Tartalom Borító
NEGYEDIK RÉSZ
JITTERBUG-SZENVEDÉLY
1. fejezet
A nagybácsi egy ebengubbai fehér márványból épült fényűző Mozart utcai ház teljes második emeletét lakta. A lakás tele volt jó ízlésre valló egzotikus csecsebecsékkel, melyek egy hosszú expedíció hozadékai voltak: a mongol szavanna szívéből származtak. Tömérdek bolyhos meroving juh szőnyeg (augusztus közepe táján kaszálják ezt a fajtát, mint a macskát) csillapította az érzékeny trébelt tölgypadozat remegését. Minden azt a célt szolgálta, hogy lakályos és puha fészek legyen.
Az Őrnagy alakulatának láttára a házmesternő visszavonult a fülkéjébe. Az unokahúg, név szerint Odilonne Duveau nagy merészen behatolt az ellenállás fészkébe, és heves tárgyalásokat kezdeményezett a partizánnal. Egy jól időzített ötcvancigos bankó számottevően hozzájárult a légkör enyhüléséhez, és a megegyezés értelmében hamarosan impozáns menet vonult felfelé a vastag futószőnyeggel borított gránitlépcsőzeten.
A karaván megállt Odilonne bácsikájának a hajléka előtt, és az unokahúg a felkínálkozó kulcslyukba dugta egy bronzalumínium kulcs fallosszerű nyúlványát. A rugók és peckek, valamint a rájuk ható erő összejátszása folytán a nyelv a kívánt irányba fordult az Aida nagyáriájának dallamára. És kinyílt az ajtó. A menet tüstént meglódult, és az utolsó jampec, akire ráfagyott a mosoly, mert ráolvadt a jég, gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
Antiochio kiosztott egypár parancsot, és szervező zsenije eredményeképpen hozzávetőleg hat perc alatt helyére került az egész felszerelés.
Ráadásul sikerült rábukkanni a nagybácsi rejtett készleteire, több láda konyakra, ami határtalan boldogsággal töltötte el az Őrnagyot. A hetvenkét palack feldúsította az Óvadóctól ide szállított hadtápkészletet.
A közjampecek tömege bezúdult a szalonokba, felcsavarta a szőnyegeket, félretolta a bútorokat, a megfelelő zsebekbe ürítette a cigarettás díszdobozokat; táncra alkalmassá tette a terepet.
Az Őrnagy maga köré gyűjtötte menyasszonyát, Antiochiót, Vidalt és Pigeont, és gyors haditanácsot tartott.
Feladatunk első felét teljesítettük. Most már csak az van hátra, hogy megmozdulásunknak biztosítsuk az őt megillető fényt és pompát. Mit javasoltok?
Telefonáljunk Levadoux-nak, hogy csatlakozzon hozzánk... indítványozta Emmanuel.
Próbáljuk meg! mondta Vidal.
Nem ez a legfontosabb intette le őket az Őrnagy. Te, Vidal, telefonálj az Hot-klubba, hogy küldjenek egy zenekart. Az hangosabban szól, mint a lemezjátszó.
Fölösleges mondta Vidal. Szóljunk Claude Abadie-nak.
Hatalmába kerítette a telefont, és tárcsázta a jól ismert számot: MOL-harmincnyolcnullahárom. Ezenközben az Őrnagy folytatta az eligazítást.
Két dolog kell a sikerhez.
1. Etetni őket, hogy ne legyenek rosszul a sok ivástól.
2. Itatni őket, hogy vígan legyenek.
Majd én gondoskodom az etetésükről mondta Óvadóc. Néhány önkéntes lányt kérek! kiáltotta a konyha felé menet, és máris a kellő számban csatlakozott hozzá a segélycsapat.
Abadie útban van jelentette Vidal. Gruyer felugrik hozzám, és elhozza a trombitámat.
Helyes mondta az Őrnagy. Telefonáljunk Levadoux-nak.
Egy kicsit késő van hozzá jegyezte meg Vidal.
Tizennyolc óra negyven percet ütött a prehisztorikus kakukkos óra.
Sose lehet tudni mondta Emmanuel. Próba szerencse.
Szerencsére még bent volt a Konzorcium telefonközpontosa: Pharocq nem engedte haza.
Levadoux úr már elment mondta. Adja meg a számát... Ha éjjel visszajön, szólok neki, hogy hívja vissza.
Jót mulatott ezen az elmés kis élcen.
Emmanuel megadta a telefonszámot, és a központos kisasszony a nevével egyetemben felírta egy cédulkára.
Ha elmenet találkozom vele, okvetlenül szólok, hogy hívja vissza. Kapcsoljam esetleg Pharocq Alfőmérnök urat?
Köszönöm, ne fáradjon mondta Emmanuel, és gyorsan letette a telefont.
Teljesen valószínűtlen volt, hogy Levadoux még az este visszatérjen a hivatalba, ennek megfelelően a központos szembetalálkozott vele a lépcsőházban: a kesztyűjéért jött, ott felejtette az íróasztalán.
A kisasszony átadta az üzenetet, és Levadoux fél óra múlva becsengetett Odilonne bácsikájához.
Az Őrnagy híven végrehajtott utasításai máris meghozták gyümölcseiket. Jampecinák jártak körbe sonkás szendvicsekkel megrakott piramidális (vagy "pir anginális" ahogy az orrfülgégészek mondják) tálcákkal. Mások krémes süteményes tányérokat helyeztek el a bútorokon, és az Őrnagy piros paprikás Monkey's Gland koktélt kevert egy makulátlan abrosz mögött.
Az éléskamra mennyezetébe vert kampóról húsafosztott sonkacsont lógott. Öt hím vad hímtáncot lejtett körülötte. A beépített szekrénybe zárt szakácsnő, Berthe Planche öklének tompa pufogása kísérte a barbár körtáncot. A szakácsnő eltévesztette az ütemet, erre kiszabadították, és mind az öten, párosával, megerőszakolták. Aztán visszatették a stelázsira, de ezúttal az alsó polcra.
És az ajtó előtt nagy csinn-bummozással felsorakozott az Abadie-együttes; Óvadóc kisietett, hogy fogadja őket.
2. fejezet
Hol van D'Haudy? kérdezte Vidal, mihelyt nyílt az ajtó.
Legurult egy picikét a lépcsőn a dobszerelésével felelte Abadie, akinek egyetlen hamis hang se kerülte el a figyelmét.
Várjuk meg!
És a rajongók tapsa közepette bevonult az immár teljes létszámú zenekar.
A könyvtárban lévő zongorán nem játszhatunk a szalonban jegyezte meg éleselméjűen Abadie, aki lám, nem hiába járt a Műszakira. Rajta, srácok, hozzátok át a zongorát! szólt oda négy jampinak, aki tétlenül bámészkodott a sarokban.
Azok tettvágytól sarkallva nekiveselkedtek a zongorának (páncéltökös Pleyel volt), amely hétszáz kilót nyomott a zongoristával együtt.
Az ajtó szűknek bizonyult, és a zongora makrancoskodott.
Vissza! parancsolt Antiochio, akinek kiváló ballisztikai érzéke volt. Élére állítva átfér.
A manőver során a zongora csak a fedelét, két lábát, valamint tizenhét fekete-fehér fogacskáját vesztette el; az utóbbiból nyolcat sikerült visszaültetni a szállítás végeztével.
A zongora már ott volt a rendeltetési helyén, amidőn Abadie így szólt:
Azt hiszem, mégiscsak jobb lesz a könyvtárszobában játszani. Adekvátabb az akusztika, ahogy a szakmában szoktuk mondani.
A hangszer még az oldalán feküdt, így a további munka nagyon egyszerű volt. A kitört lábakat a nagybácsi gyűjteményéből leemelt vaskos könyvekkel pótolták. Mindent összevetve a zongora állta a sarat.
Na, srácok, azt hiszem, kezdhetjük mondta Claude. Hangoljatok!
Gyertek, igyatok egyet, mielőtt elkezditek javasolta az Őrnagy.
Nem bánom egyezett bele a főnök.
Miközben a kollégái ittak, a boglyas hajú, szemüveges Gruyer buja szemeket meresztve felmelegítette régi kapcsolatát egy orvostanhallgató lánnyal. Remegett az orra, és csak úgy dagadozott a slicce.
Már csúszott lefelé a bűn meredek lejtőjén, amikor harsant a főnöke hangja, és végre beindult a lármagépezet.
Alig tíz perc alatt az Őrnagy vagy száz liter tüzes vizet zúdított le a szikkadt gigákon.
Peter Gna, a neves romantikus szerző az elsők között merített e kiapadhatatlan forrásból. Négy, konyakkal színültig teli szörpöspohár kiürítése után kezdte formában érezni magát. Tágra nyílt orrcimpával körbejárt néhányszor a teremben, aztán eltűnt egy ablak függönye mögött, és kényelmesen elhelyezkedett az erkélyen.
Abadie az Éljük az életünket! című sikerszámát játszotta. A jampik úsztak a boldogságban. Úgy tekeregtek, vonaglottak a lábak, mint a szélfútta pohánka, a fatalpak nagy erővel verték ki a négynegyedes ütemet, amely a néger zene lelke ahogy André Coeuroy mondaná, aki kábé úgy ért a zenéhez, mint tyúk az ábécéhez. A puzon alattomos bődülései (mintha egy pityókos bika torkából törtek volna elő) érzéki jelleget kölcsönöztek a táncolók párviadalának. Vadul egymáshoz dörzsölődtek a szeméremcsontok, nyilván a célból, hogy kifésüljék bodor hajzatukat. Abadie kecsesen állt emberei élén, és minden tizenegyedik ütemre szinkópás agresszív csipogást hallatott. A légkör kiválólag alkalmas volt rá, hogy tomboljon a zenevihar, a muzsikusok tudásuk legjavát adták, és felnőttek egy harminchetedvonal-beli néger zenekar színvonalára. Vígan és változékonyan szárnyalt a dal.
Csöngettek. Egy zsandár állt az ajtóban. Nehezményezte, hogy negyvenkét egész valahány tized kilogrammos bronz díszcserép esett a fejére. A körülmények tisztázása után nyilvánvalóvá vált, hogy Peter Gna ébredezik az erkélyen.
Hallatlan! zsémbelt a zsandár. Egy Ming korabeli díszcserép! Micsoda vandalizmus!
A koponyatörése némileg zavarta a táncolásban, ezért aztán nem is maradt sokáig. Szíves örömest elfogadott egy pohár konyakot, megtörölte a bajuszát, és hullamereven kizuhant a lépcsőházba.
Abadie most egy másik régi sikerszámát, a Hajcsavar-t játszotta. Ezt nagyon szerette az Őrnagy, töltött hát isiagának két pohár konyakot.
Egészségedre, Őrnagy mondta kedvesen, és összekoccintotta a két poharat. Udvariasságból előbb a másikat ürítette ki, aztán az egyiket. Minek utána, ellenőrizendő, hogy jól mennek-e a dolgok, őrjáratra indult.
Az ebédlőben arra lett figyelmes, hogy a nagy asztalon két göcsörtös lábszárban folytatódó szőrös fenék izeg-mozog, alatta pedig egy karcsú és alig pelyhedző test körvonalai sejlenek a félhomályban. Az Őrnagy nem értette a dolgot, de azért kedvesen odaszólt a lánynak, látva, hogy az fel akar kelni:
Ne takarózzon ki, hűvös van!
Halkan kiment az előszobába.
Tapasztalt füle már néhány másodperce érzékelte, hogy számottevően csökkent a zene intenzitása. Csakis Gruyer távozása járhatott ezzel a következménnyel. Tapasztalati úton szerzett óvatossággal felvértezve nyitott be a következő szobába.
Az elhúzott függönyök okozta homályban is nyomban azonosítani tudta a villogó szemüvegű, kócos árnyalakot. Egy kellemesen telt idomú, haloványabb árny is volt a helyiségben: egy közeli pamlagon hevert anyaszült ártatlanságban. Egy régóta érlelődő káromkodás köszöntötte az Őrnagy megjelenését, és követte az ajtón kívülre is.
Az Őrnagy tovább portyázott.
Összefutott Lhuttaire-rel, a vibrrráááátós klarrinnéttossal, aki épp tankolni volt, és halk hangon a figyelmébe ajánlotta, milyen érdekfeszítőnek ígérkezik, ha rendszeres látogatást tesz Gruyer odújában, hiszen nyilvánvaló, hogy izgalma csillapultával Gruyer akcióba lép. Lhuttaire hálásan megköszönte a tippet.
Az Őrjárat utolsó állomása a fürdőszoba volt, amelyről az Őrnagy tapasztalatból tudta, hogy meglehetősen felkapott hely házibuli idején. Nem időzött bent sokáig. Mindig is kedvét szegte, ha azt kellett látnia, hogy egy tetőtől talpig felöltözött ember ül a jéghideg vízzel teli fürdőkádban, ráadásul egy kutya társaságában.
Ekkor telefoncsilingelés hatolt az Eustach-kürtjébe, megrezegtetett egy csomó kis micsodát, amivel tele van az ember füle, minek következtében az Őrnagy átvágott a hallon, és visszatért a tánc színhelyére.
3. fejezet
Halló! Loustalot úr?
Jó estét, Pharocq úr mondta az Őrnagy megismerve főnöke dallamos orgánumát.
Jó estét, Loustalot úr! Hogy szolgál az egészsége? Megkérhetném, hogy... ugyebár... küldje a telefonhoz Pigeon urat?
Megnézem, hogy itt van-e mondta az Őrnagy.
Pigeon ott állt a háta mögött.
Hevesen integetett az Őrnagynak, hogy nem, nincs itt.
Az Őrnagy egy percig várt, majd így szólt a telefonba:
Sehol se találom, uram... Bizonyára nehezen tudta meg a számunkat mondta aztán, mert rádöbbent, micsoda anomália, hogy... stb.
Nos... öő... lényegében véve ugyebár... a központban bukkantam rá a számra, a kisasszony volt szíves felírni egy cédulára. Roppant kínos... Egy sürgős ügyet szerettem volna megtárgyalni Pigeon úrral.
Egy kicsit talán későre jár mondta az Őrnagy.
Öő... természetesen, de lényegében véve ha úgyis ott van, ugyebár. Hát akkor egy fél óra múlva újra megpróbálom. Viszonthallásra, Loustalot barátom.
Az Őrnagy letette a kagylót. Pigeon porig volt sújtva.
Azt kellett volna mondania, öregfiú, hogy nem vagyok itt.
Nincs jelentősége mondta az Őrnagy. Mindjárt hatástalanítom a telefont.
Megragadta a készüléket, és földhöz vágta. Pigeon berúgta egy bútor alá az öt telefondarabot.
Mindketten összerezzentek a csöngésre.
A zistenfáját! káromkodta el magát az Őrnagy. Még mindig nincs hatástalanítva.
Á! mondta Pigeon. Ez a kinti csengő.
Ajtót nyitottak. A lenti lakó volt az, kötésig újezüst csillárban. Panaszt tenni jött, és hozta a csillárt, amely némiképp gátolta a mozgásban, egyszersmind vissza akarta származtatni azt a jampit is, aki tarzanosdit játszott a csilláron.
Ez a két tárgy a maguké mondta a lakó.
Nahát! mondta az Őrnagy. A csillár nem a magáé?
Nem mondta a lakó , az enyémet lent hagytam.
Az más mondta az Őrnagy. Akkor ez a mi csillárunk.
Az Őrnagy megdicsérte a lakót, amiért ilyen fényes bizonyságot tett becsületességéről, és megkínálta egy pohár konyakkal.
Uram! mondta a lakó. Én megvetem magát az egész jampecbandájával együtt, és nem vagyok hajlandó meginni magával ezt a löttyöt.
Uram! mondta az Őrnagy. Szavamra mondom, nem sértő szándékkal kínáltam meg ezzel a pohárka konyakkal.
Bocsásson meg mondta a lakó a pohárért nyúlva , azt hittem, szőlőlé. Rég nem láttam ennyi konyakot egy rakáson.
Felhajtotta az italt.
Mutasson be a kisasszonynak bökött egy kövér lány felé, aki éppen áthaladt a hallon. Juste Métiviernek hívnak.
A megjelölt teremtés nem támasztott akadályt, és hagyta, hogy táncba vigye a ziháló negyvenes, aki a harmadik forgás után eltűnt a csillárzuhanás ütötte nyílásban.
Hasonló balesetek elkerülése végett az Őrnagy egy bútordarabot görgetett a nyílásra, de az kicsinynek bizonyult, eltűnt, és tompa puffanással valami puhán landolt. Az Őrnagy ekkor egy lappföldi szekrénnyel tett kísérletet, melyet a nagybácsi gondosan egy jégszekrényben tárolt. A szekrény pontosan illett a lékre.
Az Őrnagy ezután Lhuttaire keresésére indult, aki felől üde hang és nagy kék szem érdeklődött. Némileg dühöngött, amiért nem foglalkozhat kedvére az ő drága kis jegyesével, de Óvadóc olyan vígan ropta a táncot Janispoliturossal, Claude gitárosával, hogy nem volt szíve elszólítani.
Az előszobában fiúk várakoztak szép libasorban az előtt az ajtó előtt, amely mögött Gruyer rejtezett.
A sor élén álló személy periszkóppal lesett be a helyiségbe; a kémlelőnyílást dinamittal robbantották az ajtó fölső táblájába. Lhuttaire volt a periszkópnál.
Belülről keserédes beszélgetés hallatszott (keser, ami Gruyert illeti), és egy nyöszörgő leányhang hihetetlen módon azt állította, hogy aludni szeretne, négy fiúhang pedig váltig bizonygatta, hogy csak bridzsezni szeretnének valami nyugodalmas helyen. Halványan látni lehetett egy borzas és szemüveges, de amúgy nadrágtalan személyt, akinek peckesen felkunkorodott az inge eleje. Méltatlankodva kijött a négy betolakodó. Bezárult az ajtó, és a sor második tagja átvette a periszkópot.
Az Őrnagy grabancon ragadta Lhuttaire-t, aki közben beállt a sor végére.
Keresnek mondta.
Hol? kérdezte Lhuttaire.
Ott mondta az Őrnagy.
Megyek mondta Lhuttaire, és elindult az ellenkező irányba, magával vonszolva az Őrnagyot.
A kutya kimerülten rázta ki a vizet a bundájából a fürdőszoba gumiszőnyegén. A férfi aludt, és szuszogása kis örvényt kavart a teste melegétől lassan langyosodó vízben.
Megfésülködtek a tükör előtt, ügyelve, hogy fel ne ébresszék a férfit. Aztán kihúzták a kád dugóját az alvó alól, hadd száradjon. Gőzölgött a ruhája, és egyre sűrűbb pára lebegett a helyiségben.
Nyomukban a nehezen lépdelő kutyával, filmekről csevegve, új kalandok felé indultak.
A folyosó kanyarulatában az Őrnagyot képen találta egy majonézes szendvics, mely víg rigófütyüléssel szelte a levegőt.
Hayakawa... Hogy mik vannak! foglalta össze véleményét az Őrnagy, félbeszakítva a japán színházról való kiselőadását.
Lhuttaire felvette a szendvicset, és kiváló érzékkel arrafelé hajította, amerről jönni látszott. És menten megállapíthatta, hogy hosszú vörös hajhoz milyen nagyszerűen illik a majonéz.
Az Őrnagy fésűje nem lévén haragtartó szépen elegyengette a keveréket, ezt követően Lhuttaire és a fésű gazdája rárontott arra az illetőre, aki a lövedék eredeti célpontja volt. Kemény szavakkal rendreutasították a hitvány frátert, majd kétfelől karon ragadták a vörös hajú lányt, és egy fél órácskát ártatlan szórakozással töltöttek el vele egy kényelmes zugban.
4. fejezet
Az este leszálltával csak még magasabbra hágott a bekonyakozott jampik féktelen vigalma. Verítéktől gusztustalan párok sok-sok kilométert tettek meg rohamléptekkel, megragadták, elengedték, kidobták, elkapták egymást, pörögtek, forogtak, szöcske-, kacsa-, zsiráf-, poloska-, sivatagipocok-, csatornapatkányugrást végeztek, azt játszották, hogy idenyúlj-aztfogdmeg-odábbabütyökkel-felaseggel-szeddalábad-bújjide-már, káromkodtak angolul, amerikaiaul, négerül, hottentottául, rántottául, bolgárul, patagouul, terratűzföldiül satöbbi. Mind borzasak voltak, alul szoros nadrágot viseltek, amerikai cigarettát szívtak. Fennhéjázó gőg ült a legostobábbak arcán, ahogy illik, és érdekes észrevételek röpködtek a papírpénzzel tömött matrac micsodánrúgást tompító szerepéről, az Őrnagy közben érdeklődve figyelte a tucatnyi fanatikus és torzonborz táncos figurázását. Hogy még emelkedettebbé tegye a hangulatot, kinyitott még egypár palackot, és töltött magának egy kiadós adagot. Beáztatta üvegszemét a pohár alján maradt nedűbe, aztán csillogó tekintettel megindult egy lány felé.
Óvadóc már korábban elhagyta a termet Janispolituros társaságában.
Az Őrnagy heves munkálkodását durva kopogtatás zavarta meg.
A közrend két őre állt az ajtóban. Egy kőszáli sast formázó, ólommal bélelt tölgyfa virágtartó esett a fejükre. Alig ötven méterre volt a nem vas alapanyagú fémtárgyak begyűjtőállomása, és tiltakoztak, mert az ő tevékenységük a közrend védelmére irányul, nem tartozik bele az ólomszállítás.
Igazuk van mondta az Őrnagy. Bocsássanak meg egy percre!
Kiment az erkélyre, ahol Peter Gna cigarettázással pihente ki iménti erőfeszítését.
Az Őrnagy megragadta a gallérjánál és az övénél fogva, és lehajította. Utánadobta a bekecsét, hogy meg ne fázzon, majd a Peter társaságát élvező lányt is, és visszament a lakásba, hogy foglalkozzon az új vendégekkel.
Egy kis konyak? kérdezte tőlük megszokásból.
Nem bánjuk szavazta meg egyhangúlag a javaslatot a két fegyelemhez szokott zsandár.
Két flaska elfogyasztása után kezdték jobban érezni magukat.
Óhajtják, hogy bemutassam önöket két ifjú hölgynek? tudakolta az Őrnagy.
Ezer bocsánat mondta a kövérebbik, akinek veres bajsza volt , de ahogy mondani szokás, mi hivatásos homosekszuálisok vagyunk.
Közösen járnak el? kérdezte az Őrnagy.
Hát... most az egyszer megengedhetnénk magunknak egy kis... hűtlenkedést mondta a soványabbik göreg, akinek úgy futkosott az ádámcsutkája, mint patkány a kályhacsőben.
Az Őrnagy intett két jampecnek, a nagy Maurice Escande tanítványainak, és a zsandárok gondjaira bízta őket.
Le vannak tartóztatva mondták ez utóbbiak. Jöjjenek velünk, most megkapják a magukét...
Eltűntek a takarítószeres kamrában, amelyet az Őrnagy előzékenyen a rendelkezésükre bocsátott. A seprűnyél igen hasznos, ha nem működik a gyújtás, és a padlófényező jó kisegítő termék.
Az Őrnagy nagyon meg volt elégedve a buli sikerével. Mindenre volt gondja. Kisietett a fürdőszobába, és behozott egy száraz törülközőt az újra felbukkanó Janispoliturosnak, akinek alaposan meg volt viselve a nadrágja, aztán Pigeon keresésére indult, miközben óriási hangerővel rázendített a gitárosával ismét kiegészült Abadie-zenekar.
Egy hátsó szobában találta meg Emmanuelt: a hasát fogta nevettében, mert három tökrészeg jampi az orra előtt könnyített magán, mindegyik két-két kalapot vett igénybe, egyet elöl, egyet hátul.
Az Őrnagy nem méltatta figyelemre a meglehetősen gyakori jelenséget, hanem kinyitotta az ablakot a szag miatt, az épület belső udvarára hajította a jampeceket meg a kalapokat, és letelepedett Emmanuel mellé, aki köhögőrohamot kapott a röhögéstől.
Hátba veregette.
Jól szórakozik, öregfiú?
Állati klasszul mondta Emmanuel. Soha ennyit nem röhögtem. Válogatott társaság. Választékos modor. Gratulálok.
Sikerült kisámfáznia a cipőjét? kérdezte az Őrnagy.
Ha nem is a cipőmet, de jól kisámfáztam a...
A? kérdezte az Őrnagy.
Jobb, ha most rögtön megmondom... A menyasszonyát.
Jaj de megijedtem! mondta az Őrnagy. Már azt hittem, hogy a kutyát.
Én is azt hittem mondta Emmanuel. Csak utána jöttem rá, hogy...
Igaz, ami igaz, csuda jó alakja van mondta az Őrnagy. Na de az a fontos, hogy jólesett.
Maga csuda rokonszenves fickó! jelentette ki Pigeon, akinek a lehelete, ha jól belegondol az ember, igencsak emlékeztetett a Henessy-művek (Cognac, Charente) légkörére.
Jöjjön, nézzünk körül javasolta az Őrnagy. Szeretném megkeresni Antiochiót.
Hát nem tudja, hol van? csodálkozott Emmanuel.
Nem.
Itt alszik a szomszéd szobában.
Van esze a fiúnak ámult el elismerően az Őrnagy. Gondolom, bezárkózott.
Igen mondta Emmanuel. Ráadásul egyedül van tette hozzá irigykedve.
A mázlista! mormolta az Őrnagy. Azért csak nézzünk körül! Ne ébresszük fel!
Az előtérben Lhuttaire lépett oda hozzájuk.
Fantasztikus! mondta. Most voltam Gruyernél. Iszonyúan belelendült... Még szerencse, hogy annyira el volt foglalva, mert különben pofán vágott volna egy üveggel... Irtó frankón csinálja.
Mért nem szóltál? mondta az Őrnagy. Most lemaradtunk a műsorról.
Mindegy, igyunk egyet mondta Lhuttaire.
Igyunk!
Épp a hallon haladtak keresztül, amikor kiáltozásra lettek figyelmesek.
A bejárat felől jött a hang.
Ez a Pharocq hangja mormolta az Őrnagy.
Emmanuel köddé vált, végigsprintelt az előtéren, bevetette magát a W. C.-be, fellendült a tartály tetejére, és ügyesen beásta magát egy ócska cipő mögé.
Az Őrnagy egy szemvillanás alatt mindent végiggondolt.
Ajtót nyitott.
Jó estét, Loustalot úr! Hogy van? kérdezte Pharocq.
Köszönöm kérdését, uram. És ön? kérdezte az Őrnagy.
Öő... az a helyzet, ugyebár, hogy éppen egy telefonbeszélgetés közben vagyok a Konzorciumban, az Elveszett Göngyölegek Bizottmánya egy tagjával tárgyalok, és némi felvilágosítást szerettem volna kérni Pigeontól... Úgyhogy idejöttem zavarogni... Gn... gn...
Keresd meg mondta az Őrnagy Lhuttaire-nek, és rákacsintott. Jöjjön velem, Pharocq úr!
A fürdőszoba és a takarítószeres-zsandáros kamra közt volt egy kis lomtárféle, amelyben két szék és egy használaton kívül helyezett mustártapasz volt található. Az Őrnagy oda vezette Pharocqot.
Itt nem fogják zavarni mondta. Beljebb tessékelte. Mindjárt ideküldöm Pigeont.
Bezárta az ajtót, és nyomban elvesztette a kulcsot.
5. fejezet
Hajnali fél háromkor még javában tartott a házibuli. A jampecek két táborra szakadtak, a táncolók és a kotorászók táborára. Ez utóbbiak ott voltak a hálószobákban, az ágyakon, a díványokon, a szekrényekben, a bútorok alatt, a bútorok mögött, az ajtók mögött, a zongora alatt (hárman), az erkélyen (plédekkel), a sarkokban, a szőnyegek alatt, a szekrények tetején, az ágyak alatt, az ágyneműtartókban, a fürdőkádakban, az esernyőtartókban, itt-ott, imitt-amott, szétszóródva mindenütt. A táncolók egyetlen helyiségbe tömörültek, a zenekar köré.
Claude Abadie három óra tájban tette le a hangszert. Még aludni szeretett volna egy kicsit, mert másnapra jegye volt a Gázfejlesztő-szállítmányozók és a Helyiérdekű-vasutasok rögbimeccsére.
Vidal is letette a trombitáját, kihúzta a tokot D'Haudy feneke alól, mely két kúp alakú gödröt nyomott bele, megkereste Emmanuelt, homlokon csókolta az Őrnagyot, majd a zenekarral együtt távozott. A jampik bekapcsolták a lemezjátszót, és még hevesebben folytatták a táncot.
Antiochio felébredt, és csatlakozott az Őrnagyhoz.
A fürdőszobában felkelt a kádlakó, kinyitotta a gázt, elfordította a melegvíz-csapot, visszafeküdt és elaludt. Egyetlen dolgot felejtett el: meggyújtani a gázt.
Eltelt egy fél óra...
Pharocq megérezte a gázszagot, és azt, hogy ütött az utolsó órája. Lázas sietséggel noteszt vett elő a zsebéből, tollat ragadott, és írni kezdett.
"I. Általános bevezető. a) Az Aktátum tárgya. Jelen Aktátum tárgya azon körülmények meghatározása, melyek közepette alacsony nyomású világítógáz általi mérgezés következtében halálát leli egy Alfőmérnök..."
Az Aktáturn-formula alapján megfogalmazta az Aktátum-előtervezetet...
És bekövetkezett a katasztrófa.
Két jampi ment el a fürdőszoba előtt. Összekaptak valami semmiségen. Az egyik orrba vágta a másikat, az éktelen haragra lobbant... és felrobbant a ház...
6. fejezet
Az Őrnagy törmelékkel borítva ült a belső udvaron, és egy darabka ragtapasszal nyomkodta a bal szemét.
Antiochio egy bluest dúdolt.
Ők ketten élték túl a katasztrófát. Az egész háztömb a levegőbe repült, de ez senkit sem zavart, mert éppen bombázgattak Billancourt-nál.
Az Őrnagynak megmaradt a kalapja, az alsónadrágja és az üvegszeme.
Antiochiónak a nyakkendője. Néhány méterre tőlük kormos lánggal égett a többi ruhájuk.
Kénkő- és konyakszag terjengett. Sűrű fellegekben hullott a por és a törmelék.
Antiochio, akinek hajdan dús szőrzettel borított törzse most csupaszon fénylett, mint a vadászblézerbőr, tenyerébe hajtva állát gondolkozott.
És akkor megszólalt az Őrnagy.
Azon tűnődöm, hogy való-e nekem egyáltalán a házasság.
Hát, nem is tudom mondta Antiochio.
Tartalom Borító
