Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Balázs Béla:
WAN-HU-CSEN KÖNYVE

(Kínai mese)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nyugat, 1913, II. 471-475. oldal

Balázs Béla, Bauer Herbert (Szeged, 1884. aug. 4. – Bp., 1949, máj. 17.): költő, író, a filmesztétika úttörője, Kossuth-díjas (1949). Apja Bauer Simon tanár. Már diák korában verse jelent meg a Szegedi Naplóban. Bp.-en bölcsész, az Eötvös-kollégium tagja. 1903-tól 1918-ig a Fővárosi Pedagógiai Könyvtár könyvtárosa. Közben 1906-ban ösztöndíjjal Berlinben és Párizsban járt. Tagja a nagyváradi Holnap Társ.-nak, a Holnap antológiában (1908, 1909) tűnt fel verseivel. 1909-ben megszerezte a bölcsészdoktorátust, rövid ideig tanár, majd a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumban kapott beosztást. Doktor Szélpál Margit c. drámája (Nemzeti Színház, 1909) és A Vándor énekel c. verskötete (1910) bevezette a Nyugat törzsgárdájába, később Ady barátságát is elnyerte. A háború elején bevonult, hosszabb ideig frontszolgálatot teljesített. 1919-ben az írói direktórium tagja, a Közoktatásügyi Népbiztosság művészeti és irodalmi ügyosztályának vezetője, a színházügyek egyik irányítója. Vöröskatonaként az utolsó napig harcolt Rakamaznál. A Tanácsköztársaság megdöntése után 1919. dec.-ben Bécsbe menekült, a Bécsi Magyar Ujságba írt, majd a Der Tag c. újság munkatársa. Itt kezdett filmelmélettel, filmkritikai tevékenységgel foglalkozni. Bécsben írta meg az egyik első rendszerező igényű filmesztétikai könyvet Der sichtbare Mensch címmel. Kommunista szellemben írt cikkei miatt felmondtak neki. 1927-ben Berlinbe költözött, ahol főleg filmrendezéssel és forgatókönyvírással foglalkozott, 1927–29 között az Arbeiter-Theaterbund Deutschlands (Németo.-i Munkásszínház Szövetség) művészeti vezetője. 1931-ben meghívták a moszkvai filmak.-ra tanárnak. Több film rendezésében is részt vett, tevékenykedett a forradalmi írók szervezetében. A 30-as évek végétől újra írt verseket, drámákat s főleg filmesztétikai cikkeket. Népszerűek ifjúsági regényei. A felszabadulás évében hazatért. Írói és filmírói munkássága mellett a Fényszóró c. hetilap főszerk.-je, pártmunkás, a Színház- és Filmművészeti Főisk. tanára, a Filmtudományi Intézet vezetője volt. Pályája kezdetén haladó polgári író. Az I. világháború alatt a szocialista eszmék befolyása alá került, majd a Tanácsköztársaságtól kezdve a forradalmi munkásmozgalom hívévé, harcos kommunista művésszé vált. Emigrációban írt versei a hűség, a honvágy s a helytállás érzéseit népdalok emlékét idéző népszerű hangon szólaltatták meg. Először kísérelte meg az ősi népdalt és népballadát modern 20. századi mondanivaló szolgálatába állítani. Drámáit, novelláit és regényeit az elmélyült lélektani ábrázolás teszi jelentőssé. Filmművészeti vonatkozású írásai a filmelmélet klasszikusai közé emelik. Számos nyelvre lefordították e műveket (pl. a Filmkultúra c. összefoglaló munkája megjelent oroszul, németül, angolul, olaszul, lengyelül, szerbül, csehül s még számos idegen nyelven). F. m. Összegyűjtött versei: Az én utam (Komlós Aladár bevezetésével, Bp., 1945 és 1960). Színművek, szövegkönyvek: A kékszakállú herceg vára (1910); A fából faragott királyfi (Nyugat, 1912, mindkét mű Bartók Béla zenéjével); Az utolsó nap (Nemzeti Színház, 1913); Halálos fiatalság (Gyoma, 1917). Két dráma: Mozart, Hazatérés (Moszkva, 1941); Czinka Panna balladája (daljáték, Kodály Zoltán zenéjével, 1948); regények, elbeszélések, mesék: Történet a Logody utcáról, a tavaszról és a messzeségről (Bp., 1912); Hét mese (Gyoma, 1918); Intellektüel aggályoskodás (Praha, 1932); Álmodó ifjúság (önéletrajza, Bp., 1946); Az igazi égszínkék (Bp., 1946); Csodálatosságok könyve (Thomas Mann előszavával, Bp., 1948); Mesék a szerelemről (Bp., 1958); Lehetetlen emberek (Bp., 1965); filmesztétikai művek: Der sichtbare Mensch (Wien, 1924.); Der Geist des Films (Betlin, 1930), magyarul: A látható ember. A film szelleme (Bp., 1958); Iszkussztvo Kino (Moszkva, 1945); Filmkultúra (Bp., 1948; ugyanez A film címmel, Bp., 1961); forgatókönyvek: Dreigroschenoper (Brecht művéből többekkel, 1931); Valahol Európában, Ének a búzamezőkről, Talpalatnyi föld c. filmekben művészeti tanácsadó. – Irod. Lukács György: B. B. és akinek nem kell (Gyoma, 1918); Trencsényi-Waldapfel Imre: A dialektikus költő (Magyarok, 1947); Bölöni György: Magyarság, emberség. A jubiláló B. B. 1947 (Bp., 1959); Nemeskürty István: B. B. filmesztétikája (Bevezetés A Film c. könyvhöz); Szabolcsi Miklós: B. B. 1884–1949 (MTA Nyelv és Irod. tud. Oszt. Közl. 1964. 4. sz.); Demény János: B. B. életrajza (Tiszatáj, 1965. 5. sz.).


Liu-Csang városában élet egy Wan-Hu-Csen nevű szegény ember. Szülei elég sok pénzt hagytak rá, és rokonai is vagyonos népek voltak. De Wan-Hu-Csen semmiféle becsületes munkát nem szívelt: sem kereskedni nem akart a sárkányvitorlás bárkákon, sem a selyemszövéshez nem volt kedve. Tudós könyvekkel foglalkozott minduntalan, és az állami vizsgákat akarta letenni, hogy hivatalnok legyen. De Wan-Hu-Csen ostoba volt. Az első Csin-fokot sem sikerült elérnie. Így lassan elszegényedett, tehát a rokonai is kitagadták, sőt még csúfot is űztek belőle. Ezt kell tudnunk Wan-Hu-Csenről.
Li-Fan a kormányzó lánya volt, akinek liliomarca szerelmet gyújtott Wan-Hu-Csen szívében. De Li-Fan is csak nevette őt. A kormányzó pedig elfogta egy levelét, mely így szólt:

Óh, kedvesem, be messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold,
Fehér képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján.

Akkor a kormányzó kidobatta házából a szegény, dologtalan és ostoba kérőt.
E nagy szégyen után Wan-Hu-Csen kerülte az embereket, és lesütött szemmel kóborolt magányos utakon. Estenden pedig bús szívvel ült a sovány mécsvilágnál, fehér rizshártyái és barna boroskorsója előtt. Wan-Hu-Csen könyvet írt. Azért voltak előtte fehér rizshártyái és barna boroskorsója. Az ősök történeteit írta össze, és ama nevezetes kalandokat, melyekbe oly gyakran keveredtek emberek halottak szellemeivel, rókákkal, virágok lelkével és különböző madarakkal. Hűségesen és pontosan jegyezte ő fel e történeteket, és soha hazug kitalálást beléjük nem írt. De mióta eltiltották a liliomarcú Li-Fan látásától, a vágyódás elviselhetetlen kínja annyira emésztette, hogy történetet gondolt ki egy Li-Fan nevű leányról, és finom szálú ecsetjével most már azt írta mindig fehér rizshártyáira. De az ő Li-Fanja még szebb volt ám, mint ez a liu-csangi, és nem kormányzó lánya volt csak, hanem hatalmas mandariné és száz szolgáló szolgálta. Messze lakott ő, a fehér almafavirágok völgyében, és nem nevetett mindig, nem is mondott kegyetlen tréfákat, hanem sápadt arccal, vágyakozva ült ablakában, és könnyes szemmel nézett ki északra, Wang herceg kastélya felé, miközben e verset mondta:

"Óh, kedvesem, be messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold,
Fehér képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján."

Most Li-Fan mondotta e szavakat, és Wan-Hu-Csen szíve belefacsarodott, úgy sajnálta. "De csak hadd fájjon neki" - mondogatta. - "Hadd fájjon neki is" - keményítette magát.
Egy este kiégett az olaj Wan-Hu-Csen mécseséből, és ezért nem írhatott tovább. Betűzte hát ecsetjét az asztal repedésébe a csésze mellett, hogy nedves pamacsa felfelé álljon, és ne piszkolja be kiterített rizshártyáit. Aztán nézte vágytól felborzolt szívvel, hogy hull be a nagy telihold kis kamrája imbolygó sötétjébe, és látta, hogy ezüst ujját belemártja a csésze piros borába, és ráteszi cirógatva a rizshártyára, Li-Fan tussal rajzolt szép nevére. Akkor Wan-Hu-Csen szeméből kicsordult a könny, és így szólt: "Óh be közel vagy hozzám szép, szomorú Li-Fan, finom szálú ecsetem hegyéből csordultál ki, és a fehér almafavirágok völgye itt terül el fehér rizshártyáimon. Mégis milyen elhagyatva ülök itt sötét szobámban. Eljönnél-e hozzám, ha hívnálak, és hallod-e, ha kiáltok: "Li-Fan!… Óh Li-Fan!!…"
Alighogy kiáltott, Wan-Hu-Csen észrevette, hogy a csészéje mellett álló ecsetnek szálai végükön kigöndörödnek, azután széthajolnak, mint valami kis pálmafa ágai. A kis tusszínű fa mindjárt rügyezni is kezdett, és apró fekete levelek serkedtek fényes fekete ágakon. A kis ecsetfa fekete koronájára rásütött a hold, és himbáló árnyékot vetett az asztalra. Akkor a kis fa legtetejéről egy kis fekete levél hullott le karikázva bele a csészébe, és úszott a bor színén. Amint azonban nedves lett, felkunkorodtak szélei, és kis fekete csolnak lett belőle. Wan-Hu-Csen észrevette, hogy egy picike, finom leány ül a csolnakban, és úszik feléje a bor színén. Wan-Hu-Csen kisujját a csésze szélére tette, és Li-Fan a csolnakból rálépett.
- Itt vagyok, uram - mondotta alig hallható finom ezüst hangon. - Eljöttem a fehér almafavirágok völgyéből, mert hívtál.
- Óh, drága, szép Li-Fan - felelte Wan-Hu-Csen boldogan -, be régen, be régen várlak itt egyedül, elhagyatva. Tekints hát rám. Mért fordítod el halovány arcod mindig északra nézve?
- Messze északon van az én kedvesem kastélya, Wang hercegé.
- Óh, fordulj felém, szép Li-Fan, hiszen magamnak írtalak én téged, mert szeretlek, és oly egyedül vagyok.
Li-Fan kitárta észak felé karjait:

"Óh, kedvesem de messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold."

- Valóban így írtam szavaidat én magam - mondta Wan-Hu-Csen türelmetlenül. - De Wang herceget csak azért gondoltam ki, mert hiszen magam nem léphettem be a könyvbe. Óh, könyörülj rajtam. Csak egy pillantást!…
- "Fehér képed szívem fenekén reszket" - énekelte tovább a kis Li-Fan.
- Szívtelen vagy, Li-Fan. Látod, Wang herceg gazdag és boldog, én pedig szegény és elhagyatott vagyok. Mégis inkább ama tengerbe öntöd örömeid korsóját, minthogy engem, szomjazót itatnál vele, pedig ecsetemből született a te herceged és te magad is.
- Nem tehetek róla - felelte Li-Fan búsan -, így születtem ecsetedtől.
Akkor Wan-Hu-Csen haragra gerjedt. - Hát csak menj vissza a könyvbe. Majd meglátod, mi lesz!
Alighogy ezt kimondta, Li-Fan eltűnt, és a kis fekete fa is becsukódott hegyes ecsetté. Másnap Wan-Hu-Csen új fejezetet írt vele könyvébe, melynek ez volt a címe: "Wang herceg szörnyű halála." Abban gonosz rablók kegyetlenül lemészárolták Wang herceget.
Wan-Hu-Csen azon az estén megint hívni akarta Li-Fant, de a sajnálat elszorította torkát. Nem tudott volna a szegény Li-Fan szemébe nézni. Alighogy lefeküdt aludni, Wang herceg szelleme jelent meg álmában, és a bambuszágy szélére ült. - "Megöltél engem, Wan-Hu-Csen - mondotta szomorúan -, de én Li-Fan sorsán bánkódom csak, aki özvegy szívvel maradt a fehér almafavirágok völgyében. Segíts rajta, mert elviselhetetlen az élete." Ennyit mondott csak a szellem és eltűnt.
Másnap reggel mindjárt rizshártyái elé ült Wan-Hu-Csen, de ecsetje nem mozdult. Mitévő legyen? Újabb vetélytársat írjon magának? Tépelődésben múlt el a nap, és este megint csak nem merte magához hívni Li-Fant, mert szégyelltem magát. Azonban alighogy elaludt, megjelent Wang herceg szelleme, és még szomorúbb volt, mint az elmúlt éjen. - "Kérlek, kedves Wan-Hu-Csen - mondotta -, vigasztald meg szegény özvegy Li-Fant. Ha már engem megölettél, hívd el magadhoz, és szeressed te, mert a szerelemtől felborzolt asszonyszívnek elviselhetetlen az élete férfi nélkül." - Ennyit mondott és eltűnt.
Akkor Wan-Hu-Csen felébredt. A hold járt kis szobája sötétjében, és ezüst ujjakkal rizshártyáit lapozgatta. Wan-Hu-Csen felkelt és az asztalhoz ült. Ecsetjét beszúrta a repedésbe a csésze mellé, és félénk szégyenlős hangon kiáltott Li-Fan nevét. Akkor az ecset szálai kigöndörödtek, a kis fekete fa lombosodott, és mikor remegő kis koronája már kerek árnyékot vetett az asztalra, lehullott tetejéről a kis fekete levél a csészébe. Szélei felkunkorodtak, és úszott a kis csónak a bor színén, és hozta Li-Fant. Wan-Hu-Csen a csésze peremére tette kis ujját, és Li-Fan kiszállt. Kisírt, halvány arca keresztülsütött a gyászfátyolon. - Hívtál, uram - mondotta. - Eljöttem a fehér almafavirágok völgyéből, ahol most szerelem nélkül sivatagban élek.
- Óh, bocsáss meg nekem, drága Li-Fan - dadogta Wan-Hu-Csen. De Li-Fan leszállt tenyeréről a földre és nőni kezdett. Nemsokára gyönyörű sugár leány állt Wan-Hu-Csen előtt. Haja és szemei feketék voltak, mint a fényes tus, fiatal bőre pedig fehéren ragyogott, mint a friss rizshártya papír. Wan-Hu-Csen elragadtatva nézte.
- Óh, gyönyörű Li-Fan - mondotta -, meg tudnál nekem bocsátani szörnyű kegyetlenségemért?
Li-Fan azonban nem felelt e szavakra, hanem Wan-Hu-Csen felé tárta csillogó karjait, miközben fogai közt dúdolta:

"Édes képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján!"

- Óh, Li-Fan, ha szívembe láttál volna - így folytatta Wan-Hu-Csen -, megértetted volna tettemet.
Akkor Li-Fan mosolygott, és szép nagy fogain megcsillant a hold. - Nem így szoktak beszélgetni az ifjak - mondta -, mikor leányt fogadnak éjjeli vendégül. Ha így folytatod, kedves Wan-Hu-Csen, még elhiszem rokonaidnak, hogy csakugyan ostoba vagy.
Akkor Wan-Hu-Csen elszégyellte magát, megragadta Li-Fan átlátszó ujjait, és ölébe vonta őt. Boldogan ölelték át egymást, boldogan feküdtek le, és boldogan szerették egymást hajnalig. Mikor a remegő nádfüggöny réseibe vékony fehér léceket illesztett be a reggel, Li-Fan elbúcsúzott és visszatért a könyvbe.
Másnap Wan-Hu-Csen a gazdag emberek jóságos mosolyával ült rizshártyái előtt, és ajándékokat írt Li-Fannak. Drága hímzett selymeket írt neki és művészi ékszereket, melyeknek kövér kövei alá bódító illatszerek vannak rejtve. Este megint magához hívta Li-Fant, és attól fogva minden este. Nappal pedig elhalmozta kedvesét ajándékokkal. Gyönyörű tavat írt a fehér almafavirágok völgyébe, annak partjára kastélyt, ragyogó jádeból. Ébenfa fuvolák ébresztették és altatták benne Li-Fant, és arany bárkák úsztatták a tavon a telihold elébe. És epedő szerelmes verseket írt számára, melyekkel vágyatta maga után, és perzselő szerelmi tüzet írt a vérébe, hogy vágytól remegve érkezzék hozzája este. Li-Fan szerelmes hálával borult ölébe minden éjjel, de néha jóságosan figyelmeztette. - "Ne szítsad vérem tüzét szakadatlanul, mert megárt neked, drága Wan-Hu-Csen, el fogja égetni fiatalságodat". - De Wan-Hu-Csen evvel nem törődött. Ha kifáradtak a csókba, egymás mellett ültek a bambuszágyon, és lábaik árnyékát összekeverte a padlón a hold. A fehér almafavirágok völgyéről beszéltek, melyben minden oly szép és csendes, melyben nem pusztítanak viharok, sem ősz és öregség, mert ott nincs uralma a halálnak. A fehér almafavirágok völgyében a mozdulatlan ifjúság szélcsendjét őrzik az örök betűk falai.
Így telt az idő, és egy év múlva fiuk született. Mikor Li-Fan először hozta magával a vörösbor színén úszva, Wan-Hu-Csen észrevette, hogy a kis fekete levélcsónak mélyebben jár, és gondolta, hogy nagyobb teher lehet benne.
- Óh, Wan-Hu-Csen - szólt Li-Fan, mikor kiszállt -, sok gyönyörű ajándékodért most végre én is hozhatok valamit. Íme, fiunk. De nézd jól meg, kit adott nekünk vissza a titokzatos sors.
- Hiszen ez Wang herceg! - kiáltotta Wan-Hu-Csen. - Most már egészen boldog lehetek, mert lelkem nyugalmát visszaadta nekem méhed.
A gyermeknek haja és szeme fekete volt, mint a tus és bőre fehér, mint a fényes rizspapír. Apjánál maradt, anyja pedig eljött minden éjjel, és így teltek az évek nyugalmas boldogságban. Wang herceg nemsokára emlékezett is előbbi életére, de megbocsátott Wan-Hu-Csennek. Rendkívül eszes fiú volt. Tízesztendős korában apja összes könyveit betéve tudta, és Wan-Hu-Csen bánatos irigységgel megnyugodott benne, hogy le fogja tenni az állami vizsgákat, és többre fogja vinni, mint ő.
Akkoriban Wan-Hu-Csen különben is bánatos volt, mert észrevette, hogy öregszik. Haja őszülni, arca ráncosodni kezdett. Li-Fan szemrehányásokat tett neki, mondván: "Látod-e, mondtam, hogy ne szítsad minduntalan szerelmes szomjúságomat. Szép ifjúságod elégett benne."
- Nem ártott, kedves Li-Fan - csóválta fejét Wan-Hu-Csen. - Hanem mi emberek öregszünk.
Nem is az ősz hajszálak és a ráncok fájtak neki leginkább, hanem az, hogy Li-Fan mindig egyformán fiatal maradt, és úgy érezte, mintha távolodnék tőle: egy megállíthatatlan sötét bárka vitte el lassan a parttól. Hanem a könyvében semmi sem változott. Egy nap sem múlott el azóta, és Li-Fan oly ifjú volt, mint az első éjszakán. Még egy gondja volt Wan-Hu-Csennek. A pénze egészen elfogyott ezen évek alatt. Házikójának fala megrepedezett, ablakai beszakadtak, becsurgott a víz és befújt a szél, és az öregedő Wan-Hu-Csen álla alá húzott térdekkel kuporodott meg bambuszágyán, és röstellte ezt Li-Fan előtt, aki hímzett selymekbe öltözve, művészi ékszerekkel megrakottan, mint egy császári paripa jött el hozzá éjjelenként. Mert a könyvben nem változott semmi. Li-Fan jáde-palotáját nem kellett tatarozni.
Mindez nagyon megfájdította Wan-Hu-Csen szívét. De egy napon azt vette észre, hogy már enni sem tud adni fiának, Wang hercegnek. Már ezt nem bírta elviselni. Kézen fogta a tizenkétesztendős szép fiút, és bement a városba, hogy valamelyik gazdag rokonának gondjára bízza. De hiába kopogtatta a díszesen faragott ajtókat. Rokonai elűzték őt, és csúfolódva kacagták rongyos és piszkos ruháját. Wan-Hu-Csen véres szívvel kullogott hazafelé fiával, Wang herceggel. Akkor elmentek a kormányzó háza előtt. Egy gyászruhás előkelő öreg asszony szállt ki éppen kocsijából.
- Kié ez a gyönyörű fiú - kérdezte Wan-Hu-Csent.
- Enyém. Előbbi életében megöltem, és most megöl engem, hogy nem tudom életben tartani.
- Add hát nekem - felelte az asszony. - Az én házamban jó nevelésben lesz része.
Wan-Hu-Csen sírva búcsúzott el fiától, Wang hercegtől, és lassan hazakullogott. Hideg eső esett, és ő fázott és sáros lett. Mikor házához ért, megfordult ajtajában, és kinézett a világba. "Itt minden elromlik és rossz - mondotta. - Itt romoljak el már én is, mint a házam?" - Azután fehér rizshártyái elé ült és hívta Li-Fant.
- Mért sírsz? - kérdezte a liliomarcú ragyogó asszony és megsimogatta Wan-Hu-Csen őszülő fejét.
Wan-Hu-Csen elpanaszolta minden bánatát. Li-Fan hallgatta, aztán csendes szemekkel a szemébe nézett.
- Nem jönnél el velem a fehér almafavirágok völgyébe? - mondta. - Ragyogó jade-palotám vár a tó partján. Az ébenfa fuvolák zenéje még nem hangzott el, a hold még nem merült a tóba, és egy szirom sem hullott le azóta az almafákról. Mert ott nem pusztítanak viharok, mint itt, sem az ősz, sem az öregség, ott nincs hatalma a halálnak. A mozdulatlan ifjúság szélcsendjét őrzik ott az örök betűk áthághatatlan falai.
- "Óh, de hogyan juthatnék én el oda, Li-Fan."
- "Írjad magad oda, ahogyan engem odaírtál és Wang herceget."
És úgy történt. Másnap a kis Wang herceg kereste apját, mert csodálatos hírt akart vele közölni. A kormányzóék házában megtudta, hogy Li-Fan, a kormányzó lánya tizenhárom évvel ezelőtt, éppen, mikor Wan-Hu-Csen könyvét írni kezdte, meghalt. Később megjelent anyja álmában. Akkor már teherben volt. - Ne sírjatok értem - mondotta anyjának -, mert boldogan élek a fehér almafavirágok völgyében.
De a kis Wang herceg nem találta meg apját sehol az egész házban. Észrevette azonban, hogy újabb fejezet van írva a könyvhöz. A címe ez volt: "Wan-Hu-Csen megérkezése a fehér almafavirágok völgyébe."
A kis Wang herceg magával vitte apja könyvét, és mindig nagy tiszteletben tartotta. Idővel hatalmas mandarin lett belőle.