Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Zákání
VERSEI
Gyárfás
Endre fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
OBEJD-E ZÁKÁNÍ - a klasszikus perzsa költészet legnagyobb szatirikusa (született Qazvínban, valószínűleg Háfíz előtt, meghalt 1371-ben). Élete nagy részét Sírázban töltötte, és ugyanabban az udvarban tevékenykedett, ahol Háfíz. Zákání költészetének egy jelentős része a tipikus perzsa udvari költők alkotásai (közepes qaszídák, hagyományos, rendkívül kifinomult és művészi ghazalok és időnként Khajjámot idéző rubá'ík), másik - számunkra értékesebb - része a szatirikus hangú művek (kiemelkedő mű a Mús o gorbe, "Egér és macska" című szatirikus elbeszélő költemény). Ezeknek az elégikusba bármikor átcsapó szatirikus hangvételű műveknek a gyökere a keleti város egyik rendkívül sajátos, állandóan mozgásban levő rétegének, az "értelmiségi proletariátusnak" a helyzetében keresendő, amelynek a despotikus udvarban, vagy bürokratikus apparátusban elfoglalt labilis helyzete rendkívül bizonytalan életkörülményekkel járt. Zákání ennek az állandóan le-föl mozgó rétegnek volt a tipikus képviselője. Szatírája a társadalmon belül mozog, bár bírálja az uralkodó osztályt, mégis hozzá kötődik, mert a városi rétegek kivétel nélkül az uralkodó osztály függvényei.
BÁLVÁNYOM ARCA SZINTE EZER HOLD...
Bálványom
arca szinte ezer hold s a nap maga,
Rózsára, rózsavízre üt zsengéje, illata.
Szebb, mint a kert szivében a vadrózsa, kedvesebb,
S elbűvölő, akár a patak
karcsu ciprusa.
Orcája bámulatra gyulaszt réti jázminát,
Ajkát ha látja,
elpirul áldott kupák bora.
Formája százszor édes, az orcája százszor szép,
Százszor cicáz szeme s rubin ajkán a gúny nyila.
Szégyene fellegébe buvik,
látva, fenn a nap,
Mint hull e lélekistenitő orca fátyola.
Hajfürtje
gyűrüjében a lelkünk raboskodik,
Mámorba forduló szeme: szívünk tüzes vasa.
Két éjszín hajfonatra, e jácintra jól ügyelj!
Megront varázslatos szeme:
pillányi nárcisza.
Térdet ha hajt, s a bort a kupában benyujtja ő,
Én
szélnek engedem buborék-életem, tova...
Aznap, midőn enyém a csodás lény,
miként Obejd,
Boldog vagyok, beteljesedett lelkem óhaja.
MÁGUSOKKAL VARÁZSNEDŰT IGYUNK!
Rajta,
lássunk dologhoz is végre!
Rajta, fussunk, akár a gyors élet!
Kapzsi,
sóvár világ szemét kifele!
Ájtatosság hamis kezét félre!
Kocsmafertály
szegénysorán élünk,
Nem vagyunk a mihráb-sarok népe.
Nem zajongunk: korunk
milyen zsarnok,
Nem dühöngünk a durva dús égre.
Név meg erkölcs rabul
sosem ejthet,
Birtok és tárgy, vagyon se tart kézbe'.
Kétszinűek sosem
tudunk lenni,
Sok csaló sejk jogos dühünk félje!
Csámborogjuk a mágusok
negyedét,
- Jószerencse bizony de ránk férne! -
Mágusokkal varázsnedűt
igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!
Bárki
sóhajt szerelmi kínjába,
Sóhajában magasra csap lángja.
Gyullad akkor
szerelmi-láz gyertya,
Hogyha ily láng bevág a kocsmába.
Forr a bor, száz
küszöbre-hullt cseppben
Tükröződik megannyi más ábra.
Lásd, e borból akárki
is kostol,
Mindörökkön a mámorát áldja.
Kedvesünk most kövér kupát követel:
Én e percnek vagyok a szolgája.
Bor hevíti barátaim: egyiket
Pengetésre,
a másikat táncra.
Kelj! előzd meg a virradat madarát,
S míg a fészkén
csapong aranyszárnya,
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid,
korunk?!
Lélek
és Ész hivalkodott hajdan,
Ám király lett a Szerelem rajta.
Jött a Szépség
a csábhatalmával,
S megjelenvén lepel mögűl arca,
Észrevette: a Szerelem
lesi őt;
S léprement e kevélykedő balga.
Felfogá ezt a bölcs, derék korhely,
Szerelemmel barátkozott nyomba',
Ám a szúfi szúfibb akart lenni,
Ájtatos
lett, szikárszivű szolga.
Víg örömből kizár az elválás;
Újra-egybekelés
csomónk oldja.
Kelj, siess, hogy ha kedvesünk kedve
Társaságunk ivó felé
hajtja,
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!
Kincs
a szép szerelem, szivünk sztyeppe.
Mécs a szép szerelem, lelkünk lepke.
Kóborolgat a szerelem-pusztán
Kába lélek, megingatott elme.
Kedvesének
a köntösét fogta:
Hazaútját a bölcs csak úgy lelte.
Boldog értő, ki ez-világ
vállát
Férfimódra a földre fektette.
Ádámnak egy magocska lett vesztire...
Hát kerüld e magot s e vészt mesze!
Életünket eleddig elcsesztük,
Hol
mesét, hol varázslatot nyelve;
Mától immár kezünk közé kapván
Kocsmasarkot,
leányruhát - jösszte!
Mágusokkal varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid,
korunk?!
Nincs
az Észnek tudása, ó, nincsen!
Szerelemnél nagyobb vezér nincsen.
Nem
kereshet akármelyik nyomorult
Szép szerelmet, s nem érdemel kéjt sem.
Szerelmesnek ne emlegesd Édent!
Ott van az, hol a Kedves él éppen.
Ó,
ne járd be az aszkézis negyedét,
Arra néked ipad-napad sincsen!
Derviseknek
kolostorát ne kivánd!
Szent, szerény és igazszivű nincs benn.
Hej, de
pompás ivókörünk kedve!
Prédikátor körül hazug minden.
Jöjj, keressük
- ha éj, ha nap - kocsmánk!
Muszlimok közt igazhitű nincsen.
Mágusokkal
varázsnedűt igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!
Ó,
a szégyentelen szúfik népe!
Nincs szemérme, tudása, értelme.
Táncra készen
- sípként -, övük kötve,
S mint a szolga, merednek ételre.
Mind a lábszár
mögül figyel zsákmányt;
Mint, a macska, leselkedik csendbe'...
Ó, köszönd,
hogy szufik között nem vagy,
Élj emirként, ivást se röstelve!
Kelj, amíg
nem rikolt-kiált hosszan
Hajnalórán a vén kakas! Kelj te!
Másnapos víg
ivókkal idd a borod,
Kocsmanéppel szerelmi szert csencselj!
Felkeressük
a mágusok lebuját,
Oldalunkon a lant, kupánk telve...
Mágusokkal varázsnedűt
igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!
Kedvesem,
föl! Emeld kupád s kóstold!
Mágusoknak borát emeld, jós-bort!
Boldogságunk
lovát ha nyergeljük,
Telt kupából emelgetünk ostort.
Bosszuságot tovább
minek tűrjünk?
Messze lökjük szivünktől e rossz kort!
Csapda és mag nekünk
az aszkézis;
Félrehányjuk! a csapda már sok volt!
Vedd a hárfád, dobot
vigyünk, lantot,
Tortafélét, leányt, no meg hűs bort!
Úgy siessél, hogy
egy napon végül
Szedni kell majd a holmid, és kussolsz...
Addig - úgy
mint Obejd-e Zákání -
Kocsma útján tapossuk a friss port,
Mágusokkal varázsnedűt
igyunk!
Meddig álljuk köpéseid, korunk?!
MINDIDÁIG...
Mindidáig
birtokomból egy kevés
Költhető pénz innen-onnan csordogált.
Asztalomról
nem hiányzott hagyma sem,
Hült kenyér sem, hogyha jött egy jóbarát.
Olykor-olykor
cimborám vagy szépleány
Tért be hozzám, s itta szőlőm óborát.
Most azonban
mind amim volt, elfogyott,
Semmi sincs már, nincs kenyér, sem telt kupák.
Kis tanyámban nem maradt más, csak magam.
Volna munkám, én sem ülnék
itt tovább.
NÉGYSOROS
Alkotád
az eget s a csillagokat,
Majd az embert, a lelket és az agyat.
Összefontad
szálát a sok lénynek,
S elveszítéd, Urunk, a főfonalat.
AZ EGÉR ÉS A MACSKA
Ha
művelt vagy, ha értelmes, megérted
Meséjét most a macskának s egérnek.
Elámulsz majd: tanulsággal megáldott
A történet, amit néked ajánlok.
Ó,
te elmés, tanult, okos, bölcs fej!
Szólj! a macska- s egércsatát mondd el!
Mondd a macska- s egércsatát versben;
Mint füzérből - figyelj! - futó gyöngyszem...
Arratájt, hol a föld neve Kermán,
Élt a macska: akárcsak egy sárkány.
Melle pajzs és pocakja dob, farka
Bestiáé, s a párducé karma.
Hát mikor
még a bömbölést kezdte,
Bősz oroszlán nyüszítve rettegte;
Macskamancsát
az asztalon látván,
Úgy inalt el, sörénye szállt vállán.
Egyszer e szörny
betért a kocsmába:
Teljesüljön egérvadász álma.
Épp a hordó mögül lesett
prédát,
Mint a pusztán a gaz zsivány, úgy várt.
Hirtelen nagy kiáltozás:
egy egér
Ott viháncol a nagy hordó tetején,
Borba dugja fejét s iszik...
no aztán
Jól be is rúg s üvölt, akár oroszlán:
"Hol a macska? Letépem
én a fejét!
Rusnya bőrét kitöltené a szemét.
Macska nékem kutyát sem ér
régen,
Merne vélem kiállni harctéren?"
Hallja ezt lenn a macska,
ám nem szól;
Fenve karmát s hegyes fogát, kuksol.
Hirtelen fölszökkel,
miként párduc,
Megragadván egérkomát, ráhúz.
Az rimánkodni kezd: "Rabod
vagyok én,
Jaj, bocsáss meg nekem, te nagy csodalény!"
"Mért
hazudsz te?" - a macska szól s fenyeget.
"Azt hiszed, hogy el is
hiszem cseledet?
Mit fecsegtél, rohadt muszlim kurva?!"
Szól sötéten,
s foga közé kapja.
Majd a pompás mecset felé lépked,
Lábat öblít a kútban
és képet,
Egy füzérnyi imát mond, mint molla:
"Szánom immár a bűnöm,
ó, Allah!
Nem fogok már megölni én egeret.
Áldozatként ha tíz kiló kenyeret
Széjjelosztok, elég a vérváltság?"
Addig-addig siránkozik macskánk,
Míg a végén zokogni sem restel.
Ám a szószék mögül egér leskel,
Tőle
tudja a jó egérnépség:
"Tyű, a macska de bánja már vétkét!
Jó muzulmán,
aszkéta lett menten.
Láttam én őt: mecsetben ült csendben,
Hogy' könyörgött,
imádkozott, hogy' sírt!"
Ritkanap hall a nép ilyen nagy hírt,
Mind
nevetnek, ujjonganak is már.
Hét kiváló egér előugrál,
- Mind a hét oly
előkelő, gazdag!
Hálaképen vajon mit is adnak
Macska úrnak? Telik a sok
jóból.
Egyiküknél finom palack óbor,
Másikuknál pirosra-sült bárány,
Harmadiknál aszalt szőlő tálcán,
Negyediknél ezüstlapon datolya,
Ötödiknél
hatalmas sajtkarika,
Hatodiknál aludttej és kenyerek,
Hetediknek fején
piláf, amelyet
Ízesített Ománbeli citrom.
Nagy kaput tár a macska úr otthon,
Hódolattal siet felé az a hét,
Földre hajlik, habogva szól, im ekép:
"Ó,
te, érted feláldoznánk lelkünk,
Csak segítő hived találd bennünk.
Ó,
fogadd el ajándokunk, vedd el!"
Most a macska fohászkodik, felkel,
S szól: "Sokáig nyelém az éhkoppot.
Végre látom, elég sokat hoztok.
Lám, megadja az ég napunk kenyerét!
Böjtölök már mióta én, csak azért,
Hogy kegyeljen a jótevő Allah!
Minden ember, ha tette nem balga,
Megnyugodhat:
a betevő meglesz.
Ó, ti hét jó barát, derék, kedves...
Jöjjetek csak nehány
araszt közelebb!"
És előre húzódnak az egerek,
Gyönge testük, akár
a fűz, reszket.
Persze macskánk sem ül bután, nem rest,
Rájuk ugrik, miként
vitéz harcos...
S öt kiváló, előkelő, rangos
Szürke úrból iramlik az élet.
Mancsa két-két egérkomát tépked,
- S mint oroszlán - fogával is egyet.
Két egér meg - akik menekednek -
Máris adja a hírt tovább szaporán:
"Mért haboztok, derék fiúk, igazán?!
Hintsetek port, a gyász legyen veletek!
Öt kiváló, előkelő egeret
Szaggatott szét a rút fogas állat..."
Lett
is ottan sopánkodás, bánat,
Gyászruhát ölt az apraja s nagyja,
Port a
fejre, s egész világ hallja:
"Ó, vezérek! - üvöltenek - Egerek!"
Nemsokára megegyezés született:
"Most a Szultán elejbe felrohanunk,
Elzokogjuk a sáhnak is, mi bajunk.
Mert a macska olyan galád, hogy már...!"
Fennen űl az egérkirály trónján,
Látja, jönnek a jó egérkövetek,
Meghajolnak
s el is kezdik ügyüket:
"Légy örökké uralkodónk, fényünk!
Halld:
a macska gonoszkodott vélünk.
Ó, sahinsah, segíts, segíts minket!
Mert
e zsarnok uraskodón büntet.
Most azonban határtalan étkű.
Mert mióta aszkéta
lett és hű,
Jó muzulmán - ötöt zabál egyből."
Szólnak ilykép, s pirúl
a méregtől
Nagy királyuk, a sáh, s felel: "Népem!
Ritka bosszút latolgatok
éppen.
Emlegetik idők lefolytáig!"
Hét nap eltelt, s olyan hadat
állít...!
Háromszáz és harmincezer egeret!
Büszke lándzsás, ijas-nyilas
seregek,
Kardjuk éles, hasít ha kell hamarost.
Jobb felől jő a sok csapat
gyalogos,
Míg derékhad marad ezer testőr.
Khorászánból, Gilánból és Kestből
Összegyűlik a hadsereg végre.
Ekkor ugrat elébe vezére,
Bölcseszű és merész
öreg harcos:
"Egyikünk most siet a zsarnokhoz
Messzi Kermánba, s
így beszél: "Macska!
Szolgamódra jelentkezel, vagy ha
Nem szaladsz,
hát a háborút rettegd!"
Egy idős kis egérkövet elmegy,
S útja fogytán
elé tünik Kermán.
Kezdi lágyan, tapintatos hangján:
"Ó, te macska!
Királyomtól üzenet:
- Jól figyeljél, nagyobbra nyisd füledet! -
Szolgamódra
jelentkezel nálunk,
Vagy pedig csak a harcmezőn látunk."
Szól a macska:
"Te szarnyaló! Mit még?!
Nem megyek már tapodtat sem innét!"
Ám titokban hatalmas és büszke
Macskahadsereget dobolt össze.
Mind oroszlánvadász
- nyakán szép szőr -
Iszfahánból, Kermánból és Jezdből.
Együtt állván
a nagy sereg állat,
Szól a macska: "Parancsom ez: támadj!"
Pusztaságból
vonulnak az egerek,
Macskanépünk hegyek felől közeleg.
Fársz mezőjét
amint elözönlik,
Összecsapnak... a vér csak úgy ömlik.
Völgybe szállnak,
nemes-heves tűzben
Küzdenek mind, akár a hős Rusztem.
Annyi macska s vitéz
egér dőlt el,
Számbavenni nem is lehet könnyen.
Mint oroszlán, a macska
úgy támad,
Centrumába egerek hadának.
Gyors lovának a térdinát egerünk
Elharapta, s a macska úr lerepült.
Lett is erre üvöltözés: "Allah!
Megragadjuk, vitéz fiúk, rajta!"
Győzelembe futott a nagy viadal,
Messze hangzott a dob, vivát, diadal!
Elefántján a főegér diszeleg,
Háta
mögött s előtte zúg a sereg.
Macska mancsát fonál, kötél, spárga
Jó erősen
feszíti már hátra.
Sáh parancsa: "Bitóra készülj most,
Tökkelütött,
sötétfejű gyilkos!"
Ám a macska, amint a sáht látta,
Dühe lángját
kicsapta, mint kályha;
S mint oroszlán emelkedett térdre,
Kötelékét fogával
eltépte,
Rájuk ugrott, harapta és tombolt...
Szürke por lett, ahány egér
ott volt.
Jobb felé az egérsereg menekült,
Bal felé az egérkirály egyedül.
Odalett elefánt, király, korona,
Kincsek árja, királyi trón, palota.
Hallja
ezt a csodás mesét bárki,
Néki adja Obejd-e Zákáni.
E
történet tanulságát te szűrd le,
Szivem, s boldog lehetsz immár örökre;
Ha hallgattad egér-macska mesémet,
Az értelmét, fiam kedves, megérted.
