Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Zákání
VERSEI

Gyárfás Endre fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

OBEJD-E ZÁKÁNÍ - a klasszikus perzsa költészet legnagyobb szatirikusa (született Qazvínban, valószínűleg Háfíz előtt, meghalt 1371-ben). Élete nagy részét Sírázban töltötte, és ugyanabban az udvarban tevékenykedett, ahol Háfíz. Zákání költészetének egy jelentős része a tipikus perzsa udvari költők alkotásai (közepes qaszídák, hagyományos, rendkívül kifinomult és művészi ghazalok és időnként Khajjámot idéző rubá'ík), másik - számunkra értékesebb - része a szatirikus hangú művek (kiemelkedő mű a Mús o gorbe, "Egér és macska" című szatirikus elbeszélő költemény). Ezeknek az elégikusba bármikor átcsapó szatirikus hangvételű műveknek a gyökere a keleti város egyik rendkívül sajátos, állandóan mozgásban levő rétegének, az "értelmiségi proletariátusnak" a helyzetében keresendő, amelynek a despotikus udvarban, vagy bürokratikus apparátusban elfoglalt labilis helyzete rendkívül bizonytalan életkörülményekkel járt. Zákání ennek az állandóan le-föl mozgó rétegnek volt a tipikus képviselője. Szatírája a társadalmon belül mozog, bár bírálja az uralkodó osztályt, mégis hozzá kötődik, mert a városi rétegek kivétel nélkül az uralkodó osztály függvényei.

 

BÁLVÁNYOM ARCA SZINTE EZER HOLD...

Bálványom arca szinte ezer hold s a nap maga,
Rózsára, rózsavízre üt zsengéje, illata.
Szebb, mint a kert szivében a vadrózsa, kedvesebb,
S elbűvölő, akár a patak karcsu ciprusa.
Orcája bámulatra gyulaszt réti jázminát,
Ajkát ha látja, elpirul áldott kupák bora.
Formája százszor édes, az orcája százszor szép,
Százszor cicáz szeme s rubin ajkán a gúny nyila.
Szégyene fellegébe buvik, látva, fenn a nap,
Mint hull e lélekistenitő orca fátyola.
Hajfürtje gyűrüjében a lelkünk raboskodik,
Mámorba forduló szeme: szívünk tüzes vasa.
Két éjszín hajfonatra, e jácintra jól ügyelj!
Megront varázslatos szeme: pillányi nárcisza.
Térdet ha hajt, s a bort a kupában benyujtja ő,
Én szélnek engedem buborék-életem, tova...
Aznap, midőn enyém a csodás lény, miként Obejd,
Boldog vagyok, beteljesedett lelkem óhaja.

 

MÁGUSOKKAL VARÁZSNEDŰT IGYUNK!

Rajta, lássunk dologhoz is végre!
Rajta, fussunk, akár a gyors élet!
Kapzsi, sóvár világ szemét kifele!
Ájtatosság hamis kezét félre!
Kocsmafertály szegénysorán élünk,
Nem vagyunk a mihráb-sarok népe.
Nem zajongunk: korunk milyen zsarnok,
Nem dühöngünk a durva dús égre.
Név meg erkölcs rabul sosem ejthet,
Birtok és tárgy, vagyon se tart kézbe'.
Kétszinűek sosem tudunk lenni,
Sok csaló sejk jogos dühünk félje!
Csámborogjuk a mágusok negyedét,
- Jószerencse bizony de ránk férne! -
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Bárki sóhajt szerelmi kínjába,
Sóhajában magasra csap lángja.
Gyullad akkor szerelmi-láz gyertya,
Hogyha ily láng bevág a kocsmába.
Forr a bor, száz küszöbre-hullt cseppben
Tükröződik megannyi más ábra.
Lásd, e borból akárki is kostol,
Mindörökkön a mámorát áldja.
Kedvesünk most kövér kupát követel:
Én e percnek vagyok a szolgája.
Bor hevíti barátaim: egyiket
Pengetésre, a másikat táncra.
Kelj! előzd meg a virradat madarát,
S míg a fészkén csapong aranyszárnya,
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Lélek és Ész hivalkodott hajdan,
Ám király lett a Szerelem rajta.
Jött a Szépség a csábhatalmával,
S megjelenvén lepel mögűl arca,
Észrevette: a Szerelem lesi őt;
S léprement e kevélykedő balga.
Felfogá ezt a bölcs, derék korhely,
Szerelemmel barátkozott nyomba',
Ám a szúfi szúfibb akart lenni,
Ájtatos lett, szikárszivű szolga.
Víg örömből kizár az elválás;
Újra-egybekelés csomónk oldja.
Kelj, siess, hogy ha kedvesünk kedve
Társaságunk ivó felé hajtja,
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Kincs a szép szerelem, szivünk sztyeppe.
Mécs a szép szerelem, lelkünk lepke.
Kóborolgat a szerelem-pusztán
Kába lélek, megingatott elme.
Kedvesének a köntösét fogta:
Hazaútját a bölcs csak úgy lelte.
Boldog értő, ki ez-világ vállát
Férfimódra a földre fektette.
Ádámnak egy magocska lett vesztire...
Hát kerüld e magot s e vészt mesze!
Életünket eleddig elcsesztük,
Hol mesét, hol varázslatot nyelve;
Mától immár kezünk közé kapván
Kocsmasarkot, leányruhát - jösszte!
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Nincs az Észnek tudása, ó, nincsen!
Szerelemnél nagyobb vezér nincsen.
Nem kereshet akármelyik nyomorult
Szép szerelmet, s nem érdemel kéjt sem.
Szerelmesnek ne emlegesd Édent!
Ott van az, hol a Kedves él éppen.
Ó, ne járd be az aszkézis negyedét,
Arra néked ipad-napad sincsen!
Derviseknek kolostorát ne kivánd!
Szent, szerény és igazszivű nincs benn.
Hej, de pompás ivókörünk kedve!
Prédikátor körül hazug minden.
Jöjj, keressük - ha éj, ha nap - kocsmánk!
Muszlimok közt igazhitű nincsen.
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Ó, a szégyentelen szúfik népe!
Nincs szemérme, tudása, értelme.
Táncra készen - sípként -, övük kötve,
S mint a szolga, merednek ételre.
Mind a lábszár mögül figyel zsákmányt;
Mint, a macska, leselkedik csendbe'...
Ó, köszönd, hogy szufik között nem vagy,
Élj emirként, ivást se röstelve!
Kelj, amíg nem rikolt-kiált hosszan
Hajnalórán a vén kakas! Kelj te!
Másnapos víg ivókkal idd a borod,
Kocsmanéppel szerelmi szert csencselj!
Felkeressük a mágusok lebuját,
Oldalunkon a lant, kupánk telve...
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Kedvesem, föl! Emeld kupád s kóstold!
Mágusoknak borát emeld, jós-bort!
Boldogságunk lovát ha nyergeljük,
Telt kupából emelgetünk ostort.
Bosszuságot tovább minek tűrjünk?
Messze lökjük szivünktől e rossz kort!
Csapda és mag nekünk az aszkézis;
Félrehányjuk! a csapda már sok volt!
Vedd a hárfád, dobot vigyünk, lantot,
Tortafélét, leányt, no meg hűs bort!
Úgy siessél, hogy egy napon végül
Szedni kell majd a holmid, és kussolsz...
Addig - úgy mint Obejd-e Zákání -
Kocsma útján tapossuk a friss port,
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

 

MINDIDÁIG...

Mindidáig birtokomból egy kevés
Költhető pénz innen-onnan csordogált.
Asztalomról nem hiányzott hagyma sem,
Hült kenyér sem, hogyha jött egy jóbarát.
Olykor-olykor cimborám vagy szépleány
Tért be hozzám, s itta szőlőm óborát.
Most azonban mind amim volt, elfogyott,
Semmi sincs már, nincs kenyér, sem telt kupák.
Kis tanyámban nem maradt más, csak magam.
Volna munkám, én sem ülnék itt tovább.

 

NÉGYSOROS

Alkotád az eget s a csillagokat,
Majd az embert, a lelket és az agyat.
Összefontad szálát a sok lénynek,
S elveszítéd, Urunk, a főfonalat.

 

AZ EGÉR ÉS A MACSKA

Ha művelt vagy, ha értelmes, megérted
Meséjét most a macskának s egérnek.
Elámulsz majd: tanulsággal megáldott
A történet, amit néked ajánlok.

Ó, te elmés, tanult, okos, bölcs fej!
Szólj! a macska- s egércsatát mondd el!
Mondd a macska- s egércsatát versben;
Mint füzérből - figyelj! - futó gyöngyszem...
Arratájt, hol a föld neve Kermán,
Élt a macska: akárcsak egy sárkány.
Melle pajzs és pocakja dob, farka
Bestiáé, s a párducé karma.
Hát mikor még a bömbölést kezdte,
Bősz oroszlán nyüszítve rettegte;
Macskamancsát az asztalon látván,
Úgy inalt el, sörénye szállt vállán.
Egyszer e szörny betért a kocsmába:
Teljesüljön egérvadász álma.
Épp a hordó mögül lesett prédát,
Mint a pusztán a gaz zsivány, úgy várt.
Hirtelen nagy kiáltozás: egy egér
Ott viháncol a nagy hordó tetején,
Borba dugja fejét s iszik... no aztán
Jól be is rúg s üvölt, akár oroszlán:
"Hol a macska? Letépem én a fejét!
Rusnya bőrét kitöltené a szemét.
Macska nékem kutyát sem ér régen,
Merne vélem kiállni harctéren?"
Hallja ezt lenn a macska, ám nem szól;
Fenve karmát s hegyes fogát, kuksol.
Hirtelen fölszökkel, miként párduc,
Megragadván egérkomát, ráhúz.
Az rimánkodni kezd: "Rabod vagyok én,
Jaj, bocsáss meg nekem, te nagy csodalény!"
"Mért hazudsz te?" - a macska szól s fenyeget.
"Azt hiszed, hogy el is hiszem cseledet?
Mit fecsegtél, rohadt muszlim kurva?!"
Szól sötéten, s foga közé kapja.
Majd a pompás mecset felé lépked,
Lábat öblít a kútban és képet,
Egy füzérnyi imát mond, mint molla:
"Szánom immár a bűnöm, ó, Allah!
Nem fogok már megölni én egeret.
Áldozatként ha tíz kiló kenyeret
Széjjelosztok, elég a vérváltság?"
Addig-addig siránkozik macskánk,
Míg a végén zokogni sem restel.
Ám a szószék mögül egér leskel,
Tőle tudja a jó egérnépség:
"Tyű, a macska de bánja már vétkét!
Jó muzulmán, aszkéta lett menten.
Láttam én őt: mecsetben ült csendben,
Hogy' könyörgött, imádkozott, hogy' sírt!"
Ritkanap hall a nép ilyen nagy hírt,
Mind nevetnek, ujjonganak is már.
Hét kiváló egér előugrál,
- Mind a hét oly előkelő, gazdag!
Hálaképen vajon mit is adnak
Macska úrnak? Telik a sok jóból.
Egyiküknél finom palack óbor,
Másikuknál pirosra-sült bárány,
Harmadiknál aszalt szőlő tálcán,
Negyediknél ezüstlapon datolya,
Ötödiknél hatalmas sajtkarika,
Hatodiknál aludttej és kenyerek,
Hetediknek fején piláf, amelyet
Ízesített Ománbeli citrom.
Nagy kaput tár a macska úr otthon,
Hódolattal siet felé az a hét,
Földre hajlik, habogva szól, im ekép:
"Ó, te, érted feláldoznánk lelkünk,
Csak segítő hived találd bennünk.
Ó, fogadd el ajándokunk, vedd el!"
Most a macska fohászkodik, felkel,
S szól: "Sokáig nyelém az éhkoppot.
Végre látom, elég sokat hoztok.
Lám, megadja az ég napunk kenyerét!
Böjtölök már mióta én, csak azért,
Hogy kegyeljen a jótevő Allah!
Minden ember, ha tette nem balga,
Megnyugodhat: a betevő meglesz.
Ó, ti hét jó barát, derék, kedves...
Jöjjetek csak nehány araszt közelebb!"
És előre húzódnak az egerek,
Gyönge testük, akár a fűz, reszket.
Persze macskánk sem ül bután, nem rest,
Rájuk ugrik, miként vitéz harcos...
S öt kiváló, előkelő, rangos
Szürke úrból iramlik az élet.
Mancsa két-két egérkomát tépked,
- S mint oroszlán - fogával is egyet.
Két egér meg - akik menekednek -
Máris adja a hírt tovább szaporán:
"Mért haboztok, derék fiúk, igazán?!
Hintsetek port, a gyász legyen veletek!
Öt kiváló, előkelő egeret
Szaggatott szét a rút fogas állat..."
Lett is ottan sopánkodás, bánat,
Gyászruhát ölt az apraja s nagyja,
Port a fejre, s egész világ hallja:
"Ó, vezérek! - üvöltenek - Egerek!"
Nemsokára megegyezés született:
"Most a Szultán elejbe felrohanunk,
Elzokogjuk a sáhnak is, mi bajunk.
Mert a macska olyan galád, hogy már...!"
Fennen űl az egérkirály trónján,
Látja, jönnek a jó egérkövetek,
Meghajolnak s el is kezdik ügyüket:
"Légy örökké uralkodónk, fényünk!
Halld: a macska gonoszkodott vélünk.
Ó, sahinsah, segíts, segíts minket!
Mert e zsarnok uraskodón büntet.
Most azonban határtalan étkű.
Mert mióta aszkéta lett és hű,
Jó muzulmán - ötöt zabál egyből."
Szólnak ilykép, s pirúl a méregtől
Nagy királyuk, a sáh, s felel: "Népem!
Ritka bosszút latolgatok éppen.
Emlegetik idők lefolytáig!"
Hét nap eltelt, s olyan hadat állít...!
Háromszáz és harmincezer egeret!
Büszke lándzsás, ijas-nyilas seregek,
Kardjuk éles, hasít ha kell hamarost.
Jobb felől jő a sok csapat gyalogos,
Míg derékhad marad ezer testőr.
Khorászánból, Gilánból és Kestből
Összegyűlik a hadsereg végre.
Ekkor ugrat elébe vezére,
Bölcseszű és merész öreg harcos:
"Egyikünk most siet a zsarnokhoz
Messzi Kermánba, s így beszél: "Macska!
Szolgamódra jelentkezel, vagy ha
Nem szaladsz, hát a háborút rettegd!"
Egy idős kis egérkövet elmegy,
S útja fogytán elé tünik Kermán.
Kezdi lágyan, tapintatos hangján:
"Ó, te macska! Királyomtól üzenet:
- Jól figyeljél, nagyobbra nyisd füledet! -
Szolgamódra jelentkezel nálunk,
Vagy pedig csak a harcmezőn látunk."
Szól a macska: "Te szarnyaló! Mit még?!
Nem megyek már tapodtat sem innét!"
Ám titokban hatalmas és büszke
Macskahadsereget dobolt össze.
Mind oroszlánvadász - nyakán szép szőr -
Iszfahánból, Kermánból és Jezdből.
Együtt állván a nagy sereg állat,
Szól a macska: "Parancsom ez: támadj!"
Pusztaságból vonulnak az egerek,
Macskanépünk hegyek felől közeleg.
Fársz mezőjét amint elözönlik,
Összecsapnak... a vér csak úgy ömlik.
Völgybe szállnak, nemes-heves tűzben
Küzdenek mind, akár a hős Rusztem.
Annyi macska s vitéz egér dőlt el,
Számbavenni nem is lehet könnyen.
Mint oroszlán, a macska úgy támad,
Centrumába egerek hadának.
Gyors lovának a térdinát egerünk
Elharapta, s a macska úr lerepült.
Lett is erre üvöltözés: "Allah!
Megragadjuk, vitéz fiúk, rajta!"
Győzelembe futott a nagy viadal,
Messze hangzott a dob, vivát, diadal!
Elefántján a főegér diszeleg,
Háta mögött s előtte zúg a sereg.
Macska mancsát fonál, kötél, spárga
Jó erősen feszíti már hátra.
Sáh parancsa: "Bitóra készülj most,
Tökkelütött, sötétfejű gyilkos!"
Ám a macska, amint a sáht látta,
Dühe lángját kicsapta, mint kályha;
S mint oroszlán emelkedett térdre,
Kötelékét fogával eltépte,
Rájuk ugrott, harapta és tombolt...
Szürke por lett, ahány egér ott volt.
Jobb felé az egérsereg menekült,
Bal felé az egérkirály egyedül.
Odalett elefánt, király, korona,
Kincsek árja, királyi trón, palota.
Hallja ezt a csodás mesét bárki,
Néki adja Obejd-e Zákáni.

E történet tanulságát te szűrd le,
Szivem, s boldog lehetsz immár örökre;
Ha hallgattad egér-macska mesémet,
Az értelmét, fiam kedves, megérted.