (már a 2000. évben).
Helyszínek: Haydock, Kempton, Musselburgh és Lingfield (örök talaja).
Jó sok.
1 óra 15-kor kezdődik Angliában, ez Bécsben 1 órával később van.
Addig is el kell tölteni az időt.
Jól, de nem túl jól, hogy "harapós" maradj. Enni kell, de nem szabad eltúlozni (mert elnehezülnél).
Inni...
...azt újra meg újra eltúlzod. (Mármint hogy eltúlzom - én.)
Mindegy, ott vagyok valamelyik irodámon, mondjuk, Südbahnhof, a hatalmas csarnok. Vannak azért elegen. Focit nézni is. (Szombat délután van, azaz közeleg, fociszempontúlag.)
Felírtam: megunt budai-pesti utak, utcák.
Ló sincs.
De Bécs, például (London etc.): szintén megunt útvonalak, terek, szintén megannyi "hogyan éjek?" - tanácstalanság, holott ló: van.
Költészetté, prózává vált-e maga "a ló"? A fogadás, meg minden, ami összefügg vele? Azzá nem. De valamivé mégis. Ahogy egy metrómegállóban várakozom, felettem a szabad ég, hamarosan látom a szerelvény ablakából a Duna-csatornát... cigarettát veszek a Wien Mitte-pályaudvaron, megyek napfényben a Rókus-piacra, lassan, húsz percig kortyolgattam 1/8 boromat... ez már valamiféle átalakulás. Érdekes, Bécsben a gyengébb szaklapok nem olyan riasztóak, metrózgatva, mint Londonban. A hosszú, csaknem egyórás metróutazás során émelyig latolgatod az esélyeket (aznap délutánra), olvasod a sok dumát, akár híreket is hallgathatnál itthon. Elég volt.
S akkor lássuk a küzdelmes napot. (Február 26-a, az idén.)
Küzdelmes nap... Napra nap minden az. Itt és most is. Mindennel. Megszabadulni a feljegyzésektől. Mint a zsoké a lóval: hogy megnyithassa az ellenállhatatlan (?) hajrát. Ilyen ellenállhatatlan hajráknál gyakori az az eset, hogy "valaki" a külső pályán akkor "még" jön, és az ő hajrája az ellenállhatatlanabb.
(Tényleg ajánlom a maguk nemében "klaszszikus" történeteimet a Vissza a sírból lapjairól. A mayfairi kis téren, megint egyszer legatyásodva, szombati csöndben, vasárnap irány haza, még van négy futam, mi legyen? Van egy kis pénzem... abból csak valami rettenetesen esélytelen lovat elkapva lehetne... elindulni vissza "a fény felé"... a sírból. S akkor így jött R. Ffrench - sic! - lova, a Whitout Friends, Barátok Nélkül... Megnézi, kérem, ott!)
Elintézni a feljegyzéseket, felvonultatni a türelmet: hogy a táskányi újság, folyóirat, cikk, hír matériájából legalább valamit felhasználjak itt. A többi, szegény öreg újságok, a többi megy a jeltelenségbe.
De ki nem dobok semmit.
A hölgy után is, aki a futamok lefutása után játszott, egy valami maradt. Házak nem, pénz semmi.
The Heap. A Halom.
A szaklap halmai. Egy fél szobányi. Vagy több.
Háború, félelem a kitelepítéstől, a ráktól (dudor a bordámon!) - megnyomtak ezek a dolgok. Íróvá lenni! Ez sem volt felszabadító élmény. (Magány.) - Ehhez képest, mindegy, mennyi időre rá, a lófogadás: felszabadulás? Vagy megint beválasztottam valami magányos, nyomasztó dolgot? (Direkt nem fogalmazok választékosabban.) Essünk túl rajta (mint az eső).
A ló, mint szabad döntés? Eleve: szabadulni?
(Feljegyeztem tegnap, ugyanerre a papírra: "Totyi a nyakamban ül, három dekányi forróság.")
Felírtam: az ember nem tudja, megannyi dolgában: van-e igazsága? Vagy csak "elnézik neki, aztán már"?
A lónál ez tiszta.
Tiszta?
Észnél vagyok, miket jegyzek föl?


5. A magam Halmából

Cheltenham, 2000. március 16. Gold Cup. Már tudjuk, mi ez kb.
Készültem rá. Másutt megírt élmények: 1991, első lópályám Cheltenham. Sok ír sör. Szpéró révén majdnem nyertem (Crystal Spirit, egy huszonhatos mezőnyből), csak nem tudtam, hogyan kell fogadni.
(Odakellett volna menni a kasszához, bemondani: 26, win, 5 pound.)
Láttam a második helyre felfutni a francia Gold Cup lovat (The Fellow). A közönség kedvence lett. Egy márkinő tulajdona. Egy lengyel zsokéval. (Adam Kondrat, akinek, érdekes, nem volt olyan jaj de túl sok lovaglása francia földön. Angliában még annyi se. Csak mikor áthozott egy-egy lovat.)
Aztán két évben is hulla nagy favoritnak várták a The Fellow-t. Elébb orrhosszal lemaradt... aztán nem volt sehol. Letettek róla.
És 1994-ben, ír földön, épp a Gold Cup napján, rádión hallgattam végig a közvetítést Angliából.
Nem mentem oda a nagy tévéernyőhöz, mert a Magyar Rádiónak csináltam amatőr felvételt -"siker" és letolás jött: nem tisztították ki a hangot, rajtam száradt a balhé, holott eleve szó sem volt róla igazán, hogy (ilyen) matériával térek haza. Még rosszabbak; ha fordítasz valamit, a Kiadó megkér, így és így csináld, aztán a kritika letol, mit műveltél. Fogod a szád.
A Jodamit, az előző évi győztest tartották favoritnak. De nem voltak annyira meggyőződve se felőle. Furcsa érzés volt: a Dublin melletti Leopardstownban, három évvel (ó, azóta 6 év telt el) az első ilyen élményed után. Rádión. És nagyon jó volt a közvetítés. S a közönség őrjöngött, a 40000 ember Cheltenhamben, s talán százezrek szerte másutt, ahogy a hajrában a The Fellow (Kondrattal) elhúzott, nyert. Végre nyert, végre, végre, végre.
A márkinőnek még két lova volt, ez is klasszikus, visszaköszönő történet. Uccello II és Ubu III. Egyik így, másik amúgy elpusztult a pályán. (Párizs, Auteuil.)
A The Fellow fiatal gátló volt még (7 éves múlt), de a márkinő visszavette őt a versenyzésből. Legalább egy maradjon életben a trióból, mondta. Nem bírná ki, ha a The Fellow is.
Totyin mint egy szál cérnán lógok...
Na.
"Gátló tényezők."
Szegény Szuszi, valahányszor vakarózik, fuldoklik utána. Több, mint fél éve. Szívszorongás csak hallgatni is. De él. Bírja. Bírjuk.
Éliás madarunk (ah, El Yasaf, egyszer 20/1-esen kaptam el, de oly túl kevés pénzzel... egy vagyont, na ja, lehetett volna rajta... vagyont nem, de egy utazásra valót; itt nem ez a lényeg), Éliáska verebünk nevei voltak még: Juszuf, Csibukka, Abos, Zordon Kárpátka, Frédi, Béni, Éli, Kicsi Fiunk) másfél évesen kezdte a zihálást. Csaknem kilenc évet élt.
Samu több, mint 13-at. Rudi több, mint 14-et. Holott Rudi is elkezdte a betegeskedést. De visszagyógyult.
Remélem, a The Fellow még él.
Kedves látvány a szemnek egy-egy verseny programjában a ló neve után a 10, 11, 12, mint életkor. Mennyire szerethetik. Egy-egy ilyen állat, ha kétéves korától versenyeztetik, talán 250-szer is futott. Például Allinson's Mate. (Bár Alíz nevét idézi, sosem kaptam el. Nem volt bátorságom. Az ember elkezd habozni... mintha isten tudja, miről lenne szó. Aztán kapkodva tesz a következő futamban, mérgében, idegesen, hogy kihagyta - például - az Allinson's Mate-t. És veszít. Miféle állapotok ezek? Kezd futni a pénz után. Gyalázat, hogy ő, épp ő ne nyerjen. Ha csak 10 schilling pluszban is, de pluszban kell lennie. A végén meg...)
Legalább 5000 futamot láttam külföldön, legalább 3000-ben játszottam. 6000-et? 3500-ban?
És itt vagyok.
De a könyv végső poénja (lesz?) az is lehetne: az eredmény az, hogy sosem fogadok többé. (Nem ez lesz.)
Ilyen nincs. Fennköltség. Más, hogy paradicsomot látok a hűtőben, mondom: a sült paradicsom ír reggeliknél sose lássam! Imádom (na ja) Írországot, de utazni soha többé. És ez, Bécset leszámítva, már nagyon valószínű. Így lesz.
De hogy lófutamokat soha már? Az nem lesz így.
A nagy "Sohamár" jött el a cheltenhami Gold Cup három indulója számára is. Kész döbbenet. Pár hétre rá, Aintree-ben. A Grand National fesztiválhetének öt lóhalottjából három is ebben a Gold Cupban indult.
A szolid Strong Promise, akitől egyszer végre valami nagy eredményt vártak. (9 éves.) Lake Kariba, 9 éves, akinek láttam az első gátversenyét. (A londoni City egyik irodáján. Nyert, nagy reménység volt, de azért... isten tudja, ez volt bennem. Most, szerény eredményei ellenére, abban bíztak, végre beérik valami. Azt hiszem, a verseny után kapott szívszélhűdést. Az se jó. Strong Promise a szemem láttára törte nyakát, egy chase-gátról ("seprők") lejőve.


Gloria Victis (már említettem) volt a harmadik. Neki nem is való, írták, az aintree-i pálya. De a tréner megpróbálta. Nyakát szegte.
Jó, ilyen ritkán van. Mondják, évente 5-6 ló végzi ekképp. (Na, több.) Most Aintree pályáján egyszerre öt.
A félhomályos, műmárványos-pálmás kis irodát egyenest a Gold Cup számára találtam fel magamnak. (Leltem meg, fogadtam el.) És el is csíptem a Gold Cup győztesét. Mert foglalkoztam a kérdéssel. Guardian-cikkek, hetekkel ezelőttről. Looks Like Troutole volt lovam neve. Hiába, hogy Seymour (Salinger) aktuális lett volna (most jelent meg az új kiadása, én fordítottam az egyik felét), hiába, hogy eleinte (eredetileg) See More Business (lónévhumor, savanyú) volt a neve, hiába a sok győzelme, itt nem mehetett biztosra. Hosszú lesz neki a táv. Kemény a talaj. Looks Like Trouble: nagy veszély. Trabl. Veszély. Úgy fest.
Kár, hogy elég kis pénzzel csináltam meg. Miért? Mire vártam? Nem akartam játszani már utána.
Egyre kevésbé tudom elviselni, hogy "lelkiekben" tényleg befolyásoljon a vesztés. Inkább ne nyerjek. Így viszont nehéz. Sőt, így az igazán veszélyes. Ám ezt, sokadszorra, hagyjuk.
Valami talán érdekelné olvasóimat.
Eltekintve az olyan napoktól, főleg "galoppon" (síkon), mikor
10/1
14/1
8/1
16/1
6/4
25/1
9/1
lesz egy versenynap hét futamának végeredménye (a win, a zíg, a tét SP-je, osztaléka, "ára, nem "befutó" tehát) eltekintve a még ennél is nagyobb rémségektől, amikor mindenki elveszíti a kombinált pénzét, vagyis hogy az első 6 futam győzteseit (hat helyes tipp) megmondja, na, Cheltenham első napján például ezek a dolgok voltak, futamról futamra:
2.00 (Bécsben 3 óra) 1. Sausalito Bay (Paul Carberry) 14/1
2.35 1. Tiutchev (szép név, a költő) (Carl Llewellyn) 8/1
3.15 1. Istabraq (C.F. Swan, ismerjük) 8/15 favorit
3.55 1. Marlborough (M.A. Fitz Gerald) 11/2
4.30 1. Honey Mount (Mr. Walford, a "Mr." amatőrt jelent) 8/1
5.05 Rubhahunish (C. Llewellyn) 8/1
Istabrag klasszikus "csodaló". Jó.
Avval együtt, a Marlborough-t és a Rubhahunistht sem lett volna (nem volt) ördöngősség eltalálni, a Guardian eléggé favorizálta őket például, csak a piac másképp alakult. Aki szilárd maradt az ő hitében... nyert. Szépen.
Mi mindenféle újságot kihagyok! (Nem lovat, "ott", hanem újságot, "itt".) Már nincs erőm, nincs itt helyem. Közben ilyen dolgok vannak:
Utolsó repülős utam, 1999 októbere, Dublin. Elnyűglődtem, ha már "így határoztam". De csak róttam napi húsz-huszonöt kilométereimet (csámborogtam, bolyongtam), és nem játszottam. Nem bírtam megtenni. Ahogy az ember olykor, régen, ha finom meleg volt is, állítólag, a víz, nem ment be már a Balatonba.
(Aztán még micsoda - olykor kétes - telet végigcsináltam Bécsben!)
Itt volt, másutt megírtam, az a vasárnap délután, mikor (a 4 napból megint egyszer) nem tudtam mit kezdeni magammal. (1994-ben sokat voltam Írországban, bejártam a sziget sok helyét, nem is tudom, miért kellett még ez az októberi 4-5 nap.) Sütött, eső után, eső közben, a nap, néha két szivárványt láttam. Végül bebillentem egy irodára. Csak írországi versenyeket közvetítettek. A végére járt a nap, maradt egy amatőr futam, gátverseny gátak nélkül, tehát nem "profi galoppozóknak", hanem gátversenyekre felkészítendő lovaknak. És volt két favorit, a piac hullámzott, ám egyik indulónak sem volt meggyőző eredménysorozata. Akadt azonban két debütáns, még sosem indított ló, egyiküket - miért? - el lehetett hanyagolni, a másik volt Thyne Will Tell. És én Sagittarius vagyok, és Will Tell lehet Tell Vilmos, és így tovább. És 7/1-ről 8/1-re csúszott az esély. S már megírtam derekas pénzű cetlim. Fillérbe nem lett volna a Dublini ottlét - ha játszom. Nem játszottam. "Lovam" nyert.
Hadd említsek még egy bécsi estéről egy csodás nyeréspárost (részemről): Karakul és Trinculo. Mint két Shakespeare-briganti! Este: külön nagy bűvölet mindig.


6. Az ígért küzdőnap

A Guardian keltezése: sokadszorra, február 26.
És valami örökké közbejön.
Elgondolkoztam könyvemen.
Talán eléggé tarka már. Van benne sok mindenféle. Nem kíván mégsem túlzott erőfeszítést az olvasóktól.
Vagy igen? Ennyi se megy?
Ha itt, Szívet a kézre, megkérdezném: "miről szólt ez akkor hát eddig"? Ahogy az olvasók megszokták: tudni szeretnék, mit olvasnak...
Hát tényleg, miről?
Kell-e pár segítő támpont? Ilyeneken gondolkoztam.
Miért nem lettem maradéktalanul boldog a Südbahnhof "fél szupermarketnyi, sőt" tártságú, tágasságú fogadóirodájával? Miért nem kaptam rá a félhomályos, műmárványos, pálmás kis műintézetre? (Looks Like Trouble megjátszási helye. És ahol még két szép helyezést is megcsinálhattam volna, ha nem vagyok mohó, nem játszom ezt a két lovat - még a Gold Cup előtt - győzelemre!?)
Itthon is beszélgetést kezdeményezek róla: miért olyan természetes állapotom, hogy nem és nem utazom? (Legföljebb még egyszer Bécsbe, nincs képem lemondani.)
1./Túlutaztam magam, egyáltalán?
2./Nagyon is elegendő, ha lehunyom a szemem, aztán ott vagyok "az én városaimban"? És újabbakat nem kívánok?
(Közbevetés: már csak eddig is: követ igazán valaki?)
3./ Féltem inkább "a pénzem". (Na, nem olyan nagyon sok.)
4./ Nem késztet utazásra többé "a ló", és akkor... minek?
5./ Elveszett a lendület, eleve fáradt vagyok... csak amit az idén is össze-dolgoztam, nem is merem elmondani. És mi minden jön még. (Csak "saját írás" ne legyen, elég volt most hosszú időre.)
6./ Totyi miatt akarok itthon maradni? Ülni itt a saját "kupacaimon"? (Nem olyan szar; hogy egy ilyen viccet megeresszek; bár könyvemben itt feltűnően kerültem efféle közönségességeket.)
És így tovább. Van-e, aki mind a hat pontra IGEN-t mond? Van-e, aki jól árnyalja a pontokat? Van-e, aki nem küld a fenébe az egésszel?

Van-e, aki idáig érve nem felejtette el a könyv címét?!
Feljegyeztem ma reggel: "Hogy a holland költőfesztivál elmarad" (megjött a levél, szegény levél), "mi lesz szegény hosszú-hosszú időmmel? Azaz: szegény hosszú-hosszú idő. Jó, megszakítja Bécs valamikor júniusban, de aztán? Semmi. Csak Totyi éljen."
Feljegyeztem: "Nézegetem a Nagy Koala Kártyabajnokság Tornafüzetét, Maisons-Laffitte-ből hoztam. Ott is a bajnokságunkra gondoltam, az itthonira. Most Dömi vezet, micsoda teljesítmény. Megnyerheti a Tornát. Ez 5. tornagyőzelme lenne, páratlan eredmény. De Bronzék /Mikóka/Zaki még sosem nyert tornát. 28 éve nem. Ők is jól állnak. Talán nekik drukkolunk". Bronzék nagyapámtól rám maradt, háborús romokból kikapart medvepár. Mikóka egy kis verébfióka a Mikó utcából, a nyolcvanas évek elején hoztuk haza, törött volt a szegényünk nagyon, este egy sikollyal kiadta lelkét. Zaki = Zakariás, egy csuda arcú medve egy osztrák medveszaklap címlapjáról. Vannak amerikai, angol medveszaklapjaim is (Teddykről). Mikor Kemptonba mentem egyszer, pályára, vettem két ilyen medveújságot. Legyen valami legalább biztosan a pénzemért "ma"!

***

Aznap a Schwedenplatzon megvásároltam a Guardiant, A Wien Mitte pályaudvaron elbeszélgettem magyarul a vajdasági kocsmárossal (ritka alkalom neki? nem hiszem, ide futnak be a magyar buszok), mentem a Rókus-piacra. A Südbahnhofon először a büfét kerestem fel, ittam még egy 1/8-ot, aztán lementem a nagy várócsarnokba, onnan felgyalogoltam a fogadócsarnokba (irodámra).
Ez volt az, hogy Haydock-Kempton-Musselburgh-Lingfield.
Nagy küzdelem ide vagy oda, olvasóim az ilyesmit követik a legnehezebben.
S valljuk meg: mit is kövessenek, ha nekem sem voltak határozott elképzeléseim, nem volt vonalvezetésem, "szándékom se tervem" (kb. Szép Ernő), miről számolhatnék be oly ércnél maradandóbban? Az első haydocki futam sötét kis ügy, 4 lóval, szerencsére kihagytam, a messze esélytelen ló nyerte, na, köszönöm.
Ilyenkor az ember kicsit mindig derék fickónak érzi magát. "Fegyelmezett tudtam lenni!" Utána még mindig Haydock folytatta, egyebütt később kezdtek. Finom pengézéssel (jól gondolkozva) kiszúrtam magamnak (eredményei alapján; bár legutóbb mérsékelten szerepelt) egy Aghawadda Gold nevűt, 9/2, megtettem mérsékelt összeggel. És nyert
a favoritok előtt. Bécsi idő szerint 3 óra volt, mi a fenét kezdjek a délutánommal, maradtam. És össze-vissza veszteni kezdtem, míg a végén megfogtam (5 óra 10-kor, bécsi idő szerint) egy Captain Millar nevű toronymagas favoritot (jelentősebbekkel), így is messze maradtam még a nullától. Akkor az 5 óra 40-es kemptomi versenyben egy 13/2-es (7 és félszeres, ebből 6 és félszeres a nyeremény) lovat merészkedtem megtenni, ismét alig többel, sajnos, mint az Aghawadda Goldot, de nyert (nekem), és messze pluszban voltam máris. (Főleg ha hozzávesszük, hogy előtte a lingfieldi Örök Talajon, bécsi idő szerint 5 óra 30-kor egy remek helyezést értem el; ritkán játszom ilyesmit; Border Glen valamiért megtetszett, rossz utolsó futása ellenére hittem korábbi harmadik helyeiben, s igazam lett.)
Na, most akkor leírtam egy nagy küzdelmet?
Vagy hű maradtam könyvem címéhez? Ezt sem fogom többé elismételni.
Remélem, olvasóim nem felejtették el (azonban) "a Szempontot".
Persze, "szempont-e" AZ?

***

Lassan elbúcsúzunk.

***

Megyek a fotelba, Totyihoz. Leülök, rám fog röppenni. Szuszi kint van a hallban, ott hűsebb minden.
Várjuk haza feleségemet. Remélem, tegnapi foghúzása után nincs baj. (Gyógyszerek stb.)

***

Remélem (jó, hát ismét rendben vagyok ezzel a szerepléssel, de ki is kell bírni a körülményeket, önmagamat etc.), este menni fog minden. Egyhelyezés, nullám körül maradok. Nem leszek se eleven, se holt. Csak "nullarabló". De jó vicc!

***

Egyetlen nyugodt napom nem lenne (értsd: sosem lehetnék önmagam), ha vállalnám "a szerepléseket", melyek előre-hátra kihatnak. Azok az idők elmúltak. S előttük 20 éven át is másmilyen idők voltak.
És idézzem a verset, a Töredék Hamletnek egyik jellegzetesét? Tessék: címe, mert európai vagyok mégis, ez:
Koan bel canto
A vers pedig:

Már csak azt a jövő időt
kívánom, ami elmúlt.
Ne legyen több pillanatom,
ami előtte nem volt.

Feledhessem, ami leszek.
Az legyen, ami nélkül.
S én - mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből -

Az utolsó két sor logikai képtelenség, erről már többször volt szó. De épp itt válik, gondolom, koanná az ügy.
Európaias benne a "s én" logikai szigora.
Európaias a vers hatását fokozó befejezetlenség.
Ezek stíluseszközök.
Hogy "egy teljes térnyi szélből félrehajolni" - ez csak a "fél tenyér csattanásá"-nak tanulságai alapján valósulhatott meg. És miért lenne baj, ha "a fél tenyér" besegített. A valagamra vert, például, na, mozgás. És félrehajoltam, ott se voltam... nem hogy mozogtam volna. És ez volt a mozgás. Fogadni is így kéne. De ott nincs (sincs) "kéne".


VII. fejezet
1-?. (Kb.) "És most ameddig..."

Totyi a vállamra szállt. (Nem én ültem át a fotelba.) Bocsánat, de idáig el kellett jutni a könyvben.
Nem annyi ez, hogy csak úgy írom, írom, másolom "adataimat, emlékeimet" (hogy miket?!), aztán abbahagyom, amikor akarom.
Abbahagyódik, amikor "Az" akarja. Az is nagyralátás lenne, fellengzés. Még hogy, mit képzelnék magamról, mit nem hinnék.
Nem akarok irodalmi "kuriózum"-futamot ilyenekből: az Eredendő c. vers (Töredék...) olyasmit mutat, még a 60-as évekből, hogy lófogadásra a magam-jegyű ember nem is gondolhatna:

"Eggyé-lette halálos, akinek
minden rajta-kívüliség: halála."
Vagy: "Mind, mind a részletek!
Hadd legyek csak övék.
Így lesz majd kevesebb,
mintsem hozzám elég."
A részletek...!

És: III. töredék: "...Szárnycsapásokként, így, a folyton/egyhelyben maradó teret/ másolva át visszájává: reménnyé:/ egyetlen teljes maszkunkat talán - / a már halál-utánit - / olyan közelre hozza, hogy már/ mozdulatlan színünk eléri..." Ó, eltalálni!
De - ó, visszavágyni is! Bécsi utcákra, útvonalakra, melyeket elhanyagoltam, a Rókus-piactól egyszer nem az O jelzésű villamoshoz caplatni ki, mely minél hamarább eljuttat a Südbahnhofhoz, s ott bor, virsli, fogadócsarnok... hanem kicsit tovább is menni a Landstrasser Hauptstrassén, betérni ide-oda, elálldogálni, épp csak újságot olvasva, kortyolgatva. Lemenni a Naschmarktra, istenem, mikor jártam ott utoljára. Legyőzni a tehetetlenség nyomatékát, nyomasztását. Persze, ha a külvilági események nyomán "mégis lenyugszom" végül, a legjobb itthon Totyival, a kártyabajnokságokkal.
Budapesttel, bár - ma írtam levélben valakinek erről - utcáinak (az én útvonalaimnak), az egésznek az unottságához nálam az is hozzájárulhat, hogy mindig csak elintézendők miatt járok el hazulról. Ugyanazokon az útvonalakon, sokszor kelletlenül. Elmenet kelletlenül, aztán belelendülve, aztán a hazavezető úttól irtózva. Szeretnék hirtelen újra megszületni - odahaza. Csak ne kelljen a hazautat... megint... és újra ugyanezt.
Aki netán sétálni, teniszezni, egy hanglemezboltba stb. megy "le", el otthonról, nyilvánvaló, hogy természetes közegének érzi az oda vezető utat. Én nem. Pedig szeretem a Csarnokot (na ja), a Hold utcát (a csarnoki dolgokat ott is), ám a Krisztinavárosba, most is csak azt írhatom, többé nem nagyon járok át, a Böszörményi és a Németvölgyi út gyakorlatilag ugyanúgy megszűnt számomra (sétailag), mint a Logodi vagy a Batthyány utca. A budai Duna-part.
Sokat ülök, el is nehezedem. Ülök a gép mellett, lök csak úgy a Totyival. Lassan mozgok. Ez nem jó. A lovas emlékek? Ülök "tapasztaltaimon", a múltakon. És kb. kész.


2. Nem az, hogy túl...

És ez nem holmi költemény, koan-vers se. Hanem:
Nem az, hogy túlestem tegnap a könyvbemutatón, nagyon szép volt, mindenki (nem, hát mindenki azért nem, voltak, és nyilván joggal vannak, és énmiattam is vannak) (vissza a zárjelbe: "fás karalábés viselkedések", ez a rendje), mindenki nagyon kedves volt, és akikre ez várt, klasszak voltak, két táskába nem fért volna a sok jó, amit hazahozhattam, holott nem történt semmi, mégis...
Olyan ez, mintha levelet írnék A. barátomnak, akivel az ő bajnokságairól, az életről, az én bajnokságaimról és az életről szintén szoktunk levelezni. S épp tegnap este, már itthon, már egyedül (feleségem, aki velem volt a könyvbemutatón, Szuszival kiment vidékre, fura volt ez a sok hirtelen váltás: egyszerre, délután, a sokadalomba bekerülni, aztán haza, a csöndbe, és most a még nagyobb csönd, ketten vagyunk Totyival; álmaimról, vagyis hogy miket álmodtam, majd később) (?), írtam levelet A.-nak a Nagy Koala Kártyabajnokságról, (ott játszik Dömi Főmedvém is, meg Totyi, meg Alíz, meg Bronzék, olvasóim, erről olvasóim már tudnak valamit, és mindjárt, elbírhatóság-határig, folytatom), a bajnokság pillanatnyi állásáról, A. még ott tartott, hogy indul ez, ott tartott, hogy a "Kis" Koala Kártyabajnokság befejeződött, és a most bivalyerős Lipton-klub nyerte (Paddington medvével újabban megtámogatva, három tornából kettőt nyertek, "hát nem fura, kedves A., nem fura", írtam akkor, "hogy tényleg az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból az elsők: ezt Lipton /KE/Paddington egymaga produkálta: I - XX - I, ilyen nincs, és ilyen mégis van"), a kártyabajnokságunkban lassan - 28 ill. 25 év után - minden van, volt vagy lesz, akad olyasmi, hogy két parti végződik 5:3-ra egymás után, vagyis lapegyenlőség, 26:26, és a vesztes pikk-kisebbséggel veszít, 6:7 a pikk-arány, kétszer egymás után... de nem akarok Ottlikkal versengeni, lásd kártya, a bridzs egész más... bár sokak szerint nyilván egy ilyen 20-20 klubbal játszott kettős-liga, a klubnevek mögött életek, mint Szpéró, Samu, Kaktuszka, medvék a legkülönbözőbb hátterekkel, ajándék-medve, börtönfal mellett lelt medve, párizsi medve, háború előtti medve, szlovákiai medvéd, medvék az Adria mellől, Bécsből, Londonból, és madarak ugyanígy, meg más növények, és az a képzetvilág, ami mögöttük van eleve, meg az a képzetsor, amely az eredményeik, küzdelmeik során kialakult... más módon szintén rang. Akár a bridzs dolga, vagy azé a focié, ahol tegnap éjjel megint a Real Madrid került trónra.
A. írja: persze, hogy drukkol Dömiéknek (Dömiről irodalom: rengeteg, ajánlom mégis: Medvék és más verebek, vékonyka könyv, rajzokkal, Dömi pl. gondolázik is, holott akkor nekem még nem volt kedvenc könyvsorozatom - hálisten én fordítom pillanatnyilag - a Brunetti felügyelő története, Velence), de, kérdi A., s beletalál: kik azok, melyek azok a klubok, akik/amelyek 28 év alatt még nem nyertek Tornát... nekik főleg szorít. S öt ilyen klub van. Bár kettő... de ezt már meséltem. (Nyert "ugyanakkor" Szuper Kupát, az három torna összesítettje.)
Totyi a kezemen, nézi, ahogy írok. Nem szabad nagyon néznie a gép billentyűit. Nem szabad! Szpéró is így volt ezzel, nem lett tragédia. De sosem tudni. Hagyom is most ezt.
Furcsa dolog az önélet-írás. Magam úgy érezném hitelesnek, ha a tegnapi (könyvbemutatós) délután sok-sok részletét leírnám itt. Bár az olvasóimat is fáraszthatja, nekem meg felemás lenne, mert hiszen mindent mégsem mondhatnék el. Ilyenkor kell talán arra gondolni: pár hét, aztán nekem is elavultnak tűnne fel megannyi részlet. (Volt csöndesen kínos is.)
Mindegy, kicsontozva: elérkeznek a dolgok olykor egy törésvonalhoz. Vagy-vagy. Mert valóban botrányhatáron mozgott volna, fura fényt vetett volna kiadómra is, rám is, nem szolgálta volna a jóbarátságot, a jó hírnevet (na ja, mégis), ha nem vagyok ott. Mint Brunetti fordítója, novelláskötetem szerzője, nem "lépek föl", nem válaszolok a műsorvezető tényleg avatott, kedves kérdéseire; régi-régi partner ebben.
Ellenben ha én nem és nem és nem és nem és nem bírok, most már többnyire úgy sem, hogy "lenyugtatózom magam", akkor se, nem bírok ilyesmikre vállalkozni. És másutt nem is vállalkozom. Másutt miért nem? Itt miért igen? Ezeket a kérdéseket A.-nak igazán nem írhatom meg. Lásd viszont Karinthy Frigyes, "mindenkinek". Rosszabb ennél a magam mondása: "Nem mondhatom el senkinek, elmondalak hát mindennek."
Sors, Események-Mikéntje: elmondalak mindennek! A sárga földig. A Sárga Könyig! A Sárga Könyvig lehordtam.
Aztán, míg az ember - reménytelenül, mert ostobán, feleslegesen - küzd, hogy valami programon ne kelljen részt vennie, borzalmakat mond, megsértheti a másik felet... hát pardon, ha bármi ilyen volt. (A másik felek is idegesek ilyenkor.)
Átlagosabb eset, ha esetleges a felkérés (nincs rá ló-hasonlat, mondjuk, ha favorit a súgás, nem egy 50/1-es "zaft") (könyvkiadásban nincs 50/1-es zaft megérzés ma itt nálunk!!). Éjszakai rádióműsor. Hát vicc! De aki felkért, szeretem ezt az embert, voltak közös dolgaink, van több közös érdeklődési terepünk, ritkán tettem eleget felkérésének. Mi legyen?
Ő hozza a középmegoldást: valami művemet, na ja, "művemet". Felolvassák akkor. Szaladok ma másolóirodára, rendben, kéne úgyis... talán nem ma, de kéne... pont ezt a matériát... másoltatni, jó, aztán leadom valahol, igaz, nem járnék arra, de nem szabad ennyire nehézkesnek lennem.
Nem is az, hogy nehézkes vagyok, csak...
Írom most már mindig: nem az, hogy Frankfurtra (könywásár) nem fordítottak tőlem új könyvet. Meg mindenféle. (Jaj, de savanyú, hagyjuk.) De én nem is akartam volna kimenni, ahogy a hannoveri világkiállítás irodalmi versenyét is hiába nyertem meg, ugye... az adott feltételekkel nem tudok kiutazni, de nem is akarnék. Ezért nem akartam pályázni, végül kivakarták belőlem - kedvesen -, jó, legyen, de megírtam, nem tudok menni. Van, amit el lehet hárítani, van, amit nem.
Jószerén mindent el akarnék hárítani.
Nem azért, hogy azon gondolkodhassam: teljesen szóló egymagam miért nem bírom, még így sem bírom, még így is: miért nem? - az utazást (többé), mi lesz a lófogadással... még szerencse, hogy ebben a könyvben nincs vele több gond.
Meg hát Ottliknak abban tökéletesen igaza van, hogy fő regényét így kezdi: "Az elbeszélés nehézségei". Szoktam mondani: "be kéne zárni engem" (osztályra7, ha nekiesnék olvasóimnak egy direktbe a kártyabajnokságaimról szóló könyvvel.
28 év alatt épült fel ez a létezési rendszerem/ünk, előtte és közben meghatározta a sok másféle játék, sporthír, meghatározta a rendszeralkotó hajlamom, erre riporterem tegnap rá is kérdezett, és öt mondatban mégis beszéltem a kártyabajnokságról, és hogy gondolataim 51%-át ez teszi ki itthon, ellenben, ezt csak olvasóimnak mondom, ha idegenben vagyok, ez is lehal, elhagy engem, akkor lesz az üresség, és mert "a lóért" nem lelkesedem többé annyira, a múzeumokat, utcákat etc. láttam, na, nem vicc, bár..." ne mondja mán aztán!"... ez hangzik rá...
...de, mondom ma reggel is, hogy egy különben csudás kilátású szobában akár, vagy egy ócska szobában, vagy stb. és etc. a papucsom legyen a legotthonosabb "eleme" életemnek, tömérdek művi dologból tevődjék össze a napom... azt nem.
Nem.
Ugyanígy lenne jó, ha nem lenne semmi elmenéskényszer etc. De hát: lehetne azt bírni? A mai világban lassan minden tevékenykedési lehetőségem elkopna, elfogyna, elmúlna... anyagiakról nem is szólva.
Így keveredünk el "kószálásaink során" oly terepre, melynek tárgyairól nem lehet, képtelenség, abszurdum, nem illik - és így tovább - beszélni.
A lófogadás vagy a kártyabajnokság viszont, épp mert lassan épült fel, épp mert tíz, netán huszonnyolc, netán 56 év történetét kellene elmondani csak egyetlen olyasmihez is, hogy Fakenhamben egy R. McGrath nevű gátzsoké lovát miért nem játszottam Bécsben egy februári délután, pedig engem ez a R. McGrath hogyan "mentett meg" kétszer is, vele függ össze (ez mind benne van a Vissza sírból c. könyvben, tehát nem olyan egyszerű ez: azt mondani, hogy "csak lovat ne", hogy "csak a kedvedért olvassák el, de idegen marad a dolog"), vele függ össze, igen, a halhatatlan Primitive Heart-történet, nem, ezt nem lehet ép ésszel "elmondani", lásd az elbeszélés nehézségei.
Hiszen ha belegondolok, nekem is évek kellettek, hogy a szaklap jelzéseit megértsem (jó, hát van, akinek elmagyarázzák, aztán 1 óra múlva tud mindent, tud olvasni, és pár szerencsés telitalálat után azt hiheti, játszani is "tud", holott azt már - szóismétlés - tudjuk, mit kell "tudni" erről, mit lehet), állandóan benne kell élni a dologban, meg annak is megvan talán a módja, ahogyan erről írni lehet.
Mint már mondtam.
Túl sok adatot ne ömlesszünk olvasóinkra. Egy kalap szar az úgyis.
Térjünk vissza szépen - inkább - összefoglalólag arra, amit már elmondtunk. Mondjuk, például, hogy egy fél könyv kellene csak annak megalapozásához, hogy ez a Nagy Küzdelem, ahol... na, írtam... a 13/2-es Christchurch-Akármivel visszajöttem sírból, miért is volt nagy küzdelem. Három órát végigharcolni... közben vagy érzed, buksz, süllyedsz lefelé... vagy nem is akarod érzékelni, csak azzal vagy tisztában, hogy itt még valami jelentőset alkotni kell, kell és kell.
Persze, nem mennél tönkre, ha bukás volna ez a nap. (Azért ha sok tucat nap csak buksz és buksz és buksz, az tragikusan kiürítheti - rossz vicc - a bukszát.)
Nem. Itt olyasmi van, hogy parányit nulla fölé kerülve, netán egy kis pluszban: máris boldogsággal vágsz át a városnegyeden, amelyen át hazafelé vagy egy kis kocsmába, bejzlibe tartasz. Semmi értelme, hogy az Edgware Roadon az arab trafikosnál Moore cigarettát végy a nyereményeden, vagy spanyol pincében májazz két pohár borral gyertyafénynél. Ostobaság. De talán megteszed, és akkor jó. Vagy a küzdés maga! Ezt az ember tragédiájának feldolgozásában nagy drámaköltőnk is megírta halhatatlanul.


3. Megint: tovább

Stílszerűbb cím nem is képzelhető ide.
Csak a Hitman-história is... hány és hány, olvasóimnak netán követhetetlen, unalmas oldal. Holott tízannyi lenne annak a két napnak a vesztés-, olykor nyeréstörténete, végül a kudarc históriája. Ám ahol elszúrtam végül a Hitman-dolgot, az az iroda egyebeknek is volt már színhelye a számomra. És onnét mentem át kétségbeesetten-villámsebesen, hogy menteni próbáljam a menthetőt, mert - pszichésen - ugyanaz az iroda nem alkalmas már arra. Hogyan lehet ilyesmiket röviden megírni? T. Quinn szerepét aznap...
Hogyan mondjam el, hogy összefüggés van itt más könyvekben már kicsit untig vázolt tényekkel is. Hogy ez a Hitman-iroda nincs messze attól a helytől, ahol "A Tóni Padja" állt? Tóni: veréb volt, nálunk élt több, mint nyolc évet, ellőtt szárnyú madárként került hozzánk, az állatorvos megállapítása szerint, a szárny leszáradtságának mérvéből kiolvashatóan jó két-három hete küzdött már az életéért "a porban". (Megmutatom a világot neked... Kurva élet! Mi?) A földön. Repképtelenül. Egy büszke veréb. Örök kalitka-élet. És a növények, melyek kalitkája mellett voltak, és Tóni 1993. december 15-én bekövetkezett halála óta is élnek, "a Tóni növényei", "a kis kertész növényei", na ja.
Nem tudok rájuk nézni úgy, hogy ne a Tóni jutna az eszembe. (Tóni helyén aztán életkori rekorderünk, Rudi élt.)
S a Tóni, a Tóni. Mikor vadul szökdelt egyszer, elvágta a lábát. Vérzett. Rohantam dr. O. M. barátunkhoz, állatorvosunkhoz és szentünkhöz, csillapítóért. És közben a vad Tóni olyan szelíden ült és pihegett, nézett nagyokat feleségem tenyerében. Sírok, hogy "betűhibára" elolvasom ezt.
Hát igen, a Tóni.
Londonban voltam azon a december 15-én, végső soron fantasztikus olcsón lehetett akkoriban még utazni így, már be se ugrik hirtelen, hol laktam... csak lehunyom a szemem, látom.
Kora reggel, alig pirkadt még, elmentem mindig - reggeli előtt, korai kelő lévén - a szaklapért. Már ismertek az árusok. "Hogy ment tegnap? Milyen volt?" kérdezgették. Ahogy a szép kisvillanegyeden, az ódon téglaházak közt stb. visszaértem szállodámba, telefonhívás várt. Feleségem volt az. Meghalt a Tóni.
Mellőztem a reggelit, fogtam a szaklapot, nekivágtam a világnak. Tóni volt az első madarunk, aki távollétemben halt meg. (S még egy clett ilyen csupán, a Mokka, akkor Bécsben időztem.)Leültem a Karmeliták temploma előtt arra a bizonyos, sokszor megírt padra. (A "londoni film"-ben forgattak is a fiúk egy kis képsort a padról és környékéről.) Nem sokat érdekeltek a futamok várható eredményei, csak ültem. ráadásul azokban az években nem is ittam; ültem iszonyú soványan, jól összefogottan. Alig. Jaj, ez az alig-állapot is visszaállítandó lenne. Fog ez nekem menni még egyszer? Minden szeszt abba kéne hagyni stb., de hagyjuk ezt. Most, a tegnapi bemutató sok nyugtatója után - keveset használtak! későn hatottak! -, persze, könnyen beszélek. Ezek alkoholelvonó szerek is (Andaxin pl.), és így, ilyenkor könnyű azt érezni, hogy szesz pedig nekem nem kell.
Mit tehettem, bevéstem a padba egy lófogadótollal a Tóni nevét és a dátumot.
Másfél év múlva megint arra vetődtem, elzarándokoltam a Tóni padjához. Megvolt, csak a tinta kéksége tűnt el. Gondoltam, megerősítem a vésést, "rámentem" még egyszer egy ilyen kis golyóstollal.
Csak a Hyde Parkban (...ó, ezzel a hellyel is hány lóélmény függ össze, hogyan mesélhető el "az én Hyde Parkom"? de hány búcsúzás, könyv, séta élménye is, töprengéseké, látványoké... a lófogadás elmesélésének nehézségei: az élet elmesélésének nehézségei!), igen, csak ott jöttem rá, milyen baromságot műveltem. Tóni neve helyett, akkor, azóta szintén meghalt széncinegénk, a csodálatos Icsi nevét véstem be. Jó isten! Visszamenjek?
Nem mentem. Legyetek együtt, drágáim, gondoltam. Jó ez így. Csak hát ilyen az ember az ő nagy emlékeivel és érzelmeivel. Na, legközelebb a Tónit külön felírom, határoztam el.
Igen, ez volt az a történet, hogy: hamarosan visszakeveredtem Londonba megint, mentem becsülettel a Karmeliták templomához, a padhoz.
Volt ott pad. De nem ugyanaz.
A padot lecserélték.
Semmi gond tehát? Ez volt az a történet.
És ez a pad, mondom, közel van a Hitman-irodához, és közel van a... és itt volt az, hogy... és mert az volt, hogy, hát másnap egy vakmerő húzásra volt szükség, de könnyű azt mondani... és a Südbahnhof Nagy Küzdelmét érzékeltetni, hát azt sem lehet igazán, ha sok száz versenydélután küzdelmeiről nem szólsz, viszont hát azokat is mind csak akkor lehetne érzékeltetni, ha egyszerre élne, egyszerre szólna a többi (ilyen délután stb.), ha szinkronban lenne érzékeltethető megannyi mindenféle, és ez lehetetlen.
Marad az írásnak ez a szelíd vagy vad romantikája: ó, a Rókus-piac és napfénye, melegben-hidegben, álldogálás ráérősen, nézve, milyen férfiak, gyerekek, kutyák, idős asszonyok szállnak fel a késő délelőtti 4/A jelzésű buszra, töprengeni, menj-e aztán te is a következő 4/A-val O jelzésű villamos megállója felé, szemed előtt ott az A. park, közepén a két hitleri bunkerral, mit, bunkerral, lebonthatatlan betontoronnyal, a két szürke behemóttal a háborúból... ahogy ablakodból is látsz ilyeneket.
Csak megroppant most a komód fája, és a Totyi szökkent egyet a kezemen. A múltból miféle ropogások ijesztgethetik az embert? A hatásoknak eleve miféle őrült sűrűségű szövedékében élünk?
Hogyan lehet kiemelni ezekből jól, hogy Kambalda Ramblert fogadtam a 4. cheltenhami futamban. Vagy hogy ilyen verset írtam a hatvanas évek elején:

"Halottaimból elragad
minden, amit elveszthetek.
Úgyis marad, mi megmarad
s halottaimba elvezet.

A fényesség, mely fölrepít,
odavet zugom sötétjére.
Megkockáztat és elveszít
egyetlenegyszer mindörökre."

Persze, "ordít" belőle a fogadás lényege. És benne van, tömörebben, amit oldalak során át sem tudnék elmondani. Mégis van egy olyan vágy az érdeklődőkben, talán, hogy megkérdezzék: tényleg olyan szép lankás tájakba ágyazódik sok angliai lópálya? A nagy zsokék, idomárok és tulajdonosok tényleg helikopterekkel, magángépekkel érkeznek? Kongóban (Pilinszky) tényleg mezítláb járnak?
Ám képzeletem nagyon kevés ilyen kérdést hall. S hogy "valóban olyan borzongató-e a dobajuk", a lovaké, "tényleg olyan óriásnak láttam Tumblewood Ridge-t, ahogy nyergében Michael Tebbuttal elrobogott, karnyújtásnyira tőled, mikor Iongchamp "ingyen nézőterén" álltál, és főleg nem kérdezi senki, milyen volt aztán a magányos hazatérés az erdőn, majd az alkonyi Párizson át.
Igyekezeted minden (csekélyke) sikerével is ott mégy magányosan, ott toporogsz a következő fogadásra várva.
Vagy várva, hogy ily vágy ébredjen benned. Vagy hogy ne.


4. Még egyszer Köstler

Hogy amikor a tanítvány a mestert megkérdezi, mi a zen (csak így engedjük vissza itt e szót, idézetekben), a válasz: "Egy vécékotró bot", esetleg egy kupánvágás, három font len stb. Köstler: "A zennek nincs felfedhető-leleplező titka, mert
a zen maga az önfelfedés-leleplezés... a legvégső kitérés módja ez."

***

A csomókba rándult szövevények, zsigerek, idegek kibogozása - bármiféle művelet külön segítsége nélkül. Kiürül formáiban idegesítő, zsigerekig ható, szövevényes hókusz-pókusz. Miről nem mondható el ugyanez, fűzöm hozzá t.i. e mondatomat Köstler megállapításához.

***

Közvetlen rámutatás. És a lónál a "súgások", a hirtelen beállt evidenciák, melyek jó esetben rendíthetetlenek, rossz esetben nem, jó esetben eltáncolsz tőlük, ha aztán rossznak bizonyulnak... és így tovább a végtelenségig.

***

Hogy a zen spontaneitás-eszménye "ellenpólusa lett" a konfuciuszi (társadalmi) szigornak... annak egészséges kiegészítője. Mit mondjak, hogyan illeszkedik az ember napjaiba a lófogadás? Mikor hogy.
Félek, az az "európaias" vizsgálódási mód ugyanúgy hiteles kifejezője a tényleges "állapotnak" (Az), mint a logikai-lebontogató rendszer tagadójaként megjelenő zen-rámutatás.
Ki nyeri, kérdezem a zen-mestert, az alábbi futamot:
Towcester, Tote Handicap Chase
Rightsaidfred127 (ezek a vélt értékszámok)
Wandering Gorse96
Chirstmas Gorse11
Bankhead11
Ramallah125
Denver Bay 92
Brave Buccaneer21
Solo Gent 129
Just Bruce 28
Ballydougan121
Mellesleg Rightsaidfred és Wandering Light megnyerte mindhárom utolsó versenyét. Mellesleg: Ramallah az utolsó három versenyét nem bejezte be, korábban viszont nyert egy futamot, ahol 8/1 eltaláltam, a hülye kasszás azonban... meséltem már ezt is... már várost, más színhelyet nyomott cetlimre.
Mit felelne a Mester?
"Éti spárga." Mondjuk?
Ellenben én is jó vagyok!
Ezt a versenyt nyerte Ramallah! És odaírva: "Towcester helyett félrediktáltam (félreírták?): Kelso".
Keleties örök-bölcsesség és európaias igyekezet: itt ugyanannyit ért.
Ráadásul Bankhead mellett van egy nagy csillag, mit jelent ez? Talán a futamnak szól, akkor még azt hittem, büszkén vonulok ramallah-tippemmel (emlékszem már; hogy kidolgoztam) a kasszához.
Olvasóim pedig itt kapnak a fejükhöz: szerző, legalább figy. oda, mit írsz. Ne itt tévelyegj, itt botladozz az orrunk előtt.
Félek, egy-egy versenynap, fogadás-sorozat annak a részéről, aki részt vesz benne-rajta, aki fogad: ilyen botladozás mégis.
Ennyi mindent kellett összeírnom, hogy csak egy parányit is hiteles legyen a kép.
Csak hát miféle kép?
Látunk itt egyáltalán képet?

***

Odafigy. És nem figy. Nálam gyakorlatiasabban a két pénz hány pénzt senki sem számolja. Jobban le nem tojja.
De nem élek itt. Lásd Klee. Pilinszky, Szép Ernő verseiben élek. Még csak a lovakban sem. Totyival kb. Szpéróék emlékeivel. Dömiék bajnokságaiban élek.
Nem élek már az irodalomban. Csak - bocsának - megy. De hogy a "megy" milyen sivár gyalázat, elmondtam. Lenni kell, nem menni. Mindennek: jel nélkül: lenni. Nem produktumnak.

UTALÁS KÉSŐBBIEKRE: VAGYIS:
Közbevetés

Szuszi: Legjobb Kutya. /// A "(s)okszor": géphiba
A komód: anyám "smizettje". Anyám és apám utazásai: a háború után semmi külföld. "De sajnálták, hogy engem nem vihetnek el Észak-Olaszországba stb." - Alíz ezen a komódon lakott, kalitkában végig, és a kapcsolat neki az volt, túl a többi madáron, hogy benyújtottam kezem a kalitkájába, ráugrott, ott ült, onnét evett. Alíz 12 és 1/4 évet élt, kb. 1980 óta Alíz volt az egyetlen madarunk, akit - holtában - 1996 nyarán, lefényképeztem. Aug. 15. Írtam már ezt, (s)okszor. Nem ittam akkor, nem sírtam. Alíz a "magaslesről" csodálta barátnéját, Szuszit, Szuszi őt. Alíz a szemközti szoba kis üvegfelületén látta a tévét. Nézte. Program volt neki. - Hiába, hogy csak borért megyek le, nem bírom ki valami gyaloglás nélkül. (Nyomorult kis gyaloglás. Bal lábam mind jobban fáj. Alíz lába.) Átmegyek a Csarnokba, veszek a hét végére gombát, Totyinak salátát. A Gomba-étel, amit én készítek, nyilván bárki más számára ehetetlen (is) lenne. Nekem az elkészítése: program. - A Kártyabajnokságban, 5 fordulóval a bef. előtt, Dömi/Zénó/St. vezet, de Bronzéknak még van esélye. Talán mégis megírom egyszer a Kártya-könyvet. Rosszabbul, mint Ottlik, nem járhatok vele. (Ha lesz kiadóm. Valaki őrült.) A Koala Kártyabajnokságok története 1972-től. - Bécsben tényleg elborzasztóan voltam tavaly ősz óta végig. Két (nem írtam?) bokaficam, aztán a Sohamár, de minek? c. könyvemben leírt fizikai tönkremenésem következményei (nem tudtam feküdni!!), aztán még egy rándulás, aztán most a bal lábam. - Hét vége jön, "sok" munkámat feladom (kötelességem lerovom), nem látom tisztán: ennek a végét akarom mind, nem akarok véget, de ezt mind nem akarom, kibírom a katyvaszt, ami van ekképpen stb. Totyi a vállamon, tollászkodik. Megnézzek d.e. egy tévé-ismétlést? Egy nagy hülyeséget. Este Bundesliga-2. Egymás ellen az első négy helyezett. Tiszta kártya!

***

Egy direkt "B" oldal. (Nem "B" kategória, ami nagyon magas szint az "A"-tól "H"-ig sorban.) Ma láttam magam, megfigyeltem.
Én akartam, amiért lementem. Még messze a magam határidején (határ-idején) belül. Hét előtt (reggel). Hoztam, amit akartam. Megtoldottam sós kiflivel, tejföllel (örök gombaételemhez), egy doboz cigarettával (továbbra is undorító). Hol van London, Párizs, mikor vadra szívtam. (Vadi, az ilyen szavak avulnak.) Avul mindenféle. Tyúkhúrt kerestem Totyinak. Így jöttem gyalog. Meg hogy gyalogoljak, meg az időt húzzam. Nem jó, ez se jó, így se jó. A Tabán se volt jó, semmi mód nem is lenne jó. Nem sorolom. Tizenkét hely: E.- hídfő, a magasút alatt, a Rác mellett, a padoknál, a Kereszt utcánál (Hadnagy utca), a Bethlen-udvar felé, a 18-as mellett, az Apród utcánál, kétfelől se, a kis török temetőnél se (nem írom le külön: nem jó, nem volt jó). Bár Totyi itthon vár, nem volt jó arra gondolni, milyen jó lesz itthon. Persze, jó lesz, jobb híján a legjobb. Igaz, ezt - mert csak így "igaz" valami - le kell írnom. A holnapi holnaputáni menések sem jók, előre a gondolatuk se, a gondolatuk előre, az se. Semmi se jó. A ragyogás, szemközt a házfalak még félig árnyban, a megvillanó villamosablakok és kocsitetők. Nem jó, ha eljön az alkonyat. Nem az alvástól félek, ha egyedül vagyok, nem félek, megy jól, de a következő reggel minden sivárságát megígéri már (este). Mire alszom? Nem az, hogy "mire ébredek", de mire (nem "mik után", de: mire) alszom. Mint: mire dolgozom, mire föl írom ezt, mire gyűjtöm oldalra az oldalt. Borzasztónak nem London etc. borzasztó (nekem), hanem hogy én ott legyek, ott volnék. Oda jutni, eljutni, igyekezni: megalázó. Semmiféle igyekezet nem isteni eredetű. Nem csupán a lázadás, a harc (Ottlik). Nekem semmiféle nem. Ezzel senki máséról nem szóltam.

UTÓHANG
(VII-re: a )

Ne játsszunk így: "Eleve mi a ?"
A jel több, mint a beszéd.
Nem nulla, nem semmi, nem...nem.
És ne játsszuk:


Hogy akkor ez mind - az.
Bent jártam a városban, elintéztem a fénymásoltatást (a kért műsorhoz, elvánszorogtam a leadási helyre, rájöttem, itthon annyi erőm se volt, hogy a szükséges tudnivalókat odagépeljem, értsd: hogy akik hallják, értsék is majd, miről van szó, a hannoveri pályázat verséről, Schwitters-paródia, amit kértek onnat etc.; van velem egy ócska - tényleg ócska - grafit, lekuporodtam egy kerítés tövébe, ott ráfirkáltam a főbb pontokat az egyik fénymásolat hátoldalára, a másikkal adtam a teljes cikk szövegét is, bár hogy lesz-e idő elolvasni "ott"...), nem intéztem el mégse rendesen a dolgot. Csak elintéztem.
(Pilinszky - Kafka: ezekért a kései, keserű léptekért tanultunk járni. "Minek mész, fiam? A p.-ba mész!")
("Minek méssz?/ A p.-ba mész!') A kései, keserű .-ba.
Azon a környéken (bár hát bárhol) sok ismerőssel találkozhatom össze; drukkoltam, ne találkozzam. Eleve, egyáltalán, soha. Bármelyik fenti jel választható.
Verset kértek valahonnét. Elkezdtem (alig bírtam fejben tartani; hazaérve viszont rögtön Totyit szerettem volna "rabságából" kiszabadítani: lehessen velem), így csak most gépelhetem le az első szakaszát:

"Jaj, istenem, hazaértem.
Ahonnét majd megint
mehetek - "jönnek értem"
egy más rend igénye szerint".

És így, mint egy Camus-hős "Az idegen"-ből (Meursault) vonszolódtam a városban. Még ha tornacipőben is, könnyedén is.
Tornacipőm fűzője örökké kibomlik. A tornacipő az a Henry The Hawk (Héja Henrik), akit 4 font 99 pennyért vettem a Royal Hoteltől nem messze, és aznap nyertem a Cityben 5 fontot a sprinter Henry The Hawkon, ez irodai adóval 4 font 90 tiszta nyerés, hát ez a cipőm az. Öt éves. Kibomlik folyton a túl fényes cipőfűzője. A Lánchíd utcán nem lehet átjönni. Folyamatos a lassú, de megbízhatatlan kocsiforgalom. Kilő egy autó, lásd Hitman-esetem. És ha átengednek, aztán futok, elbotlom a saját cipőfűzőmben, rálépek, be egy jármű alá. Mondom is házbéli állatszerető barátnénknak: már semmi! A város: Hazajönni: . Itthon csöndben, nyugodtan lenni, a feleségemmel a Kártyabajnokságot játszani: ez maradt. Ő is csak az állatok iránt érez már, maximum. Jó, ez túlzás is a részünkről, meg nem is. Főleg nem. Főleg nem túlzás.
Mégis óriási dolgok vannak. Ahogy lehozták nekem tegnap a találkozó után a taxihoz mégis a szép könyveimet. Ez örökké...
És örökké menni. Pedig még Szép Ernő is. Megy. De én?
Mint "Az idegen" főalakja. Egzisztencializmus? Badarság. Egzisztálás. Nem több.
Átértem, itt vagyok. Gondolkodtam azon is közben: talán látni lehet, hogy a Hitman-ügy kiütött. Aztán a Hannon-elszúrás. Elszúrás? Na ja. Ring The Chief, Gain Line.
Feljegyeztem az újság szélére a rossz grafittal a főbb "pontokat", miről kell írni. Mindjárt jön.
De Totyi! Ahogy csak gépiesen röppen el (ha egy papírlap lendül, ilyesmi, ezek neki elemi riadalmai), ám különben jön vissza, jön vissza, jön vissza, ül nagy lábával a karomon, billeg, ahogy a billentyűket verem.
Ez elemi dolog. A városban - vagy egyáltalán - találkozni valakivel 98% nem elemi dolog. 2% (na ja, nem "így" értem) - igazi dolog. Jó. De csak 2%.
Totyi, még ha kiszúr velem, hogy nem megy be a kalitkába, akkor is: igazi valami. Semmi felvizezés, pancs, tabletta. Vegytiszta. Nem is vegy. Stb.
Amiről szóltunk, itt, nem "vegy". em az, hogy a lófutamok ne lennének vegykonyhaiak. Nem az. De ahogy összejöttünk a lófutamokkal, a fogadással, az remélem, szintén vegytiszta.
Á, nem lehet az.
A nagy magánosságomnak (sic, magánosság), ennek is mi az elárulója, az áruló, cáfoló jele: a nagy súlyom most. Ha egymagam vagyok, az sincs rendben. Vissza kéne fogyni megint 60 kg alá. akkor lenne jogos a nagy magánosság.
Így? Zen: Lófogadás: Én magam mint én magam szintén egy nagy: .

***

Alíz bezzeg "ment" volna, ha ép a lába. Drágám. És én... Mégis.
Borzadva gondolok rá - képtelenség elgondolni is! -, hogy nekem most be kellene osztanom (nem osztom be soha) egy londoni, párizsi napomat. (Csak nekivágok. Nem osztom be.) Ott kellene mennem a Tóni padja felé, az egykor oly imádott Round Pond nevű tavacskánál kellene seregélyeket etetnem, gyönyörködnöm kellene a hatalmas fákban. Ennek ára: átvágni a sok unott részen, unni magamat, unni ezt a tanácstalankodó, térben semmit nem akaró alakot. Megszégyenülten a megalkuvástól.
A Little Venice költőjének, Browningnak kocsmacégér-képe láttán semmit sem érezni. Azt érezni, hogy nekem élveznem kellene a frissen festett, tavaszi fényben tündöklő házak falát, a nyírt kis fákat, az autók rendszámtábláit, a csatornácska hullámait, a házak tükröződését, a lakóhajókat - borzadok, hogy mindezekért úgy kellene tennem (jegyvásárlás, repülés, bemetrózás, ottlakás stb.), mintha nekem bármiért megérné még bármiféle igyekezet. A megalkuvási önszégyenülést.
Totyi életén és a kártyabajnokságon kívül semmi sem ér meg semmi igyekezetet. Némely könyveim megérnek némi igyekezetet, más könyveim - sajnos - többet, remélem azonban, hogy ez sem tart már soká. Rémséges, hogy holnap sem hozom el az írógépemet, de még rémségesebb lenne, ha elhoznám.
Ahogy az iszonyatosan unt pesti hídfőnél mentem (Erzsébet-híd) Beckett jutott az eszembe. Jaj, nem vennék Londonban több Beckett-albumot (jó könyv volt!). De Beckett: hogy Krapp az utolsó tekercsen azt mondja: barom volt, rémalak, hogy az élet "igazi szépségei" nem kellettek neki, lenézte a dolgot. Nálam másféle változat jött be. Szegény Krapp! A végén tévedett. Ugyan. Elgyengült. A szegény hülyét is a szegény hülye korrigálná.
"Ezt az egész k. szart az i. rohassza meg, velem együtt." Ide jutsz, ha nem... de kimondhatatlan a szó. Semmire se jutsz.

***

Menni, jutni, mozogni kell, persze, ilyesmi kell, ilyesmit.
Jó, de csak ha a konyhába akarok kimenni, akkor is: itt kell hagynom Totyit, s ő ennek nem örül.
Ez már túlzás a részemről? A részéről?
Hát nem. Ha a matematikát (a kártya lebonyolódását) nézzük, akkor szigorúaknak kel lennünk. Ami nem tisztán az-ami, az nem tisztán az-ami.
"Írtam már, hogy tegnap a kártyabajnokságról beszéltem?" Ezt kérdezem barátomtól, A.-tól. És elmondom neki (a levélben), mit fogok játszani itt olvasóimmal.
Lovakról többé semmit.
Hitman, Hannon, a halottak visszajöttek (mint téma: mert Strong Promise, Lake Kariba stb. nem feledhetőek; aztán - nekem - csak felejtődnek, azért csak), kimondható, szájbarágható (fuj! J.A. milyen tiszta: rágd a szívükbe... nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet; de a "rágd a szívükbe...", te borjúszáj... a szegények szívébe; a franc enné meg tényleg), hogy tessék, micsoda kallódás, Rókus-piac, mint fantázia... onnét a Südbahnhof büféje, a fogadócsarnok. De az is mondható: alkonyi hazatérések, kis bejzlik tarkaterítős asztalai, a haverok, mint Dragán és Alex, a Kachina Doll, a Railroader... s ahogy arra nem jöttem rá, hogy a Railroader súgás, ó, hát annyi tév-súgás is volt már... nem jöttem rá arra sem, hogy Brunetti felügyelőről, az általam fordított amerikai könyv velencei detektívjéről mesélek hallgatóságomnak, életem egyetlen velencei útjának emléke (1976), egy bőrtáska lóg a vállamon. Természetellenesen; mert csak a nagy sportszatyrom természetes.
De mire lett volna jó, ha ez az eszembe jut?
Semmire.
Vagy ha a Railroader vonatkozása? (Keveselltem a vonatjegy-térítést.) Akkor se tettem volna fel rá többet. Mint amennyit. Hiszen nem is akartam játszani. Ugye. Mondtam az Alexnak, tessék, a rajzok, én meg megyek el.
Az iskolai irodalomoktatás és a regényírás némely hagyományainak jegyében ilyen szépen vissza lehetne térni e könyv motívumaira, kerekre lehetne zárni a dolgot. (És ezt nem úgy mondom, ahogy Ottlik viccel félkomolyan "a modern regényírók" trükkjeiről.)
Ám itt akkor: a kártyabajnokságról.

***

Barátomnak, A.-nak írtam:
"Annak ellenére, hogy olvasóim a fenébe kívánnak (alkalmasint), kedvem volna beiktatni ide egy kis társasjátékot. Ismertetni a Bajnokság pillanatnyi állását, a szabályokat, és hogy tessék tippelni, mint lófogadáskor, csak sokkal könnyebb feltételekkel: vajon ki nyeri a versenyt a jelenlegi állás alapján - végül. De nem teszem. Mert nem akarok több (másoknak) ismeretlen tényezőt felvonultatni, meg a tornával csak jócskán június végére végzünk, és mert június végi bécsi utamat - előre borzadok: jegyet venni, kimenni a pályaudvarra, vonat... az ottani tehetetlenkedés már kicsit jobb, minden szélsőségével és unalmával együtt... de azt is megszégyenítőnek érzem, hogy úgynevezett utazásra egyáltalán vállalkozom -, igen, ha fogadok valamit akkor, azt se veszem be ide legfrissebb anyagként, hát... hagyjuk", írom.

***

A Hold "b" oldala... Ez is megint egy ilyen "b" oldal ebben a könyvben. A gépiratban. Majd nyomtatásban elvész. Nehéz lesz kitalálni, mettől meddig.
Ó, Becky, Becky, drága öreg. Albumodban ez, újra: "Nem mentem soha sehová. Mindig csak úton voltam." Sehonnan sehova. Lásd: Beckett után, Beckett mellett: Töredék... Macabre a mesterekért. De milyen nagyképű vagyok én magam nekem ma: sehova sehonnal, pardon, sehonnan (szép tájnyelv), amíg örökkévalóm moccan, elrúgom ezt a partot, mert nincs szükségem másik partra. Én ezt a pardont rúgom el, mert nincs szükségem másik pard...-ra. Szegény Riverside-stúdiók, szegény filmforgatás (a Filteres Báró álom film-hangulatokat fotografált, minden szép volt), szegény-minden-szép (minden szegénység csodálatosság), szegény csodálatosság. Azért ott lemennék abba a régi Coral-irodára, csepegne a hallé, a japán pultoskisasszony V-t mutatna, hogy elkaptam egy 5/2-es debütánst, de elég jó pénzzel. Másnap gyötrelmes volt a vesztési sorozat. (Gaby Hannon januárja.) Megannyi nem pontosan érthető idézet, részlet Beckettnél (is). Borzadok, hogy újra ott üljek a drága jó Warwick-hídon, a szívem szakadna meg az igyekezet magányos bánatától, igen, hogy valamit ennyire akartam. Nekidőlnék, pedig nem praktikus, a vasúti aluljáró falának, nem, ellökném magam, fel, ki velem a fénybe, ki velem, hogy ezt a borzalmat akarhattam, de nem akarom, elfáradt a nem-akarom is, egy regény megköveteli a maga arányrendszerét. Ennyi fér bele ebből. Hamarabb ment el, mint hittem volna. Borzadnék, ha ilyesmiket akarnék tovább írni, részletesen; megvolt. Borzad tőlem a részletesség - hülyes beszéd. Hagyjuk. Forduljon át.

***

A magány és a csend szükségessége, joga - hallom egy szépséges írországi tájfilm kísérőszövegéből. (Heinrich Böllről.)

***

"Felfedezések".
Borzadok, ha utazási hirdetéseket látok, egyáltalán, vagyis, hogy amennyiben bármi ilyesmi velem összefügghet.
Elég csak visszagondolnom egy-egy úti részletre: rosszul vagyok. Annyira:... Tetszés szerinti jel.
De, írom fel, vajon: nem valami abszolutizált "totyizmus" (Totyi) ez? Hogy mintha 1000%-ig Totyi szerint akarnék élni?
Jó, mintha nem a vállamon ülne a Holló, azaz Totyi (aki nem a Holló!), hanem el-hollósodtam volna. Sohamár. Sorra ez és ez és ez: sohamár.
S közben. (Mint írtam. Önmagam mint önmagam sem felelek meg önmagamnak.)
Jó, hogy hoztam haza egy kis bort. Meg fog enyhíteni.
Nem mintha most zord volnék. Nem mintha változtatni akarnék azon, ahogyan ez velem most van.
Ez nem "velem van most így". Ez egy végső-lehető-állapot.
Bolond lennék ellene-dolgozni.
De hát nem is lehet. Tehetek, amit akarok. Mormolhatom ezerszer: drága jó repülőutak... kedves vonatok... de szép város Ez-Meg-Az. Nem változtat a dolgon.
Ha az - "Az".
Ide jutottam. Világiasan: önmegalázás lenne az utazósdi.
A hókuszpókuszokat leszámítva, lófogadást és íjászatot félrehagyva: pontosan erről van szó. Hogy "Az" legyél. És akkor vagy "te" tényleg te. És nem bármi más. Hogy ez aztán mire jó? Még a nyelv is csúfolja: ez aztán mire? És hogy "tán".

***

Bár ronthatnám el kialakult dolgom azzal, hogy itt nekiállok mégis mindenféle lófutamot lelkesen ismertetni, mondván:
a lófogadás az az "Az", amelyik egyben az "Az-Tán", mert kiderül "aztán". (Ez hiányozna csak.)
Mégis, a köz-humor ilyen. Ezt szeretném, idáig ér el. Lehet, ezért nem akarok az utcán se találkozni senkivel. Még ennyi "köz"-t sem akarok. Meg akarok lenni a köz "közein". (a köztes terekben, minden mód.)
Totyi stuccolja a hajam.
Szpérónak, Alíznak,, Samunak, Totyinak, Poszinak, Icsinek, a többieknek: az ember bárhogy jó. Ha egyszer te vagy nekik "Az" - kövéren, fáradtan, izzadtan, koszosan, elkeseredetten, szegényen, vesztesként, balhék emlékével, botladozások közepette és minden: jó vagy nekik.
Te vagy nekik: "Az".
Ez egy emberszabású az, vagy bánom én, egy madárszabású. Lehet... milyen is lehet? Lásd az iménti sorolást. És az összes lehetőség a világon. Amit ők el tudnak fogadni.
A Madár-Az ebben különbözik a mi emberi változatunktól. Mi rég eltávolodtunk ettől. Ezért nem lehet nekünk az "Az" ilyen.
Sok kellett volna, sok mindennek megmaradni(a), hogy ez így legyen.
Hanem ez már egy másik könyv tárgya. És nekem hosszú időre ez az utolsó könyvem. A hozzáolvasandókról már volt szó.
Természetesen ez a könyv sem - Az. Szerintem nekünk nincs "meg" az Az. Én épp az alkalmi esetektől zárkóznék el. Ha lehet.

***

Milyen nehéz lenne megmondani - és miért is kellene? -, hogyan lett ez, mire, hogy a lovakat választottam?
Valameddig így volt.
Ma is elfog a.. mi fog el?... ha a kis Coral irodára gondolok, egyáltalán, csak kicsit is nyugodt körülmények között a piacot hirdető képernyőkre. Magamra, ahogy akkor és ott.
"Csak akkor és ott"? Ezt vártam, ezt kaptam?
Ma: telefonon valaki... ne, ha nem valami gyakorlatit akar, vagy nem tartozik Ama Két Ember Közé Maximum.
El kell csak olvasni, amit írtam... oly sokfelé... miért akkor? Körkérdésekkel hülyének néznek? Rámenősek? Próba szerencse? Nálam ez nincs... azaz volt, ma is még, de nem lesz. Pardon, lesz a válasz.
Ami meg Londont, Bécset... (illeti): borzadva gondolok csak a Krisztinaváros utcáira is. Átmenni, még egyszer? A borozókba (szerettem őket, semmi bajom velük), az üzletekbe (dettó), az utcákat járni (jók, na), bármi... például arra, nem. Vagy Óbudára. Vagy fel a Gellérthegyre. Vagy... vagy... vagy... és vagy. Valamit muszáj. De napról napra, hétről hétre halogatom ma már csak azt is, hogy borítékokat vegyek, Polybét a Totyinak. Külön gond, merre vergődjek el: a "Hold" felé, a G. térre, a Csarnokba.
És hajnalra szeretek, hajnalban elmenvén, hazaérni. Alig, hogy elmentem itthonról, szinte már itthon is szeretnék lenni, holott nem bírnám ki, ha nem mozdulhatnék el itthonról.
És akkor most "a lóval" ugyanez van. Vagy hát nem tudom. Ennyit meg kell őrizni az élet bizonyosságából: "nem tudom". A többi kegyetlenebb, igaztalanabb. Igazibb.

***
Más nem jön.

***

A Töredék...-ben ott áll ez:

Koan III.
Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?

Eltekintve attól, hogy az első sor ritmusa rengeteg "kész" irodalmi kifejezést idéz, azokra visszalüktet, van egy igazibb kérdés. Mit akar jelenteni az egész? Ha eltekintünk a
költői kerekdedségtől,
a rejtélyes találat-féleségtől.
Egyszerűnek látszik nekem már rég.
A "hang" (a beszéd, a megnyilvánulás, a tippelés, fogadás, igyekezet stb.) helyett: a némaság.
Csak az a nagy kérdés: honnét jön ez a némaság? Mi lenne a helyén?
Vagyis: ha a hang helyett némaság jöhet, nyilvánvaló: amennyiben ez igazi dolog, hát minden más is - valami helyett jön, jöhet.
Nincs fele-fele. (Annyi van, hogy Totyinak néha ennie, aludnia stb. is kell, és nekem is vannak bizonyos elintézendőim).
A némaság is valami helyett van.
A hang helyett lett az a némaság, amely - ki tudja, "mi helyett" lett, került ilyen szerepbe.
Ugye, napnál világosabb? Iskoláskori: "Nem bírok a napba nézni".
És mint a nap teljes fénye, ha csak abba nézünk, minden mást kizár - tehát semmiféle megkülönböztetést nem enged (durván szólva) -, így van ez is. "Akkor nézz a seggembe."
Bármi helyett lehet a némaság.
És ez a némaság van a hang helyett.
Tehát a hang minden helyett van. A hang helyett minden van.
A hang, ha ilyen (ez a viszony, ha ez a viszony ilyen), hát olyan, hogy minden lehet helyette, semmi sem riad el tőle. S onnét: némaság alakjában van.
A legtöbb dologgal nem vagyunk így.
A legtöbb dolog nem ilyen.
A legtöbb dolog nincs így a többi dologgal.
Még csak rá se kérdezhetünk: mi dolog ez?
Ez lenne a közkeletű humor.
Nagyon nehéz azonban, hogy ezek után a végletek közt egyensúlyozzunk.
Nem szólva róla, hogy ez csekély érték.
A lófogadásnál, ha tényleges "hang dolog", arról van szó, amennyiben tudható ez, hogy ne egyensúlyozzunk végletek között.
Hanem ezzel most már nem mondtunk semmi újat. Olvasóim rég mindent tudnak, amit e tárgyban én tudok, amit megtudhattam. És mindent, amit nem is kell tudnunk, mert "tudnunk" nem lehet. S más mód most végképp képtelen vagyok bárkivel is, egy szót akár, váltani.
A szó nem váltó, nem váltópénz, nem vasúti kellék.

***

Elérkeztem így (épp) ezzel a Legnagyobb Közelséggel az egész délelőtt (vánszorogva) kerülgetett Legnagyobb Távolságba. Hanem hát: ugye: újra:
Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se,
távol se, közel se.
S most megnézem, ez volt-e a központozás. Jól tippeltem? Jó volt a koan-fogadás? Vagy a "hozzád se" végén pont van? Orrhosszal mégis High Game nyert volna?
Bárkit csak óvhatok:
tegye - vagy ne tegye.
Válasszon: a dolog,
vagy csak a helye se.

Európaiasan (amerikaiasan):
Ez az ő helyese.
Helytelen és borzasztó pedig az lenne, ha csak Bécset, Londont szidalmaznám: borzasztó a postára is elmenni (ott már elmegy), a boltba d.u., bárhova 7 óra (reggel) után. Megj. teljes a telefoncsend. Mégis mennyi zavarás vár. 1938. dec. 8. - 19, pardon,
ezért nem kell "időzni".
- "000, most meg félreütöttem
etc. Ez mondja: Bef.
Sőt (fejezd be:) feb.

***

Azza van (nem is szeretem ezt): nem biztos, hogy Az-a: van neki.

***

Bár pont (.) ez: hogy ne mi döntsünk. A lófogadás se: "te".

***

- - - Együtt töltöttük a délelőtt jó részét, aztán a délutánt, néha a gép billentyűin járt a kezem, ő billegett a karomon, egyensúlyozva. Átmentünk a másik szobába, a kis komód viaszos vászon lapjára szórt zöldek közt vagdosva kotorászott, evett - volna, de én már kiválogattam neki, megetettem vele a legjobb fűmagokat. Egykor Alíz kalitkája állt itt. A legkönnyebb az az idő volt, mikor Alíz már meghalt, Totyi még nem volt. Most csak legrosszabb idő várhat: ha Totyi már nem lesz. De ilyen, egyelőre, nincs. Átvágok a Hanover (sic, egy "n") Square-en, esik az eső, irány a Bond Street, a Grosvenor-vidék. Ernyőt kellene nyitnom. De ahogy Dublinban, a hidegben, később, évekkel később, nem és nem húztam fel a sapkám, mentem a gyárfalak közt, mentem le az Amiens Roadra... elég. Elég bocsánatkérés, Becky. A Paddington pályaudvarnál van egy "perui" önkiszolgáló. Majdnem. Csak: pincérrel. Tízféle omlett (perui is, ezért mondtam). Nincs, ami Ottliknál: "mentünk... voltunk... velünk a hajó". Mentem. Akkor már Totyi híján. 1997-ben. Október, a kis csatorna (Royal Canal, Little Venice). A házak krémesen ragyogtak. Első futamokban dönteni nagyon nehéz. Jó dolog győzelemmel rajtolni. A kis Corallal szemközt pirosak, kékek voltak az üzletek. Csempével kirakott metrómegálló-épület van nem messze. A Hamilton Terrace nagyon jó hely. Veszel a kis Coral mellett egy chardonnayt, beütöd a filctolladdal a dugót, felmész az Aberdeen Streeten, leülsz a lonc alatt a Hamiltonon. Csak tenni, tenni, örökké tenni, mit tegyél az első futamra, hagyd ki? Olyan, mintha rögtön a pad mellé ülnél, pedig nem. Két pad közé is eshetsz. Mégy, mégis, le a kis Coralba. Nem zeng angyal.

Vannak idegeid!
Még a nyelvről: érdekes: (Ugyanaz.)
Nincsenek idegeid!
És...
Talán lesz valami külön többlete, ha Szép Ernőt még egyszer ideidézzük:
"Vasúton és hajóval eljártam idegenbe,
Csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,
Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,
Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe."

***
Így a legnagyobb magyar zen-költő.

***

Talán jó szerencsét hoz, hogy elvitte egy pénzem egy ló, zsokéja volt Z(oe) (Ow)en.
__________________________________________
Azért nem hagyom abba a lovat, mert KÖSZ, ezzel se tudtam elmondani semmit. NYILVÁNÍTÁS. ÖN (ET)
__________________________________________
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS: (ARRÓL, MIT TUDUNK).
Az idézett szerzőknek,
a lovaknak, zsokéknak, trénereknek, tulajdonosoknak, abrakmestereknek, istállószemélyzetnek, a szállodáknak, a városoknak,
Feleségemnek, hogy elkergetett, utazzak,
S. Á.-nak és a könyv minden segítőjének, valamint
TEREBESS GÁBORNAK: "Ha túlestünk a pénteken, sőt, pótlólag a szombat délelőttön is, most másfél boldog napnak kéne jönnie, vagyis: erről kéne szólnia ennek a könyvnek. De hát - ha a szegény könyv beszélni tudna!"
(Miért? Mindent tudjon? Mindent tőle várnánk? Ő tudja. A szegény könyv. Még csak megkérdezni se tudjuk.)