Tartalom
UTÓSZÓ
"A nyolcadik gimnáziumba jártunk írja Tüskés Tibor Várkonyira emlékezve -, még a tanév elején történt, 1947 őszén, egy dunántúli kisvárosban. Valamelyik fizika vagy filozófia? órán parázs vita kerekedett az osztályban. Az anyag szerkezetéről, a relativitás elméletéről, az okság elvéről volt szó, s mi a vita tűzében izzítottuk első önálló vagy inkább csak annak hitt gondolatainkat. A véleménymondás, a szellemi torna elmemozdító ízeibe kóstoltunk. Az iskola, a tantárgyak és tankönyvek kiparcellázta ismereteken túl a tudomány felé nyújtózkodtunk."
,,A következő órán tanárunk új érveket és ellenérveket szállított a vitához: egy tanulmányt olvasott föl. Akkor jelent meg az egyik folyóiratban: Tudomány és mitológia volt a tanulmány címe. Belőle értesültünk először Heisenberg, Jeans, Planck nevéről, a Maxwell-féle démonról, az élmény, a rítus és a mítosz összefüggéseiről. Az írás fölvillanyozott, elkértem a tanártól, s némi bűntudattal vallom meg: máig elfelejtettem visszaadni. Most itt van előttem, s az emlékezést könnyíti meg. A folyóirat a Diárium volt, a tanulmány szerzője Várkonyi Nándor. Nevét akkor hallottam először."
"A mai emlékező ezt még azzal egészítheti ki, hogy a tanulmány részlet volt a szerző készülő könyvéből, Az elveszett paradicsom-ból. A könyvet az Egyetemi Nyomda a Magyar Könyvbarátok előfizetőinek következő évi illetménykötetül hirdette. A könyvbarátmozgalom megszűnése miatt azonban már nem jelenhetett meg. Annyit tudunk róla, amennyit a Diárium hirdetése elárul: »Várkonyi Nándor új könyve kiegészítője a Szíriát oszlopai-nak. Az elveszett paradicsom a régi ember világképét tárja fel, s igyekszik rekonstruálni a szellemi és lelki alkatot, amely ezt a világképet megalkotta, és a mítoszaiban ábrázolta.«"
A diákból aztán tanár lett, a magyar irodalom szerelmese; az egykori Várkonyihoz hasonlóan kivált az élő magyar irodalomé, aztán folyóiratot szervezett ő is, a Sorsunk hamu alatt parázsló hagyományát fölszítva egy érték-tisztelő új szerkesztői stílust teremtett, és ez akárcsak a Sorsunk szelleme a lap megszűntével folytatódott távozta után két különböző testvér-irányban Pécsett és Szegeden, nagy szerkesztők avatott kezében kiteljesedve, mígnem a sors kegyetlen véget vetett munkájuknak. Ekkorra azonban Tüskés már réges-rég a magyar szellemi élet más területein vívott ki helyet s nevet magának; s hosszú évek türelmes törődésével egy merőben más világ megváltozott körülményei közepette ugyanúgy Pécs egész országra kisugárzó jelképévé növekedett, mint egykor Várkonyi Nándor. Természetes és mélységesen emberi gesztus tehát, hogy könyvkiadói lehetőségekhez jutva megjelentessen Az elveszett paradicsom-ból annyit, amennyit az igényes, de szerény vállalkozás elbír, így olvashatunk most három kiválasztott részt a legendás könyv irdatlan dzsungeléből, de ez a három hosszú fejezet az egész kéziratköteget ismerők szerint jól tükrözi a teljes, tíz részes mű szellemét.
Annyi mindenesetre ebből a válogatásból is jól látszik, hogy Az elveszett paradicsom semmiképpen sem egyszerűen "kiegészítője" a Szíriátnak. Az újabb könyv írása közben, úgy látszik, megfordult az arány, s ma inkább a Szíriát tűnik Az elveszett paradicsom valamiféle kiegészítésének, illetve meghosszabbításának. S nem is csupán abban az értelemben, hogy a Szíriát szól a viszonylag fiatalabb időkről, a hozzánk lényegesen közelebb gomolygó ősmúltról. Az inkább a lényeg, hogy elvi szempontból Az elveszett paradicsom birkózik egyetemesebb és nyilvánvalóan még sokkal alapvetőbb kérdésekkel. Ugyanannyira, hogy a Szíriát voltaképp csak innét, Az elveszett paradicsom felől érthető meg teljesen. Ám ugyanakkor ezek a mélyebb kérdések még bajosabban megközelíthetőek, még titokzatosabbak és még bizonytalanabbak, s ebből a szempontból mégis a viszonylag egyszerűbb Szíriát tekinthető bevezetőnek. A német romantika kedvenc fogalmával szólva a Szíriát mindenkinek szól, de Az elveszett paradicsom elsősorban a "beavatottaknak". A különbség olyasféle, mint a Faust Első és Második része között; vagy méginkább tán Novalis Heinrich von Ofterdingen-éből vett idézettel jellemezhetnénk: "Honnét jött tulajdonképpen az Idegen? Soha egyikük se látott még hozzá hasonló embert, de miért épp csak engem ragadott meg annyira a beszéde? Hisz ugyanazokat a szavakat hallották a többiek is, és senki közölük nem érzett hasonlóan."
Efféle megkülönböztető megragadottság szól Az elveszett paradicsomból, s aki nem érez hasonlóan, az bizony nehezen tudja nemcsak megérteni, de még követni is. A "beavatottság" alapja ugyanis valószínűleg éppen a "megragadottság" élménye; nélküle csak mórikálás és modorosság az egész. Az elveszett paradicsom írója kétségkívül ilyen "megragadott" ember volt, amit magyarul inkább úgy mondhatnánk, hogy "elragadtatott"; de ez sem pontos szó, magyarul egyáltalában nincsen olyan szó, amelyik pontosan fedné a német "ergriffen werden sein"-t. De hagyjuk az adeptusokra a szófejtést, beavatatlan olvasóként úgysem juthatunk túl a mű legkülső rétegén. Kérdés persze, hogy van-é egyáltalában értelme esendő és esetleges kommentárokat fűzni ehhez a legkülső réteghez? De ha már ezt tesszük, haladjunk szép sorjában, a recenzió szabályai szerint, józanul és fantáziátlanul.
Az első rész a korabeli darwinizmus éles és gúnyos kritikája, és erre a bírálatra épülően egy új emberréválás-kép körvonalainak a vázolása. Könnyű lenne persze kipécézni a kritika hibáit; könnyű lenne rámutatni, hol, hányszor, hogyan értette félre Várkonyi a darwini és a neo-darwiniánus tanokat; könnyű, ám egyben olcsó mulatság lenne. Hiszen egyáltalában nem állítható, hogy tudós szakemberek, akik egész életüket evolúciós vagy etológiái kutatásokban töltötték, pontosan meg tudnák mondani, hogy mi a darwinizmus emberréválás-képének a "helyes" értelmezése. Hogy honi jólismert szaktekintélyek körében maradjunk: például Faludi Béla és Csányi Vilmos legalább annyira különbözik egymástól a darwinizmus értelmezésében, mint amennyire mindketten különböznek Várkonyitól. A darwinizmus különben sem holmi szigorúan meghatározott és zárt eszmerendszerként, vagy pláne ideológiaként képzelendő, melynek kereteiben mindenkinek az egyedül üdvözítő értelmezéshez kellene ragaszkodnia. Darwin nagysága egyebek közt éppen az volt, hogy teóriájának kellően tágas és szellős kereteket szabott, amelyekben elférnek oly különböző értelmezések, mint mondjuk a "punktualizmus" és a "gradualizmus", vagy mint a molekuláris evolúció "neutrális" és "önző gén" elmélete. Várkonyi anti-darwiniánus emberréválás-képében található így jónéhány gondolat, amely nyugodtan feltüntethető lenne egy későbbi "szabályos" sőt ,,orthodox" neo-darwinista megfogalmazás megsejtéseként vagy egyenesen elődjeként; például a "tartóssá vált magzatállapot" ismételt hangsúlyozásában nem nehéz ráismerni a ma divatos ,,neoténia"-elméletekre, családfa-ellenességében és formákra-koncentrálásában a modern "kladisztika" némely vonására, a kéz ősi ötujjú formájának evolúciós megőrződését pedig maga Stephen Jay Gould se magyarázhatná el különbül ravasz onto-phylogenetikájában. Ám efféle egyezésekért éppoly badarság lenne dicsérni Várkonyit, mint amilyen értelmetlenség elmarasztalni a mai vagy a tegnapi tudományos nézetekkel ütköző elképzeléseiért. Várkonyi Nándor emberréválás-képe alapvetően nem-tudományos, és ezen mit sem változtat, hogy részleteiben antidarwiniánus, vagy beleillik a darwini kép kereteibe. Sőt: még az sem változtat, hogy Várkonyi szemmel láthatóan igyekszik tudományosan megalapozni a mondandóját. Ez a tudományosság azonban, meglehet, csak látszat, s inkább csak afféle engedmény a korízlésnek.
Azt ne higyje azonban valaki, hogy a "nem tudományos" minősítés akár a legcsekélyebb mértékben elítélő és kicsinyítő kíván lenni, aminthogy a "tudományos" se jelent önmagában semmiféle minőségi garanciát. Egyszerűen két különböző megközelítés-formáról van szó; a Várkonyié merőben másféle, mint a tudományos, még akkor is, ha gondolatmenetét ismételjük meg többnyire természettudományos mezbe bújtatja. Hagyjuk egyelőre figyelmen kívül ezt a szellemi mimikrit, s próbáljuk jellemezni Várkonyi megközelítési módszerét a semmitmondó "nem tudományos" jellegnél pontosabban.
A mi szemünkben annyira megnőtt (olykor egyenesen magától a tudománytól függetlenül vagy épp ellenére) a "tudományos" jelző jelentősége, hogy még a nyilvánvaló sarlatánkodást, a kuruzslást, a különféle tudatos és nem-tudatos csalásokat is igyekszünk holmi "empirikus" tudományként feltüntetni, így például a parapszichológusok (már nemzetközi tudományos társaságuk van), az UFO-vadászok, a színeshallók, a csodacseppes rákgyógyítók, a fülcimpadiagnoszták, az akupunkturások, az asztrológusok, a telepátia hívei, a varázsvesszősök mind-mind tudományos érvekkel igyekeznek alátámasztani elképzeléseiket, s lépten-nyomon a tapasztalatra hivatkoznak. Ez azonban új jelenség; alig néhány száz éves, és nyilvánvalóan az európai újkori természettudomány nagy eredményeivel s tekintély-növekedésével függ össze. Régebben nem kételkedtek abban, hogy van a tudás megszerzésének s a természet jelenségeibe való beavatkozásnak más módja is, nemcsak a tudományos. Ez a másik módszer mindenesetre még annyira se egységes, és még kevésbé írható le pontosan, mint az annyi filozófiai fejtörést okozó tudományos, s pusztán a könnyebbség és közérthetőség kedvéért nevezzük durván és összefoglalóan "mágikusnak".
A mágikus ismeretelmélet ugyanúgy a tapasztalatból indul ki, mint a természettudományos, és alkalomadtán ugyanolyan szívesen használ matematikai szimbolikát. A természettudományos módszer keletkezése idején nem is mindig tudták elkülöníteni a kettőt, s nem egyszer cseppentett mágusok is valódi természettudományos fölismerésekre bukkanhattak. A 16. századvégi, 17. századeleji Anglia két nagy mágusa, a titokzatos John Dee és a fáradhatatlan Fludd mester nagy tekintélynek örvendett a kor természettudósainak ahogyan ők nevezték magukat: kísérleti filozófusainak körében; helyesebben ők maguk is akkurátus természettudósoknak számítottak; Giovanni Battista della Porta pedig kora természettudományos felfedezését ismertető művének még a címéül is a Mágia naturalis-t választotta. Természettudomány és természetes mágia szétválása nem volt könnyű folyamat, és sohasem volt teljes, noha nem is szőtte át soha olyan mélységesen és termékenyen egymást a kettő, mint Yates kisasszony alapvető kutatásai és könyvei nyomán a mai tudományfilozófusok és tudománytörténészek többsége hiszi. A természettudományt és a természetes mágiát úgyszólván az előbbi megszületése óta elválasztotta egy nagyon lényeges szemléletbeli különbség, egy különbség, amely nem annyira magára a természetre, mint inkább az emberre vonatkozott, pontosabban az ember helyére a természetben. Sommásan és durva egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy amíg az új természettudományt nem, vagy legalábbis soha nem elsődlegesen érdekelte az ember helye a természetben, addig a természetes mágia sajátlagos és tulajdonképpeni (ha tán nem föltétlenül kizárólagos) célja az Ember Helyének a Keresése és Meghatározása volt a Természetben, így, csupa nagybetűvel és kellő pátosszal. Ha éppen tudta, szívesen felhasználta az új experimentális filozófia eredményeit, de fő metodikája a hagyományozott tudás faggatása és kommentálása volt, akár írott szövegekben halmozódott fel ez a tudás, akár titkos szakmai előírások mesterről adeptusra közvetített formájában. A könyvnyomtatás fölfedezésével és elterjedésével mindenesetre erősen eltolódott az arány az írott szövegek javára. Erősítették a szövegek szerepét a koraújkorban felélénkülő kabbalisztikus irányzatok és tendenciák is, úgyhogy a mágia naturális hamarosan elválaszthatatlanul egybeforrt egy jellegzetes régi szöveg-csoport tanulmányozásával, magyarázatával, kommentálásával, kiadásával. Ugyanannyira, hogy a nemrégiben még föltétlenül személyes mester-adeptus viszonyt megkövetelő "beavatást" egyre inkább ezzel a szöveg-csoporttal, a ,,hagyomány"-nyal való intenzív foglalkozás váltotta fel.
Ennek a "hagyomány"-nak jó része a hellenisztikus és a római kor zaklatott évszázadai alatt keletkezett, s már akkor ősi és roppant bajosan megnevezhető forrásokra datálták vissza szerzői. Népek és eszmék ama fortyogó üstjében, amit Nagy Sándor civakodó generálisai hagytak örökül hellenisztikus királyságokra s végül Rómára, érthetően felvett s magába fűzött ez a "hagyomány" az akkori szellemi világ úgyszólván minden tájáról fogalmakat, elképzeléseket, gondolatokat, elmélet-töredékeket. A keletkezett eklektikus egyvelegben Arisztotelész sztoicizmussal jól megsózott physziká-ja (spekulatív természetfilozófiája) és Platón neo-platonista módon interpretált dialektikája teremtett olyan-amilyen rendet; annyit legalább, hogy afféle centrális dogmák -mint például az Ember kozmikus kapcsolata és meghatározottsága, a rész elválaszthatatlansága az Egésztől, a mikrokozmosz-makrokozmosz tan, az egész anyagi szféra lélekkel (helyesebben lelkekkel) átitatottsága, a régi ember tökéletességének s a tudás valamiféle elvesztésének a tana s hasonlók kellő egyértelműséggel legyenek vonatkoztathatók egyazon hipotetikus forrásra: Hermész Triszmegisztoszra.
Ez a hermetikus hagyomány a középkor nagy misztikusaiban Hildegard von Bingentől Eckehart mesteren át Susóig mindig is élt és hatott; de érvényes világkép formájában, teljes terjedelmében csak az újkorelőn született újjá és virágzott fel, Gemiszthosz Pléthon, Marsiglio Ficino, Picco della Mirandola, Cornelius Agrippa von Nettesheira, Paracelsus, Jákob Bőhme, Johannes Reuchlin, Comenius, John Dee, Róbert Fludd, Francesco Giorgi és egy egész sor kisebb-nagyobb és többé-kevésbé ismert filozófus, asztrológus, alkimista, kabbalista, mágus és misztikus kezében és nyomán. Újabban rengeteget írtak tudomány- és irodalomtörténészek erről a koraújkori nagy hermetikus megújulásról, túlságosan is sokat tán; mindenesetre ahhoz éppen eleget, hogy mára semmiféle világos képünk ne lehessen a mozgalomról. Az azonban bizonyos, hogy tudomány és mágia végleg elvált egymástól, s a természettudományos gondolkozás térhódításával a hermetikusoknak egyelőre befellegzett: a 18. században a föld alá, vagy legalábbis a szellemi élet perifériáira szorultak vissza.
De csak azért, hogy a német romantikában újult erővel törjenek fölszínre, irodalomban, képzőművészetben, természetszemléletben egyaránt. Az irodalomban óriás és a másik kettőben kontár Goethe egy személyben példázhatná ezt az újabb hermetizmust, ám egy kicsit igazságtalanok lennénk a Naturphilosophie iránt, ha az ő természettudományos nézetein át ítélnénk meg ezt az irányt. A Naturphilosophie a maga holisztikus, organikus, vitalista és radikálisan antropocentrikus szemléletével számos területen kétségkívül frissítőén hatott, érdekes és olykor értelmes kérdésekkel nyugtalanította a túlságosan magabiztossá racionalizálódó, mechanizálódó és klasszifikálódó tudományt. A példák Scheelétől Oersteden keresztül Július Róbert Meyerig és Johannes Müllerig jól ismertek; minket most inkább az érdekel, hogy az irány Caspar Dávid Friedrichjének tekinthető Lorenz Oken milyen mélyen érezte, valósággal élte a hermetikus szimbolikát, s hogy a csodálatos Friedrich von Hardenberg akit mi Novalis néven ismerünk, és aki a romantika afféle Pico-jának tekinthető mennyire átvette a hermatikus misztika szemléletvilágát, kifejezéseit. "Az ősidőkben olvassuk a Heinrich von Ofterdingen-ben kétségkívül életesebb és értelmesebb volt az egész Természet, mint manapság. Hatások mozgatták akkoriban az élettelen testeket, hatások, amiket ma már az állatok is alig vesznek észre, és voltaképp már csak az ember tud érzékelni. Így aztán csupán a saját erejéből a Művészethez értő Ember olyan dolgokat tett lehetővé és olyan jelenségeket valósított meg, hogy azokat mi ma teljességgel hihetetlennek s puszta mesének vélnénk."
Ezekben az ősidőkben a Régi Ember bennsőséges összhangban élt a Világgal; ezt az Összhangot, ezt a szympathiát végső soron a szavak, a kellő formában s körülmények közt mondott Szavak reprezentálták és prezentálták; érthető hát, hogy alkalomadtán varázserejük volt. A dolgok és a szavak így egyáltalában nem holmi "jelölt" és "jelölő" esetleges viszonylatában állanak egymással, sokkal ősibb és lényegesebb köztük a kapcsolat. A régi ember a szavakon keresztül genuin és varázslatos összefüggésbe került a Világgal. "A monda szerint egyenesen azóta költözhettek a sokféle hangok meg a legkülönfélébb Szympathiák és Rendek a Természetbe, azelőtt ott minden vad, rendezetlen és ellenséges lehetett."
De az ember csak megérti és kiejti a Szót, megalkotása valami magasabb Értelem műve. "Aki igazat szól tanítja a mester a Die Lehrlinge zu Sais-ban örök Élettel teljes és írása valódi titkokkal látszik csodálatos rokonságban állani, hiszen egy akkord ő a Mindenség szymphoniájából." Vagy ahogyan Várkonyi Nándor megfogalmazza: "Az anyagba bele van oltva a rendeződés, a célszerűség elve, de nem megteremtője, hanem csak eszköze. Bele van oltva a rendhagyás, a célszerűtlenség, az irráció elve is, s ezt szintén passzíve viseli el."
Az időközben eltelt másfél-két évszázad hatalmas tudományos fejlődése azonban nem maradt hatástalan a hermetikus eszmékre és irányzatokra. Napjaink hermetizmusa legalább annyira különbözik a romantikáétól, mint emez a reneszánszétól. Az egzakt és pozitív tudományok múlt századi nagy előnyomulásával a hermetizmus nyílt fronton meg nem mérkőzhetett, s legfeljebb a spiritizmus formájában tengődhetett a nevetségesség és kóklerség határain. A spiritiszták közt ugyan akadtak kiváló természettudósok, ám a hermetizmus újjászületése egészen más tájakról indult el. S az a legkülönösebb, hogy ezt az újjászületést nem kis mértékben épp maguk az egzakt és pozitív tudományok tették lehetővé, vagy legalábbis segítették. S nem csupán, illetve elsősorban nem abban az értelemben, hogy a tudomány a maga szükségképpen töredékes, ideiglenes és mind jobban részekre szakadó világképével (amely a maga szakmai részleteiben méghozzá egyre hozzáférhetetlenebbé vált még a rokon szakmák művelőinek is) óhatatlanul felébresztette az igényt egy egyetemesebb és a nagy megoldatlan kérdésekkel (a felelet ígéretével) szembenézni merészelő szemlélet iránt. Ez az elégedetlenség! tényező sem elhanyagolható; máig elsősorban ez működik, és nem is mindig teljesen alaptalanul, a különféle antidarwinista reakciók mélyén. Ennél az indirekt hatásnál mégis sokkal fontosabb volt a tudomány direkt, mondhatni, "pozitív" hatása. Tekintsük mindjárt a legegzaktabb természettudományt, a fizikát.
Századunk fizikájának máig tartó nagy forradalmát részleteiben követni persze még a legátfogóbb fizikai lángelmének is lehetetlen feladat, s mindenki csak a saját szűkebb vagy tágabb szakterületén mozoghat benne többé-kevésbé otthonosan. Ámde néhány nagy és különös eredmény verbális megfogalmazása eleve szinte csábított a hermetikus értelmezésre, márcsak félreérthetőségével és titokzatosságával is. A relativitáselmélet négydimenziós térideje és időtranszformációi, a kvantummechanika akauzális értelmezése és bizonytalansági összefüggései utat nyitni látszottak különféle extraszenszoriális és irracionális spekulációknak; a jelen könyvben Kis Bagoly Rezső "biológiai relativitáselmélete" kitűnő példája a modern fizika efféle "alkalmazásának". De azt ne higgyük valahogyan, hogy az ilyen alkalmazás valami dilettáns vagy éppen őrült szórakozás: korunk legnagyobb fizikai lángelméinek egyike, Wolfgang Pauli Cári Gustav Jung megfigyeléseihez és elméletéhez csatlakozva Kis Bagolyénál cseppet sem értelmesebb "parabiológiai" spekulációkba bonyolódott. A mai fizika ellentétben a múlt századival különbenis gyakran tanúsít valamiféle (gondoljunk csak Heisenberg néhány kijelentésére) jóindulatú semlegességet, vagy egyenesen megértést a miszticizmus enyhébb formái iránt, s ezt a gesztust a neohermetizmus sem hagyja viszonzatlanul. Várkonyi is nagy szerepet juttat antropozófiájában a fizikának; felvázolt egy sugárzó kozmoszt, a Világosságok Világát, melyben formák megőrződésén és változásán át természetes helyére talál a mikrovilág, amint viszont benne meg a Kozmosz, így válik belőle éppen ember: akkord a nagy Világ-szimfóniában. Várkonyi emberréválás-képe a Pergő években közölt levelekkel dokumentálhatóan erősen hatott a Vízöntőre és az Új ég, új földre, Kodolányi két nagy kozmikus lélek-regényére. Tüskés Kodolányi-monográfiájában közli az író vonatkozó feljegyzését: "A Vízöntőben ez volt az alaptétel: az ember a Kozmoszban. A II. rész tétele ez: a Kozmosz az emberben. A külső világ ismeretére nézvést jól tudom, hol, merre s miként csavarogtak az embercsordák, ámde Gilgames tevékenységei, kalandjai tulajdonképpen a saját lelkivilágában zajlanak majd le, s engem ez a művészi feladat izgat. Mondjuk így: I. tétel, avagy tézis: a mikrokozmosz a makrokozmoszban, II. tétel, illetve antitézis: makrokozmosz a mikrokozmoszban." Pontosan ez Várkonyi antropogenezisének a veleje; pszichomachiáról van tehát szó, s a felvázolt kép grandiózusságát Kodolányi két nagy regényén kell lemérni, nem az emberréválás-részben idézett és kommentált, s többnyire csak meglódult képzeletükre hagyatkozó kutatók (mint például Dzsagadisz Csandra Bósz, Georges Lakhovsky, vagy a derék Kis Bagoly Rezső) biofizikai csacskaságain. Várkonyi kétségkívül ragaszkodik ezekhez; nem csak idézi s kommentálja, elméletébe is beépíti, itt-ott kiigazítva, de többnyire változatlanul. Az elméletével egybehangzó egybehangzani látszó kutatásokat ugyanúgy kezeli, mint a hagyományt, a hagyományozott szöveget, amely -ha a belső belátást erősíti önmagában szolgál igazolás gyanánt. Milyen remek kísérleti érzékről tanúskodik például, ahogyan kövek feldobálásával vizsgálja a denevérek viselkedését, idézi is az akkoriban nagyon friss ultrahang-ekhós kutatásokat, ámde Lakhovsky badar sugárelméletének, mivel jól beillik sugárzó kozmosz képébe, inkább hisz, mint a saját szemének, elveti a helyes magyarázatot. Ám ismételjük meg és hangsúlyozzuk, hogy ez a kínzó kettősség a kép grandiozitása és a valósággal való konfrontáció igazolhatatlansága között nem Várkonyi sajátja; emlékezzünk csak Paulira, aki szinkronicitás elméletében ugyanígy járt el. Pedig ő fizikus volt, nagyon nagy tudós, korunk tán legkritikusabb fizikusa. Napjaink tán legkiválóbb csillagászainak egyike, Fred Hoyle kozmikus biofizikai fejtegetései ugyanezt a kettősséget mutatják. S mit szóljunk egy neves részecskefizikus, F. Capra könyvéhez, aki egyenesen a taoista filozófia igazolását véli fölfedezni a modern elemi rész fizika bonyolult útvesztőiben? Századunk fizikájával irtóztató mélységekig jutott az ember; nincs miért csodálnunk, ha nem mindig tud megállni a mítoszok határán.
Nagy vitában és harcban a neohermetizmus mindenesetre soha nem a modern fizikával áll, hanem a biológiával. Pontosabban nem a biológiával, hanem a darwinista biológiával, a darwinizmus bármely következetes formájával. Minden neohermetizmus egyebek közt mutatja ezt Hoyle legutóbbi Archeopterix-kalandja elébb-utóbb eljut a konfrontációig a darwinizmussal. Szükségképpen összeütközik a darwinizmussal Várkonyi is, hisz kozmikus emberréválás-képe semmiképp össze nem egyeztethető a természetes szelekcióval. Látja Várkonyi jól, hogy a darwini evolúció-kép a nagy vízválasztó, meglehet, épp ez magyarázza Darwin elleni kifakadásait és indulatosságát, meglehet. Azt azonban el kell ismernünk, hogy amint már utaltunk rá darwinizmus bírálatában akadnak találó megállapítások, kivált ahol olyan kiváló biológusok meggondolásaihoz csatlakozik, mint Hermann Klaatsch, Jákob Uexküll vagy A. Portmann, akik persze maguk se vélekedtek mind vagy mindenben a darwini evolúció-kép szerint. A darwinizmus nem holmi egyetlenféleképpen értelmezhető orthodoxia; rugalmasságának szép bizonyítéka, ahogyan képviselői közt a szenvedélyesen antidarwinista Várkonyi szövetségesekre talál.
Az igazi szövetségesei persze másutt keresendők, hisz Az elveszett paradicsom, bár az emberréválásról szól, egyáltalában nem természettudományos mű. Csakhogy még kevésbé "társadalomtudományos" vagy "humán" orientációjú. A mi "kétkultúrás" előítéleteink Várkonyi gondolkozására semmiképpen nem alkalmazhatók. Néhány évtizede az efféle gondolkozást bízvást "szellemtudományos"-ként dicsértük vagy szidtuk volna, aminthogy tényleg ez történt Várkonyi szellemi testvérével, Hamvas Bélával. S nem is egészen jogtalanul, mert a neohermetizmus csakugyan összefügg a "Geisteswissenschaften"-nel, a kérdés azonban az, hogy miként.
Várkonyi esetében mindenesetre először is személyes szinten. Megható hálával részletezi Várkonyi Nándor a Pergő években, hogy milyen szívesen és eredményesen támogatta őt ifjúkorában Thienemann Tivadar, a magyar szellemtudományi irányzatok fő inspirátora és szervezője. Tüskés Tibornak a Janus első számában megjelent Minerva-tanulmányából jól látható, hogy a trianoni Magyarországon, milyen messzire terjedt Thienemann hatása, messze túl azokon a szakterületeken, amiket mi általában a ,,szellemtudományok"-hoz, illetve a "szellemtörténeti" irányokhoz sorolunk. Az akkori Pécs az egyetemen s a Minerva körül tömörülő, de az egész országból verbuválódó szellemi potenciáljával kétségkívül a magyar "Geisteswissenschaften" fellegvára volt, erre már a Ta/iú-t író Németh László fölfigyelt. És ezt ugyanúgy oda kell számítani Weöres Sándor költészetéhez és Várkonyi Nándor filozófiájához, mint Szekfü Gyula, Eckhardt Sándor, Zolnai Béla,
Kerényi Károly, Szerb Antal, Hamvas Béla s a magyar szellemtörténeti irány más képviselőinek a tanulmányaihoz. Ámde Várkonyit sohasem közölte Thienemann a Minervá-ban, bármennyire becsülte és szerette is egyébként.
Sokra persze egy efféle negatív adatból nem következtethetünk, lehet egyszerűen véletlen is. Annyi azonban bizonyos, hogy Várkonyi történetfilozófiája eltér a "szabályos" szellemtörténeti iránytól, bár gyökereit tekintve sok bennük a közös vonás. Eltér, mégpedig ugyanabba az irányba, mint Hamvas Béla késői, felszabadulás után írt művei, s ezeket valószínűleg ugyanúgy nem közölte volna a Minervá-ban Thienemann. összecseng viszont, mélyen és testvérien összecseng Várkonyi egész antropozófiája Weöres poézisével és Kodolányi regényeivel; Várkonyi, Hamvas, Weöres, Kodolányi és hozzájuk számíthatnánk bizonyosan Kemény Katalint, s tán Mezei Árpádot és Pán Imrét -jellegzetes és külön eszmevilágot képviselnek, amely összefügg ugyan a magyar szellemtörténeti iránnyal, ám semmiképpen se azonos vele.
Szellemtörténetről vagy általában szellemtudományról szólva az embernek először mindjárt Dilthey jut az eszébe. Csakhogy ez megengedhetetlen szimplifikáció; Dilthey több is, kevesebb is, mint az a szerep, amibe őt a filozófia- és az irodalomtörténetírás kényszeríti. Több, mert hasonlíthatatlanul jobb vagy mondjuk, józanabb történész-követői túlnyomó többségénél (tán az egyetlen Huizinga közelíti meg időnként). És kevesebb ugyanezért: kimaradtak látóköréből homályos, bajosan dokumentálható, ám hallatlanul érdekes területek, melyeket utódai annyi élvezettel s olykor nem kevés tanulsággal pásztáztak. Utódai? Már kortársai tán; hiszen például a fiatal Nietzsche vajon nem így vágott-e neki a dionyszoszi és az apollóni görögség tipologizálásának vagy helyesebben "strukturalizálásának"? S nem beszélhetnénk-e akár elődeiről is, hiszen ahogyan a nagyszerű Bachofen az antik sírkamrák képei előtt a Halál és az anyajogú társadalmak összefüggéseit fejtegeti, amellett bizony elbújhatna C. G. Jung a maga kollektív tudattalanjával és archetípusaival. Éppen ők, a 19. század nagy ókortörténészei, archeológusai és filológusai tegyük hozzá: zömmel szigorúan pozitivista történészeti régészei és filológusai tártak föl töretlen szorgalommal nyomtatott és kézírásos forrásokból, papiruszokból, agyagtáblákról, a föld mélyéből egy döbbenetes ismerethalmazt, amely évezredekkel nyújtotta meg az emberiség múltját, s egyben újragondolni késztetett mindazt, amit az eddig ismert múltról tudtunk. Ehhez a visszafelé-dolgozáshoz (a primer görög értelemben vett ,,analysis"-hez) és újragondoláshoz éppen kapóra jött az etnográfia nagy forradalma, amely eleinte úgyszintén szigorúan pozitivista alapon a "primitív" népek mindennapi életének megfigyelésével és belső feltárásával változatos gazdasági, társadalmi és kulturális modelleket kínált az ember-lét ősrégi állapotaihoz. De nem egyszerűen modellekként szolgáltak az etnológusok gyülekező adatai: önmagukban, mint az emberi viselkedés és tudat hihetetlenül változatos lehetőségeinek a tanúi, legalábbis ennyire érdekesek voltak. Ugyanakkor a mélypszichológia robbanásszerű fejlődése óhatatlanul a tudattalanra irányította a figyelmet, s a (James Frazer monumentális Aranyága nyomán) fellendülő új mítosz-kutatás akarta vagy se, bevallotta vagy se ilyen irányban tájékozódott: egyre inkább az emberközösségeket ért nagy megrázkódtatások emlékezet mélyére süllyedt nyomainak a föltörését látta és kereste a mítoszokban. Walter F. Ottó patetikus mondása "Die Götter sind da!" egyáltalában nem metaforikusán volt értendő; a tudattalan mélyéből föltörő "ősképek" a kor mélypszichológián művelődött emberének valóban szinte ismerősökként imponálhattak. S egy pokoli "gyakorlati" mélypszichológia aztán hamarosan megtaníthatott rá, hogy ha a jók tán nem is, a gonosz szellemek mindenképpen itt grasszálnak a világban.
A pokoli krízis érthetően újra és hangsúlyosan föladta az ősi kérdést: mi az ember, milyen sors vár rá, hol van, s mi a helye a természetben? A kérdéssel természetesen szembenéztek a szellemtörténeti irány nagy képviselői is. Kari Reinhardt például a háború alatt s közvetlenül utána Homérosz és Thuküdidész tapasztalatait hívta segítségül az őrjöngő erőszak értelmezésére és leleplezésére. Huizinga a patriotizmus és a nacionalizmus kialakulását, különbségét és küzdelmét vizsgálta meg az európai történelemben, Szekfü Gyula egész addigi történész-munkásságát revideálta s (politikailag) radikális következtetésekre jutott, Szabó Árpád a Periklész-korabeli Athén példáján mutatta meg minden nagyhatalmi hübrisz eleve elhibázottságát, Thienemann végig, 1944-ig őrizte a Minerva tisztaságát és magas színvonalát, s otthont kínált benne akárcsak egyetemi szemináriumain az üldözött értékeknek. De tulajdonképpen az ember sorsát és lehetőségét firtató munka Szerb Antal csodálatos Világirodalomtörténet-e is, a magyar szellemtörténeti iskola csúcsteljesítménye.
Várkonyi Nándor a kor kihívására köztudottan a Sorsunk létrehozásával és a Magyar Dunántúlul felelt. De a maga módján efféle válasznak tekinthető Az elveszett paradicsom is. Az ember sorsát, helyét, lehetőségeit, lényegét, értékeit kereső és védő Várkonyi a mítoszok világában köt ki; Az elveszett paradicsom nagyobbik részében mítosztörténet és mítoszértelmezés. Mitológia abban az értelemben, ahogyan a görögök használták a szót; ahogyan Platón használta fel mítoszait a végveszélybe jutott polisz védelmében. Várkonyi monumentális mitológiai áttekintéséből két részt vehet itt kézbe az olvasó; az egyik a régi ember természetes tudását és istenhitét elemzi, a másik a bűnbeesés úgyszólván mindenütt előforduló mítoszait hasonlítja össze.
Várkunyi célkitűzése és munkamódszere lényegében megegyezett a szellemtörténeti inspirációjú mítoszkutatáséval. Ugyanolyan bőven és invenciózusan hasznosítja a néprajztudósok leírásait, s hasonlóképpen alkalmazza a mitikus világképek átvilágítására. Nagyjelentőségű, s Frazeren túlmutatva szinte már a strukturalista mítoszkutatást előlegezi, ahogyan például felismeri a rítus és a mítosz kapcsolatában az életet szabályozó rendteremtő-szándékot; vagy ahogyan Frobenius nyomán a rítusban megélt élmény kifejezési szándékából és ábrázolásából kiindulva eljut a mítoszok és a vallások jelkép-világáig, s a mítoszokban felhalmozott tudás elemzéséig. És ahogyan a szellemtörténeti irányokat megtermékenyítette a mélylélektan, ugyanúgy áthatja Várkonyi mítoszértelmezését C. G. Jung máig vagy ma újra erősen ható archetípuselmélete. S gyakran fölfedezhető persze Kerényi Károly hatása, csakúgy, mint az akkortájt gyorsan kibontakozó etnoarcheológiai kutatásoké, Wilhelm Schmidt ősmonotheizmus elméleté csakúgy, mint az ugyancsak akkortájt fantasztikus eredményekkel fellépő s még nagyobbakkal kecsegtető sumer régészeté és filológiáé. Várkonyi jó filoszként és könyvtárosként kétségkívül igyekezett áttekinteni a kor vonatkozó s már akkor áttekinthetetlenné növekedő irodalmát.
Ámde ő ezt a hatalmas ismeret-halmazt valahogyan más szemmel tekintette, mint szellemtörténeti (vagy pozitivista) inspirációjú tudós kortársai, ő úgy és annyit hasznosított mindebből, ami s ahogyan beillett centrális problematikájába: mi az ember helye a Kozmoszban, s a Kozmoszé az Emberben? És ebben a kontextusban a mítosz s a reá vonatkozó ismerethalmaz nem egyszerűen filológia és szaktudomány, hanem integráns része és forrása egy hagyománynak, helyesebben a Hagyománynak, amelyet az ember a maga e világi tájékozódása és megmaradása érdekében valamikor réges-régen megteremtett. "A mítoszokban az emberi világ számára feltárul mindaz, ami a természetben elrejtve, kimondatlanul lappang: föltárul a teremtés és az élet története, a világ valósága. A természet az ember által kimondja önmagát. Ha a Kozmosz tárgyi valóság s persze az -, akkor a mítoszteremtő ember pszichéje eme valóság szellemi-lelki jelentésének birtokosa, letéteményese, mint ahogyan a tudomány az anyagi világ »értelmének« felfedezője, birtokosa (kíván lenni)." A természet tehát "nem mechanizmus, nem szellemietlen, nem értelem nélküli gépezet, vagyis nem halott, aminőnek a mai tudományosság fogja föl. Jelentése van, s e jelentés szerint élt valaha az ember, ez volt az ő számára az egyetlen valóság."
A régi ember még értette ezt a jelentést, s eszerint élt, és ezt hagyományozta. Az ősi sumer és ind eposzoktól Hellász mondavilágán át a kelta regékig s a Kalevaláig Várkonyi hatalmas ívben pásztázza át a világon bárhol fellelhető teremtés-mítoszokat (az egész könyv legszebb része ez a grandiózus összehasonlító mitológia), hogy kihámozza belőlük a Káosz Kozmosszá válásának nagy küzdelmét, a Világot a Világosság hatalmával formáló Szellem jelenlétének a jelentését. "A teremtés mítosza: a Kozmosz és a Paradicsom hitregéje foglalja össze vizsgálódásait a leghatalmasabb látomás, amit az ember a mindenség jelentéséről és saját rendeltetéséről és sorsáról megalkotott."
A teremtés mítoszaihoz, ezekhez a jellegzetes fénymítoszokhoz azonban mindenfelé csatlakoznak különféle sötétség-mítoszok, a bűnbeesés és a büntetés mítoszai, a képalkotó mitikus gondolkozás olykor iszonyú erejével fejezve ki a döbbenetet és szenvedést, a nyomorulttá vált ember kínjait és esendőségét. De ha a lázadó ember ki is űzetett a földi Kozmoszból, a Paradicsomból, emlékét nem feledhette el, őrzik a mítoszok és őrzi a Hagyomány. A hagyomány, amely nem új s nem régi, mert időnkívüli, vagy ahogyan Kemény Katalin, Várkonyi szellem-társa definiálta 1945-ben az Élők és holtakban: "A hagyomány a mérték ismerete, amely szerint a dolgok az egyetemes Létben részesülnek. A hagyomány tehát a hierarchia ismerete. A mérték neve a szimbólum. A szimbólum (synbolein) összehasonlítja a földön létezőt az abszolút létezővel. Megnevezvén a dolgot, pontosan kijelöli helyét az érték- és létvilágban. A mérték helye a Létező sugarainak találkozása, az emberi személy az a gyújtópont, ahol az emberi szabadság megnyílik az apokalipszis, a lelepleződés, a felmagasztalás helye." Ennek a hagyománynak a kifejtése és értelmezése Az elveszelt paradicsom.
Várkonyi Nándor tehát, Hamvas Bélával és Kemény Katalinnal együtt a hermetikus filozófia folytatója s újjáteremtője volt. Az ősi gondolatrendszer apokaliptikus időkben mindig is újraéledt, s ők a korabeli honi szellemtörténeti irányokkal párhuzamosan s részben rájuk reagálva egy modern magyar válfaját teremtették meg. A magyar hermetikus triászon belül Várkonyi különlegessége az, hogy ő a szellemtudományok mellett a lehető legnagyobb mértékben igyekezett figyelembe venni s rendszerébe építeni a korabeli természettudományok eredményeit. Ez ugyan heroikus, ám lehetetlen vállalkozásnak bizonyult: a természettudomány ma éppúgy szétfeszíti minden hermatizmus kereteit, mint a (részben hasonló gondokkal küszködő) újkorelőn. Két világlátás áll itt óhatatlanul szemben, kibékíthetetlenül. Ezért aztán Várkonyi gondolatmenetében lépten-nyomon abszurd, olykor bosszantó, és legalábbis mai természettudományos ismereteink, ha úgy tetszik, sablonaink szerint lehetetlen megállapításokra bukkanhatunk. De hogyan is írja Kemény Katalin? "Az időfeletti győzelme az idő felett mindig a lehetetlen feladatok közé tartozott. A feladat mindig ez volt. Csak aki a lehetetlen feladaton munkálkodik, ahhoz száll le a művet befejező égi segítség a csoda".
A "Nagy Velőscsont"-ra ahogyan egy levelében Kodolányi Várkonyit nevezte végülis, úgy látszik, leszállt. Másként hogyan illene olyan szépen ő magára is amit elődeiről írt: "A romantikusok mindenesetre megértették a »tat tvam aszi« szemléletét, s a maguk nyelvén makro- és mikrokozmosz-elméletnek nevezték; tudták, hogyha harmonikusan akarunk élni, a Kozmoszt újra meg kell teremtenünk magunkban, újra át kell élnünk: »Mi küldetésben vagyunk, mondja Novalis a Földet megalkotni küldettünk el.«"
Ennél sürgetőbb feladat ma sincs; ebben végtére egyetérthetünk.
Akkor aztán a könyv olvastán itt-ott felbukkant ellenkezéseink végleg elcsitulnak. Hisz nyilvánvaló, hogy mítoszok után kutatva a mitológus Várkonyi Nándor maga is mítosz-teremtővé bűvölődött. Megvalósította a lehetetlent? Felébresztett egy világképet vagy inkább világ-érzést, amely az írásbeliség eluralkodásával legfeljebb távoli perifériákon tengődött, míg lassanként maga a mítoszok világa változott valamiféle "elveszett paradicsommá"? Tán éppen ezt az elveszett paradicsomot keresi Platón óta minden mitológia; az elveszeit paradicsom is? Még ha tán maga is tudja, hogy mindez fikció és illúzió csupán? Meglehet, de miért ne fogadhatnánk el inkább Marcel Detienne nézetét, aki a mitológia feltalálásáról szóló szép kis könyve végén így fogalmaz: "A mitológiában fölnyíló tartomány mindig ideiglenes tartózkodási hely, nyílt terület, nomád haza; egy mélység nélküli határvonal visszája, amelyhez képest a tekintet pillanatnyi helyzete szerint fölméri a horizontot. Önmagában sem a hihetetlen, sem az irracionális nem valóságos tartomány; egy körülményektől függő vallás vagy ráció által vetett árnyékok ezek csupán. És minden világkép feltárja a maga tudásához igazított új mitológiát, ez azonban mindig hűségesen követni látszik a régit... De ebben a hosszú történetben nincs egyetlen epizód, amely lehetővé tenné, hogy a mítoszban egy irodalmi műfajt vagy egy specifikus elbeszélés-típust ismerjünk fel. A mitológia vízében föloldódó hal a mítosz: fellelhetetlen forma." Tán épp ezért nélkülözhetetlen. Hogyan is intett Ady? "A királylány: mese, János, / De nincs élőbb a mesénél / S mese ellen minden káros."
Vekerdi László
Tartalom
