Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tőkei Ferenc
KÍNAI VICCEK

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
(Első változata megjelent a TEKINTET 1994/5-6. számában)


Van, aki úgy véli, a kínai humor – a régi kínai társadalom
sajátosságai következtében – nem igazán szatirikus, nem radikálisan
kritikai, a kínai irodalomból hiányzik a szatíra. Nos, a szatíra
természetesen nem önálló műfaj, így aztán nem is műfaját, hanem a
szatirikus magatartás megnyilvánulásait kell keresnünk a kínai
irodalomban. Az pedig nem tagadható, hogy például a klasszikus kínai
irodalom regényszerű elbeszélésfolyamaiban, vagy éppen novellisztikájában
(Pu Szung-ling) és komédiáiban temérdek szatirikus részletre, fejezetre
és műre bukkanhatunk. Van azonban egy forma, amelyben a kínai szatirikus
humor közvetlenül is megjelenik, ez pedig a vicc.
Nem bonyolódom itt semmiféle humor-, szatíra- vagy viccelméleti
okoskodásba, egyszerűen leszögezem, hogy véleményem szerint a humor
mindig szatirikus, "irodalmon kívüli", főképpen beszélt, folklorisztikus
formája pedig a vicc. Mármost a kínai vicc kutatása azért is nehéz, mert
a kínai gyűjtemények többnyire összekeverik a viccet az anekdotával,
tanmesével és hasonlókkal, s teszik ezt mind a mai napig. Ezért a
következő vicc-példák forrásául egy olyan kiadványt választottam,
amelyben megítélésem szerint valóban vicc-félék, mégpedig népi tréfák
találhatók. Csou Csi-ming állította össze és jelentette meg 1958-ban,
a pekingi Népi Irodalmi Kiadónál; a címe "Négy viccgyűjtemény a Ming-
és Csing-korból", a négy könyvecske összeállítója pedig a Ming-kori Csao
Nan-hszing és Feng Meng-lung, valamint a Csing-kori Csen Kao-mo és Si
Cseng-csin volt. Ennek a kiadványnak a lapszámaira hivatkozom majd azok
számára, akiket az eredeti kínai szöveg is érdekel.
A vicc fordítása mindig különleges feladat, alighanem még a
versordításénál is nehezebb. A vicc a népi vagy nemzeti tapasztalatok
olyan mély rétegéből fakad fel, hogy sokszor bizony fogalmunk sincs
róla, mit nevetnek mondjuk a franciák vagy a németek a saját
vicceiken. A kínai viccek ráadásul többnyire elbeszélő stílusúak,
mondataik múltidejűek; ezt a mi szokásainknak megfelelően meg kellett
változtatnom. Egyébként szó szerinti pontosságra törekedtem. Érdemes
lenne lefordítani magyarra a négy kis gyűjteményt. Ezúttal azonban
csak – jóformán találomra kiválasztott – példákat mutathatok be. A
csoportosítás szempontja az, hogy a népi szatíra a kínai társadalom
mely jelenségeit veszi célba. Legyen első példánk a hivatalnokságra
törekvő, hivatali vizsgájára készülő szegény írástudó, a diák. Egy
ugyancsak szatirikus vicc, amelynek megértéséhez számolni kell a
kínai nyelv sajátosságaival is, magyarul így lenne mondható:

A szarköltemény

Egy diáknak kitellettek az életévei, s ő megjelenik a pokol
királya előtt. A pokol királya éppen szarik, és a diák szépen felkínál
neki egy ódát a szarhoz, mely így hangzik:
Magasra emelt arany fenekedből
Árad szerte a drága illat,
Olyan, akár egy húros hangszer zenéje,
Vagy mint a mosusz édes illata.
Szolgád éppen az alsó szélben áll
S alig győzi szagolgatni pompás illatát.
A pokolkirály megörül a versnek, s meghosszabbítván a diák életét
még tíz esztendővel, nyomban vissza is engedi a felső világba. Amikor
kitellik a tíz év, a diák újra megjelenik a pokol királya előtt, s
meg akarván mutatni nagy becsvágyát, reszketve néz föl a felséges
trónusra. A pokolkirály megkérdezi, miféle ember volna ez, és az
ördögök ezt felelik:
- Ez a diák, aki azt a szar költeményt írta. (Id. mű 5.)

Vagy egy másik vicc a szegény diákról:

Teli has, üres has

Egy diák a vizsgájára készül, és se éjjel, se nappal nem szabadul
az ő nagy gondjától. A felesége vígasztalni próbálja mondván:
- Látom, milyen nehezen írod azt a dolgozatot! Hiszen ez éppoly
nehéz lehet, mint gyereket szülni!
- Csak nektek gyereket szülni könnyebb - feleli a férj.
- Miből látni ezt? - kérdi a feleség.
- Neked akkor legalább van valami a hasadban - mondja a férj - de
az én hasam teljesen üres!
(Uo. 4Ó.)

Hogy ez már favicc? Hát az is a vicc autentikus fajtája. Egy másik
kedvelt célpontja a szatírának: a kínai orvos. Lássuk a példát:

Az orvos

Egy orvos megérkezik a házba, s amíg a beteg pulzusát vizsgálgatja,
hatalmas zápor kerekedik.
- Ezt senki nem ússza meg - szól az orvos.
Valaki megkérdi tőle:
- Hogy mondhatod egy ember pulzusa alapján, hogy senki nem ússza meg?
- Ez a nagy zápor - feleli az orvos - elveri a vetést, ezt nem ússza
meg senki.
(Uo. 6.)

Vagy hallgassuk meg a következőt:

Orvosság a székletre

Egy ember súlyos beteg. Az orvos megvizsgálja a pulzusát és így
szól:
- Ha beveszed az orvosságot, figyeld, mikor ad hangot a hasad, és
akkor siess székelni, mert különben összecsinálod magad.
Kis üldögélés után az orvos hallja a szarás hangját.
- Mi a helyzet? - kérdezi.
- Becsináltam - feleli a beteg.
- Akkor jó - mondja az orvos.
(Uo. 54.)

Kedvelt célpontja a népi szatírának a hagyományos esküvői menet.
Mintha csak az új kínai filmművészet remek filmjeit látnánk, amelyekben oly
gyakori a menyasszony leendő – és ismeretlen – férjeurához cipelésének
jelenete. Halljuk az egyiket:

Kiszakad a gyaloghintó feneke

Egy menyasszony gyaloghintójának, útban férje házához, kiszakad a
feneke. A hintóvivők tanakodni kezdenek, mondják, hogy nem tudják tovább
vinni a fiatal asszonyt, ahhoz pedig, hogy visszaforduljanak, túlságosan
messze vannak már.
Az asszonyka hallja, mit beszélnek, s így szól:
- Van egy ötletem.
A szolgák örömmel kérdik, mi volna az.
- Ti kívülről viszitek a hintót, én meg majd gyalogolok benne.
(Uo. 45.)

A fenn-az-ernyő-nincsen-kas valóban szatírára érdemes kritikájának
tehát már több évszázados hagyománya van Kínában. Ám a gyűjteményben
nyomban ezután olvasható a viccnek egy más nézőpontú változata is:

Nem sírok

Egy menyasszony, útban férjének háza felé, keservesen zokogni kezd.
A gyaloghintóvivők nem állhatják a sírását, azt mondják hát neki:
- Kisasszony, forduljunk meg és vigyünk vissza?
- Már nem sírok - feleli az asszonyka. (Uo.)
Általában azonban a látszat megőrzésének kötelessége gyakoribb
vicc-téma. Például:

A tetű

Egy ember a barátja szeme láttára tetűt fog. De meg akarja őrizni a
látszatot, ezért a földre dobja és így szól:
- Azt hittem, tetű!
A barátja meg tapintatosan fölcsippenti, megnézi és így szól:
- Én azt hittem, nem tetű.
(Uo. 94.)

Természetesen nem csak az ősi hagyományok lehetnek tárgyai a kínai
szatírának, hanem minden emberi gyöngeség. Például a fukarság:

Aki nem marasztalja vendégét

Egy messziről jött vendég sokáig elüldögél. Az udvar tele van a
házigazda tyúkjaival és kacsáival, a vendégtől mégis azzal búcsúzik el,
hogy a ház szegény és nem merik étkezésre marasztalni. A vendég akkor kér
egy kést és le akarja vágni ennivalónak a már fölszerszámozott lovát.
- De akkor hogyan jutsz haza, uram? - kérdi a házigazda.
- Kérek majd tőled, uram, egy tyúkot vagy kacsát - így a vendég,
- és majd szépen annak a hátára ülök.
(Uo. 5Ó.)
Kedvesek és élvezhetők a következő viccek is:

A vízbe esett ember

Egy ember vízbe esik, és a fia kiabálni kezd, mentsék ki gyorsan.
Az apa ekkor kidugja fejét a vízből és így kiált:
- Aki három ezüst fillérért kiment, az jöhet, de aki többet akar,
ide ne jőjjön!
(Uo. 81.)

A vendéglátás

Egy ember vendéget hív, de nincs elegendő húsa s így egyszerre föl
tudja tálalni a lakomát.
- Van egy lámpásod, amit kölcsön adhatnál? - kérdezi a vendég.
- Mire kell a lámpás? - így a házigazda.
- Az asztalra tett dolgokból - feleli a vendég - semmit sem látok.
(Uo. 96.)

Aki a bort szereti

Apa és fia bort visz a vállán egy korsóban, és útközben a korsó
összetörik. Az apa csak mérgelődik, de a fiú lehasal a földre és issza-issza
a bort. Egyszer aztán fölemeli a fejét és így szól apjához:
- Te talán ennivalót is akarsz hozzá?
(Uo. 99.)
Igen gyakran gúny tárgya a részegség is. Például:

A barát

Egy szerzetes valami bűnt követett el, s egy ember elfogja. Éjszakára
egy fogadóban szállnak meg, és a barát töltögeti a bort, biztatgatva emberét,
hogy igyék, és mikor az lerészegedik, levágja annak haját és elmenekül.
Amikor embere kijózanodik, a házban mindenütt keresi a barátot, de nem
találja. Végül is a fejéhez ér a keze és rádöbben, hogy nincsen haja.
- A barát itt van! - kiáltja el magát. - Csak én mentem el valahová!
(Uo. 7.)
Egy másik példa:

Messzire vagy közelre

Borozgatás után a vendégek arról beszélgetnek, kinek mekkora utat
kell megtennie hazáig. Egy berúgott vendég így szól:
- Itt a gyékényen ülők közül nekem kell a legkevesebbet mennem.
Az egybegyűltek mondják, hogy a legkevesebbet a házigazdának kell
mennie.
- Ha házigazdánk a szobájába megy, egy kis utat csak meg kell tennie
- feleli rejtélyesen a részeg. - Én azonban egy tapodtat sem mozdulok már
innen.
(Uo. 52.)
A viccek szatírája bepillantást enged a patriarchális család
valóságába. Nagyon kedvelt vicc lehetett, mert a négy gyűjtemény közül
kettőben is megtalálható a következő:

Aki fél az asszonytól

Egy férjet verni kezd a felesége, s ő mit tehetne mást, bemászik
az ágy alá.
- Azonnal gyere ki! - kiabál az asszony.
- Én meglett férfi vagyok - jön a felelet, - ha tehát azt mondom,
hogy nem megyek ki, akkor nem is megyek!
(Uo. 9. és 49.)
Vagy hallgassunk meg a családi viszonyokról még egyet:

Nincs egyedül

Egy kurtizán így szól a vendégéhez:
- Amíg te itt játszadozol, a feleséged egyedül van odahaza.
- Nincs egyedül - feleli a vendég.
- Hogyhogy nincs egyedül? - kérdi meglepetten a kurtizán.
- Hát azt hiszed, ha egyedül maradt volna otthon, elengedett volna
engem?
(Uo. 47.)
S ha már egy szerzetesről is szó esett:

Van amire gondolni is jó

Egy szerzetes meg egy asszony egy csónakban utaznak, s a szerzetes
állandóan bámulja az asszonyt, aki végül is haragra gerjed és megparancsolja,
hogy verjék meg a barátot. A szerzetes ettől fogva csukva tartja a szemét,
így érnek partra, ám akkor az asszony újra megvereti.
- Most mit vétettem - kérdi a szerzetes.
- Most csukott szemmel is arra gondolsz, milyen jó volna megkapni
engem!
(Uo. 1Ó6.)
Két különböző feledékenységről:

A szakács

Egy szakács, amikor otthonában húst szeletel, kebelébe rejt egy
darabot. A felesége észreveszi és megszidja érte:
- Ez a saját húsod, miért dugod el?
- Elfelejtettem - így a felelet.
(Uo. 56.)

A feledékenység

Egy ember megkérdezi egy öregnek a nevét, és az megmondja:
- Csang a nevem.
Nem sokkal utóbb újra megkérdezi, és az öreg ismét megmondja.
Mikor azonban harmadszor is megkérdezi, az öreg már méltatlankodik:
- Mondtam már, hogy Csang a nevem, miért kérdezed annyiszor?
S a feledékeny ember:
- Joggal méltatlankodol, tiszteletreméltó Li uram.
(Uo. 72.)

Szatíra tárgya a tudatlanság is, kissé göregáboros modorban:

A harang

Két falusi ember bemegy a városba, és harangszót hallanak.
- Mi adja ezt a hangot? - kérdi az egyik.
- A harang - feleli a másik.
- És jóízű a harang húsa? - kérdi az egyik.
- Sárból csinált dolgot hogy lehetne megenni? - feleli a másik.
(Uo. 75.)

Olvad a jég

Egy tökfilkó az apósa házában jár, s ott történetesen ízesített
jeget eszik. Ízlik neki, papírba csomagol hát belőle, s az övébe teszi.
Hazaérve így szól a feleségéhez:
- Apád házában valami nagyon finomat ettem, de hoztam belőle
neked is, kóstold meg.
Azzal benyúl az övébe, ahol a jég akkorra már persze elolvadt. Az
ember meghökkenve mondja:
- Összepisálta magát és megszökött.
(Uo. 76.)
Kis ízelítőnket ezúttal be is fejezem – még egy faviccel:

Szidják azt, aki beszart

Együtt üldögélő emberek között valaki összecsinálja magát. A
többiek nem tudják, ki volt, de mind egyvalakire gyanakodnak, ujjal
mutogatnak reá és szidalmazzák. Az az ember egyáltalában nem szart be,
de mégsem vitatkozik velük, csak nevetgél.
- Mit nevetsz? - kérdik a többiek.
- Azon nevetek - feleli az ember - hogy aki beszart, az is veletek
együtt szid most engem.
(Uo. 132.)

Rendben van, tovább nem bosszantom a tisztelt olvasót.

***