1.

Akár egy álom
Az Őszibarack-forrás gazdája

Egy éjen át dulakszik két ádáz felhő,
vad mámor nem látja ha a hajnal eljő.
Majd harmatban fürdik Peónia szirma,
lába mint olvadt vaj, nehezen mozdítja.
Emésztő szerelem, hatalmas szerelem,
ahogy az álombéli Huahszüben terem.

2.

Éjszakai csónakázás
Csáb-itész

Mintha virág szunnyadna fűz ágán szerelmesen.
Ha megérinti puha kebleit,
aranylótusz-lábacskája levegőbe reppen.
“Felhőkontyom félrecsúszik!” – rebegné a szépség,
mégis inkább ilyen parancsot ád:
"Abba ne hagyd, hadd vigadjon kedvére a vendég!"

3.

Csodálni a tengerárat
Bordélyok vendége

A gyönyör rögvest véget ér,
illatos kéj nyugvot remél.
Új játékot kezd a kacér, na de milyet:
hátat fordít, lejjebb csúszik,
serénykedve iheg-piheg.
Elönti a gyönyör közép táján,
s ámul-bámul a Vu-hegy lankáján.
hadd ússzék csak, mártózzék meg.
mint a hullámok közt dagadó vitorla.
Lám, lám pillája hogy remeg,
már nem parancsol testének...
de ez egy újabb történet.

4.

Akadémikus módon
A délvidéki tudós

Illatos a fekhely, gyümölccsel rakott a szekér,
e fennkölt, tökéletes ifjú mely család sarja?
Azért hogy egy rózsa titkos bájait fürkéssze,
kedvesét virágokért a hátsókertbe csalta.
Irul-pirul a kicsike, húzza-vonja magát,
gyönyört így még nem keresett, nem próbált még ilyet,
majd hátra súgja csöndesen: "Gyorsabban egy kicsit,
aztán lakat a szádon, ki ne fecsegd senkinek!"

5.

Buddhista muzsika szent hangot ád
Tavaszt fürkésző vándor

Virág ékíti a lugast,
díszudvarban öröm fakad.
Előadják mind a kilenc szimfóniát,
lány játsza a fuvoladalt,
virágcsengőn legény ujja.
Elő a főnix-sípot s a sárkány-flótát,
finoman épp csak hogy fújja,
a másik pedzi gyöngéden.
Gyönyörnek, kéjnek nincsen határa,
emésztő mámor időtlen.
A fáradt felhő végül esőterhét ontja,
ám e mohó pár éhét-szomját hogyan oltsa?
A buja héjalány ha megfordulna végre,
még többet is tehetne szerelme kedvére.

6.

Ágon topogó szarka
A miriád virágos völgy gazdája

Peónia a magasban már harmatra éhes,
a legény a kurta lábán küszködve ágaskodik,
szék nélkül felérni alig képes,
kapaszkodik, küzd, mint hivatalnok a ranglétrán,
úgy fest, mint dobján kopogó vénséges szerzetes.
Könnyed, bohó élvezet határtalan mámora,
mint mikor a kötélhintát magasba lendítik,
s a kertben repül, száll ide-oda.
A vad gyönyört legvégin gátjai sem tarthatják,
hisz’ szétszaladnak a majmok mikor kidől a fa.

7.

Bronzemberke emel harmattálat
Szoknyabolond elöljáró

Messze még a hajnal,
langy szellő lebben át,
de jó összebújni,
ledobni a ruhát.
Kitárul a gyönyör halma,
lótuszlábacskáit tartja.
Vesszejével metszi át a peónia árnyát,
a peónia issza csermelye cseppjeit,
átitatva virágágyát.
A férfi mintha hegyre szekeret tolna;
a nő mint agg fa terpeszkedő gyökere.
Szemük egymást falja,
pilláik közt vágytűz lobog,
csípejük is együtt mozog.
Brokátfüggöny himbálódzik, míg nem félrecsúszik,
kedvüket így lelik.
Minél később érjen véget,
de több gyönyörre nem telik.

8.

Tavasz a Főnix-toronyban
Nemtörődöm mestere

Tavaszi langyban száz virág nyílik,
halak játéka patak vizét kavarja.
E párocska szenvedélye mily mély!
Főnix-hímes cipő pár száll a magasba,
lába eget-fúró jádeoszlop,
közöttük ível át egy jádegerenda,
majd utat lel a Titkos Üregbe.
A legény mint egy árboc ha széllel dacol,
a lány szirtre szálló madár.
Buddhista kereplője szól,
a taoista csengőjét rázza éjjel.
Verejtékükben úszik a vörös paplan,
kacsóit hanyagul tárja széjjel.
S ha ily üdén illatozik,
ki ne gondolna rá kéjjel?

9.

Fűz a szélben
Könyves tündér

A zöldellő fűz mély árnya
oltalmazva rávetül e hamvas bőrre.
Mámorító érzések, tombol a tavasz-vágy.
Lábait emeli föl s le,
míg az támogatja vesszejét.
A fűz ágai rázkódnak, reng, remeg törzse.
Lihegő, becéző szavak,
félve lopózik fülbe a gyönyör hangja,
együtt szól, összecseng sárgarigó-trillával.
Leng, rezeg a fűzfa-barka.
Pompás látvány, minő élvezet!
Még, még! Örömük bárcsak örökké tartana!

12.

Egymásba fonódó karikák
A részeges Hold gazdája

Túl buzgó e heves legény,
ledönti a lányt s mellételepszik.
Vulkán mélyén tűz gerjedez,
tapogathatja jáde-kebleit.
Aranylótusz-lábacskáit két kézzel fölhúzza,
és vesszejével ferdén tör utat.
Arcát arcának nyomja, vörös ajkát csókolja.
Kalimpálnak szép combjai,
mint egymásba csiszolt jádekövek.
Mindenütt egymáshoz érnek,
szétválasztani ki bírná őket?

17.

Zöld kantárral hajtani
Földöntúli elöljáró

Jaj, te magányos leány – kong a hálóterem,
kedvére tesz egy legény:
lovagolni tanítja virágos földeken,
és míg lebeg könnyedén,
vörös gyöngyből nedvet facsar, csöppje alászáll,
gyönyörtől részegültek.
De csitt! – A bokorban tán gyönge eső szitál
behintve a gyöp-füvet.