Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Várkonyi Nándor (1896-1975)

(Pécs, 1896. máj. 19. - Pécs, 1975. márc. 11.): könyvtáros, művelődés- és irodalomtörténész. ~ H. Dezső öccse. 1914-ben beiratkozott a bp.-i tudományegy.-re, ahol művészettörténeti, ókori és orientalisztikai tárgyú kollégiumokat vett fel; tanári szaknak a m.-franciát választotta. 1916-tól katona volt, 1917-ben 80%-os rokkantként szerelték le. 1921-re a hallását teljesen elvesztette. A tanári pályáról le kellett mondania. 1922-ben visszaköltözött Pécsre, ahol 1924-től - 1956-ban történt - nyugdíjazásáig az Egyetemi Könyvtár munkatársa (1948-tól osztályvezető, 1950-51-ben megbízott ig.). Szakozással és tájékoztatással foglalkozott. 1933-ban a bölcsészkaron magántanárrá habilitálták. Nyugdíjba vonulása után a Janus Pannonius Múz. könyvtárát rendezte és elkészítette az Orvostudományi Egy. könyvtárának alapkatalógusát. - Jelentős szerepet játszott Pécs irodalmi életének megszervezésében. Részt vett a tudományegy. kiadványának, a Symposionnak a megindításában, szerkesztésében; főtitkára és egyik alapítója volt a Janus Pannonius Társaságnak és 1941-48-ban szerk. ennek folyóiratát, a Sorsunkat. Itt jelentek meg először Csorba Győző, Rákos Sándor, Weöres Sándor, Simon István versei. Első jelentősebb műve, A modern magyar irodalom 1880-1920 (Pécs, 1929) nagy vihart kavart fel. Számos irodalomtörténeti tanulmányt írt, a jelentősebbek: Claudel (Pécs, 1926); Verhaeren (Pécs, 1939); Kodolányi János (Pécs, 1941). Elmék, eszmék (Pécs, 1937) c. kötetében a magyar és világirodalom nagy íróinak életművét elemezte. Sokat foglalkozott Pécs és a Dunántúl világával, elsősorban a Magyar Dunántúl (Bp., 1944) c. művében. Petőfi egyetlen hiteles arcképét ő nyomozta ki (Petőfi arca, Pécs, 1940). Legismertebb és legvitatottabb munkája, a Sziriat oszlopai (Bp., 1942), melyben mítoszok alapján próbálta rekonstruálni az emberiség múltját, 1972-ben új, lényegesen átdolgozott kiadásban jelent meg. - M. A francia szellem (Pécs, 1925); A dunántúli költészet (Szombathely, 1940); A paraszt a magyar irodalomban (Pécs, 1942); Az írás története (Bp., 1943); Az üstökös csóvája (Pécs, 1957); Dunántúl (Bp., 1975); Pergő évek (visszaemlékezések, Bp., 1976). - Irod. Bertha Bulcsu: Interjú V. N.-ral (Délutáni beszélgetések, Bp., 1978); Bárdosi Németh János: V. N. (Életünk, 1965); Bécsy Tamás: V. N. (Irodalomtörténet, 1975. 3. sz.); Búcsú V. N.-tól (Jelenkor emlékszáma, 1975); Galsai Pongrác: V. N. (12+1 fő. Szabálytalan arcképek, Bp., 1978). - Szi. Kodolányi János: Vízöntő (r., Bp., 1948); Weöres Sándor: A benső végtelen. V. N.-nak (vers, Egybegyűjtött írások, Bp., 1978).

Forrás: Magyar életrajzi lexikon

A Sziriat oszlopai tetralógiája

1) Sziriat oszlopai (1942 és 1943; 1972 és 1984 cenzúrázott kiadás; 2002 teljes kiadás) [Eredetileg a címe Elsüllyedt kultúrák lett volna.]
2) Az elveszett Paradicsom (1988 részletek; 1994 teljes kiadás)
3) Az ötödik ember I-III. (1995-1997)
4) Varázstudomány I-II. (1998-2000)

Egyéb művek

A modern magyar irodalom története 1880-1920. (1928)
Petőfi arca (1940)
Az újabb magyar irodalom története 1880-1940. (1942)
Az írás története (1943)
Magyar Dunántúl (1944)
Pergő évek (1976 cenzúrázott kiadás; 2004 teljes kiadás)
Az írás és a könyv története (2001)
Katonaköltők, Az üstökös csóvája, Dunántúl (2006)

Miklóssy Endre: Várkonyi Nándor, az isteni könyvtáros
Várkonyi emlékülés, Pécs, 1997
Várkonyi Nándor - Bibliográfia, Pécs, 1984
Várkonyi Nándor-életműkiadás (Széphalom Könyvműhely)

 

Dienes Ottó
AZ ELVESZETT PARADICSOM
(Várkonyi Nándor könyvéről)

Vekerdi László szakavatott utószavában - miután beleágyazta Várkonyi munkásságát az őt megillető helyre, elsősorban utalva a Várkonyi-Hamvas-Kemény Katalin hermetikus triász szerepére és a magyar szellemi életre gyakorolt hatásukra - maga számára is reveláló szinten állapítja meg, hogy Várkonyi eme könyvét nem lehet, de nem is szabad a pozitivista értelemben vett tudományos röntgenvizsgálatnak alávetni. Ha valóban a novalisi metafizika kilátótornyába akarunk feljutni ("Mi küldetésben vagyunk, a Földet megalkotni küldettünk el"), s onnan szemlélni egyetemes emberi állapotunkat - múltunkat, jelenünket, jövőnket -, akkor hinnünk kell a hermetikus utópiákban (jó utópiákban), a metafizikai próféciákban, az emberiség sorsegyüttesének megváltoztatására irányuló szinte emberfeletti kísérletekben. Várkonyi is - s ehhez nem férhet kétség -, hisz abban, hogy az emberi létnek, s általában az életes létnek van valami felsőbbrendű irányultsága, valamiféle magasabb rendű valósághoz való relígiója, azaz összeköttetése. Ha ezt a köldökzsinórt elszakítjuk, ha ezt a "mesét" leromboljuk, ezt a legmagasabb röptű szellemi fikciót és illúziót vulgáris módon elbagatellizáljuk, akkor kihúzzuk a talajt lelkességünk alól. S belezuhanhatunk a tisztán materiális elesettségbe, amely - ha nincs semmilyen fékező erő - egyenlő lehet az erkölcsi elszíntelenedéssel, sőt széthullással, a kaotikus állapotokba való elmerüléssel (Hamvas Béla Várkonyitól eltérően az özönvizet a szimbólum fokán ezen alacsonyra süllyedt állapotként értelmezi).

Várkonyi jelen könyve - a teljes műnek, a több mint ezer gépiratos lapnak, mintegy negyede; ennyit nyújthatott ugyanis a kiadói kapacitás - valóban a beavatás mágikus erejével bír, hasonlóan Hamvas Béla Scientia Sacrájához. A beavatottság végső stádiuma a gyémánt fényt sugárzó szellemi tisztánlátás, a belelátás a lét szédítő titkaiba. A beavatott felismeri tehát a titkot: az emberi életet más nyelven kellene álmodni, az emberi létet-életet küldetéses isteni létformává kellene átalakítani. S a beavatott - miután jelképesen meghalt a vulgáris-materiális élet számára - visszatér ugyanebbe az életbe, hogy azt magasabbrendű, nyitott létté alakítsa (újfent Hamvasra kell hivatkoznunk). Ezért s még más okok miatt is lenne dőreség Várkonyi könyvét bonckés alá vonni, s az oly sokszor vulgarizáló racionalizmus szikéjével ízeire szabdalni, esetleges tudományos tévedéseit mindenáron mérlegre tenni. Lehet a szerző számunkra még eléggé szokatlan antropogeneziséről, antropozófiájáról, grandiózus összehasonlító mitológiájának erényeiről vagy hibáiról beszélni, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy jelen könyvét (illetve annak közölt részletét) elsősorban inkább morálfilozófiai-teológiai-metafizikai irányultságú műnek kell tekinteni, illetve pontosítva: érdemes tekintetni. S már ezért sem érdemes a Sziriat oszlopaira visszavezetni, vagy csak arra vonatkoztatni csupán.

Várkonyi legelsősorban arra alapozza mondandóját, hogy "Az ember unikum az élők világában, a természet egyszeri műve, a Biblia nyelvén: külön teremtésé" (40). Az ember tehát magányos, paradox tünemény ("őskövület") az élők világában. Benne a lélek, a szellem, a test kölcsönösségben vannak egymással, de kötelékük laza, s az ember tragédiáját az okozza, hogy ezek közül bármelyik egyeduralomra törhet. A véges értelem szembefordulhat a lélek (szellem) végességet nem ismerő princípiumával. Várkonyi az anyagot és a pszichét nem tartja azonos természetűnek, adekváltnak: "Az anyag, világokat teremtő formájában is, csak eszköz" (90). Az életet, a tudatot, az értelmet, a szellemet és a lelket nem a holt matéria mechanikus működése termékének fogja fel, "hanem fordítva, ezek használják fel őt térbeli és időbeli működésük eszközéül" (61-2). De mindezen nézetek mellett - még vázlatosan sem tudjuk ismertetni őket -, amelyeknek nyilván ellent is lehet mondani, Várkonyi könyvében két kérdéscsoport körül bontakozik ki a lényeges mondanivaló. Először a régi, úgynevezett archaikus embert, annak természetes tudását (kozmosz-azonosságát) és eredendő istenhitét, méghozzá legősibb gyökereiben: monoteizmusát (»A vallás régibb, mint a kőbalta«, idéz Várkonyi maga is, 58) teszi meg vizsgálata tárgyává. Másodsorban a bűnbeesés mítoszait veti egybe példás tudósi-filológusi igényességgel és körültekintéssel, s valóban meglepő elhihetőséggel.

Várkonyi oda konkludál, hogy az archaikus, sőt az őskorban "vallásilag és erkölcsileg orientált monoteizmusról kell beszélnünk" (107). A régi ember előtt valamiféle időtlen aktusban tárulnak föl "az állatok, a növények, a Föld, az Ég, az ember, az Isten »titkai«, s így jut el az anyagi és szellemi, a testi és lelki, a földi és isteni világ felfogásához, vagyis az emberi szemlélethez, mivelhogy az ember két világ határán áll" (111). Belsőleg érzékelt, nem pedig elvont fogalmakban gondolkodott, tehát a mai értelemben véve nem is gondolkodott. Az ember a Kozmosz szerves része volt, azzal együtt lélegzett, együtt mozgott, világát az egyetemes élet áramai járták át, s "...a kozmikus ősélmény volt az emberré avatott teremtmény első tevékenységének ihletője" (122). Várkonyi véleménye a modern emberi átlaglényről majdnem szóról szóra megegyezik Hamvaséval. Ez az emberfajta elvesztette belső látását, elfordult a szellem fizikán túli birodalmaitól, s "csak az érzékletes, felületi, okokkal kinyomozható világ maradt számára felfogható" (116), mivel túlságosan emberszabásúra szűkítette a körülötte levő világot. Értelmezése szerint a mítosz, mivel kozmikus ihletettségű, átitatottságú volt, mélységben - mondjuk: vertikálisan - meghaladja magát a tudományt. Azért, mert a mítoszok mondják meg valójában, hogy a tudományból mi igaz. S innen már csak egy lépés kell, s magyarázatot kaphatunk magára a paradicsomi állapot mibenlétére, illetve az azt követő bűnbeesésre. Amíg az úgynevezett paradicsomi állapotot ez a bizonyos "az égi és a földi természettel való összhang" (138) nyújtotta, a bűnbeesést a belőle való kiszakadás. Várkonyi azonban nem szakít el végleg minden fonalat, mivel úgy véli, hogy a modern emberben is maradt még valami képesség a fentebb említett Összhang időleges átélésére (hivatkozzunk itt Hamvas Béla esszé-kötetének egyik remek darabjára, a Poeta sacer címűre).

Várkonyi könyvének teológiai-metafizikai színeződését jól mutatja többek között két lényeges, ez irányba mutató megállapítása: "A Kozmoszt Isten szelleme kelti életre és járja át; ez örökkévaló és határtalan, ennélfogva a kozmikus világkép eleve téren és időn kívüli, metafizikai: lényegében és formájában vallás. Az első élmény, amely az embert az állattól elkülöníti és valóban emberré teszi, a vallás megszületése" (149). S Hermann Klatsch-csal mond ki egy harmadik és lényeges tételt: a halhatatlanság eszméje az emberrel egyidős.

Nos, a Paradicsom nem más, mint a Kozmosz földi mása, képe - s egyik sem érthető meg a másik nélkül. S "A teremtés mítosza: a Kozmosz és a Paradicsom hitregéje a leghatalmasabb látomás, amit az ember a mindenség jelentéséről és saját rendeltetéséről és sorsáról megalkotott" (168; kiemelésemmel, D. O.). Ezen a ponton talán valójában megállapíthatjuk, hogy a mítosz fölébe kerekedik a tudománynak, mivel a modern értelemben vett tudomány valóban nem alkotott ennél magasabb rendű mítoszt, amelybe bele tudna öltözni az ember. A szimbólum képbe, a mítosz regébe foglalja azt, ami elmondhatatlan és más eszközökkel ábrázolhatatlan. Mert a képbe vagy regébe foglalt valami "kívül áll a dolgokon, téren és időn, vagy pedig magában egyesít minden dolgot, teret és időt: Istent, teremtést, Káoszt és Kozmoszt" (170). A Várkonyi-magyarázatok és - értelmezések sokasága közül csak egyetlenegyet válasszunk ki találomra e tétel szemléltetésére, illetve absztrakt, fogalmi nyelvre való lefordítására. A szfinksz - a négy őselem: a tűz, levegő, föld, víz, illetve ezek alakot öltött szimbólumaik: az oroszlán, sas, bika és ember - négy szimbólum összegeződése.

A bűnbeesés mibenlétére már a fentiekben volt módunk utalni. Mivel az ember kihullott fokozatosan a kozmikus teljesség birtoklásából, mivel ez az állapot megtört, sőt teljesen megtagadtatott, bekövetkezett tehát a bűnbeesés. Az abszolút harmóniában ugyanis még nem volt diszharmónia (Madách is vesződött már ezzel a kérdéssel az irodalom fokán): "Az emberben (...) testet ölt a Kozmosz ideája, ő a teremtés végső szava (Egyelőre!). Az ideát az egyik mítosz fénynek nevezi, a másik igének, a harmadik mantrának, ma a dolgok értelmének, jelentésének hívjuk" (215). Az ember feladata az, hogy e belérejtett ideát (a teremtés értelmét, jelentését) kinyilvánítsa. Ez a hivatása. Ez az ember részvétele a teremtésben, amely így ma is folyik, azaz, hogy kívüle áll az időnek" (uo.). Jól tudták ezt - talán éppen kozmikus ösztönükből adódóan - a régi korok: a szónak varázsereje volt. A megnevezés, a dolgok értelmének fölfedése teszi teljessé az életet, az anyagi, a testi létnek szellemi, metafizikai jelentést ad. A Kozmosz az ember szavával válik csak igazán teljességé.

Várkonyi a folyamatos bűnbeesés gyökereinek feltárását is az összehasonlító mitológia segítségével végzi el. A gyökérbajok eredetét a férfi-nő princípiumra való kettéválással igyekszik magyarázni: Szellem-Démon (anyagi-állati); világos rendszeresség - sötét kiszámíthatatlanság, stb., stb. A bűnbeesés a természettel való viszonyának felbomlásához is elsodorta az embert: megváltozott például az állatokhoz való viszonya. A megromlás és az elfajzottság lesznek úrrá fokozatosan. Várkonyi a harmadkorból érzi, hogy "valami végletes és egyetemes nemi elfajulás szele csapja meg az embert (...), ha csupán emberek közötti promiszkuitásról van szó (...). Micsoda harmadkori vérfertőzés..." (230). A következmény: magzatölés, emberevés (először csak kultikus céllal), háború és így tovább. A tudomány és a legjobb emberi képességek fokozatosan a bűn szolgálatába fognak állni.

Az emberiség tehát az utolsó nagy földkorszakban egy emberfölötti arányú hanyatlás és elfajulás bűnével terhelten pusztult el a vízözön kataklizmáiban. A természet ellen való bűne, a vér bűne megbontotta a természet egyetemes rendjét is. S a természet megtorolta az ember bűneit. Várkonyi valóan hátborzongató víziót tár elénk, pedig az AIDS-ről még aligha tudhatott. Ugyancsak itt jut el mondanivalójának erkölcsi magaslataira is, amikor ezeket veti papírra "egy szörnyű bomlottság kísérteti látomásai"-nak ecsetelése után: "A mítikus szemléletben, amely a teljes ember teljes szemlélete, a természet fölött Isten alakja és törvénye áll. Az ő fogalmazása szerint tehát az istentelenség egyenlő a természet elleni bűnnel és minden eltévelyedéssel, amely az élet törvényeinek útjáról letér" (232).

Várkonyi is - mint sokan mások neves kortársai közül - prófétai szerepre vállalkozik? Igen, válaszoljuk rögvest a költőien feltett kérdésre. Ő is felfedezi-felfedi, hogy a Paradicsom és a lélek isteni békéjének elvesztése után az emberiség örökké és sokszor csak öntudatlanul sóvárog e békés dimenzió után, a kozmikus összhang után. Így teremt tehát az író és tudós a régmúlt világok idealizált arculatából jövőt, a mitológiából szakadatlan és kimeríthetetlen forrású isteni-metafizikai irányultságot. Fikció, illúzió csupán mindez? Nem. Csak egy ma még áthidalhatatlan paradoxia az álom és a praxis között. S mindezek figyelembevételével Várkonyi művét - jelen formájában -, mindenféle tudományos halmazatai ellenére is, parabolikusan értelmezendő szentkönyvnek tartom. Az emberi méltóság és isteni arculat visszanyerése érdekében írott kísérletnek, esszének. S ha már a "mese" szó is előfordult a könyv tartalmi magjával kapcsolatban, akkor egy francia költő elmesélésével fejezném be mondandómat. Eszerint a költészet olyan mese, amelyet érdemes elhinni. De nem olyan mese, amellyel a mesebeli Jánost csapják be az Ady-versben. Mert az a mese gonosz és pusztulásba sodor.

Talán lehet kételkedni itt-ott Várkonyi tudósi buzgóságában, illetve néhány megállapításában, de eme kétely semmit sem von le a mű magasrendű erkölcsi tanulságaiból, s különösképpen nem egy egyre inkább veszélyeztetett emberség ingoványos talaján, amelyen korunk embere vonszolja magát. (Pannónia könyvek, Pécs, 1988.)