Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Varga Imre
Ráhagyatkozva egy nagyobb erőre
Varga Imre küzdelmekről, a tiszta öröm megtapasztalásáról
Révi Judit interjúja
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Heti Válasz, I. évf., 14. szám, 2001. 07. 13.

 

Varga Imre író, költő volt életének előző korszakában - és az maradt egy hatalmas változás folyamata után is. Bár mostani gondolatai, törekvései sokunk számára kevéssé ismerős világban járnak már, talán a kívülálló számára is tanulságosak lehetnek, hiszen az ő életközépi fordulata saját magának valóságos újjászületést hozott. Útjáról beszélgetünk.


Az életem első felében tékozló életet éltem, és az életközépi fordulat idején, amikor a dantei sötét erdőbe jutottam, annak is a legközepébe, ott ért az a fölismerés, hogy bármerre induljak is most már, kifelé van - és ez nagy örömet adott. Ám ha a fordulatot pusztán erre a világosodó élményre fokoznám le, nem lenne minden ízében igaz. Volt benne pokol, fájdalom, ütközések, kétkedés, türelmetlenség, reménytelenség, remény, magány, tisztaságvágy. A váltás elhúzódik mindmáig. Drámai lény vagyok, küzdelmekkel, földre esésekkel meg a létezés, a tiszta öröm megtapasztalásaival. Minden fájdalomnak értelme, értéke van - ha kellő távolságból nézzük. Végső soron tehát a rossz is javunkra válhat.


A nehezebb időről is szóljunk...

A fordulat idején nem tudtam, hogy mi történik velem, mi az, ami belülről alakít, viszont éreztem a belső kényszert, hogy váltanom kell. A nyolcvanas évek közepén vegetáriánus lettem. Akkoriban még nem voltak ehhez korszerű szakkönyvek, jobb híján a negyvenes évek kiadványait forgattam. Rádöbbentem, milyen keveset tudunk a táplálkozásról, a növényi étrend előnyéről, rendszereiről, és milyen felületes a testről szerzett tudásunk. Tékozló koromban nem éreztem a felelősségét annak, miféle íratlan feladatokat bízott rám a teremtés. Fontosabb volt a becsvágy. Hogy jelen legyek a Szép versekben. A váltás után viszont láthatóan takarékosabb lettem. Nálunk a hiányzó beavatásoknak mindenféle önpusztító pótlékai terjedtek el: az alkohol, a dohányzás, a kábítószerek. Könnyen függőségbe kerülhetünk tőlük. Az igazi léttapasztalatot viszont nem pótolják, sőt el is fedik. Egy év alatt leraktam az akkori szokásaim egy részét: abbahagytam a húsevést, italozást, dohányzást, és pár hónap alatt lefogytam tizennyolc kilót.


Ez az abbahagytam nem úgy megy, hogy valamit csinálok harminc évig, de másnaptól többé soha...


Valóban nem volt egyszerű. Beszéltem gyakran a türelemről, de nem tudtam olyan megértő lenni, mint amennyire másoktól elvártam volna. Vettem akkoriban egy jógakönyvet, és kiderült, hogy az írója tanít, oktat, telefonáltam neki, és némi elfogódottsággal meg is látogattam. Különben ő a harmincas-negyvenes évek fordulóján megjelent első magyar jógakönyv írója. Hét évig segített, tanított. Számomra a testem, a légzésem volt a bejárat a testen túli tudatosság terébe.


Akkoriban, amikor - ahogy most emlegeted - tékozló fiú voltál, volt-e valami sejtelmed a teremtő erőről? A tékozló fiú mi ellen vagy miért teszi, amit tesz?

Századunk pszichológiája több hívószót is tud arra, mi vezérli, irányítja az embert. Az egyik a szexualitás, a másik a hatalom, az uralom a többiek és a világ fölött, hogy az igazság mindig a miénk legyen, vagy legalábbis a jog, a politikai döntés, a pénz. A harmadik megközelítés pedig az önmegvalósítás lenne. Az önmegvalósítás, az alkotó élet kiteljesítése nem jelent elzárkózást, különcködést, hanem éppen hogy megnyílás a közösség felé. Mindegyikünk küldetéses, mindegyikünk fontos ember, ránk van bízva a teljesség, sorsunkkal, életünkkel, ám esendők is vagyunk, föl nem ismert gyengeségekkel. Amit keresünk, nem lehet fogalmi igazság, ennél élőbb, belső, mély tartománya énünknek, a világnak. Tehát lélektani rendszereken is túli. A legfontosabb, hogy eljussunk ehhez a belső alakító erőhöz. A test, az érzés, a gondolat mulandó. És mégsem. Ez a kettő így együtt igaz. Egyszerre vagyunk időbe vetett és időtlenből élő lények.
Lerakom tehát, elengedem azt a műveltséget, ismeretanyagot, lelki, fogalmi, gondolati terhet, ami elzár a létezéstől, s ez lenne a meditáció útja. Lecsendesedni, tudatossá válni, kiüresedni és minden testi-értelmi tartalmon túl visszatalálni ahhoz, ami az embert belülről élteti. Ez maga a lét, igazság...
Mindegyik vallásnak megvan ez a bensőséges, ezoterikus útja. Nem hitrendszer, nem kötődik rítusokhoz, szavakhoz, hanem eleven megtapasztalás. Talán ez az életünk értelme.


A meditáció alatt mi történik?

A meditáció akkor érik be, amikor nem történik semmi. Nincsenek már élményeid. A meditációt megelőző összeszedettség még részben akarati, de a meditáció már a teremtés ajándéka. A megnyugvás egyik jele lehet az, hogy elalszom, a másik pedig, hogy a tudattalan tartalmai fölszabadulnak, és elárasztják a figyelmem terét. Mindkettő megeshet. A keleti dhjána vagy zen, amit a keresztény hívő kontempláció névvel gyakorol, azt jelenti, hogy elengedjük a gondolatainkat, belső képeinket, érzelmeinket meg a testi érzeteket is. Ezt akarni nem lehet, mert az akarat akadályoz. De ha nem akarod, hogyan csináld? Ezért minden róla való beszédnél értékesebb, ha végzed. Ne higgyél benne, de ne is kételkedj, amíg nem tapasztaltad meg. Ne félj tőle, ne reménykedj, maradjál jelen. Ez a "legyen meg a te akaratod!" Sőt túl ezen. Már nincs te és nincs én. Egyek vagyunk. Az üres tér van, ami minden létező alapja. A csend. Amiből most a szavaim jönnek, amik körülveszik a szót, és amibe visszatérnek. Tehát a napi gyakorlás. Nekem legkevesebb egy órányi. Ahogy felébredek, ez az első, a testi tisztálkodás után a tudaté, a léleké.


Ebben a folyamatban mi adja a haladást?

A köznapok megmutatják, mi vált elevenné bennem a szemlélődésből. Hogy a nyugalomból cselekszem-e. Vannak-e ítéleteim. Hogy mindjárt a véleményem az első, amikor valakivel találkozom, az ítéletem, hogy észreveszem-e azonnal, a távolságot köztünk, vagy hagyom őt olyannak lenni, amilyen valóban, a minősítéseim nélkül. Hogy érdek nélkül munkálkodom-e, annak örömében, amit végzek. Nincs haladás a szemlélődésben. Nem mérhető. Nincs eredményessége. Mindig újrakezdem.
A meditáció eleven, tele titokkal, meglepetéssel. Az ismeretrendszereink pedig zártak. Nem tudod bemérni fogalmakkal azt, ami túl van rajtuk. Azért van ennyi vita a különféle vallások, felekezetek között. Számomra az a vonzó, ha mondjuk a zen úton járva megtapasztalom, ami teljes, de túl van a kimondhatóságon, a társam a keresztény szemlélődés ösvényén ér el ugyanide, egy muzulmán szufi megint a maga hagyománya szerint. És ha találkozunk, nem kell szó, legalábbis nem arról, hogy melyikünk hite az igazi, és mégis, mégis megértjük egymást. S ettől az értéstől lesz az esetleges hitünknek hitele.
Bennem ez akkor vált élővé, miután találkoztam a mesteremmel, Wiligisszel, aki bencés szerzetes és zen mester. Kelet és Nyugat egy bőrben és hitelesen, mert az életével, jelenlétével is tanít.


Egyszerre bencés szerzetes is meg buddhista is, ezt hogy érted?

Nem hordja a szerzetesi csuhát, de tagja a bencés rendnek. Nem szerzetesek között él, de misézik. A miséi eleven rítusok. Felolvas az apokrifekből. Koanokat is használ prédikációi közben, van zen tanítóbotja, amit csak mester adhat mesternek, bár nem teszi ki a misézőasztalra, az oltárra. Willigis megmaradt bencés szerzetesnek, bár belsőleg és láthatóan is szabadabb, mint a kolostorban élő és csak hivő rendtársai java. Misézik, keresztény szemlélődést is tanít, de a vallás mércéjének az életet tartja, a vallás meg úgy jó, ha élő. Ennyiben ő nem egy kis csoport ügyének embere, hanem a teljes élet kihívására felel példájával, tanításával. Nem az isten, istenek teszik a vallást. Nem a szent szövegek. Élhet a személyes istenben nem hivő ember is vallásosan, s ez az, amit a fundamentalista nem ért és nem él. S ezért a szeretet nevében gyűlölködik, és mindig maga felé, a maga hitrendszere felé beszél. A térítés fontosabb neki, a tömegesség, a mennyiség, mint az élete minősége, a másik megértése. Aki viszont azt mondja, nincs isten, de azt a tapasztalatot, amit e név jelent, nem ismeri, hiába nevezi magát tudósnak, filozófusnak, bibliakutatónak, olyanról beszél, amit nem ismerhet.


A mestered hogyan találtad meg?

Elutaztam régi zen csoportunkkal, böjtölés közben egy német meditációs házba. Ott napi nyolc-kilenc óra zazen, tehát csendes ülés van. A testi megüresedéshez a lelkié is. A váltás, a sorsformáló megtapasztalás az utolsó gyakorlási napon történt. Olyan lettem, mint akit elönt a mámor, s ezt tudatosítja is rögtön, de ebben nincs semmilyen zavaró, feszélyező kettősség. Minden követ, minden fűszálat megfogtam: hiszen valóban él, és ez az! Nem hittem az első érzésnek. Tovább! Ott járkáltak a ház kertjében a tanfolyamos lányok, őket is megölelgettem túláradó boldogságomban. Nekem az érintés lett az érzék, amitől megnyílt a kapu. És ezek egyike sem a nemiségből fakadó érintés, ölelés volt. Az egyik lány bevezetett az étkezőbe - akkor megtörtem a böjtömet, a harmincadik napon. A mise utáni áldozás indította el bennem ezt a megtapasztalást. Amikor az ostyát belemártottam a borba. Alighanem a hosszú böjt, az intenzív szemlélődés és az áldozás indított el bennem egy fiziológiás folyamatot. Úgy éreztem, a légzésem nem fér el a mellkasomban, s hogy belőlem a végtelen szabadulni szeretne, föl kell mennem a szabadba, levegőre.
A pincéből, ahol a mise történt, kirohantam a kertbe. Ami ott elöntött, abban együtt volt a nevetés és a sírás, meg ennek a szokatlan érzelemnek tudatosítása is. Ez az évekkel ezelőtti tavaszi tapasztalat mérhetetlenül nagyobb, igazibb boldogság, mint az egoisztikus élvezeteim bármelyike. Azóta már nem félek az egóm elvesztésétől.
Legelőször szembesülnöm kellett azzal, hogy ha nem változtatom meg az életem, elpusztítanak szokásaim, szenvedélyeim. Megvolt a felismerés, hogy már nem érvényes a múltam, a minták, amiket örököltem, és hogy én nem utánozhatok másokat, mert egyedül vagyok. Páratlan sors, páratlan élet. Ez egyszerre volt fenséges és kétségbeejtő. Szabadság és káosz lehetősége. Így váltásom, kitörésem a bábállapotomból küzdelmes volt. Össze-összekoccantam magammal, másokkal. Mindmáig vannak ütközéseim.


Valami még mindig jelentkezik, de azt szeretnéd, ha már nem jelentkezne? Mi mivel ütközik?

Olykor feltör bennem olyan viselkedésminta, a türelmetlenség, erőszakosság, önsajnálat, a vitában győzni akarás, amiről azt hiszem, már túl kellene lennem rajta. A szenvedés, fájdalom, ha megakad lelki növekedésünk, segíthet áttörni az énünk páncélját.


És amit írsz és írsz majd, az hogy kapcsolódik ehhez az élményvilághoz? Mit lehet ezek után elmondani?

A fordulat után újrakezdtem az írást, de szó szerint. Szándékom volt, hogy úgy írjak, mint aki még sohasem. Úgy kezdtem el belső élményeket elmondani, megformálni, mintha előttem nem lett volna vers. Aztán mégiscsak formákat találtam. Szonettet, haikut. Az idei könyvhétre jelent meg az álomnaplóm Trella vilém címmel. Az álmaim segítettek abban, hogy az életközépi váltást megelőző időt külső segítség nélkül túléltem és továbbjutottam. Böjti naplóim kézirata, egy grafológus utószavával, nyomdakész. Az utolsó sorokat nemrég írtam hozzá. A hajléktalansorsok kézirata is kiadásra vár. Újabban a böjtöm hetei alatt írok csak verset. Sámáni, boldog állapot. Amiről úgy érzem, meg kéne osztani másokkal, leírom. Aztán sokszor úgy is marad. Évekig kézírásban, ide-oda kallódva, vagy legépelve, tisztázva a fiókban. Mint a regényfélém, a Jelenések.


Úgy tűnik mégis, szükség van ezekre, ha szép sorban meg is jelennek.

Amikor idejük van, igen. Ehhez kellene sokszor a belátás, türelem, hogy a várakozásom is békésebb legyen.


Az emberek, a kapcsolatok mennyire fontosak számodra?

Elváltam. Gyerekeim vannak. A kapcsolatok halmozása után most már évek óta egyedül élek, néha magányosan is. Jó tizenöt éve közösségkeresőben. Úgy látszik, ennek is meg kell érnie. Négy telet töltöttem egymás után az ismerős német meditációs házban, ott persze nem voltam egyedül. Nagyon mély baráti kapcsolatok is kötődtek, újak és másfélék, mint a régebbiek. Testvériesebbek talán. Ez a telenkénti váltás kiegyensúlyozta az itthoni magányt. Nagyon jó keret Würzburg a tudatosságra, a létráérzésekre. Ezt megírtam naplómban, a Zen Benedekben is.
Itt Tinnyén szerveztünk egy falufejlesztő egyesületet. Csoportunk a falu életét szeretné újra emberibbé, élhetőbbé, kulturáltabbá tenni. Mivel ez a község viszonylag közel van Pesthez, szép környezetben, most jutott el a döntéshatárra, hogy a telekspekulánsoknak adjon-e pénzbefektetési lehetőséget, tehát épüljenek csak körötte a lakóparkok, vagy van, lehet más út is. Sok olyan érték volt a faluban és lappang most is, amit érdemes újra előszedni. A hagyományos gazdálkodás és folytatása, a biokertészet. A kismesterségek fölélesztése. Gyógynövénygyűjtés, termesztés. Sok a munkanélküli is, nekik lehetne ebből valamelyik méltó pénzkereset, elfoglaltság. Tanfolyamokat tervezünk. Az egészséges életmód elterjesztése is ránk vár. Évek óta nincs gazdája a harmincas években épült közösségi háznak, azóta heti egy-két alkalommal szatócsvásárok színhelye csak. Egyesületünk segített az önkormányzatnak a ház újraindítását célzó pályázat megfogalmazásában, a ház működtetésében is részt vennénk, szeretnénk egy információs központot, teleházat, a környezetbarát technológiák meghonosítását, alternatív szemétgyűjtést. Ami már volt: télen szerveztek társaim egy, természeti környezet védelmét, illetve ennek lehetőségeit megvitató tanácskozást. Itt volt a szakminiszter, ismert környezetvédők. Az én falum címmel rajz- és fényképkiállítást nyitottunk, gyermekműsorokat szerveztünk, csoportunk összegyűjtötte a faluban szétszórt szemetet. Fölvittük falunk adatait az internetre. Új utcanévtáblák készültek, egyik tagtársunk tervezte. Havonta lapot is kiadunk, ebben arról írunk, amire - úgy gondoljuk - érdemes fölkelteni a figyelmet. S a közvetett, agyonbürokratizált, papírba fulladó és gyakran korrupt demokráciát vagy önkormányzati rendszert minél emberibbé, közvetlenebbé akarjuk változtatni. Itt minden terven, korteskedésen túl a személyes példa a legbeszédesebb. Ezt tanulja most az egyesületünk, külön-külön meg együtt, és megvan a segítség, a rokonszenv, de megadatott a kellő ellenállás is. Bár mi nem hatalmat akarunk, hanem élő, lelkes magyar falut, boldoguló emberekkel. A modell lehetne országos is.