Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Voltaire
INDIAI KALAND
Forrás: Voltaire válogatott írásai, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1951
Voltaire összes regényei és elbeszélései, Magyar Helikon, Budapest, 1965
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
Bababec és a fakírok (Gyergyai Albert és Szávai Nándor fordítása)
Párbeszéd egy bramán meg egy jezsuita között (Gyergyai Albert és Szávai Nándor fordítása)
A derék brahman története (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
Indiai kaland
(Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
Amabed levelei (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)

BABABEC ÉS A FAKÍROK (1750)

Amikor Benaresben jártam, a Gangesz partján, a brámánok őshazájában, mindenkép okulni iparkodtam. Meglehetősen értettem az indusok anyanyelvét; mindig s mindenkit meghallgattam és sok mindent megfigyeltem. Üzlettársamnál, Omrinál laktam; a legtiszteletreméltóbb ember ő, akit valaha is ismertem. Ő a brámán vallást követte én meg muzulmán vagyok; de sosem élesedett a hangunk, akár hogyha Mohamedről, akár Brámáról esett szó. Mindketten nyugodtan végeztük napi mosakodásainkat, ugyanazt a limonádét ittuk, ugyanabból a rizsből ettünk, úgy éltünk, mint két testvér.
Egy nap együtt mentünk el a Gavani-pagodába. Itt több csoport fakírt láttunk; egyesek úgynevezett zsangik voltak, vagyis elmélkedő fakírok, mások a régi gimnoszofisták mai tanítványai, akik tevékeny életet élnek. Tudós nyelven beszélnek, mint ez közismeretes, a legrégibb brámánok nyelvén és van is könyvük ezen a nyelven, amelyet Veidámnak neveznek. Ez a legrégibb könyv egész Ázsiában, a Zend-Avesztát is beleértve.
Egy fakír előtt haladtam el, aki épp ezt a könyvet olvasta. "Ó, nyomorult hitetlen - kiáltotta - miattad most elfelejtettem, hány magánhangzót számoltam eddig; ezért most a lelkem egy nyúl testébe költözik, nem pedig egy papagájéba, ahogy az joggal remélhettem." Egy rupit adtam neki, hogy megvigasztaljam. Néhány lépéssel odébb szerencsétlenségemre tüsszentettem és felébresztettem egy fakírt, aki épp önkívületben volt. "Hol vagyok? - mondta. - Mily szörnyű zuhanás! Már nem látom az orrom hegyét: eltűnt a mennyei fényesség." - "Ha én vagyok az oka - feleltem -, hogy végre orrod hegyénél tovább látsz, tessék, íme egy rupi, hogy jóvátegyem a bajt, amit okoztam; térj vissza mennyei fényességedbe."
Miután így tapintatosan megoldottam a kérdést, a többi gimnoszofistához mentem: többen csinos kis szögeket adtak nekem, hogy Brámájuk dicsőségére karomba és combomba verjem őket. Megvásároltam a szögeket, s később szőnyegeimet erősítettem velük a falra. Mások a kezükön táncoltak; ismét mások laza kötélen lebegtek vagy fél lábon ugráltak. Egyesek vasláncot hordtak, mások pedig málhanyerget; voltak, akik vékába rejtették a fejüket: de egyébként mindnyájan nagyon derék emberek voltak. Omri barátom bevezetett az egy leghíresebb fakír cellájába; ezt a fakírt Bababecnek hívták: meztelen volt, mint egy majom, s a nyakán több mint hatvan font súlyú láncot hordott. Szögekkel kivert faszéken ült, a szögek hegye a fenekébe mélyedt. De mintha selyemágyon hevert volna. Sok-sok nő kereste fel, hogy tanácsot kérjen tőle; Bababec afféle családi jövendőmondó volt; s kétségtelen, hogy városában nagy hírnévnek örvendett. Hallottam azt a hosszú beszélgetést, amelyet Omri folytatott vele.
- Gondolja, atyám - kezdte Omri - hogy miután kiálltam a hét lélekvándorlás próbáját, eljutok végre Bráma hajlékába?
- Attól függ - felelte a fakír - milyen életet élsz idelenn?
-Azon igyekszem - mondta Omri - hogy jó állampolgár legyek, jó férj, apa és jó barát: kamat nélkül kölcsönzök alkalomadtán a gazdagnak, ingyen adok a szegénynek; békében élek a szomszédaimmal.
- Versz-e néha szögeket - kérdezte a brámán - a fenekedbe?
- Nem, soha, tisztelendő atyám.
- Ezt nagyon fájlalom - felelte a fakír. - Így legfeljebb, ami nagy kár, a tizenkilencedik mennybe jutsz.
- Hogyan! - válaszolta Omri - ez is nagyon megtisztelő; megelégszem az osztályrészemmel: mit bánom én, ha a tizenkilencedik vagy a huszadik égbe jutok, csak megtegyem kötelességemet ezen a zarándokutamon és szívesen lássanak az utolsó menedékhelyen. Nem elég-e, hogy az ember becsületesen él ezen a földön és azután boldog lesz odafen Bráma országában? Hát ön, tisztelt Bababec úr, melyik égbe óhajt menni a szögeivel meg a láncaival?
- A harmincötödikbe - szólt Bababec.
- Mulatságos - felelte Omri - hogy magasabbra akar jutni, mint én: mindez szemmel láthatólag csak féktelen becsvágyát mutatja. Ön elítéli azokat, aki e földi hiúságra áhítoznak; miért vágyik úgy akkor a túlvilágiakra? És aztán mire alapozza azt a hiú kívánságát, hogy önnel jobban bánjanak, mint velem? Tudja meg, én tíz nap alatt sokkal több alamizsnát adok, mint amennyibe tíz év alatt kerülnek azok a szögek, amelyeket a fenekébe mélyeszt. Mit ér az Brámának, mondja csak, hogy maga itt ül, meztelenül, egész nap, lánccal a nyakán; ugyan, de nagy szolgálatot tesz ezzel a hazájának! Százszor többre becsülöm azt, aki veteményt kapál vagy fát ültet, mint a maga társait, akik az orruk hegyét nézik, vagy lelkük nemes hevületében málha-nyerget hordanak.
Miután így szólt, Omri lecsillapodott, megsimogatta a fakírt, rábeszélte és végül meggyőzte, hogy hagyja ott a szögeit és a láncát, jöjjön vele és kezdjen nála becsületes életet. Lemosták, illatos kenőcsökkel bedörzsölték a testét, tisztességesen felöltöztették, Két hétig józanul élt és bevallotta, hogy százszor boldogabb, mint annak előtte. De a népnél hamarosan elvesztette a hitelét; a nők nem jöttek már hozzá tanácsért; ezért hát otthagyta Omrit s újra a szögeire ült, csakhogy megint tiszteljék.

PÁRBESZÉD EGY BRAMÁN MEG EGY JEZSUITA KÖZÖTT (1756)
A dolgoknak szükségszerű s egymásba kapcsolódó voltáról

A jezsuita:
Biztosan a Xavéri szent Ferenc imái segítettek, nemde, ilyen hosszú és boldog öregséghez? Száznyolcvan év! Méltó a pátriárkák korához.
A bramán:
Mesterem, Fonfouca háromszáz évig élt: ez a mi életünk rendes sora. Xavéri Ferencet, nem mondom, igen nagyra becsülöm; dehát az ő imái sose tudták megváltoztatni a világ rendjét és ha csak egy legyet is tovább tudna éltetni egy perccel, mintsem azt a földi sorsok egybekapcsolódása megengedné, ez a glóbus is más lenne, mint amilyennek ma látod.
A jezsuita:
Furcsa véleményed van a jövendő eshetőségekről. Hát nem tudod, hogy az ember szabad? Hogy akaratunk kedvére bánik mindennel, ami a földön történik? Biztosítlak, hogy a jezsuiták, csak a maguk részéről is, komoly változtatásokat végeztek rajta.
A bramán:
Nem kétkedem a tisztelendő jezsuita atyáknak tudományában, se hatalmában; ennek a világnak ők is igen tiszteletreméltó részei, de nem hiszem, hogy urai lennének. Minden ember, minden lény, jezsuita vagy akár bramán, a világegyetem egy-egy rugója: csak enged a sorsának, de nem parancsolhat neki. Vajon min múlt, hogy Dzsingisz kán meghódította Ázsiát? Azon az órán, amelyen az apja fölébredt egy szép napon, miután együtthált a feleségével, azon az egy szón, amelyet egy tatár ejtett ki pár évvel előbb. Én például, úgy ahogy mondom, egyik fő-fő oka vagyok a ti derék királyotok, IV. Henrik siralmas halálának s amint látod, még mos is bánkódom érte.
A jezsuita:
Tisztelendőséged biztosan tréfál! Micsoda! Hogy oka lennél IV. Henrik meggyilkolásának!
A bramán:
Sajnos igen. Ez Szaturnusz forradalmának kilencszáznyolcvanhárom ezredik évében volt, ami a ti számítástok ezerötszázötvenedik esztendejének felel meg. Fiatal voltam és szeleburdi. Eszembe jutott, hogy jobb lábam helyett ballábbal kezdjek egy kis sétát a malabári tengerparton, s nyilvánvaló ez volt az oka IV. Henrik halálának.
A jezsuita:
Dehát könyörgök, hogy lehetséges? Mert hisz, bár minket vádoltak azzal, hogy így vagy úgy, de mindenképp benne voltunk a dologban, tulajdonképpen nem volt benn semmi részünk.
A bramán:
Hallgasd csak, hogyan intézte a sors a dolgát. Ahogy mondom, ballábbal menetelve, valahogy, szerencsétlen módon, belepottyantottam a vízbe barátomat, Eribant, egy Perzsiából való kalmárt, aki bele is fulladt. Volt egy jóképű felesége, aki egy örmény kalmárhoz ment férjhez; ennek a lányát elvette egy görög; a görög lánya Frankhonban nyer otthont s Ravaillac apjának lett a felesége. Ha ez mind meg nem történik, sejtheted, hogy a francia meg az osztrák uralkodóház sorsa egészen máskép fordult volna. Európa egész rendszere is másképpen alakult volna. A német-török háborúk is más következményekkel jártak volna; ezek a következmények hatottak volna Perzsiára, Perzsia meg Indiára. Láthatod, hogy minden csak az én ballábamtól függött, az pedig kapcsolatban volt a világ minden múlt, jelen és jövendő eseményével.
A jezsuita:
Ezt az érvet ajánlani fogom egyik teológus atyánk figyelmébe s majd közlöm veled a megoldást.
A bramán:
Addig is hadd mondjam még el, hogy a második ciszterci rend első alapítójának, azaz hogy az alapító nagyapjának a szolgálója (mert hát én is olvastam ám a ti krónikáitokat) ugyancsak szükségszerű oka volt IV. Henrik halálának s mindazoknak a bajoknak, amelyek e halállal együtt jártak.
A jezsuita:
Nohát ez a szolgáló derék egy asszonyság lehetett.
A bramán:
Szó sincs róla: együgyű teremtés volt s gyereke lett a gazdájától. La Barriére-né asszonyság bele is halt ebbe a nagy bánatába. Aki követte, mint ahogy a ti krónikáitok mondják, annak a boldoggá avatott Jean de La Barriére-nek lett a nagymamája, ugye a második ciszterci rendet alapította. Ravaillac is ugyebár ennek a rendnek volt a szerzetese. Tőlük tanul el, mint te is tudod, egy akkor igen divatos elméletet. Ez az elmélet meggyőzte arról, hogy jó cselekedetet hajt végre, ha elteszi láb alól a föld legjobb fejedelmét. A többi meg már ismeretes.
A jezsuita:
Ballábad és a második ciszterci rend első alapítója, illetve az lapító nagyapja szolgálójának ellenére továbbra is azt hiszem, hogy Ravaillac szörnyű tette csak egy jövendő eshetőség volt, amely akár meg se történt volna: mert végre is ugyebár az ember akarata szabad.
A bramán:
Nem tudom, mit értsz szabad akaraton; ezekhez a szavakhoz nem tudok semmiféle eszmét fűzni. Szabadnak lenni annyi, mint az tenni, amit akarunk, nem pedig akarni, amit akarunk. Annyit tudok, hogy Ravaillac szándékkal követte el ezt a bűnt, amelynek elkövetésére változhatatlan törvények vitték. Ez a bűn csak egy láncszem volt a sorsok nagy láncolatában.
A jezsuita:
Hiába mondod, a világ dolgai közt még sincs oly szoros kapocs, mint gondolnád. Mit változtat például a világ egész gépezetén, hogy ,mi itt, az indiai parton ilyen haszontalanul beszélgetünk?
A bramán:
Amit mi egymásnak mondogatunk, szó sincs róla, édeskevés; de ha te most nem volnál itt, a világ gépezete is más lenne.
A jezsuita:
Bramán tisztelendőséged végletes elmejátékot űz.
A bramán:
Ignáciuszi tisztelendőséged azt hisz el ebből, amit akar: dehát mondd: beszélgettünk volna-e mi ketten, he nem jössz el Indiába? S eljöttél volna-e ide, ha ti Loyolai szent Ignáctok nem sebesül meg Pampelona ostrománál és ha egy portugál király nem hajókázott volna el egész a Jóreménység fokáig? Ez a portugál király, valld be, nem változtatta-e meg a Föld arcát az iránytű segítségével? De ehhez előbb az kellett, hogy egy nápolyi ember meg feltalálja az iránytűt. S állítod-e még ezek után, hogy nincs-e minden örökké egy állandó rend alá rendelve, amely mindent téphetetlen s láthatatlan szálakkal fűz egybe - mindent, ami születik, ami cselekszik, ami szenved s ami meghal e földtekén.
A jezsuita:
S mi lesz a jövendő eshetőségekkel?
A bramán:
Az lesz belőlük, amivé lehetnek; de az a rend, amelyet egy örök és mindenható kéz hozott létre, mindenkor fenn kell hogy maradjon.
A jezsuita:
Hogyha terád hallgat az ember, imádkozni se kéne Istenhez?
A bramán:
Imádkozni kell. S mit értesz az imán?
A jezsuita:
Amit akárki más is ért: hogy kedvezzen a vágyainknak, hogy elégítse ki szükségleteinket.
A bramán:
Értelek. Azt akarod, hogy a kertész napfényt kapjon éppen akkor, amikorra Isten már öröktől fogva esőt rendelt s hogy egy kormányos keleti szelet kapjon, ép mikor nyugati szélnek kell felfrissítni a földet és a tengereket. Kedves páter, imádkozni annyit jelent, mint engedelmeskedni. Jóccakát. A sors e percben feleségem mellé rendel.
A jezsuita:
Engem meg szabad akaratom sürget, hogy leckét adjak egy ifjú tanulónak.

A DERÉK BRAHMAN TÖRTÉNETE (1761)

Utazásaim folyamán találkoztam egy bölcs, szellemes és szerfölött tudós öreg brahmannal, aki ráadásul gazdag is volt, következésképpen egy fokkal még bölcsebb, mivel nem szenvedvén semmiben szükséget, fölösleges lett volna bárkit megcsalnia. Háztartását három gyönyörű nő vezette, mégpedig kitűnően, ők maguk tetszeni igyekeztek neki, ő pedig, amikor nem a feleségivel szórakozott, bölcselkedéssel mulatta idejét.
Gyönyörű háza mellett, amelyet bűbájos kertek vettek körül s ékesítettek, vakbuzgó, együgyű s meglehetősen szegény vén hindu nő lakott.
A brahman egy napon így szólt hozzám:
- Bár sohasem születtem volna e földre.
Kérdeztem, miért.
Így válaszolt: - Negyven évet szenteltem tanulmányokra, ez a negyven év elveszett; másokat tanítok, magam semmit sem tudok: ez az állapot annyi megaláztatást mér a lelkemre, s annyi undort kelt benne, hogy az élet elviselhetetlenné vált számomra. Megszülettem, az időben élek, nem tudom viszont, mi az idő; pont vagyok két örökkévalóság között, amint a mi bölcseink állítják, de fogalmam sincs az örökkévalóságról. Anyagból állok; gondolkozom, de soha nem sikerült felderítenem, minek a terméke a gondolat; azt sem tudom, hogy értelmem egyszerű képesség-e, mint a járás, az emésztés képessége, s hogy vajon úgy gondolkodom-e agyammal, mint ahogy a kezemmel valamit megfogok. Nemcsak a gondolataim eredetét nem ismerem, de mozdulataim eredete felől is tudatlanságban vagyok: nem tudom, mi végből létezem. Ennek ellenére naponként faggatnak minden kérdések felől, válaszolni kell; jó válaszom azonban nincs; sokat beszélek, s miután beszéltem, zavart és szégyent érzek.
De még ennél is rosszabb, mikor azt kérdezik tőlem, hogy Visnu teremtette-e Brahmát, vagy pedig mindketten örökkévalók. Isten a tanúm, hogy erről semmit sem tudok, s ez meg is látszik a válaszomon. "Ó, tisztelendő atyánk, fordulnak hozzám, miként áraszthatja el a gonoszság az egész világot." Éppoly kínban vagyok magam is, mint azok, akik feltették a kérdést: néha azt felelem nekik, hogy minden a legjobban van; ámde akik tönkrementek és megcsonkultak a háborúban, egy szavamat sem hiszik, én magam sem hiszem, kíváncsiságomban és tudatlanságomban csüggedten térek vissza otthonomba. Olvasom régi könyveinket, s a homály megkettőződik bennem. Beszélek társaimmal, némelyek azt válaszolják, hogy az életet élvezni kell s az emberekkel nem törődni; mások úgy hiszik, tudnak valamit és tébolyult gondolatokba bonyolódnak; mindez csak fokozza bennem a rossz érzést. Valahányszor elgondolom, hogy annyi töprengés után sem tudom, honnan jövök, ki vagyok, hova tartok, sem azt, hogy mi lesz belőlem, olykor már-már a kétségbeesés környékez.
A derék ember lelkiállapota gyötrelemmel töltött el: értelmesebb s jobb hiszemű embert nem ismertem nála. Megértettem, hogy minél többet ért a világból, s minél érzékenyebb a szíve, annál boldogtalanabb.
Ugyanaznap a szomszédsásában lakó vénasszonnyal is találkoztam, megkérdeztem tőle, érzett-e valaha szomorúságot amiatt, hogy a lelke mivoltáról nem tud semmit. Fel sem fogta kérdésemet, életének egyetlen pillanatában sem tűnődött soha egyetlen kérdésen sem azok közül, amelyek a brahmant kínozták, szíve egész hevével hitt Visnu átváltozásaiban, s azzal a feltétellel, hogy olykor jut neki egy kevés víz a Gangeszből, hogy megmosdhasson benne, a világ legboldogabb nőjének hitte magát.
A nyomorú teremtmény boldogsága nagy hatást gyakorolt rám, visszatértem hát a filozófushoz, és így szóltam hozzá:
- Nem szégyelli a boldogtalanságát, amikor a szomszédjában egy elaggott gépezet él, mely soha nem gondolkozik, és mégis elégedett?
- Igaza van - válaszolt -, százszor is elgondoltam, hogy én is boldog lehetnék, ha oly ostoba volnék, mint a szomszéd vénasszony, ámde nem kérek az ilyen boldogságból.
A derék brahman válasza minden másnál nagyobb hatást tett rám, önvizsgálatot tartottam, és ráeszméltem, hogy én sem óhajtanám a boldogságot a hülyeség árán.
Megállapításomat közöltem a filozófusokkal, s ők osztották nézetemet.
- Habár ebben a gondolkodásban - mondtam - tébolyult ellentmondás van, mert végül is miről van szó? Arról, hogy boldogok legyünk. És mit számít az, ha értelmesek vagyunk vagy ha ostobák? De ezzel még nincsen vége, mert akik elégedettek a létükkel, bizonyosak az elégedettségükben; a gondolkodók viszont nem bizonyosak abban, hogy helyesen gondolkoznak-e. Világos tehát - mondtam -, hogy ha a józan ész hozzájárul ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat, akkor nem szabad a józan észt választanunk.
Mindenki elfogadta véleményemet, mindazonáltal senkivel nem találkoztam, aki ráállott volna a vásárra, hogy hülyeségével váltsa meg elégedettségét. Amiből arra következtettem, hogy a boldogság ugyan fontos nekünk, de az értelem még fontosabb.
De hogy jobban utánagondoltam, úgy vettem észre, hogy aki jobban utánagondoltam, úgy vettem észre, hogy aki jobban ragaszkodik az észhez, mint a boldogsághoz, az eszét vesztette. Mi a magyarázata ennek az ellentmondásnak? Ugyanaz, mint a többinek. Sokat lehetne beszélni róla.

INDIAI KALAND (1766)
Egy tudatlan fordításában

Püthagorász, indiai tartózkodása alkalmával, mint közismert, a gimnoszofisták iskolájában megtanulta az állatok és a növények nyelvét. Egy napon a réten sétáltában, a tengerparttól nem messzi a következő szavakat hallotta:
- Ó, mily szerencsétlen vagyok, hogy fűnek születtem! Alig növök két hüvelyk magasra, megjelenik a zabáló szörny, ez a förtelmes állat, megtapod széles lábaival, a pofájában egy sor éles sarló, ezzel levág, széttép, aztán elnyel. Az emberek birkának nevezik e szörnyet. Nem hinném, hogy volna még a föld hátán ennél borzalmasabb teremtmény.
Püthagorász odább ment néhány lépéssel, s egy apró sziklán ásító osztrigát pillantott meg, ekkor még nem fogadta el a csodálatra érdemes törvényt, amely megtiltja, hogy elfogyasszuk testvéreinket, az állatokat. Már-már lenyelte az osztrigát, ám az a következő megható szavakat ejtette:
Ó, természet, mennyire boldog a fű, mely - akárcsak én - a te alkotásod! Ha levágják, újra nő, tehát halhatatlan, holott minket, nyomorult osztrigákat hasztalan véd kettős páncél, a gazfickók tucatjával fogyasztanak bennünket ebédre, s ezzel mindörökre végünk. Mily iszonyatos az osztrigák sorsa, s milyen kegyetlenek az emberek!
Püthagorász megremegett, átérezte a már-már elkövetett bűn borzalmasságát, könnyezve kért bocsánatot az osztrigától, és gondosan visszahelyezte a sziklára.
Mialatt mélyen eltűnődött ezen a kalandon, visszafelé a városba, pókokat látott, amelyek legyeket ettek, fecskéket, amelyek megették a pókokat, karvalyokat, amelyek a fecskéket ették meg.
"Ezek a teremtmények híján vannak a filozófiának" - mondta magában.
A városba érkező Püthagorászt összevissza lökte-nyomta, lábáról is leverte a koldusok és koldusasszonyok sokasága, mely így kiáltozott:
- Pompás, pompás, nagyon is megérdemelték!
- Megérdemelték? Mit? - kérdezte a feltápászkodó Püthagorász, az emberek tovább futottak s ezt mondták:
- Áh, micsoda öröm, hogy láthatjuk, amint megfőnek!
Püthagorász azt hite, hogy lencséről vagy valami másfajta zöldségről van szó, de tévedett, két szerencsétlen hinduról beszéltek így.
- Ó - mondta Püthagorász -, minden bizonnyal két nagy filozófus az, ráuntak az életre, s örömmel készülnek arra, hogy új formában újra szülessenek, a lakáscsere öröm, noha egyik lakás sem jó, az ízlésről azonban kár vitatkozni.
A tömeggel egészen a piactérig hatolt, ahol hatalmas égő máglyát pillantott meg, s szemben a máglyával törvényszéknek nevezett padot, a padon bírákat, a bírák valamennyien egy-egy tehénfarkot tartottak a kezükben, fejükön pedig süveget viseltek, tökéletes hasonmását ama állat fülének, amely Szilénoszt hordta a hátán, mikor emez hajdan az országba jött Bakkhusszal, aki száraz lábbal kelt át az Eritreai-tengeren, megállította a napot és holdat, mint ahogy erről az orfikus tanok híven beszámolnak.
Volt a bírák között egy tiszteletreméltó férfiú, akit Püthagorász jól ismert. A hindu bölcs megmagyarázta a szamoszi bölcsnek, hogy miről van szó tulajdonképpen abban az ünnepségben, mellyel a hindu népet megörvendeztetik.
- A két hindunak - magyarázta - semmi kedve, hogy megégettesse magát, nagyméltóságú pályatársaim ítélték őket erre a büntetésre, az egyiket, mert azt állította, hogy Xaca szubsztanciája nem azonos Brahmá szubsztanciájával, a másikat pedig azért, mert föltételezte, hogy a Legfelsőbb Lény tetszését erényünk révén is megszerezhetjük, s nem szükséges e célból haldoklásunk közepette egy tehén farkát fogni, minthogy - így állította - erényesek mindenkor lehetünk, a tehén viszont nem áll minden körülmények között rendelkezésünkre. Városunk derék asszonyait oly mértékben elborzasztotta ez a két eretnek állítás, hogy nem hagytak nyugtot a bíráknak, míg a két szerencsétlent halálra nem ítélték.
Püthagorász arra a következtetésre jutott, hogy a fűtől az emberig valamennyi teremtménynek oka van a bánatra. Mindamellett észhez térítette a bírákat, sőt az ájtatos asszonyokat is; ez csak eme egyetlen alkalommal történt így.
Ezek után Krotónba ment, hogy a türelmességet hirdesse, ámde egy türelmetlen felgyújtotta a házát, s ő megégett, ő, aki két hindut szabadított meg a tűzhaláltól. Meneküljön, aki tud!

AMABED LEVELEI (1769)
Tamponet abbé fordításában

Első levél
küldi Amabed Sasztaszidnak, a mandurai nagy brahmannak

Kelt Benáreszben az egér havának második napján, a világ újjáteremtésének 115652. évében*

Lelkemnek fénye, gondolataimnak atyja, az emberek vezetője az Örökkévaló utain, tisztelettel és szeretettel üdvözöllek, tudós Sasztaszid.
Bölcs tanácsodat követve már annyira elsajátítottam a kínai nyelvet, hogy eredménnyel olvasom az öt King könyvet, e régiség dolgában véleményem szerint a mi Sásztrá-nkkal vetekedő művet, melynek magyarázója te vagy, továbbá Zarathusztra első könyvének tanításait és az egyiptomi Thot könyveit.
Lelkemnek, mely előtted mindenkor megnyílik, úgy rémlik, hogy ezek a könyvek és ezek a vallások semmit sem vettek át egymástól, hiszen mi vagyunk az egyedüliek, akiknek Brahma, az Örökkévaló bizalmasa, az ég lakóinak lázadását tanította, a bocsánatot, melyet az Örökkévaló engedélyezett nekik, és az ember teremtését, a többi nép semmit sem mondott e felséges dolgokról.
Elsősorban azt hiszem, hogy az egyiptomiaktól semmit sem vettünk át, sem mi, sem a kínaiak. Hiszen ők csak miutánunk hosszú idővel alapíthattak tudós és pallérozott társadalmat, előbb meg kellett fékezniök a Nílust, csak azután művelhették meg a földeket, és építhették föl városaikat.
A mi isteni Sásztrá-nk, nem tagadom, mindössze négyezerötszázötvenkét éves, emlékeink azonban azt bizonyítják, hogy e vallás a tanítás révén apáról fiúra szállt a szent könyv kinyomatását megelőző több mint száz évszázadon keresztül. Várom e tárgyban atyai felvilágosításaidat.
Miután a portugálok elfoglalták Goát, néhány európai tudós érkezett Benáreszbe. Egyiket közülük a hindu nyelvre tanítom, viszonzásképpen ő az olasznak nevezett, Európában elterjedt nyelvjárásra oktat. Mulatságos nyelv. Csaknem valamennyi szó a-ban, o-ban, e-ben, i-ben végződik, könnyen tanulom, és csakhamar meglesz az örömem, hogy európai műveket olvashatok.
Ezt a tudós férfiút Fa tutto atyának nevezik, udvarias és behízelgő modorú, bemutattam Szemem Gyönyörűségének, a szép Adaténak, kit az ő szülei meg az én szüleim hitvesemül szántak, s ki velem együtt tanul olaszul. Már az első napon együtt ragoztuk a szeretlek igét. Az összes többi igéhez két napra volt szükségünk. Adaté után a halandók közül te állasz legközelebb szívemhez. Imádkozom Birmahhoz és Brahmához, hogy százharminc esztendős korodig őrizzenek meg, mivel az élet ezután már csak teher.

* Ez a dátum a mi időszámításunk 1512. évének felel meg; ekkor már két éve, hogy Alfonso Albuquerque elfoglalta Goát. Tudnivaló, hogy a brahmanok szerint az ég lakóinak lázadásától és bukásától 111 100 év telt el, első szent könyvük, a Sásztra kihirdetésétől pedig 4552 év, tehát összesen 115 652 és, ez megfelel a mi 1512. évünknek; ebben az időben Mongóliában Baber uralkodott, Perzsiában Iszmáil Szofi; Törökországban Szelim, Németországban I. Miksa, Franciaországban XII: Lajos, Rómában II. Gyula pápa, Spanyolországban Őrült Johanna, Portugáliában Emánuel. (Voltaire jegyzete)

Sasztaszid válasza

Szellemem szellemgyermeke, megkaptam leveled. Kívánom, hogy a sárkányon lovagló Durgá mindenkor fölötted tartsa a bűnökön győzedelmeskedő tíz karját!*
Igaz (ez azonban nem ok a hivalkodásra), hogy a föld legrégibb művelt népe mi vagyunk. Ez ellen maguk a kínaiak sem tiltakoznak. Az egyiptomiak egészen új nép s a káldeusok tanítványa. Ne dicsekedjünk azzal, hogy mi vagyunk a leghősibbek, hanem arra törekedjünk, hogy mi legyünk a legigazságosabbak.
Bizonyára tudod, kedves Amabedem, hogy a mi kinyilatkoztatásunknak valamely halvány képzete az ég lakóinak bukásáról és a világ megújulásáról, nemrégiben a nyugatiakhoz is eljutott. Egy ezelőtt csupán tizennégy századdal írt szíriai könyv arab fordításában a következő szavakat találtam: Az Örökkévaló egészen az ítélet nagy napjáig örökké tartó láncokban tartja azokat az égi hatalmakat, melyek bemocskolták eredendő méltóságukat.** Bizonyítékképpen a szerző egy könyvre hivatkozik, melyet a nyugatiak egyik első embere, Énok írt. Ebből megítélheted, hogy a barbár nemzeteket csupán a mi fényünknek kebeléből hozzájuk tévedt vékonyka és csalóka fénysugár világosította meg.
Kedves fiam, halálosan megrémít, hogy az európai barbárok betörtek a mi boldog országunkba. Nagyon is jól tudom, ki az az Albuquerque, aki a nyugati partokról jött erre a földre, mely oly kedves a napnak. Egyike a leghírhedtebb gazfickóknak, akik megcsúfolták e világot. Hitszegőn hatalmába kerítette Goát. Békés, igaz embereket fojtott vérükbe. Ezek a nyugatiak szegény országban élnek, amely alig terem valamicske selymet, nincs gyapotjuk, nincs cukruk, nincs fűszerük. Isten nem látta el őket kókuszpálmával, amely árnyékot, lakást, ruhát, ételt és italt nyújt Brahma gyermekeinek. Egyetlen italfélét ismernek, s ettől eszüket vesztik. Egyedül az aranyat imádják, s ennek az istennek a kedvéért a világ végébe is elmennek.
Szeretném hinni, hogy a te tudósod derék ember, az Örökkévaló azonban nem tiltja, hogy óvakodjunk ezektől az idegenektől. Mert ha Benáreszben bárányként viselkednek is, az a beszéd járja, hogy az európaiak azokon a helyeken, ahol megtelepedtek - tigrisek.
Bár soha ne lenne okotok Fa tutto atyára panaszkodni, sem a szép Adaténak, sem neked! De lelkem mélyén rossz sejtelmek ijesztenek. Isten veled. Kívánom, hogy Adaté minél előbb egyesüljön veled a szent házasságban, s karjaidban megízlelje az isteni gyönyöröket.
Levelemet egy banián juttatja el hozzád, ki csak az elefánt teliholdjának napján indul útnak.

* A hindu Durgá szó erényt jelent. Tíz karral ábrázolják, sárkányháton, amint a bűnök ellen harcol; ezek a következők: mértéktelenség, szemérmetlenség, tolvajlás, gyilkosság, szitkozódás, megszólás, rágalmazás, tétlenség, engedetlenség a szülőkkel szemben, hálátlanság. Ebben az ábrázolásban számos hittérítő az ördögöt látta. (Voltaire jegyzete)
**Kiderül, hogy Sasztaszid a mi Bibliánkat olvasta arabul és Szent Júdás leveléről beszél, amelynek 6. versében az idézett szavak megtalálhatók. A soha nem létezett apokrif könyv, melyet Szent Júdás a 14. versben említ, Énok könyve. (Voltaire jegyzete)

Amabed második levele Sasztaszidhoz

Gondolataim atyja, mielőtt még a te kereskedő baniánod a Gangesz partjaira érkezett volna, volt időm megtanulni az európai nyelvjárást. Fa tutto atya változatlanul őszinte barátsággal viseltetik irántam. Az igazat megvallva már-már azt hiszem, hogy nem hasonlít azokhoz az álnok emberekhez, kiknek gonoszságától joggal tartasz. Az egyetlen körülmény, ami gyanúra késztet, hogy túlságosan elhalmoz dicséreteivel, viszont soha nem dicséri kellőképpen Szemem Gyönyörűségét, egyébiránt úgy veszem észre, csupa erény és kenetesség. Együtt olvastunk egy könyvet, az ő országából valót, nagyon különösnek találtam. Ebben az egyetemes világtörténetben egyetlen szó említés sem esik a mi ősrégi birodalmunkról, sem a Gangeszen túli roppant országokról, sem Kínáról, sem a széles Tatárországról. Úgy látszik, Európának azon a részén a tudósok nagyon tudatlanok. Azokhoz a parasztokhoz hasonlítanám őket, akik áradozva beszélnek kunyhójukról, de nem tudják, hogy a főváros hol van, vagy inkább azokhoz, akik azt hiszik, hogy a világ addig tart, ameddig ők ellátnak.
Legjobban az lepett meg, hogy az időt az ő világuk teremtésétől számítják, egészen másként, mint mi. Az európai tudós megmutatott nekem egy szent kalendáriumot, amely szerint a hazájabeliek a világ teremtésétől számított 5552. vagy a 6244., vagy a 6940. esztendőben vannak, ki hogy akarja.* Ez a furcsaság megdöbbentett. Megkérdeztem tőle, miként lehetséges ugyanazt az eseményt három különféle időpontban megjelölni. Nem lehetsz, mondtam neki, egyszerre harmincéves, negyvenéves és ötvenéves. Hogyan lehet akkor a te világodnak három egymásnak ellentmondó kora? Azt válaszolta, hogy a három időpont ugyanabban a könyvben van, s náluk kötelező az ellentmondásokban hinni, mert az ilyen hit megalázza az értelem gőgjét.
Ugyanez a könyv beszél az első emberről, Ádámról, továbbá Kainról, Matuzsálemről és Noéról, aki szőlőt ültetett, miután az óceán beborította volt az egész földgolyót és még egy csomó dologról, amiről soha nem hallottam és nem is olvastam egyetlen könyvünkben sem. Fa tutto atya távollétében a szép Adaté meg én mindezen csak nevettünk, minthogy jól neveltek vagyunk, és mélyen átérezzük tanításodat, hogy jelenlétében senki emberfiát nem szabad kinevetni.
Sajnálom a nyomorult európaiakat, akiket legfeljebb 6940 éve teremtettek, holott mi már a 115 652. évnél tartunk. Még jobban sajnálom őket, hogy nélkülözik a borsot, a cukornádat, a szegfűszeget, a teát, a kávét, a selymet, a gyapotot, a lakkot, a tömjént, a fűszereket, mindazt, ami az életet kellemessé teszi, úgy vélem, a Gondviselés hosszú időre megfeledkezett róluk. De még ennél is jobban sajnálom, hogy oly messziről és annyi veszély közepette jönnek hozzánk, hogy fegyveres kézzel ragadják el áruinkat. Azt beszélik, hogy Kalkuttában iszonyú kegyetlenségeket követtek el a bors kedvéért; a hinduk, kiknek egészen más a természetük, hiszen az európaiak melle és combja szőrös, megborzadnak az ilyesmitől. Hosszú szakállt viselnek, és húsevő gyomruk van. Megrészegednek - állítólag - a Noé ültette szőlő erjesztett nedvétől. Fa tutto atya, holott egyébként oly udvarias, saját kezűleg gyilkolt meg két kis jércét, serpenyőben megsüttette és könyörtelenül elfogyasztotta őket. Ezzel a barbár cselekedettel magára vonta valamennyi szomszéd gyűlöletét, alig tudtuk lecsillapítani őket. Isten bocsássa meg a vétkem, de azt hiszem, hogy ez az idegen, ha tehetné, felfalná szent teheneinket, amelyek ellátnak bennünket tejjel. Különben megígérte, hogy több gyilkosságot nem követ el a jércék kárára, hanem megelégszik a friss tojással, a tejneműekkel, a rizzsel, a mi kiváló zöldségeinkkel, a pisztáciával, a datolyával, a kókuszdióval, a süteményekkel, a mandulával, a piskótával, az ananásszal, a naranccsal s mindazzal, amit a mi isten áldotta földünk terem.
Néhány napja figyelmesebb Szemem Gyönyörűsége iránt. Sőt, olasz nyelvű verset írt hozzá, a sorok mind o-ban végződnek. Ennek a figyelmességnek nagyon örülök, hiszen tudod, az tesz boldoggá, ha az én édes Adatém megkapja, ami joggal megilleti.
Isten veled. Lábad elé borulok, mert lábaid mindig az igaz utat taposták, és csókolom a kezedet, mely soha mást nem írt, mint igazságot.

* A héber szöveg, a szamaritánus szöveg és a Septuaginta időszámítási különbsége. (Voltaire jegyzete)

Sasztaszid válasza

Én drága fiam Birmahban és Brahmában, nagyon nem tetszik nekem a te Fa tuttód, aki jércéket öl, és verset ír a te édes Adatédhoz. Bár Birmah rácáfolna gyanúmra!
Esküvel erősíthetem, hogy akármilyen fiatalok is, a világ egyetlen részén sem ismerik az ő Ádámjukat és Noéjukat. Magában Görögországban sem hallottak soha ezekről a nevekről, holott abban az időben, amikor Nagy Sándor a mi határaink felé közeledett, ez az ország volt az ilyenszerű mesék találkozóhelye. Nem meglepő, hogy a borkedvelő nyugati népek akkora lármát csapnak akörül, aki szerintük elültette a szőlőt, mindamellett bizonyos lehetsz abban, hogy a régiségben, amelyről tudomásunk van, senki nem hallotta hírét sem Noénak.
Annyi igaz ugyan, hogy Nagy Sándor idején élt Fönícia egyik sarkában egy alkuszokból és uzsorásokból álló kicsiny nép, mely hosszú ideig Babilón rabszolgája volt. Ez a nép fogsága idején történelmet koholt magának, nos hát egyedül ebben a történetben esik szó Noéról. Amikor aztán ez a kicsiny nép kiváltásokhoz jutott Alexandriában, ott évkönyveit felfordította görögre. A könyveket később arabra fordították, s a mi tudósaink csupán a legutóbbi időkben szereztek róluk némi tudomást, ám ezt a történelmet éppúgy megvetik, mint szerzőjét, a nyomorult hordát.*
Csakugyan nevetséges volna, hogy az emberek, akik valamennyien egymás testvérei, elveszítsék ezt a rokoni kapcsolatot, s ne juthassanak ismét hozzá, ha csak egy uzsorásokból és leprásokból álló apró törzs révén nem. Attól tartok, kedves barátom, hogy Fa tutto atya honfitársai, akik - mint írod - elfogadták ezeket az eszméket, éppannyira esztelenek és nevetségesek, mint amennyire érdekhajhászok, álnokok és kegyetlenek.
Vedd feleségül minél előbb a bűbájos Adatét, mert - ismétlem - a Fa tuttóktól jobban félek, mint a Noéktól.

*Látnivaló, hogy Sasztaszid itt brahmani minőségében beszél, híján van a hit adományának és híján a kegyelemnek. (Voltaire jegyzete)

Amabed harmadik levele Sasztaszidhoz

Örökké áldott legyen Birmah, mert a férfit az asszonynak teremtette! Légy áldott, kedves Sasztaszid, aki annyira szíveden viseled a boldogságomat! Szemem Gyönyörűsége az enyém; feleségül vettem. Mintha nem a földön volnék, az egekben érzem magam: egyedül te hiányoztál az isteni szertartásról. A tudós Fa tutto jelen volt szent esküvésünknél, és noha nem a mi vallásunk híve, nem húzódozott a legkevésbé sem, hanem végighallhatta énekünket és imádságunkat, az esküvői lakomán pedig fölötte vidáman viselkedett. Összerogyok boldogságom súlya alatt. Te másféle boldogságot élvezel: a bölcsességét; én azonban a hasonlíthatatlan Adatéé lettem. Élj soká, szenvedélyek nélkül, engem az én szenvedélyem kéjek tengerének közepette szív magába. Többet nem írhatok, rohanok Adaté karjaiba.

Amabed negyedik levele Sasztaszidhoz

Drága barátom, drága atyám, a nyájas Adaté meg én útnak indulunk, hogy áldásodat kérjük. Boldogságunk tökéletlen volna, ha szívünknek ezt a vágyát nem teljesítenénk; és hinnéd-e? - Goán keresztül visz az utunk, mégpedig Coursomnak, a híres kalmárnak és feleségének társaságában. Fa tutto azt állítja, hogy Goa India legszebb városa lett, hogy a nagy Albuquerque követekként fogad majd bennünket, és háromárbocos hajót bocsát rendelkezésünkre, hogy azon utazzunk Madurába. Rábeszélte feleségemet, s mihelyt az asszony beleegyezett, én is utazni akartam. Fa tutto szerint Goában inkább az olasz szó járja, mint a portugál. Szemem Gyönyörűsége ég a vágytól, hogy éljen az újonnan megtanult nyelvvel. Amire ő vágyik, arra vágyom én is. Beszélik, hogy egyes házaspároknak két akarata van; a mi akaratunk - az Adatéé meg az enyém - közös, mert kettőnknek egy a lelkünk. Egyszóval holnap útnak indulunk, abban az édes reményben, hogy két hónapon belül karjaid között sírhatjuk az öröm és a szeretet könnyeit.

Adaté első levele Sasztaszidhoz

Goában, a tigris havának 5. napján, a világ újjáteremtésének 115 652. évében.

Hallgasd meg kiáltásaimat, nézd könnyeimet, Birmah, és mentsd meg drága férjemet! Birmah fia Brahma, terjeszd fájdalmamat és félelmemet atyád elé! Nagylelkű Sasztaszid, te nálunk bölcsebb, te előre láttad szerencsétlenségünket. Drága Amabedem, neked tanítványod, nekem szerelmes férjem, nem írhat többé, egy veremben van, amit a barbárok börtön-nek neveznek. A megérkezésünket követő napon, meghatározhatatlan foglalkozású emberek, úgynevezett inquisitori-k, fogalmam sincs, mit jelent ez a szó, szóval ezek a szörnyetegek elfogták férjemet meg engem, és más-más verembe vetettek bennünket, mintha holtak volnánk. De ha azok lettünk volna, legalább együtt kellett volna bennünket eltemetniök. Nem tudom mit műveltek drága Amabedemmel. Így szóltam az emberevőkhöz: "Hol van Amabed? Ne öljétek meg, engem öljetek meg." Semmit sem válaszoltak. "Hol van ő? Miért választottatok el minket egymástól?" Tovább hallgattak, és bilincsbe vertek. Egy óra óta valamivel több szabadságom van, Coursom, a kalmár, módját lelte, hogy papirost, gyapotíveket, ecsetet, tintát juttasson hozzám. Könnyeim mindent megnedvesítenek, kezem reszket, látásom elhomályosul, meghalok.

Adaté második levele Sasztaszidhoz az Inkvizíció börtönéből

Isteni Sasztaszid, tegnap hosszú ideig eszméletlen voltam, nem fejezhettem be levelemet, összehajtogattam, s amikor valamelyest magamhoz tértem, keblembe csúsztattam, keblembe, mely nem táplálhatja az Amabedtől remélt gyerekeket, mert meghalok, mielőtt Birmah kegyelméből megtermékenyültem volna.
Ma pirkadatkor két alabárdos rém hatolt be tömlöcömbe, a nyakukban felfűzött magok, a mellükön négy apró, keresztbe rakott piros szalag. Kézen fogtak, de még mindig nem szóltak egy árva szót sem, s egy szobába vezettek, amelynek bútorzata mindössze egy nagy asztalból, öt székből állott, valamint egy teljesen meztelen, kiterjesztett karú, összetett lábú férfit ábrázoló széles képből.
Azon nyomban öt személyiség lépett be a szobába, fekete ruhában, a ruhán ing, az ing fölött pedig két tarka szövetdarab lógott le hosszan. Rémületemben a földre zuhantam. Micsoda meglepetés! Az öt kísértet között megláttam Fa tutto atyát. Megláttam, ő elpirult, de oly szelíden és annyi szánalommal tekintett rám, hogy egy pillanatra megnyugodtam.
- Ah, Fa tutto atya, hol vagyok? - kérdeztem. - Mi történt Amabeddel? Micsoda gödörbe dobtak engem? Azt mondják, vannak népek, amelyek emberi vérrel táplálkoznak, megölnek bennünket? Megesznek bennünket?
Fa tutto válaszképpen tekintetét és kezét az égnek emelte, mégpedig olyan fájdalmas és szerető kifejezéssel, hogy nem tudtam, mit gondoljak.
A némák tanácsának elnöke végre megoldotta nyelvét, felém fordult, s a következőket mondta: - Igaz-e, hogy önt megkeresztelték?
A megdöbbenés és a fájdalom annyira levert, hogy nem bírtam azonnal felelni. Akkor iszonyatos hangon még egyszer megkérdezte ugyanazt. Vérem megfagyott, nyelvem szájpadlásomhoz ragadt. Harmadszor is megismételte szavait, és én végül igent mondtam, hiszen hazudni soha nem szabad. Megkereszteltek volt a Gangeszben, mint ahogy Brahma valamennyi hű fiát megkeresztelik, mint téged is, isteni Sasztaszid, mint ahogy drága és szerencsétlen Amabedemet is megkeresztelték. Igen, megkereszteltek, ez a vigaszom, ez a büszkeségem. Megvallottam a kísérteteknek.
Alighogy az igen szó, az igazság jelképe elhagyta számat, az egyik fehér-fekete szörnyeteg felkiáltott, "Apostata!" A többiek megismételték: "Apostata!" Nem tudom, mi e szó jelentése, ők azonban oly gyászos, oly rémületes hangon ejtették ki, hogy mialatt írok, görcs állott a három ujjamba.
Ekkor Fa tutto atya szólalt meg, s miközben továbbra is barátságosan tekintett rám, a többieket arról biztosította, hogy lelkem mélyén jó szándékú vagyok, ő felel rólam, a kegyelem is megteszi a magáét, a lelkem üdvét magára vállalja, beszédét pedig - amiből semmit nem értettem - a következő szavakkal fejezte be: Io la convertero. Amennyire megítélhetem, olaszul ez azt jelenti, hogy visszatérít.
"Ó - tűnődtem -, visszatérít! Mit érthet azon, hogy visszatérít? Azt akarja ezzel mondani, hogy visszaküld hazámba?"
- Ah, Fa tutto atya - fordultam hozzá -, térítse vissza az ifjú Amabedet, szerető férjemet, adja vissza a lelkem, adja vissza az életem.
Erre lesütötte szemét, a szoba egyik sarkában halkan tanácskozott a négy rémalakkal. Ezek aztán a két alabárdos kíséretében eltávoztak. Valamennyien mélyen meghajoltak a meztelen férfit ábrázoló kép előtt, s én magam maradtam Fa tutto atyával.
Meglehetősen csinos szobába vezetett és megígérte, hogy ha követem tanácsit, többé nem vetnek a verembe.
- Éppúgy elkeserít mindaz, ami történt, akárcsak önt - mondta. - Amennyire tehettem, tiltakoztam, szent törvényeink azonban megkötötték a kezemet, de végezetül, hála az égnek és nekem, ön most már szabad ebben a kellemes szobában, ahonnan nem mehet ki. Majd gyakran meglátogatom, hogy vigasztaljam és munkálkodjam jelen és jövendő boldogságán.
- Ó - válaszoltam - az én boldogságom szerzője egyedül drága Amabedem lehet, ő pedig a veremben van! Miért temették oda? Miért vetettek oda engem? Kik azok a rémalakok, akik azt kérdezték, hogy megfürdettek-e? Hova hozott? Megcsalt engem? Vajon ön-e az oka ezeknek a borzalmas kegyetlenségeknek? Küldje el hozzám Coursomot, a kalmárt, aki az én országomból való tisztességes ember. Adja vissza kísérőmet, társamat, barátnőmet, Dérát, akitől elszakítottak. Őt is a megfürdetés miatt vetették börtönbe? Jöjjön ide, és látni akarom Amabedet, vagy meghalok!
Szavaimra és a szavaimat megszakító zokogásokra szolgálatai és segítőkészsége felajánlásával válaszolt, hogy végül is meghatódtam. Megígérte, hogy tájékoztat a szörnyűséges kaland okairól, eljár, hogy a kedves Déra visszatérhessen hozzám addig is, amíg sikerül férjemet kiszabadítania. Sajnálkozott, s láttam, hogy a szeme egy kissé megnedvesedett. Megszólalt a harang, s ő eltávozott szobámból, előbb azonban megfogta kezem, és a szívére helyezte. Mint tudod, ez látható jele a láthatatlan őszinteségnek. Mivelhogy kezemet szívére helyezte, nem fog megcsalni. És miért is csalna meg? Mit tettem, amiért üldöznie kellene? Hiszen én meg a férjem oly jól bántunk vele Benáreszben! És mennyi ajándékot adtam neki, amiért olaszul tanított! Olasz verseket írt hozzám, nem gyűlölhet tehát. És ha visszaadja szerencsétlen férjemet, ha mindketten elhagyhatjuk ezt az emberevők elárasztotta és emberevők lakta földet, he eljöhetünk mindketten, hogy megcsókoljuk a térdedet Madurában, és te megáldasz mindkettőnket, a jótevőmnek fogom tekinteni.

Adaté harmadik levele Sasztaszidhoz

Bizonyára megengeded, nemes lelkű Sasztaszid, hogy eljuttassam hozzád a beszámolót példátlan szerencsétlenségemről; szereted Amabedet, megszánsz panaszaim miatt, nyilván érdeklődéssel olvasol hát e többszörösen átszúrt szívben, mely kitárja előtted gyógyíthatatlan sebeit.
Visszaadták barátnőmet, Dérát, és mi együtt sírunk. A szörnyetegek verembe zárták őt is, akárcsak engem. Amabedről semmi hírünk nincsen. Ugyanabban a házban lakunk, mégis végtelen tér és áthatolhatatlan zűrzavar választ el egymástól. De íme a tények, amelyek megborzasztják erényedet, és megszaggatják igazságszerető lelkedet.
Az én kedves Dérám megtudta az öt emberevőt állandóan kísérő két poroszló egyikétől, hogy az ő nemzetüknél ugyanolyan keresztelés járja, mint nálunk. Fel nem foghatom, hogy a mi szent szertartásaink miként juthattak el hozzájuk. Az erősítik, hogy mi az ő szektájuk szertartása szerinti keresztelőben részesültünk. Annyira tudatlanok, Sejtelmük sincs afelől, hogy a keresztelést tőlünk vették át, mindössze néhány évszázada. Ezek a barbárok azt képzelik, hogy mi az ő szektájukhoz tartoztunk, s megtagadtuk az ő vallásukat. Íme ez a jelentése az apostata szónak, amelyet az emberevők oly szilajul üvöltöttek a fülembe. Szerintük, ha valaki más valláshoz tartozik, nem az övékhez, iszonyú és a legborzalmasabb büntetésre méltó bűnt követ el. Amikor Fa tutto atya kijelentette neki, hogy Io la convertero, azaz visszatérítem őt, ezen azt értette, hogy visszatérít a zsiványok vallására. Mindebből semmit nem értek, értelmemet és szememet egyformán homály borítja. Meglehet, a kétségbeesés zavarja meg az eszem, ám semmiképpen nem értem, hogy ez a Fa tutto, aki oly jól ismer engem, miként jelenthette ki, hogy visszatérít egy olyan valláshoz, amelyet soha nem ismertem, s amelyet a mi földünkön éppúgy nem ismertek, mint ahogy a portugálokat sem, míg első ízben Indiába nem jöttek, hogy fegyverrel a kezükben fekete borsot szerezzenek. A derék Déra meg én belebonyolódunk a találgatásba. Ő titkos szándékokkal gyanúsítja Fa tutto atyát; Birmah őrizzen, hogy ily vakmerő gondolat szülessen bennem!
Írni akartam Albuquerque-nek, a nagy zsiványnak, hogy igazságot kérjek tőle, és könyörögjek kedves férjem szabadságáért, de azt mondták, úton van, hogy rajtaüssön Bombayn és felprédálja. Szörnyű! Oly messziről hozzánk jön, csak azért, hogy lerombolja házainkat, s minket magunkat megöljön!? És ugyanakkor ezeket a szörnyeket éppúgy megkeresztelték, akárcsak minket. Mindamellett az is hírlik, hogy ez az Albuquerque néhány dicséretes cselekedetet is végbevitt. Végül is, nincsen másban reménységem, mint a lények Lényében, aki megbünteti a bűnösöket, és megvédelmezi az ártatlanokat. Ma reggel azonban láttam egy tigrist, amint két bárányt felfalt. Reszketek, hogy a lények Lénye nem tart eléggé becsesnek ahhoz, hogy segítségére érdemesítsen.

Adaté negyedik levele Sasztaszidhoz

Fa tutto atya most hagyta el szobámat, micsoda találkozás volt! Álnokságok, szenvedélyek, aljasságok micsoda szövedéke! Mennyi kegyetlenség egyesül egyetlen emberi szívben! Miként magyarázhatnám meg egy igazságos léleknek?
Fa tutto reszketve lépett be. Szemét lesütötte, én nála is jobban reszkettem. Rövidesen megnyugodott.
- Nem tudom - mondta -, hogy férjét meg tudom-e menteni. Az itteni bírák olykor megkönyörülnek a fiatal nőkön, de a férfiakkal szemben nagyon szigorúak.
- Micsoda! Hát férjem élete nincsen biztonságban?
Elaléltam. Szeszes vizet keresett, hogy magamhoz térítsen, de nem talált. Elküldte a derék Dérát az utca másik végére egy baniánhoz, hogy tőle vásároljon. Mindenesetre kinyitotta a ruhámat, hogy megszabadítson a páráktól, amelyek fojtogattak. Magamhoz tértem, s megdöbbentem, mert kezét a mellemen, száját a számon éreztem. Rettenetes kiáltás szakadt ki belőlem, iszonyatomban hátrahúzódtam.
Így szólt hozzám: - Kezeltem önt, mint ahogy az emberszeretet megköveteli. Kebleit szabaddá kellett tennem, hogy meggyőződhessem róla, lélegzik-e.
- Ó, inkább a férjem lélegzését vizsgálja meg. Még mindig abban a borzalmas veremben van?
- Nem - válaszolt ő. - Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy kényelmesebb zárkába helyezzék.
- De még egyszer kérdem, mi a bűne? És mi az enyém? És miért ez a borzasztó embertelenség? Miért sértették meg a mi kárunkra a vendégjogot, az emberi jogot, a természet jogát?
- Ezeket az apró szigorúságokat a mi szent vallásunk követeli meg tőlünk. Ön ellen és férje ellen az a vád, hogy megtagadták a keresztséget.
Mire felkiáltottam:
- Mit akar ezzel mondani? Minket soha nem kereszteltek meg az önök szertartása szerint, minket a Gangeszben kereszteltek meg Brahma nevében. Csak nem ön sugalmazta ezt a gyalázatos hazugságot a rémalakoknak, akik vallattak? Ugyan mi szándékból tehette?
Azt állította, hogy mi sincs tőle távolabb. Beszélt az erényről, az igazságról, az emberszeretetről, s egy pillanatra csaknem eloszlatta gyanúmat, mert biztosított afelől, hogy a rémalakok becsületes emberek, Isten emberei, a lélek bírái, akiknek mindenütt szent besúgóik vannak, különösen a Goába érkező idegenek között. Ezek a besúgók, mondta, az anyaszült meztelen férfi festménye előtt esküvel erősítették kartársaiknak, a lélek bíráinak, hogy Amabedet meg engem a portugál zsiványok módján kereszteltek, és ezért Amabed apostato, én pedig apostata vagyok.
Ó, erényes Sasztaszid, mindaz, amit percről percre hallok és látok, a hajam szálától a lábujjam hegyéig rémülettel tölt el.
- Micsoda! - kérdeztem Fa tutto atyától - ön tehát Isten öt emberének, a lélek bíráinak egyike?
- Valóban, drága Adaté, valóban Gyönyöre a Szemnek, egyike vagyok annak az öt domonkosrendinek, kiket a világegyetem isteni helytartója bízott meg, hogy belátásuk szerint ítélkezzenek a lelkek és a testek fölött.
- Mi az, hogy domonkosrendi? Mi az, hogy Isten helytartója?
- A domonkosrendiek papok, Szent Domonkos gyermekei, a lélek inkvizítorai; Isten helytartója pap, kit Isten kiválasztott a maga képviseletére, hogy évenként tízmillió rúpia jövedelmet élvezzen és a világon mindenhova domonkosrendieket küldjön, az Isten helytartója helyetteseiként.
Remélem, nagy Sasztaszid, te megmagyarázod nekem ezt a pokoli zagyvaságot, a képtelenségek és a borzalmak, a képmutatás és a barbárság eme keverékét.
Mindezt Fa tutto ájtatos ábrázattal s az igazság hangján mondta el, s ez más körülmények között nyilván hatást gyakorolt volna tudatlan és egyszerű lelkemre. Tekintetét hogy az égre emelt, hol rajtam nyugtatta. Szemét elérzékenyülés töltötte meg s élénkítette föl. Ámde ez az elérzékenyülés a borzalom és a félelem remegését keltette testemben. Amabed neve szüntelenül a számon, ő maga mindig a szívemben. "Adja vissza az én drága Amabedemet!" - minden mondatom ezzel kezdődött, ezzel folytatódott, ezzel fejeződött be.
A kedves Déra ebben a pillanatban érkezett meg, fahéjjal és gyömbérrel ízesített vizet hozott. Ez a bűbájos teremtés módját lelte, hogy előző három levelemet eljuttassa Coursomhoz, a kalmárhoz. Coursom ma éjszaka indul útnak, néhány nap múlva Madurában lesz. A nagy Sasztaszidnak pedig megesik a szíve rajtam, férjem sorsa könnyekre készteti, tanácsokat ad majd nékem, és bölcsességének egy sugara behatol sírom éjjelébe.

Sasztaszid brahman válasza Adaté előző három levelére

Erényes és balszerencséjű Adaté, kedves tanítványom, Amabed hitvese, Gyönyöre a Szemnek, három leveled könnyesőt fakasztott szememből. A természetnek micsoda ellensége az a démon, aki Európa sötétségének mélyéből kiszabadította azokat a szörnyeket, amelyeknek India prédául esett! Ó, kedves tanítványom szerető hitvese, hát te nem látod, hogy Fa tutto atya gazfickó, aki tőrbe csalt téged? Nem látod, hogy ő volt az, egyedül ő, aki verembe dobatta a férjedet, és odavettetett téged is, hogy lekötelezhessen azzal, hogy kiszabadít? Jaj, mit fog majd követelni tőled hálád jeléül? Együtt reszketek veled, s az emberi jogoknak ez a meggyalázását tudtára adom Brahma valamennyi főpapjának, valamennyi omrának, valamennyi rájának, valamennyi nábobnak, magának az Indiák császárjának, a felséges Babernak, a királyok királyának, a nap és a hold unokaöccsének, Mirza-Mohammed fiának, Szemkor fiának, Abu-Szaid fiának, Miran-Sáh fiának, Timur fiának, mégpedig abból a célból, hogy az európai zsiványok rablásai minden oldalról ellenállásba ütközzenek. Micsoda mélysége a gazemberségnek! Timur, Dzsingisz kán, Nagy Sándor, Obuz kán, Sisak, Bacchus sorra leigázták a mi szent és békés hazánkat, ők azonban soha nem engedték meg, hogy papjaik ily képmutató módon szörnyűségeket kövessenek el, épp ellenkezőleg, Nagy Sándor mindenütt örökkévaló emlékekkel bizonyította nagylelkűségét. Bacchus csupán jótetteket hajtott végre: az ég kegyence volt ő, éjszakánként tűzoszlop vezette hadseregét, napközben pedig felhő vonult előtte, száraz lábbal kelt át a Vörös-tengeren, megállást parancsolt a napnak és a holdnak, mikor úgy látta jónak, homlokából az isteni láng két csóvája lövellt elő, az öldöklő angyal mellette állott, ámde ő mindig az öröm angyalát küldte munkába.* A ti Albuquerque-tek viszont csak barátokat hozott magával, csirkefogó kalmárokat és gyilkosokat. Az igazságos Coursom megerősítette, hogy Amabedet és téged mily szerencsétlenség ért. Ó, bár halálom előtt megmenthetnélek mindkettőtöket, vagy bosszút állhatnék értetek! Bár az örökkévaló Birmah kiragadna benneteket Fa tutto barát kezei közül! Szívem vérzik a ti sebeitektől.

N.B. Ez a levél csak sokkal később jutott el Szemek Gyönyöréhez, abban az időben, amikor elhagyta Goát.

* Kétségtelen, hogy a Bacchusszal foglalkozó mesék nagyon elterjedtek Arábiában és Görögországban, hosszú idővel azelőtt, hogy a nemzetek tudtak volna arról, hogy a zsidóknak van-e történelmük vagy sem. Sőt Josephus megvallja, hogy a zsidók mindenkor rejtegették könyveiket szomszédaik elől. Bacchust sokkal előbb imádták Egyiptomban, Arábiában, Görögországban, mint mielőtt Mózes neve behatolt volna ezekbe az országokba. Az ősi orphikus költemények Bacchust Misá-nak vagy Mosá-nak nevezik. Felemeltetett a Nisa-hegyre, ami nem más, mint a Sinai-hegy. A Vörös-tenger irányában menekült, itt sereget gyűjtött, és száraz lábbal kelt át a tengeren. Megállította a napot és a holdat, kutyája valamennyi vállalkozásában elkísérte, és a Kaleb szó, egyik héber hódító neve, kutyát jelent.
A tudósok sokat vitáztak afelől, hogy Mózes élt-e előbb vagy Bacchus, és nem sikerült megegyezniök. Mindketten nagy emberek, Mózes azonban csupán vizet fakasztott, amikor pálcájával rávert a sziklára, Bacchus viszont a földet csapván meg tirsusával, bort fakasztott belőle. Ennek a következménye, hogy csaknem valamennyi bordal Bacchust magasztalja, és hogy Mózes dicséretére két dalnál többet nem szereztek. (Voltaire jegyzete)

Adaté ötödik levele a nagy Sasztaszid brahmanhoz

Milyen szavakhoz merészeljek folyamodni, hogy újabb szerencsétlenségemről beszámoljak? Miként vallhat a szemérem a szégyenről? Birmah látta a bűnt és eltűrte! Mi lesz velem? A verem, ahova eltemettek, sokkal kevésbé volt iszonyatos, mint mostani állapotom.
Fa tutto atya ma reggel megjelent szobámban, nagyon illatos volt, és könnyű selyem talárt viselt. Én ágyban feküdtem.
- Győzelem - mondta ő -, aláírták a parancsot, hogy férjét bocsássák szabadon.
E szavakra az öröm hevülete lett úrrá érzékeimen, és gyámolomnak, apámnak neveztem őt. Fölém hajolt és megcsókolt. Eleinte azt hittem, hogy csókja ártatlan, irántam érzett jóságának szűzi tanúsága, ámde ugyanabban a szempillantásban félrehajtotta takarómat, lerántotta talárját, rám vetette magát, mint a ragadozó madár a galambra, teste súlyával lenyomott, izmos karjával mozdulatlanságra kényszerítette gyönge karjaimat, panaszos hangomat bűnös csókokkal elfojtotta, fölajzott volt, ellenállhatatlan, könyörtelen... ó, micsoda pillanat! Miért is nem haltam meg?!
Déra, csaknem meztelenül, segítségemre sietett, de akkor már legfeljebb egy villámcsapás segíthetett volna. Ó, Birmah Gondviselése! A villámcsapás elmaradt, és a gyűlöletes Fa tutto ölembe bocsátotta bűnének izzó harmatát. Nem, maga Durgá sem állhatta volna útját, tíz égi karjával sem, ennek a féktelen Mosasornak.*
A drága Déra minden erejéből húzta Fa tuttót; képzeljen el egy verebet, amint csőrével a gerlicén őrjöngő keselyű tollait csipkedi: íme a kép Fa tutto atyáról, Déráról és a szegény Adatéról.
Fa tutto, hogy megbosszulja Déra kellemetlenkedését, őt is megragadta, fél karral ledöntötte, s mialatt másik karjával engem, tartott féken, vele is elbánt könyörtelenül, mint énvelem; mindezek után pedig, mint a gazda, aki megbüntette két rabszolgáját, büszkén távozott a szobából, és így szólt hozzánk:
- Tudjátok meg, hogy valahányszor lázadoztok, így büntetlek meg benneteket.
Mi ketten, Déra meg én, negyedóra hosszat nem mertünk sem megszólalni, sem egymásra nézni. Végül Déra felkiáltott:
- Ó, drága úrnőm, micsoda ember! Vajon a fajtájabeliek mind olyan kegyetlenek, mint ő?
Ami engem illet, én csak a boldogtalan Amabedre gondoltam. Megígérték, hogy visszaadják őt nekem, de nem adták vissza. Ha megölöm magam, annyi, mintha elhagynám, tehát nem öltem meg magam.
Egy nap óta csak a fájdalom volt a táplálékom. A szokott időben nem hoztak semmi ételt. Déra csodálkozott és sírdogált emiatt. Enni azok után, ami velünk történt, szégyenlettem volna. Mindamellett emésztő éhség fogott el bennünket, de semmit sem kaptunk, s miután elaléltunk fájdalmunkban, most éhségünkben ájultunk el.
Végre estefelé galambfiókákkal töltött tortát, egy jércét és két foglyot szolgáltak fel nekünk, mindössze egyetlen zsemlével, s hogy a sértés még nagyobb legyen, egy palack bort víz nélkül. Mindazok után, amit átszenvedtünk, ennél kegyetlenebb tréfát nem űzhettek volna két asszonnyal, mint mi, de mit tehettünk? Térdre vetettem magam:
- Ó, Birmah! Ó, Visnu! Ó, Brahma! ti tudjátok, hogy ami a testbe hatol, nem szennyezheti be a lelket. Ha lelket adtatok nekem, bocsássátok meg neki a gyászos kényszert, hogy testemet nem elégíthetem ki zöldségfélékkel, tudom, hogy a csirkeevés borzalmas bűn, de mi a kényszernek engedünk. Bár ez a tömérdek bűn mind visszaszállna Fa tutto atya fejére! Halála után változzék boldogtalan hindu nővé, én változzam domonkosrendi szerzetessé, hogy visszaadhassam neki mindazt a rosszat, amit ellenem elkövetett, s hogy én még könyörtelenebb lehessek vele szemben, mint ő volt énvelem szemben!
Ne botránkozz meg, inkább légy bocsánattal, erényes Sasztaszid! Asztalhoz ültünk. Mily nehéz oly gyönyörökben részesülni, amelyekért lelkifurdalás gyötör!

Postscriptum. Ebéd után azonnal írtam a goai bírónak, akit corregidornak neveznek. Amabed szabadságát kértem tőle meg a magamét, és tájékoztattam Fa tutto atya minden bűnéről. A drága Déra azt mondta, hogy a levelet eljuttatja hozzá, a hit inkvizítorai egyik alguazilja útján, aki olykor meglátogatja az előszobámban, s igen nagyra becsüli őt. Majd meglátjuk, melyen eredménnyel jár ez a vakmerő lépés.

* Mosasor egyike az Örökkévaló ellen föllázadt főbb angyaloknak, amint erről a brahmanok legrégibb könyve, az Avatára-Sásztra beszámol; valószínűleg ez az eredete a titánok harcának s a többi, erre a mintára kieszelt mesének. (Voltaire jegyzete)

Adaté hatodik levele

Emberek bölcs tanítómester, elhiszed-é? Goában is vannak igaz emberek! Don Jeronimo, a corregidor, ilyen ember! Balsorsom és Amabed balsorsa megindította. Az igazságtalanság lázadásra, a bűn botránkozásra készteti. A bírósági tisztviselőkkel együtt a börtönbe jött, ahol minket fogva tartanak. Most tudtam meg, hogy ennek az odúnak a Szent Hivatal palotája a neve. De - ami nyilván meglep - nem bocsátották be. A kapuban megjelent az öt rémalak, mögöttük az alabárdosok, és így szóltak az igazságszolgáltatás embereihez:
- Isten nevében megtiltom, hogy belépjetek.
- Bemegyek a király nevében - mondta a corregidor -, az eset a királyra tartozik.
- Az eset a vallásra tartozik - válaszolták a rémalakok.
Dom Jeronimo, az igaz ember, így szólt:
- Ki kell hallgatnom Amabedet, Adatét, Dérát és Fa tutto atyát.
- Kihallgatni egy inkvizítort, egy domonkosrendit!? - kiáltott fel a kísértetek feje - szentségtörés: scommunicao, scommunicao.
Azt beszélik, hogy e szavak rettenetesek, s akire ezt mondják, rendszerint három napon belül meghal.
Mindkét fél indulatba jött, már-már ölre mentek, de végül is a goai obispóhoz fordultak. Az obispo a barbárok között nagyjából ugyanaz, mint ami te vagy Brahma gyermekei között, vallásuk egyik főfelügyelője, aki lilában jár, és lila cipőt visel a kezén. Ünnepélyes alkalmakkor kettébe hasított cukorsüveget rak a fejére. Ez a férfiú úgy ítélkezett, hogy egyik félnek sincsen igaza, és hogy Fa tutto atyát egyedül Isten helytartója ítélheti el. Elhatározták, hogy őszentsége elé küldik Amabeddel, velem és a hűséges Dérával együtt.
Nem tudom, hogy a helytartó hol tartózkodik, a nagy láma közelében vagy Perzsiában, de ez nem fontos. Hiszen viszontlátom Amabedet, s vele akár a világ végére, a mennyországba vagy a pokolba is elmegyek. E pillanatban mindenről megfeledkeztem, a veremről, a börtönről, Fa tutto atya erőszakáról, a foglyokról, melyeket gyávaságból megettem, s a borról, amit gyávaságomban megittam.

Adaté hetedik levele

Viszontláttam szerelmes férjemet, ismét egyesültünk, s én a karjaimban tartottam. Férjem eltörülte a bűn nyomát, amivel a gyűlöletes Fa tutto bemocskolt, hasonlón a Gangesz szent vizéhez, amely a lélekről minden foltot lemos, férjem új élettel ajándékozott meg. Csupán a kedves Déra maradt meg a megszentségtelenítés állapotában, ámde a te imáid és áldásaid visszaadják ártatlansága eredeti fényét.
Holnap útnak kell indulnunk a hajón, mely Lisszabonba tart. Ez a büszke Albuquerque hazája. Minden bizonnyal az az isteni helytartó is ott lakik, kinek igazságot kell tennie köztünk és Fa tutto között. Ha csakugyan Isten helytartója, mint ahogy itt mindenki állítja, bizonyos, hogy Fa tuttót elítéli. Nem nagy vigasz, ámde én nem annyira e félelmetes bűnös bűnhődésére vágyom, mint inkább szerelmetes Amabedem boldogságára.
Jaj, milyen a gyönge halandók sorsa, e faleveleké, melyeket elsodor a szél! Mi ketten - Amabed meg én - a Gangesz partjainál születtünk, és Portugáliába hurcolnak bennünket, s egy ismeretlen világban ítélkeznek fölöttünk, holott szabad emberkként láttuk meg a napot! Vajon viszontlátjuk-e valaha szülőföldünket? Elzarándokolhatunk-e szent személyedhez, mint ahogy régóta tervezzük?
Miként viseljük majd el, hogy én meg a drága Déra ugyanabban a hajóban legyünk bezárva, mint Fa tutto atya? Reszketek a gondolattól. Szerencse, hogy derék férjem ott lesz és megvéd. De mi lesz Dérával, akinek nincsen férje? A gondviselésre bízzuk magunkat.
Ezentúl az én drága Amabedem ír majd neked, naplót vezet sorsunkról, lefesti majd az ismeretlen földet és az ismeretlen eget, amelyet látni fogunk. Brahma őrizze meg fejed kopaszságát és az isten értelmet, amelyet agyvelődbe ültetett!

Amabed első levele Sasztaszidhoz a fogság után

Még mindig élek! Tehát én írok neked, isteni Sasztaszid! Mindent megtudtam, s te tudsz mindent. Szemem Gyönyörűsége egy cseppet sem volt hibás, nem lehet az. Az erény a szívben tanyázik, nem másutt. Fa tutto, ez a rókabőrbe bújt orrszarvú arcátlanul fenntartja, hogy kettőnket - Adatét és engem - Benáreszben európai módon megkeresztelt, én tehát apostato vagyok, s Szemem Gyönyörűsége apostata. Esküszik a meztelen férfira, akinek képét csaknem valamennyi falra ráfestették itt, hogy a vád, amely szerint erőszakot követett el drága hitvesemen és a te fiatal Dérádon, igazságtalan. Szemem Gyönyörűsége és a szelíd Déra viszont arra esküszik, hogy erőszak esett rajtuk. Az európaiak értelme nem bír áthatolni ezen a sötét mélységen, mindannyian azt hangoztatják, hogy egyedül az ő isteni helytartójuk ismerheti ki magát az ügyben, mivelhogy csalhatatlan.
Don Jeronimo, a corregidor holnap valamennyiünket hajóra szállíttat, hogy megjelenjünk eme különleges lény előtt, ki a tévedést nem ismeri. A barbároknak ez a nagy bírája nem Lisszabonban székel, hanem sokkal messzibb, egy Rúmnak nevezett csodálatos városban. Mi, hinduk ezt a nevet soha nem hallottuk. Félelmetes utazás. Mi mindennel szembe kell nézniök Brahma gyermekeinek e kurta életben!
Útitársaink európai kalmárok, énekesnők, a portugál király hadseregének két öreg tisztje, akik sok pénzt szereztek országunkban, az isteni helytartó papjai és néhány katona.
Nagy szerencsénk, hogy megtanultunk olaszul, mert ennél az egész népségnél ez a nyelv járatos, mert ugyan mi módon érthetnénk meg a portugál nyelvjárást? A borzasztó az, hogy egyazon hajón kell lennünk Fa tuttóval. Ma este már a hajón kell aludnunk, mert holnap reggel napkeltekor útnak indulunk. Hat láb hosszú, négy láb széles kis szobánk lesz a feleségemnek, Dérának és nekem. Azt állítják, hogy ez nevezetes kedvezmény. Sok apróságot be kell szereznünk. A zaj és a zsivaj elmondhatatlan. A néptömeg tülekszik, látni akarnak bennünket. Szemem Gyönyörűsége könnyben ázik, Déra remeg, a bátorság legyen a fegyverünk. Isten veled, imádkozz érettünk az Örökkévalóhoz, aki a boldogtalan halandókat pontosan a napnak a föld körüli vagy a földnek a nap körüli száztizenötezer-hatszázötvenkettedik fordulata után teremtette.

Amabed útközben írott második levele

Egynapi hajózás után a hajó Bombay magasságába ért, amelyet az öldöklő Albuquerque, akit itt nagynak neveznek, elfoglalt. Azon nyomban pokoli lárma robbant ki, hajónk kilencet lőtt ágyúból, amire a város vársáncaiból rögtön válasz kélt. Szemem Gyönyörűsége és a fiatal Déra azt hitték, eljött életük utolsó napja. Sűrű füst borított be bennünket. Elhiszed-e, bölcs Sasztaszid, hogy mindez udvariaskodás volt? Ezek a barbárok ilyen módon üdvözlik egymást. Egy dereglye Portugáliába címzett leveleket hozott, mi pedig kifutottunk a nyílt tengerre, jobb felől elmaradt mögöttünk a nagy Dzsambudvípa folyó torkolata, e folyót a barbárok Indusnak nevezik.
Egyebet nem láttunk, csak a levegőt, amit e zsiványok égnek neveznek, ők, kik oly méltatlanok az égre, s a nagy tengert láttuk, melyen a kapzsiság és kegyetlenség kedvéért áthajóztak.
Mindazonáltal a kapitány óvatos és becsületes embernek látszik. Nem tűri meg, hogy Fa tutto a fedélzeten tartózkodjék, mikor mi ott levegőzünk, s valahányszor ő van fent, mi lent maradunk. Úgy teszünk, mint a nap és az éjszaka, soha nem jelenünk meg egyszerre a látóhatáron. Szüntelenül a végzeten elmélkedem, amelynek a boldogtalan halandók a játékszerei. Az Indiai-óceánon hányódunk egy domonkosrendivel, hogy hazánktól hatezer mérföldnyire, Rúmban mondjanak ítéletet felettünk.
Van a hajón egy tekintélyes személyiség, akit alamizsnamesternek neveznek. Nem azért, mintha ő adna alamizsnát, épp ellenkezőleg, pénzt adnak neki, hogy imádkozzék egy olyan nyelven, amely se nem portugál, se nem olasz, s amelyet a hajó személyzetéből senki nem ért, meglehet ő maga sem érti, hiszen a szavak jelentését illetőleg állandóan vitatkozik Fa tutto atyával. A kapitány azt mondta, hogy az alamizsnamester ferencrendi, a másik viszont domonkosrendi, s ilyenformán a lelkiismeretük kényszeríti őket arra, hogy soha ne legyenek egy véleményen. A két szekta egymás halálos ellensége, ennek megfelelően ruházatuk nagyon különbözik, így jelzi a véleménybeli különbségeket.
A ferencrendit Fa moltónak nevezik. Olasz könyveket kölcsönzött nekem Isten helytartójának - aki előtt meg kell jelennünk - a vallásáról. Szerelmes Adatémmal együtt olvassuk ezeket a könyveket. Déra is jelen van a felolvasásoknál. Eleinte húzódzkodott a dologtól, félt, hogy Brahmának nem tetszőn cselekszik, ám, minél többet olvasunk, annál jobban megerősödik szeretetünk a szent dogmák iránt, amelyeket te tanítasz a híveknek.

A harmadik levél Amabed naplójából.

Az alamizsnamesterrel elolvastuk az olasz és portugál vallás egyik legnagyobb szentjének leveleit. A neve: Pál. Te, aki birtokában vagy az egyetemes tudománynak, bizonyára ismered Pált. Nagy ember Ő: egy hang letaszította a lováról, egy fénysugár megvakította, dicsekszik, hogy börtönbe vetették, akárcsak engem, s hozzáteszi, hogy ötször harminckilenc korbácsütést mértek rá, ami azt jelenti, hogy az ostor százkilencvenötször csattant az ülepén, továbbá háromszor megbotozták, az ütések számát nem közli, továbbá azt állítja, hogy egy alkalommal megkövezték, ami kegyetlen dolog, mert abból nemigen lehet kigyógyulni, továbbá esküszik rá, hogy egy napot és egy éjszakát a tenger mélyén töltött. Szerfölött sajnálom, kárpótlásul viszont fölragadták a harmadik mennybe. Megvallom, lánghitű Sasztaszid, én is ezt szeretném elérni, még ha a dicsőséget a fenekemre mért százkilencvenöt vesszőcsapással kellene is megváltanom:

Szép ha egy halandó a mennyekig emelkedik; Sőt onnan lezuhanni is szép,

mint ahogy az egyik leginkább szeretetre méltó, néha fenséges hindu költő mondja.
Aztán megtudtam, hogy Pált éppúgy Rúmba vezették a bíróság elé, mint engem. Hogy lehet az, kedves Sasztaszid, hogy minden halandó fölött minden időkben Rúmban mondanak ítéletet? Ebben a városban bizonyosan van valami, ami fölötte áll a föld többi részének, ahányan a hajón vannak, mind Rúmra esküsznek, Goában is mindent Rúm nevében csináltak.
Sőt ennél sokkal többet mondok neked. Alamizsnamesterünk Fa molto istene, aki azonos Fa tutto istenével, oly országban született és halt meg, amely Rúm fennhatósága alá tartozott és adót fizetett a városon uralkodó zamorinnak. Nem találod, hogy mindez nagyon meglepő? Ami engem illet, azt hiszem, álmodom, s hogy az emberek köröttem ugyancsak mind álmodnak.
Alamizsnamesterünk, Fa molto még csodálatosabb dolgokat olvasott fel nekünk. Hol egy beszélő szamárról, hol egyik szentjükről, aki három napot és három éjszakát töltött a cethal gyomrában, s fölötte rossz kedvben jött ki onnan. Másutt egy prédikátor négy tűzló vonta tűzszekéren ment föl az égbe, hogy ott prédikáljon. Egy tudós száraz lábbal átkél a tengeren, két-vagy hárommillió ember követi, akik vele együtt menekülnek. Egy másik tudós megállítja a napot és a holdat, ez azonban semmi megütközést nem kelt bennem, említetted Bacchust, aki ugyanezt csinálta.
A legtöbb fájdalmat az okozta nekem, aki oly kényes vagyok a tisztaságra és a teljes szemérmetességre, hogy ezeknek az embereknek az istene azt parancsolta egyik hirdetőjének, hogy kenyerén dicséretes anyagot egyék, egy másiknak pedig azt, hogy pénzért örömlányokkal háljon, s nemzzen gyereket velük.
Van ennél rosszabb is. A tudós felhívta figyelmünket két nőtestvérre: Oollára és Oolibára. Jól ismered őket, hiszen te mindent olvastál. Ez a részlet módfölött megbotránkoztatta feleségemet, a szeme fehérjéig elpirult. Megfigyeltem, hogy a derék Déra arca tűzbe borult ennél a részletnél. Ez a ferencrendi Fa molto minden bizonnyal bővérű legény. Mindamellett, mihelyt észrevette, hogy Szemem Gyönyöre meg mi mennyire megriadtunk, becsukta a könyvet, és kiment, hogy a szövegen elmélkedjék.
Fa molto nálam hagyta szent könyvét, találomra elolvastam belőle néhány oldalt. Ó, Brahma! Ó, örökkévaló igazság! Hogy micsoda emberek ezek! Vénkorukban mindannyian együtt hálnak a szolgálójukkal. Az egyik az anyósával követ el ocsmányságokat, a másik a menyével. Emitt egy egész város mindenképpen azon van, hogy egy nyomorult pappal úgy bánjon, mint egy csinos leánnyal, amott két előkelő kisasszony berúgatja az apját, majd egyik a másik után vele hál, és gyerekeket szül tőle.
Ámde legjobban az rémített meg, az töltött meg a legtöbb borzalommal, hogy egy nagyszerű város lakosai, akik közé istenük két halhatatlan angyalt küldött, hogy szüntelenül ott legyenek a trón lábánál, két tiszta, az isteni fényességben tündöklő szellemet... tollam éppúgy remeg, akárcsak a lelkem... mondjam-é? Nos, a város lakosai mindent elkövettek, hogy erőszakot tegyenek Isten küldöttein. Szörnyűséges bűn férfiakkal is, de angyalokkal! Hát lehetséges ez? Kedves Sasztaszid, adjunk hálát Birmahnak, Visnunak és Brahmának, mondjunk nekik köszönetet, hogy ezeket a leírhatatlan ocsmányságokat mi soha nem ismertük. Beszélik, hogy a hódító Nagy Sándor közénk is be akarta vezetni ezt az olyannyira veszedelmes szokást, s nyilvánosan bujálkodott fiúszeretőjével, Hephaisztionnal. Az ég megbüntette emiatt. Hephaisziton meg ő életük virágában pusztultak el. Üdvözöllek, lelkemnek mester, szellemnek szelleme. Adaté, a szomorú Adaté kéri, imádkozzál érette.

Amabed negyedik levele Sasztaszidhoz

A fokról, melyet a Jó Reménységről neveztek el, az orrszarvú havának tizenötödik napján.

Hosszú ideje már, hogy gyapotíveimet nem teregettem el a táblán, s nem mártottam ecsetem a föleresztett fekete lakkba, hogy jó beszámolót fogalmazzak részedre. Jobb felől messzi mögöttünk maradt a Babelmandeli-öböl, belenyúlván a híres Vörös-tengerbe, amelynek hullámai hajdan szétváltak, s hegyekké tornyosultak, hogy szabad átvonulást biztosítsanak Bacchusnak és hadseregének. Sajnáltam, hogy nem kötöttünk ki a Boldog Arábia partjain, hiszen ez az ország csaknem olyan szép, mint a mi hazánk; Nagy Sándor ide akarta helyezni birodalmi székhelyét és a világkereskedelem raktárát. Szerettem volna megnézni azt az Adent vagy Édent, amelynek szent kertjei oly híresek voltak az ókorban, a kávéjáról nevezetes Mokkát - ez a növény mindmáig csupán ebben a tartományban nő -, Mekkát, a muzulmánok nagy prófétája birodalmának székhelyét, ahova annyi ázsiai, afrikai és európai nemzet látogat el évről évre, hogy megcsókolják az égből aláhullott fekete követ, hiszen az ég vajmi ritkán küld hasonló köveket a halandóknak, sajnos, nem engedték, hogy kíváncsiságunkat kielégítsük. Szüntelenül vitorlázunk, hogy elérjünk Lisszabonba és onnan Rúmba.
Már áthaladtunk a napéjegyenlőség vonalán, és a melindei királyságban szálltunk partra, ahol a portugáloknak tekintélyes kikötőjük van. Legénységünk elefántcsontot, szürke ámbrát, rezet, ezüstöt és aranyat rakodott a hajóra. Csakhamar megérkeztünk a nagy Fokra, a hottentották országába. Nem valószínű, hogy ez a nép Brahma fiaitól származna. A természet itt a nőket a saját bőrükből való köténnyel áldotta meg, ez a kötény eltakarja legfőbb kincsüket, melyet a hottentották bálványoznak, madrigálokat és dalodat költenek tiszteletére. A hottentották meztelenül járnak. Ez a divat módfölött természetes, de véleményem szerint se nem tisztességes, se nem célszerű. A hottentotta férfi nagyon szerencsétlen, mert ha már látta hölgyét elölről is, hátulról is, nincs mire vágynia. Nem ismeri a megejtő akadályokat. Már nincs, ami felgerjessze. A hindu nők ruháját úgy eszelték ki, hogy felhajtható legyen, s ebben lényegesen felsőbbrendű szellem mutatkozik meg. Meggyőződésem, hogy nőink viseletét ugyanaz a bölcs hindu módolta ki boldogságunkra, akinek a sakkot és a triktrakk játékot köszönhetjük.
Két napig időzünk a Fokon, amely a világ vége, s szemlátomást elválasztja a Keletet a Nyugattól. Minél tovább tűnődöm ennek a népnek a színén s a nyámmogáson, melyet tagolt beszéd helyett használnak az érintkezésre, az arcukon, hölgyeik kötényén, annál erősebb a meggyőződésem, hogy eredetük nem lehet azonos a miénkkel.
Alamizsnamesterünk azt erősíti, hogy a hottentották, a négerek és a portugálok ugyanattól az ősatyától származnak. Ez a gondolat fölötte nevetséges; tőlem akár azt is mondhatják, hogy az itteni tyúkok, fák és füvek a benáreszi vagy a pekingi tyúkok, fák és füvek leszármazottai.

Amabed ötödik levele

Tizenhatodikán este a Jó Reménységről elnevezett Fokon

Íme egy újabb kaland. A kapitány Szemem Gyönyörűségével és velem azon a széles fennsíkon sétálgatott, amelynek lábainál megtörnek a Déli-tenger hullámai. Fa molto alamizsnamester a fiatal Dérát fölötte szelíden egy kocsmának nevezett, újonnan épült kicsinyke házba vezette. Szegény leányka nem gyanított csapdát, azt hitte, nincs mitől tartania, hiszen az alamizsnamester nem domonkosrendi. Csakhamar kiáltozást hallottunk. Képzeld el, négyszemközti találkozásuk féltékenységre gerjesztette Fa tutto atyát. Dühödten ment be a kocsmába, ahol két matróz is volt, ugyancsak féltékenyek. A féltékenység rémületes indulat. A két matróz és a két pap sokat ivott abból az italból, amelyet szerintük Noé talált föl, miszerintünk azonban Bacchus a szerzője; gyászos találmány, mely hasznos lehetne, ha nem volna oly könnyű visszaélni vele. Az európaiak azt állítják, hogy ez az ital szellemessé teszi őket, ami aligha elképzelhető, hiszen eszüket vesztik tőle.
A két tengerész és a két európai bonc vadul ölre ment, az egyik matróz Fa tuttót ütlegelte, amaz az alamizsnamestert, a ferencrendi a másik matrózt, de visszakapta, amit adott; mind a négyen percenként ellenfelet cseréltek, kettő kettő ellen verekedett, három egy ellen, mindegyik mindegyik ellen, ki-ki káromkodott, és magához rántotta szerencsétlen barátnőnket, aki fájdalmasan kiáltozott. A kapitány a lármára előrerohant, válogatás nélkül ütötte mind a négy verekedőt, és hogy biztonságba helyezze Dérát, a fülkéjébe vezette, idestova két órája ott időznek bezárkózva. A tisztek és a járókelők, mindannyian fölöttébb udvarias emberek, körülsereglettek bennünket, s biztosítottak afelől, hogy a két szerzetest (mert így nevezik őket) az Isten helytartója szigorúan megbünteti, mihelyt megérkeznek Rúmba. Ez a kilátás valamelyest megvigasztalt minket.
Két óra múltán a kapitány visszavezette hozzánk Dérát, udvarias viselkedése és bókjai nagyon megnyerték kedves feleségem tetszését. Ó, Brahma, minő különös események történnek utazás közben, s mennyivel bölcsebb dolog volna odahaza maradni!

Amabed útközben írott hatodik levele

A mi kis Déránk kalandja óta nem írtam neked. Az átkelés folyamán a kapitány mindig kitüntető kedvességgel bánt vele. Féltem, hogy tiszteletét a feleségemre is kiterjeszti, ő azonban azt színlelte, hogy négy hónapja teherben van. A portugálok az áldott állapotban levő asszonyokat szentnek tekintik, akinek nem szabad bánatot okozni. Ez legalább jó szokás, mert ilyenformán Adaté drága erénye biztonságban lehet. A domonkosrendi parancsot kapott, hogy a mi jelenlétünkben sohase mutatkozzék, s ő engedelmeskedett.
A ferencrendi néhány nappal a kocsmai jelenet után bocsánatot kért tőlünk. Félrevontam. Megkérdeztem tőle, hogy miután szüzességi fogadalmat tett, miként ragadtathatta el magát ennyire. Így válaszolt:
- Igaz, hogy ilyen fogadalmat tettem, ha azonban azt ígértem volna meg, hogy vérem többé nem csörgedezik ereimben, és hogy körmön, hajam többé nem nő, akkor ön is belátná, hogy ígértemet nem tarthattam meg. Ahelyett hogy esküvel akarnak szüzességben tartani, kényszeríteniök kellene bennünket azzal, hogy minden szerzetest kiherélnek. Amíg a madárnak tolla van, repül. Az egyetlen módja, hogy a szarvast megakadályozzák a futásban, ha levágják a lábát. Legyen nyugodt, hogy az olyan életerős papok, mint én, ha nincsen szeretőjük, akaratuk ellenére is oly szélsőségekre vetemednek, hogy a természet belepirul, mindezek után pedig szentmisét mondanak.
Beszélgetésünk közben sokat tanultam ettől a férfiútól. Tájékoztatott vallása valamennyi misztériumáról, amelyek mind megdöbbentettek.
A tisztelendő Fa tutto atya gazfickó, aki egyetlen szót sem hisz a tulajdon tanításából, ami engem illet erős kételyeim vannak, én azonban elhárítom azokat, bekötöm a szemem, hátraszorítom a gondolataimat, s haladok a megkezdett pályán, ahogy tudok. Valamennyi barát ez előtt a választás előtt áll: vagy hitetlenek, s ekkor meggyűlölik a hivatásukat, vagy buták, és akkor elviselik.
- Hiszed-e, hogy e vallomások után azt indítványozta, hogy legyek keresztény? Így szóltam hozzá:
- Miként ajánlhat ön olyan vallást nekem, amelynek igazságáról önmaga sincsen meggyőződve, nekem, kinek a hite - az ön állítása szerint - legalább száztizenötezer-háromszáz évvel azelőtt már megvolt, mielőtt még ferencrendiek lettek volna a világon?
- Ó, kedves hindu barátom - válaszolta -, ha nekem sikerülne a keresztény hitre térítenem önt és a szépséges Adatét, az a himpellér domonkosrendi, aki nem hisz a Szűz szeplőtlen fogantatásában, dühében megdöglene! Ön megcsinálná a szerencsémet, obispo* lehetnék, tehát jótettet venne végbe, és cselekedete tetszene Istennek.
Így van az, isteni Sasztaszid, hogy az európai barbárok között olyan embereket találunk, akik tévedések, gyöngeségek, kéjvágy és ostobaság keverékei, mások viszont kérges szívű, következetes csirkefogók. Beszámoltam erről a beszélgetésről Szemem Gyönyörűségének: szánalmában elmosolyodott. Ki hitte volna, hogy egy hajóban, az afrikai partok felé vitorlázóban ismerjük meg az embereket!

*Obispo, portugál szó, episcopust, vagyis a mi nyelvünkön püspököt jelent (Voltaire jegyzete)

Amabed hetedik levele

Mily szép táj a déli partok vidéke, de milyen csúnyák s milyen hitványak a lakosai! Minél többet tesz a természet érettünk, annál kevesebbet teszünk mi a természetért. Ezek a népek semmilyen ipart nem ismernek. Nagy gondjuk, hogy vajon ők származnak-e a majmoktól, vagy a majmok származnak-e tőlük. Bölcseink azt állítják, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, nos hát, ezek a lapos, fekete orrok, kevés értelemmel vagy anélkül, az Örökkévaló Lénynek valóban mulatságos képét mutatják! Minden bizonnyal elkövetkezik a nap, mikor majd ezek az állatok jól megművelik földjeiket, házakkal és kertekkel ékesítik, és megismerik a csillagok járását. Mindenhez idő kell. Mi, hinduk, azt mondjuk, hogy a filozófiánk száztizenötezer-hatszázötvenkét esztendős, igazából - csorba ne essék tiszteletemen - úgy vélem, tévedünk, véleményem szerint sokkal több időre volt szükség, hogy elérjünk oda, ahol tartunk. Vegyünk húszezer esztendőt egy tűrhető nyelv kialakítására, ugyanannyit a betűkkel való írásra, ugyanannyit a fémek megmunkálására, ugyanannyit az ekére és a vetélőre, ugyanannyit a hajózásra; no és a többi mesterségnek még hány századra van szüksége! A káldeusok négyszázezer évet kelteznek, s ez még mindig nem elég.
A kapitány az Angolának nevezett parton hat négert vásárolt, mégpedig hat ökör forgalmi árán. Ez az ország bizonyára sokkalta népesebb a mienknél, különben nem árulnák ilyen olcsón az embereket. De miként fér össze a népesség nagysága a tudatlanság nagyságával?
Néhány muzsikus volt a kapitány közelében, rájuk parancsolt, hogy játsszanak hangszereiken, a nyomorult négerek azon nyomban táncba kezdtek, csaknem ugyanannyi ügyességgel, mit a mi elefántjaink. Lehetséges-e, hogy a muzsikát szeretik, és mégsem találták föl a hegedűt, sőt még a dudát sem? Bizonyára azzal válaszolsz, nagy Sasztaszid, hogy bármilyen ügyesek, ez még az elefántoknak sem sikerült, tehát várnunk kell. Erre nincs semmi ellenvetésem.

Amabed nyolcadik levele

Alig telt el egy esztendő, és már láthatjuk Lisszabont, a Tajo folyam mellett, amelynek hosszú időn át az volt a híre, hogy habjaiban aranyat görget. Ha azonban ez így van, miért kalandoznak a portugálok oly messzi aranyért? Az európaiak mind azt válaszolják, hogy az aranyból sohsem elég. Lisszabon, amint magad is mondottad, egy igen kicsiny királyság fővárosa. Ez a hazája annak az Albuquerqur-nak, aki nekünk annyi bajt okozott. Megvallom, van valami nagy ezekben a portugálokban, akik szép hazánk egy részét leigázták. Nyilván a bors iránti vágy ügyessé és bátorrá teszi az embereket.
Szemem Gyönyörűsége meg én abban reménykedtünk, hogy bemehetünk a városba, de nem kaptunk rá engedélyt, azt mondták ugyanis, hogy az isteni helytartó foglyai vagyunk, és hogy Fa tutto domonkosrendit, Fa molto ferencrendi alamizsnamestert, Dérát, Adatét és engem mind Rúmban állítanak bíróság elé.
Átszállítottak egy másik hajóra, amely az isteni helytartó városába tart.
A kapitány egy vén spanyol, és mindenben különbözik a hozzánk annyira udvarias portugáltól. Csupán egytagú szavakban beszél, azt is ritkán, derekán felfűzött gabonaszemeket visel, ezeket szakadatlanul számolgatja, azt beszélik, hogy ez nagy erény.
Déra módölött sajnálja a másik kapitányt, azt erősíti, hogy sokkal műveltebb volt. A spanyolnak átadtak egy vastag köteg papirost, a rúmi udvarban tartandó perünk lefolytatására. Az egyik hajóírnok felolvasta az egészet. Azt erősíti, hogy Fa tuttót arra ítélik, hogy az isteni helytartó hajóiban legyen gályarab, Fa molto alamizsnamestert pedig megérkeztekor megkorbácsolják. Az egész legénység osztja ez a véleményt, a kapitány összehajtogatta az iratokat, s egyetlen szót sem ejtett. Felhúzzák a vitorlákat. Brahma legyen könyörületes hozzánk, téged pedig halmozzon el kegyeivel! Brahma igazságos, az viszont szerfölött meghökkentő, hogy bár a Gangesz partján születtem, mégis Rúmba kell mennem az igazságért. Pedig azt állítják, hogy ez már nem egy idegennel megtörtént.

Amabed kilencedik levele

Semmi újság, a legénység csendes és zordon, akárcsak a kapitány. Ismered a hindu közmondást: Minden a gazda szokásaihoz igazodik. Oly tengeren hajóztunk át, melynek a szélessége két hegység között mindössze kilencezer lépés, és egy másik szigetekkel beszórt tengerbe értünk. Az egyik sziget szerfölött különös: rövid ruhát és kalapot viselő keresztény szerzetesek kormányozzák, akik esküvel fogadták, hogy megölnek mindenkit, aki süveget visel és talárt. Ezenfelül imádkozni is kötelesek. Sokkal nagyobb és igen szép szigeten kötöttünk ki, Szicíliá-nak nevezik; hajdan sokkal szebb volt, csodálatraméltó városokról beszélnek, melyeknek csupán a romjai láthatók. A szigetet istenek, istennők, óriások, hősök lakták, a villámot itt kovácsolták. A Ceresnek nevezett istennő gazdag terméssel borította be. Az isteni helytartó mindezt megváltoztatta, most rengeteg itt a körmenet és a zsebmetsző.

Amabed tizedik levele

Végre az isteni helytartó szent földjén vagyunk. Az alamizsnamester könyveiben azt olvastam, hogy csupa kékség és csupa aranyszín, a falak smaragdból és rubinból valók, a patakokban olaj folyik, a forrásokból tej, a földeket szőlő borítja s mindegyik tőke száz hordó bort terem.* Meglehet, majd akkor látjuk mindezt, ha Rúm környékére érkezünk.
Nagy nehézségek közepette hajóztunk be egy igen kényelmetlen, apró kikötőbe, amelyet régi városnak neveznek. Romokban van, az elnevezés találó.
Ökrös szekereket adtak, hogy azok vigyenek be. Az ökrök messziről jöhettek, mert jobbra-balra a földek parlagon hevertek, csupa bűzös mocsár, puszta, meddő föld. Útközben arcátlan kéregetőkkel találkoztunk, még ing sem volt rajtuk, köpenyük burkolta be őket félig-meddig. Úgy beszélik, hogy nagyon lapos zsemle a táplálékuk, ezt reggelenként ingyen kapják, a szomjukat pedig szenteltvízzel oltják.
Ezek nélkül a nincstelenek nélkül, akik öt-hatezer lépést is megtesznek, hogy panaszaikkal egy rúpia harmincadrészét megszerezzék, a vidék borzalmas sivatag volna. Figyelmeztettek bennünket, hogy aki éjnek idején erre jár, halálos veszedelemben forog. Isten nyilvánvalóan haragszik helytartójára, ezért adta neki országul a természet szemétdombját. Arról értesültem, hogy hajdan ez a terület nagyon szép és nagyon termékeny volt, s csak azóta ilyen nyomorúságos, hogy a helytartók birtokukba vették.
Az ökrös szekéren írok neked, Sasztaszid, hogy elűzzem unalmamat. Adaté csupa meglepetés. Mihelyt Rúmba érkezem, azonnal írok.

*Nyilvánvalóan szent Jeruzsálemről beszél, mint ahogy az Apokalipszis igazmondó könyvében olvasható, Justinusban, Terullianusban, Ireneiusban és más nagy személyiségeknél; kiderül viszont, hogy a szegény brahmannak minderről fölötte tökéletlen fogalmai voltak. (Voltaire jegyzete)

Amabed tizenegyedik levele

Itt vagyunk, eljutottunk Rúm városába. Napközben érkeztünk meg, a bárány havának harmadik napján, vagy amint itt számítják, 1513. március tizenötödikén. Eleinte mindennek, amit vártunk, épp az ellenkezőjét tapasztaltuk.
Alig értük el a Szent Pancratiusról elnevezett kaput, a rémalakok két csoportjával találkoztunk, az egyik csoport az alamizsnamester módjára volt öltözve, a másik csoport, mint Fa tutto atya.* Mindegyik csoport élén zászlót vittek, és hosszú rúdon egy teljesen meztelen férfi szobrát, ugyanabban a testtartásban, mint ahogy Goában láttuk. A csoportok tagjai kettesével mentek, s a dallam, amit énekeltek, egy egész tartományt álomba untathatott. Mikor a körmenet a mi szekerünkhöz érkezett, az egyik csoport így kiáltott: "Íme, szent Fa tutto!", a másik így: "Íme, szent Fa molto!" A nép térdre vetette magát, és ruhájuk szegélyét csókolgatta. "Hány hindut térített meg, tisztelendő atyám? - Tizenötezer-hétszázat - válaszolt az egyik. - Tizenegyezer-kilencszázat - válaszolt a másik. - Áldott legyen a Szent Szűz!" Valamennyien köröttünk tolongtak. "Ezeket ön készíti elő a keresztségre, tisztelendő atyám? - Már meg is kereszteltük őket. - Igazán nagyon csinosak. Dicsőség a magasbanlevőnek! Dicsőség a magasbanlevőnek!"
Fa tutto atyát és Fa molto atyát gyönyörű házba vezették, mindegyiket a maga körmenete, ami bennünket illet, fogadóban szálltunk meg. A nép elkísért odáig, s ezenközben egyre így kiáltozott: Cazzo, Cazzo! Megáldottak bennünket, a kezünket csókolgatták, ezerszámra ontották a dicséretet drága Adatémre, Dérára és énrám. Egyik ámulatból a másikba estünk.
Alig léptünk be a fogadóba, egy ibolyaszínű ruhába öltözött férfi - kíséretében két fekete köpenyes - üdvözölt bennünket megérkezésünk alkalmából. Első dolga az volt, hogy a Propaganda részéről pénzt ajánlott föl, ha szükségünk volna rá. Fogalmam sincs róla, mi az a propaganda. Azt válaszoltam, hogy még maradt pénzünk, és sok gyémántunk (az erszényemet ugyanis és egy gyémántokat tartalmazó dobozt mindig gondosan elrejtettem az alsónadrágomban). A kérdéses úr azon nyomban földre vetette magát előttem, és kegyelmes uram-nak szólított.
- És Adaté kegyelmes asszony nem fáradt el túlságosan az utazástól? Nem óhajtana lefeküdni? Nem akarnám zavarni, de mindenkor rendelkezhet velem. Amabed úr csak szóljon, küldök egy ciceronét,* aki szolgálatára áll, csak mondja meg neki, mit parancsol. És kegyelmességeik, ha már kipihenték magukat, hajlandók lesznek-e abban a megtiszteltetésben részesíteni, hogy eljönnek hozzám egy frissítőre, lesz szerencsém hintót küldeni értük.
Meg kell vallanom, isteni Sasztaszid, hogy a kínaiak sem udvariasabbak ennél a nyugati nemzetnél. A kérdéses úr visszavonult. A szépséges Adaté meg én hat órát aludtunk. Mire az éj leszállott, megérkezett a hintó. Meglátogattuk ezt az igen udvarias nemes urat. Kivilágított lakását sokkalta kellemesebb festmények díszítették, mint az az anyaszült meztelen férfi, akit a goai festményen láttunk. A fölötte nagyszámú társaság nagyon kedvesen viselkedett velünk, megcsodálták, hogy hinduk vagyunk, örömüket fejezték ki, hogy elnyertük a keresztséget, s felajánlották szolgálataikat az egész időre, amit Rúmban szándékozunk tölteni.
Kérni akartuk, hogy Fa tutto atyát ítéljék el, de nem hagytak rá időt, hogy beszéljünk az ügyről. Végül hazavittek, meglepetten, zavartan a fogadtatástól, és semmiből sem értvén semmit.

*Mint ismeretes, Rómában ciceronénak nevezik azokat, akik abból élnek, hogy a régiségeket megmutatják az idegeneknek. (Voltaire jegyzete)

Amabed tizenkettedik levele

Ma számtalan látogatónk volt, és Piombino hercegnő elküldte hozzánk két inasát, így hívott meg magához ebédre. Pompás hintóban hajtattunk oda. Ott volt az ibolyaszín ruhás férfiú is. Megtudtam, hogy a nagyurak egyike, azaz az isteni helytartó egyik szolgája, ezeket itt kedvenceknek, azaz prelati-nak nevezik. Piombino hercegnőnél szeretetreméltóbb és előkelőbb hölgyet nem láttam. Az asztalnál maga mellé ültetett. Szerfölött megütközött vonakodásunkon, hogy nem akarjuk megenni a rúmi galambokat és foglyokat. A prelatus ránk szólt, hogy mivel a keresztséget megkaptuk, el kell fogyasztanunk a foglyokat, és innunk kell a montepulcianói borból, hiszen ezt teszi mindegyik isteni helytartó, s az igazi keresztényeknek ez az egyik leglényegesebb ismertetőjelük.
A szépséges Adaté, szokásos ártatlanságával megjegyezte, hogy ő nem keresztény, s a Gangeszben keresztelték meg.
- Ó, én édes istenem - szólalt meg a prelátus -, a Gangeszben, a Tiberiszben vagy a fürdőkádban, mit számít az, Úrnőm? Ön a mienk. Önt Fa tutto atya térítette meg, s ez oly nagy megtiszteltetés részünkre, hogy nem akarunk lemondani róla. Ebből is láthatja, hogy a mi vallásunk mennyire fölötte áll az önökének!
És tányérunkat mindjárt megtöltötte császármadár-szárnyakkal. A hercegnő ivott egészségünkre és üdvösségünkre. Annyi kedvességgel unszoltak, olyan szellemesen beszéltek, oly udvariasak, vidámak, oly megejtők voltak, hogy végtére is az élvezet varázsának hatása alatt(bocsánatot kérek Brahmától), Adaté meg én elfogyasztottuk a világ legpompásabb ételeit, azzal a szilárd elhatározással, hogy mihelyt hazatértünk, bűneinket lemosandó, a fülünk hegyéig megfürdünk a Gangesz vizében. Mindenki azt hitte, hogy keresztények vagyunk.
- Fa tutto atya minden bizonnyal nagy térítő - mondta a hercegnő -, kedvem volna őt választani gyóntató atyámul.
Mire szerencsétlen hitvesem meg én elpirultunk, és szemünket lesütöttük.
Időnként Adaté őnagysága közölte, hogy az igazságunkat keressük, ezért jöttünk az isteni helytartóhoz, kivel ő rendkívül szeretne már találkozni.
- Nincs helytartó - válaszolt a hercegnő -, meghalt, jelenleg épp azon munkálkodnak, hogy új helytartó legyen, mihelyt lesz, bemutatjuk önt Őszentségének. Tanúja lesz a legfenségesebb ünnepségnek, amelyet ember valaha láthat, s az ünnepségnek legfőbb dísze ön lesz.
Adaté szellemesen válaszolt, s a hercegnő nagyon megkedvelte.
Érkezés végeztével muzsikát hallgattunk, amely (merészeljem-e kijelenteni?) felülmúlta a benáreszi vagy madurai muzsikát.
Ebéd után a hercegnő befogatott négy aranyozott hintóba, s minket maga mellé ültetett. Szép épületeket, szobrokat, festményeket mutatott nekünk. Este táncoltunk. Titokban összehasonlítottam aznap esti elbűvölő fogadtatásunkat a veremmel, amelybe Goában bezártak, és alig értettem, miként lehetséges, hogy ugyanaz a kormányzat és ugyanaz a vallás ily szelíd és kellemes Rúmban, távol onnan pedig oly iszonyatos.

Amabed tizenharmadik levele

Mialatt a várost az isteni helytartó megválasztása alattomban apró pártokra osztja, mialatt ezek a heves gyűlölettel telített pártok mind a barátsághoz hasonlatos udvariassággal viselkednek egymással s a nép úgy tekint Fa tutto atyára és Fa molto atyára, mint az Istenség kegyeltjeire, minket pedig tisztelettudó kíváncsisággal vesznek körül, én, kedves Sasztaszidom, mélyen eltűnődöm a rúmi kormányzaton.
Piombino hercegnő ebédjéhez hasonlíthatom. A terem csinos volt, kényelmes díszes, a tálalóasztalokon arany és ezüst tündökölt, a vendégekben vidámság, szellem, kedvesség tüzelt, a konyhában viszont zsír és vér folyt, s a négylábúak meg a szárnyasok halomban tornyosuló bőrei, tollai, belei fölkavarták a gyomrot, és dögletes bűzt árasztottak.
Úgy vélem, ilyen a rúmi udvar. Odahaza udvarias és kedveskedő, másutt bajkeverő és zsarnokoskodó. Valahányszor kijelentettük, hogy azt reméljük, igazságot szolgáltatnak nekünk Fa tuttóval szemben, halkan fölnevettek, azt válaszolták, hogy mi nagyon is fölötte állunk az efféle semmiségeknek, s a kormány túlságosan tisztel bennünket ahhoz, mintsem eltűrje, hogy emlékezetünkben megmaradjon ez a móka, hogy a Fa tuttók és a Fa moltók tulajdonképpen gondosan idomított majmok, akiknek hivatása az, hogy a nép előtt bűvészkedjenek, végezetül pedig biztosítottak tiszteletükről és barátságukról. Nagy Sasztaszid, mondd meg mihez fogjunk? Azt hiszem, a legbölcsebb dolog az volna, ha együtt nevetnénk a többiekkel, s udvariasan viselkednénk, akárcsak ők. Tanulmányozni óhajtom Rúmot, gondolom, megéri a fáradságot.

Amabed tizennegyedik levele

Legutóbbi és mostani levelem között meglehetősen nagy az időköz. Olvastam, nézelődtem, beszélgettem, elmélkedtem. Esküszöm, sehol a földön oly roppant ellentmondást nem találsz, mint amekkora a rúmi kormány és a vallás között van. Tegnap megemlítettem a dolgot az isteni helytartó egyik hittudósának. A hittudósok ebben az udvarban olyanok, mint a háztartásban a legutolsó inas: ők végzik a nehéz munkát, hordják a piszkot, s ha valahol kezükbe akad valami rongy, félreteszik, mert esetleg még felhasználhatják.
Így beszéltem hozzá:
- Az ön Istene istállóban született egy ökör és egy szamár között, szegénységben nevelkedett, élt és halt meg, tanítványainak félreérthetetlenül szegénységet parancsolt, kijelentette nekik, hogy első és utolsó nem lesz közöttük, s hogy aki parancsolni akarna a többieknek, annak szolgálnia kell őket.
Mindazonáltal azt látom, hogy itt pontosan az ellenkezőjét csinálják annak, amit az önök Istene akar. Még a szertartások is különböznek az övéitől. Önök kényszerítik az embereket, hogy oly dolgokban higgyenek, amelyekről soha szót nem ejtett.
- Mindez igaz - válaszolt ő. - A mi Istenünk kimondottan valóban nem parancsolta meg vezetőinknek, hogy a nép kárára meggazdagodjanak, és elharácsolják a mások javait, megparancsolta azonban ki nem mondottan. Egy ökör és egy szamár között született, ámde három király jött imádni őt az istállóban. Az ökrök és a szamarak jelképezik a népeket, amelyeket mi tanítunk, és a három király képviseli mindazokat az uralkodókat, akik lábunk elé borulnak. Az ő tanítványai szükségben éltek, következésképpen a mi vezetőinknek dúskálni kell a gazdagságban. S ha az első isteni helytartók megelégedtek egyetlen tallérral, a mai helytartóknak égető szükségük van tízmillió tallérra. Mármost szegénynek lenni annyi, mint csak a szükségeset bírni. Mivel pedig a mi vezetőinknek egyáltalán nincs meg mindaz, amire szükségük van, következésképpen szigorúan megtartják a szegénység törvényét.
Ami a dogmákat illeti, a mi Istenünk soha egy sort sem írt, mi viszont tudunk írni, tehát a mi kötelességünk a dogmákat írásba foglalni, mi tehát az idők folyamán a szükségekhez képest szerkesztettük meg azokat. A házasságot például úgy tekintjük, mint egy láthatatlan valami látható jelét, aminek hála a házassággal kapcsolatos valamennyi peres ügy, Európa bármely zugában történt is, a rúmi törvényszékre tartozik, hiszen a láthatatlan dolgokat egyedül mi vagyunk képesek meglátni. Ez a bőséges aranyforrás a mi szent kincstárunkba folyik, hogy lecsillapítsa bennünk a szegénység szomját.
Megtudakoltam tőle, hogy a szent kincstárnak nincsenek-e más forrásai is.
- Ilyesminek nem vagyunk híjával - válaszolt -, hasznot húzunk a holtakból és az élőkből. Például, mihelyt egy lélek kiszenvedett, elküldjük a kórházba, s a lelkek gyógyszertárából orvosságokat vétetünk vele, elképzelni sem tudja, hogy ez a gyógyszertár mit hoz nekünk pénzben.
- Hogyan lehetséges ez, Monsignore? Hiszen a lelkek erszényének rendszerint kevés a bélése.
- Úgy van, signor, csakhogy a halott léleknek rokonai vannak, akik nagyon hálásak, ha kihozathatják a kórházból, hogy aztán kellemesebb helyre irányítsák. Fölötte szomorú, ha egy léleknek az egész örökkévalóság folyamán gyógyszerekkel kell élnie. Megalkuszunk az élőkkel, akik megvásárolják holt rokonaik lelkének üdvét, ki drágábban, ki olcsóbban, vagyonukhoz képest. Ellátjuk őket a gyógyszertárra érvényes levéllel. Biztosíthatom önt, hogy jövedelmünknek igen tekintélyes része innen származik.
-De, Monsignore, miként jutnak el a levelek a címzett lelkekhez?
Nevetésben tört ki.
- Ez a rokonok dolga - mondta -, nem említettem különben is, hogy a láthatatlan dolgok felett elvitathatatlan hatalommal rendelkezünk?
Úgy látszik, a Monsignore szerfölött agyafúrt, sokat tanulok tőle, már egészen más embernek érzem magam.

Amabed tizenötödik levele

Tudnod kell, drága Sasztaszid, hogy az a cicerone, akinek Monsignore a figyelmébe ajánlott, s kiről már írtam előző leveleimben, nagyon értelmes ember; ő mutogatja az idegeneknek a régi meg az új Rúm érdekességeit. Mint tudod, mind az egyik, mind a másik királyoknak parancsolt, ám az első rómaiak hatalmukat karddal szerezték, a későbbiek viszont tollal. A katonai fegyelem birodalommal ajándékozta meg a császárokat, s te ismered ezt a történetet, a szerzetesi fegyelem másfajta birodalommal ajándékozza azokat az isteni helytartókat, kiket pápáknak neveznek. Ugyanazon a helyen, ahol régen a diadalmeneteket tartották, most körmenetek vonulnak. A ciceronék mindezt megmagyarázzák az idegeneknek, és ellátják őket könyvekkel és kéjnőkkel. Ami engem illet, én nem akarom megcsalni szépséges Adatémat (noha fiatal vagyok), tehát megelégszem a könyvekkel, s mindenekelőtt az ország vallását tanulmányozom, ami fölötte szórakoztat.
Ciceronémmal együtt elolvastam az ország istenének történetét; módfölött különös történet. Ez az ember egyetlen szóval kiszárította a fügefákat, borrá változtatta vizet, és megfullasztotta a sertéseket. Sok ellensége volt. Tudod, hogy a rúmi császár fennhatósága alá tartozó helyiségben született. Ravasz ellenfelei egy napon megkérdezték tőle, kötelesek-e adót fizetni a császárnak, mire ő így válaszol: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és adjátok meg Istennek, ami az Istené." Válaszát bölcsnek ítélem, épp erről beszélgettünk ciceronémmal, amikor Monsignore belépett a szobába. Sok jót mondtam az istenéről, s megkértem magyarázza meg, mi módon tartja meg ezt a receptet szent kincstára, amely mindent magának követel, és semmit sem ad a császárnak. Tudnod kell ugyanis, hogy bár a rómaiaknak isteni helytartójuk van, van császáruk is, aki címe szerint római király. Íme, milyen választ kaptam ettől a fölötte körültekintő férfiútól.
- Igaz, hogy császárunk van, ámde csak képletesen, mert száműztük Rúmból, ahol még háza sincsen; hagyjuk, hogy a nagy folyam mellett lakjon, melyet évenként négy hónapon át jég borít, egy olyan országban, melyben fülsértő nyelvet beszélnek. Az igazi császár a pápa, hiszen ő uralkodik a birodalom fővárosában. Ilyenformán adjátok meg a császárnak azt jelent: adjátok meg a pápának, aki Isten helytartója. Adjátok meg Istennek megint csak azt jelenti, hogy adjátok meg a pápának, minthogy ő Isten helytartója. Ő az egyedüli ura a szívek és az erszények összességének. És ha a másik császár a nagy folyam partján egyetlen szót merészelne ejteni, mi fellázítanánk ellene a nagy folyam partjainak lakóit, kik túlnyomórészt ész nélkül szűkölködő nagy testek, felfegyvereznénk ellene a többi királyt, és az örökségén megosztoznánk.
Most már ítélhetsz Rúm szelleme felől, isteni Sasztaszid. A pápa ugyanaz nagyban, ami a dalai láma kicsinyben, nem halhatatlan, mint a láma, életében azonban mindenható, s ez sokkal többet ér. És ha olykor ellenállnak is neki, leteszik, megpofozzák, vagy éppen a szeretője karjai között ölik meg, ahogy néhányszor már megesett, ezek a kellemetlenségek soha nem érintik isteni jellegét.* Száz korbácsütést mérhetnek rá, de amit mond, azt mindig el kell hinni. A pápa meghal; a pápaság halhatatlan. Egy ízben három vagy négy isteni helytartó vetélkedett ezért a helyért. Ekkor az istenség megoszlott közöttük, mindegyiknek része volt belőle, s a maga részében mindegyikük csalhatatlan volt.
Megkérdeztem monsignorétól, melyen művészettel érte el, hogy udvara uralkodjon az összes többi udvar fölött.
- Az okos embereknek - válaszolta - nem sok művészetre van szükségük, hogy az ostobákat vezessék.
Tudni szerettem volna, vajon soha nem lázadtak föl az isteni helytartó határozatai ellen. Megvallotta, hogy akadtak oly vakmerő emberek, akik kinyitották a szemüket, de azon nyomban meg is vakították őket, vagy kivégezték e nyomorultakat, s ezeknek a lázadásoknak máig nem volt más hasznuk, mint hogy még jobban megerősítették az igazság trónjának csalhatatlanságát.
Végtére kinevezték az új isteni helytartót. A harangok konganak, verik a dobokat, fújják a trombitákat, elsütik az ágyúkat, minderre a hangok ezrei válaszolnak. Tájékoztatni foglak mindenről, amit láttam.

* VIII. Jánost egy féltékeny férj kalapácsütésekkel gyilkolta meg. X. Jánost, Theodóra szeretőjét az ágyában fojtották meg. VIII. Istvánt bezárták a manapság Angyalvár-nak nevezett kastélyba. IX. Istvánt a rómaiak karddal sebesítették meg az arcán. XII. Jánost I. Ottó császár taszította le trónjáról, s egyik ágyasánál gyilkolták meg. V. Benedeket I. Ottó száműzte. VII. Benedeket X. János fattyúja megfojtotta. IX. Benedek a harmadik volt, aki megvásárolta a pápaságot, majd tovább adta stb., stb., stb. Valamennyien csalhatatlanok voltak. (Voltaire jegyzete)

Amabed tizenhatodik levele

A krokodil havának 25. napján, a Mars bolygó havának 13. napján, mint itt számítják, választották meg a vörösbe öltözött ihletett férfiak ama csalhatatlan férfiút, aki ítéletet mond fölöttem, továbbá Szemem Gyönyörűsége fölött mint apostata fölött.
E földi istent Leónak nevezik, s e néven tizedik. Nagyon szép férfi, harmincnégy és harminckilenc és között, igen szeretetreméltó, a nők majd megvesznek érte. Förtelmes betegségben szenvedett, melyet mégy Csak Európában ismernek, a portugálok azonban már Hindusztánt is kezdik részesíteni benne. Azt hitték, hogy belehal, s épp emiatt választották meg, hogy ez a felséges hivatal mielőbb megüresedjék, ő azonban meggyógyult, és fütyül a választóira.
Koronázása mindent felülmúlón nagyszerű volt, ötmillió rúpiát költött, hogy eleget egyen istene - ki oly szegény volt - szükségleteinek! Nem írhattam neked az ünnepségek zajában, az ünnepségek oly gyorsan követték egymást, annyi élvezetbe kellett beleízlelni, hogy semmi szabad időm nem maradt.
Leó, az isteni helytartó oly szórakozásokkal kedveskedett, melyekről fogalmad sem lehet. Mindenekelőtt a vígjátéknak nevezettet kell megemlítenem; jobban tetszett, mit az összes többi együttvéve. Az emberi élet ábrázolása ez, élőkép: a szereplők beszélnek és cselekednek, elmondják törekvéseiket, kifejtik szenvedélyeiket, és megrázzák a néző lelkét.
Tegnapelőtt a Mandragóra című vígjátékot néztem végig a pápánál. A darab főszereplője egy leleményes fiatalember, aki a szomszédja feleségével óhajt együtt hálni. Pénzzel rávesz egy szerzetest, egy amolyan Fa tuttót vagy Fa moltót, hogy csábítsa el az asszonyt, s a férjet nevetségesen tőrbe csalja. A darabban elejétől végig gúnyolódnak az európai valláson, melynek központja Rúm, s a pápai szék a trónja. Drága, ájtatos Sasztaszidom, te az efféle élvezeteket nyilván illetleneknek minősítenéd. Szemem Gyönyörűsége megbotránkozott, ám a vígjáték oly elragadó, hogy végül az élvezet elnyomta a botrányt.
Lakomák, bálok, szép vallási szertartások, kötéltáncok követték egymást megszakítás nélkül. A bálok különösen kellemesek. Minden meghívott idegen öltözetet vesz föl, s arcát papírálarc mögé rejti. Az álöltözet leple alatt mindenki olyasmiket mond, hogy csak úgy harsog a kacagás. Az étkezések idején kellemes muzsika szól, egyszóval, mintha varázslatban élnénk.
Elmondták nekem, az egyik isteni helytartó, Sándor, e néven a hatodik, Leó elődje, egyik fattyúleányának az esküvőjén sokkal különlegesebb ünnepséget adott. Kívánságára ötven leány táncolt teljesen meztelenül. A brahmanok soha ilyenszerű táncot nem rendeztek, amiből láthatod, hogy ahány ország, annyi szokás. Tisztelettel csókollak és búcsúzom tőled, mert táncolni akarok az én szépséges Adatémmal. Birmah öntsön el áldásaival.

Amabed tizenhetedik levele

Ami igaz, igaz, én nagy brahmanom, az isteni helytartók nem voltak mind annyira kellemesek, mint a mostani. Élvezet uralma alatt élni. A megboldogult, a Gyula nevezetű, másfajta jellem volt: öreg kötekedő katona, aki belebolondult a háborúba, úgy megszerette, mindig lóháton járt, fején sisak, áldást és kardcsapásokat osztogatott, valamennyi szomszédját megtámadta, a lelküket elátkozta, testüket meggyilkolta, ha csak tehette, s egy dühroham végzett vele. Ördögi egy isteni helytartó volt! Hiszed-e, hogy azt hitte, egyetlen papírdarabkával megfoszthatja a királyokat birodalmuktól? Ilyen módon akarta trónjáról letaszítani egy Franciaországnak nevezett meglehetősen szép birodalom királyát. A szóban forgó király nagyon jó ember volt. Itt ostobaszámba veszik, mivel nem volt boldog. Ez a boldogtalan uralkodó arra kényszerült, hogy egy napon összehívja az ország legbölcsebb férfiait, s megkérdezze tőlük, jogában áll-e védekezni az isteni helytartó ellen, aki egy papirossal megfosztotta trónjától.* Valóban a nagy jóság jele, ha valaki ilyen kérdést tesz föl. Ki is fejtettem megütközésemet az ibolyaszínű Monsignorénak, aki barátságába fogadott.
- Hát lehetséges - kérdeztem -, hogy az európaiak ennyire ostobák?
- Nagyon félek - válaszolta -, hogy az isteni helytartók annyira visszaélnek az emberek jóhiszeműségével, hogy végül ésszel ajándékozzák meg őket.
Az európai vallásban tehát forradalomnak kell kitörnie. Legjobban bizonyára azon lepődsz meg, tudós és mélységes elméjű Sasztaszid, hogy a Gyulát megelőző isteni helytartó, Sándor uralkodása alatt nem volt forradalom. Valamennyi szomszéd nagyurat büntetlenül meggyilkoltatta, felköttette, vízbe fullasztatta, megmérgeztette. Öt fattyúfia közül az egyik hajtotta végre ezeket az egész Olaszország szeme láttára végbevitt tömeges bűnöket. Miként tarthatott ki a nép egy ilyen szörnyeteg vallása mellett? Ő volt egyébként az, aki a lányokat minden fölösleges dísz nélkül táncoltatta. Botrányainak megvetést kellett volna kelteniök, durvaságai következményeiként éles tőrök ezreinek kellett volna rászegeződniök, s ő mégis tiszteletben és békében élet udvarában. Véleményem szerint ennek az az oka, hogy a papok minden bűnén nyertek, a nép pedig nem veszített semmit. Ha a népet túl sokat zaklatják, széttöri láncait. Az óriást a faltörő kos száz csapása nem rendítette meg, de egyetlen kavics le fogja dönteni. Így beszélnek a furfangos elmék, akik büszkék arra, hogy előre látnak.
Végre az ünnepségek befejeződtek, épp ideje volt, mert semmi sem oly fárasztó, mint a különleges, ami mindennapivá lett. Csupán az újjászülető szükségletek adhatják meg minden napnak a maga gyönyörűségét. Kérlek, foglalj be szent imáidba.

*II. Gyula pápa 1510-ben kiátkozta XII. Lajos francia királyt. Egyházi átokkal sújtotta a francia királyságot, s annak adta, aki elsőül birtokába akarja venni. A kiátkozást és az egyházi átkot 1512-ben megújította. Manapság elképzelni is alig bírjuk ezt a végtelenül nevetséges arcátlanságot. De VII. Gergely óta jóformán egyetlen római püspök sem volt, aki ne akart volna trónra emelni, vagy a trónjától megfosztani uralkodókat, ha erre kedve támadt. Valamennyi uralkodó megérdemelte ezt a gyalázatos elbánást, hiszen oly hülyék voltak, hogy ők maguk erősítették meg alattvalóikban a pápa csalhatatlanságának hitét, továbbá azt, hogy hatalma van mindegyik Egyház fölött. A nehezen szétzúzható bilincseket saját kezűleg rakták fel magukra. A kormányzat mindenütt a babona alkotta zűrzavar volt. Az értelem csak nagyon későn hatolt be a nyugati népek körébe, meggyógyított néhány sebet, amelyet a babona, az emberi nem ellensége ejtett az embereken, a mély hegek azonban még nem tűntek el. (Voltaire jegyzete)

Amabed tizennyolcadik levele

A csalhatatlan külön kihallgatáson óhajtott találkozni Szemem Gyönyörűségével meg velem. Monsignorénk a palotájába kísért. Háromszor letérdeltetett bennünket. Az isteni helytartó megcsókoltatta velünk a jobb lábát, s közben az oldalát fogta nevettében. Megtudakolta tőlünk, hogy Fa tutto atya megkeresztelt-e, s hogy csakugyan keresztények vagyunk-e. Hitvesem azt válaszolta, hogy Fa tutto atya szemtelenkedett, mire a pápa még hangosabban kacagott. Jobbról-balról megcsókolta feleségemet, s megcsókolt engem is.
Ezek után leültetett lábcsókoló zsámolya mellé, Megkérdezte, hogy Benáreszben miként szeretkeznek, a lányokat általában hány éves korukban adják férjhez, és hogy a nagy Brahmának van-e háreme. Hitvesem elpirult, a választ én adtam meg, tisztelettudó szerénységgel. Ezek után utunkra bocsátott, legyünk jó keresztények, figyelmeztetett, megölelt, és jósága jeléül könnyedén megpaskolta a fenekünket. Kimenet összetalálkoztunk Fa tutto atyával és Fa molto atyával, akik megcsókolták ruhánk szegélyét. A léleknek mindig az első pillanat parancsol, s mi - hitvesem meg én - az első pillanatban iszonyattal hőköltünk hátra. Az ibolyaszínű azonban ekként szólt hozzánk:
- Az önök nevelése még nem tökéletes, el ne mulasszák kedveskedések százaival árasztani el a derék tisztelendőket, a mi országunkban legfontosabb kötelesség, hogy legádázabb ellenségeinket megöleljük, addig is , amíg jelentkezik az alkalom, hogy megmérgezzük őket, legyenek hozzájuk olyan barátságosak amennyire csak tudnak.
Én tehát megöleltem őket, Szemem Gyönyörűsége azonban beérte szerfölött száraz üdvözléssel. Fa tutto ezenközben egészen a földig hajolt, s a szeme sarkából lesett rá. Mindez mintha varázslat lenne. Napjaink meglepetések között múlnak. Az igazat megvallva, nem hinném, hogy Madurában kellemesebb volna, mint Rúmban.

Amabed tizenkilencedik levele

Szó sincs róla, hogy Fa tutto atyát elítélték volna. Tegnap a fiatal Dérának kedve támadt rá, s kíváncsiságból betért egy kisebb templomba. A nép térden, egy idevalósi brahman fényűző ruhában az asztalra hajolt, s a fenekét fordította a nép felé. Azt mondták, hogy éppen Istent csinált. Mihelyt megcsinálta Istent, szembe fordult a néppel. Déra felsikoltott, és így szült: "Ez a gazfickó erőszakolt meg!" Végletes fájdalmában és megdöbbenésében szerencsére hindu nyelven mondta e szavakat. Azt állítják, hogy ha a nép megértette volna kiáltását, a csőcselék megrohanta volna, mint egy boszorkányt. Fa tutto olaszul válaszolt neki: "Szűz Mária kegyelme legyen veled, beszélj halkabban, leányom!" Déra magánkívül tért vissza, s beszélte el a történteket. Barátaink azt tanácsolták, hogy eszünkbe ne jusson panaszt tenni. Figyelmeztettek, hogy Fa tutto atya szent, s hogy a szentekről soha nem szabad rosszat mondani. Mit tegyünk? Ami történt, megtörtént. Türelemmel fogadunk minden élvezetet, amit ebben az országban megízleltetnek velünk. Mindennap valami olyasmiről szerzünk tudomást, amiről sejtelmünk sem volt. Utazás közben nagyon sokat tanul az ember.
Leó udvarába nagy költő érkezett, Ariosto mesternek nevezik, a szerzeteseket nem szereti, íme, miként beszél róluk:

Non sa quel che sia amor, non sa che vaglia
La caritade; e quindi avvien che i frati
Sono si ingorda e si crudel canaglia.

Ami hindu nyelven ezt jelenti:

Modermen sebar eso
La te ben sofa meso.

Érezheted az ősi hindu nyelv örökké tartó felsőbbrendűségét az új európai nyelvjárásokkal szemben; mi négy szóban fejezzük ki azt, amit ők tíz szóval is alig bírnak megértetni. Világosan felfogtam, hogy ez az Ariosto csürhének nevezi a barátokat, nem értem viszont, miért állítja, hogy a szerelmet nem ismerik. Sajna, efelől mi alaposan tájékozottak vagyunk. Talán azt akarja mondani, hogy csupán élveznek, de nem szeretnek.

Amabed huszadik levele

Drága nagy brahmanom, már több napja nem írtam neked. Az oka az a nagy szívélyesség, amivel megtisztelnek. Monsignorénk pompás lakomán látott minket vendégül, két fiatalemberrel egyetemben, akik a lábujjuktól a fejük tetejéig pirosba öltöztek. Méltóságuk szerint kardinálisok, ami éppolyan, mintha ajtósarkot mondanánk; egyik Sacripante bíboros, a másik Faquinetti bíboros. Az isteni helytartó után ők az első emberek a földön, minek következtében a helytartó helytartói-nak címezik őket. Kiváltságuk, ami minden bizonnyal az isteni jogból ered, az, hogy egyenrangúak a királyokkal, de fölötte állanak a királyi hercegeknek, főleg azonban az, hogy roppant gazdagok lehetnek. Mindezt kétségtelenül megérdemlik, hiszen nagyon nagy hasznára vannak a földnek.
A két tiszteletreméltó úr ebéd közben meghívott bennünket néhány napra vidéki házukba; mert itt versengenek értünk. Miután az elsőség kérdéséről az elképzelhető legbarátságosabb módon összekaptak, Faquinetti megszerezte a szépséges Adatét, én viszont Sacripante osztályrésze lettem, azzal a feltétellel, hogy másnap csere lesz, s a harmadik napon mind a négyen találkozunk. Déra épp úton volt. Nem tudom, miként számoljak be a velünk történtekről, de mindenesetre megkísérlem.

Amabed levelinek, kéziratának itt a végére jutottunk. A levelek folytatását Madura és Benáresz valamennyi könyvtárában keresték. Kétségtelen, hogy folytatás nincs.
Ilyenformán, ha valamikor valami nyomorult hamisító kinyomtatja a két ifjú hindu kalandjainak folytatását mint Amabed és Szemem Gyönyörűsége újabb leveleit és a nagy brahman, Sasztaszid válaszait, az olvasó bizonyos lehet felőle, hogy rászedték, s csak unatkozni fog, mint ahogy az hasonló esetekben százszor is megtörtént.