Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Pak
Vanszo
AZON SZÍVTELEN NAPOK NAGYANYÓ-VIRÁGA
(Ku szalbolhetton nál-üi halmikkot)
Osváth Gábor fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
NAGYMAMA ÉS A NAGYORRÚ KATONÁK
A Dalle nevű
falucskában jóravaló, tisztességes emberek éltek.
Az égi rendelések szerint világéletükben látástól vakulásig dolgoztak a megélhetésért,
és mindig betartották azokat a szabályokat, amelyeket minden emberi lénynek
be kellene tartania függetlenül attól, hogy ezt számonkérik-e tőlük vagy sem.
Az ágyúdörej a hegyek ölén megbúvó ártatlan falucskába is elhatolt. Az egész
környéken heves harcok dúltak, de ezt a települést valahogy elkerülte a pusztítás:
sohasem váltak hadszíntérré, repülőgépek sem támadták. Csak hallomásból értesültek
arról, hogy másutt a házak egy szempillantás alatt romhalmazzá , az ott játszadozó
gyerekek pedig húscafatokká váltak.
A falubeliek szilárdan hitték, hogy szerencséjük a Dalle-hegy szellemétől ered,
akinek a tiszteletére Holdújévkor a hegyen emelt oltárnál áldozatot mutattak
be.
Bár anyagi kár nemigen érte őket, a halottak száma náluk sem volt kisebb, mint
a szomszédos falvakban, amelyeken többször is átgázolt a front, és ahol bombáztak
is. Ennek oka az volt, hogy valahányszor Dalle a hadiszerencse jóvoltából gazdát
cserélt, megindultak a kivégzések. Az emberek eszelős buzgalommal jelentgették
fel korábbi sorstársaikat.
Időközben a férfiak egy része önkéntesként csatlakozott a köztársasági sereghez,
másokat a kommunisták soroztak be, voltak, akik délre menekültek, és voltak
olyanok is, akiket északra hurcoltak fogolyként.
A lakosok száma így kevesebb, mint a felére csökkent. Azok, akik elmentek, mind
férfiak voltak, és csak nők maradtak a faluban. Hadiözvegyek, szalmaözvegyek,
hajadon lányok és vénasszonyok. A csecsszopókon kívül nem maradt férfiember
egy sem. Még a járni tudó kisfiúkat is magukkal vitték a délre menekülő apák,
nagybácsik vagy más rokonok.
A falubeliek a férfinépet felsőbbrendű lényeknek tartották, hiszen az ő kötelességük
volt a család, a nemzetség továbbörökítése, a nők dolga pedig e fennkölt lények
oltalmazása volt. Még ha minden más hagyomány és erkölcs vesztett is korábbi
értékéből, a nőknek ezt a misszióját az idők múlásával egyre időszerűbbnek és
teljes mértékben természetesnek vélték.
Amióta asszonyok maradtak csak a faluban, végük szakadt a feljelentéseknek és
ezzel párhuzamosan az öldöklésnek is. A kivégzési parancsok mindig a faluvégi
elemi iskolából érkeztek. Attól függően, hogy a köztársasági hadsereg vagy a
néphadsereg birtokolta az épületet, hol a kommunistaként, hol a reakciósként
bevádolt férfiakat vitték oda, s lőtték agyon.
Mostanára az asszonyoknak már teljesen mindegy volt, hogy ki az úr a faluban.
Nem maradt már agyonlőni vagy elhurcolni való férfi egy sem, és elfogyott a
rekvirálható holmi is. Azt természetesen jól az eszükbe vésték: semmi jó nem
származhatik abból, ha az iskolaépület ismét gazdát cserél. Igazából már csak
egyetlen dolog érdekelte őket igazán: hogyan maradjanak életben, amíg beköszönt
a béke, és hazatérnek a férfiak.
A tavasz még messze volt, de a csűr üresen állt minden udvaron. A közigazgatás
sem működött, bár az iskolába megint befészkelte magát valamelyik hadsereg.
Egyik nap villámsebességgel terjedt el a faluban, hogy az oda került katonák
most se nem a köztársaságiak, se nem a kommunisták, hanem a "nagyorrú amerikaiak".
Hamarosan őgyelgő jenkik tűntek fel a házak előtt, bekukkantottak minden kerítés
mögé és rágógumijukat csattogtatva kérdezgették.
– Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
Valahányszor egy nőre akadtak, ezzel a felemás nyelvezettel szólítgatták le
szörnyűséges mozdulatok kíséretében. A rémült asszonyok eltejtőztek a házak
mélyén. Reszkettek. A nagyorrú idegenek arcáról sugárzó csupasz kéjvágy valósággal
megbénította őket. A nagyorrúak minden bizonnyal olyan prostituáltak után kutattak,
akik külföldi katonákra szakosodtak, de a kicsiny Dallében nem akadt egyetlen
sem.
Rémület uralta el a falut. Egyik nő sem mert otthon maradni, este valamennyien
a község legnagyobb házában gyűltek össze. Nemcsak a ház mérete miatt, hanem
azért is, mert ott lakott a legidősebb, legtekintélyesebb öregasszony. Bár ezekben
a zavaros időkben megtörtént , hogy a férfiak egymásnak estek , mégis ez a falucska,
akárcsak a többi is a környéken, végső soron egy összetartó nemzetséget alkotott.
Ahogy az este az éjjel felé közeledett, a nagyorrúak kiabálása: – Szeksi have,
yes? Szeksi have, yes? – egyre sürgetőbb és fenyegetőbb hangszínt öltött, olyan
volt szinte, mint a tüzelő állatok vonyítása.
A fehérnép körülülte a vénasszonyt, és egész éjszaka virrasztottak reszketve
a félelemtől. A nagyorrúak a következő napon sem mutatták semmi jelét annak,
hogy távoznának.
Ismét beesteledett. A katonák körbekóvályogták a falut, verték a kapukat és
állatias mohósággal ismételgették: – Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
– Attól tartok, ma sem lesz nyugodt éjszakám – szólalt meg a legidősebb reszelős
hangon.
– Inkább leharapom a nyelvemet és meghalok, de engemet nem becstelenítenek
meg – mondta eltökélten az a menyecske, akinek az esküvője után néhány nappal
tört ki a háború, és a férje röviddel rá önkéntesként bevonult.
– Én is inkább meghalok, felkötöm magamat a gerendára!
– Én is, mégha kútba is kell ugranom!
Mindegyikük kinyilvánította abbéli szándékát, hogy inkább meghal. Mindegyikük
szenvedélyesen, nagy hévvel erősködött, nehogy azzal gyanúsíthassák, hogy a
lelke legmélyén kívánja a nagyorrúak erőszaktételét.
A vénasszony halványan elmosolyodott: – Elég volt a fecsegés a halálról, fiatalok
vagytok, még előttetek az élet.
A kiáltozás: – Hello. Szeksi have, yes? Szeksi have, yes? – egyre közeledett.
– Úgy lesz jó, ha én játszom el az áldozat szerepét – mondta a nagyanyó lassan,
megfontoltan.
–Öreganyánk?!
A lányok és asszonyok, akik előbb kőszobrokon látható magasztos arccal fogadkoztak,
hogy életük árán is megvédik tisztességüket, most hirtelen alig tudták visszafojtani
nevetésüket.
– Gyerünk Okhi, kerítsd elő a szépítőszereidet! – a vénasszony nem tréfált,
nagyon is komoly volt. Eladósorban levő unokájának szólt, akinek a vőlegénye
katona volt.
– Vénségére elment az esze öreganyámnak? – kérdezte az unoka felháborodottan,
szemrehányó tekintettel.
– Még nem vagyok bolond. Eredj és hozzad, amit mondtam! – hangjában megkérdőjelezhetetlen
tekintély érződött.
Békésebb időkben, amikor legnagyobb ünnepükön a hegy istenének áldozatot be,
a férfiak disznót, az asszonyok rizslepényt sütöttek. Az öreganyó felügyelte
a női munkálatokat és mindig egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, kinek
van éppen havibaja, vagy ki hált a férjével előző éjszaka: őket nyomban elzavarta
messzire. Azokban a percekben egész lénye megfellebbezhetetlen tekintélyt sugárzott,
mintha a falu biztonsága és jóléte egyesegyedül tőle függne az előttük álló
esztendőben.
A most körülötte ülő fiatalabbak mind látták őt akkor. A szobára ünnepélyes
csend telepedett.
Egy középkorú asszony mégis megkockáztatott egy megjegyzést:
– Nagyanyám, nemes lelkű gondolat, hogy megvédi ezeket a fiatal teremtéseket.
De gondolkozzon. A nagyorrú amerikaiak nem vakok. A szépítőszerek nem rejtik
el a ráncokat!
Alig tudta visszafojtani feltörő nevetését, így voltak ezzel a többiek is.
– Ne fecséreljétek az időt, hozzátok gyorsan a szépítőszereket! – a vénasszony
emelt hangon kiadott parancsa elnémította az ellenkezőket.
Okhi előhozta szépítőszeres ládikáját, a nők szeme ösztönösen felcsillant a
kíváncsiságtól. Ezek a kozmetikumok Okhi esküvőjére kellettek, teljes volt a
készlet, ha nem is a legdrágábbak közül.
– Kend szét ezeket az arcomon! – tolta oda az öregasszony a ládikát annak
a fiatalasszonynak, aki tehetős család sarjaként a háború előtt mindig csinosan
járt és festette is magát.
– Ó, milyen lehetetlen ötlet! – az asszonyka egy pillanatig habozott.
– Talán magadat szeretnéd kifesteni? – kérdezte gonoszkodva az öreg.
– Tényleg megbolondult! – tiltakozott a másik és gyakorlott kezekkel hozzálátott
a vén arc csinosításához.
– Mi nem tudjuk megállapítani a nagyorrú népség életkorát ránézésre, igaz?
Ők is hasonlóképpen lehetnek mivelünk. Az életkor fajtánként változik. És ennek
a dolognak sötétben kell megtörténnie, bárhol és bármikor is legyen. Igen, a
sötét megoltalmaz – úgy tűnt, az öregasszony inkább önmagát győzködi és nem
a hallgatóságát.
Az arc csinosítása befejeződött. Megnézte magát a tükörben és elégedetten mosolygott.
Ami azt illeti, nem is mosoly volt ez igazából, hanem egy erőltetett, kacérságot
imitáló vigyor, ami a körülötte levőket valóságos rémülettel töltötte el.
A "Szeksi have, yes?" ordibálás a ház kapujához ért. A nagyorrú férfiak
hangja, és ahogy dörömböltek, az asszonyokba fojtotta a szót.
– Okhi, add kölcsön a ruhádat is!
A vénasszony felvette unokája földig érő piros szoknyáját és sárga blúzát. A
fejére színes, csíkozott kendőt kötött.
A " Szeksi have, yes?" már annyira követelő volt, hogy szinte beszakította
a szobaajtót.
– Kész vagyok, eredj és nyiss ajtót! – utasított az öregasszony.
Egyikük félrehúzta a tekintélyes reteszt. Az ajtó szélesre tárult. A lányok
és asszonyok a rémület és szégyenérzet elegyével összerázkódtak, mint akik nem
tudják visszatartani vizeletüket és a sötétbe húzódtak, hogy a jövevények ne
vegyék észre őket.
Csak a kifestett vénség állt az elemlámpa fényében. Egy termetes, nagyorrú katona
odalépett, karjába emelte és kivitte a házból.
– Come on!
Kiáltására a többi amerikai is előkerült. A dzsip nem messze állt. A vénasszony
egész úton ott lapult a nagyorrú katona ölében, pehelykönnyű és engedékeny volt,
mint egy csecsemő.
Az elemi iskola nem volt messze. Az egész épület koromsötétbe burkolózott, de
ahogy a katonák kinyitották az ajtót, a benti erős fény szinte vakított. Ezzel
együtt vad, jókedvű nevetés harsant fel. Az öregasszony valószínűtlenül aprónak
tűnt az óriás karjában, arcát mindkét kezével eltakarta.
Rádobták az ágyra. Összeszedte minden lelkierejét és ujjai között szétnézett
a szobában. Azt próbálta kifürkészni, hány nagyorrú katonát kell kielégítenie.
Szerencsére öt-hat katonánál többet nem tudott összeszámolni.
A nagydarab katona, aki behozta, elkezdte vetkőztetni. Az öregasszony kétségbeesett.
Tudta, hogy a nyugatiak barbárok és nem tisztelik Konfuciusz és Menciusz erényre
intő tanait, de azt sohasem hitte volna, hogy ezt a dolgot nappali világosságot
árasztó lámpafényben is lehet művelni. Az ő házaséletük a férjével még hatvan
éves koruk után is harmonikus volt, hét gyereket nemzettek, de egyszer sem csinálták
lámpafénynél. A legerősebb fény a holdvilág volt, ami a papírral fedett ablakukon
beszűrődött.
A vénasszony kétségbeesetten próbálta magán tartani a ruhadarabokat. Már nem
is ügyelt arra,hogy arcát elfödje, de az óriás karjában olyan tehetetlen volt,
mint egy újszülött. A katona úgy hántotta le a ruhadarabokat, mint a kukorica
csuhéját szokás. Bizonyára akkor fogják eloltani a lámpát, amikor az alsónemű
kerül sorra – gondolta. De nem! Töpörödött, vénségtől összeaszott teste feltárult
a napnál is erősebb lámpafényben.
Melle, amely hét gyereket szoptatott, rá volt tapadva a bordáira. Hasa, amelyet
a sok terhesség ráncai és barázdái hasítottak, olyan volt, mint a kiszáradt
folyómeder. Felhagyott az ellenkezéssel és arcát eltakarva zokogni kezdett.
Az alsóneműk utolsója még rajta volt kopár dombokat idéző lapos csípőjén. Ha
azt is lerántják róla, és legintimebb testrésze is a könyörtelen lámpafény elé
tárul, akkor nem lesz más választása, mint elharapni a nyelvét és véget vetni
életének – gondolta – ,de milyen nehéz lehet az öngyilkosságnak ez a módja...
Abban reménykedett, hogy a nagyorrú katonák agyonlövik még mielőtt lekerülne
róla az utolsó ruhadarab, hiszen már észre kellett venniük, hogy becsapta őket.
Hirtelen viharos nevetést hallott. Nyomorúságos és kétségbeesett állapotában
is úgy tűnt neki, hogy még soha nem hallott ilyen szívből jövő, jóízű kacagást.
A háború előtt volt részük bőven a rosszban, de azért akadtak vidám órák is.
De bármennyire is harsány jókedvre ingerlő volt a helyzet, az ő nevetésük mélyén
mindig ott bújkált egy csipetnyi szomorúság, akár a másnaposság mellékíze. Talán
csak a csecsemők tudtak olyan őszinte örömmel, önfeledten nevetni, ahogy ezek
az idegen katonák hahotáztak most.
Még ebben a szánalomra méltó állapotában is megpróbált arcát takaró ujjai közül
kilesni. A nagyorrú katonák a földön fetrengtek a röhögéstől.
Csak ő volt a szobában meg az amerikaiak, a szoba maga sivár volt, és sehol
semmi, ami jókedvre ingerelne. De a nevetés olyannyira elvadult, hogy az öregasszony
még keservesebb sírásra fakadt.
A hangzavar nagynehezen elült, az egyik katona kiemelte az ágyból és ráadta
a holmijait egyiket a másik után. Miután felöltöztette, kivezették a sötét udvarra.
A szíve összeszorult a félelemtől. Bizonyára agyonlövik a kerítésen túl – gondolta.
A katonák beültették a dzsipbe. Aztán nehéz csomagokat is tettek a kocsiba.
Visszavitték oda, ahonnét elhozták és lepakolták a csomagokat is.
A vénasszony elképedve bámult. A katonák cuppogtattak ajkaikkal, az evés egyezményes
jeleként ujjukat a szájukhoz emelték és a szállítmányra mutattak:
– Mama, hamm-hamm, oké? Hamm-hamm, oké?
A nagyorrúak visszaültek a dzsipbe és elrobogtak az iskola felé.
Az érkező autó zajára a lányok és asszonyok a kapu elé tódultak. Az öregasszony
királynői mozdulattal intett, hogy hordják be a katonák által hátrahagyott csomagokat.
Minden csomagban ennivaló volt. Konzervgyümölcs, konzervhús, liszt, tejpor,
fűszerfélék, édesség, ezüstpapírba burkolt csokoládé. A nők lélegzetvisszafojtva,
elragadtatással bámultak.
Elsőként a matróna eszmélt föl és az életkorához illő méltóságteljes modort
ismét magára öltötte. Nyugodt hangon előadta a vele esett éjszakai kalandot
és így összegezte tapasztalatait:
– Az, hogy élve térhettem vissza és még ajándékot is kaptam, annak köszönhető,
hogy a katonák amerikaiak voltak. Ha japánok lettek volna, abban a pillanatban
agyonlőnek, amikor rájönnek, hogy becsaptam őket. Igen, azok habozás nélkül
megöltek volna. Ha meg oroszok lettek volna, ők megerőszakoltak volna akkor
is, ha látják, hogy vén vagyok. Gerjedelmükben agyonnyomtak volna, nem is kellett
volna agyonlőniük utána.
A lányok és asszonyok helyeslően bólogattak és keserűen sóhajtoztak.
Természetesen sem az öregasszony, sem a többi nő nem járt még más országban
és soha életükben nem találkoztak külföldivel. Ez volt az első ilyen élményük.
Mindazonáltal az öregasszony megingathatatlan bizonyossággal nyilatkozott, és
az összes jelenlévő teljes mértékben egyetértett vele. Helytálló volt-e, amit
mondott, vagy sem? A dolgok megértésének ösztönös képessége megvan mindenkiben,
aki itt, ezen a tájon él.
(1977)
