Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Vej
Csi-lin
A SZÁZ MADÁRBÓL VALÓ RUHA
Tőkei Ferenc fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
[Vej Csi-lin `csuang` nemzetiségű költő, aki népének mítoszaiból és
legendáiból ír kínai verseket. 1935-ben született, ezt a versét 1955-ben,
húszéves korában írta. A "kulturális forradalom alatt több mint tíz évig
nem írhatott. 1986 végétől 1991 tavaszáig Kuanghszi Tartomány
Írószövetségének elnöke volt, majd ugyanott az Írók és Művészek
Társaságának elnöke lett. "A száz madárból való ruha" c. verse –
a szani
eredetire támaszkodó "Asma" mellett – mindmáig a másik legkedveltebb
nemzetiségi mese- költemény Kínában. Számos kiadása van. – Az itt
olvasható prózafordítást bárki versekbe öntheti, de ha így is megteszi,
esti mesemondásokhoz kinyomtatható és felhasználható ebben a formában is.
A fordításnak ez az első kiadása. – T. F.]
1. Zöldellő hegy lejtője alatt
Zöldellő hegy
lejtője alatt,
Tiszta hegyipatak vize partján
Magasranőtt, nagy fügefa áll,
Mintha csak nagy ernyőt tartana.
A hegyi lejtő
pompás vidék,
Titkosak, sűrűek az erdők,
Itt állapodik meg a fogolymadár,
Itt találnak otthont a galambok.
A patak vize
ragyogó tiszta,
Ivásra édes és illatos,
Ide járnak inni a fogolymadarak,
Itt oltják szomjukat a galambok.
Tavasznak idejében
Az egész hegyen vadvirágok nyílnak,
Harmattól nehéz az a virágillat,
Aki beszívja, megrészegül tőle.
Nyárnak idejében
Az egész hegyen vadgyümölcsök érnek,
Ízesek, édesek azok a gyümölcsök,
Aki meglátja őket, annak nyála kicsordul.
Ősznek idejében
Az egész hegyen a jávorfa vöröslik szépen,
S az a vörös oly szépen úszik a széllel,
Hogy az egész hegyet ellepik a pillangók.
Télnek idejében
A kis patak tovább dalol s énekel,
A fenyőfák tovább is zöldellenek,
Éppen úgy, akárcsak tavaszidőben.
A négy égtáj
kis madarai
Mind erre a helyre szállnak,
Kora reggel fölzendül az énekük
S még este is zeng az énekük.
A kis madarak
ide miért szállnak?
A madárkák itt miért dalolnak?
Mert itt nagyon jól érzik magukat,
Mert itt lenni nagyon-nagyon szeretnek.
A szép fogolymadarak
a hegyi lejtő fölött laknak,
A jó Guka család meg a hegyi lejtő alatt lakik;
A dalos madárkák a fügefa tetején laknak,
A jó Guka család meg a fügefa alatt.
A fának árnyékos
alján
Nem nő egy szál zöld fű sem;
Pénzes ember családjában
A fiúk és lányok nem lehetnek jók.
A szépséges
virágok bimbaja
A fák árnyékos alján ki se nyílik;
Kiváló és jó utód
Farkas-szivű ember házában nem jöhet világra.
Szélviharban
s nagy esőben
A fiatal fű gyorsan nagyra nő;
A nyomorral küszködő családban
Születnek a pompás fiúk s lányok.
Hogyha napfény
süt fölötte,
Akkor nyílik ki s lesz szép a virág;
Hogyha jó emberek házában él,
Akkor lesz ám igazán derék az ifjú.
S miként a
kis fű szélben és esőben nő,
A jó Guka-gyerek nagyon szegény családban élt;
És miként a piros virág napfényben nyílik ki,
A kiváló Guka-gyerek jó emberek házában élt.
A keserű naspolya
érése idején,
Mikor a levelek lehullottak már;
S Guka az anyjának hasában volt már,
Akkor meghalt az apja.
Ugyan hol halt
meg az apja?
Apja bizony a `jamen`-ben halt meg.
S vajon miért halt meg az apja?
Apja a `tusze` számára végzett robotba halt bele.
Anyja sírt
utána tíz napot és tíz éjszakát,
Könnye elfolyt egy hatalmas tálra való,
Majd elapadt a könnyei folyása,
S anyja minden reményét a hasában levőbe vetette.
Apja halála
után nyolc hónappal
A tavaszidő újra megérkezett,
A fűzfák ismét kirügyeztek,
A száraz füvek ismét kizöldültek.
Száz madár
éneke zengett,
Száz virág egyszerre nyílott ki,
Mikor a fehér testű Guka
Kiáltozva megszületett.
Az újszülött
fiúgyermek volt,
Anyja szíve tehát örült neki nagyon,
Éjjel-nappal nézte is Gukát,
Éjjel-nappal aludni sem tudott.
Anyja most
az apára gondolt,
Könnyei hulltak most megint,
Nézte az anya az ő Gukáját
S szívében lassan megvígasztalódott.
Akárcsak a
tavaszi bambusz-hajtás,
Úgy nőtt Guka napról napra:
Fehér, kerek arca anyjára nevetett,
Ragyogó madárszeme anyját megismerte,
Lapos, piros szája anyját hívogatta,
Húsos, erős keze s lába kaparta a földet,
Anyja pedig nézte s látta mindezt
S örömében három nap, három éjjel aludni nem tudott.
Ha nincs virág,
gyümölcs sincsen,
Gyümölcsöt a virág bibéje érlel;
Ha nincsen anyja, nincsen Guka sem,
Guka az anyja kebelén növekedett.
Amikor Guka
ötéves lett,
Anyja mindenre jól emlékezett,
Mások el sem akarták hinni,
Mondván, hogy legalább nyolcévesnek kell lennie.
Mindenki így
magasztalta a szép Gukát:
"Az Ég vette oltalmába az ő növekedését!"
Guka azonban erősen áll a lábán s büszkén felelte:
"Én bizony csak saját magamtól növekedek."
Az emberek
így magasztalták a szép Gukát:
"Apja az égben megnyugodhat már."
Guka pedig ekkor megkérdezte anyját:
"Hát énnekem miért nincs apám?"
Anyja szívébe
fájdalom nyilallott,
Szeméből a könny ömleni kezdett,
Karjába vette a kis Gukát
S erős lélekkel ezt mesélte neki:
"Apád
nagyon-nagyon messzire ment,
Hogy Gukának értékes dolgot keressen,
Hogy Gukának gyöngyöket keressen,
S apád egyszer majd hazatér velük.
Hallgass szépen
anyád szavára:
Ne kérdezz többet apád után,
Mert ha egyszer apádról kérdezel,
Az apádat útján nagyon zavarja."
Éppen úgy,
mint egy kicsi fa,
Napról napra jobban nőtt Guka.
Amikor anyja épp lement a földekre,
Guka azzal segített, hogy őrizte a házat;
Amikor anyja
épp vizet hozott,
Guka a zöldséget mosni segített;
Amikor anyja ruhát foltozott,
Guka segített neki, befűzte a tűt;
Amikor az anyja
messzebbre ment,
Guka azzal segített, hogy megfőzte az ételt.
Nézte és látta mindezt az anyja
S úgy örült, hogy három nap, három éjjel nem aludt.
Akárcsak magas
sziklán a fa,
A résekbe kapaszkodva, nyomorúságosan éldegél,
Itt anyja volt a sziklahasadék nyomorúsága,
De Guka anyjának gondoskodásával felcseperedett.
Guka csakhamar
tízesztendős lett,
S a tízéves gyermek könyvet akart olvasni.
Így szólt hát Guka az anyjához:
"Végy nekem könyvet, ismerni akarom az írásjegyeket."
Anyjának homloka
bizony csupa ránc lett,
Megragadta Guka kezét (s mondta):
"Hogy könyvet vegyek, ahhoz pénz kellene,
De nekünk még ennivalóra sincsen elég."
Szívének keserűsége
most már kitört belőle,
Guka szíve most már izgatottan kalapált:
"Apa mikor tér már haza végre?
Hiszen ha drágakövet hoz haza, pénzünk is lesz."
Anyjának szeme
könnyes lett és így szólt:
"Apád nem tud hazatérni többé."
"Miért
nem tud hazatérni többé?
Hová ment el hát az apám?"
"Apád
bizony a pokol királyához ment [ = meghalt],
S az ottani boldogságból már nem jön ő haza."
"Hol van
az a pokol királya?
Elmegyek oda és hazahozom apát."
"Nagyon
messzire van az,
Nem tudsz oda menni."
"Mindenhová
el tudok én menni,
Biztos, hogy megtalálom én apát."
"Apád
már nem akar anyáddal együtt lenni,
Ha megtalálnád, akkor sem jönne haza veled."
"Apa miért
nem szeret engem?
Miért nem akar veled együtt lenni?"
Az anya ekkor
nem bírta tovább,
Szeméből patakzott a könny,
S ahogy átölelte Gukát,
Könnye Guka arcára ömlött.
"Keserves
sorsú gyermekem,
Apád nem tud hazajönni többé,
Mert te még anyádnak hasában voltál,
Mikor apád már nem volt az élők sorában.
Nem igaz, hogy
apád nem szeret téged,
Nem igaz, hogy nem akar anyáddal együtt lenni;
De igaz, hogy a `tusze` őt a `jamen`-be hurcolta,
S apád a keserves robotban kimerülve meghalt."
És a derék
Guka attól fogva
Nem kérdezett többé az apja felől,
Az a derék Guka
Inkább ezt mondta anyjának:
"Ne sírj
többet, anyám,
Nem akarok én könyveket olvasni,
Inkább megyek holnap tüzifát vágni,
Hogy segítsek neked a munkában."
A tízéves gyermek
szeretne könyvet olvasni,
De Guka bizony nem tud olvasni,
A tízéves gyermek hogy is tudna dolgozni?
Ám Guka tüzifát vágott, úgy dolgozott.
A favágó kést,
amit apja használt,
A tízéves gyermek még nem használta,
Most azonban anyja csak elővette,
Megújította, élesre köszörülte.
A vízhordó
rúd, amit apja használt,
Féregrágta volt már, tönkrement,
Anyja tehát vágott egy jó bambuszágat,
Abból csinált egy új hordórudat.
A lábkötő szíjak,
amiket apja viselt,
Túlságosan hosszúak, nagyok voltak,
Anyja tehát vágott hozzá való szíjakat,
Azokból csinált két darabot neki.
A szalmapapucs,
amit apja viselt,
Csupa kemény sár volt már régen,
Anyja tehát rizsszalmát kötözött,
Abból csinált egy párat neki.
Anyja lábára
adta a szalmapapucsot,
Anyja ellátta őt a lábkötő szíjakkal,
Kezébe adta a favágó kést,
Hátára adta a teherhordó rudat,
Guka pedig elindult a favágásra.
Anyja jól ellátta
ennivalóval,
Beletette Guka tarisznyájába,
Guka pedig elindult föl a hegyre,
Anyja meg a kapuban folyatta könnyeit.
Könnyei a szemét
elhomályosították,
Anyjának szeme nem is látta már,
Hogy a tízesztendős Guka
Elment s behatolt a hegyi erdő belsejébe.
A nap lebukott
már a hegy mögött,
De anyja csak várta fiát a kapuban,
Guka meg szépen lejött a hegyről
S hozott magával egy rúdra való tüzifát.
Anyja a szívében
örvendezett,
Anyja a szívében szomorú is volt;
Anyjának arca mosolyra derült,
Anyjának szeméből könnyei folytak.
A hegyekben
vadmacskák éltek,
Erősek is, hatalmasok is.
És a szemfüles Guka
Kieszelte maga, hogy mit tegyen:
Kivágott egy
jó erős fát,
Megtisztított egy hajlékony liánt,
Eltöltött egy napot ezzel a munkával,
S egy íjat máris elkészített.
Füvekből csinált
a nyilaknak farkat,
Tüskékből csinált a nyilaknak fejet,
Bambuszágból csinált a nyilaknak testet,
Egy ág, még egy ág, s a nyilak is készen voltak.
Anyja megkóstolhatta
hát a hús ízét,
Anyja szíve most méginkább örült,
Vadmacskabőr borította el már az egész kaput,
Mert Guka kezének ügyessége csak növekedett.
Anyja fején
a haj lassan megfehéredett,
Anyja arcán mind mélyebbek lettek a ráncok.
Guka pedig lassan felnövekedett,
Guka lassan szép magasra nőtt.
A nap nyugaton
lenyugszik,
A nap keleten fölkel,
Számlálni sem lehet, hányszor nyugodott le,
Emlékezni sem lehet rá, hányszor kelt fel újra.
Házacskájuk
mellett a hegyipatak
Tiszta volt, majd piszkos, piszkos lett, majd tiszta,
Számlálni sem lehet, hányszor tisztult az meg,
Emlékezni sem lehet rá, hányszor lett az piszkos.
Tavaszidő jött,
majd el is ment,
Tavaszidő ment, majd megjött újra.
Az anya emlékezett, hogy húsz tavasz ment már.
Az anya emlékezett, hogy húsz tavasz jött már.
A hegy lejtőjén
a jávorfa levele
Kizöldült, vörös lett, majd újra kizöldült,
S az anya emlékezett, a jávorfa húszszor kizöldült,
Az anya emlékezett, a jávorfa húszszor vörös lett már.
Az anya szívébe
be volt az vésve,
Az anya szíve jól emlékezett:
Guka immár húszesztendős volt,
Guka immár felnőtt ember volt.
Hej, emberré
nőtt Guka,
Pompás férfi lett Guka!
Akár kapujuk előtt a nagy fügefa,
Olyan derék lett, éppúgy kivirágzott.
Akár az égbolt
széllel dacoló sasmadara,
Éppoly komoly, éppoly vitéz lett.
Akár a fekete testű bivaly,
Éppoly dolgos, éppoly munkabíró lett.
A fínom kukorica,
amit Guka vetett,
Mindenki másénál jóval magasabbra nőtt.
Guka vállán a teherhordó rúd
Mindenki másénál többet nyomhatott.
Mindenki más
teherhordó rudat
Egyet használ tíz évig is.
Ámde Guka a teherhordó rúdból
Egy évben elhasznál tíz darabot is.
Háromszáz `csin`
súlyú hatalmas sziklát,
Mit tíz ember ha meg tud mozdítani,
Guka egyszerűen a két kezébe fog
S könnyedén emeli föl, akár a szalmát.
Mások ha kilövik
a nyilaikat,
Még a legmesszebbre szállót is látni lehet.
Ám ha Guka lövi ki a nyilait,
Látni még a legközelebbre esőt sem lehet.
Más embernek
a nyila
A követ sem viszi át,
Ám Gukának a nyila
Még a vaspajzsot is átveri.
Ez a húszesztendős
ifju,
Hiszitek-e vagy sem:
Agyonvert már öt öreg tigrist,
Agyonlőtt már tíz leopárdot.
Hogyha Guka
fegyverét forgatta,
Aki látta, elfelejtett enni is,
Hogyha Guka énekelni kezdett,
Hallották dalát a tizennyolc-emeletes nagy hegyen túl is.
Hej, a bátor
Gukának,
Hej, a pompás Gukának
Több misem hiányzott,
Csak még egy kevéske:
Húszesztendős
legény nem kis gyerek már,
Húszesztendős legénynek asszony is kell már,
Ám az ifjú Guka, sajnos,
Még magában élte életét.
Rizsnek palántázásakor
Bizony elkél asszony segítsége,
Hát még aratás idején
Mennyire kell asszony segítsége.
Ha a ruha elszakadt,
Asszony kell, hogy megfoltozza.
Ha a háztartásban baj van,
Asszony kell, hogy rendbehozza.
Nyomja a dolog
az anya szívét,
S Guka szívét is nagyon nyomja,
Csakhogy a ház olyan szegény,
Ki jönne ide, ezt a nyomort vállalni?
Az anya erről
beszélni sem mer,
S nem mer erről szólni Guka sem,
Így az anya és fia árva magukban
Munkálkodva élik tovább az életüket.
2. A szép kakas
Nyugaton a
rózsás felhők
Olyanok, mint nagy piros virágok,
A nap egy kissé elnevette magát,
Mielőtt lebukott volna a hegy mögött.
Guka dalolta
a hegyi dalokat,
Rőzsével a vállán jött a hegyről alá,
S ekkor egy nagy kakas
Jött és lépett eléje az útra.
A kakas kukorékolt
neki
S Guka hazafelé indult vele,
Ám a faluhoz érve letette mondván,
Hát te, kakas, neked most haza kell menned.
A kakas nagyon
csodálkozott,
Követte Gukát egészen hazáig,
Guka hát enni adott a kakasnak,
A kakas meg kukorékolt neki válaszul.
Másnap reggel
pedig, hogy a hegyre ment,
Guka a kakast kivitte magával:
"Kakas, te jól ismered az utat,
Haza kell most menned a gazdád házába."
Este azonban,
amikor hazatért,
A kakas megintcsak ott állt a kapuban,
Csapkodta szárnyát, emelte magasra,
S Gukát köszöntve kukorékolt neki.
Második nap
ismét a hegyre indulván
Elvitte a kakast a hármas útelágazáshoz:
"Kakas, neked haza kell menned a gazdádhoz,
Mert a gazdád biztosan keresni fog téged."
Este azonban,
amikor hazatért,
A kakas csak ott állt immár az udvarban,
Csapkodta szárnyát, emelte magasra,
S Gukát köszöntötte kukorékolása.
A harmadik
napon, a hegyre menvén
Kivitte a kakast a falu végére:
"Kakas, a gazdádhoz haza kell menned,
Én nem vagyok gazdád, nálam nem maradhatsz."
Este azonban
most is, amikor hazajött,
Csak ott állt a kakas immár a ház előtt,
Csapkodta szárnyát, emelte magasra,
S Gukához szólt a kukorékolása.
A víz is az
alacsony helyekre folyik,
A dolgok meg visszatérnek eredeti urukhoz,
Az anya a kakast megkérdezte tehát:
"Hej, te piros taréjú kakas,
A te gazdád ugyan kicsoda?"
Ám a kakas
lehajtott fejjel szedegette a rizsszemeket,
S nem felelt az egy kukkot sem.
A fekete s
a fehér csak elválik egymástól,
Az ok is előbb-utóbb csak kiviláglik,
Az anya a kakastól megkérdezte tehát:
"Hej, te zöld farktollú kakas,
Neked talán nincsen is gazdád?"
A kakas most
fölemelte fejét s kukorékolt,
Mintha azt mondaná: ti vagytok a gazdáim.
Ha a kakas
egyet kiáltott,
Megvirradt akkor a nap.
Ha a kakas kettőt kiáltott,
Guka akkor fölkelt az ágyról.
Amikor Guka
a hegyre ment,
A kakas kiáltott hármat,
Amikor pedig Guka hazajött,
A kakas megint hármat kiáltott.
Enni hántolt
rizst kapott,
Inni tiszta patakvizet,
Lakni bambuszkosárban lakott,
Így élt a kakas Gukáéknál.
Taraja a virágnál
is pirosabb volt,
Farktolla a falevélnél zöldebb,
Teste az aranynál is sárgább volt,
Múlt az idő, s mind szebb lett a kakas.
Egy hónap elmúlt
már,
Két hónap is elmúlt,
Beköszöntött a harmadik hónap,
S annak is emúlt már két reggele.
Taraja most
még szebben piroslott,
Farktolla most még szebben zöldellett,
Testének aranya még szebben sárgállott,
A kakas most már olyan volt, akár a főnix.
S a harmadik
hónapnak harmadik reggelén
Nem hallottak már kakaskukorékolást,
A bambuszkosárban nem volt ott a kakas,
Ámde az udvarban ott állott egy szép leány.
A lányka ruhája
olyan volt,
Akár az égen a szivárvány,
A lányka arca olyan volt,
Akárcsak az égi tündéreké.
A leány a szép
kakasnak átváltozása volt,
A szép kakas átváltozott leánnyá.
A leányka neve Jili volt,
S ez a lány lett Guka asszonya.
Az anya így
Jilinek is anyányi anyja lett,
S Jili az anyát gyermeki hálával szerette.
Guka úgy szerette őt, mintha a lánytestvére lenne,
S ő Gukát ugyancsak a szívébe zárta.
Az arany-ezüst
virág [ = a lonc] kinyílva aranylik,
Az arany-ezüst virág kinyílva fehéren ragyog,
Arany virág és ezüst virág egy tövön él,
Guka és Jili így éltek ketten egy szívvel.
Az égen a csillag
megszámolhatatlan,
De legfényesebb az Északi Kosár [ = a Nagymedve],
A földön a virág ezer és tízezer [ = végtelen számú],
De legpirosabb mégis a gyapot virága.
Fiatal legény
annyi van, akár a csillag,
A legderekabb köztük mégiscsak Guka volt.
Szép lány is van annyi, akár a virág,
A legderekabb köztük mégiscsak Jili volt.
Földet szántani
férfi-ügyesség,
Ám Jili ebben is ugyanolyan ügyes volt.
Földet boronálni férfiak dolga,
Ám Jili ebben is ugyanolyan ügyes volt.
Egyszer Guka
szántott elöl,
Jili meg boronált utána,
Másszor Jili szántott elöl,
És Guka boronált utána.
Egyszer Guka
szórta elöl a trágyát,
Jili meg palántázott mögötte.
Vagy Guka ásta elöl a gödröket,
Jili meg ültette a dinnyét mögötte.
Ha az ács meghúzza
tussal a vonalat,
Akkor az legyen a legegyenesebb,
A Jili ültette palántasorok
Egyenesek voltak, akár a tusvonal.
A Jili ültette
kis keserű tök is,
Mikorra ehető lett, édes volt már.
A Jili ültette édes dinnyének pedig
Száz mérföldön túl is érezni lehetett az illatát.
A harmadik
hónap Világosság és Fény napján a falevelek zöldek,
S elérkezett a teaszedés ideje,
Jili a helyén volt, szedte a teát,
Guka meg a derékig érő bozótot irtotta a hegyen.
Vadászó legényből
a soknál is több van,
S Jilit meglátva ki ne fakadt volna dalra?
Énekeltek sokan, szállt az ének hangja,
De ha Jili dalra fakadt, nyomban elhallgattak.
Dalos legényeknek
a számát se tudni,
De senki annyi dalt nem tudott, mint Jili,
Guka meghallotta mindíg az ő éneklését,
Jili pedig feléje nézett s mosolygott, mint a virág.
A hetedik hónappal
megjött az ősz, megérett a rizs,
És akik ültették, most betakarították,
Guka elöl vágta sarlójával,
Jili pedig mögötte gyűjtögette.
A rizsföldek
mindenfelé szépen sárgállottak,
Gyönyörű énekszó szállt a négy égtáj felé,
S az éneklő férfiak közűl
Ki ne gondolt volna rá, hogy Jili hallja azt.
Ha pedig Jili
éneke fölcsendült,
Akkor bizony mindenfelől odanéztek az emberek,
És ha Guka énekelni kezdett,
Akkor más ember énekét nem lehetett hallani.
A csillagánizs
nagyon illatos, a répa nagyon édes,
Ámde Jili dalát hallgatva
A csillagánizs még illatosabb volt,
A répa pedig bizony még édesebb.
A pillangók,
melyeket Jili hímzett,
Csodálatosképpen szinte elrepültek,
Azokra a virágokra, melyeket Jili hímzett,
Bizony rászálltak még a méhek is.
A gyöngyharmat
szépen csillog,
Ámde Jili mellett elhalványodott,
A csillagok fényesen ragyognak,
Ámde Jili mellett elhomályosultak.
A gyapotvirág
nagyon gyönyörködtet,
Ámde Jili mellett elvesztette szép színét.
A páva farktolla bizonnyal a legszebb,
Ámde Jili mellett odalett a szépsége.
3. Ó, kis hegyipatak, nem hallik a csobogásod
A szép piros
virág
Nagyon messzire ellátszik,
Az illatos virágnak
Nagyon messze száll az illata.
Jili ügyességéről
Közel és távol mindenki hallott,
Jili szépségének hírét
A` tusze` a `jamen`-ben is meghallotta.
A `tusze` most
Jilire gondol
S csorog a nyála három lábra s három hüvelykre,
A béka is, ha meglátja a hattyút,
Három nap és három éjjel aludni nem tud.
Ha a kutyasárkány-darázs
trágyafészkéből kirepül,
Akkor bizony embert akar megsebezni,
Ha a `tusze` pribékje kijön a `jamen` kapuján,
Akkor bizony Jilit akarja elragadni.
Amivel a trágyakupac
bélsár-férge
Hasát megtömi, trágya az,
A `jamen`-ből most jövő pribéknek
Minden szót a `tusze` rágott a szájába.
Egy kosár zöld
lencsét és egy kosár szezámmagot
Egybeöntött, jól összekevert,
S mint a macska, mely fölfalta a halat, hamis pofával
Ezt mondta Gukának a kutya-szájával:
"Mindenki
azt mondja, te igen ügyes vagy,
Mutasd meg tettel, hadd lássa a nagyúr:
Ha most lencsét a fűmagtól, fűmagtól a lencsét,
Harmadnapra külön nem választod, költöznöd kell innen."
A hegyi lejtőn
akkor bambuszt vágtak,
Fontak belőle vékony bambusz gyékényt,
Jili pedig ügyes kezével
Megszőtt egy jó szitát.
Lencsétől a
fűmagot, fűmagtól a lencsét
Azzal külön-szitálták,
A fűmag kisebb volt, mind átesett rajta,
A zöld lencse meg mind felül maradt.
A két kosár
lencsét és fűmagot
Két nap alatt különválasztották,
Így hát Gukáék előtt
Nem volt már akadály.
Ám a pribék
csak nem nyugodott,
Egy kosár fekete szézámfű-magot
És egy kosár fehér [ = éretlen] szezámfű-magot
Egybeöntött, jól összekevert.
"Lencsét
a fűmagtól szétválasztani nem nagy dolog,
Úgy látja a nagyúr, a te híred mégiscsak hamis,
Most a feketétől válaszd el a fehéret,
S ha két nap alatt nem megy, elköltözöl innen."
A fekete fűmagnak
tele a belseje,
A fehér fűmagnak üres a hasa,
Igy hát a jóeszű Jili
Hozott is rögtön egy rúdra való tiszta vizet.
A fekete fűmagot
lehúzta a súlya,
A fehér mag könny volt, felül lebegett,
Ahogy a magokat a tiszta vízbe öntötték,
Rögtön elmerült a fekete, felszínen úszott a fehér.
A két kosár
aprócska fűmagot
Egy nap alatt különválasztották,
Így hát Gukáék előtt
A piszkos víz is tisztára változott.
De a pribék
meg nem békélt,
Fényes nappal álmodozva [ = bambán, konokul] így beszélt:
"Száz darab kakastojás kell még a mai napon,
Ennek aztán a fele se lenne könnyebb!"
Hogyha a fa
nem virágzik, gyümölcsöt se terem,
Ha az inda nem virágzik, tök se terem rajta,
Ha tűz a fát nem égeti, szén nem lesz belőle,
Hol lenne hát kakastojás ezen a világon?
Mihelyst a
nap lebukott a hegy mögött,
Máris ott termett a pribék:
"Hogyha megvan a tojás, adjátok ide,
De ha tojás nincsen, ember jön velem!"
Ámde Jilinek
vágott az esze,
S ő a pribéknek így felelt vissza:
"Guka most éppen gyereket szül,
Tojást keresni ezért ma nem tudott."
Felhördült
erre a pribék,
Két rablószeme lángot lövelt:
"Hé te, mit merészelsz fecsegni,
Gyereket szülni csak asszonyok tudnak!"
Ám a ravasz
Jili
Visszavágott rögtön a pribéknek:
"Nagyuram most igaz szókat mondott,
Nem bűn tehát, hogy kakastojást nem találtunk."
Attól, hogy
a saját csapdájába esett,
A pribék még nagyobb dühbe gurult,
Ha egyet nem tehetett, kettőt nem nyughatott,
Magából kikelve földhöz vágta hát a lámpást.
Derült égen
támadt aztán fekete felhő,
A hegyi lejtőn orkán kerekedett,
A` tusze` emberei szélvészként nyargaltak,
Jött a pribék, hogy Jilit elrabolja.
Guka szívében
tűz vetett lángot,
Íját fölemelte és kilőtte nyilait,
Nyilai pedig nem a semmibe hulltak ám,
Nyilai a fenevadakba beletaláltak!
Ám a bambuszsövény
nem tarthatja fel a szelet,
A gyökértelen fát is könnyű kitépni,
A nagykaput is csak betörték,
S a fenevadak csak behatoltak!
Guka ekkor
megragadta Jili kezét,
Kinek a könnyei ne folytak volna,
Tovább egy percet sem maradhatott,
Jili csak nézte Gukát és ezt mondta:
"Fekete
felhők takarják most el az eget,
De a szél majd szétfújja őket,
Egy kis időre most elválunk egymástól,
De biztos, hogy újra találkozunk.
Ó, Guka, ó,
Guka,
Szívedben ne legyen félelem,
Menj és lőj száz madarat, csinálj ruhát belőlük,
Várj száz napot s akkor gyere értem a `jamen`-be!"
"Jili,
drága Jili,
Biztosan találkozunk!"
Ennyit mondott neki Guka
S a hátsó kapun elmenekült.
Az anya belehalt
bánatába,
Jilit elrabolták,
Az erdőben a madarak ijedten menekültek,
A lejtő alatt élő emberek szerte szóródtak.
A hegy lejtője
ugyanott maradt,
A hegyipatak vize ugyanúgy folyt tovább,
Ám ezek az annyira jó emberek
Egymástól éltükben messze szakadtak.
A zöldellő
hegyi lejtő alatt
Nem találni találni már Guka családját,
A friss zöld falevelek
Még őszt sem értek, megsárgultak máris.
A tiszta kis
patak partján
Nem mossa már a rizst Jili,
S a csörgedező patak vize
Most maga is hang nélkül folyik.
4. A két csillag együtt ragyog
A
jó paripa nem fordítja fejét hátra
Fölkapaszkodott
három hegynek csúcsára,
Meghúzódott három hegynek lábánál
S megállt Guka egy vadon hegy tetején,
Mint a sas, amelynek fészke nincsen.
Hátrafordítva
fejét, nézett-nézett hazafelé,
Fehér felhők örvénylettek, bánatát növelve,
Anyja meghalt, úgy hagyta el,
Jilit pedig elragadták tőle.
Guka azonban
nem folyatta könnyeit,
Hanem leszakított egy csíkot kendőjéből,
Megharapdálta ujjai végét, azzal vörösre festette,
S ruhájára kötötte a gyermeki gyász jeleképpen.
A jó paripa
nem legel hátrafelé fordított fejjel,
Guka is emelt fővel ment tovább előre!
Ahogyan Jili meghagyta neki,
Csinált jó íjat s nyilakat, ment madarat lőni.
A páva bekerült a farkasoduba
A `tusze` pribékje
(a bandájával)
Csak ment és ment három nap és három éjen át,
Hogy mielőbb a `jamen`-hez odaérjen.
Ott aztán a pribék Jilinek így kérkedett:
"Ez itt
a `jamen` kapuja,
Ez itt a` tusze` palotája,
Most beléphetsz a `jamen` kapuján
S nagy szerencse lesz a te részed."
Hát azon a
helyen
Gránátalma virága nem piroslott,
Kasszia virága sem illatozott,
Jili pedig mondta aggodalmasan:
"Ez itt
vadállatok tanyája,
Nem más ez, mint farkaslyuk,
Jó ember ide be nem teszi lábát,
Aki belép, itt meg nem élhetne."
Fekete varjak
károgtak,
A pribékek kétfelől lökdösték,
És a páva bekerült a farkasoduba,
Jili belépett a jamen kapuján.
Akkor a `tusze`
vigyorgó pofával
Arany selyemruhát hozatott elő:
"A piros virágot zöld levél teszi még szebbé,
A legszebb ruhát adom neked, hogy magadra öltsed."
Jili a ruhát
kezébe vette
S rongydarabokká szaggatta szét:
"Ezt a tisztátalan ruhát
Ha magamra venném, daganat nőne testemen,
Nem veszem magamra, még ha megfagyok is!"
A `tusze` tovább
is vigyorgó pofával
Hegyek és tengerek ínyencségeit hozatta oda:
"Nagy szerencse ért, hogy beléptél kapumon,
A legjobb falatokat adom neked enni."
Jili az ételeket
a kezébe vette
S a csészéket ezer darabra törte szét:
"Ha ezeket a tisztátalan dolgokat
Megenném, gyötörnék a hasamat,
Nem eszem meg, még ha éhenhalok is!"
S amikor a
`tusze` vigyorgó pofával
Jilihez mind közelebbre tolakodott,
A bátor kis Jili
A `tusze` kardját bizony kirántotta:
"Te vén
majom, nem ismersz te engem,
Vén majompofádon vastag a bőr,
A halálba űzöl, mert most anyámat gyászolom,
Ha egy éven belül hozzám közelítesz, meghalok vagy
elmenekülök!"
Hálóból a halacska
ugyan hová mehetne,
Egy év múlva se tudnál te elmenekülni.
S mégis, hiába volt szájánál a hús, le nem nyelhette,
Így aztán a `tusze` balszerencséjében csak a nyálát nyelhette.
Mint égen a felhők
Éppúgy, mint
égen a felhők,
Guka most mindenfelé kóborolt,
Éppúgy, mint tóban a békalencse,
Guka is csak ide-oda sodródott.
Hegytetőkre,
hová ember még soha nem lépett,
Guka mind fölkapaszkodott,
Hegylábakon, amelyekre ember még rá nem bukkant,
Guka szépen elrejtőzködött.
Hegyi vizekből,
amelyekből ember még soha nem ivott,
Guka sorra ivott belőlük,
Vadgyümölcsökből, amelyeket ember még nem kóstolt,
Guka sorra evett belőlük.
Sötét és sűrű
falevelek
Voltak Guka házának teteje,
Kuszán burjánzó vadfüvek
Voltak Gukának ágytakarója.
Hej, a jól
feszülő íja
Volt most a legkedvesebb társa.
Hej, az egyenes nyilacskái
Voltak most legközelebbi fivérei.
Íja soha el
nem vált a hátától,
Nyilai el nem váltak a testétől,
Ha aludt, akkor is a testén voltak,
Ha ment tovább, ezek a testén voltak.
Jili vágyakozása
A virágnak,
ha földre esik,
Bizony el kell száradnia,
A gyümölcs, ha földre esik,
Bizony elveszti az ízét.
Még a legszebb
virágnak is,
Ha nem süti nap, nem nyílik ki szirma.
Még a legfrissebb füvet is
Harmat kell érje, mert különben nem zöldellik.
A szépséges
Jili
Gukától elszakítva megkeseredett.
Jili, aki dalolni annyira szeretett,
Gukától elszakítva többé nem énekelt.
Ha a rigót
kalickába zárják,
Hiába van szárnya, nem tud repülni;
Jili most a jamenben lakott,
S hiába volt lába, el nem futhatott.
Fehér felhő
száll az égen,
Ó, te fehér felhő!
Szállj alá ide a `jamen`-be,
Mentsd ki Jilit rabságából.
Vadlibák szállnak
kínai írásjegy-alakban,
Ó ti, vadlibák!
Szálljatok alá ide a `jamen`-be,
Mentsétek ki Jilit a rabságból.
Napközben is
csak Gukára gondolt,
Éjszaka is csak Gukára gondolt,
Ébren is mindig Gukára emlékezett,
Alváskor is csak Gukáról álmodott.
Nem evett ételt,
mégsem éhezett,
Gukára gondolt és jóllakott vele.
Nem ivott teát, mégsem száradt ki a szája,
Gukára gondolt és nem volt szomjas többé.
A `jamen`-ben
nem sütött rá a nap,
De Guka beragyogta Jili szivét.
A `jamen`-ben minden jéghideg volt,
De Guka fölmelegítette Jili szivét.
A csillagokat
nézte s Gukára gondolt,
A holdfényt nézte és Gukára gondolt,
A szélfúvást hallgatta s Gukára gondolt,
A madárszót hallgatta és Gukára gondolt.
A tizenötödiki
holdfény gyönyörű,
A telihold fénye csodásan ragyog.
Hej, te drága Guka,
Merre vagy te most?
Az égen a csillagok
fénye ragyog,
A szép Ezüst Folyó [= a Tejút] fénye csillog,
Ó te, kedves jó Guka
Hol járhatsz te most?
A mély éjszakában
csak a kakuk szól,
S mily nagy a komor magány,
Hej, a mély éjszakában Jili
Most mennyire árva s magányos.
Hej, a mély
éjszakában a szél
Mennyire hideg,
Hej, szegény Jili szíve
Milyen nagyon szomorú.
Megmenteni Jilit
Guka hátán
ott az íja,
Gukánál ott vannak a nyilai,
Leszállt már kilencvenkilenc mély völgybe,
S felkapaszkodott kilencvenkilenc magas hegyre.
Nem törődik
vele, hogy esik az eső,
Nem törődik vele, hogy fúj-e a szél,
Ha megvirrad, akkor ő elindul,
Ha besötétedik, akkor áll meg pihenni.
Egy nyilával
egyet lő,
Két nyillal egy párat lő,
Nyila száll s a madár lehull,
Csak attól fél, nincs elég madár.
Egy nap már
csak egyet lő,
Tíz nap alatt öt párat,
De még egy napra sem pihenhet,
Mert Jilit meg kell mentenie.
Biztosan visszajön
Jaj, az árván
maradt Jilinek
Nappal is mindig ráncos a homloka,
Éjszaka is mindig merev a szemöldöke,
A `jamen`-ben még egy félmosoly sem szökik az arcára.
A `tusze` ezzel
nem békél meg,
A `tusze` ezzel nem elégedett:
"Aki Jilit csak egyszer is meg tudja nevettetni,
Azt háromszáz ezüspénzzel megjutalmazom."
Taoista barátok
jöttek,
Tömjént égettek, gyertyákat gyújtottak,
Mormogtak is, táncoltak is,
De Jili csak nem nevetett.
A `tusze` egyet
intett a szemével,
Tömjént, gyertyát mind elfújtak,
És miután fenekükre háromszázat vertek,
A taoista barátok elmehettek.
Vándor patikáriusok
jöttek,
S mulatságos történetet
Elmeséltek százat is,
De Jili nem nevetett.
A `tusze` csak
egyet mordult,
A mesemondásnak vége lett,
És miután fenekükre háromszázat vertek,
A gyógynövényárusok szintén elmehettek.
Próbálták megnevettetni
kilenvenkilencen,
Fenekére vertek kilenvenkilencnek.
Jili szeme mindbe belefúródott,
De Guka vonásait csak nem látta rajtuk.
A virág, ha
elhervad s lehullik,
A jövő évre újra kinyílik,
Hej, te bátor Guka,
Melyik nap jössz végre?
Hogyha a nap
le is bukik,
Másnapra újra felkapaszkodik,
Hej, te bátor Guka,
Mikor is jössz el már?
A tavasszal
eldugott palánta
Ősszel kalászba szökken,
A bátor Guka pedig
Biztosan visszajön.
Az ősszel elszállt
fecskemadár
A tavaszra újra visszatér,
A bátor Guka is
Biztosan visszajön.
A századik nap elérkezett
Egy hónap rég
elmúlt már,
Két hónap is elmúlt már,
Három hónap elmúlt már,
S a századik nap elérkezett.
Kilencvenkilenc
hegy fácánját lelőtte már (Guka),
S a legutolsó fácán is lehullott már.
Összerakta és megszámolta őket,
Megvolt hát éppen a száz.
A száz fácán
bőre
Kiterítve egyformán szép volt,
Varrt hát belőlük egy ruhát magának,
A tollak fénye ragyogott is rajta.
Íját szétnyitotta,
nyilait eltörte,
S ahogy azt Jili meghagyta neki,
Fölvette Guka a százmadár-ruhát
S tétovázás nélkül a `jamen`-be indult.
Szívében csak
Jilire tudott gondolni,
És szinte röpült, akár a nyílvessző,
Egész nap sietett sötétedésig
S nem állt meg pihenni éjszaka sem.
Fényes nap
megtett kétszáz mérföldet,
De sötét éjjel is megtett száz mérföldet,
Hegyre kapaszkodva is haladt száz mérföldet,
Sík földön pedig kettőszáz mérföldet.
Azon mérgelődött,
miért nem nőtt szárnya,
Pedig úgy repült, akárcsak a sas,
Azon mérgelődött, miért nincs négy lába,
Pedig úgy száguldott, mint a paripa.
A talpa bizony
felhólyagosodott,
Ám egyszerre Jilire gondolt, és már nem is fájt.
El is zsibbadt alaposan a lába,
De Jilire gondolt, s máris erő szállt bele.
Felmászott
kilencvenkilenc nagy hegyre,
Átjutott kilencvenkilenc nagy folyón,
Fűcipője kilencvenkilenc darabra szakadt,
A botja meg kilencvenkilenc darabra törött.
Arra a helyre,
ahol még sose járt,
Guka most odaérkezett,
Arra a helyre, ahová mennie kellett,
Guka végre odaérkezett.
A két csillag együtt ragyog
Kinn a `jamen`
előtt nagy volt a zsivajgás,
A százmadár-ruhás ott forgott és táncolt,
Híre persze bejutott a `jamen`-be is,
S Jili szíve, hej, gyorsabban dobogott.
Hogyha bátor
a vadász,
Behatol a tigris barlangjába is,
Igy hát a bátor Guka
Belépett most a `jamen` kapuján.
A százmadár-ruha
ha egyet táncolt,
Jili máris egyet nevetett,
A százmadár-ruha hogyha kettőt táncolt,
Jili máris kettőt nevetett.
A százmadár-ruha
hogyha lágyan táncolt,
Jili akkor gyöngéden mosolygott,
A százmadár-ruha hogyha gyorsan táncolt,
Jili akkor már énekelni kezdett.
Hej, ahogy
Jili kacagott és dalolt,
Olyan volt, mint mikor fekete felhőből arany fény tör elő,
Mint amikor egy csodaszép virág szirma kinyílik,
Vagy mint mikor a gyönyörű páva széttárja legyezőjét.
Akár a majomé,
hogyha mézet evett,
Olyan vidám lett most a tusze kedve:
"Hé, te okos legény,
Milyen jutalmat akarsz?"
"Arany
nekem nem kell,
Nem kell az ezüst sem,
Magas hivatalt én nem akarok,
Nekem csak egy nemes paripa kellene."
A paripát megkapta,
Nyereg is volt rajta,
A paripa az ég felé felnyihogott,
S a négy égtájon hallották a nyihogást.
Mint mikor
a majom gyümölcsöt lop,
Úgy mondta a `tusze` telhetetlenül:
"Hé, te okos legény,
Hogy tudtad őt megnevettetni?"
"Nézd
csak ezt a vakító ragyogást,
Ez itt a száz madárból való szellemruha,
A kilenc tartományban ilyet nem találni,
Négy tengert bejárva jutottam csak hozzá.
Ha magára ölti
ezt a százmadár-ruhát,
Az öreg is oly üde lesz, akár egy ifjú,
Magamra öltöttem a százmadár-ruhát,
S amint a lány meglátott, máris tudott nevetni."
Ha a majom
gyümölcsöt lát, el akarja lopni,
A `tusze` is, látván a kincset, már a kezét nyujtotta:
"Hé, te okos legény,
A te szellemruhád kell nekem!"
"Én neked
adom a szellemruhát,
Te pedig nekem a sárkány-köpenyedet,
Nem más ez, csak egyszerű csere,
A szellemruha bizony megéri a tiédet."
A `tusze` ekkor
levetette sárkány-köpönyegét,
Guka pedig azt magára öltötte,
Guka levetette szellemruháját,
Ám a `tusze` azt nem tudta magára ölteni.
Amikor Guka
szellemruháját a `tusze`-nak adta,
Egyszerre csak éles kés fénye villant,
A fehér kés lecsapott, vörösség támadt,
S a `tusze` egy pillanat alatt a nyugati égben volt!
A bátor Guka
ekkor
Jilit átölelte,
Felpattant vele a nemes paripára,
S kiröpültek a `jamen`-ből.
A ló patkója
alig vert zajt,
A ló patkója alig ért földet,
Úgy röpült a ló, miként a nyílvessző,
Fülük mellett süvített a szél.
Amikor a pribék
felocsúdott,
Rögtön üldözőbe vette őket,
De akárhogy gyorsítottak az üldözők,
Gukát aztán utol nem érhették.
Guka haladt
egy napot
S megtett háromszáz mérföldet,
A pribék üldözte őket egy napig
S haladt vagy száz mérföldet.
Így röpültek
három nap s három éjjel,
A paripa lába egyet sem pihent,
Átröpültek ők kilencvenkilenc hegyen,
S nem lehet azt tudni, hová is érkeztek.
Hej, a bátor
Guka,
Hej, az okos Jili!
Olyanok ők, mint egy főnix-pár,
Mely száll-száll az égbolton.
Hej, a bátor
Guka,
Hej, az okos Jili!
Olyanok ők, mint két csillag az égen,
Ahol örökké együtt ragyognak.
***
