Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Várkonyi Nándor (1896-1975)
(Pécs, 1896. máj. 19. - Pécs, 1975. márc. 11.): könyvtáros, művelődés- és irodalomtörténész. ~ H. Dezső öccse. 1914-ben beiratkozott a bp.-i tudományegy.-re, ahol művészettörténeti, ókori és orientalisztikai tárgyú kollégiumokat vett fel; tanári szaknak a m.-franciát választotta. 1916-tól katona volt, 1917-ben 80%-os rokkantként szerelték le. 1921-re a hallását teljesen elvesztette. A tanári pályáról le kellett mondania. 1922-ben visszaköltözött Pécsre, ahol 1924-től - 1956-ban történt - nyugdíjazásáig az Egyetemi Könyvtár munkatársa (1948-tól osztályvezető, 1950-51-ben megbízott ig.). Szakozással és tájékoztatással foglalkozott. 1933-ban a bölcsészkaron magántanárrá habilitálták. Nyugdíjba vonulása után a Janus Pannonius Múz. könyvtárát rendezte és elkészítette az Orvostudományi Egy. könyvtárának alapkatalógusát. - Jelentős szerepet játszott Pécs irodalmi életének megszervezésében. Részt vett a tudományegy. kiadványának, a Symposionnak a megindításában, szerkesztésében; főtitkára és egyik alapítója volt a Janus Pannonius Társaságnak és 1941-48-ban szerk. ennek folyóiratát, a Sorsunkat. Itt jelentek meg először Csorba Győző, Rákos Sándor, Weöres Sándor, Simon István versei. Első jelentősebb műve, A modern magyar irodalom 1880-1920 (Pécs, 1929) nagy vihart kavart fel. Számos irodalomtörténeti tanulmányt írt, a jelentősebbek: Claudel (Pécs, 1926); Verhaeren (Pécs, 1939); Kodolányi János (Pécs, 1941). Elmék, eszmék (Pécs, 1937) c. kötetében a magyar és világirodalom nagy íróinak életművét elemezte. Sokat foglalkozott Pécs és a Dunántúl világával, elsősorban a Magyar Dunántúl (Bp., 1944) c. művében. Petőfi egyetlen hiteles arcképét ő nyomozta ki (Petőfi arca, Pécs, 1940). Legismertebb és legvitatottabb munkája, a Sziriat oszlopai (Bp., 1942), melyben mítoszok alapján próbálta rekonstruálni az emberiség múltját, 1972-ben új, lényegesen átdolgozott kiadásban jelent meg. - M. A francia szellem (Pécs, 1925); A dunántúli költészet (Szombathely, 1940); A paraszt a magyar irodalomban (Pécs, 1942); Az írás története (Bp., 1943); Az üstökös csóvája (Pécs, 1957); Dunántúl (Bp., 1975); Pergő évek (visszaemlékezések, Bp., 1976). - Irod. Bertha Bulcsu: Interjú V. N.-ral (Délutáni beszélgetések, Bp., 1978); Bárdosi Németh János: V. N. (Életünk, 1965); Bécsy Tamás: V. N. (Irodalomtörténet, 1975. 3. sz.); Búcsú V. N.-tól (Jelenkor emlékszáma, 1975); Galsai Pongrác: V. N. (12+1 fő. Szabálytalan arcképek, Bp., 1978). - Szi. Kodolányi János: Vízöntő (r., Bp., 1948); Weöres Sándor: A benső végtelen. V. N.-nak (vers, Egybegyűjtött írások, Bp., 1978).
Forrás: Magyar életrajzi lexikon
A Sziriat oszlopai tetralógiája
1) Sziriat oszlopai (1942 és 1943; 1972 és 1984 cenzúrázott kiadás; 2002 teljes kiadás) [Eredetileg a címe Elsüllyedt kultúrák lett volna.]
2) Az elveszett Paradicsom (1988 részletek; 1994 teljes kiadás)
3) Az ötödik ember I-III. (1995-1997)
4) Varázstudomány I-II. (1998-2000)
Egyéb művek
A modern magyar irodalom története 1880-1920. (1928)
Petőfi arca (1940)
Az újabb magyar irodalom története 1880-1940. (1942)
Az írás története (1943)
Magyar Dunántúl (1944)
Pergő évek (1976 cenzúrázott kiadás; 2004 teljes kiadás)
Az írás és a könyv története (2001)
Katonaköltők, Az üstökös csóvája, Dunántúl (2006)
Miklóssy
Endre: Várkonyi Nándor, az isteni könyvtáros
Várkonyi
emlékülés, Pécs, 1997
Várkonyi
Nándor - Bibliográfia, Pécs, 1984
Várkonyi
Nándor-életműkiadás (Széphalom Könyvműhely)
Dienes
Ottó
AZ ELVESZETT PARADICSOM
(Várkonyi Nándor könyvéről)
Vekerdi László szakavatott utószavában - miután beleágyazta Várkonyi munkásságát az őt megillető helyre, elsősorban utalva a Várkonyi-Hamvas-Kemény Katalin hermetikus triász szerepére és a magyar szellemi életre gyakorolt hatásukra - maga számára is reveláló szinten állapítja meg, hogy Várkonyi eme könyvét nem lehet, de nem is szabad a pozitivista értelemben vett tudományos röntgenvizsgálatnak alávetni. Ha valóban a novalisi metafizika kilátótornyába akarunk feljutni ("Mi küldetésben vagyunk, a Földet megalkotni küldettünk el"), s onnan szemlélni egyetemes emberi állapotunkat - múltunkat, jelenünket, jövőnket -, akkor hinnünk kell a hermetikus utópiákban (jó utópiákban), a metafizikai próféciákban, az emberiség sorsegyüttesének megváltoztatására irányuló szinte emberfeletti kísérletekben. Várkonyi is - s ehhez nem férhet kétség -, hisz abban, hogy az emberi létnek, s általában az életes létnek van valami felsőbbrendű irányultsága, valamiféle magasabb rendű valósághoz való relígiója, azaz összeköttetése. Ha ezt a köldökzsinórt elszakítjuk, ha ezt a "mesét" leromboljuk, ezt a legmagasabb röptű szellemi fikciót és illúziót vulgáris módon elbagatellizáljuk, akkor kihúzzuk a talajt lelkességünk alól. S belezuhanhatunk a tisztán materiális elesettségbe, amely - ha nincs semmilyen fékező erő - egyenlő lehet az erkölcsi elszíntelenedéssel, sőt széthullással, a kaotikus állapotokba való elmerüléssel (Hamvas Béla Várkonyitól eltérően az özönvizet a szimbólum fokán ezen alacsonyra süllyedt állapotként értelmezi).
Várkonyi jelen könyve - a teljes műnek, a több mint ezer gépiratos lapnak, mintegy negyede; ennyit nyújthatott ugyanis a kiadói kapacitás - valóban a beavatás mágikus erejével bír, hasonlóan Hamvas Béla Scientia Sacrájához. A beavatottság végső stádiuma a gyémánt fényt sugárzó szellemi tisztánlátás, a belelátás a lét szédítő titkaiba. A beavatott felismeri tehát a titkot: az emberi életet más nyelven kellene álmodni, az emberi létet-életet küldetéses isteni létformává kellene átalakítani. S a beavatott - miután jelképesen meghalt a vulgáris-materiális élet számára - visszatér ugyanebbe az életbe, hogy azt magasabbrendű, nyitott létté alakítsa (újfent Hamvasra kell hivatkoznunk). Ezért s még más okok miatt is lenne dőreség Várkonyi könyvét bonckés alá vonni, s az oly sokszor vulgarizáló racionalizmus szikéjével ízeire szabdalni, esetleges tudományos tévedéseit mindenáron mérlegre tenni. Lehet a szerző számunkra még eléggé szokatlan antropogeneziséről, antropozófiájáról, grandiózus összehasonlító mitológiájának erényeiről vagy hibáiról beszélni, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy jelen könyvét (illetve annak közölt részletét) elsősorban inkább morálfilozófiai-teológiai-metafizikai irányultságú műnek kell tekinteni, illetve pontosítva: érdemes tekintetni. S már ezért sem érdemes a Sziriat oszlopaira visszavezetni, vagy csak arra vonatkoztatni csupán.
Várkonyi legelsősorban arra alapozza mondandóját, hogy "Az ember unikum az élők világában, a természet egyszeri műve, a Biblia nyelvén: külön teremtésé" (40). Az ember tehát magányos, paradox tünemény ("őskövület") az élők világában. Benne a lélek, a szellem, a test kölcsönösségben vannak egymással, de kötelékük laza, s az ember tragédiáját az okozza, hogy ezek közül bármelyik egyeduralomra törhet. A véges értelem szembefordulhat a lélek (szellem) végességet nem ismerő princípiumával. Várkonyi az anyagot és a pszichét nem tartja azonos természetűnek, adekváltnak: "Az anyag, világokat teremtő formájában is, csak eszköz" (90). Az életet, a tudatot, az értelmet, a szellemet és a lelket nem a holt matéria mechanikus működése termékének fogja fel, "hanem fordítva, ezek használják fel őt térbeli és időbeli működésük eszközéül" (61-2). De mindezen nézetek mellett - még vázlatosan sem tudjuk ismertetni őket -, amelyeknek nyilván ellent is lehet mondani, Várkonyi könyvében két kérdéscsoport körül bontakozik ki a lényeges mondanivaló. Először a régi, úgynevezett archaikus embert, annak természetes tudását (kozmosz-azonosságát) és eredendő istenhitét, méghozzá legősibb gyökereiben: monoteizmusát (»A vallás régibb, mint a kőbalta«, idéz Várkonyi maga is, 58) teszi meg vizsgálata tárgyává. Másodsorban a bűnbeesés mítoszait veti egybe példás tudósi-filológusi igényességgel és körültekintéssel, s valóban meglepő elhihetőséggel.
Várkonyi oda konkludál, hogy az archaikus, sőt az őskorban "vallásilag és erkölcsileg orientált monoteizmusról kell beszélnünk" (107). A régi ember előtt valamiféle időtlen aktusban tárulnak föl "az állatok, a növények, a Föld, az Ég, az ember, az Isten »titkai«, s így jut el az anyagi és szellemi, a testi és lelki, a földi és isteni világ felfogásához, vagyis az emberi szemlélethez, mivelhogy az ember két világ határán áll" (111). Belsőleg érzékelt, nem pedig elvont fogalmakban gondolkodott, tehát a mai értelemben véve nem is gondolkodott. Az ember a Kozmosz szerves része volt, azzal együtt lélegzett, együtt mozgott, világát az egyetemes élet áramai járták át, s "...a kozmikus ősélmény volt az emberré avatott teremtmény első tevékenységének ihletője" (122). Várkonyi véleménye a modern emberi átlaglényről majdnem szóról szóra megegyezik Hamvaséval. Ez az emberfajta elvesztette belső látását, elfordult a szellem fizikán túli birodalmaitól, s "csak az érzékletes, felületi, okokkal kinyomozható világ maradt számára felfogható" (116), mivel túlságosan emberszabásúra szűkítette a körülötte levő világot. Értelmezése szerint a mítosz, mivel kozmikus ihletettségű, átitatottságú volt, mélységben - mondjuk: vertikálisan - meghaladja magát a tudományt. Azért, mert a mítoszok mondják meg valójában, hogy a tudományból mi igaz. S innen már csak egy lépés kell, s magyarázatot kaphatunk magára a paradicsomi állapot mibenlétére, illetve az azt követő bűnbeesésre. Amíg az úgynevezett paradicsomi állapotot ez a bizonyos "az égi és a földi természettel való összhang" (138) nyújtotta, a bűnbeesést a belőle való kiszakadás. Várkonyi azonban nem szakít el végleg minden fonalat, mivel úgy véli, hogy a modern emberben is maradt még valami képesség a fentebb említett Összhang időleges átélésére (hivatkozzunk itt Hamvas Béla esszé-kötetének egyik remek darabjára, a Poeta sacer címűre).
Várkonyi könyvének teológiai-metafizikai színeződését jól mutatja többek között két lényeges, ez irányba mutató megállapítása: "A Kozmoszt Isten szelleme kelti életre és járja át; ez örökkévaló és határtalan, ennélfogva a kozmikus világkép eleve téren és időn kívüli, metafizikai: lényegében és formájában vallás. Az első élmény, amely az embert az állattól elkülöníti és valóban emberré teszi, a vallás megszületése" (149). S Hermann Klatsch-csal mond ki egy harmadik és lényeges tételt: a halhatatlanság eszméje az emberrel egyidős.
Nos, a Paradicsom nem más, mint a Kozmosz földi mása, képe - s egyik sem érthető meg a másik nélkül. S "A teremtés mítosza: a Kozmosz és a Paradicsom hitregéje a leghatalmasabb látomás, amit az ember a mindenség jelentéséről és saját rendeltetéséről és sorsáról megalkotott" (168; kiemelésemmel, D. O.). Ezen a ponton talán valójában megállapíthatjuk, hogy a mítosz fölébe kerekedik a tudománynak, mivel a modern értelemben vett tudomány valóban nem alkotott ennél magasabb rendű mítoszt, amelybe bele tudna öltözni az ember. A szimbólum képbe, a mítosz regébe foglalja azt, ami elmondhatatlan és más eszközökkel ábrázolhatatlan. Mert a képbe vagy regébe foglalt valami "kívül áll a dolgokon, téren és időn, vagy pedig magában egyesít minden dolgot, teret és időt: Istent, teremtést, Káoszt és Kozmoszt" (170). A Várkonyi-magyarázatok és - értelmezések sokasága közül csak egyetlenegyet válasszunk ki találomra e tétel szemléltetésére, illetve absztrakt, fogalmi nyelvre való lefordítására. A szfinksz - a négy őselem: a tűz, levegő, föld, víz, illetve ezek alakot öltött szimbólumaik: az oroszlán, sas, bika és ember - négy szimbólum összegeződése.
A bűnbeesés mibenlétére már a fentiekben volt módunk utalni. Mivel az ember kihullott fokozatosan a kozmikus teljesség birtoklásából, mivel ez az állapot megtört, sőt teljesen megtagadtatott, bekövetkezett tehát a bűnbeesés. Az abszolút harmóniában ugyanis még nem volt diszharmónia (Madách is vesződött már ezzel a kérdéssel az irodalom fokán): "Az emberben (...) testet ölt a Kozmosz ideája, ő a teremtés végső szava (Egyelőre!). Az ideát az egyik mítosz fénynek nevezi, a másik igének, a harmadik mantrának, ma a dolgok értelmének, jelentésének hívjuk" (215). Az ember feladata az, hogy e belérejtett ideát (a teremtés értelmét, jelentését) kinyilvánítsa. Ez a hivatása. Ez az ember részvétele a teremtésben, amely így ma is folyik, azaz, hogy kívüle áll az időnek" (uo.). Jól tudták ezt - talán éppen kozmikus ösztönükből adódóan - a régi korok: a szónak varázsereje volt. A megnevezés, a dolgok értelmének fölfedése teszi teljessé az életet, az anyagi, a testi létnek szellemi, metafizikai jelentést ad. A Kozmosz az ember szavával válik csak igazán teljességé.
Várkonyi a folyamatos bűnbeesés gyökereinek feltárását is az összehasonlító mitológia segítségével végzi el. A gyökérbajok eredetét a férfi-nő princípiumra való kettéválással igyekszik magyarázni: Szellem-Démon (anyagi-állati); világos rendszeresség - sötét kiszámíthatatlanság, stb., stb. A bűnbeesés a természettel való viszonyának felbomlásához is elsodorta az embert: megváltozott például az állatokhoz való viszonya. A megromlás és az elfajzottság lesznek úrrá fokozatosan. Várkonyi a harmadkorból érzi, hogy "valami végletes és egyetemes nemi elfajulás szele csapja meg az embert (...), ha csupán emberek közötti promiszkuitásról van szó (...). Micsoda harmadkori vérfertőzés..." (230). A következmény: magzatölés, emberevés (először csak kultikus céllal), háború és így tovább. A tudomány és a legjobb emberi képességek fokozatosan a bűn szolgálatába fognak állni.
Az emberiség tehát az utolsó nagy földkorszakban egy emberfölötti arányú hanyatlás és elfajulás bűnével terhelten pusztult el a vízözön kataklizmáiban. A természet ellen való bűne, a vér bűne megbontotta a természet egyetemes rendjét is. S a természet megtorolta az ember bűneit. Várkonyi valóan hátborzongató víziót tár elénk, pedig az AIDS-ről még aligha tudhatott. Ugyancsak itt jut el mondanivalójának erkölcsi magaslataira is, amikor ezeket veti papírra "egy szörnyű bomlottság kísérteti látomásai"-nak ecsetelése után: "A mítikus szemléletben, amely a teljes ember teljes szemlélete, a természet fölött Isten alakja és törvénye áll. Az ő fogalmazása szerint tehát az istentelenség egyenlő a természet elleni bűnnel és minden eltévelyedéssel, amely az élet törvényeinek útjáról letér" (232).
Várkonyi is - mint sokan mások neves kortársai közül - prófétai szerepre vállalkozik? Igen, válaszoljuk rögvest a költőien feltett kérdésre. Ő is felfedezi-felfedi, hogy a Paradicsom és a lélek isteni békéjének elvesztése után az emberiség örökké és sokszor csak öntudatlanul sóvárog e békés dimenzió után, a kozmikus összhang után. Így teremt tehát az író és tudós a régmúlt világok idealizált arculatából jövőt, a mitológiából szakadatlan és kimeríthetetlen forrású isteni-metafizikai irányultságot. Fikció, illúzió csupán mindez? Nem. Csak egy ma még áthidalhatatlan paradoxia az álom és a praxis között. S mindezek figyelembevételével Várkonyi művét - jelen formájában -, mindenféle tudományos halmazatai ellenére is, parabolikusan értelmezendő szentkönyvnek tartom. Az emberi méltóság és isteni arculat visszanyerése érdekében írott kísérletnek, esszének. S ha már a "mese" szó is előfordult a könyv tartalmi magjával kapcsolatban, akkor egy francia költő elmesélésével fejezném be mondandómat. Eszerint a költészet olyan mese, amelyet érdemes elhinni. De nem olyan mese, amellyel a mesebeli Jánost csapják be az Ady-versben. Mert az a mese gonosz és pusztulásba sodor.
Talán lehet kételkedni itt-ott Várkonyi tudósi buzgóságában, illetve néhány megállapításában, de eme kétely semmit sem von le a mű magasrendű erkölcsi tanulságaiból, s különösképpen nem egy egyre inkább veszélyeztetett emberség ingoványos talaján, amelyen korunk embere vonszolja magát. (Pannónia könyvek, Pécs, 1988.)
