Terebess
Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess
Online nyitólapjára
dr.
Eisler Olga, dr. Lajtai László
A VIPASSANA ÉS A PSZICHOTHERÁPIA
Forrás:
http://www.behsci.sote.hu/laj_vipas.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
"Én csak egy
dolgot tanítok, a szenvedés végét "
Bevezető
A vipasszána a buddhizmus meditációs módszere, a pszichoterápia keleti tradíció által kifejlesztett egyik elődje, egy meditációs módszer, amely gyakorlóit személyes fejlődésükben és a szenvedésüktől való megszabadulásukban segíti. Lényege a testi és gondolati történések reakció nélküli elmélyült megfigyelése - úgy ahogyan vannak: vipasszána páli nyelven azt jelenti "úgy ahogyan van" .
Az eredeti Buddhai tanítás - mely páli nyelven maradt fenn, és melyet leghívebben az ortodox Theravada irányzat őrzött meg - ateista. Nem foglalkozik semmilyen Istennel, kizárólag a Tannal és annak gyakorlatával: az erkölcsiséggel és a speciális technikákkal végzett koncentratív önmegfigyeléssel. A tanítás különlegessége hogy nem dogmákon alapul: tételeit a gyakorló a gyakorlás során direkt módon, saját magán tapasztalja meg. Az élmények egyre elvontabbak lesznek, azok mással, mint aki már átélte őket meg nem oszthatók, ezért a gyakorlás során a már magas fokra eljutott tanító személyes segítsége nélkülözhetetlen. A gyakorlás egyik célja a megvilágosodás. A megvilágosodás révén felismerjük hibás feltételezéseinket, illúzióinkat, és ezzel szenvedéseinktől megszabadulva derűre és bölcsességre teszünk szert. Megértjük hogy a vágyaink, szükségleteink kielégítése reménytelen, mert mindig újabbak keletkeznek. És legfőképpen megértjük azt, hogy a személyiség is csak egy illúzió, nem létezik: csak "összességek" vagyunk, formák, érzések, percepciók, impulzusok és tudatformák szüntelenül változó együttállásai, melyek így szintén csak időlegesek. A cél nem erősíteni a személyiséget, hanem éppen ellenkezőleg, megszüntetni. (Ray, 1986) Az ego "halála" itt nem az önpusztítást, hanem az egocentrizmus teljes megszüntetését jelenti, a testi vágyak és a hatalomvágy megszüntetésével együtt, amelyek így a továbbiakban megszűnnek a viselkedés irányító ereje lenni. (Goleman, 1998)
A nyugati pszichoterápia szerint az érett személyiség érdekeit érvényesítve sikeresen alkalmazkodik, mert reális képe van a világról, és így reális célkitűzések esetén képes kontrollálni sorsát. A buddhista álláspont ezzel szemben az, hogy a személyiség csak egy egocentrikus illúzió, az eredmények csak látszólagosak és átmenetiek, ezért nem érdemes vágyakozni és ragaszkodni semmi után és semmihez, mert az csak szenvedést okoz - az erkölcsös és bölcs életet kell gyakorolni, így jön létre az igazi boldogság. A buddhista és a pszichoterápiás emberkép és világnézet tehát különbözőnek tűnhet, ráadásul mindkettő meglehetősen heterogén és távolról sem konzisztens gondolkodási rendszerek keveréke. A célkitűzések különbözősége ellenére azonban fogalmi rendszereikben hasonlóságok is szép számmal vannak, melyek talán egymással megfeleltethetők. E fogalomrendszerekkel például egymást kölcsönösen le tudják írni. A gyakorlat szintjén pedig elég sok közös vonást találunk, s ennek ismerete mindenképpen segítheti a pszichoterapeuták tevékenységi tárházának fejlesztését.
A buddhizmus újra divatba jött Nyugaton. De amíg a hatvanas években főleg a Zen, a japán irányzat volt népszerű, addig mostanában a tibeti Mahajana iránt érdeklődnek legtöbben, valószínűleg a Dalai Láma egyre növekvő népszerűsége miatt. Eléggé elterjedtek egyéb irányzatai is, például az elsősorban misztikus gyakorlatokkal űzött tantrikus ág. A buddhizmus a nyugati kultúrában - eredeti közegéből kiragadva - szubkultúrává alakult, és az identitászavar egyfajta laikus pszichoterápiájává vált.
Az alábbiakban a kultúrtörténeti háttér megvilágítása és a buddhista világkép tömör összefoglalása után, leírjuk mit is jelent a vipasszána konkrétan, hogyan zajlik le egy alapfokú Goenka kurzus (ezt saját élményekkel is szemléltetjük) és közben mindezt a pszichoterapeuta szemszögéből próbáljuk meg értelmezni. Végül eljutunk néhány összefoglaló megállapításhoz, hogy segíteni tudjunk azoknak, akik ezen új ismereteket alkalmazni szeretnék.
Kultúrtörténeti
háttér
Gautama Szakja ( a Buddha ) története
A Buddha eredeti neve Sziddhártha herceg volt, és az időszámítás előtt 558-ban egy kis hercegség - Kapilavasztu - uralkodójának fiaként született a mai nepáli-indiai határon. Anyja nem sokkal a szülés után meghalt, nevelőanyja nevelte föl. A herceg rangjának megfelelő életet élt, meg is nősült. Fia születése után azonban elhagyta az otthonát, és családi/törzsi nevét - Gautama Szakja - használva aszkétának, jóginak állt. A hinduizmus a megvilágosodást, a dolgok végső természetének megértését ebben az időben csak az aszkézis útján tartotta megvalósíthatónak. (Később a Bhagavad Gita születésének idején már elfogadták a másokért végzett önzetlen munka utján történő megvilágosodást is.) Gautama hat évig eredménytelenül űzte legszélsőségesebb aszkézist, ezért felhagyott vele. A mai Bodhgaya környékén telepedett le (kis falu Észak-India Bihar tartományában). Egy pippal fa (Ficus religiosa) alatt meditálva érte el a megvilágosodást, és ekkor lett a Buddha, a Megvilágosodott. Ettől kezdve haláláig - több mint negyven évig - vándorolt és tanított. A hagyomány szerint amikor tizenhárom évvel elindulása után saját városa közelében tanított - az elhagyott felesége fiukat küldte el hozzá azzal, hogy adja ki neki az örökségét. A fiú kérését hallva a Megvilágosodott csak annyit mondott: Vegyétek föl a Rendbe...Később nem csak a fia, egész családja követője lett, nevelőanyja ismételt kérésére pedig - meglehetősen kelletlenül - apácarend kialakításához is hozzájárult.
A Tan
A buddhizmus a hinduizmusból nőtt ki, ahogyan a kereszténység nőtt ki a zsidó vallásból. A Buddha saját szavaival "csak egy dolgot tanított, a szenvedés végét", de sikerült összeillesztenie a hinduizmus ősi aszkétikus gyakorlatait saját tanának elméletével. Ez volt az egyik forradalmian új módszer: megértés a gyakorláson keresztül. A Buddhai tan tételei tehát nem puszta dogmák, hanem az aszketikus technikák és meditációk következetes művelése folyamán direkt módon megtapasztalhatóak. A tanítás megértése, az ennek nyomán létrejövő bölcsesség és végül a megvilágosodás - vagyis amikor feltárul a dolgok végső természete - speciális gyakorlással és egy mester személyes segítségével jöhet kizárólagosan létre, könyvből, elbeszélésekből meg nem tanulható. A Buddha másik forradalmian új alkotása a Sangha, a szerzetesek szigorúan szabályozott fegyelmezett rendje volt, amelyhez később az apácarend is csatlakozott. Így a buddhizmus Három Drágaköve a tanító (Buddha), a tanítás (Dhamma) és a Rend (Shangha).
A tan (dhamma) - dióhéjban:
A Buddha életében (és még halála után is évszázadokig) a tanítások a tanítványi láncokon keresztül, szóban hagyományozódva maradtak fenn. A megjegyzést megkönnyítendő a tanítás számozott metaforákat használ, mint például a Három Drágakő.
A Tan alapja a Négy Nemes Igazság és a Nyolcas Út.
A négy igazság a következő:
1. Az élet szenvedés
2. a szenvedés
oka vágy
3. a szenvedés
megszüntethető
4. a megszüntetés
módja Nyolcas Út
1. helyes szándék
2. helyes
gondolkodás
3. helyes
cselekedet
4. helyes
beszéd
5. helyes
megélhetés
6. helyes
erőfeszítés
7. helyes
figyelem
8. helyes
koncentráció
Az hogy "az élet szenvedés" a lehető legszélesebb értelemben értendő: a születés, öregség, betegség, gyász, feltételek, mindenféle elégedetlenség, vágyott dolog el nem érése, nem kívánt események bekövetkezte, de akár az öröm is, hiszen arra vágyunk, hogy örökké tartson - holott tisztában vagyunk mulandó voltával.
Mivel a szenvedés univerzális, ezért a gyógymódnak is annak kell lennie - minden vágy teljes megszüntetését kell célul kitűzni. A vágyak megszűnésével szűnik meg a szenvedés - ez a Nirvána, vagyis a Nirvána nem egy hely, hanem egy meghatározott sajátságokkal járó stabil mentális állapot.
A Nyolcas Utat illetően a helyes szándék a buddhai út felé való törekvést jelenti, a helyes gondolkodás annak felfogását hogy a lét természete az átmenetiség, a nem kielégítőség (dukkhá), és hogy nincs állandó lélek vagy személyiség. A következő három fokozat a moralitást jelenti (szílá): a helyes beszéd nem csak a hazugság hiányát, de a durva beszédtől és az értelmetlen fecsegéstől való tartózkodást is jelenti. A helyes cselekedet tartózkodás mindattól, ami másoknak ártalmára van, míg a helyes megélhetés azt, hogy nem húzunk semmilyen módon hasznot mások szenvedéseiből. Az utolsó három elem a meditációra vonatkozik: a rendszeres gyakorlással törekedni kell az elme megtisztítására és megerősítésére, kigyomlálva minden ostoba minőséget ami esetleg létezik benne, és megszerezni, megőrizni, gyakorolni a pozitív minőségeket. A helyes figyelem mindig a jelen pillanatban való élést jelenti, vagyis a figyelem rögzülését a jelenben, úgy ahogyan van, csak figyelni és nem a múlton rágódni vagy a jövőn töprengeni. A múlt elmúlt, a jövő lehet be sem következik, csak a jelen létezik. Végül a helyes koncentráció jelenti magát a meditatív állapotot amiben a fejlődés bekövetkezik
A Buddha a haszontalan beszélgetéseket is kerülendőnek tartotta, ezek témáját többször fel is sorolta: "Fecsegés királyokról és tolvajokról, miniszterekről, hadseregekről, éhínségről és háborúról, evésről, ivásról, öltözködésről és lakásról, virágfüzérekről, illatszerekről, rokonokról, kocsikról, városokról és országokról, nőkről és borról, az utca és a kút pletykái, mendemondák ősökről és a mindenféle semmiségekről, mesék a világ keletkezéséről, beszélgetés olyasmiről hogy így vagy úgy vannak-e a dolgok, és más hasonló témák." (Thera, 1998)
A Buddha azt is meghatározta, milyen fajta tudás irreleváns a megvilágosodás szempontjából: például a spekulációk arról, mi történik Buddhával a fizikai halála után, hogy az univerzum véges vagy végtelen, hogy a test és a lélek ugyanaz vagy különböző, hogy milyen korábbi és jövőbeli életei voltak ill. lesznek valakinek, és mi az Én természete. Az ilyen spekulációkat a megvilágosodás előtti állapot és a mindennapi személyek tulajdonságának tekintette. (Majjhima Nikaya, 2.Sabbasavasutta)
Bár nem tartozik szorosan ide, a teljesség kedvéért mégis megemlítjük: A lét szenvedésként való megragadása nem a Buddha találmánya. Az ind filozófiának mind a védikus ága, mind pedig a Számkhja Jóga így vélekedett. Az egyik nagy különbség a szenvedés oka: azt az ind filozófia a tudatlanságban találja meg. A rendkívül bonyolult és szerteágazó tan szerint a szenvedés oka az, hogy az Én, az értelem látszólag elveszíti a kapcsolatát a Lényeggel, és a létezés káprázatát tekinti valóságnak. A megszabadulás a szenvedéstől egyszerűen ráébredés erre a lényegre, annak felismerése hogy az Én örökké szabad, és semmi ami velünk történik valójában nem tartozik hozzánk. Amíg a tudatlanság (avidjá) fennáll addig a korábbi tapasztalatok és a következtükben létrejövő helytelen cselekvések (karma) fenntartják a szenvedést. A jóga kifejezés minden (újraszületéstől való) megszabadulást célzó aszkézis technika és meditációs módszer közös neve. Legfontosabb definíciói Patandzsáli Jóga verseiben - szutráiban - találhatóak meg. “Jóga csittá vritti nirodáh”. azaz a jóga lecsendesíti az elmét, és elvezet az ékágrátá, az egyközpontúság állapotához, a tökéletes koncentrációhoz és innen idővel a megszabaduláshoz - de csak gyakorlattal a tapasztalati úton. Úgy tűnik a Buddha megjelenése után századokkal került leírásra mind a Védák, mind a Számkhja és a Jóga, így nem lehet kizárni hogy a Buddha tanai is hatással voltak az ind filozófiára. Mégis valószínűbb, hogy csak a leírással késtek ilyen sokat, maguk az elvek és magyarázatok már jóval a Buddha kora előtt keletkeztek, csak a keleti hagyománynak megfelelően a tanítványi láncokban szóban hagyományozódtak át.
Milyen a megvilágosodott ember?
Rendkívül fontos, hogy a Buddhai tanítás a moralitás, az erkölcsi tisztaság kifejlesztésével kezdődik. Ez minden gyakorlás és tudás alapja. A világi életet élő hívekre csak öt szabály vonatkozik, tartózkodni kell az öléstől, a lopástól ("annak elvételétől ami nincs adva") a hazugságtól, a törvénytelen szexuális kapcsolatoktól és a részegítő anyagoktól. A kezdő szerzetesekre tíz, a szerzetesekre pedig 227 tiltás és szabály vonatkozik. Mindennek az az értelme, hogy csak az erkölcsi tisztaság képes biztosítani azt a feszültségmentes, nyugodt tudati állapotot ami a meditatív elmélyülés feltétele.
A megvilágosodottságot és megszabadulást gyakran alternatív módon használják. A megszabadulásnak legalább kettős értelmezése van: megszabadulás a szenvedéstől, illetve megszabadulás az újjászületések folytonos kényszerétől. A megvilágosodás a folyamat belátás aspektusával függ inkább össze: a gyakorló megérti szenvedéseinek okát, és azt, hogyan vannak a dolgok valójában. A belátás általában nem egy élményen keresztül jön létre, hanem újabb és újabb élményeken keresztül mélyül el, válik teljessé. Az alsóbb fokozatokban már elveszítik mozgósító erejüket illetve megszűnnek az érzéki vágyak, rosszakarat, ragaszkodás, szenvedély, gyűlölet, sóvárgás, stb. Helyettük a barátságosság, együttérzés, kedvesség és egykedvűség válik jellemzővé. (Manné-Lewis, 1986) Ebből az egykedvűséget elég nehéz definiálni, a lényeg a képesség arra, hogy valaki úgy nézze a dolgokat ahogy vannak, érzelmi bevonódás és részrehajlás nélkül.
A buddhizmus Dél-Ázsiában
Szervezett monasztikus rend a buddhizmus előtti hinduizmusban ismeretlen volt, jórészt ennek tulajdonítható hogy az i.e. 500-as évektől kezdve az új mozgalom egész Indiában elterjedt, és jócskán visszaszorította a hinduizmust. Az ellenszert csak az időszámítás szerinti 800-as években sikerült létrehozni Sankhara-nak, a nagy hindu filozófusnak. Munkássága révén a hinduizmus is létrehozta a maga monasztikus szervezetét, az Akhara mozgalmat, ami azután - egyéb körülményekkel együtt - kiszorította a buddhizmust Indiából. Az ortodox (Theravada vagy Hinajana) buddhizmus csak a mai Sri Lanka (Ceylon), Myanmar (Burma) és Thaiföld (Sziám) területén maradt fenn, míg Tibetben az ősi samanisztikus bön vallással keveredve a Mahajana, a Kínában és Japánban a Zen változat alakult ki.
Manapság a buddhizmus ismét feltámadóban van Indiában. Meglepő módon nem azért mert a Dalai Láma immár harminc esztendeje él egyre bővülő közösségével Észak India Himachal Pradesh tartományában, egy kis hegyi városkában, Dharamsalában. A tibeti buddhizmus túlságosan kötődik a tibetiekhez, akiket a művelt indiai barbároknak tart, és valószínűleg csak a hagyományosan rossz kínai-indiai viszonynak köszönhető hogy Nehru egy önfeledt pillanatában befogadta a tibeti menekülőket, élükön a Dalai Lámával. A buddhizmus indiai reneszánsza - ha lesz - egy Goenka nevű indiai származású mágnásnak köszönhető, aki szinte indusztrializálta az ortodox buddhizmus tanítását Indiában.
Goenka és a Vipasszána
Meditációs Centrumok nemzetközi hálózata
Goenka, egy joviális, derűs, gömbölyű kis ember hozta létre azt a szervezetet, amely mára évente több tízezer embert képez vipasszána meditátorrá. Goenka családja a Burmában élő indiai kisebbséghez tartozott, ő is akárcsak családja az üzleti életben dolgozott. Fiatal korában, befolyásolhatatlan súlyos migrénje miatt kezdett meditálni U Ba Khin tanítványaként. U Ba Khin, a burmai kormány egyik vezető tisztviselője volt, de szabad idejében nagy hírű laikus buddhista tanítóként tevékenykedett. Goenka tizennégy évi tanulás után tanítási felhatalmazást kapott mesterétől. 1969 -től folyamatosan tanít, főleg Indiában, de egyre többen vannak nyugati tanítványai is.
A tanfolyamok egyik nagy vonzereje Indiában és Nepálban valószínűleg az, hogy teljesen demokratikusak, kaszttól, anyagi lehetőségtől függetlenül mindenki számára nyitottak. Semmilyen vallási jelképet nem használnak, tehát bármely vallású ember számára használhatóak. Jelenleg a szervezetnek kb. negyven központja van Indiában, de a világ számos országában - többek között Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és több nyugat-európai országban is - működnek centrumok, ahol a tanítás minden esetben pontosan ugyanolyan módon folyik, és a tanárokat is Goenka választja ki.
Új centrum úgy keletkezik, hogy a régi tanítványok közül valaki vagy valakik adományoznak egy területet vagy egy épületet. Szintén ők, önkéntesen kezdik szervezni a kurzusokat. A kurzusok ingyenesek, a módszerhez tartozik, hogy nem kérnek érte pénzt, mert a " a tanítást nem lehet megfizetni" - ez alapelv. A centrumok is adományokból működnek, de szabály az is, hogy csak régi meditátor adományozhat, ezért a kurzus előtt nem lehet pénzt adni. A kurzus vége felé azonban Goenka többször beszél a dáná, az adományozás szépségéről, és arról, mások fizettek azért, hogy a Tan áldásaiban részesedhess, ha úgy gondolod, hogy hasznos volt, és megengedheted magadnak, akkor te is adományozhatsz azért, hogy ezt másoknak is lehetővé tedd. A kurzus lezárása után külön helyiségben, számla ellenében lehet adományozni. Az elrendezés olyan, hogy semmiképpen se látsszon kötelezőnek.
A nepáli centrum vezetője elmondta, az első két évben ráfizetésesek voltak, de azóta az adományokból képesek fenntartani magukat úgy, hogy havonta két kurzust tartanak kb. 120- 120 résztvevőnek. A kurzusok résztvevőin kívül sok tehetős támogatójuk is van, akik nagyobb összegekkel, olykor földdel és egyéb módon is támogatják a centrumokat. A rendkívül jó állandó szakács is önkéntesként, ingyen dolgozik évek óta. A személyzet máshol is szinte kivétel nélkül önkéntesekből áll, többnyire csak a centrum vezetője és a szakács állandó. Természetesen mind a támogatók, mind a segítők gyakorló meditálók.
A tíz napos kurzus
A tíz napos kurzus a kezdet, az alapozás. Legalább három alkalommal kell elvégezni ahhoz, hogy a meditátor magasabb osztályba léphessen, vagyis engedélyt kapjon az egy vagy több hónapos magányos meditációra.
A kurzus előtti napon a résztvevők eligazítást kapnak a körülmények szigorúságáról, a beszéd tilalmáról. Csak a tanárral lehet beszélni, (vele kizárólag a meditáció során fellépő konkrét technikai problémákról), és szükség esetén a segítőkkel - minden egyéb kommunikáció, beleértve a nem verbális formákat is, tiltott. Férfiak és nők szigorúan elkülönítettek, minden fajta festék, illatszer, ékszer tilos. Az öltözetnek az alakot és a lábakat teljesen elleplezőnek kell lennie, nőknek ezen felül még egy széles sálat is kell viselni a mellek formájának eltakarására. Minden iratot, olvasnivalót, írószerszámot elvesznek. Nyomatékosan közlik, ez az utolsó alkalom amikor még el lehet hagyni az intézményt, később erre már nincs lehetőség. (Azért kivételek vannak, ám a személyzetet nagyon meg kell győzni - de persze erőszakkal senkit sem tartanak vissza)
Másnap reggeltől kezdődik a kurzus. A résztvevőkből tíz napra “szerzetesek” és “apácák” lesznek, életmódjuk ennek megfelelő. A napirend rendkívül megterhelő: felkelés 4.30-kor, meditálás 5-7-ig, a reggeliig, 7.30-tól 9-ig pihenő, majd meditálás 11.30-ig, ekkor ebéd, majd pihenő kettőig, kettőtől ötig meditáció, vacsora csak két apró banán a kezdőknek, citromos forró víz a haladóknak, este 6-8-ig meditáció, majd előadás az aznapi feladatok értelméről videóról, kilenckor még egy rövid meditáció, és 9.30-kor lefekvés, este 10-kor lámpaoltás.
Esténként nyolc órától a hallgatók Goenka aznapi előadását hallgatják/nézik videóról. (A nyugatiak számára angol nyelven szólnak az előadások.) Az előadás mindig lebilincselő. 11 előadás van, ezek során a buddhizmus alapjait jól érthető, világos és gyakran mulatságos stílusban ismerik meg- legalábbis a nyugati hallgatók. A hindu nyelvű szöveg kevésbé könnyed.
A meditációk közösen, a nagy meditációs teremben történnek, ahol a szőnyeg szürke, a meditációs párnák sötétkékek, és a függönyök is. Elől középen két trónus szerű szék, ezen ül Goenka és a felesége ha meglátogatják a centrumot. A helyi tanár az ő székeiktől jobbra, a meditálók bal keze felől, a férfiak csoportjával szemben ül. Ha a tanár felesége is tanít, akkor ő a nők oldalán ül. A kora reggeli meditációtól eltekintve a helyi tanár mindig jelen van, ő gondoskodik az idő másodpercre pontos beosztásáról, és ő kapcsolja be a magnetofont, amelyekről Goenka mondja az aktuális gyakorlatokat, mindig először hindi nyelven, majd angolul. Goenka stílusa rendkívül szuggesztív, minden elemet számos alkalommal elnyújtott hangon ismétel, és gyakran énekli a hagyomány által megőrzött páli nyelvű buddhai szövegeket.
Férfiak és nők csak a meditáció során vannak egy légtérben, de ott is teljesen elkülönítve, külön bejáratot, sétautakat használnak, külön ebédlőben ebédelnek. Minden rendkívül tiszta, egyszerű és célszerű, pl. a résztvevők maguk mosogatják el az edényeiket, amit azután a konyhában az önkéntesek fertőtlenítenek. A helyszín mindig szép, csendes, tiszta és zavartalan. Van lehetőség apró sétára a pihenőidőben, azonban nagyon fontos, hogy semmilyen “túlzott” kényelmet szolgáló (pl. egy pad) vagy a figyelmet elvonó eszköz nem található. A kurzus utolsó napján délelőtt oldják fel a beszélgetési tilalmat. A busz csak másnap indul vissza a városba, tehát van egy kis idő “sharing”-re és a fokozatos vissza-akklimatizálódásra. Összességében a vipasszána centrumban való tartózkodás 12 napig tart.
A meditációs technika
Az első napon a tradícióknak megfelelőn a résztvevők "menedéket vesznek" a Buddhánál, a Tanításnál, és a szerzetesek közösségénél a Sanghánál, és ezzel mintegy szerzetesekké és apácákká válnak kurzus idejére. Az első három nap valójában nem a vipasszána, hanem az anapana (kilégzés-belégzés) meditáció gyakorlásából áll. Az anapana a koncentrációs technikák, az úgynevezett Samatha meditációk egyike, ezek jelentősége hogy gyorsan lecsendesítik a gondolkodás turbulenciáját, és alkalmassá teszi a gyakorló tudatát a vipasszána gyakorlására. (Mahaa-Satipatthaana-Sutta, 1985) Az anapana során a meditáló a légzésére koncentrál.
Az itt oktatott formánál először magára a légzés folyamatára összpontosítanak, azután az arc területén egyre szűkítve a koncentrációt végül arra pontra, ahol a beérkező levegőáram megérinti az orrbemenetet. Ezt a fajta meditációt már a hindu jógik is magas fokra vitték, a koncentráció fejlesztésének ez talán a legfontosabb gyakorlata. (Vannak akik azt állítják, hogy azok akik a Samatha koncentrációt mesterfokon űzik különleges, ember feletti képességekre tesznek szert.)
A negyedik naptól kezdve naponta háromszor egy órában arra biztatják a meditálókat, hogy bírjanak ki egy órát mozdulatlanul - küzdjék le azt a vágyukat, hogy testhelyzet változtatással könnyítsenek a fájdalmaikon.
A vipasszána ebben az iskolában a test "söprés" szerű pontról pontra való megfigyelésével kezdődik, először föntről le, majd később a lentről föl - föntről le váltakozó irányban. Ha valahol fájdalom vagy bármiféle kellemetlen testi szenzáció pl. viszketés lép fel, azt megfigyelik, de igyekeznek nem reagálni rá, távolságot tartani tőle. Így egy idő múlva kialakul a tapasztalás, hogy a fájdalom vagy viszketés magától is megszűnik, s így a jelenségek állandóan változó természetéről direkt élménnyé válik. A későbbiekben ez a "body scanning" egyre gyorsabbá, érintésszerűbbé válik, és szinte életre kelti a teljes testet. Olyasféle élmény alakul ki, mintha az egész test minden pontját egyszerre, egy időben észlelnénk, és kellemesen meleg finom vibrálásban lévőnek élnénk meg. Ez a kellemes, sehová sem figyelő, osztatlan és gondolatmentes érzés később megszűnik, és újra és újra meghaladódik valamilyen kellemetlen szenzációval - főleg fájdalommal - , és így szinte rétegről rétegre mélyül el a koncentráció. A későbbiekben a haladó kurzusokon ugyanígy, a mentális folyamatokat is megfigyelés alá veszik, szemlélve és nem reagálva a felmerülő gondolatokat.
A lényeg az, hogy a felmerülő érzetek és élmények reagálás nélkül hamarosan tovatűnnek, mint a buborékok szétpattannak, és egy sajátos könnyű üresség érzés és tökéletes jelen idejűség jön létre, amiben sem a múlt rossz élményein való rágódásnak, sem a jövővel kapcsolatos aggodalmaknak nincs tere többé.
Mivel a cél a múlton és jövőn való rágódás nélküli jelen pillanatban való élés, ezért a felmerülő tudattartalmak, konkrét élmények, traumák érdektelenek, csak a tisztulási folyamat melléktermékei, amelyekkel nem szükséges, sőt káros foglalkozni, hiszen a velük való foglalatosság csak rögzíti őket a tudatban, másrészt a gondolkodást egy felszínes, verbális, spekulatív síkon tartják. (Hart, 1997)
A tanulás további lehetőségei
Magasabb osztályba csak az alapkurzus háromszori elvégzése után léphet a meditáló. Ezt követően lehetőség van egyéni visszavonulásokra, amikor egy-három hónapra beköltözik valaki egy meditációs cellába (ilyenekkel a nagyobb centrumok fel vannak szerelve) és ott egyénileg, de egy képzett oktatóval rendszeresen konzultálva gyakorol. A módszerhez tartozik, hogy egy komoly meditátor a centrumon kívül, a civil életben is rendszeresen, naponta két órát (reggel és este) gyakorol.
Az alapfokú és felső fokú kurzusokon kívül speciális csoportok számára külön kurzusokat szerveznek. Egyik ilyen csoport a gyerekeké, akiknek életkortól függően rövidebb ideig tartó tanfolyamot tartanak, ahol kimondott célkitűzés a tanulási képességek közvetett fejlesztése is (Jankovich, 1998). A másik a meditáció szempontjából speciális csoport pedig a különböző érzékszervi fogyatékossággal rendelkező emberek.
A személyes élmény
Különböző időpontokban mindketten részvettünk Goenka féle meditációs kurzusokon, egyikünk kettőn is. A nepáli vipasszána központ (Dharma Shringa) Muhan Pokhari-ban, Kathmandutól mintegy órás busz útra van a Himalája előhegyei között kb. kétezer méter magasan. A centrumot két tehetős newar törzsbe tartozó nepáli kezdte szervezni, ők is adományozták az első darab földet. Mindkettő tanár lett, egyikük fia (aki egyébként a Harvardon végzett nyugati stílusú elegáns üzletember) jelenleg is tanít, és emellett anyagilag is támogatja a centrumot. A Kathmandu szívében lévő irodában kell bejelentkezni, és innen indulnak föl a csoportok minden hónap elsején és tizennegyedikén. Az alap kurzusok minden Goenka centrumban egyformák.
Élménybeszámoló O.
Régóta érdeklődöm a keleti filozófiák és meditatív gyakorlatok iránt. Első nepáli tartózkodásom idején 1997-ben hallottam a Dharma Shringa centrumról, és ekkor vettem részt az első kurzuson. Nagy érdeklődéssel, jó fizikai állapotban kezdtem bele - és megdöbbentett mennyire nehezen bírtam az elején. Az első napokban szinte kibírhatatlanul szenvedtem a hosszas üléstől, sehogyan sem találtam a helyemet. Forgolódásommal nagyon zavartam a szomszédaimat, akik közül az egyik el is ült mellőlem. Amikor átmenetileg valamilyen jobb pozíciót találtam rögtön elálmosodtam, és alig tudtam nyitva tartani a szememet. Nagyon vártam a szüneteket, és amikor csak lehetett aludtam - egészen a negyedik napig, amikor mind a fájdalom, mind az álmosság alábbhagyott. A fájdalmak időről időre később is visszatértek, de az éberségem szokatlanul följavult, ez vonatkozott a gyakorlás idejére, de az egész napra is. Esténként nagy megkönnyebbülést jelentettek Goenka videóról sugárzott előadásai. Ezek érdekes és sokszor mulatságos módon megvilágították az aznapi gyakorlás során átélteket. Például egyik nap újra és újra, sokáig és gyötrelmesen viszketett az orrom bőre bal oldalon, egy bizonyos ponton, és ennek leküzdése nagyon kimerítő volt. Este azután hangosan fölnevettem, amikor Goenka mosolyogva azt mondta: "És nincs olyan, hogy Örökkévaló Viszketés!"
Ahogy a koncentrációm tökéletesedett egyre nyugodtabban tűrtem a fájdalmat, és egyre jobban meg is tudtam figyelni: ekkor döbbenetes felismerés volt számomra hogy valójában az ellenállás fáj, a legjobban a csípő körüli izmok és a deréktáj merevsége fáj, de idővel a fáradtságtól és/vagy a pszichés ellazultságtól elengednek ezek az izmok, és akkor csökken a fájdalom. Később olvastam hogy ezt úgy hívják, "felnyílik" a test, és ez az erőltetés "lágy" határa, vagyis az, amin át kell kelni. (Van egy kemény határ is, ami már sérülést okozhat - de ez egy óra alatt nem érhető el.)
A gyakorlás előrehaladásával létrejött egy állapot, amikor már egyáltalán nem éreztem a testem formáját, mintha egy vékony hártyával határolt buborék féle volna mindössze, és a hártyán belüli formátlan térben és kellemes melegben minden pont egyszerre melegen vibrált volna. Ekkor már a figyelmem szabadon lebegett, gondolattalan voltam, és ezt hosszabb ideig stabilan fenn tudtam tartani.
A kurzus végén megtanítanak egy másik meditációs gyakorlatot, a "metta" meditációt. Ezt a vipasszána meditáció után lezárásként kell végezni, gondolatban el kell mondani egy rövid szöveget: "megkövetek mindenkit aki ellen gondolatban, szóban tettben vétettem, és megbocsátok mindenkinek akik ellenem szóban, tettben vétettek." A gyakorlás egy jóval későbbi szakaszában amikor az első mondatot magamban elmondtam képszerűen vonulni kezdtek előttem életemnek azok a szereplői, akik miatt bűntudatom volt, és a második mondatkor azok, akik miatt megbántottnak éreztem valamikor magam. Rádöbbentem, a két csoport ugyanazokból a személyekből áll. Leírva ez egy szimpla közhely, de a meditációnak abban a pillanatában intenzív és megrendítő felismerés volt, melynek érvénye máig tart.
A kurzusról való távozásom után még két hónapot töltöttem Dharamsalaban, a Dalai Láma közösségében, ahol egyrészt folytattam a gyakorlást, másrészt buddhista filozófiai előadásokat hallgattam, és a (nagyszerű) könyvtárban buddhista irodalmat olvastam. Ez idő alatt egész személyes élettörténetemen végighaladtam a meditációk és az extrém módon fölerősödött álommunka során. Dharamsalai tartózkodásom befejezése után nem sokkal hazarepültem. A hosszas visszavonultság után alig viselhető volt az itthoni élet zaklatott ingergazdagsága. A beszédem és a gondolkodásom is átalakult, a hangom erőtlen lett, a gondolkodásom pedig szokatlanul lineárissá - azt is mondhatnám hogy szegényessé és fantáziátlanná vált. E jelenségek azonban a meditáció abbahagyása után fokozatosan megszűntek, míg a meditációs felismeréseim továbbra is - bár csökkenő mértékben - hatással maradtak az életem értelméről való vélekedéseimre.
Egy évvel később egy újabb 10 napos kurzuson vettem részt. Az álmosság enyhébb volt, a fájdalmak ugyanolyan gyötrelmesek és hosszan tartóak. Maga a meditáció ugyan nem hozott olyan nagy revelációkat mint az első alkalommal, de elmélyítette a gyakorlásról szerzett ismereteimet, és érzésem szerint máig hatóan csökkentette emocionális reakcióimat. Akkor és ott már kissé zavart a tanítás konzerv volta, és a tanító személyes részvételének hiánya.
És a résztvevőkről:
Keletiek és nyugatiak jól láthatóan különböztek egymástól. A keletiek sokkal nyugodtabban viselték a hosszas üléseket, a hagyományos türelmen túl valószínűleg azért is, mert a keresztezett lábú ülés számukra megszokottabb. Több ízben láttam kríziseket is a nepáliak köréből, pl. egy asszony demonstratíven sírt és hiperventillált két egymást követő meditáció alatt. A nyugatiakat ez roppant módon idegesítette, abbahagyták a meditálást, idegesen figyelték az asszonyt, és többen szóltak a felügyelőknek, csináljanak valamit. A felügyelők igyekeztek csitítani - a nyugatiakat, de nem szóltak a hiperventilláló asszonyhoz, aki végül is magától megnyugodott. Egy másik alkalommal egy fiatal nő meditáció közben hanyatt vágta magát, és csillapíthatatlanul zokogni kezdett. Pár perc várakozás után a segítők kivitték. A következő meditáción nem vett részt, de az azután következőn már igen, és a továbbiakban semmi rendkívüli nem volt a viselkedésében.
Említésre méltó még, hogy az intenzív kurzusok idején és után előfordulnak szomatikus és pszichés problémák. Nőknél gyakoriak a kurzus alatti rendellenes vérzések (ezt magam is tapasztaltam), és pszichés szétesések is előfordulnak. Egy indiai származású bráhmin lányról - akivel a második kurzus ideje alatt egy szobában laktam, és akivel az utolsó nap hosszasan beszélgettem és semmi rendkívülit nem vettem észre rajta - csak fél évvel később tudtam meg, hogy közvetlenül a kurzus után mániás fázisa volt. Neki már előzőleg is volt - egy megerőszakoltatásos élményt követő - maniform állapota, depressziós azonban soha sem volt.
Élménybeszámoló
L.
Sosem gondoltam volna korábban, hogy valaha egy ilyen helyre fogok eljutni. A “keleti” filozófia az általános műveltségen túl nem állt túl közel hozzám. Még kevésbé voltam benne a nyugati, jelesül magyarországi “keletieskedő”, ezoterikus, alternatív stb. mozgalmakban. Nem voltam sem a buddhizmus, sem valamilyen alternatív életforma, vagy természetgyógyászati irányzat fanatikus híve. Igaz, pszichiáterként dolgozom már jó pár éve, és ez egy átlagember ( vagy akár egy átlagorvos) számára éppen elég “furcsaságot” jelezhet. Ám pszichiáterként szakmámon belül a racionalitásra, a tudatosságra (a tudattalan tudatosítására) ható terápiák vonzottak inkább.
Már dolgozó pszichiáterként a (kulturális) antropológia felé fordult a figyelmem, ugyanis azt kezdtem érezni, hogy a (pszichésen beteg) individuum és a pszichiáter (pszichoterapeuta) viszonya roppant hasonló két különféle kultúrában élő egyén találkozására, a köztük kialakuló viszonyra. Mint orvost különösen érdekelt az, hogy hogyan jelenik meg, hogyan adaptálódik, milyen problémákat hoz magával az ún. “modern” vagy “nyugati” orvostudomány és orvoslás megjelenése a harmadik világban, a fejlődő országokban. Ezen a területen dolgozva jutottam el Nepálba is, ahol barátaim tanácsolták, menjek el egy meditációs kurzusra. Erről korábban fogalmam sem volt mit jelent, de sokat meséltek róla és erősen ösztönözték a részvételemet.
Egy a fővárosban, Kathmanduban lévő, egyik főúti irodaház alagsorában elhelyezkedő központban lehetett jelentkezni. Később megtudtam, itt is önkéntesek dolgoznak. Kezembe nyomtak két brosúrát, és hiába akartam, nem hagytak azon nyomban jelentkezni. Elküldtek, hogy tanulmányozzam át az iratokat, és csak azután térjek vissza. Az irományokban az alapszabályok és az alapfilozófia voltak tömören, világosan kifejtve. Barátaim javaslatára vásároltam egy 3x2 m-es ágytakarót, mert elmondták milyen nehéz lesz majd állandóan törökülésben, vagy akármilyen más testhelyzetben ülni. A lepedő arra szolgál, hogy törökülésben a térd és a hát köré csavarva valamelyest összetartsa a testet, így nem kell csak a testnek tartania saját magát.
Következő hónap elsején nagy tömeg volt itt az irodában, még egyszer alá kellett írnunk, hogy elfogadjuk a szabályokat. Utána kis csoportokban még egy felvilágosítást kaptunk. Minden irat és tájékoztatás két nyelven történt, nepáliul és angol nyelven. A nyakkendős úr, aki az utolsó kiscsoportos felvilágosítást tartotta megkérdezte tőlem, mit hallottam a barátaimtól a kurzusról. Mondtam azt, hogy nehéz megtalálni a megfelelő testhelyzetet. Erre visszatért a tájékoztatásnál és azt mondta, hiába kísérletezünk kacifántos testhelyzetekkel, a test ellenállása úgyis csak a lélek ellenállása. Azaz ha nem találjuk meg a legegyszerűbb testhelyzetet, akkor valójában az egész ellen tiltakozunk. Azaz a megrögzöttségünk tiltakozik a változás ellen. Eme állításon való gondolkodás - elfogadás és vitatkozás közepette - végigkísérte ottlétemet.
Számomra az egész tanfolyamon a legmeghatározóbb élmény a fájdalom volt.
Nem jelentett problémát, hogy az első nap estéjétől, az utolsó előtti nap délelőttjéig nem volt szabad a többiekkel beszélgetni. Nem jelentett problémát meglepő módon, hogy reggel fél ötkor keltünk, este kilenc óra után lefeküdtünk. Kissé zavart az egyhangú étkezés és a nemi szegregáció, jobban amikor az önkéntesek figyelmeztettek egy-egy szabály betartására.
De legjobban, alapvetően a testi, fizikai fájdalom volt az, ami megviselt.
Egy-két nappal a kezdés után a fájdalom miatt minden mozdulat, a test minden porcikája, a test minden porcikájának elhelyezkedése iszonyú fontossá kezd válni. Esetem nem különleges, szinte mindenki átesik ezeken az érzéseken. Mint annyian, második-harmadik napon én is el akartam rohanni, noha mindenki nyilatkozat aláírásával vállalja a szabályok elfogadását, és hogy bármi történik nem hagyja el a tanfolyam színhelyét, amíg be nem fejeződik. Kb. 120 résztvevő volt jelen, 60%-40% férfi-női arányban, 20-25 nem ázsiai (“fehér”) résztvevővel, és 25-30 “öreg diákkal”, vagyis olyanokkal, akik már vettek részt korábban ilyen tanfolyamon. A mi kurzusunkról végül is öten távoztak idő előtt, mint utólag megtudtam, amikor az utolsó nap megkérdeztem Menetközben az ötből hármat vettem észre. Az ötből két külföldi volt, az egyik az ötödik nap után távozott, mert állítólag képtelen volt gyakorolni, a másikat pedig a hatodik napon küldték el, mert hasist szívott, s így megsértette a szabályokat.
Esténként videóról Goenkát láthatjuk, hallgathatjuk. Elmondja a második este, hogy amikor ő először volt ilyen kurzuson, a második napon összecsomagolt, hogy hazarohanjon, de valaki rábeszélte, hogy maradjon még egy napig. Mint mondtam ekkor én is arról fantáziáltam, hogy miképpen lehetne a hátsó kijáraton kiszökni. Persze a hely nem volt lakatra zárva, de elég messze (kb. félóra buszútra) esett a városközponttól, az út végén, egy erdő mellett, a körkörös Kathmandu völgy egyik oldalán, már fenn a hegyoldalon. Menetrendszerű busz nem járt, tehát olyan egyszerűen nem lehetett volna elmenni.
A második-harmadik napon (belül, magamban) hiszteroiddá váltam, ha beszélhettem volna - ha tehettem volna -, a legapróbb dologra is kiabáltam volna, vagy tálcákat borogattam volna. De nem tehettem. Később pedig már nem voltam ilyen, elmúlt.
Igazából az ötödik napra, az ötödik nap estéjére kezdett a dolog megváltozni, kezdett például a fájdalom alábbhagyni, kezdtem a lényegből többet megsejteni. Hogy - hogy nem, magam is elérkeztem az alaptesttartáshoz, a keleti módra való keresztezett lábbal üléshez. Ezt sem hittem volna korábban, de tényleg, az ember rájön, én is rájöttem, ez a legmegfelelőbb. Ez jár a legkevesebb erőkifejtéssel, a legkisebb (feszítő) izommunkával, amellett, hogy szimmetrikus, és a szimmetria könnyen megtartható. Mondták még előtte, hogy úgyis mindenki itt köt ki, nem hittem. Aztán én is itt kötöttem ki.
A kurzus végére a következő gondolatsor állt össze bennem:
Mi itt Európában (a nyugati kultúrában) ahhoz szoktunk hozzá, hogy testünket eszközként használjuk. Testünkhöz való viszonyunk elidegenedett. A test, az izomerő lehet munkaeszköz. A test néha esztétika, másokon vagy saját magunkon. De a pszichének, a mentális funkcióinknak, a lelkünknek a testünkhöz való viszonyára meglehetős távolságtartás jellemző. Ez csak főleg a betegségek, a testi betegségek idején szokott megváltozni. Akkor a test mintegy benyomul, betüremkedik tudatunkba, amit kénytelen-kelletlen, kis sértődéssel vagy nagy ijedtséggel veszünk tudomásul.
Ez a módszer ráébreszt minket saját testünkre, testünkről immár nem felületes a tudásunk, nem a psziché látszólagos uralma, kontrolja jellemző, hanem testünk mibenléte mély egzisztenciális átéléssé válik. Miért is fontos ez? A vipasszána szerint a test az a kapu, amin élményhez, átéléshez jutunk. Az első lépcsőfok, és nekünk kezdőknek, vagy a módszer iránt mérsékelt elkötelezettséget mutatóknak (hisz a tanfolyam után saját családunk, munkánk, életünk van) az egyetlen lépcsőfok. De talán a legfontosabb lépcsőfok. A vipasszána és Buddha szerint minden mentális élményt megelőz egy szomatikus élmény. A pozitív, kellemes szomatikus élmények után törekszünk, azt akarjuk újra és újra elérni, a kellemetlen, negatív szomatikus élményeket pedig megkíséreljük minden áron elhárítani.
Goenka és a vipasszána szerint a testi élmények döbbentettek rá először a létezésemre. Ahogy lélegzetünket figyeljük, ahogy a levegőnek az ajakhoz vagy az orr belső falához érését érezzünk érezhetjük, hogy élünk, mert különben ez nem lenne így.
Azután - és itt már jobban érezhetjük a kapcsolatot a buddhista filozófiával (vagy vallással?) - , azt mondják nekünk, hogy a negatív érzések, pl. egy fájdalom, ami a leggyakoribb, vagy egy viszketés, valaha volt negatív élmények lerakódásai, mintegy kövületei. Erre jön a fontos instrukció, hogy ezekre aztán NE reagáljunk. Minden (le) nem reagált fájdalom egy múltból itt maradt kövület felszabadításával, kövület jellegének, az életünket megnyomorító jellegének megszüntetésével jár. Ugyanakkor nem azt halljuk, hogy ne reagáljunk a negatív érzeteinkre, hanem azt az utasítást kapjunk, hogy ne reagáljunk egyáltalán érzeteinkre. Legyenek azok bár negatívak, vagy pozitívak, vagy akármilyenek. Ne reagáljunk, csak figyeljük meg azokat. A mi pszichológiai terminológiánkkal úgy mondhatnánk, hogy ne reagáljunk, csak tudatosítsunk. A semleges, vagy semlegesítés szót sem használják, de talán ez áll hozzá legközelebb. Vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy távolságtartás. Tehát pl. ha fáj a hátam, figyeljem meg a természetét pl. hogy hol fáj (a bal lapocka alatt) és milyen jellegű a fájdalom (szúró) és milyen az időbeli lefolyása (egy idő után elmúlik) stb. Tehát figyeljem meg, de ne reagáljak, vagyis NE MOZDULJAK MEG, azért, hogy a fájdalom megszűnjön. S ehhez még azt a tudást kapjuk, hogy a dolgok természete a földön a változás. Azzal “vigasztalódhatunk”, hogy ha fáj is a hátam, ez nem tart örökké, mert a dolgok, így a fájdalom természete is a változás. És tényleg, ha elég ideig kibírjuk anélkül, hogy megmozdulnánk a fájdalom elmúlik. Kérdés kibírjuk-e. Persze mi kezdők nem nagyon bírjuk ki. Buddha azt mondják napokig, hetekig kibírta mozdulatlanul. Kívülről mi is mozdulatlannak látszunk, miközben hátfájásunkat figyeljük és próbálunk nem megmozdulni. Más azt látja, hogy ülünk egy 1x1m-es lapos matracon, csukott szemmel és nem csinálunk semmit. A csoportról, a teremről azt látná valaki, hogy ül ott száz-százhúsz ember egymás mellett szorosan és nem csinál semmit. Goinka azt mondja a második napon a videón: a fájdalom a játék része. Ha nem lenne fájdalom (és sok más kellemetlen érzet), akkor nem is tudnánk megtanulni mi az a semlegesítés. Később majd felsőbb fokon a módszer folytatói gondolatokkal, fantáziákkal, képzetekkel is folytatják ezt, de alapfokon első a test, a testi érzetek.
A kedvelt metafora szerint végül a tudatunk olyan lesz mint a tökéletes tükör, mindig azt reflektálja ami ráesik, úgy ahogyan van, a múlt fájdalmainak és a jövő miatti félelmek torzítása nélkül.
Pszichoterápia-e
a vipasszána?
Hasonlóságok és különbségek
Korábban már leszögeztük, de most ismét hangsúlyozzuk, lényeges hasonlóság hogy mind a buddhizmus, mind a pszichoterápiák a lelki szenvedések megszüntetését tűzik ki célul. A különbség a szenvedés okának értelmezésében és a szenvedés megszüntetésére alkalmasnak vélt módszer választásában van.
A pszichoterápiák a szenvedés okát az Én identitásának zavarában és a személyes kontroll hiányosságaiban keresik, a szenvedés csökkentését azonban nem az aszkézis és az erkölcsiség felől szándékoznak elérni, hanem a gondolkodás és a magatartás átalakításával. Céljuk a probléma megoldás, a személyes siker, a jól működő hatékony Én, a kontroll megszerzése - és csak másodsorban a lelki harmónia.
A buddhizmus szerint ezzel szemben az élet lényegi meghatározója a szenvedés, a szenvedés oka pedig a mohó vágy arra hogy megszerezzünk valami számunkra vonzót, vagy elkerüljünk valami kellemetlent. Abban az illúzióban élünk, hogy a szenvedést a vágyaink kielégítése szűnteti meg, ez az alapvető tévedésünk. A szenvedést csak erkölcsös élettel és minden dolgok átmenetiségének felismerésével lehet megszüntetni - így jön létre a mentális stabilitásnak az a mértéke, ahol már megszűnünk pillanatosan változó vágyaink játékszerei lenni, és ekkor felismerjük a dolgokat úgy ahogyan vannak. Vagyis amikor keresztüllátunk a tudat felszíni zajlásán, akkor önmagunk mélyében megpillanthatjuk, hogy mindannyian ugyanolyanok, sőt egyek vagyunk, és ezért elkülönült Énről beszélni képtelenség.
Így a buddhizmus a nyugati típusú pszichoterápiákkal szemben nem a személyiség érlelését vagy sikeressé tételét, hanem az érett személyiség spirituális feloldását tűzi ki célul.
A Vipasszána a pszichoterápiás elvek szempontjából
A vipasszána a Buddhai tan elsajátításának egyik gyakorlati ortodox módszere, amelyet csak a morális szabályok betartása után megengedett gyakorolni. Laikusok számára - mint ahogyan említettük - öt ilyen szabály - tiltás - van: az ölés, a lopás, a hazugság, a törvényes kapcsolaton kívüli szex és a kábító/mérgező hatású szerek élvezete. A cél nyilvánvaló: csak a nyugodt, bűntudattól nem terhelt életvitel teremti meg azt a hátteret amely a lelki fejlődéshez szükséges. Azok akik egész életüket ennek a fejlődésnek kívánják szentelni szerzetesnek állnak, az ő életük extrém módon beszabályozott, nem foglalkozhatnak például párkapcsolattal, megélhetésük előállításával, családjukkal, nem lehet tulajdonuk - mert mindezek olyan feszültségekkel járnak amelyek csökkentik az elmélyülés hatékonyságát.
A buddhizmus célja a megvilágosodás, ami valójában az Ego és az egocentrizmus felszámolását jelenti. A technikával kapcsolatban azonban az a paradoxon, hogy az Ego felszámolásához Ego - és érett Ego - szükséges.
A vipasszána a racionalizálással szemben a tudatosítást szorgalmazza, és ebben a tekintetben hasonlatos a pszichoterápiák nagy részéhez, de ennél még tovább is megy. Azt állítja, hogy a mindennapi kontrolálatlan ill. félkontrolált tudati működés akadályozza a tudatosítást. Mind a figyelem aktív, strukturált elterelése, mind a figyelem passzív, kontrolálatlan elterelődni hagyása a tudatosítás ellen hat. Az ún. “tudatos”, vagyis az ami a mindennapi életben a tudati életet betölti, valójában elfedi a valóságot. Saját fantáziáink elhomályosítják látásunkat, nem vesszük észre tőlük a valóságot - mintegy nem látjuk a fától az erdőt. Ezért a vipasszána során az extrém módon koncentrált figyelemmel csak a pillanatnyi testi érzések megfigyelése folyik anélkül, hogy azonosítanánk magukat velük, minősítenénk őket, lehetséges okaikról spekulálnánk, és legfőképpen anélkül hogy megpróbálnánk valamilyen reakcióval elhárítani őket. Például így: "kellemetlen érzés a jobb csípőben" , és nem "borzasztóan fáj a jobb csípőm, mert nem bírok a csúzos izületeimmel és ritkuló csontjaimmal ilyen sokáig ilyen kényelmetlen helyzetben ülni", nem törekszünk a fájdalom szuggesztív feloldására sem, és legfőképpen megpróbálunk nem elmozdulni a fájdalom elől.
A valóságos érzések puszta megfigyelése segítségével így lehántjuk a valóságról, a vágyainkból, testi jó vagy rossz érzéseinkből, vélekedéseinkből, spekulációinkból való burkot. Ez a pszichés műtét azonban a folyamat elején a nyugati megfogalmazás szerinti Ego segítségével történik. A mindennapi működés elemei szétszórt fadarabok egy szobában, amelyeket a szoba egy sarkába hordunk, és valamilyen rendben feltornyozzuk őket. Az Ego csak elvonul a sarokba, sűrűsödik, és erős megfigyelő én-né alakul.
Érdekes a pszichoterapeuta és a vipasszána mester (általában a keleti mesterek) attitűdje közötti különbség a felmerülő pszichés tartalmakat (pl. múltbeli emlékeket) illetően: míg a pszichoterapeuta ezeket a belátás eléréséhez fontos anyagoknak tartja, és többnyire kimerítően foglalkozik velük, addig a keleti tanító ezekkel egyáltalán nem törődik, mondván hogy ezek csak a tudat tisztulási folyamatának következtében merülnek föl, és ha nem reagálunk rájuk, s nem is azonosítjuk magunkat velük, akkor mint szétpattanó buborékok tovatűnnek. ( Ez a "tanú tudat" , aminek gyakorlatát a hindu jógik már jóval a Buddha előtt kifejlesztették.)
Mindebből a leglényegesebb következtetés ez: a vipasszána eredeti formájában csak annyiban tekinthető pszichoterápiás technikának amennyiben a buddhizmus maga az. Mind a buddhizmus mind a pszichoterápiák deklarált célja a lelki szenvedések csökkentése és megszüntetése - hogy ebben a buddhizmus hatékony lehet, azt bizonyítja több mint két és fél évezredes története, és rendkívüli elterjedtsége.
Pszichoterápia-e a "Tíznapos" Goenka kurzus?
Érdekes, hogy még a nyugati módra képzett indiai és nepáli orvosok is úgy vélik, nekik nincsen szükségük a nyugati típusú pszichoterápiákra, mert őket a saját vallásuk (legyenek hinduk vagy buddhisták) megvédik a nagy krízisektől. A helyzet ezzel szemben az, hogy a kultúra bizonyos fokig érzéketlenné tesz mások és a saját gyötrelmeik iránt, és csak a pszichózis határát elérő súlyos állapotok keltenek némi figyelmet, a depresszió például alig. Az élet - ebben a két államban feltétlenül - valóban reménytelenül szenvedéssel teli az emberek túlnyomó többsége számára. A nyomor és tudatlanság, a mostoha körülményeknek való tökéletes kitettség, a szülések tompítatlan gyötrelmei, a hihetetlenül magas szülés körüli anyai halálozás, a magas (Nepálban kb. húsz százalékos) csecsemő és gyermekhalandóság, a betegségek, a nők szinte feudális jogtalanságai nyugati szemlélet szerint tűrhetetlen mérvű szenvedéseket okoznak. Ezeket valóban csak keleti belenyugvással és türelemmel lehet elviselni - másrészt valószínűleg éppen ez a keleti rezignáció a helyzet egyik oka is. Ez az a talaj, amin hihetetlen bőségben virágoznak a tanítók, guruk, csillagjósok és sámánok, vajákosok és szélhámosok. Vannak közöttük számosan hiteles tanítók és gyógyítók, még ha a gyógyítás nem is jelent többnyire nyugati értelemben vett "evidencia alapú" gyógyulást, de pszichés megkönnyebbülést feltétlenül, és tudjuk, ez mennyit számít.
Ebből a háttérből nőtt ki Goenka szervezete, és ehhez képest kétség kívül magas színvonalú körülmények között kétség kívül hiteles módon terjeszt egy klasszikusan hiteles módszert a szenvedők tízezreinek. És bár a lebonyolításban a kommercializálódás jelei felfedezhetőek, ennek ellenére óriási jelentőségűnek tartjuk, mert ez a segítség láthatóan mindenki számára nyitott: bárki igénybe veheti, kortól, nemtől, kulturális háttértől, iskolázottságtól, vallásos meggyőződéstől függetlenül, és bárki által felfogható, elfogadható, művelhető.
Goenka - magnetofonról és videóról - azt mondja: ne azért higgy nekem, mert én azt mondom, ne azért higgy nekem mert a könyvekben ez van megírva, és ne azért higgy nekem, mert akár maga Buddha ezt mondta, hanem mert te saját magad megtapasztaltad. A kurzuson azonban számos szuggesztív elem is előfordul. Goenka maga is igen szuggesztív egyéniség. A tradicionális ének, vagy inkább recitáció, amit a szünetekben megafonokról az ő hangján hallunk ugyancsak egyfajta szuggesztív elem. Mindemellett nyilvánvalóan tömeghatás is érvényesül abban, ha száz-kétszáz ember együtt gyakorol.
Goenka videóról látott magyarázatait a fárasztó meditációk lezárásaként, este halljuk. Itt elkülönül a résztvevőség a nyelv alapján. A hindi nyelven hallgatók a nagy meditációs hallban maradnak, az angol nyelvű és a nepáli változat két másik, kisebb teremben zajlik. Az előadás majdnem szóról szóra ugyanaz mindenhol, a tökéletes angolsággal előadott angol nyelvű változat azonban derűsebb, könnyedebb, talán azért is, mert láthatóan jóval később készült, mint a hindi változat. Mindenesetre az hogy van angol nyelvű változat, hogy a magnetofonról Goenka hindiül és angolul is szóról szóra ugyanúgy mondja el a gyakorlatokat és a kommentárjait szintén óriási jelentőségű: ez teszi lehetővé hogy a módszer és a hálózat nyugat felé is terjedjen.
A jelen lévő egy vagy két tanár feladata részint a magnetofon elindítása, részint naponta egy alkalommal kisebb csoportokban végzett gyors interjúk végzése. Az interjúk rendkívül egyszerűek, csak az iránt érdeklődnek, hogy az aznapi feladatot sikerül-e végrehajtani. A javaslatok is szimplák, sztereotipek, az idő másra nem is engedne lehetőséget. A módszerről és egyéb kérdésekről pedig minden vita eleve kizárt, erről tábla is tájékoztatja a résztvevőket. A tanárokat egyébként itt tanár asszisztenseknek neveznek, hiszen csak egy tanár van, - maga Goenka.
A kurzust olyan, hogy elősegítse a regressziót: a névtelenség, a beszéd illetve a kommunikáció tilalma, maga az elvonulás, a szigorú szabályok mind a regresszió irányába visznek, de az egzisztenciális veszélyérzés kiküszöbölésével, hiszen a résztvevők érezhetik, amíg ott vannak, addig messzemenőn és tapintatosan gondoskodnak róluk. A segítők általában maguk is éppen befejeztek egy rövidebb vagy hosszabb kurzust, és a folyamatnak mintegy lezárásaként önkéntesként dolgoznak még tíz napot, ezért többnyire messzemenően együttérzőek és lágyak. Természetesen a női részlegen női, a férfi részlegen férfi segítők vannak. Mindent összevetve a kurzus terápiás közösségként is működik, és - bár ilyen kutatásokat nem végeztünk - benyomásaink szerint gyakran jöhetnek olyanok akik valamilyen nehezebb élethelyzetben vannak.
Külön megfontolást igényel a nyugati "spirituális turisták" részvétele. Tapasztalataink szerint a nyugati résztvevők többsége valamilyen alternatív segítséget keres saját szenvedéseinek, kríziseinek megoldására, melyek közül a leggyakoribb a saját, eredeti kultúrájukban keletkezett identitászavar. Sokan közülük elsősorban misztikus élményeket keresnek ("szeretnének repülni látni egy szerzetest" - mondta gúnyosan egy tibeti ismerősünk), és részben azért is jönnek ezekbe az országokba, mert itt könnyen és olcsón jutnak hasishoz és marihuánához. Egy részük nem bírja a szabályokat, ők azok, akik a kurzus elején mégiscsak elmennek. Más részük valószínűleg csak még bonyolultabb helyzetbe kerül, még messzebb attól, hogy saját kultúrájának megfelelő identitását megtalálja. Közülük kerülnek ki azok, akiknél akár pszichotikus szétesés is előfordulhat, aminek helyretételére ez a technika nem ad lehetőséget. Sajnálatos módon ugyanis a “nyugati” résztvevők döntő többsége terápiaként szeretné használni a módszert, ez azonban “misuse”, félreértett téves használat. A relatíve szilárd Egoval nem rendelkező egyénnél a vipasszána az identitászavart még súlyosbíthatja is.
Néhány gondolat a különböző pszichoterápiás modellekkel való összevetésről
Mivel azt gondoljuk, hogy a vipasszána Goenka féle formája pszichoterápiás technikaként is tekinthető, felvetődik a kérdés, milyen más módszerekkel vethetőek össze a hatásai. Az ide vágó irodalom teljes áttekintése meghaladja munkánk jelenlegi kereteit, a teljesség igénye nélkül csak néhány gondolatot vetnénk fel.
Elsősorban a relaxációs módszerekkel való analógiák szembetűnőek, és nem meglepő, hogy a vipasszánát egy ideje már használják stressz redukcióra és krónikus fájdalom szindrómák enyhítésére (Kabat-Zinn, 1990). A stressz redukciós és relaxációs program hatékonyságát mások is megerősítették. (Roth - Creaser, 1997) A relaxációs módszerekkel szemben azonban fontos különbség, hogy itt nem akarnak semmilyen érzést, képet, gondolatot a tudatba bevinni, kizárólag a spontán megjelenőeket megfigyelni. Ez a látszólag jelentéktelen különbség a későbbiek során drámai jelentőségűvé válik.
Az Énhez való viszony felől közelítve a pszichoanalitikus modellekkel kell a vipasszánát összevetnünk. A vipasszána (és a buddhizmus) sem az adaptációs, sem az önmegvalósító modellel nem fér össze, mert a buddhizmusnak nincs személyiségfejlődési koncepciója (szemben például a hinduizmussal), hanem eleve egy egészséges, jól működő ént tételez fel, és a fejlődési lehetőséget is azok számára kínálja.
A neurobiológiai modellben gondolkodva a test szkennelése azt jelenti, hogy olyan pontokkal kerülünk tudatos kapcsolatba, amelyek normális körülmények között nem, így olyan agyi területek is aktiválhatóak, működtethetőek, amelyek egyébként hipoaktívak. Ennek nyilván szerepe lehet az éberség egész napra - nem csak a meditáció idejére - kiterjedő fokozódásában. Másrészt vizsgálni kellene, hogy például agyszöveti sérülések, működési zavarok rehabilitációjában egy ilyesfajta technika milyen hatással bír.
A pszichofiziológiai modellt érintve meg kell említenünk, hogy bizonyított a légzéskontrol módszerek hatékonysága (a vér CO2 szint emelésén keresztül) a vegetatív és kognitív funkciók feletti kontrol elsajátításában (Kopp-Fóris, 1993). Bár az anapana esetében éppen hogy nem a légzés akaratlagos megváltoztatása történik, a légzés puszta obszervációja azonban szintén csökkenti a légzés frekvenciáját. Az elmélyült vipasszána meditáció (és minden mély meditatív állapot) jellemzője, hogy a légzés minimalizálódik, szinte "beáll", és ez hasonló pszichofiziológiai hatást fejthet ki, mint az aktív légzéskontrol eljárások.
Néhány konklúzió
Arra a kérdésre, hogy pszichoterápia-e a vipasszána, a válaszunk az, hogy nem. Arra a kérdésre viszont, hogy lehet-e a vipasszánának mentálhigiénés szerepe a válaszunk a Goenka féle kurzus után egyértelműen az, hogy igen. A hagyományos pszichoterápiák az éretlentől az érett személyiség kifejlődését segítik (Wilber, 1986), a vipasszána viszont segíthet az érett személyiségtől egy spirituális kategóriák szerinti érettségig, vagyis az egocentrizmus teljes megszűnéséig eljutni.
Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy lenne-e mentálhigiénés jelentősége nálunk vipasszána intézményeknek és kurzusoknak, javíthatnák-e a hagyományosan depresszív és hosztilis "magyar lelkiállapotot" , azt gondoljuk, hogy meg kellene vizsgálni. Idegen kulturális kontextusban létrejött aszketikus módszerként valószínűleg kevésbé lenne hatékony, mint saját hazájában. Egy alapos vizsgálat szerint a három hónapig tartó intenzív napi Vipasszána gyakorlás során az amerikai meditálók fele szinte semmit nem változott. Egy ázsiai mester kifejtette, ez azért van, mert a nyugatiak meditálás helyett terápiát végeznek, túlságosan elfoglalják őket a pszichés tartalmaik, és ezért nem képesek magára a folyamatra figyelni. (Engler, 1986)
Véleményünk szerint elsősorban a pszichoterapeuták nyernének a módszer saját élményként való tanulmányozásával, másrészt szemléletük változásával azok a klienseik, akiknek problémái más megközelítésekre rezisztensek.
Végül elgondolkodhatunk azon, vajon nem lenne-e érdemes a Goenka kurzusokhoz / hálózathoz hasonló, tömegesen használható - és vonzó - alternatív módszer bevezetését támogatni. A Silva féle Agykontroll sikere nem csak Domján László tehetségét, de az ilyen "quick fix" technikákra való tömeges igényt is jelzi. Teljes megvilágosodást, és lehetőleg napok alatt, mert az életünk több időt nem enged rá - de erre eddig sajnos kevés módszer adatott.
Bibliográfia
Engler, Jack (1986): Therapeutic aims in psychotherapy and meditation: Developmental stages in the representation of the self. In: Wilber, K., Engler, J. and Brown, D. B.: Transformations of consciousness. Conventional and Contemplative Perspectives on Development. New Science Library Shambala, Boston & London.
Goleman, Daniel (1998): Különleges tudatállapotok a buddhizmusban. Bodhi füzetek 3. Buddhista Misszió, Magyarországi Árya Maitreya Mandala Egyházközösség, Budapest,. 13.old
Hart, William (1997): The Art of Living. Vipassana Meditation. Vipassana Research Institute, Dhammagiri (India).
Jankovich, Andrea (1998): Koncentráció - moralitás - bölcsesség. Egy buddhista kolostor képzési programja Myanmarban. Új Pedagógiai Szemle. 1998/12 23-36. old.
Kabat-Zinn, Jon (1990): Full Catastrophe Living: Using tthe Wisdom of Your Body and Mind to Face Stress, Pain and Illness. Delta Book by Dell Publishing, New York.
Kopp, Mária - Fóris, Nóra (1993): A szorongás kognitív viselkedés terápiája. Végeken, Budapest.
Mahaa-Satipatthaana-Sutta (1985): A buddhista meditáció szíve. Buddhista Misszió, Budapest. 177-184. old.
Majjhima Nikaya, 2.Sabbasavasutta
Manné-Lewis, Joy (1986): Buddhist Psychology: A paradigm for the Psychology of Enlightenment. In: Claxton, Guy (ed.): Beyond Therapy. The Impact pf Eastern Religions on Psychological Theory and Practice. Wisdom Publications, London.)
Ray, Colette (1986): Western Psychology and Buddhist Teachings: Convergences an Divergences. In: Claxton, Guy (ed.): Beyond Therapy. The Impact pf Eastern Religions on Psychological Theory and Practice. Wisdom Publications, London.
Roth, B. and Ceaser, T. (1997): Mindfulness meditation-based stress reduction: experience with a bilingual inner-city program. Nurs-Pract. 22(3): 150-157
Thera, Nyanaponika. Idézi Goleman, Daniel (1998): Különleges tudatállapotok a buddhizmusban. Bodhi füzetek 3. Buddhista Misszió, Magyarországi Árya Maitreya Mandala Egyházközösség, Budapest,. 16.old.
Wilber, Ken (1986) The spectrum of psychopathology. In: Wilber, K., Engler, J. and Brown, D. B.: Transformations of consciousness. Conventional and Contemplative Perspectives on Development. New Science Library Shambala, Boston & London.
Internet referencia: www.dhamma.org
Összefoglalás:
A tanulmány szerzői a vipasszánát, egy buddhizmuson alapuló meditációs módszert elemeztek a pszichoterápia szemszögéből. A módszer a légzés, majd más szomatikus szenzációk meditációban történő koncentrált obszervációján alapul, miközben el kell kerülni a felmerülő testi érzetekre adott bármiféle reagálást. A szerzők a kultúrtörténeti háttér tömör áttekintése után leírják (saját élményekkel is színesítve) a vipassana technikát használó kurzusok lefolyását, majd vizsgálják, hogy pszichoterápia a vipassana vagy nem, milyen elméleti és gyakorlati hasonlóságok és különbségek jellemzik e két tevékenységet.
Kulcsszavak: vipasszána - tudatosító meditáció - meditáción alapuló pszichoterápia - légzéskontrol - Nepál
Summary:
Vipassana and Psychotherapy. The authors analyse the vipassana, a Buddhism-derived meditation technique. This technique based on concentrated observation of breath and other somatic sensations meanwhile avoiding any related reaction. After a brief cultural historic overview the authors describe the process of vipassana courses (including personal experience) and debate whether vipassana is psychotherapy or not comparing theoretical and practical differences and similarities.
Key words: vipassana - mindfulness meditation - meditation-based psychotherapy - breathcontrol - Nepal
