Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dr. Anwar Aimen
Zarándoklat
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


BEVEZETÉS

Kevés olyan rejtélyes, izgalmas, mindenkit érdeklő, közismert és egyben annyira félreismert, félreértéssel és tévhittel átszőtt dolog létezik, mint a muszlimok mekkai zarándoklata. Sajnos, sokszor hallani tévhiedelmeket és helytelen ismereteket neves rádió- és televíziócsatornák műsoraiban, és gyakran olvashatunk ilyeneket neves újságok hasábjain is. Fontosnak tartom ezen tévhiedelmek eloszlatását, és azt, hogy tiszta, helyes, a valóságnak megfelelő képet nyújtsak a zarándoklatról anélkül, hogy belebonyolódnék a zarándoklattal kapcsolatos száraz, unalmas kérdésekbe.
E cikk megírásakor az is célom volt, hogy személyes élményeim alapján eljuttassak valamit a kedves olvasónak a zarándoklat ízéből, hangulatából, hogy úgy érezhesse, mintha ott lenne abban a rettenthetetlen, végeláthatatlan tömegben a mekkai zarándokkal együtt.
Önmagában a zarándoklatról írni azonban nem lehet. Ez az iszlám ötödik pillére, és hogy megértsük, elengedhetetlen tisztában lenni lényegével és az iszlámban, valamint a muszlim életében elfoglalt helyével. Ezután részletesen végigmegyek a zarándoklat főbb lépésein, helyszínein, az adott helyekhez fűződő (főként az iszlám vallás megjelenése előtti, például Ábrahám Próféta - Isten üdvözítse - idejéből való) eseményeken, és ezek alapján mutatom be az adott állomás jelentőségét, jelentését és a zarándokra gyakorolt hatását. Ahhoz azonban, hogy teljes képet kapjunk a zarándoklatról, elengedhetetlen, hogy azt a rá való készülődéstől kezdve egészen a megérkezésig mutassam be, beleértve annak a muszlim egyénre és az iszlám egész társadalmára minden korszakban szinte azonos módon gyakorolt nagyszerű és különleges hatásait, következményeit és előnyeit.


A ZARÁNDOKLAT LÉNYEGE ÉS HELYE AZ ISZLÁMBAN
ÉS A MUSZLIMOK ÉLETÉBEN

A zarándoklat tulajdonképpen a Kábához és a hozzá közel eső helységekhez történő ellátogatásból álló hosszú imádság. A Kába, mint ahogyan arról majd részletesebben is írok, tradicionálisan az egyistenhitre alapuló vallások zarándokhelye volt. Az arabok azonban az idők során a politeista vallások zarándokhelyévé változtatták. Az iszlám monoteista vallási zarándokhellyé állította vissza. Tehát a zarándoklat nem csupán az iszlámból, hanem az iszlám előtti időkben (pl.: Ábrahám Prófétának - Isten üdvözítse -) kinyilatkoztatott monoteista vallásokból származik.
Ez a tény nagyon szépen megvilágítja azt a gondolatot, amelyet a muszlimok a következőképpen fejeznek ki: az iszlám, illetve Mohamed Próféta - Isten üdvözítse - a vallások, illetve a próféták pecsétje. Ez kifejezi az iszlámnak egyik nagyon fontos központi gondolatát, azt, hogy a muszlimoknak hinniük kell az iszlám előtti Istentől kinyilatkoztatott monoteista vallások könyveiben (pl.: Tóra, Evangéliumok), ill. prófétáiban (pl.: Mózes, János, Jézus - Isten üdvözítse őket). Sőt, a muszlimok ezeket a vallásokat a maguk idejében iszlámnak tekintik és ami a prófétaságot illeti, prófétáik és Mohamed Próféta között nincs különbség. Az iszlám ugyanis, amely az arab szeleme szóból származik, békét és engedelmességet jelent. Ez kifejezi az iszlám lényegét, vagyis Istennek való engedelmesség által elnyerni a lelki békét. Ebben az értelemben - tekintve, hogy minden vallás, illetve prófétája az Isten imádatát, a neki való engedelmességet hirdette - már érthetővé válnak az imént mondottak. Az egyetlen különbség a vallások és prófétáik között, hogy azok az iszlámmal ellentétben - amely mindenkihez (minden nemzethez és egyúttal a jövő emberéhez is) szól - csak egy néphez küldettek el, tanításik sajnos a Koránban foglaltakkal, illetve Mohamed prófétáéval ellentétben - amelynek minden betűje, illetve akinek egész élete és tevékenységének minden részlete hitelesen megőrződött - vagy teljesen elvesztek, vagy az idők során megváltoztak. Végül a köztük lévő különbséghez tartozik, hogy tanaik az iszlámmal szemben - amely az élet minden területére irányelvet nyújt (a fogmosástól kezdve az államalapításig), és rendszerezetten tartalmazza, kiegészíti mindazt, ami mindig jó és alkalmazható volt tanításaikban - nem voltak teljesek és átfogóak.
A zarándoklat az iszlám ötödik oszlopa. Az iszlám öt oszlopa a következő: az Istenbe és Prófétájába - Isten üdvözítse - vetett hitről történő tanúságtétel, a napi öt ima, a közadakozás, a Ramadán hónapban való böjt teljesítése és a zarándoklat elvégzése, amennyiben módunkban van megtenni az utat. A zarándoklatot tehát minden felelős korban (pubertás utáni kor) lévő muszlim férfinak és nőnek csupán egyszer kötelező megtenni életében, de csak akkor, ha mentálisan, anyagilag (tehetős) és fizikailag (elég jó egészségnek örvend) képes rá. Az anyagi tehetősség itt azt jelenti, hogy van elég pénze saját és hozzátartozói szükségleteinek kielégítésére, adósságainak kifizetésére, amennyiben azok visszafizetési határideje a zarándoklat ideje előtt lejárna. Ez azt is magában foglalja, hogy kölcsönből például nem lehet zarándoklatra menni, és hogy az indulás ideje előtt lejáró tartozásokat zarándoklat előtt fontos visszafizetni. A zarándoklat jelentősége és fontossága tehát nem kétséges, de csak azokra vonatkozik, akik képesek a megtételére.
Mivel az út költséges és nehéz, illetve csak egyszer kötelező megtenni, a legtöbb muszlim csak egyszer (sokan még egyszer sem) teljesíti. Ez, mint az életben minden egyszer történő esemény, különleges jelentőséggel és nyomatékkal ruházza fel ezt, a muszlimok hitéletében egyáltalában nem mindennapi eseményt. A zarándoklat jelentőségteljesség hangulatát tovább fokozza, hogy a zarándok tulajdonképpen Isten vendége, és ha fohászkodik valamiért, Allah teljesíti neki, ha megbocsátásért könyörög, megbocsátást nyer, tehát annak, akitől Isten zarándoklatát elfogadja (ennek feltételeiről majd zarándoklatra való készülődés címszó alatt olvashatnak), minden bűne megbocsáttatik, és olyan tisztán tér haza, mint a ma született csecsemő.
A félreértések elkerülése végett azonban szükségét látom annak, hogy ennél a kérdésnél elidőzzünk egy keveset. Nem szabad azt hinnünk ugyanis, hogy egy muszlim ezek alapján azt gondolhatná, hogy minden bűnt elkövethet, aztán majd elmegy zarándoklatra, és az Isten akkor úgyis minden bűnét megbocsátja. Először is bármilyen ilyen jellegű gondolat (bűn elkövetése azzal a gondolattal, hogy majd bocsánatot kérek Istentől és akkor majd el lesz intézve) olyan dolog, amely önmagában is bűnbánatot kíván. Másrészt Isten az őszinte bűnbánatot fogadja el, és ilyen gondolat mellett elég nehézkes lehet az Istentől való őszinte bocsánatkérés. Másrészt a bűn elkövetése után akármilyen őszinte bűnbánatot is gyakorol az ember, már sohasem lesz ugyanolyan tiszta, mint amilyen azelőtt volt.
Az őszinte bűnbánat három dologból áll az iszlámban: először sajnálni, szégyellni kell a dolgot, amit elkövetett, majd bocsánatot kell kérni érte Istentől, és végül teljesen el kell távolodni magától az adott bűntől, tehát nem térhet vissza hozzá. (Ha valaki ezután mégis - esetleg többször is - újra beleesik ugyanabba a hibába, akkor az azt jelenti, hogy a bűnbánata nem volt őszinte és megint vissza kell térnie Istenhez és meg kell bánnia újra a bűnét azzal az őszinte szándékkal, hogy többet nem tér vissza ahhoz a rossz tetthez. És vajon ki bocsáthatná meg a bűnöket, ha nem a Megbocsátó, az Irgalmas és Könyörületes, Magasztos Isten. (Lásd az előző bekezdés Isten könyörületességéről szóló leírását!) Természetesen mindezt Istenért, Isten parancsának teljesítése végett kell tennie, és még azelőtt, mielőtt meglátná a halál angyalát, vagy bekövetkeznének az Ítélet Napjának biztos jelei. Honnan tudhatom ezek után, hogy mielőtt végleg kiszállna belőlem a lélek, vajon lesz-e lehetőségem elmenni zarándoklatra, és ha igen, az Isten valóban elfogadja-e tőlem a zarándoklatomat, (képes leszek-e úgy elvégezni, hogy Isten elfogadja)?
A bűnbánatról azt is tudni kell, hogy Isten a mások ellen elkövetett hibáinkat csak azzal a feltétellel bocsáthatja meg, ha az, aki ellen vétkeztem (pl.: hazudtam, a háta mögött pletykáltam és bármivel megkárosítottam vagy rosszat tettem ellene) maga is megbocsátott. Ugyanis ez az ő joga az Istennél, amiért hibáztam ellene. Ennek megoldásáról a következő részben fogok szólni. Mindezek fényében már világos, hogy Isten határtalan Könyörületességének tudatában sem vetemedhet egy muszlim féktelen aljasságokra, annak tudatában, hogy majd megbánja, vagy az Isten zarándoklat alatt majd úgyis mindent megbocsát. Mindezek ismeretében tehát senki sem gondolhatja azt, hogy az iszlámban csak azok a gazdagok üdvözülnek, akik megengedhetik maguknak a zarándoklatot.


A ZARÁNDOKLATRA VALÓ KÉSZÜLŐDÉS ÉS LEGFONTOSABB FELTÉTELEI

Az előző részben beszéltem a zarándoklat különleges helyéről az iszlámban, illetve a muszlim életében, valamint arról, hogy - mint ahogyan az életben csupán egyszer megtörténő jelentős, különleges és fontos események - a zarándoklat is különlegesebb jelentőséggel és nyomatékkal bír a muszlimok életében, hitéletében. Ezért, mint az élet különleges eseményeire, a zarándoklatra is nagyon fontos jól felkészülni, megfelelően előkészülni.
Az egyik legfontosabb dolog a hittel történő számvetés, ugyanis az ember könnyen gondolhat, hihet, feltételezhet olyat, ami miatt Isten előtt hitetlenné válhat. Egy iszlámot megszegőnek pedig teljesen felesleges zarándoklatra mennie, hiszen az Isten értelemszerűen nem fogadja el tőle a zarándoklatot, ráadásul ez az egyetlen dolog, amit az Isten senkinek sem bocsát meg. Érthető tehát a hittel történő számvetés mindenkori, különösképpen zarándoklat előtti fontossága. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány esetet, amelyek elkövetése az iszlám hit megszegését jelenti: Isten mellé társakat helyezni, Rajta kívül máshoz (pl.: Istennél való közbenjárásért közvetítőkhöz) esedezni illetve mindezt nem hitetlenségnek tartani. A hit megszegését jelenti az is, ha valaki nem hisz az isteni útmutatás, a prófétai tanítás, valamint az iszlám életmód és előírások (amelyek az élet minden területére kiterjednek kezdve az egyéni higiénék, rituálék elvégzésének módjától a gazdaságon, büntetőjogon keresztül, egészen a kultúra politika, államalapítás nagy kérdéséig) tökéletességében és helyességében, és úgy véli, hogy bármilyen emberek által létrehozott földi rendszerek jobbak lehetnek náluk. Ez a gondolat magában hordozza a zarándok, illetve az Istenhez visszatérő ember azon változását, illetve elhatározását is, mely szerint már a készülődéskor eltávolodik a régebben rendszeresen elkövetett bűneitől, és hazatérése után mindent megtesz, hogy megőrizze a lelki tisztaságát, és hogy egyáltalában ne térjen vissza a régi bűneihez. Ugyancsak hitetlenséget jelent az iszlám bármely részében, tételében, törvényében (pl.: isteni büntetésekben, jutalmakban, Végső Napban) való kételkedés, az azoktól való elfordulás, valamint a muszlimok ellenségeinek muszlimok ellenében történő támogatása.
A zarándoklatra való felkészülés során a hívők megtisztítják szándékukat. A tettek ugyanis a szándékuk szerint ítéltetnek meg az iszlámban. Tehát jelen esetben ez azt jelenti, hogy a zarándoklat csak és kizárólag Istenért, a neki való engedelmességért és senki másért, semmilyen más célból (pl.: mit mondanak rólam utána az emberek) nem végezhető el. Mindez összhangban áll a muszlim azon jellegzetességével, hogy az életében minden dolgot (aprót és nagyot) elsősorban Istenért, tetszésének elnyerése végett végez. Ez pedig, tekintve, hogy az iszlám az élet minden területére kiterjed, és egyensúlyra, középútra int, azt eredményezi, hogy a muszlim egyén az élet semmilyen területét nem fogja elhanyagolni (a munkától, tájékozottságtól kezdve, a kulturális életen, sporton és egészséges életmódon - táplálkozáson, alváson - keresztül egészen a házaséletig, a gyereknevelésig és más társadalmi munkákig). A különlegesség mindebben az, hogy őszinte szándéka miatt az életében szinte mindent az isteni jutalom és az Isten segítő támogatásának biztos tudatában tesz meg.
Mindezek után szinte magától értetődő, hogy a zarándoklat feltételei közé tartozik a teljesítéséhez szükséges anyagi forrás tisztasága, vagyis hogy a pénz nem származhat semmilyen, az iszlám által tiltott forrásból (alkohol, drog, prostitúció, zsarolás, lopás, sikkasztás, védelmi pénz stb.), ugyanis az iszlámban a cél soha nem szentesíti az eszközt.
Hogy zarándoklatunk Istennél elfogadást nyerjen, és bűneinktől teljesen megtisztulhassunk - az előző részben leírt mások ellen elkövetett bűnök bűnbánatának feltétele alapján - szükséges, hogy emberi kapcsolatainkat, adósságainkat, tartozásainkat és más problémás ügyeinket indulásunk előtt elrendezzük, vagyonunk és ügyeink felől amennyiben nem térnénk vissza (út közben meghalnánk) végrendelkezzünk. - Azonban materiálisan gondolkodva is belátható, hogy ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy képes legyek elszakadni az otthoni léttől, átlépni és fogékonynak lenni egy merőben más létformára, amely az egész zarándoklatot jellemzi. - Vagyis, akit megsértettem kiengeszteljem, és megelőzzem azt, hogy zarándoklat alatt, illetve után kötelességeim elhanyagolása miatt, bárkit is magamra haragítsak. Ide tartozik az, hogy a hittestvérek egymás közötti haragos viszonyaikat rendezzék, egymás hibáiért megbocsássanak és tiszta szívvel vegyenek búcsút egymástól. Mindez nem csak az egymástól elbúcsúzók hittestvériségének megerősödéséhez vezet, hanem az otthon maradókat is figyelmezteti, hogy rendezzék az esetleg megromlott hittestvéri kapcsolataikat és elintézetlen, lejárt tartozásaikat. (Ez jól tükrözi, hogy mennyire fontos az iszlámban a jól szervezettség, a mások iránti felelősség, az ígéretek megtartása, a tartozás visszaadása és a mások felé való kötelességek teljesítése.)
A felkészülés részét jelenti a zarándoklat szabályainak tanulmányozása és elsajátítása, hogy a zarándoklat kielégítő ismeretében keljek útra, mert ez összhangban áll a szellem szabadságával és a tudás fontosságával az iszlámban, azzal, hogy a jó szándékon túl nagyon fontos, hogy megfelelő tudás, kielégítő mennyiségű információ és értelem birtokában cselekedjek az élet minden területén.


A ZARÁNDOKLAT LÉPÉSEI, ÁLLOMÁSAI RÖVIDEN ÖSSZEFOGLALVA

Miután a zarándok elindult otthonról és elért egy Mekkától bizonyos távolságra lévő helységet (Mikat), felveszi zarándokruháját. Ez a férfiak esetében két varratlan, szegetlen anyag, amelyet ihramnak hívunk. Az egyiket a derekuk köré csavarják, a másikat a hátukra terítik. Ezen a két anyagon kívül nincs rajtuk semmi. A zarándoklat egy jó részét ebben a ruhában kell elvégezniük, és viselése alatt külön viselkedési szabályokat (pl.: köröm- és hajnyírás, illatszerek használatának, nővel történő szexuális érintkezésnek a kerülése) kell betartaniuk.
Ebben a ruhában egy konkrét fohászt (telbija) mondogatva mennek el a Kábához, amit fohászkodások és Isten dicsőítése mellett hétszer körbejárnak (tawaf). Ez után Szafa és Marwa hegyéhez mennek, ahol a szájt végzik el. Majd ezután, hajvágásukat követően levehetik az ihramot, és élhetik a mindennapi életüket.
Ezután az iszlám holdnaptár szerinti Dzul Hidzsa 8-án újra felveszik a zarándokruhát, és elmennek Minába, aznap este ott is alszanak. Következő nap Dzul Hidzsa 9-en délben, egymásra vigyázva mennek fel Arafat hegyére. Innen napnyugtakor indulnak tovább Muszdalifába, ahol a szabad ég alatt, a sivatagban alszanak.
Másnap 10-én napkelte után telbiját mondogatva Minába mennek, ahol a Dzsemretul akaba oszlopát Isten dicsőítése közben hét kaviccsal dobálják meg. Levágják az áldozati állatot, amelyet a szegények között osztanak szét, de természetesen ők maguk is ehetnek belőle. Végül pedig levágják hajukat (a nők egy ujjnyit vágnak belőle, míg a férfiak az egészet is leborotválhatják), ezután vehetik csak le az ihram ruháját, és a házastársukkal való érintkezést kivéve gyakorolhatják mindennapi életüket.
Ezután újra elmennek a Mekkában lévő Kábához (tawaf elifada) és Szafa és Marwa hegyéhez (száj), és ezt az utat az elkövetkező két-három napon (11, 12, 13-án) is megtehetik. Az ott előírtak teljesítése után a házastárssal való érintkezés tilalma is feloldódik.
A Mekkai feladatok teljesítése után Minába mennek vissza a zarándokok, ahol (10, 11, 12, 13-án) két-három éjszakát töltenek. Ezalatt a két-három nap alatt Isten dicsőítésének kíséretében mindhárom oszlopot (dzsemrat) hét kővel megkövezik. Végül visszamennek Mekkába, a Kábához és elvégzik a tawaf awadaat, vagyis a búcsú tawafot. Ezzel véget ér a zarándoklat és a zarándokok szép lassan haza indulnak.


AZ IHRAM ÁLLAPOTA

Miután elindultunk otthonról és elértünk egy Mekkától bizonyos távolságra lévő helységet, (Mikat-Al-Muákit) az ihram állapotába lépünk. Tulajdonképpen kilépünk a mindennapi szokásos létünkből, és egy másfajta létállapotba lépünk át, amelynek során testileg és lelkileg teljesen otthagyjuk régi életünket, anyagi és társadalmi rangunkat, valamint mindazt, ami ezzel jár, sőt a megszokott mindennapi életünket sem gyakorolhatjuk. A férfiak két varratlan, szegetlen, többnyire fehér színű anyagot viselnek, amelyet ugyancsak ihramnak hívunk. A nők számára nincs külön ihram öltözék. Nekik elég az iszlám tanításának megfelelő öltözéket viselniük, amely arcuk és kezük kivételével egész testüket eltakarja. A zarándoklat egy jó részét tehát ebben a ruhában végezzük el. Az egyiket törülköző módjára derekunk köré csavarjuk, a másikat pedig a hátunkra terítjük. Ezen a két anyagon kívül nem viselünk semmi mást.
Mindannyian (minden férfi zarándok) szinte teljesen ugyanolyan ruhában vagyunk, szinte nem is tudjuk magunkat megkülönböztetni egymástól. Egy piciny pont vagyunk a hatalmas fehér leplet viselő embertömeg végeláthatatlan sűrűjében. Nem tesz különbséget közöttünk az életünkben szerzett vagyonunk, sem a társadalomban betöltött rangunk. Egyenlőek vagyunk, ugyanolyan ruhát viselünk, semmi különbség nincs közöttünk és senki sem tesz különbséget közöttünk. Alapjaiban érezzük át az emberek egyenlőségének, az iszlám testvériségének jelentését. Itt kell kiemelni, hogy az iszlám óva int mindenkit a faji és a származásbeli megkülönböztetéstől, ugyanis az iszlámban minden ember egyenlő, és ez a vallás nem tesz különbséget sem a bőrszín, sem az anyagi jólét, sem a társadalmi helyzet szerint.
Mindezeket ismerve nem nehéz elképzelni, hogy miért mondtam azt, hogy másfajta állapotban vagyunk a zarándoklat alatt. Különösen érthetővé válik ez akkor, hogyha megtudják, hogy zarándoklat alatt, az ihram állapotában nem élhetjük a szokásos mindennapi életünket. Nem élhetünk nemi életet, nem vághatjuk a hajunkat, körmünket és nem illatosíthatjuk magunkat. A helyes kép kialakítása végett azonban megjegyezném, hogy az ihramba lépésünk előtt prófétánk tanítása szerint ajánlott megfürdeni, ápolni és illatosítani magunkat. Azt is tudnunk kell, hogy az ihram állapotában szándékosan semmilyen élő állatot sem ölhetünk meg. Ez tulajdonképpen a zarándoklat legfontosabb témáját, a békét (béke az Istennel, az ember lelkével, béke egymással és az állatokkal, a madarakkal és még a bogarakkal is) a megbékélést fejezi ki. Bárkivel, bármilyen teremtménnyel megbontani ezt a békét szigorúan tilos.
Ebben a hosszú (majdnem hétnapos) imádságban egy új létformába kerülünk, egy lelki meggazdagodást eredményező felszentelt állapotba, amelynek során a majdani Nagy Gyülekezésre, az Utolsó Ítéletre emlékezünk, amikor végzetünkre várva mindannyian egyformán fogunk Istenünk elé járulni, és nem lesz felsőbbrendű faj vagy nép közöttünk. Az ember tulajdonképpen újjászületik a zarándoklat alatt.
A Mikáttól - az ihrám felvételétől kezdve - egészen a Kába eléréséig (kb. 24 óra) fohászkodással váltogatva a következő szavakat (telbija) mondogatjuk: "A hívásodra jöttem Ó Istenem, a hívásodra jöttem. A hívásodra jöttem, nincsen társad, a hívásodra jöttem. Bizony a dicsőség téged illet, és a jóság tőled jön, és Tiéd a királyság, nincsen társad." De mi is e gyönyörű szavak jelentése, és mire utalnak valójában? Miután Ábrahám Próféta (Isten üdvözítse) Isten parancsára felépítette a Kábát, a Mindenható megparancsolta neki, hogy hirdesse ki az embereknek, hogy meg kell látogatniuk azt távolból és közelről egyaránt: "És hirdesd ki az emberek között a zarándoklatot, hogy jöjjenek hozzád gyalogszerrel vagy mindenféle sovány /tevén/, amelyek számtalan mélyen fekvő ösvényről jönnek elő". A telbija szavaival tehát Isten hívására válaszolunk. E gyönyörű és megható szavakat fohászkodással váltogatva, majd egy napig mondogatva jutunk el a Kábához. Így teljesen meglágyult szívvel, felhangolt lelki állapotban érjük el a zarándoklat színhelyét, szívünk mélyéből átérezve, hogy - mint az életben mindig, most is - csupán Isten tetszésének elnyerése végett és hitünk erősítése céljából hagytuk el anyagi érdekeinket, hagytuk hátra kényelmes otthonunkat, és indultunk neki ennek a hosszú útnak.


A KÁBA KÖRBEJÁRÁSA (TAWWAF)

Miután mi, zarándokok eljutottunk a Kábához, hétszer járjuk körbe, ezt a szertartást tawwafnak nevezzük. Tawwaf közben őszintén fohászkodunk, és az Istent dicsőítjük. A Kábával kapcsolatban számos félreértés létezik, amelyeket tisztáznunk kell.
Először is a Kába, amit gyakran tudatlanságból Kába kőnek neveznek, nem egy kő, hanem egy nagy ház, a Korán szavai szerint Isten háza, amely a hatalmas (majdnem Margit-szigetnyi nagyságú alapterületű, háromszintes) Mekkai Nagy Mecset belső udvarában foglal helyet. Ennek a háznak (amelybe mi, a zarándokok sohasem szoktunk belépni) egyik sarkában van egy másfajta - a házat felépítő kövektől különböző - kő. Ez a fekete kő. Feltehetően ez az a bizonyos kő, amelynek hiányos tudással rendelkezők olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak. A Kába ugyanakkor nem egyszerűen puszta kövek halmaza, hanem Isten dicsőségének és nagyságának különleges jele. Az iszlám, és ezzel együtt a tiszta monoteizmus - itt most visszautalok arra a már kifejtett gondolatra, hogy az iszlám a vallások pecsétje - igazi központja az egész világon, amelyet Isten parancsára Ábrahám próféta (Isten üdvözítse) emelt, akit mind a zsidók, mind a keresztények, mind pedig a muszlimok is vezetőjüknek ismernek el.
A monoteizmus az iszlám hit alapja, az imádság ennek gyakorlati megvalósulása, a Kába pedig az első ház, amely Isten imádásáért emeltetett az emberek számára. Ez a ház nem más, mint a monoteizmus erődítménye, amely felé fordulva minden muszlim naponta ötször imádkozik. Ennek ellenére nem szabad azt gondolniuk, hogy mi, muszlimok a Kábát imádnánk. Ez csupán egy szabály, amely összhangot és egyezséget teremt a hívők szíve között. Ezek alapján válik érthetővé lelkiállapotunk, amikor életünkben először meglátjuk a Kábát és elvégezzük a tawwafot. Olyan az érzésünk, mint a hazatérő hazafinak vagy győztes frontról hazatérő katonának. Ez nem pusztán egy jelképes magyarázat, hanem az előbbiekkel és a történelem tényeivel is kapcsolatos. Amikor a korai muszlimokat száműzték otthonaikból, és évekig távoli, idegen országokban kényszerültek élni, megfosztották őket attól a joguktól is, hogy a Kábánál, Isten létező legszentebb házánál imádkozhassanak. Amikor száműzetésükből visszatértek, fő célállomásuk a Kába volt. Boldogan léptek be a szentélybe, széttörtek minden bálványt, ami ott volt és elvégezték a zarándoklatot.
Másodszor: az egész zarándoklat és ezzel együtt a Kába körbejárása során tanúsított határtalan áhítat csak és kizárólag Istennek szól. A tawwaf nem más, mint egyfajta imádság, pont olyan, mint a napi öt ima. Mi, muszlimok tehát nem a követ megcsókolni megyünk Mekkába, nem is azért, hogy valamiféle sémi-istenséget imádjunk, hanem azért, hogy a Magasztos és Magasságos Istent dicsérjük és szolgáljuk. Hogy kifejezzem, hogy a kőnek mennyire nincs hangsúlyos jelentősége számunkra az iszlámban, Omar (Isten legyen vele megelégedve), a második kalifa szavai is ezt igazolják, aki így szólt, miután megcsókolta a fekete követ: "Én tudom, hogy te csak egy kő vagy, nem segíthetsz, és nem árthatsz nekem semmit, és ha nem láttam volna a prófétát ekként cselekedni, én se tennék így." A kő érintése vagy csókja csupán egy szabadon választott cselekedet, nem kötelesség, vagy előírás. Azok, akik a követ - amely az egyetlen, amely megmaradt a szent építményből, amelyet Ábrahám próféta, az arabok ősatyja (Isten üdvözítse) épített - megcsókolják vagy megérintik, nem azért teszik, mert hisznek a kőben vagy felsőbbrendű tulajdonsággal ruháznák azt fel. Egyedül Istenben hisznek.
Tehát, amikor megcsókoljuk vagy megsimogatjuk a fekete követ, akkor ezt csak a Prófétára (Isten üdvözítse, aki felújításakor a Kábába helyezte a követ) való emlékezésként, az iránta tanúsított tiszteletünk, szeretetünk kifejezéseként tesszük. Olyan ez, mint amikor hosszú, hosszú idő után a messzeségből hazatérő jó hazafi szeretett hazájának határát elérve megcsókolja az anyaföldet, vagy mély érzéssel telve megöleli az első honfitársát, akivel találkozik. Ahogyan ezt normálisnak fogadjuk el, és nem gondolunk arra, hogy imádja vagy isteníti a földet vagy honfitársát, ugyanúgy kell ezt a zarándokok esetében is elfogadnunk, értenünk. Tehát a Kábához történő zarándoklat nem más, mint Isten muszlim feletti joga, avagy a muszlim Istenével szembeni kötelessége.
Végül pedig kiemelném, hogy a zarándoklat során megismerjük Mohamed próféta (Isten üdvözítse őket) szellemi és történelmi körülményeit, amely által inspirációra és hatalmasabb hitre teszünk szert. Egyben Ábrahám és Iszmael (Isten üdvözítse őket, akik elsőként zarándokoltak Isten első házához a földön) által megtartott isteni rituálékra is emlékezünk, felszínre hozva az érzést, mely szerint az iszlám valóban nem más, mint a vallások pecsétje.


SZAFA ÉS MARWA

A tawwaf elvégzése után a Kábához közel fekvő Szafa hegyhez igyekszünk, ahonnan Istenről való megemlékezés után Istenhez való fohászkodás közepette Marwa hegyéhez megyünk. Itt ugyancsak megemlékezünk Istenről, majd Róla történő megemlékezés közepette visszamegyünk Szafa hegyére. A két hegy közötti utat összesen hétszer tesszük meg. Ezt az imádságot szájnak (futásnak) nevezzük.
Hogy megértsék ennek az istentiszteletnek a jelentését és jelentőségét, Ábrahám, Hágár és Iszmael (Isten üdvözítse őket) megható történetét kell felelevenítenem. Ábrahám (Isten üdvözítse) ugyanis Isten parancsát teljesítve egy kevés élelmiszerrel és ivóvízzel Mekka völgyének kietlen sivatagos pusztájában hagyta feleségét, Hágárt és gyermekét, Iszmaelt, majd visszaindult Palesztinába. Felesége kérdésére, hogy hova megy, otthagyva őket egy kietlen völgyben, ahol egyáltalán nincs senki és semmi, amit élvezni lehetne, még csak hátra sem nézett. Majd amikor a felesége megkérdezte tőle, hogy ez Isten parancsa-e, akkor azt válaszolta neki, hogy igen. A rendes feleség felelete pedig az volt erre, hogy akkor az Isten nem fog elhanyagolni minket. A probléma azonban nem oldódott meg: a kevés étel és ivóvíz hamar elfogyott, és a szoptatós anya piciny gyermekével együtt hamar szomjas lett. Nem bírva nézni csöpp gyermeke hányódását és iszonyú kínjait, felmászott a legközelebbi hegyre, Szafa hegyére, és sóvárgón kémlelte a sivatagot, talán talál valakit, de nem látott senkit sem. Majd lement a hegyről, és mikor elérte a völgyet, mint egy bajjal és gyötrelemmel sújtott ember szaladt végig a völgyön, míg csak Marwa hegyéhez nem ért, ahol újra sóvárgón kémlelte a messziséget, talán talál valakit, de senki sem volt, aki segíthetett volna neki. Hétszer ismételte meg ezt a futást Safa és Marwa hegye között. Mikor utolsó alkalommal Marwát elérte, egy hangra lett figyelmes, amely újra és újra megismétlődött. És íme, Isten parancsára egy forrás tört elő a mélyből. Ez a Zemzem forrás, amelyből mind a mai napig isznak a zarándokok. Itt élt anya és fia, míg csak egy arra felé vándorló törzs egy állandó pont felett köröző madárra nem lett figyelmes. Tudták, hogy a madár csakis egy ismeretlen forrás felett repkedhet. Odamentek hát, hogy megnézzék a furcsa jelenséget, és ott találták Hágárt a gyermekével. Miután engedélyt kértek tőle, hogy ott maradhassanak, családjaikkal együtt letelepedtek a völgyben, és Mekka völgyének állandó lakosaivá váltak. Ez Mekka völgyének valós története.
A szertartás alatt erről a történetről és tanulságairól emlékezünk meg, illetve éljük át. A történet egyik tanulsága az Isten felé való alázat, bizalom, parancsának türelemmel való elfogadása (Hágár válasza: Ha ez Isten parancsa, akkor Ő biztos, hogy nem fog elhanyagolni bennünket). Másik tanulsága az, hogy Istenben bízva mindig aktívan tevékenykedjünk egy probléma megoldásán, és még a legreménytelenebb helyzetben se hagyjuk el magunkat, ugyanakkor az Istenbe vetett bizalmunk soha se tegyen lustává bennünket. (Hágár a legreménytelenebb helyzetben sem hagyta le magát, Urában mindvégig bízva aktívan kereste a vizet. Nem mondta azt, hogy már úgy sincs remény, az Isten nem segít, nincs semmi értelme.) Végül pedig Hágár futása alatti lelkiállapotába mélyen belegondolva, szívünk mélyéből érezzük át, hogy milyen érzés az, amikor az ember egy iszonyatosan nehéz helyzetben csak és kizárólag Istenre van utalva, amikor semmilyen teremtett lélekre nem számíthatunk, és egyedül csak Istenben bízhatunk. Pedig valójában mindig ez a helyzet, tudnunk kell, hogy mindig - legyünk akár teljesen egyedül vagy segítőkész emberek tömegével körbevéve - csak és kizárólag Istenben bízhatunk, és Rá hagyatkozhatunk, de ezt sajnos csak az ilyen kiélezett helyzetekben érezzük.
Ez szoros összefüggésben áll az iszlám lényegével, ugyanis nekünk, muszlimoknak tudnunk kell, hogy az Isten Magasztos és Bölcs, minden dolognak Tudója, és mindannak, amit tesz, ami történik velünk, megvan a maga oka, még akkor is, ha ezt mi emberi fogyatékosságunknál fogva képtelenek vagyunk belátni. Lehet, hogy valamit (valamilyen velünk történő eseményt) utálunk, pedig jó nekünk, és lehet, hogy van, amit kívánunk, pedig rossz nekünk. És ebben az életünk legnehezebb helyzeteiben is szilárdan kell hinnünk. A kétség halvány árnyéka nélkül kell mindig tudnunk, hogy ha Isten akar valamit, akkor akármilyen hihetetlen legyen is az, be fog következni, ahogyan, az csodával határos módon Hágárral és Iszmaellel (Isten üdvözítse őket) is megtörtént, és ahogyan az a mi mindennapi életünk során is (bár ezt sokan nem veszik észre) megtörténik. Hiszen Ő teremtette az egész világot, minden Isten kezében van, és amit Ő nem akar, az egyszerűen nincs. Fontos tehát, hogy az élet legnehezebb helyzeteit is Istenbe vetett bizalommal legyünk képesek elfogadni.
Három oka lehet a velünk, muszlimokkal történő rossznak látszó, nehéz helyzeteknek: Isteni próbatétel, bűneinktől való tisztítás (e kettőnek, ha türelemmel viseljük, nagyszerű következményei lesznek) vagy saját hibáink és lustaságunk következménye. Ez a hit távol tart a lustaságtól és hibáink állandó ismételgetésétől, és segít elviselni életünk nehézségeit, problémáit. Hágárhoz hasonlóan, aki aktívan kereste a vizet és Ura segítségében bízva sem lustult el (vagyis nem gondolta azt, hogy mivel az Ő parancsát teljesíti, majd az Isten úgyis megsegíti, tehát semmit sem kell tennie), mi, muszlimok sem lustálkodhatunk az Isteni segítségben bízva, de nem is hagyhatjuk el magunkat soha. Ahogyan Hágárnak, nekünk is maximális képességünktől elvárható módon mindent meg kell tennünk azért, hogy helyzetünk Isten parancsának, útmutatásának megfelelően a legkedvezőbben alakuljon. (Tehát valami baj van annak a hitével, aki például nem készült a vizsgájára, majd a sikertelen vizsgája után abba a gondolatba menekül, hogy Isten biztosan próbára teszi őt. Ez a megnyugtató gondolat csak azoknak szól, akik képességüktől függően Isten elégedettségének elnyeréséért tettek meg mindent a siker érdekében). Miután azonban Istenbe vetett bizalommal, elégedettségének elnyerése végett, képességünktől és legjobb tudásunktól függően mindent megtettünk, Istenre kell hagyatkoznunk, és tudnunk, hogy ránk csupán a tetteink tartoznak, tőlünk csupán tetteinket kérik számon, az eredmény csakis a Magasztos és Bölcs Istenre tartozik. Bölcs döntéseit - még ha az adott helyzetben emberi fogyatékosságunk folytán képtelenek is lennénk elfogadni - alázatosan, türelmesen, és a Belé vetett bizalommal el kell fogadnunk, azok ellen soha sem lázadozhatunk. Jó tettünknek, még ha itt a földön nem is látjuk eredményét, biztosan meglesz a következménye, ha más nem, legalább Isten elégedettségének elnyerése, a Pokol elkerülése és a Paradicsom gyönyörűséges jutalma, amelyért minden dolgot teszünk.
Ez az a hit, amely oly sokszor még a legreménytelenebb helyzetekben is mind a mai napig képes volt aktivizálni, talpra állítani, reménnyel, türelemmel, kitartással és a végeredménybe való aktív belenyugvással megtölteni a muszlimokat. Ez az iszlám hit egyik fontos oszlopa, a hit gyakorlati megvalósulása, amelyben nekünk, muszlimoknak mindennapi életünk során a gyakorlatban kell szilárdan hinnünk és eszerint cselekednünk.


ARAFAT HEGYE

Dzul Hidzsa 9-én délre a Magasztost dicsőítve és telbiját mondogatva a Mekkától 15 km-re eső Arafat hegyére megyünk. Itt őszinte és alázatos fohászkodással, Korán-olvasással és Isten állandó emlegetésével töltjük a délutánunkat, majd napnyugtakor továbbindulunk Muszdalifába. Az Arafat hegyen fohászkodással, Isten dicsőítésével és imával eltöltött idő a zarándoklat legfontosabb része, amely egyébként Ábrahám próféta (Isten üdvözítse) örökségéből maradt ránk. A hely jellegzetessége, hogy nincsen rajta semmi. Ez összhangban áll azzal, hogy az iszlám egy egyszerű vallás, a szív vallása. A külső üresség gazdagsággal tölti meg a szívet. A többiek őszinte fohásza nagy hatással van ránk, és saját fohászainkban való nagyobb elmélyülésre buzdít. A szertartás részét képzi, hogy a helyet naplemente után békésen, csendesen, Isten dicsőítésének kíséretében kell elhagyni. Hogy megértsük azt az erkölcsi felemelkedést, határtalan Istennek szóló áhítatot és békét, amely Arafat hegyét olyannyira jellemzi, ismernünk kell a hegy különös történetét.
Miután Ádám és Éva (Isten üdvözítse őket) elnyerték Isten bűnbocsánatát, és a föld lett a lakhelyük, a föld különböző részeire kerültek. Hosszú vándorlás és keresgélés után itt, ezen a hegyen találkozott és fohászkodott Istenhez az első emberpár a földön. E történet kapcsán kell megemlíteni, hogy az iszlámban nem létezik eredendő bűn, ugyanis senki nem viseli, és nem is cipelheti a másik bűnét és senki sem vezekelhet vagy halhat meg más bűnéért, illetve más bűneiből történő feloldozásáért vagy nyerhet feloldozást más szenvedése, vezeklése által. Az egyetlen dolog, amit az emberekért üdvözülésük végett tehetünk, hogy amíg élnek, a legszebb, legbölcsebb módon intjük őket, (ez kötelességünk is egyben), és kérjük az Istent, hogy vezesse őket az egyenes útra, miután pedig meghaltak, amennyiben hívők lettek, Isten megbocsátásáért fohászkodunk érdekükben. Isten kiengesztelődve fordult Ádám és Éva felé, miután őszinte bűnbánatot tanúsítottak, amiatt, hogy áthágták Isten parancsát, és ettek a tiltott fa gyümölcséből. Hogy miért kellett ezek után mégis kimenniük a Paradicsomból, arra vonatkozóan a Korán azt mondja nekünk, hogy Isten akarata az volt, hogy az ember a földön éljen és őt szolgálja, ezért az első emberpárt kezdetben a Paradicsom lakójává tette, megtanította nekik az őszinte bűnbánatot, azt, hogy miután vétkeztek, hogyan térjenek vissza Hozzá. Az első emberpár pedig, minthogy emberek, tehát jóra és rosszra egyaránt hajlók voltak, vétkeztek. Miután pedig vétkeztek, bűnbánatot tanúsítottak, hiszen minden ember hibázik, de a legjobb hibázó az őszinte bűnbánatot tanúsító. És ki bocsáthatná meg a bűnt, ha nem a Megbocsátó és Könyörületes Isten? Megbocsátott nekik, kiengesztelődött irántuk. Ez pedig egyben azt is jelentette, hogy az első emberpár megtanulta a leckét, azt, hogy miután vétkezik, hogyan térjen vissza Istenhez. Ettől kezdve a Sátán cselszövése és a Paradicsomból történő kiűzetés leckéje örök tanulságul szolgál az egész emberiség számára. Ettől kezdve pedig az ember helye a földön van, ahová Isten eredetileg szánta.
Erre a helyre jött le a következő Korán idézet: "…Ezen a napon kiteljesítettem nektek a vallásotokat, teljessé tettem számotokra a kegyelmemet és kiválasztottam nektek vallásotok gyanánt az iszlámot…". Itt, ezen a helyen tartotta Mohamed Próféta búcsúbeszédét. Megható és szívet megindító nagy események színhelye ez. Ha elgondolkodunk azon a boldogságon, amit a hosszú elválás utáni találkozás öröme nyújt, ha belegondolunk abba, hogy mit jelentenek ennek a Korán-idézet a szavai és a Kiválasztott búcsúbeszéde, akkor megérezhetjük a hely különlegességét. Azonban, hogy igazán megértsük, tudni kell a következőket: a prófétai tanítások tanulságaként elmondhatjuk, hogy Isten szemében nem létezik Arafat napjánál jobb nap. Ezen a napon a Mindenható és Magasztos Isten büszke a szolgáira a földön, és azt mondja az ég lakóinak: "Nézzetek a szolgáimra, közelről s távolról idejöttek kócos hajjal, és porral fedett arccal, hogy elnyerjék a könyörületemet, holott még nem látták a büntetésemet". Messze több ember menekül meg a Pokoltól Arafat Napján, mint bármely másik napon. Arról is olvashatunk igaz prófétai tanításokat, hogy az Isten minden zarándoknak megbocsát, aki ezen a napon Arafat hegyén tartózkodik.
Mi, zarándokok tehát azzal az érzéssel és tudattal tartózkodunk Arafat hegyén, hogy Isten jelenlétében állunk a feltámadás után, amikor senki sincs, aki fohászkodna vagy közbenjárna értünk. Teljes mértékben Isten könyörületességén múlik, hogy megszabadulunk-e a Pokol büntetésétől, és ez az egyetlen és talán az utolsó lehetőségünk, hogy fohászkodjunk, és Isten megbocsátásáért könyörögjünk. Így tehát teljes felelősséggel és hittel érezzük át minden pillanat értékességét, és ezért annyit fohászkodunk ezen a napon, amennyit csak bírunk. Fohászkodunk, hogy tegyen a Hozzá legközelebb állók közé, és hogy sohase távolodjunk el Tőle. Ráébredünk, hogy mennyire szeretjük Őt, hogy Ő a legfontosabb az életünkben, és hogy egyetlen célunk, hogy megbocsátását elnyerjük és szeretetét megszerezzük. Isten előtti állandó, folyamatos fohászkodás, bocsánatkérés, vezeklés és az őszinte bűnbánat érzése az, ami mindannyiunkat jellemez ezen a gyönyörű napon. Megértjük, hogy mindannyian közelről s távolról, a világ minden irányából ezért az egy nemes célért gyűltünk össze és, hogy egyetlen közösséghez, ugyanahhoz az iszlám nemzethez tartozunk.
A félreértések elkerülése végett tudnunk kell, hogy ez az érzés az őszinte egyistenhitből fakad, amely Arafat Napjától függetlenül mindig létezik. A hely egyszerűségével, szentségével és külső ürességével csupán hozzásegít a bennünk lévő hit és istenfélelem aktiválásához, mozgósításához. Ennek az őszinte istenfélelemnek tehát mindig jellemeznie kellene viselkedésünket, tetteinket, tulajdonképpen egész létünket, hiszen az iszlám alapvető lényegének része ez. Ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy ez beszűkíti a muszlim gondolkodását, aki zarándoklat után imáiban elmélyülve remete módjára fordulna el az élettől. Pont ellenkezőleg: tekintve, hogy az iszlám az élet minden területére (személyes higiéné, imádság, agyunk pallérozása, tudásunk bővítése, tájékozottságunk fenntartása, család, környezetünkkel való viselkedésünk, kultúra, gazdaság, büntetőjog, politika) kiterjed, útmutatást nyújt, ill. kötelességeket ró ránk; az imáiban elmélyült vagy zarándoklat alatt Istenhez közel került ember jobban átérzi a különböző dolgokkal kapcsolatos felelősségét, és ennek megfelelően sokkal teljesebb életet él. Az iszlám tehát a közösség, a társadalom vallása is egyben. Az, aki kivonul a közösségből, a társadalomból, az Isten egy fontos parancsát, a társadalommal (lehet muszlim vagy nem muszlim), a muszlimok közösségével szembeni felelősségét tagadja meg, ami nagy bűn. Feltehetően ez az a dolog, ami miatt Isten engedelmével képes volt az iszlám oly hosszú ideig vezetni a muszlimok társadalmát, illetve a világ egy jókora részét.


MUSZDALIFA

Dzul Hijja 9-én napnyugtakor Arafat hegyről Isten dicsőítésének kíséretében Muszdalifa völgyébe megyünk. Muszdalifa egy kősivatag, ahol az égvilágon semmi sincs. Itt mindannyian (két vagy akár három millióan) a szabad ég alatt alszunk. Másnap az első napsugarak megjelenésekor elvégezzük a hajnali imát, majd a reggeli világosság kiteljesedéséig Istent dicsőítjük, és Hozzá fohászkodunk. A reggeli világosság kiteljesedése után, de még napkelte előtt útnak indulunk Minába. Amerre a szem ellát, különböző kinézetű, bőrszínű, szemű, hajú (más rasszba tartozó) és nyelvű, ellenben azonos, fehér ruhát viselő zarándokok végelláthatatlan tömege tartózkodik.
Az elmúlt napokban és Muszdalifa hajnalán - tudva, hogy ez talán az egyetlen és utolsó lehetőségünk - mindannyian teljes áhítatban könyörögtünk a Mindenhatóhoz. Láttuk Arafat hegyén a másikat őszintén Ahhoz fohászkodni, Akit a legjobban szeretünk, és ez (a fohászaikban elmélyült hívők látványa) még mélyebb, erősebb fohászkodásra, bűnbánatra ösztönzött minket, amely hitünk további erősödéséhez vezetett. Ez a látvány (a hajnali ima után az Istenhez fohászkodó, és közben elérzékenyülő roppant tömeg látványa) és Arafat gyönyörű és felemelő napja utáni éjszaka (amelynek során mindannyian - mind a három millióan - egy érzéssel, egy helyen aludtunk a szabad ég alatt) és az előttünk meginduló különböző fehér leplekbe burkolózott hatalmas tömeg látványa egy különleges érzést, az iszlám testvériség érzését kelti bennünk, amely egyre inkább a hatalmába kerít minket. Ráébredünk arra, hogy mindannyian ugyanazt az egy Istent imádjuk, ugyanabból a célból jöttünk ide. Bár bőrszínünk, nyelvünk és kultúránk egy része különböző, a bennünk lejátszódó folyamatok teljesen azonosak. Bár beszélni alig tudunk egymással, imáinkban és istentiszteletünkben tökéletesen megértjük egymást. Mindeddig ismeretlen muszlim testvéreinkkel való kapcsolatunk, szeretetteljes viselkedésünk, egymás őszinte megsegítése, a többiek felé való türelem és tolerancia igazi testvéri kapcsolatot tükröz. Ez az iszlám egy nagyon fontos és oly gyakran emlegetett és félreértett pontjára, az iszlám testvériség, az egységes iszlám nemzet és az iszlám egyetemességének gondolatára mutat.
Hogy a testvériség jelentőségét megértsük az iszlámban, ismernünk kell az alábbi Korán idézetet: "…a hívők csak testvérek lehetnek…" . Erre utal a következő prófétai tanítás is, amely a testvériséget az iszlám első pilléréhez, a hithez kapcsolja: "Nem teljes a hite senkinek sem egészen addig, amíg nem kívánja a testvérének ugyanazt, mint amit saját magának kíván". Hogy a fogalom még kézzelfoghatóbbá váljék, a teljesség igénye nélkül megemlítek néhányat a muszlimok egymás felé való kötelességei, ill. jogai közül. Meglátogatni, ha beteg, ha meghal, kísérni a holttestét, ha meghív az esküvőjére, eleget tenni a meghívásnak, ha tanácsot kér, őszinte jó tanácsot adni. Nem szabad a testérem háta mögött olyat mondani, aminek nem örülne, ha jelen volna. A testvérről való felesleges pletykálkodás még akkor is, ha igaz, olyan az iszlámban, mintha a halott testvérem húsából ennék, és nagy büntetés jár érte a feltámadás után. Nem irigykedhetnek a muszlimok egymásra, és ha összevesznek, akkor is maximum csak három napig megengedett számukra, hogy ne szóljanak egymáshoz. És az a legjobb közöttük, aki a kibékülést kezdeményezi. Végül pedig egy prófétai tanítást szeretnék megemlíteni, mely szerint a kiválasztott az Éden lakójának nevezett egy muszlimot, akinek semmilyen különleges jó tulajdonsága nem volt, azt az egyet kivéve, hogy soha nem feküdt le anélkül, hogy minden testvérének meg ne bocsátott volna.
A testvéri kapcsolat komolyságát mutatja az iszlám korai időszakának példája, amikor a Mekkából elmenekült muszlimok Medinába emigráltak. Isten parancsára Medinába vándorló, vagyonukat hátrahagyó mekkaiak és az első iszlám állam megalkotására kész medinaiak között nagyon szoros lelki, gyakorta még a vérségi köteléknél is erősebb kapcsolat alakult ki. Egyfajta szociális háló is volt ez egyben, sok medinai kész volt megfelezni vagyonát a Próféta által számára kijelölt mekkai hittestvérével, aki - bár a kezdeti időszakban még örökölhetett is utána - nem használta ki testvére jóindulatát. Bár az ilyen fajta öröklés jogát Isten később eltörölte, és a későbbiek során nem is találunk példát a testvériség ilyen formában történő kijelölésére, a muszlimok egymás iránti lelki, pszichikai, anyagi felelőssége és támogatása mitsem változott.
Mindezek a dolgok többé-kevésbe talán hazánkban is elvárhatóak egy egymást ismerő és szerető baráti társaságban, de felhívom a figyelmet, hogy itt egymást nem ismerő, különböző nemzetiségű, de azonos vallású emberek szinte megszámlálhatatlan tömegéről van szó, ahol a másikkal való viselkedésemet és a felé irányuló kötelességemet egyetlen dolog határozza meg, mégpedig az, hogy neki is ugyanaz az életfelfogása, hitvallása, erkölcse és értékrendje, mint az enyém. Egy szent és nemes kapcsolat ez, amelynek a feltámadás után nagy lesz a jutalma, és ezt számos Korán-idézet és prófétai tanítás igazolja. Ez, a számunkra ismeretlen muszlim testvéreink felé irányuló szent kapcsolat az, amit a zarándoklat során megértünk, és amit hazatérve minden teremtett muszlim lélek felé gyakorlunk. Az iszlám testvériség tehát jó példája a hívők közötti szeretetnek és összetartásnak, amely a Medinában újonnan létrejött zsenge iszlám állam egyik oszlopa volt, és amely Isten engedelmével képessé tette ezen államot arra, arra hogy néhány évtized alatt felvegye a harcot az őt támadó nagyhatalmakkal, és végül a világ vezető nagyhatalmává váljék.
Mindezek alapján tehát a muszlimok rassz, bőrszín, nyelvi vagy országbeli hovatartozástól függetlenül azonos életfelfogásuk, vallásuk és elveik miatt egy testet, egységes iszlám nemzetet alkotnak, amelynek ha az egyik tagja beteg, akkor az az egész testnek fáj. Az iszlám ugyanis minden teremtett lélekhez egyformán szóló egyetemes üzenet és elítél mindenféle születési alapon történő megkülönböztetést, legyen az rassz, bőrszín, nyelvi, országbeli vagy kasztbeli hovatartozástól függő megkülönböztetés. Ez az iszlám antirasszista üzenete. Az iszlám közösség tagjai mind ugyanazokat a jogokat élvezik, csak ilyen alapokon lehet a világ összes országában létrehozható testvériséget alkotni. Ugyanakkor kiemelendő, hogy mindettől függetlenül az iszlám lakhelyünk, népünk, szülőföldünk szeretetére tanít. Nem engedi meg viszont a nacionalizmust, és azt, hogy saját nemzetem, országom javára és hasznára másik nemzetet és országot igazságtalanul károsítsak meg, mint ahogyan ez Európa történelme során (indiánok kiirtása, gyarmatosítás) oly gyakran előfordult. Ugyanakkor azt sem engedi meg, hogy pusztán vallási alapon igazságtalanul bánjunk, megkárosítsunk vagy megalázzunk egy másik nemzetet vagy országot.
Pont ellenkezőleg, a nem muszlimok, pontosabban a muszlimokkal megbékélők (a muszlimokat nem bántók, támadók) felé való magatartásunkat az alábbi Korán-idézet határozza meg: "Allah nem tiltja meg nektek, hogy jóindulattal és méltányossággal bánjatok azokkal, akik a vallás miatt nem harcolnak ellenetek, és nem űznek el lakhelyeitekről. Allah szereti azokat, akik méltányosan járnak el". Tehát az udvariasság, figyelmesség, jóindulat, jóság, méltányos bánásmód, igazságosságon túli jámborság kell, hogy jellemezze velük való viselkedésünket. A jámborság az igazságossággal szemben azt jelenti, hogy míg az utóbbi esetében, hiánytalanul juttatom az embert az őt megillető jogokhoz, az előbbi esetében lemondok jogaimról és jogán felüli jóságból, és jótéteményből pluszhoz juttatom őt. A jót lehetőleg még jobbal, az üdvözlést pedig inkább még szebbel viszonozzuk, és nem illik kevésbé bőkezűnek lennünk velük, vagy náluk kevesebb erkölcsiséget mutatni feléjük az iszlám tanítása szerint. E tanítás jelentőségét Mohamed próféta (Isten üdvözítse) következő mondásai is alátámasztják: "Az a legtökéletesebb a hitében, aki a legerkölcsösebb"; "Küldetésemnek célja a nemes erkölcsök beteljesítése".


MINA

Dzul Hidzsa 10-ének reggelén Muszdalifából Minába megyünk, ahol megkövezzük az ott lévő három oszlop közül a Mekkához legközelebb esőt. Hét kaviccsal dobjuk meg az oszlopot. Minden dobás előtt Allahu Akbar-t (Isten a Leghatalmasabb) mondunk. Ez után levágjuk az áldozati állatunkat, majd hajat nyíratunk, és ezzel feloldódik az ihram első korlátja, a házastársunkkal való szexuális érintkezést kivéve mindent megtehetünk. Miután a Kába körül elvégeztük a tawwafot, az ihram második korlátja is feloldódik, ettől kezdve mindent megtehetünk, természetesen az iszlám határain belül. Dzul Hijja 11-ét, 12-ét és tetszésünktől függően akár 13-át is Minában töltjük, és az itt lévő mindhárom oszlopot megkövezzük a már leírt módon. Hogy megértsük ennek a szertartásnak az értelmét, ismernünk kell a hely érdekes történetét.
Az oszlopok kővel való dobálásának történelmi múltja van. Amikor Ábrahám próféta elindult, hogy Isten útján feláldozza a fiát, Iszmáelt, a Sátán háromszor próbálta útját állni ezen a helyen, hogy kétséggel töltse meg a szívét, hogy elcsábítsa, eltántorítsa őt az Isten útjáról. Az Úr azt parancsolta Ábrahámnak, hogy kövekkel dobálja meg a Sátánt, és így űzze el őt útjából. Ábrahám próféta tehát mindhárom alkalommal kővel dobálta meg. A három oszlop a Sátán megjelenéseit jelképezi. Az oszlopok kővel való dobálása erről az eseményről történő megemlékezés. Amikor a kőoszlopokat kővel dobáljuk, Allahu Akbar-t (Isten a Leghatalmasabb) mondunk, és ezután az egyik kavicsunkkal megdobjuk az oszlopot. Hétszer tesszük meg ezt egymás után.
A kavicsdobálással tulajdonképpen Ábrahámot követjük, és kifejezzük, hogy hitvallását (tulajdonképpen az igazi egyistenhitet, az iszlámot) mindenáron követjük. Az istentisztelettel egyúttal Isten parancsának való engedelmességünk szándékát is kifejezzük, és ezzel együtt a Neki való alázatunkat és szorgalmunkat is bebizonyítjuk. Ez az istentisztelet Istennel szembeni - önző, szellemi és érzéki élvezetek és vágyak puszta nyomától mentes - őszinte szolgálatkészséget kíván. A kődobálás a Sátán jelképes elutasítása is egyben. Ekkorra jutunk el odáig, hogy képesek legyünk tiszta szívből, szívünk mélyéből utálni, illetve elutasítani a Sátánt és mindent, amivel kapcsolatban áll, valamint ezzel együtt szakítani a gonosz vágyakkal, gonoszságba, bűnbe sodró barátokkal és társakkal, akiket minden törekvésünk ellenére képtelenek vagyunk megváltoztatni. (Bár tudjuk, hogy Isten vezeti az egyenes útra azt, akit akar, és mi csupán eszközök vagyunk).
Ez (a Sátán önmagunktól való távol tartása), illetve az erre való törekvés egyébként egész zarándoklatunkat végigkíséri. A bűnös dolgok, a felesleges és rossz beszéd, valamint a roppant tömegben a szinte elkerülhetetlen lökdösődés miatti hirtelen idegeskedés, agresszív viselkedés elkerülése nagyon fontos. Világossá válik számunkra, hogy életünk legnagyobb ellensége a Sátán, aki gonosz sugalmazásaival megpróbál eltéríteni minket az egyenes útról. Állandóan (és itt most főként az otthoni időszakra gondolok) a fülünkbe súg-búg, hogy, gonosz gondolatokat ébresszen bennünk, hogy gonosz cselekedetre indítson, és hogy aztán eltántorítson minket a helyes, a sikerhez, az üdvözüléshez vezető útról, ezért Istennél - akit mindennél jobban szeretünk - keresünk menedéket előle. Sokan elgondolkodunk eddigi életünkön, életmódunkon és az életünk során elkövetett hibáinkon. A zarándoklat alatt, ebben a másfajta létformában és környezetben a bűntelenség érzésével és lelki tisztaságunk megőrzésének kimondhatatlan felelősségével teljesen más nézőpontból látjuk a világot és eddigi életünket. Mindez lehetőséget teremt arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, az életünk során elkövetett hibákkal, és következtéseket vonjunk le és fontos, nagy elhatározásokra jussunk. Hazatérve Istennel való állandó kapcsolatunk, beszélgetésünk és együttlétünk, a Könyörületes létezése és jelei állandó érzésének, mindennapjaink során a Rá való maximális hagyatkozásunk és bűntelenségünk megőrzésére törekszünk. Tudni kell azonban, hogy ez az őszinte hit nem szűkít be, bár életünket megváltoztatja, de nem borítja fel, nem tesz hanyaggá, sem könnyelművé, és dolgaink elhanyagolásához sem vezet, ellenkezőleg, egyfajta hármas egyensúlyt, az iszlámban egyenlő mértékben fontos lélek, ész és test gyönyörű egyensúlyát teremti meg.
Az iszlám ugyanis az arany középút és az egyensúly vallása. Furcsán hangzik, pedig tiltásainak és kötelező előírásainak hatása az ész, a lélek és a fizikális lét egyensúlya és szabadsága. A kötelező imádságok felszabadítják és egyensúlyba hozzák a lelket. A megfelelő egészséges táplálkozás, a házas és ezen belül különösen a szexuális élet jelentősége és kiemelt helye fizikális szükségleteink megfelelő biztosításával egyensúlyba hozza a testet. A különböző fizikai élettel kapcsolatos tiltások, mint például a dohányzás, a házasságon kívüli szexuális élet és a kábulatot, a józan gondolkodást gátló anyagok (pl.: alkohol, drogok) fogyasztásának, illetve az azokhoz történő közeledésnek a tiltása megakadályozza, hogy függővé (dohányos, szexmániás, alkoholista, drogos) váljunk. A függővé válás meggátlásával pedig testünk szabad lesz, ily módon érthetővé válik a testi szabadság is. Ezt szolgálja egyébként még a böjt is, hiszen a meghatározott hónapban a táplálkozás és szexuális élet napkeltétől napnyugtáig történő tiltása felszabadítja a testet, és képessé tesz minket az éhségünkön, szexuális vágyainkon való uralkodásra. Számos olyan dologról lehetne még beszélni, amely felszabadítja a testet, itt azonban csak azt kívántam érzékeltetni, hogy a vallási előírások és tiltások a szükségletek biztosításával egyensúlyba hozzák, illetve a függést okozó dolgokhoz való közeledés tiltásával (megelőzés, amely az iszlám fontos jellemzője) felszabadítják a testet.
Végül a szellem szabadságáról. A tudás keresése és megszerzése, a mindennapi dolgokban való tájékozottság különlegesen fontos helyet foglal el, illetve szerepet tölt be az iszlámban. A muszlimnak mindig, mindenkor jól informáltnak és tájékozottnak kell lennie. Az ész szabadsága azonban nem csak a világi, hanem a vallási dolgokra is kiterjed. Egyrészt a muszlimnak ismernie és értenie kell a vallási előírásokat, azok okát és értelmét, hogy azokat betarthassa, mindenapi életében megvalósíthassa. A vallási előírások ismerete és megértése azt is magában foglalja, hogy tanulmányozásuk következtében képessé válik átlátni, hogy az adott előírás valóban a legjobb megoldást nyújtja az emberiség problémái számára. Másrészt az értelem vallási dolgokban való szabadsága a vallási előírások megértésén túl, a szívből való hiten kívül az ésszel való hitet is magában foglalja, az iszlám ugyanis nem kíván vakhitet.
Az iszlámnak, mint ahogyan Isten minden vallásának, vannak jelei, amelyeken keresztül meggyőződhetünk arról, hogy az adott vallást az Isten küldte le. Mózes idejében a varázslat volt az, ami a korabeli társadalomban nagyon magas színvonalon szárnyalt, ezért Mózes csodái varázslat-jellegűek voltak, amik azonban nyilvánvalóan felülmúlták a varázslatot, mivel isteni csodák és nem varázslatok voltak. Jézus népe büszke és nagy volt a gyógyításban, így Jézus csodái a gyógyításhoz álltak közel, de persze jóval felülmúlták a korabeli gyógyítok hatásait, hiszen isteni csodán és nem gyógyításon alapultak.
Végül maradt az iszlám, amely a vallások pecsétje, a végső vallás az emberiség számára az Ítélet Napjáig. Csodájának olyannak kell tehát lennie, amely nem múlandó, amelyet az idők végezetéig tanulmányozhatunk, csodálhatunk, ez a csoda pedig a Korán, amelyet a Próféta idejében lejegyeztek és összegyűjtöttek és mind a mai napig nem változott semmit. A nem arab anyanyelvű muszlimok is arabul olvassák, és a fordítását csak mint értelmezést forgatják. Csodája az arabok számára nem más, mint fantasztikus nyelvezete, amelyről messziről kitűnik, hogy nem emberi kéz műve. Ez különösen fontos volt a korabeli arabok számára, ugyanis ők az irodalomban voltak kiemelkedők, illetve verseikre voltak nagyon büszkék, a Korán nyelvezete és szépsége azonban messze túlszárnyal minden verset, hiszen nem is vers, hanem maga az isteni csoda. Azonban a Korán a mai kor nem arab anyanyelvű embere számára is számos csodával szolgál. Ez pedig a Koránban szereplő szemmel nem látható fizikai, biológiai, embriológiai, csillagászati, geográfiai stb. folyamatok tudományos magyarázata, amelyeket csak napjainkra sikerült megérteni. A Bibliát is kapcsolatba szokták hozni a tudománnyal. Azonban míg a Biblia esetén a benne lévő szemmel látható megfigyelések napjaink tudományával történő magyarázatára szorítkoznak, a Koránban a megfigyelések mögött zajló szemmel nem látható folyamatok, illetve azok tudományos magyarázata szerepel, illetve arra történik utalás.
Ily módon tehát a muszlim ésszel is meggyőződik választott vallása helyességéről, és nem hisz vakon. Ismeri és érti vallása előírásait, ily módon képes betartani azokat. Tájékozott a körülötte zajló dolgokban, és az életéhez fontos dolgokban és különböző tudományokban megfelelő tudással rendelkezik. Ily módon kerül egyensúlyba, illetve szabadul fel a szellem az iszlám előírásai által. Feltehetően ez volt az, ami a muszlim tudósokat a tudomány rejtett világának intenzív felkutatására ösztönözte, melynek eredményeként oly hosszú időkig az ő megfigyeléseik vezették Európát a tudományos világban (pl.: neves matematikusok eredményei, híres orvosok művei stb.), és amelyeken korunk tudományos tételei alapulnak. És feltehetően ugyancsak a szellem felszabadulása az, ami miatt a nyugati világ oly sok embere fordul az iszlám felé, és veszi fel ezt a napjainkban oly intenzíven terjedő vallást.


ÁLLATÁLDOZAT

Mint említettem, a Minai Dzsemretul akaba oszlopának megdobálása után Dzul Hijja 10-től egészen 12-ig levágjuk vagy valakivel levágatjuk az áldozati állatot, amelyet a szegények között osztunk, osztatunk szét, de természetesen mi maguk is ehetünk belőle. Ezután hajat vágatunk. (A férfiak az egész hajukat is leborotválhatják, ez azonban tiltott a nők számára. Nekik elég, ha csak pár centit vágnak belőle.) Ezután vehetjük csak le az ihram ruháját, és ezzel együtt az ihram első állapota is feloldódik, a házastársunkkal való nemi érintkezést kivéve gyakorolhatjuk mindennapi életünket. Tekintve, hogy a zarándoklat további imádságairól és azok értelméről a korábbi részekben már részletesen beszéltem, ebben a zarándoklat részeit tárgyaló utolsó fejezetben az állat levágását és annak értelmét szeretném megvilágítani.
Az Istennek bemutatott állatáldozattal Ábrahám és fia, Iszmael jól ismert történetéről emlékezünk meg. A Korán a következőképpen kelti életre ezt a megható történetet. "És miután annyira felserdült, hogy vele serénykedett, Ábrahám azt mondta neki: - "Fiacskám, azt láttam álmomban, Isten előtt feláldozlak. Fontold meg hát, mi a véleményed!" - "Apácskám!" - mondta ő - "Tedd azt, amire parancsot kaptál. Ha Isten is úgy akarja, állhatatosnak találsz majd az állhatatosak között". És amikor mindketten alávetették magukat Isten parancsának és Ábrahám homlokával a földre fektette őt, hangos szóval így szólítottuk meg őt: "Ábrahám! Immár valóra váltottad az álmot! Így fizetünk meg a jóravalóknak. Ez volt bizony a nyilvánvaló próbatétel. És mi egy óriási áldozattal váltottuk meg őt." A fiú élete megkíméltetett, és Isten parancsára egy kos küldetett levágásra helyette. "És meghagytuk a későbbieknek, hogy így fohászkodjanak érte: "Békesség legyen Ábrahámon!" Így fizetünk meg a jóravalóknak. Bizony, ő a mi hívő szolgáinkhoz tartozik. És hírül adtuk neki Izsákot és, hogy próféta lesz az igazak között. És megáldottuk őt és Izsákot. És az utódok között akad majd jóravaló és akad olyan, aki nyilvánvalóan önmaga ellen vétkezik".
A történet kapcsán kell megemlítenem, hogy a történet bibliai verziója szerint Izsákot kellett feláldozni. Szerintünk, muszlimok szerint, viszont a Korán alapján egyértelműen Iszmaelt kellett feláldozni. De csak akkor váltotta meg életét a kos, amikor ő és apja hajlandó volt végrehajtani Isten parancsát.
Az állatvágás során tehát Ábrahám Próféta tanulságos történetéről emlékezünk meg, és ezzel együtt megszámlálhatatlan adományaiért Isten felé irányuló őszinte hálánkat is kifejezzük, hiszen az állatok értékességük és számos hasznuk miatt Isten nagy áldásai és az emberek nagy értékei közé tartoznak. Isten nevével, "Istennek a Leghatalmasabbnak nevében"-t mondva, csak Őérte áldozzuk fel a legkönyörületesebb módon állatunkat, Istenért, aki egyedül áldott meg minket velük. A vágás tehát Isten dicsőségének kihirdetése, annak kifejezése, hogy Ő az igazi Birtokosuk, aki az ember szolgálatára rendelte őket. Tehát a levágással azt is tudatosítjuk, hogy mivel Istené mindaz, ami a birtokunkban van, bármikor képesnek kell lennünk arra, hogy Ábrahámhoz hasonló módon szívesen adjuk vissza Neki, ha Ő úgy kívánja. Az állatok levágása tulajdonképpen az Isten felé való imádatunkat, imádságunkat és szolgálatunkat jelképezi. Mikor az állatokat, ezeket a kézzelfogható jelképeket feláldozzuk, Iszmaelhez hasonlóan mi is úgy érezzük, mintha sajátunk helyett ontanánk az ő vérüket. Velük együtt saját gonosz vágyainkat is megöljük. Elgondolkodunk azon, hogy mi Isten parancsa felettünk, hogy hogyan alakítsuk saját életünket és életmódunkat, hogy a legjobb módon szolgáljuk őt, hogy megszerezzük szeretetét, velünk való megelégedettségét, bejussunk Paradicsomába, és elkerüljük a Poklát. Átérezzük, hogy teljes mértékben készen állunk arra, hogy mindent, akár még a számunkra legértékesebbet is, ha szükséges, Iszmaelhez hasonlóan akár még az életünket is feláldozzuk Isten tetszésének elnyerése végett, valamilyen nemes cél érdekében az iszlám útján. (Mindezek nélkül az állatáldozatunk puszta szokássá válik, és nem lesz többé imádság.) Efféle ígéret kifejezése és megtartása az őszinte hit - az iszlám mint hitvallás, élet és hivatás - alapvető záloga.
Így élesztette fel és tette állandóvá az iszlám Ábrahám próféta áldozatának szellemét, az önmagunkról való lemondást és az Istennek szóló határtalan áhítatot, odaadást az élet minden területén. Mindezek alapján és az iszlám szelleméből következően érthető tehát, hogy az állatáldozat alatt tanúsított istenfélelmen kívül semmi, sem az állat húsa, sem vére nem jut el Istenhez. A zarándoklat egy különleges megtiszteltetése és boldogsága ez az imádság, jelentősége vitathatatlan. A Könyörületes azonban a többi muszlimot sem fosztotta meg ettől az örömtől, valamint az érte járó gazdag túlvilági jutalomtól. A Dzul Hidzsa 10-e és 12-e közötti áldozat bemutatása tehát általános imádság, így minden tehetős muszlimnak ajánlott.
A fenti bekezdésekben megemlített gondolatok felvetik a dzsihád kérdését, amelynek rövid tárgyalását elengedhetetlennek tartom. A dzsihád szó törekvést, igyekezetet jelent, tulajdonképpen az egyéni teljesítőképesség határáig terjedő iparkodást jelöli. Egy ember, aki testi vagy lelki erőfeszítéseket tesz vagy vagyonát adja Isten ügyeiért, az eddigiekben tárgyalt Istennek tetsző életmód (pl.: a szomszéddal, a munkahelyi kollégákkal való türelmes, jámbor, bőkezű viselkedés, a feleséggel való tiszteletteljes, figyelmes, kedves és őszinte szeretetet sugárzó kapcsolat, a gyerekek meleg, szeretteljes családi légkörben történő magasszintű nevelése) megvalósításáért valóban dzsihádot végez.
A dzsiháddal vagy szent háborúval kapcsolatban a teljesség igénye nélkül azt mondom, hogy napjainkban főként olyan helyzetekre vonatkozik, amelyet minden igaz nem muszlim hazafi szabadságharcként értelmezne. Semmiképpen sem ad lehetőséget ártatlan emberek gonosz lemészárlására vagy terrortámadások végrehajtására, mint ahogy az Hirosimában, Irakban vagy az USA-ban 2001. szeptember 11-én megtörtént. A fegyveres dzsihád olyan helyzetekre vonatkozik tehát, amelyeket minden hazafias beállítottságú becsületes ember elfogadhatatlannak tartana, amelyek kapcsán minden józan ember fegyvert ragadna. (Pl.: Ha egy nem muszlim ellenség igazságtalanul megtámad egy muszlim országot, vallási kötelesség, hogy részt vegyenek a harcban, dzsihádban. Ha nem lennének elég erősek önmaguk megvédésére, akkor a szomszédos muszlim országok vallási kötelessége, hogy segítsenek nekik. Ha még így is gyengék lennének, akkor az egész világ muszlimjainak kötelessége a közös ellenség ellen harcolni.) Ezekben az esetekben az előző bekezdésben kifejtettnek megfelelően az érintett országok muszlimjainak éppen olyan elengedhetetlen kötelessége a dzsihád-harc, mint a napi ima, böjt vagy zarándoklat. Aki igyekszik kihúzni magát alóla, az bűnös, sőt kijelentése, miszerint ő muszlim, kétségessé válik. Egy olyan esetben tehát, amelyet egy nem muszlim hazafi szabadságharcként él meg, a muszlimoknak egy plusz fegyverük is van, a tudat, hogy nem pusztán magukért vagy földjükért, hanem a számukra legfontosabbért, az Istenéért, a vallásáért harcolnak, és ha ilyen őszinte szándék mellett megölik őket a harc közben, akkor a Paradicsom gyönyörűséges kertjeibe jutnak. És ha elmenekülnek a harcból, vagy menekülés közben megölik őket, akkor a Pokol szörnyű büntetése vár rájuk. Ez a tudat - amely egyébként az őszinte hit, a tiszta, teljes és az élet minden részére kiterjedő iszlám szerinti életmódból táplálkozik - az, amely oly sok csatában győzelemre vezette a muszlimokat.
Az állatvágás kapcsán egy másik, gyakran félreértett dolgot, a levágott állatok húsa pazarlásának téves gondolatát kell még megbeszélni. Az első tisztázandó gondolat a pazarlás. Mint ahogyan a kedves olvasó már sejtheti, az iszlám számára a pazarlás minden formája és mértéke gyűlöletes. Ez olyannyira igaz, hogy a teljesség igénye nélkül az iszlám szerint minden felesleges dologra költött pénz pazarlásnak minősül, lett légyen az kevés, avagy sok, és a pazarlók a Sátán testvérei. Ennek megfelelően a levágott állatok húsát és egyéb dolgait maximálisan fel kell használni, és a levágott állatok húsát a legjobb módon kell a szegények között elosztani vagy jótékony célra felhasználni. Hogy hogyan lehetséges a pazarlás elkerülése akkor, amikor ilyen iszonyatos mennyiségű állatot vágnak le egy helyen, arra a válasz a következő. Először is a levágott fölösleges húst a muszlimok lefagyasztják, hogy a szegények egész évben felhasználhassák. Másodszor a húst transzport segítségével juttatják el a szűkölködő muszlimokhoz bárhol a világon. Az áldozati állatokat ugyanis levághatják Mekkában, és utána lefagyasztva, konzerválva vagy egyéb módon feldolgozva transzportálhatják a világ minden részére, ahol a muszlimok rászorulnak. Harmadszor, a fönnmaradt húst eladhatják, és a pénzt felhasználhatják jótékony célokra helyben vagy nemzetközi keretek között. Ezek praktikus megfontolások, amelyek összhangban vannak az áldozás szellemével, amelynek értelmében a muszlimok az Istennek bemutatott áldozatot - amelyből egyébként ők is ehetnek - a szegényeknek adják, vagy más módon használják fel jótékony célokra.


A ZARÁNDOKLAT HATÁSA A MUSZLIM EGYÉNRE ÉS A MUSZLIM TÁRSADALOMRA

A zarándoklat pár hete alatt, amikor tehát nem éljük a mindennapi megszokott életünket, időnket és szellemünket maximálisan az iszlám megértésére és Istennel való kapcsolatunk megerősítésére használjuk. Közelebb kerülünk Istenhez, és jobban megértjük vallásunkat, az iszlámot, annak lényegét, értelmét és szellemét. Más szemszögből nézünk életünkre, dolgainkra, problémáinkra, és azok megoldását is más, jobb módon képzeljük el. A zarándoklat ahhoz szoktat hozzá, hogy tetteinkkel és vagyonunkkal Isten tetszésének elnyerése végett az Ő útján fáradozzunk. Az Isten előírásának megfelelően kivitelezett vándorlás - tehát az, hogy nem maradok sehol sem, és sehová sem indulok, hacsak az Ő akaratának megfelelően nem - rászoktat minket arra, hogy mindig Istenért utazzunk, hogy életünkben (a felkeléstől a lefekvésig) mindent mindig csak Őérte tegyünk.
Egy hatalmas világtalálkozó ez, amikor több, mint 3 millió muszlim egy célból találkozik a világ minden tájáról. Az egymással való beszélgetés és egymás gondolkodásának, kultúrájának megismerése segít, hogy gondolkodásunk kitáguljon. Rászoktat és megszeretteti velünk az utazást, ez ugyanis nagyban hozzájárul szellemünk, értelmünk felszabadításához, műveltségünk és kulturáltságunk megőrzéséhez. A különböző nemzetek színes forgatagának roppant tömegében megvilágosodik számunkra, hogy azonos célból vagyunk itt, egy az Istenünk, egy a könyvünk, egy a Prófétánk, azonos az imairányunk, az életcélunk, szomorúságunk és boldogságunk, tehát mindannyian egyazon szent közösség részei vagyunk. Bár az iszlám a haza és a szülőföld szeretetére tanít, mindannyian ugyanahhoz az egy és oszthatatlan iszlám nemzethez tartozunk. Ennek a bennünk végbemenő változásnak megfelelően hazaérve mindent megteszünk azért, hogy az iszlámra alapozva jobb, teljesebb, Istennek tetszőbb életet éljünk.
Ez a szemlélet pedig hat környezetünkre, ugyanis zarándoklat után az egész közösség olyan, mint egy test, amelynek szívét a zarándokok alkotják. Rengetegen vannak, akik szívük mélyéből kívántak elmenni Mekkába, de sajnos nem sikerült nekik. A közösség a zarándokok körül összegyűlve, elbeszéléseiket hallgatva azt várja, hogy hozzájuk is eljusson valami a zarándoklat fényességéből. A zarándoklat édessége, az iszlám gyönyöre és a hit fényessége pedig szinte az egész muszlim világhoz eljuthat. A hazatérő zarándokok ugyanis hatnak az otthon maradottakra. Sokan a hazatérő zarándokok hatására kezdenek el imádkozni, vagy hagyják el eddigi rendszeres rossz tetteiket (pl.: alkoholizmusukat).
A zarándoklat azonban más módon is hat az otthon maradókra. A próféta tanításának megfelelően az otthon maradók közül sokan böjtölnek Dzul Hidzsa első kilenc napján, és sokan állatáldozatot mutatnak be Istennek Dzul Hijja 10-e és 12-e között a szegények megsegítésére. Ezek a napok tehát mindannyiunknak sokat adnak és nagyon fontosak. A szent napok és a tudat, hogy sokan most végzik el a zarándoklatot, ezt a mindannyiunk számára édes és kívánatos, hat minden muszlimra. Sok otthon maradó lélekben a zarándokokkal van. Így nem csoda, hogy sokan szinte már úgy érzik, mintha ők is elvégezték volna a zarándoklatot. Mindezek tovább erősítik a hazatérő zarándokok hatását, akik a társadalom iránti felelősségüket átérezve mindent megtesznek környezetük, társadalmuk jobbá alakításáért és azért, hogy segítsenek a körülöttük lévőknek, hogy életüket az iszlám elveinek megfelelően vezessék. A zarándoklat ily módon közvetlenül vagy közvetve az egész iszlám világra jótékony hatással van.
Ezek tehát a zarándoklat egyénre és társadalomra gyakorolt legfontosabb hatásai, amely egyben annak jelenőségét és értelmét is megmutatja. Remélem, cikkemmel sikerült eloszlatni és megmagyarázni azokat a félreértéseket, amelyek a zarándoklatot és az iszlámot övezik. Örülök, ha Isten segítségével betekintést tudtam nyújtani a zarándoklat más helyen meg nem tapasztalható új élményekkel és érzésekkel teli sűrű és színes forgatagába. Végül pedig kijelentem, hogy bármi jót írtam az csak Istentől jött és bármi rosszat írtam az csak magamtól és a Sátántól származott.


IRODALOM:

? Abu Al A'Ala Al Mawdoudi (2001): Iszlám életmód, Iszlám Kultúráért Egyesület, Budapest.
? Abu Al A'Ala AlMawdoudi (2001): Iszlám életmód, Iszlám Kultúráért Egyesület, Budapest.
" Abu Zakarijja Jahja an-Navavi (1993): "Negyven Hagyomány", Iszlám Diák Egyesület, Budapest.
? Al-Ifta és Kutatások Európai Tanácsa: Gratuláció a nem muszlimoknak ünnepeik alkalmából. A Gondolat, Iszlám Kulturális Családi Magazin, Iszlám Kultúráért Egyesület, Budapest, 2001. április, 32-33.
? Anwar Aimen (2001): Az Orvostudomány és a Hit Összefüggéseinek Vizsgálata (a különböző vallások ember- és egészségképe), Doktori Értekezés, Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Magatartástudományi Intézet, Budapest.
? Anwar Aimen, Anwar Klára: A Zarándoklat. A Gondolat Iszlám Kulturális, Családi Magazin, Iszlám Kultúráért Egyesület, Budapest, 2001. április, 32-33.
? Anwar Aimen: Hitünk Erősítéséül. A Gondolat Iszlám Kulturális, Családi Magazin, Iszlám Kultúráért Egyesület, Budapest, 2000. december, 42.
? Anwar Musztafa: Az Iszlám. Kultúra és Közösség, 2001. IV.-2002. I. szám 92. old.
? Hammudah Abdulati (1995): Fókuszban az Iszlám. ALUAKF Iszlám Alapítvány Humanitárius Célokra, Miskolc, Hungary.
? Mohammad Yusuf Islahi (1997): Everyday Fiqh. Islamic Publications (PVT.) Limited, Lahore, Pakistan.
? Sayyid Sabiq (1991): Fiqh us-Sunna. American Trust Publications, Indianapolis, Indiana, USA.
? Simon Róbert (1997): Korán. Helikon Kiadó, Budapest.
? Szayyid Abu-l-A'la Mawdudi (1999): Az Iszlám Alapelvei (Világnézet és Élet az Iszlámban). DAR-ALSZALAM Magyar Iszlám Jótékonysági Alapítvány, Budapest.

Szerző: Dr. Anwar Aimen - Rezidens Orvos, Magyar Orvosi Kamara tagja, Magyarországi Muszlimok Egyháza Tanácskozó Testületének tagja, a témához kapcsolódó számos hazai és nemzetközi konferencia résztvevője és meghívott előadója.
Tartalmi, vallási lektor: Dr. Shubail M. Eisa - Minaret Iszlám Alapítvány, valamint a Pécsi Muszlim Közösség vezetőségi tagja
Nyelvi lektor: Dr. Kéri Katalin - Pécsi Tudomány Egyetem, Állami és Jogtudományi Kar, Tanárképző Intézet.