Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Balázs
Béla:
WAN-HU-CSEN KÖNYVE
(Kínai mese)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nyugat, 1913, II. 471-475. oldal
Balázs Béla, Bauer Herbert (Szeged, 1884. aug. 4. – Bp., 1949, máj. 17.): költő, író, a filmesztétika úttörője, Kossuth-díjas (1949). Apja Bauer Simon tanár. Már diák korában verse jelent meg a Szegedi Naplóban. Bp.-en bölcsész, az Eötvös-kollégium tagja. 1903-tól 1918-ig a Fővárosi Pedagógiai Könyvtár könyvtárosa. Közben 1906-ban ösztöndíjjal Berlinben és Párizsban járt. Tagja a nagyváradi Holnap Társ.-nak, a Holnap antológiában (1908, 1909) tűnt fel verseivel. 1909-ben megszerezte a bölcsészdoktorátust, rövid ideig tanár, majd a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumban kapott beosztást. Doktor Szélpál Margit c. drámája (Nemzeti Színház, 1909) és A Vándor énekel c. verskötete (1910) bevezette a Nyugat törzsgárdájába, később Ady barátságát is elnyerte. A háború elején bevonult, hosszabb ideig frontszolgálatot teljesített. 1919-ben az írói direktórium tagja, a Közoktatásügyi Népbiztosság művészeti és irodalmi ügyosztályának vezetője, a színházügyek egyik irányítója. Vöröskatonaként az utolsó napig harcolt Rakamaznál. A Tanácsköztársaság megdöntése után 1919. dec.-ben Bécsbe menekült, a Bécsi Magyar Ujságba írt, majd a Der Tag c. újság munkatársa. Itt kezdett filmelmélettel, filmkritikai tevékenységgel foglalkozni. Bécsben írta meg az egyik első rendszerező igényű filmesztétikai könyvet Der sichtbare Mensch címmel. Kommunista szellemben írt cikkei miatt felmondtak neki. 1927-ben Berlinbe költözött, ahol főleg filmrendezéssel és forgatókönyvírással foglalkozott, 1927–29 között az Arbeiter-Theaterbund Deutschlands (Németo.-i Munkásszínház Szövetség) művészeti vezetője. 1931-ben meghívták a moszkvai filmak.-ra tanárnak. Több film rendezésében is részt vett, tevékenykedett a forradalmi írók szervezetében. A 30-as évek végétől újra írt verseket, drámákat s főleg filmesztétikai cikkeket. Népszerűek ifjúsági regényei. A felszabadulás évében hazatért. Írói és filmírói munkássága mellett a Fényszóró c. hetilap főszerk.-je, pártmunkás, a Színház- és Filmművészeti Főisk. tanára, a Filmtudományi Intézet vezetője volt. Pályája kezdetén haladó polgári író. Az I. világháború alatt a szocialista eszmék befolyása alá került, majd a Tanácsköztársaságtól kezdve a forradalmi munkásmozgalom hívévé, harcos kommunista művésszé vált. Emigrációban írt versei a hűség, a honvágy s a helytállás érzéseit népdalok emlékét idéző népszerű hangon szólaltatták meg. Először kísérelte meg az ősi népdalt és népballadát modern 20. századi mondanivaló szolgálatába állítani. Drámáit, novelláit és regényeit az elmélyült lélektani ábrázolás teszi jelentőssé. Filmművészeti vonatkozású írásai a filmelmélet klasszikusai közé emelik. Számos nyelvre lefordították e műveket (pl. a Filmkultúra c. összefoglaló munkája megjelent oroszul, németül, angolul, olaszul, lengyelül, szerbül, csehül s még számos idegen nyelven). F. m. Összegyűjtött versei: Az én utam (Komlós Aladár bevezetésével, Bp., 1945 és 1960). Színművek, szövegkönyvek: A kékszakállú herceg vára (1910); A fából faragott királyfi (Nyugat, 1912, mindkét mű Bartók Béla zenéjével); Az utolsó nap (Nemzeti Színház, 1913); Halálos fiatalság (Gyoma, 1917). Két dráma: Mozart, Hazatérés (Moszkva, 1941); Czinka Panna balladája (daljáték, Kodály Zoltán zenéjével, 1948); regények, elbeszélések, mesék: Történet a Logody utcáról, a tavaszról és a messzeségről (Bp., 1912); Hét mese (Gyoma, 1918); Intellektüel aggályoskodás (Praha, 1932); Álmodó ifjúság (önéletrajza, Bp., 1946); Az igazi égszínkék (Bp., 1946); Csodálatosságok könyve (Thomas Mann előszavával, Bp., 1948); Mesék a szerelemről (Bp., 1958); Lehetetlen emberek (Bp., 1965); filmesztétikai művek: Der sichtbare Mensch (Wien, 1924.); Der Geist des Films (Betlin, 1930), magyarul: A látható ember. A film szelleme (Bp., 1958); Iszkussztvo Kino (Moszkva, 1945); Filmkultúra (Bp., 1948; ugyanez A film címmel, Bp., 1961); forgatókönyvek: Dreigroschenoper (Brecht művéből többekkel, 1931); Valahol Európában, Ének a búzamezőkről, Talpalatnyi föld c. filmekben művészeti tanácsadó. – Irod. Lukács György: B. B. és akinek nem kell (Gyoma, 1918); Trencsényi-Waldapfel Imre: A dialektikus költő (Magyarok, 1947); Bölöni György: Magyarság, emberség. A jubiláló B. B. 1947 (Bp., 1959); Nemeskürty István: B. B. filmesztétikája (Bevezetés A Film c. könyvhöz); Szabolcsi Miklós: B. B. 1884–1949 (MTA Nyelv és Irod. tud. Oszt. Közl. 1964. 4. sz.); Demény János: B. B. életrajza (Tiszatáj, 1965. 5. sz.).
Liu-Csang városában élet egy Wan-Hu-Csen nevű szegény ember. Szülei elég sok
pénzt hagytak rá, és rokonai is vagyonos népek voltak. De Wan-Hu-Csen semmiféle
becsületes munkát nem szívelt: sem kereskedni nem akart a sárkányvitorlás bárkákon,
sem a selyemszövéshez nem volt kedve. Tudós könyvekkel foglalkozott minduntalan,
és az állami vizsgákat akarta letenni, hogy hivatalnok legyen. De Wan-Hu-Csen
ostoba volt. Az első Csin-fokot sem sikerült elérnie. Így lassan elszegényedett,
tehát a rokonai is kitagadták, sőt még csúfot is űztek belőle. Ezt kell tudnunk
Wan-Hu-Csenről.
Li-Fan a kormányzó lánya volt, akinek liliomarca szerelmet gyújtott Wan-Hu-Csen
szívében. De Li-Fan is csak nevette őt. A kormányzó pedig elfogta egy levelét,
mely így szólt:
Óh,
kedvesem, be messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold,
Fehér képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján.
Akkor
a kormányzó kidobatta házából a szegény, dologtalan és ostoba kérőt.
E nagy szégyen után Wan-Hu-Csen kerülte az embereket, és lesütött szemmel kóborolt
magányos utakon. Estenden pedig bús szívvel ült a sovány mécsvilágnál, fehér
rizshártyái és barna boroskorsója előtt. Wan-Hu-Csen könyvet írt. Azért voltak
előtte fehér rizshártyái és barna boroskorsója. Az ősök történeteit írta össze,
és ama nevezetes kalandokat, melyekbe oly gyakran keveredtek emberek halottak
szellemeivel, rókákkal, virágok lelkével és különböző madarakkal. Hűségesen
és pontosan jegyezte ő fel e történeteket, és soha hazug kitalálást beléjük
nem írt. De mióta eltiltották a liliomarcú Li-Fan látásától, a vágyódás elviselhetetlen
kínja annyira emésztette, hogy történetet gondolt ki egy Li-Fan nevű leányról,
és finom szálú ecsetjével most már azt írta mindig fehér rizshártyáira. De az
ő Li-Fanja még szebb volt ám, mint ez a liu-csangi, és nem kormányzó lánya volt
csak, hanem hatalmas mandariné és száz szolgáló szolgálta. Messze lakott ő,
a fehér almafavirágok völgyében, és nem nevetett mindig, nem is mondott kegyetlen
tréfákat, hanem sápadt arccal, vágyakozva ült ablakában, és könnyes szemmel
nézett ki északra, Wang herceg kastélya felé, miközben e verset mondta:
"Óh, kedvesem, be messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold,
Fehér képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján."
Most Li-Fan mondotta e szavakat, és Wan-Hu-Csen szíve belefacsarodott, úgy sajnálta.
"De csak hadd fájjon neki" - mondogatta. - "Hadd fájjon neki
is" - keményítette magát.
Egy este kiégett az olaj Wan-Hu-Csen mécseséből, és ezért nem írhatott tovább.
Betűzte hát ecsetjét az asztal repedésébe a csésze mellett, hogy nedves pamacsa
felfelé álljon, és ne piszkolja be kiterített rizshártyáit. Aztán nézte vágytól
felborzolt szívvel, hogy hull be a nagy telihold kis kamrája imbolygó sötétjébe,
és látta, hogy ezüst ujját belemártja a csésze piros borába, és ráteszi cirógatva
a rizshártyára, Li-Fan tussal rajzolt szép nevére. Akkor Wan-Hu-Csen szeméből
kicsordult a könny, és így szólt: "Óh be közel vagy hozzám szép, szomorú
Li-Fan, finom szálú ecsetem hegyéből csordultál ki, és a fehér almafavirágok
völgye itt terül el fehér rizshártyáimon. Mégis milyen elhagyatva ülök itt sötét
szobámban. Eljönnél-e hozzám, ha hívnálak, és hallod-e, ha kiáltok: "Li-Fan!…
Óh Li-Fan!!…"
Alighogy kiáltott, Wan-Hu-Csen észrevette, hogy a csészéje mellett álló ecsetnek
szálai végükön kigöndörödnek, azután széthajolnak, mint valami kis pálmafa ágai.
A kis tusszínű fa mindjárt rügyezni is kezdett, és apró fekete levelek serkedtek
fényes fekete ágakon. A kis ecsetfa fekete koronájára rásütött a hold, és himbáló
árnyékot vetett az asztalra. Akkor a kis fa legtetejéről egy kis fekete levél
hullott le karikázva bele a csészébe, és úszott a bor színén. Amint azonban
nedves lett, felkunkorodtak szélei, és kis fekete csolnak lett belőle. Wan-Hu-Csen
észrevette, hogy egy picike, finom leány ül a csolnakban, és úszik feléje a
bor színén. Wan-Hu-Csen kisujját a csésze szélére tette, és Li-Fan a csolnakból
rálépett.
- Itt vagyok, uram - mondotta alig hallható finom ezüst hangon. - Eljöttem a
fehér almafavirágok völgyéből, mert hívtál.
- Óh, drága, szép Li-Fan - felelte Wan-Hu-Csen boldogan -, be régen, be régen
várlak itt egyedül, elhagyatva. Tekints hát rám. Mért fordítod el halovány arcod
mindig északra nézve?
- Messze északon van az én kedvesem kastélya, Wang hercegé.
- Óh, fordulj felém, szép Li-Fan, hiszen magamnak írtalak én téged, mert szeretlek,
és oly egyedül vagyok.
Li-Fan kitárta észak felé karjait:
"Óh, kedvesem de messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold."
- Valóban így írtam szavaidat én magam - mondta Wan-Hu-Csen türelmetlenül. -
De Wang herceget csak azért gondoltam ki, mert hiszen magam nem léphettem be
a könyvbe. Óh, könyörülj rajtam. Csak egy pillantást!…
- "Fehér képed szívem fenekén reszket" - énekelte tovább a kis Li-Fan.
- Szívtelen vagy, Li-Fan. Látod, Wang herceg gazdag és boldog, én pedig szegény
és elhagyatott vagyok. Mégis inkább ama tengerbe öntöd örömeid korsóját, minthogy
engem, szomjazót itatnál vele, pedig ecsetemből született a te herceged és te
magad is.
- Nem tehetek róla - felelte Li-Fan búsan -, így születtem ecsetedtől.
Akkor Wan-Hu-Csen haragra gerjedt. - Hát csak menj vissza a könyvbe. Majd meglátod,
mi lesz!
Alighogy ezt kimondta, Li-Fan eltűnt, és a kis fekete fa is becsukódott hegyes
ecsetté. Másnap Wan-Hu-Csen új fejezetet írt vele könyvébe, melynek ez volt
a címe: "Wang herceg szörnyű halála." Abban gonosz rablók kegyetlenül
lemészárolták Wang herceget.
Wan-Hu-Csen azon az estén megint hívni akarta Li-Fant, de a sajnálat elszorította
torkát. Nem tudott volna a szegény Li-Fan szemébe nézni. Alighogy lefeküdt aludni,
Wang herceg szelleme jelent meg álmában, és a bambuszágy szélére ült. - "Megöltél
engem, Wan-Hu-Csen - mondotta szomorúan -, de én Li-Fan sorsán bánkódom csak,
aki özvegy szívvel maradt a fehér almafavirágok völgyében. Segíts rajta, mert
elviselhetetlen az élete." Ennyit mondott csak a szellem és eltűnt.
Másnap reggel mindjárt rizshártyái elé ült Wan-Hu-Csen, de ecsetje nem mozdult.
Mitévő legyen? Újabb vetélytársat írjon magának? Tépelődésben múlt el a nap,
és este megint csak nem merte magához hívni Li-Fant, mert szégyelltem magát.
Azonban alighogy elaludt, megjelent Wang herceg szelleme, és még szomorúbb volt,
mint az elmúlt éjen. - "Kérlek, kedves Wan-Hu-Csen - mondotta -, vigasztald
meg szegény özvegy Li-Fant. Ha már engem megölettél, hívd el magadhoz, és szeressed
te, mert a szerelemtől felborzolt asszonyszívnek elviselhetetlen az élete férfi
nélkül." - Ennyit mondott és eltűnt.
Akkor Wan-Hu-Csen felébredt. A hold járt kis szobája sötétjében, és ezüst ujjakkal
rizshártyáit lapozgatta. Wan-Hu-Csen felkelt és az asztalhoz ült. Ecsetjét beszúrta
a repedésbe a csésze mellé, és félénk szégyenlős hangon kiáltott Li-Fan nevét.
Akkor az ecset szálai kigöndörödtek, a kis fekete fa lombosodott, és mikor remegő
kis koronája már kerek árnyékot vetett az asztalra, lehullott tetejéről a kis
fekete levél a csészébe. Szélei felkunkorodtak, és úszott a kis csónak a bor
színén, és hozta Li-Fant. Wan-Hu-Csen a csésze peremére tette kis ujját, és
Li-Fan kiszállt. Kisírt, halvány arca keresztülsütött a gyászfátyolon. - Hívtál,
uram - mondotta. - Eljöttem a fehér almafavirágok völgyéből, ahol most szerelem
nélkül sivatagban élek.
- Óh, bocsáss meg nekem, drága Li-Fan - dadogta Wan-Hu-Csen. De Li-Fan leszállt
tenyeréről a földre és nőni kezdett. Nemsokára gyönyörű sugár leány állt Wan-Hu-Csen
előtt. Haja és szemei feketék voltak, mint a fényes tus, fiatal bőre pedig fehéren
ragyogott, mint a friss rizshártya papír. Wan-Hu-Csen elragadtatva nézte.
- Óh, gyönyörű Li-Fan - mondotta -, meg tudnál nekem bocsátani szörnyű kegyetlenségemért?
Li-Fan azonban nem felelt e szavakra, hanem Wan-Hu-Csen felé tárta csillogó
karjait, miközben fogai közt dúdolta:
"Édes képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján!"
- Óh, Li-Fan, ha szívembe láttál volna - így folytatta Wan-Hu-Csen -, megértetted
volna tettemet.
Akkor Li-Fan mosolygott, és szép nagy fogain megcsillant a hold. - Nem így szoktak
beszélgetni az ifjak - mondta -, mikor leányt fogadnak éjjeli vendégül. Ha így
folytatod, kedves Wan-Hu-Csen, még elhiszem rokonaidnak, hogy csakugyan ostoba
vagy.
Akkor Wan-Hu-Csen elszégyellte magát, megragadta Li-Fan átlátszó ujjait, és
ölébe vonta őt. Boldogan ölelték át egymást, boldogan feküdtek le, és boldogan
szerették egymást hajnalig. Mikor a remegő nádfüggöny réseibe vékony fehér léceket
illesztett be a reggel, Li-Fan elbúcsúzott és visszatért a könyvbe.
Másnap Wan-Hu-Csen a gazdag emberek jóságos mosolyával ült rizshártyái előtt,
és ajándékokat írt Li-Fannak. Drága hímzett selymeket írt neki és művészi ékszereket,
melyeknek kövér kövei alá bódító illatszerek vannak rejtve. Este megint magához
hívta Li-Fant, és attól fogva minden este. Nappal pedig elhalmozta kedvesét
ajándékokkal. Gyönyörű tavat írt a fehér almafavirágok völgyébe, annak partjára
kastélyt, ragyogó jádeból. Ébenfa fuvolák ébresztették és altatták benne Li-Fant,
és arany bárkák úsztatták a tavon a telihold elébe. És epedő szerelmes verseket
írt számára, melyekkel vágyatta maga után, és perzselő szerelmi tüzet írt a
vérébe, hogy vágytól remegve érkezzék hozzája este. Li-Fan szerelmes hálával
borult ölébe minden éjjel, de néha jóságosan figyelmeztette. - "Ne szítsad
vérem tüzét szakadatlanul, mert megárt neked, drága Wan-Hu-Csen, el fogja égetni
fiatalságodat". - De Wan-Hu-Csen evvel nem törődött. Ha kifáradtak a csókba,
egymás mellett ültek a bambuszágyon, és lábaik árnyékát összekeverte a padlón
a hold. A fehér almafavirágok völgyéről beszéltek, melyben minden oly szép és
csendes, melyben nem pusztítanak viharok, sem ősz és öregség, mert ott nincs
uralma a halálnak. A fehér almafavirágok völgyében a mozdulatlan ifjúság szélcsendjét
őrzik az örök betűk falai.
Így telt az idő, és egy év múlva fiuk született. Mikor Li-Fan először hozta
magával a vörösbor színén úszva, Wan-Hu-Csen észrevette, hogy a kis fekete levélcsónak
mélyebben jár, és gondolta, hogy nagyobb teher lehet benne.
- Óh, Wan-Hu-Csen - szólt Li-Fan, mikor kiszállt -, sok gyönyörű ajándékodért
most végre én is hozhatok valamit. Íme, fiunk. De nézd jól meg, kit adott nekünk
vissza a titokzatos sors.
- Hiszen ez Wang herceg! - kiáltotta Wan-Hu-Csen. - Most már egészen boldog
lehetek, mert lelkem nyugalmát visszaadta nekem méhed.
A gyermeknek haja és szeme fekete volt, mint a tus és bőre fehér, mint a fényes
rizspapír. Apjánál maradt, anyja pedig eljött minden éjjel, és így teltek az
évek nyugalmas boldogságban. Wang herceg nemsokára emlékezett is előbbi életére,
de megbocsátott Wan-Hu-Csennek. Rendkívül eszes fiú volt. Tízesztendős korában
apja összes könyveit betéve tudta, és Wan-Hu-Csen bánatos irigységgel megnyugodott
benne, hogy le fogja tenni az állami vizsgákat, és többre fogja vinni, mint
ő.
Akkoriban Wan-Hu-Csen különben is bánatos volt, mert észrevette, hogy öregszik.
Haja őszülni, arca ráncosodni kezdett. Li-Fan szemrehányásokat tett neki, mondván:
"Látod-e, mondtam, hogy ne szítsad minduntalan szerelmes szomjúságomat.
Szép ifjúságod elégett benne."
- Nem ártott, kedves Li-Fan - csóválta fejét Wan-Hu-Csen. - Hanem mi emberek
öregszünk.
Nem is az ősz hajszálak és a ráncok fájtak neki leginkább, hanem az, hogy Li-Fan
mindig egyformán fiatal maradt, és úgy érezte, mintha távolodnék tőle: egy megállíthatatlan
sötét bárka vitte el lassan a parttól. Hanem a könyvében semmi sem változott.
Egy nap sem múlott el azóta, és Li-Fan oly ifjú volt, mint az első éjszakán.
Még egy gondja volt Wan-Hu-Csennek. A pénze egészen elfogyott ezen évek alatt.
Házikójának fala megrepedezett, ablakai beszakadtak, becsurgott a víz és befújt
a szél, és az öregedő Wan-Hu-Csen álla alá húzott térdekkel kuporodott meg bambuszágyán,
és röstellte ezt Li-Fan előtt, aki hímzett selymekbe öltözve, művészi ékszerekkel
megrakottan, mint egy császári paripa jött el hozzá éjjelenként. Mert a könyvben
nem változott semmi. Li-Fan jáde-palotáját nem kellett tatarozni.
Mindez nagyon megfájdította Wan-Hu-Csen szívét. De egy napon azt vette észre,
hogy már enni sem tud adni fiának, Wang hercegnek. Már ezt nem bírta elviselni.
Kézen fogta a tizenkétesztendős szép fiút, és bement a városba, hogy valamelyik
gazdag rokonának gondjára bízza. De hiába kopogtatta a díszesen faragott ajtókat.
Rokonai elűzték őt, és csúfolódva kacagták rongyos és piszkos ruháját. Wan-Hu-Csen
véres szívvel kullogott hazafelé fiával, Wang herceggel. Akkor elmentek a kormányzó
háza előtt. Egy gyászruhás előkelő öreg asszony szállt ki éppen kocsijából.
- Kié ez a gyönyörű fiú - kérdezte Wan-Hu-Csent.
- Enyém. Előbbi életében megöltem, és most megöl engem, hogy nem tudom életben
tartani.
- Add hát nekem - felelte az asszony. - Az én házamban jó nevelésben lesz része.
Wan-Hu-Csen sírva búcsúzott el fiától, Wang hercegtől, és lassan hazakullogott.
Hideg eső esett, és ő fázott és sáros lett. Mikor házához ért, megfordult ajtajában,
és kinézett a világba. "Itt minden elromlik és rossz - mondotta. - Itt
romoljak el már én is, mint a házam?" - Azután fehér rizshártyái elé ült
és hívta Li-Fant.
- Mért sírsz? - kérdezte a liliomarcú ragyogó asszony és megsimogatta Wan-Hu-Csen
őszülő fejét.
Wan-Hu-Csen elpanaszolta minden bánatát. Li-Fan hallgatta, aztán csendes szemekkel
a szemébe nézett.
- Nem jönnél el velem a fehér almafavirágok völgyébe? - mondta. - Ragyogó jade-palotám
vár a tó partján. Az ébenfa fuvolák zenéje még nem hangzott el, a hold még nem
merült a tóba, és egy szirom sem hullott le azóta az almafákról. Mert ott nem
pusztítanak viharok, mint itt, sem az ősz, sem az öregség, ott nincs hatalma
a halálnak. A mozdulatlan ifjúság szélcsendjét őrzik ott az örök betűk áthághatatlan
falai.
- "Óh, de hogyan juthatnék én el oda, Li-Fan."
- "Írjad magad oda, ahogyan engem odaírtál és Wang herceget."
És úgy történt. Másnap a kis Wang herceg kereste apját, mert csodálatos hírt
akart vele közölni. A kormányzóék házában megtudta, hogy Li-Fan, a kormányzó
lánya tizenhárom évvel ezelőtt, éppen, mikor Wan-Hu-Csen könyvét írni kezdte,
meghalt. Később megjelent anyja álmában. Akkor már teherben volt. - Ne sírjatok
értem - mondotta anyjának -, mert boldogan élek a fehér almafavirágok völgyében.
De a kis Wang herceg nem találta meg apját sehol az egész házban. Észrevette
azonban, hogy újabb fejezet van írva a könyvhöz. A címe ez volt: "Wan-Hu-Csen
megérkezése a fehér almafavirágok völgyébe."
A kis Wang herceg magával vitte apja könyvét, és mindig nagy tiszteletben tartotta.
Idővel hatalmas mandarin lett belőle.
