Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Dr. Gion Gábor
VIETNAMI MESÉK, LEGENDÁK

Kéziratként a fordítótól, 2000 március
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A Banh Chung eredete

Vietnam északi részén, évszázadokkal ezelőtt még a Van Lang királyság állt. Van Lang első királyának fia Hung Vuong néven uralkodott. Egymás után három felesége is volt, mindegyiktől született egy-egy fia.
Az első házasságából származó fiú, Long megházasodott, és egy Kim nevű lány lett a felesége. Kim azonban szemtelen, kihívó és nagyon féltékeny teremtés volt.
A második házasságból született fiú, Ho, akinek felesége Ngoc lett. Azonban ez az asszony is meglehetősen rendetlennek, és élesnyelvűnek bizonyult.
Hung Vuong harmadik felesége korán meghalt. Van nevű fia anyai nagyanyjával élt egy kis faluban, és földjeiken gazdálkodtak. Eleinte csak fákat vágtak ki, és égettek el, hogy földművelésre alkalmas területeik legyenek. Később a megtisztított földeken zöldségeket termesztettek. Hamarosan megtakarított pénzükön még bivalyokat is tudtak vásárolni. A föld megmunkálásában az állatok nagy segítségükre voltak, nélkülük aligha tudtak volna megélni. Szabadidejében Van még halászni is eljárt. Tapasztalt nagyanyja segítségével sikerült megházasodnia. Felesége Xuan, falubéli, keményen dolgozó, okos fiatalasszony volt. A fiatal házaspár a falusi emberek átlagos, de boldog életét élte.

Évek múltak el, és egy szép napon Hung Vuong behívatta őket a királyi udvarba. Van és Xuan nagy gondban voltak. Hogyan teremtsék elő az utazáshoz szükséges pénzt? El kellett adniuk a bivalyokat, hogy elutazhassanak a király színe elé. Meglepetésükre a díszes-fényes termekben találkoztak az idősebb testvérekkel, azok feleségeivel, akik drágakövekkel kirakott elegáns ruhákban jelentek meg a király színe előtt. Van és Xuan igen nagy zavarban voltak. Nem voltak olyan gazdagok, hogy gyönyörű ruhákban érkezzenek a király elé. Mindenki kigúnyolta és lenézte őket, mivel a királyi udvarba egyszerű, falusi öltözékben mentek.
Azonban a többiekkel ellentétben az öreg király nagy szeretettel fordult Van, az árván maradt fiú felé. Hung Vuong ötven évet uralkodott már, az idő is megtette a magáét, és a király arra gondolt, hogy ideje utódot választani. Azonban nem tudta eldönteni, melyik fiára hagyja a trónt? Hosszas gondolkodás után azt találta ki, hogy az a fiú lesz az utódja, akinek a felesége a legízletesebb ételt készíti el neki.

Az idősebb fiúk feleségei megörültek, amikor meghallották a feltételeket. Biztosak voltak abban, hogy kettejük közül kerül ki a következő királyné. Magabiztosan láttak neki a munkának, ügyességükben senki nem kételkedett. Van és Xuan újra elkeseredett, hiszen tényleg olyan szegények voltak, hogy drága, finom ételekre sosem nem futotta pénzükből.
Azonban egy éjjel Van álmában megjelent halott édesanyja. Tudtára adta fiának, hogy ha úgy cselekszik, ahogy tanácsolja, az övé lehet a trón. Van édesanyja szerint elég lenne, ha édes rizsből készítenének egy különleges süteményt. Ennek a süteménynek négyszögletesnek kellett lennie, egy kevés hússal megtöltve, és zöld levelekbe csavarva főzzék meg. A négyszög alak jelképezte volna a Földet, ugyanis akkoriban a Földet négyszög alakúnak gondolták.
A házaspár elhatározta, hogy követik Van édesanyja álombéli tanácsait. Elkészítették a húsos süteményt, és cserépedényben megsütötték.
A megjelölt napon a két testvér, valamint Kim és Ngoc feltálalták a királynak a saját maguk által készített drága étkeket. Azonban a király nem talált az ételekben semmi különlegeset. Ezután Van és Xuan tálalta fel négyszög alakú süteményeit. A király arca felderült, és egészen izgatott lett, amikor belekóstolt a finom süteményekbe. Hát még akkor, amikor rájött a sütemények formájának jelentésére. Kezét kinyújtotta Van felé, és őt jelölte meg utódjának. Van nagylelkűen bátyjainak is előkelő rangokat adott az udvarnál.
Az édes rizsből készült sütemény (Banh Chung) egyike lett azon hagyományos ünnepi ételeknek, melyeket Vietnamban a Tet alatt készítenek és tálalnak fel.


A bétel legendája

Réges-régen, a negyedik Hung Vuong király uralkodásának idején élt két ikertestvér: Cao Tan és Cao Lang. Úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Még szüleik is csak nagyon nehezen tudták egymástól megkülönböztetni őket, mivel nemcsak külsőre, de belső tulajdonságaikban is nagyon hasonlítottak egymásra.

A faluban mindketten egy idős tanító iskolájába jártak, akinek volt egy gyönyörű szép leánya. Az ikrek minél többet jártak a tanítóhoz, annál jobban megtetszett nekik a leány. Végül mindketten beleszerettek a tanító leányába. A fiatal leány szintén szerette mindkét fiút, hiszen teljesen egyformák voltak.
Az öreg tanító is egyformán szerette mindkét fiút, leánya kezét viszont az idősebbnek kellett, hogy adja. Vietnamban ugyanis a hagyományoknak megfelelően az idősebbik fiúnak kell először megnősülnie. A bölcs tanító azért, hogy eldönthesse, melyikük az idősebb, egy kis cselhez folyamodott. Meghívta őket ebédre. Úgy okoskodott, hogy amelyikük először veszi a kezébe az evőpálcikát, annak kell az idősebbnek lennie. Tiszteletlenség lett volna, ha a fiatalabb nyúlt volna hamarabb az ételhez. Az ebédnél Cao Tan vette a kezébe először a pálcikákat.
E mozdulat eredményeképpen a bölcs tanító döntése szerint Cao Tan kapta meg a leány kezét. A fiú nagyon boldog volt, hogy feleségül veheti a leányt, de ezzel nem csökkent fivére iránti szeretete sem. Cao Tan az esküvő után a leánnyal, immár feleségével, harmóniában és felhőtlen boldogságban élt.
Azonban Cao Lang, a fiatalabb testvér mindezek ellenére nem tudta kitörölni szívéből a gyönyörű lányt. Szívében a bánat bujkált, amikor látta az ifjú házaspár boldogságát. Úgy döntött, végképp kitörli emlékeiből a gyönyörű leányt, aki immár elérhetetlen távolságba került tőle. Elhagyta a szülői házat, ahol addig éltek, és hosszú magányos vándorútra indult. Ment, mendegélt a porlepte utakon, napokon keresztül, mígnem teljesen kimerült. Fáradtan lepihent az út mentén, elaludt és a tűző napon hófehér kővé változott.
Az idősebbik fiú egyre nagyobb aggodalommal várta vissza fiatalabb testvérét. Nyugtalansága napról-napra fokozódott, míg végül úgy döntött, elindul, hogy felkutassa eltűnt fivérét. Élelmet csomagolt az útra, elköszönt fiatal feleségétől, és nekivágott az útnak. Ugyanabban az irányban indult el, amerre egykor testvére. Napokig vándorolt mezőkön, hegyeken, völgyeken át. Égette a tűző nap, fürdette a hajnali harmatos fű, simogatta a patak csobogó vize. Többnapi fárasztó gyaloglás után, egy gyönyörű, napos reggelen már-már éppen feladni készült a reménytelen kutatást, amikor megéhezett. Pihenőhelyet keresett, ahol békésen elfogyaszthatta volna szegényes reggelijét. Megpillantott az út mentén egy hófehér kőtömböt, s úgy gondolta, megpihen mellette egy kicsit. Leheveredett, nekitámasztotta hátát a kőnek, és kimerültségében azon nyomban, egy moccanás nélkül elaludt. A pihentető mély álom végzetesnek bizonyult. Ugyanúgy, mint annakidején a testvére, a titokzatos helyen ő is átváltozott. Belőle egy csodálatosan zöld levelű, nagy lombkoronájú, gyümölcsökkel teli arekapálma lett. A karcsú pálma hihetetlen gyorsasággal fejlődött, egyre csak nőtt, mígnem ágaival féltő szeretettel takarta be a hófehér kőtömböt.
Cao Tan fiatal felesége otthon egyre csak várta a híreket férjéről, és annak eltűnt testvéréről, de bárkit is kérdezett, senkitől sem kapott felvilágosítást. Kérdezte a legelőket járó bivalypásztorokat, a messzi tájakról visszaérkezett kereskedőket, a folyók veszélyes sodrásával küszködő csónakosokat, de egyikük sem tudott semmit a fivérekről. A fiatalasszony egy ideig még türelmesen várt, de aztán gondolt egyet, és követve férjét, ő is nekivágott a hosszú útnak. Remélte, megtalálja a testvéreket, mindenkinél jobban szeretett férjét. Ment, mendegélt erdőkön, mezőkön keresztül, falvakon át. Napokon keresztül kereste, kutatta a férfiakat, de mindhiába. Eredménytelenül járta be a környéket, a távolabbi falvakat, mezőket, hegyeket. Fáradtan, elcsigázottan ballagott a porlepte utakon, míg egyszerre csak a szikrázó nap fényében megpillantott az út mentén egy hófehér kőtömböt, mely fölé védelmezően borult egy árnyékot adó arekapálma.
Cao Tan fiatal felesége úgy gondolta, egy kicsit megpihen a kő mellett, melynek a hátát támaszthatta, és a mellette lévő pálma pedig majd betakargatja lombjaival. Kimerülten lerogyott a kő mellé, de a hely kicsit kényelmetlennek bizonyult. Ezután átköltözött a pálma árnyékába, leült és kényelmesen nekidőlt a fa vékony törzsének. A pálma lombjaival őt is gondosan betakarta, és Cao Tan felesége a kellemesen hűs árnyékban elszenderedett. A titokzatos helyen a fiatalasszony csendben átváltozott egy csodálatos bételbors cserjévé.
A bokor nőtt, és ahogy egyre nagyobb lett, indáival újra meg újra lágyan körbefonta a pálma törzsét. Akik az úton mentek, és látták őket, elcsodálkoztak, milyen szeretettel fonja körbe a bokor a fa törzsét, miközben az indákon nagy, szív alakú leveleit bontogatja. Cao Tan és felesége, amilyen boldogok voltak életükben, olyan nagy szeretettel gondoskodtak egymásról haláluk után is. A fiatalabb testvér hófehér kőtömbje pedig az idők végezetéig ott lehet velük, a nagy, gondoskodó és védő arekapálma árnyékában.
Ezért van még ma is hagyományosan a vietnami esküvők terítékén az arekapálma gyümölcse, a bétel, és a bételbors cserje szív alakú leveleinek sokasága. Ezek jelképezik a legendában megénekelt egykori szerelmesek egymásra találását.


A bivaly

Az idők kezedén, a Mennyek Ura megteremtette a földet és a vizeket. Később állatokat és embereket gyűjtött oda össze. Hogy megfelelően táplálhassa őket, leküldött hozzájuk egy szellemet, akinek egy zsákban rizst, kukoricát, kölest, babot, földimogyorót adott, hogy vigye el az embereknek. Egy másik zsákba pedig különféle füveket, fűmagokat tett, hogy az állatoknak is legyen mit enniük.

A szellem erős, jó felépítésű lény volt, aki nagyon hűséges volt urához. Bár goromba, durva szokásai voltak, alapjában véve jószívű volt. Otromba kinézete ellenére sok jó tulajdonsága volt, ámbár egy kicsit lassú volt, és sokmindent elfelejtett.
A Mennyek Ura két csomagot adott a kezébe. Mivel tudta, hogy a szellem egy kicsit butácska, mindkét csomagot jellegzetes alakúra, más-más méretűre készítette. Az egyikben voltak az embereknek szánt gabonák magvai, a másikban az állatok vad fűmagvai. Az Úr utasításai szerint a szellemnek először a gabonamagvakat kellett volna szétszórnia, hogy az emberek táplálékát biztosítsa. Mivel őket az Úr a saját képmására teremtette, ennek megfelelően az élelem elosztásában is az elsők között kellett volna, hogy sorra kerüljenek.
Azonban a szellem, mire leért a magavakkal teli zsákokkal a Földre, feledékenysége folytán összecserélte a kettőt. A csere eredményeképpen először a vad füvek magvait szórta széjjel, melyek azonnal növekedni kezdtek. Olyan gyorsan szaporodtak és terjedtek el a Földön, hogy nem hagytak helyet az embereknek szánt gabonamagvaknak. Az állatok így hamarosan elegendő táplálékhoz juthattak, és békésen legelésztek a határtalan réteken. Mindig találtak elegendő legelnivaló füvet anélkül, hogy legelőt kellett volna telepíteniük, művelniük.
Amikor a kissé együgyű szellem ráeszmélt a hibára, gyorsan kiürítette a másik zsákban tárolt gabonamagvakat is. Azonban már elkésett. Már sokkal több vadfű nőtt, mint amennyi gabonaféle. A mennyei szelek, melyek feladata gabonamagvak szétterítése lett volna a Földön, eleinte csak a vadfüvek magvait szórhatták széjjel. A nagy felfordulásban a szellem visszatért a mennyekbe, de nem szólt az óriási tévedéséről az Úrnak.
Azonban az emberek a Földön nemsokára zúgolódni kezdtek: "Miért van az Urunk, hogy hátrányosabb helyzetben vagyunk a Földön, mint a vadállatok? Nekik hatalmas legelőik vannak, ahol tömérdek fűféle nő állandóan, amíg nekünk csak egy kis rész jutott. Nekünk böjtölnünk kell, és nagy fáradtsággal kell elhódítani birtokainkat az állatoktól. Miért nem segítesz nekünk?"
Valójában az emberek munkája keserves, és mindenekfelett fárasztó volt. A szellem abbéli sietségében, hogy szétszórja a második zsákban rejlő gabonamagvakat, olyan durván, kapkodva ürítette ki a zsákot, hogy a gabonamagvak csírái, melyek eredetileg nagyok voltak, és könnyű lett volna őket elültetni, millió apró darabra porladtak széjjel, és ez nagyon megnehezítette az ültetést, a vetést.
A Mennyek Ura meghallgatta az emberek panaszait, és megvizsgálta a panaszok okát. Meglepetten látta, hogy az emberek valóban kisebb helyen és fáradságos munkával termelik meg ennivalójukat, mint ahogyan ő azt tervezte. Hamar kiderítette, mi történhetett. Amint rájött, ki volt a bűnös, alaposan leszidta a szellemet feledékenységéért, és leginkább azért, mert nem szólt időben a tévedésről. Büntetésként a szellemet bivallyá változtatta, és azt mondta: "A te hibád miatt teremnek a vadfüvek sokkal bőségesebben, és nőhetnek sokkal gyorsabban, mint az embereket tápláló gabonamagvak. Arra kárhoztatlak, hogy csak füvet egyél, mely az emberek számára haszontalan. Mostantól nem ehetsz gabonából készült ételeket, süteményeket."

A büntetés mind a mai napig érvényes: emiatt van, hogy a Mennyek Ura nem adott a bivalynak olyan fogakat, mellyel a magvakat is meg tudná enni, a bivalynak nincsenek felső fogai. Ezenkívül, mivel tévedésével a szellem még több és nehezebb munkát adott az embereknek, más büntetést is kapott. A bivaly képében bűnhődő szellem arra ítéltetett, hogy segítse a földműveseket évszázadokon, évezredeken keresztül verejtékes munkáikban.
Az is emiatt van, hogy az emberek elhajtják a bivalyt, amint az megközelítené a zöldülő rizsföldeket. Ugyancsak e legenda alapján érthető, hogy miért nem kell az embereknek a bivaly betegségeivel bajlódniuk. Ez emlékezteti az őket arra, hogy ebben az ormótlan testben egy halhatatlan, de szegény mennyei szellem lakozik, aki életfogytiglan bűnhődik pillanatnyi tévedése miatt.


A bivalypásztor fiú és a banyan fa

Cuoi, a bivalypásztor fiú nagyon szegény családból származott. Nem járhatott iskolába, és az egyetlen komoly munka, amit el tudott végezni, a bivalyok őrzése, terelgetése volt. Mivel saját állataik nem voltak, egy gazdag földműveshez szegődött el bivalyokat őrizni. Minden nap ezeket az állatokat terelgette a rizsföldeken, de mindemellett megetette a disznókat, és tűzifát is gyűjtött az erdőben. Munkájáért a földművestől élelmet, ruhát és annyi pénzt kapott, amennyiből szűkösen meg tudott élni.
Egyik nap, amint éppen fát gyűjtött egy távoli erdőben, meglátott egy kis tigriskölyköt, amint az egy kis tisztáson a napsütésben játszadozott, mókázott. Cuoi gyorsan felkapta az állatot, hogy majd egy jót játsszon vele. Azonban amint kezébe vette a megszeppent állatot, fenyegető morgást hallott a közeli sűrűből. A tigriskölyök anyja volt, aki csak egy pillanatra hagyta magára kicsinyét, amíg valami zsákmány után nézett. Cuoi gyorsan ledobta a kis tigrist a földre, és rémülten mászott fel a legközelebbi fa védelmet adó lombjai közé. Egy pillanattal később az anyatigris keresztülgázolva a tisztást övező bokrokon már ott is termett. Vad, félelmetes ordításban tört ki, amikor meglátta halott kölyke mozdulatlan testét. Ugyanis Cuoi a menekülése hevében olyan erővel dobta a földre a kis tigrist, hogy az nem élte túl az esést.
Cuoi a fa lombjai közt meg sem mert moccanni, még a lélegzetét is visszafojtotta. Tudta, hogy ha felfedezi a felbőszült tigris, csakis a legrosszabbra számíthat. Azonban az anyatigris bánatosan a közeli patakhoz ballagott, mancsaival összegyűjtötte egy bizonyos banyan fa lehullott terméseit, pépessé rágta, majd a halott kölyke fejéhez rakosgatta. A csíkos kis tigriskölyök hamarosan talpra ugrott, és elszaladt, mintha semmi sem történt volna.
Amint az anyatigris és kölyke eltűnt a sűrűben, Cuoi lemászott lombok alkotta önkéntes börtönéből, és kíváncsian a titokzatos banyan fa felé vette útját. Egy ideig csodálkozva nézegette, forgatta a fa érdekes gyümölcseit, majd összeszedett egy marékkal a termésből, és tarisznyájába tette. Mivel már meglehetősen későre járt, sietősen elindult hazafelé. Ahogy igyekezett az úton, meglátott az út szélén egy elpusztult kutyát. Cuoi elhatározta, hogy kipróbálja a csodatévő gyümölcsöket. Ahogyan a tigristől látta, összerágta a banyan fa termését, és a kutya fejéhez tette. Nagyon elcsodálkozott, amikor néhány perc múlva a kutyába valóban visszatért az élet. Eleinte csak lélegzett, mocorgott, majd hirtelen felugrott, megrázta magát és elszaladt.
Cuoi most már biztos volt abban, hogy a banyan fa termésének csodálatos ereje van. Segítségével visszahozhatja a halottakat az élők sorába. Már látta is, mekkora hatalomra tehet szert ezzel az emberek között. Visszament a titokzatos fához, és gyökerestől kihúzta a földből. Óvatosan hazavitte, és elültette házuk kertjének közepén. Nagyon vigyázott az értékes szerzeményére. Óva intette az otthoniakat: ne dobálják a szemetet a fa köré, és ne szennyvízzel locsolgassák a fa körüli földet! Tréfásan még azt is hozzátette, ha szemetelnek a csodálatos fa körül, az megharagszik, és felrepül az égbe.
A fiú anyja azonban nem tulajdonított nagy jelentőséget Cuoi intelmeinek. Változatlanul az udvar közepére öntötte ki a ház szemetét. Pontosan oda, ahová a fiú kérése alapján nem lett volna szabad. Egy szép napon aztán a fa tényleg megmozdult. Megrázta ágait, lassan kihúzogatta gyökereit a földből. Végül, ahogyan Cuoi annakidején tréfásan megjegyezte, felrepült az égbe. A fiú figyelmezetése valóra vált.
Csakhogy éppen ekkor érkezett vissza a napi munkájából Cuoi. Még látta, hogy a fa kihúzza gyökereit a földből, és el akar repülni. Kétségbeesetten szaladt oda, felugrott a levegőbe, és jó erősen megragadta a már repülő fa gyökereit. Szerette volna visszahúzni a földre a hatalmat jelentő, kincset érő szerzeményt. Azonban a fiú olyan vékonyka volt, hogy nem tudta visszatartani a fát. Csak kapaszkodott a gyökereibe, és érezte, hogy a titokzatos banyan fa vele együtt repül fel az ég felé.
Repültek, repültek, egyre magasabbra. Már látta a környező rizsföldeket, a szomszédos falvakat, de talán még a tengert is. A fa nem állt meg. Egyre magasabbra emelkedtek. Eleinte még madarak kísérték őket, de egy idő múlva már olyan magasra jutottak, hogy odáig nem tudott egyetlen madár sem felrepülni. Cuoi nagyon egyedül érezte magát. Bánatosan gondolt elveszni készülő gazdagságára, hatalmára, mely az emberek között várta volna.
Néhány napos repülés után egy teljesen új, ismeretlen világba érkeztek, ahol nagy nyugalom és csend honolt. Cuoi nem tudta, hová kerülhettek. Az ég ott teljesen sötét volt, csak a csillagok fénye világította meg a kietlen, homokos tájat. Ez volt a Hold. A fiú újra elültette fáját a Holdon, és leült mellé, hogy számot vessen jelenlegi szomorú helyzetével. Mindhiába gondolkodott, nem talált megoldást. Teljesen egyedül maradt. Mivel nem tudott hazajutni, mind a mai napig ott üldögél, várakozik a Holdon.
A vietnami gyerekek bizonyos éjjeleken látni vélik a Hold sarlójában Cuoi magányos sziluettjét, ahogy a banyan fa törzsének támaszkodva üldögél. Azt mondják, néha még feléjük is fordítja a fejét, nézi őket és mosolyog. Ilyenkor integetnek neki, és éneklik:
Cuoi, Cuoi, te álombéli fiú,
Egyedül, egyedül vagy ott fenn a Holdon,
Játszol a csillagokkal, a gyorsan múló alkonyatban,
Késő estig, mely hamarosan itt lesz...


A Fehér Ló Templomának legendája

A lópatkó nagyon sok országban szerencsét jelent. Hanoiban azonban a lovak patáinak nyoma a szerencse jele, és a város a fehér lovat védőszentjeként tartja számon.
Sok-sok évvel ezelőtt Hanoi környéke még mocsaras volt, több kisebb folyó szelte át a város körüli mezőket. A Fehér Ló Temploma valamikor a To Lich folyó partjára épült. A folyó napjainkban már nincs meg, eliszaposodott, mocsarassá vált, de akkoriban még bővizű volt, és a Vörös folyóba ömlött. A To Lich nagyon széles, sekély, nehezen hajózható folyó volt. Az év bizonyos időszakaiban ugyan a Vörös folyóba ömlött, más évszakokban azonban nyugati irányban, visszafelé vezette a vizet. A két folyó közti állandó vízvándorlás különösen veszélyessé tette a hajózást ezen a szakaszon. Emiatt még nagyon régen templomot építettek a folyó szellemének. Sok mítosz, legenda szól a környékbeli szellemekről, akiknek nagy hatalmuk volt a folyó mentén. Az egyik ilyen szellem, To Lich volt.
To Lich a folyóparton élt családjával. Azt tartották róla, hogy egykoron erényes, ügyes ember volt. Amikor meghalt, a folyót, amely mellett élt, róla nevezték el. Később a folyópart szellemként tisztelték. Amikor a folyó menti földeket művelés alá vonták, vagy felásták, hogy új házakat építsenek, a folyó szellemének engedélye is kellett hozzá, és illett ajándékokkal elhalmozni, imádkozni hozzá. Ha a szellem nem örült az új építménynek, arra rossz sors várt. Ráadásul a To Lich folyó mellett, vele együtt őrködött a terület felett a föld szelleme is, akit a környéken Long Do (a Sárkány Köldöke) néven neveztek.
866-tól 875-ig az a földterület, ahol ma Hanoi áll, kínai irányítás alatt állt Giao Chi néven. Kormányzója Cao Bien kínai mandarin volt. Egyszer Cao Bien nekilátott, hogy a rá bízott területen felépítse erős falakkal, tornyokkal körülvett rezidenciáit. Hallott ugyan egy helyi népmesét egy nagy fehér szakállú öregemberről, aki állítólag a térség földjeinek szelleme volt, de nem tulajdonított a viet nép legendáinak valami nagy jelentőséget. Egy szép napon azonban, amikor Cao Bien az építkezés területét éppen személyesen ellenőrizte, megpillantott egy hatalmas felhőt, mely öt pompázatos színben ragyogott fenn az égen. Aztán a földön hirtelen hidegre fordult az idő, és a fagyos szél megbetegítette Cao Bien kormányzót is. Talán lázas betegsége miatt úgy vélte, mintha egy őszszakállú öregembert látott volna egy sárkány hátán a felhők között. Az öregember magas szárú cipőt, vörös kalapot és lila talárt viselt. A levegő ekkor hirtelen megtelt mérgező gázok szagával, és a kormányzó mennyei hangokat is hallott. Cao Bien azonnal megértette, hogy a hatalmas, földre vigyázó szellem jelent meg előtte, aki szokás szerint ajándékot és imákat kér cserébe azért, hogy a megtervezett falak, tornyok, házak sikeresen felépülhessenek. Aznap éjjel, álmában újra megjelent az öregember, és azt mondta Cao Bien kormányzónak:
- Én Long Do vagyok, a Sárkány Köldöke, és látom, hogy erős falakkal, tornyokkal körülvett várat szeretnél itt építeni. Eljöttem, hogy meglátogassalak...
Cao Bien azonban ahelyett, hogy behódolt volna a hatalmas szellemnek, úgy gondolta, erősebb varázslatokkal sikerül majd őt elkergetni onnan. Reggel azonmód megkísérelte az általa gonosz ördögnek gondolt szellemet minden eszközzel ártalmatlanná tenni, sőt, irányítása alá vonni. Ennek érdekében a szellem temploma alá bronz és vas amuletteket ásatott el, mivel azt hitte, hogy ezek a talizmánok, amulettek a szellemnél erősebb varázserővel bírnak. Alighogy elásatta a varázslatos erejűnek gondolt tárgyakat, hatalmas vihar támadt a környéken. De akkora, hogy toronymagasra korbácsolta fel a környező víz hullámait, és ledöntötte a legnagyobb fákat is. A vihart kísérő villámok belecsaptak a szellem templomába, és elolvasztották a kormányzó amulettjeit. Cao Bien nagyon megrémült a természetfeletti jelenségtől, és riadtan visszamenekült hazájába, Kínába. Később Giao Chi tartományban maradt beosztottai ajándékokkal és imákkal nagy nehezen kiengesztelték a haragos szellemet.
Amikor Vietnam függetlenné vált Kínától a XI. Sz.-ban, Ly Cong Uan (aki Ly Thai To király néven uralkodott) elhagyta egykori fővárosát, Hoa Lu-t, hogy a mai Hanoi területén lévő városba, Thang Long-ba települjön át. Úgy másfél év múlva ő is nekilátott erős, magas falakkal körülvett várat, citadellát építeni. Azonban a föld még a hatalmas vihar és a folyó hullámai, áradásai miatt ingoványos, mocsaras volt, és a felépített falak rendre összeomlottak. A király ismerte a régi legendát a területet őrző szellemekről, és rendbe hozatta Long Do és To Lich félig elpusztult oltárait. Az újjáépített templomban ajándékokkal halmozta el a szellemeket, és imákat mondott nekik. Álmában aztán neki is megjelent az ősz öregember, meghajolt és így szólt:
- Hosszú életű király, úgy döntöttem, hogy ez a birodalom olyan sokáig fog fennállni, mint a legendás Thi Son hegység.
Másnap reggel, mialatt a király buzgón imádkozott, a környéket elvakította egy hófehér paripa fénye, amely a templom felől nyugati irányba száguldott el, s nyomában jól láthatóan megmaradtak patájának nyomai. Ahogy a hófehér paripa vágtája során körberajzolt egy nagyobb földterületet, visszatért a templomba, és úgy, ahogy jött, el is tűnt. A király nyomban rájött, hogy a jelenés nem lehetett más, mint To Lich, a folyó szelleme. A hófehér paripa nyomait követve kirajzolódtak előtte a megépítendő vár körvonalai. A király döntése alapján a citadella végleges helye valóban a ló által körülírt terület lett. Ly Thai To a hófehér paripát jelölte meg Thang Long (a mai Hanoi) védőszellemévé, aki ezután majd gondját viseli országának, és az általa megtervezett citadellának is.
A történelem során a város utcáin három alkalommal is tűzvész söpört végig, elpusztítva szinte minden épületet, de a To Lich folyó partján épült templom mindannyiszor érintetlen maradt.


A görögdinnye legendája

Réges-régen, a Hung Vuong dinasztia uralkodása idején élt egy hétéves fiúcska, akit Mai An-Tiem-nek hívtak. Idegen volt és árva. Valamikor egy kereskedelmi hajóval ért partot. Hung Vuong király éppen a kikötőben sétált, amikor a kisfiút kitették a hajóból. Az uralkodó meghatottan nézte az árva fiút, és elhatározta, hogy befogadja országába. Királyságába vitte, és alattvalói közé fogadta. Ahogy az idő haladt, a fiúcska felcseperedett. Erős, tisztességes és ügyes fiatalember lett belőle. An-Tiem mindezeken felül nagyon okos is volt. Mindent, amivel csak találkozott, alaposan megjegyzett, és jól visszaemlékezett később mindenre. Hung Vuong király nagyon, de nagyon megszerette. Kinevezte An-Tiem-et egyik előkelő mandarinjává, és segített neki gyönyörű szép feleséget találni.
An-Tiem és felesége határtalan boldogságban éltek Hung Vuong király birodalmában. Mindketten egészségesek voltak, és a király kegyeinek köszönhetően végtelen gazdagságban volt részük. Az emberek csodálták és megbecsülték okosságáért és erényeiért, mindenféle ajándékokkal halmozták el. Végül vagyona oly mértékben gyarapodott, hogy ő lett a király után a leggazdagabb ember a birodalomban. Szégyellte azonban, hogy csak egy árva, idegen fiúként került az országba, és egyre gyakrabban mondogatta feleségének, de más embereknek is, ha kérdezték, hogy vagyona és gazdagsága egyaránt elődeitől származik. Szerencsés volt, nem függött senkitől, és nem fordult soha senkihez segítségért.
Amikor Hung Vuong király meghallotta An-Tiem elődei gazdagságával kérkedő szavait, egyszerre dühös és szomorú lett. Úgy látszott, An-Tiem elfelejtette a király jóságát, szeretetét és segítségét abból az időből, amikor ő még csak egy árva fiú volt. Olyan dühössé vált, hogy haragjában a következőket mondta. "Az az alattvaló, aki túlságosan kérkedő, és nem ismeri már meg urát és segítőjét, aki nem hálás azért, amivé lett, nem érdemli meg, hogy királyságomban éljen!"
Mérgében a király parancsot adott, hogy An-Tiem minden vagyonát kobozzák el, és száműzzék őt feleségével együtt egy távoli, néptelen, homokos szigetre. A király azonban attól tartva, hogy An-Tiem és felesége rövid időn belül éhen hal a szigeten, engedélyezte, hogy magukkal vigyenek három-négy hónapra elegendő élelmiszert is.
An-Tiem felesége nagyon félt egyedül a sivár szigeten, és nap, mint nap sírva emlékezett egykori boldog gazdagságukra. An-Tiem azonban bizakodva mondogatta feleségének: "Isten adott nekünk életet, adni fog nekünk ételt is...".
Nemsokára egy hófehér daru repült be nyugat felől a szigetre, és egy kis dombocska tetején szállt le. Mialatt a dombtetőn állt, harsányan kiáltott néhányat, és ekkor több görögdinnyemag esett ki a csőréből. Ezt látva, An-Tiem feleségének szívébe még nagyobb aggodalom és félelem költözött. Azt hitte, ez valami nagyon különös, nagyon rossz jel. A férfi azonban, asszonya aggodalmas gondolatai ellenére rendkívül nyugodt volt. Már azon gondolkodott, hogyan tudná hasznukra fordítani az erre tévedt madár által elhullajtott magvakat. Szerette volna megnyugtatni feleségét is, ezért mosolyogva így szólt hozzá: "Amit most láttál, nem rossz előjel, hanem inkább étel, melyet az Isteni gondviselés küldött hozzánk!"
Múltak a napok, és az An-Tiem által gondosan elültetett a magvak csírázni kezdtek. Hamarosan akkora indás növényekké nőttek, hogy azok elborították a kis dombot. Az ismeretlen növényeken sok, nagy és különleges gyümölcs termett. An-Tiem levett egyet, felvágta, és megkóstolta. Nagyon édesnek és frissítő ízűnek találta. Megette, és adott egy másikat a feleségének is. Azonban nem tudta a gyümölcs nevét. Visszaemlékezett a darura, aki a sziget nyugati részéből érkezett a homokos dombocskára, és a gyümölcsöt Tay Qua-nak (gyümölcs a nyugati részről) nevezte el. Mostmár tudjuk, hogy ez a görögdinnye volt. An-Tiem elkezdte művelni a dombocska környékét, és hónapról hónapra egyre nagyobb területet vont művelés alá. Munkájának eredményeként sokkal több görögdinnyét termesztett, mint amennyit ketten meg tudtak volna enni. An-Tiem megmutatta a furcsa gyümölcsöt a sziget környéki halászoknak, akiknek szintén ízlett a frissítő eledel. Elkezdték hát csereberélni különböző szerszámaikat és más élelmiszereiket dinnyére.
Az érdekes gyümölcs híre eljutott a környékbeli, majd a távolabbi szigetekre is, ahonnan még nagyobb, kereskedelmi hajókkal is jöttek emberek An-Tiem gyümölcseiért. Aztán elkezdték termeszteni a környéken máshol is. Az emberek gyorsan megszerették a görögdinnyét, és elnevezték a találékony An-Tiem-et és újra mosolygós feleségét Tay Qua Phu Mau-nak, vagyis a Tay Qua Szüleinek.
Ezalatt az idő alatt Hung Vuong király birodalmában a királynak nagyon hiányzott egykori tanácsadója, An-Tiem. Régóta nem hallott semmi hírt felőlük, és komolyan aggódott miattuk. Egy szép napon arra kérte hűséges embereit, hogy menjenek el a szigetre, és nézzék meg, él-e még An-Tiem és felesége, tudakolják meg, mi történt velük. A király emberei elindultak a távoli szigetre, de már menet közben sokat hallottak egy különleges gyümölcsről, melyet a nép Tay Qua-nak nevezett, és már nagyon sok helyen termesztették. Amikor a szigetre értek, meglepetten látták, hogy An-Tiem és felesége él, jól vannak, és a Tay Qua nevű gyümölcsöt ők terjesztettek el az emberek között. A király küldöncei visszatértek a palotába, és mindent, amit láttak, hallottak részletesen elmeséltek Hung Vuong királynak. Az uralkodó nagyon megörült a jó híreknek. Sajnálkozott, hogy így félreismerte An-Tiem-et, és így szólt: "An-Tiem valóban igazat mondott. A reménytelennek látszó helyzetben is feltalálta magát annak segítségével, amit az elődeitől kapott. Ügyessége, leleményessége, erényei valóban őseitől származnak.". Ezután a király parancsot adott embereinek, hogy kérjék meg An-Tiem-et és feleségét, hogy térjenek vissza udvarába. A küldöncök visszatértek a távoli szigetre, hogy átadják An-Tiem-nek a király üzenetét. A sziget csendjében élő férfi nagy örömmel hallotta, hogy az uralkodó megbocsátott hálátlan szavaiért, és feleségével együtt hajóra szállt, hogy újra a királyi udvarban éljen. Visszatérésük örömére a király ünnepi lakomát rendezett, ahol az édes görögdinnye feltálalása után visszaadta neki a mandarin rangot. Azt a helyet pedig, ahol An-Tiem és felesége éltek, An-Tiem Chau Sa-nak nevezte el. A király sokáig emlékezett még a nevezetes dinnyére, és a gyümölcsöt, melyet Tay Qua néven hagyott, rendszerint nagyobb ünnepeken, fesztiválokon szolgálták fel. Különösen azokon az ünnepeken népszerű még ma is, melyeken az emberek őseik emlékeinek adóznak nagy tisztelettel.


A Három Konyhai Szellem
A Tao Quan eredete

Vietnamban a néphit szerint minden ház konyhájában ott van a Három Konyhai Szellem. Ezek a Szellemek felügyelnek mindenre, ami ott zajlik. A holdév végén, a 12. holdhónap 23. napján elindulnak, hogy beszámoljanak Ngoc Hoang-nak, a Jade Uralkodónak, a Taoista Mennyek legfőbb urának mindarról, amit a házakban láttak. Ezen a napon a Tao Quan-nak a legfinomabb ételeket ajánlják fel, pénz- és ruhaadományokkal látják el, hogy minél jobb híreket vigyenek a ház lakóiról.
A hármasság elmélete érdekes vonás ebben a történetben. A leggyakrabban a konyha Szellemét egyetlen személynek írják le, és Ong Tao, Ong Lo vagy Ong Vua Bep névvel illetik. Érdekes asszociációra ad lehetőséget, ha a keresztény Szentháromság analógiájaként tekintjük.

Réges-régen, amikor az Ég és a Föld még a Suttogások Völgyében egyesült, egy mély zöldellő erdőben élt egy favágó és annak felesége. Nagyon szegények voltak, és a favágó rendszerint nem tudott annyi pénzt keresni, hogy megvásárolhassák élelmüket. Az elkeseredettség és a bánat oda vezetett, hogy a favágó rendszeresen lerészegedett. Szerette volna elfelejteni mindazt a nyomorúságot, amit maga körül látott. Nagyon bántotta, hogy nem tudott mindent megadni feleségének, ahogyan azt távoli szomszédai tették. Bánatában gyakran teljesen leitta magát, és tántorogva, bűzölögve érkezett haza éjnek idején. Néha megpróbálta tehetetlen dühét azzal csillapítani, hogy a bútorokon töltötte ki haragját. Nekiesett a szekrényeknek, asztalnak, széknek, és addig nem nyugodott, míg össze nem törte azokat. Rozoga házikójukban csak szegény felesége hallgatta, amikor durva szidalmainak áradatát kiöntötte magából. De mivel a felesége volt, el kellett, hogy fogadja őt ilyennek. Amikor azonban részegen nekiállt szegény feleségét is ütlegelni, az asszony úgy döntött, nem bírta tovább. Egy éjjel titokban elhagyta a nyomorúságos kis házikót, és nem is tért oda vissza soha többé.
Az asszony napokig, hetekig vándorolt az erdőben. Éhes volt, és a lábai már sebesek voltak a bozótok ágaitól. Végül teljesen reményét vesztve betévedt egy magányos vadász kunyhójába. A vadász tisztességes, becsületes ember volt. Enni, inni adott neki, és megengedte neki, hogy otthonában maradjon. Az asszony ezentúl gondot viselt a házra, takarított, főzött, majd egy kis idő múlva össze is házasodtak. Boldogan éltek együtt, és úgy látszott, az asszony el tudja felejteni mindazt az erőszakot, verést, részegeskedést, amit korábbi házasságában élt át.
Egy szép napon, a Tet (a Vietnami Holdújév) közeledtével, amikor a vadász az erdőben volt, hogy valami ünnepi vadat ejtsen, egy koldus kopogtatott kunyhójuk ajtaján. Ruházata piszkos, rongyos volt, haja zsírosan, csimbókokba ragadt össze, és alamizsnáért könyörgött. Az asszony megszánta a szerencsétlen embert, és ételt készített a koldusnak. Mialatt az evett, a vadász felesége jobban szemügyre vehette. Ahogy alaposan végignézett a mohón evő kolduson, végigszaladt rajta a felismerés izgalma. Ugyanis hirtelen rájött, hogy az általa megszánt koldus nem lehet más, mint a részeges favágó, korábbi férje.
A koldus még mindig evett, amikor az asszony váratlanul meghallotta a vadászatból visszatérő férje lépteit. Lelki szemei előtt már látta újdonsült, boldog házasságának összeomlását, és pánikba esett. Gyorsan elrejtette a koldust egy szénarakás alá, hogy férje észre ne vegye. A vadász aznap nagyon ügyes volt, és sokféle, ízletes vaddal a zsákjában érkezett haza. Ahogy belépett a kunyhóba, rögtön nekilátott tüzet rakni, hogy a vadakból finom ételt készíthessenek. Gondosan fákat helyezett a szénarakás köré, alulra a vékonyabb ágakat, tetejükre vastagabbakat. Persze, nem sejthette, hogy a tűzrevaló alatt egy rémült idegen lapul. A koldus a szénarakásban azonban hamarosan rájött, hogy mi történik körülötte. Első gondolata az volt, hogy hozzáfog kiabálni. Azonban félt, hogy a vadász megölheti az ismeretlen, könyörületes asszonyt, aki elrejtette, és inkább csöndben maradt. A vadász egyre élesztgette a tüzet, melynek lángjai hamarosan elérték a koldus rejtekhelyét. Látva egykori férje várható sorsát, a szegény asszony bánatában sírva fakadt. Rájött, hogy egykori részeges férje az ő kedvéért inkább a lángokban leli halálát, de nem árulja el magát. Bármennyire is mostohán bánt vele a favágó annak idején, ezt mégsem akarhatta. Egy pillanatig habozott, majd ő is a lángokba vetette magát, hogy együtt haljon meg korábbi férjével. A vadász rémülten kiáltott fel, amikor észrevette, mit tett szeretett felesége. Először megpróbálta visszahúzni a lángokból, azonban már nem tudott mit tenni. Gondolkodott, hogy mi olyat tett, ami miatt felesége inkább a tűzhalált vállalta. Vajon mivel bánthatta meg ennyire? Nem jutott semmi az eszébe, hiszen nagyon boldogok voltak egészen eddig. Elkeseredettségében ő is a tűzbe ugrott. Úgy döntött, inkább tűzhalált hal, de nem tudta elképzelni további életét szeretett felesége nélkül.
Amint az emberek tudomást szereztek e megható történetről, meghajtották fejüket e nemes cselekedet előtt, mely két férfi és egy nő halálával végződött. Később úgy emlegették őket, mint a Tao Quan-t, a Három Konyhai Szellemet, akik minden konyhai lángban ott vannak, és vigyáznak rájuk.


A négy szent állat

A Le dinasztia óta (XV. sz.), a feudális állam fejlődésével és konfucianizmus terjedésével a nagyfejű, kidülledt szemű, pikkelyes bőrű és éles karmú sárkány a mennyei és birodalmi erő szimbóluma. A királyok gyakran állították, hogy önmaguk is sárkányok, ill. a sárkányok leszármazottai. A legendák korát ismerve ez nem is meglepő, hiszen a királyok szinte valamennyien a Vidám Tengeri Sárkány király leszármazottainak tartották magukat, családjukat. A sárkány képe szinte mindenütt ott volt: a királyi ruhákon, az arany trónusokon, az uralkodói rendeleteken, pecséteken, és az udvar szinte valamennyi fontosabb iratán. Az ötkörmű sárkány ábrája csak az uralkodó hivatalos ruházatán lehet rajta, míg a négykörmű sárkány az udvar magas rangú tisztviselőinek hivatalos viseletén látható.
A vietnami mitológiában a sárkány alakja szigorúan meghatározott, egyes testrészeit más-más állattól származtatják. Feje a tevét utánozza, szarva a szarvasé, a szemét a halaktól kölcsönözte, a bivalytól származik a füle, a teste és a nyaka a kígyóéra hasonlít. A bőrét pontypikkelyek borítják, körmeit a sastól kölcsönözte, lábai a tigrist juttatják eszünkbe. Hosszú szakáll lóg le szája mindkét oldalán. A fején egy dudor található, melyet a magas intelligencia jelének tulajdonítanak. A hátán, a gerincén végig 81 tüskés pikkely húzódik végig. A mitológiai sárkány egyformán él vízben, a földön és a föld alatt. Halhatatlan és nem is születik, mert a sárkányok időnként átváltoznak egy Giao Long nevű félig gyík, félig kígyó lénnyé, és ezerévenként automatikusan sárkányokká alakulnak. Félelmetes külseje ellenére a sárkány Vietnamban nem az ördög szellemének testet öltött változata. A vietnamiak a sárkányt az erő és ügyesség szimbólumának tekintik. Emiatt vált a sárkány a császárok és uralkodók jelképévé.
A sárkány egyike annak a 12 állatnak, melyek a holdnaptár szerint egy-egy évet szimbolizálnak. Ezek sorrendben a patkány, a bivaly, a tigris, a macska, a sárkány, a kígyó, a ló, a kecske, a majom, a kakas, a kutya és a disznó. A mezőgazdasággal foglalkozó vietnamiak körében a sárkányt istenségként tisztelték. Ő hozta a növények fejlődéséhez szükséges jó időt, segítette a termények beérését éppúgy, mint a betakarítást. A pagodák, közösségi épületek tetején mindig két sárkányt lehet látni, oldalukon a Nappal vagy a Holddal. Az épületeken belül szintén sárkányok faragványai díszítik a füstölőket és a fáklya-tartókat. A sárkány gyakorta megjelenik a földrajzi nevekben is. Létezik Sárkány hegy, folyót is neveztek el róla. A Cuu Long a Me Kong folyó alsó szakaszának egy részét jelenti, az egész folyóhossznak mindössze 5%-át. A Hoang Long folyó neve Sárga Sárkányt jelent. De létezik tó (Long Tri tó), és sziget (Sárkány sziget és Sárkány-gyöngy sziget) is Vietnamban, mely nevét a sárkányról kapta. Ez a legendás állat adta a nevét a Ha Long öbölnek is, mely egyike a világ csodáinak sárkánymítoszaival, -legendáival, melyek odavonzzák a helyi és külföldi látogatókat egyaránt. Egy időben, a XI. sz.-ban, Ly Cong Uan (Ly Thai To) király uralkodása idején (1010-1028) a fővárost is a sárkányról nevezték el: Thang Long nevet kapta, ami a Felszálló Sárkány városát jelentette akkoriban. Az ősi város magva napjainkban Hanoi egyik körzetében található.
A sárkányábrázolás sokszor megjelenik a népművészet elemeként is a dalokban, táncokban, festményeken, de még a fából, bronzból vagy kőből készült szobrokon is. A sárkány-tánc különösen közel áll a vietnami emberekhez, rendszerint fesztiválokon, jelentősebb eseményeken ad egyedülálló légkört a rendezvényeknek.
A vietnamiak lelkületében a sárkány a vietnami nemzetet szimbolizálja. Ennek is a legendák világában kereshetjük az alapjait: a sárkány és a tündér, vagyis Lac Long Quan és Au Co leszármazottai (con Rong chau Tien) élnek a térségben.
Ly (vagy Lan), az egyszarvú, ugyancsak a sino-vietnami mitológiai képzeletbeli állata, mely egyes ábrázolások alapján az oroszlán és a tigris főbb jegyeit viseli magán. Más megjelenítési formában inkább az antilopra emlékeztet: a teste az antilopé, a lábai a lóéra hasonlítanak, bivalyfarka van és a hím unikornis egyetlen szarva a homlokán található. A pagodák és közösségi házak udvarain életnagyságú kő és kerámia szobrait találhatjuk meg rendszerint a főépület lépcsőfeljáróinak két oldalán. Az egyszarvú a erőt, a gyorsaságot, az intelligenciát és a jóságot szimbolizálja. Csak egészen különleges alkalmakkor jelenik meg az emberek előtt. Ilyen volt pl. a legendák szerint i.e. 481-ben, Konfucius születésekor. Az egyszarvú táncát dobok gyors ritmusára táncolják, rendszerint különleges ünnepeken. Ilyenek az ősz közepén zajló vagy tavaszi fesztiválok, esetleg más helyi ünnepek. Egy ember tartja az egyszarvú fejét, táncol, fel-le ugrálva, míg egy másik a farokrészt emeli a magasba, és mozgásával próbálja ritmusosan követni a fejet.
Akárcsak a képzelet szülte állatok (a sárkány és az egyszarvú), a teknősbéka (Quy vagy Rua) is igen népszerű alak, melyet a mindennapi életben is sokszor láthatunk. Teknősbékát a legtöbb kis tavacskában és nagyobb tóban találhatunk Vietnamban, ahol a gyerekek próbálják megfogni őket, hogy azután kis házi kedvencként otthon nevelgessék. A közösségi házak nagyobb oszlopai nemritkán kőből faragott teknősbékák páncélzatán nyugszanak. A népi gondolkodásmód szerint a teknősbéka páncéljának háti része az Univerzumhoz hasonlítható, a hasi páncélzat jelképezné a Földet. A kettős jelentésben többen a Menny védő boltozatát (a háti páncélzat) és a Föld lapos síkságait (hasi páncél) látták. Kőből faragott teknősbékák hordozzák a Lac Thu kézirattekercseket, valamint azokat a kőtáblákat, melyekre az első költők, tudósok, orvosok nevét vésték fel. Ezzel az oktatás és a tanulás jeleit is magukon hordozzák, szerepet vállalva kultúra fejlődésében. A teknősbéka szimbolizálja a tökéletességet és a hosszú életet. Ábrázolásakor rendszerint a szájában korall ággal, daruval a hátán és egy szent dobozzal (melyben a Lac Thu tekercsek vannak) jelenítik meg. Ezek a kéziratok mintegy emlékeztetőül szolgálnak az univerzum hímnemű és nőnemű dolgainak kettéválásáról. A diagramot még az i.e. 2205-2197 között uralkodó Dai Vu császár készítette. A teknősbéka páncéljának hátán lévő daru a hosszú élet szimbóluma, a konfuciánus, uralkodói és helyi szellemeknek szentelt templomokban gyakran látott jelkép. Buddhista pagodákban ez a daru-minta nem látható. A teknősbékáról a legendák azt tartják, hogy akár 10,000 évig, a daru csaknem 1,000 évig is élhet. Így e jelképrendszer szerint: "Emlékezhetnek rád 1,000 évig, de a tisztelet irántad akár 10,000 évig is megmaradhat". Általában a teknősbéka és a daru alakját a templomokban lakkozott és aranyozott fából mintázzák meg, néha csak a daru készül fából, a teknősbékát kőből faragják. Némelyik fából készült daru akár 3 m magas is lehet, és az oltár elé mindkét oldalra állítanak egyet-egyet. A vietnamiak előszeretettel készítik el a darut rézből, mely ilyenkor lótuszvirággal a csőrében gyertyatartóként is szolgál.
Ugyancsak teknősbéka faragványokon láthatók azok a kardok is, melyek az idegen megszállók elleni hősies lelkületű küzdelem megtestesítői. A nemzeti legendák, történetek sorában a teknősbéka emlékeztet arra, hogy régen az Arany Teknősbéka segítségével épülhetett meg Au Duong király Spirális fellegvára, a Co Loa (Dong Anh, Hanoi), és egyikük adta azt a varázslatos íjat a királynak, mellyel az legyőzhetetlenné vált. A későbbi történelmi időkben is jutott szerep a teknősbékának. Le Loi király idejében a Mennyei Erők adtak az uralkodónak egy olyan bűvös kardot, mellyel megfutamodásra késztette az idegen csapatokat. Amint a megszállókat kiűzték az országból, a király békében trónra léphetett. Egyszer, amint egy tavon csónakázott, egy hatalmas, arany színű teknősbékát látott kiemelkedni a vízből, mely egyenesen feléje úszott. A teknősbéka elérve a királyi csónakot szájába vette a bűvös kardot, és a karddal a szájában elmerült a tóban. Le Loi király ekkor nevezte el a Luc Thuy (Zöld Víz) tavat Ho Hoan Kiem tónak, ami a Visszatért Kard Tavát, vagy egyszerűen csak a Kard Tavát jelenti. A varázslatos tó ma Hanoi szívében található.
A Phuong (főnix) szintén a nemes állatok közé tartozik. A madár ugyanabból a "családból" származik, mint a nyugati mitológia főnixei, bár csak később kezdték el róla mesélni, hogy hamvaiból éled újjá. Megjelenítésekor robusztus csőrrel, kígyószerű nyakkal, fecske mellkassal, teknősbéka háttal és halfarokkal ábrázolták. Képes megállni a tengerek hullámain, természetfeletti erejével képes átrepülni a Con Lon hegyeken, szomját oltani a De Tru zuhatag vizével, szárnyait megmeríteni a Nhuo Thuy tengerben, mielőtt megpihenne a Don Huyet hegy tetején. A főnix tele van energiával, mozgékonysággal, kegyes, büszke és előkelő. Szárnyaiból messzire nyúlnak ki az erős tollak, farktollaival lángot képes gyújtani. Csőrében vagy két kézirat tekercset, vagy egy szíjon lógó szögletes dobozkát tart, melyben a szent könyvek vannak. A hagyomány szerint a főnix énekében benne van a tradicionális zenei skála mind az öt hangja, tollai az öt alapvető színben pompáznak, és teste hat mennyei test keveréke. A feje szimbolizálja az Eget, a szemei a Napot, háta a Holdat, szárnyai a szelet, lábai a Földet, és a farka a bolygókat. A főnix csakis a nagyon magas ágakon telepszik meg, mint például a Ngo Dong fa, melyet hangszerek készítésére használnak. A főnix csak az ország nyugodt, békés, virágzó korszakaiban jelenik meg, és nyomban eltűnik, amint bajt érez. Ezáltal lett a béke jelképe, és az egyetértés, összhang szimbóluma is. A keleti mitológiában a főnixet a kegyesség és az erényesség mintaképének is tekintették. Ennek megfelelően a királynők használták leginkább a főnix jelképeit uralkodói emblémáikon. A tanultabb emberek különbséget tettek a Phuong (hím főnix) és a Hoang (nőstény) között. A mondák szerint a főnix pár (Loan Phuong) örökké szereti egymást, és nagy találkozásuk a harcias szerelmet és a boldogságot jelképezi. A főnixek igen sok énekben, népi festményen, rajzon szerepelnek. Gyakran feltűnnek az ágylepedők, párnák, zsebkendők, függönyök hímzéseiben is, kifejezve a nép boldogság iránti vágyát. Fellelhetőek nyomaik a táncok egy részében, és a vietnami kultúra egyik jelentős karaktereként átkerültek a vietnami spirituális életbe is.

Forrás: Thai Van Kiem és mtsai: Vietnamese realities, 3rd edition, 1969. Sai Gon, 68-72. o.