Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Utunk Keletről a mai hazába
A magyar orientalisztika születése és eredményei
Forrás: www.mfa.gov.hu/Hungary/sajto7.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Népünk számára a Kelet több, mint geográfiai fogalom, hiszen a történelem bizonyítja, hogy nincs még egy ország, nép és nyelv Közép-Európában, amelyet annyi szoros szál köt össze a Kelettel, mint a magyar. Az ázsiai kontinenshez kapcsolódik népünk eredete, majd történelmének számos fejezete. A keletkutatás ezért nemzeti tudományosságunk szerves részévé vált. A figyelem - melynek köre területileg nem csak az ázsiai kontinensre, de Észak-Afrika országaira is kiterjedt - hazánkban mindig tudományos érdeklődésből fakadt, mindig tudományos célt volt hivatott szolgálni, s ezért mindig csak barátokat szerzett számunkra.


A magyar őstörténet tanúsága szerint, a mai magyarok elődei az isz. 5. század körül válhattak ki a Volga-Káma vidékén élő finn-ugor népek közül, s kerülhettek a Kaukázustól és a Krímtől északra fekvő területekre. Ez a régió minden tekintetben szerves része volt a Belső-Ázsiától a Duna-medencéig nyúló hatalmas sztyeppe világnak, és színtere a nomád népek keletről nyugatra tartó évezredes vándorlásának. Szereplői az ázsiai sztyeppékről érkező hunok, avarok, bolgárok, besenyők, kipcsakok és mongolok kivétel nélkül megjelentek itt, majd folytatták útjukat nyugat, illetve dél-nyugat felé.

A magyaroknak a dél-orosz sztyeppéken való megjelenése lényegében meghatározta további sorsukat: részévé váltak a nomád népek nagy kelet-nyugat irányú mozgásának. Vándorlásaik során, az 5-9. század között kapcsolatba kerültek és együtt éltek elsősorban türk- és iráni etnikumú és nyelvű népekkel. A hozzájuk fűződő szoros kapcsolatokról híven vallanak nyelvünk ilyen eredetű jövevényszavai.

A magyarokról szóló első írásos híradások is e korszakból származnak. A sztyeppei nomádok világának eseményeit éberen figyelő muzulmán geográfusoknak és utazóknak köszönhetjük e közléseket.

A sztyeppei vándorlások ezen útvonalán a Kárpát-medence jelentette a nomád népek számára a végső állomást, mert ez volt a nomád és letelepült világ határa. A magyarokat megelőző nomádok, Attila hunjai és Baján avarjai is itt telepedtek le s folytatták - végül kudarcba fulladt - küzdelmüket a római, a bizánci és a frank civilizációval. Az Árpád vezetése alatt a 9. sz. végén e régióban megjelenő magyaroknak azonban sikerült hazát alapítani a Kárpát-medencében, és etnikai, nyelvi és politikai önállóságukat megőrizve beilleszkedni a letelepült világ civilizációjába.

A honfoglalást követően a magyarság még évszázadokon át megőrizte kelethez fűződő emlékeit. Először egy Ottó nevű szerzetes kereste és találta meg a Kaukázus környékén még hátramaradt magyarokat, majd 1235-ben Juliánus barát vezetésével indult el néhány dominikánus szerzetes felkutatni a magyaroknak az őshazában maradt népcsoportjait. A Volga-Káma vidékén valóban találtak még magyarul beszélő törzseket, ezeket azonban a hamarosan bekövetkező mongol támadás szétszórta és a magyar töredékek a későbbiek során felszívódtak e régió népeiben. A veszélyes és kalandos vállalkozást egyedül Julianus barát élte túl, akinek írásos beszámolója az útról ránk maradt.

Ugyanakkor a magyarok továbbra is kapcsolatban maradtak keleti népekkel ( pl. besenyőkkel és kumánokkal/kunokkal/), mert a letelepült európai világ részévé váló Kárpát-medence még évszázadokon át a nomád migrációk célpontja maradt. Harcoltak velük, majd jelentős részüket magyar földön telepítették le. Az európai világot utoljára megrázó nomád népmozgás, a XIII. sz.-i mongol invázió azonban a Kárpát-medencét már csak alig egy évig tudta ismét a nomád világ részévé tenni.

A folyamatos nyitottságot kelet felé a középkorban jól mutatja az is, hogy a muzulmán kálizok és iszmailiták nem jelentéktelen szerepet játszottak az ország kereskedelmi életében, a Levantéval való kapcsolat tartásában. A Közel-Kelet is számon tartotta a magyarokat, nevük mindig újra felbukkan arab történelmi munkákban.

A XVI. sz. derekán az oszmán törökök másfél évszázadra elfoglalták Magyarország fővárosát, Budát és az ország középső harmadát. Ezzel a magyar történelem keleti kapcsolatainak egy új fejezete kezdődött meg.

Az évszázadokon át tartó, majd az ország megszállásába torkolló fegyveres összecsapások természetesen rengeteg véráldozatot követeltek és pusztulást okoztak. A történelem e zord fejezete ugyanakkor a népek kulturális szimbiózisáról, a hazánkat ért keleti hatások megerősödéséről tanúskodik. A megszállt területeken megváltozott a városok arculata: a mecsetek, minaretek, hamamok stb. épültek, amelyek ma becses műemlékeink közé számítanak. A piacokon megjelentek a balkáni-keleti áruk, és az ilyen jellegű kézművesség néhány ága, így például a bőr- és fémművesség is gyökeret vert magyar földön. A keleti szőnyegek, ruhadarabok, ékszerek, fegyverek, stb. megbecsülésnek örvendtek ebben az időszakban, bevonultak a tehetősebb magyar házakba, motívumaik pedig a magyar népművészetbe.

Nem kevés tény tanúskodik a török kultúrának a mindennapi életet ért hatásáról is. Elég, ha a kávé és a dohány e korban meghonosodott élvezetére gondolunk. Tanúja ennek a magyar konyha is, amely számos török eredetű ételt ismer. Minderről híven vall a magyar nyelv szókészlete, amely e korban több száz török jövevényszóval gazdagodott.

A török hódoltságot követő évszázadok a Kelet iránti érdeklődés növekedését mutatják. Különös erőre kap ez a 18-19. század fordulóján, amikor az ország a nemzeti megújulás korszakába lépve tudományos eszközökkel is fel akarja tárni őstörténetét. Magyarországon, ahol a keleti eredet tudata egy percig sem merült feledésbe, a nép és a nyelv történetének kérdései magától értetődően fordították Ázsia felé a kutatók figyelmét.

Elsőként a már legendás és világhíressé vált magyar orientalista Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) kel útra a távoli Kelet felé. Szegény sorsú székely családból származott. Tanulmányait szolgadiákként kezdte meg az erdélyi Nagyenyed kollégiumában. 1815-től a németországi Göttingen egyetemén keleti nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Itt ért meg benne az elhatározás, hogy gyalogszerrel Ázsiába indul és felkutatja a magyarok őshazáját. A keleti nyelvek közül megtanulta a török, az arab, a perzsa, a bengáli nyelvet. 1819-ben megkezdett útja során Iránon, Afganisztánon keresztül jutott el Indiába. Nyugat-Tibetben W. Moorcroft angol utazó és tudós ösztönzésére fordult figyelme a tibeti nyelv kutatása felé.

A Himalája hegyei között húzódó kolostorokban emberpróbáló körülmények között kezdte meg a tibeti nyelv és kultúra tanulmányozását, amelynek eredményeként Kalkuttában kiadta Tibeti-angol szótárát és Tibeti nyelvtanát, s ezzel úttörő jelentőségű tettet hajtott végre a keleti nyelvészet történetében. Kőrösi Csoma a kalkuttai Bengáli Ázsiai Társaságban végzett tízéves munkája után 1842-ben újra elindult Tibet felé, hogy a magyarok ősei és rokonai után kutasson. Célját be nem végezve, útközben maláriában megbetegedett. India földjén, Dardzsilingben érte a halál.

Kőrösi Csomát kora európai orientalistáitól élesen megkülönböztette az, hogy nála a keletkutatás nemzeti stúdiumunkat szolgálta. Nem egy idegen hatalom politikai ambícióinak szolgálatában, nem a kuriozitást keresve érkezett Indiába. Az ázsiai népekben rokont, barátot látott, szokásaikat, vallásaikat teljes nyitottsággal és megértéssel tanulmányozta. A hangsúlyt mindig a közös emberi értékekre és nem a megkülönböztető formaságokra helyezte. Ezzel a más kultúrákhoz való viszonyulás tekintetében máig érvényes példát adott.

Kőrösi Csoma nemcsak Ázsia magyar kutatói és vándorai, hanem valamennyi magyar világjáró és orientalista közül kiemelkedik. Az általa megalapozott tibetisztikán kívül, tudományos munkássága az orientalisztika számos más ágában is jelentős. Nem mindennapi emberi tulajdonságai, kitartása, és tudományos teljesítményei révén nevét világszerte megbecsüléssel emlegetik. Magyar tudósok sora tekintette példaképének és indult az ő céljától vezérelve és az ő nyomdokain Ázsiába, megteremtve a magyar orientalisztika különböző ágait és nemzetközi rangú eredményeit.


A török nyelv iránti érdeklődés már a XVII. században becses műveket teremtett, a turkológia első nemzetközileg elismert magyar mestere azonban Vámbéry Ármin (1832-1913), aki néhány évtizeddel Kőrösi Csoma halála után indul útra Kelet felé, hogy a török nyelveket kutassa. Kúnos Ignác a törökországi török népnyelv kutatásának szenteli figyelmét: tőle származnak az első nyelvjárási feljegyzések és folklór szövegek. Karácson Imre a törökországi levéltárak értékes oklevélanyagának kutatásában tesz úttörő lépéseket. Az ő nyomdokaiba lép később Fekete Lajos, aki az oszmán-török diplomatika megalapítója. Thúry József, Gombocz Zoltán, Németh Gyula és Ligeti Lajos munkássága szinte egy évszázadot átfogva nyújt ismeretet, tanít metódust a turkológia területén.

A turkológia azonban nem az egyetlen területe volt a Török- és Magyarország közötti kapcsolatoknak és együttműködésnek.

A 17. század végén Magyarországon az oszmán-török hódítás véget ért. A fegyveres összecsapásokhoz kapcsolódó emlékek elhalványultak, és az egymást összekötő szálak kaptak hangsúlyt. Sőt, mivel az oszmán-török hódítás megszűnése egyben az új hódítók, a Habsburgok elleni függetlenségi mozgalmak ill. háborúk kezdetét is jelentette a magyarság számára, az egykori ellenfelek között baráti kapcsolatok születtek. A Habsburg-ellenes harcok vezetői - így a 17. század végén Thököly Imre, a 18. század elején Rákóczi Ferenc, a 19. sz. derekán pedig Kossuth Lajos emigrációja - rendre az Oszmán Birodalomban találtak menedéket. Emlékeik Izmir, Tekirdag és Kütahya városához kapcsolódnak. Tekirdag lakossága a 19. század végéig érintetlenül hagyta a Rákóczi-emigráció rendelkezésére bocsátott területeket, mert azokat a "magyar király földjének" tekintette. A magyar emigránsok közül jó néhánynak jutott nem lebecsülendő szerep a Birodalom életében. A Rákóczi emigráció idején Törökországba érkező Ibrahim Müteferrika (kinek magyar nevét máig homály fedi) a török könyvnyomtatás megteremtője lett. Ugyanakkor az emigráció "második generációjába" tartozó Tóth Ferencnek a török hadsereg tűzér-egységei és a çanakkalei szoros erődítményei kialakításában jutott jelentős szerep.

A Kossuth Lajossal Törökországba jött emigránsok (Perczel Mór, Batthyány Kázmér, Egressy Gábor, Guyon Richard) közül emlékirataikban többen melegen emlékeznek vissza a török földön eltöltött évekre. A legendás Bem apó, Richard Guyon, Stein Miksa, és Kollaman József, az oszmán hadseregben folytatta tevékenységét. Széchenyi Ödön nevéhez fűződik az isztambuli tűzoltóság megteremtése. Külön kell szólni Fényes Ödön lányáról, aki életét végleg Törökországhoz kötötte: benne a törökök első költőnőjüket Nigár Hanímot tisztelik.

A politikai kapcsolatok a 19. század 70-es éveinek végén érték el első csúcspontjukat. Az orosz-török háborúban a magyar közvélemény, jól emlékezve Oroszországnak az 1848/49-es szabadságharc elbukásában játszott szerepére, demonstratív módon juttatta kifejezésre a törökök iránti szimpátiáját. Az egyetemi fiatalság kezdeményezésére gyűjtött gyógyszert és pénzt, egy aranykard kíséretében külön küldöttség vitte Törökországba.

Mindez óriási hatással volt a török közvéleményre: az ország váratlanul egy új, őszinte baráttal gazdagodott, amelyet nyomban “magyar testvérként” köszöntöttek. Ez a cím, amely akkor született, s amely a nem nyelvrokonok közül egyedül a magyaroknak jár ki, máig használatos. A kapcsolatok elmélyülését jól mutatja II. Abdülhamid szultán gesztusa, aki a Budáról Törökországba került értékes magyar kódexeket, a Corvinákat visszaadta Magyarországnak.

Az I. világháborút közvetlenül megelőző időszakra esik Asbóth Oszkár, később nagy nemzetközi elismertségnek örvendő repülőgéptervező törökországi tevékenysége, amely a török repülésügy kezdeteihez kapcsolódott.

Amikor a 20-as években Kemál Atatürk Törökországában megkezdődik a török nyelv, irodalom és történelem művelésének szélesebb alapokra való helyezése, jól érthető, hogy ebben fontos szerep jut a magyar turkológiának.

Török diákok sora végzi tanulmányait Budapesten, az egyetem Turkológiai Tanszékén. A nevek önmagukért beszélnek: H. Z. Koóay, R. H. Özdem, N. K. Orkun, H. Eren, T. Gökbilgin, I. Kafesoglu, . Batav, S. N. Özerdim stb. Kivétel nélkül eminens szerepet játszanak a török tudományban, az ország egyetemein és egyéb intézményeiben. E szálakat erősítette és erősíti ma is az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszéke, amelynek első professzorai, Rásonyi László és Halasi-Kun Tibor jelentős szerepet játszottak a török tudományos életben.

A Török Köztársaság korában jelentős szerep jutott Ráthly Antalnak és Csiky Ferencnek a török meteorológiai szolgálat ill. a mezőgazdaság és állattenyésztés korszerűsítésében. Fekete Lajosban a nemzetközi tudomány a török levéltárügy, benne a török paleográfia és diplomatika megteremtőjét tiszteli.

A tablón különös hely jut Bartók Bélának, aki törökországi tartózkodása során a török népzene-kutatás megteremtője lett. Akkori tudós kisérőjében és a bartóki út hű követőjében, Adnan Saygunban Törökország legnagyobb zeneszerzőjét tisztelhetjük.

A Magyar Tudományos Akadémia eddig két török tagot üdvözölhetett soraiban: M. F. Köprülüt és H. Erent. A másik oldalon: számos magyar tudós tagsága a Török Nyelvészeti Társaságban és a Török Történeti Társaságban szintúgy azt jelzi, hogy a török tudomány is számon tartotta és tartja a magyar turkológusok kutatásának eredményeit.

A hagyomány nem szakadt meg. Ma is török diákok egész sora tanul Magyarországon, s nem kevés magyar ösztöndíjas diák jut el Törökországba tanulás vagy kutatás céljából.

A két nép közötti baráti szálakat jól szimbolizálja az az esemény, amikor 1994 őszén a Magyarországra ellátogató török köztársasági elnök, Süleyman Demirel Nagy Szülejmán emlékművet leplezett le Szigetvárott, azon a helyen, ahol a nagy hódító a vár ostromának napjaiban fejezte be életét. Ez az esemény híven mutatja azt a történelmi utat, amely oda vezetett, hogy az egykor a csatatéren küzdő ellenfelek ma baráti kezet nyújtanak egymásnak.


Az arabisztika területén a kapcsolatok egyik igen fontos korai állomása volt a XIX. század elején Dombay János működése, akinek a marokkói beszélt nyelvről írott kitűnő könyve több, mint fél évszázaddal előzte meg a hasonló jellegű munkákat.

A világszerte, de elsősorban az angol nyelvterületen jól ismert Edward Rehatsek 1819-ben született, majd pesti egyetemi tanulmányok után 1847-ben telepedett le Bombay-ben, ahol elsősorban az iszlám különböző nyelveiből (arab, perzsa, urdu) fordított angolra. Legnagyobb teljesítménye egy több mint ezer oldalas fordítás, Mohamed próféta életrajza.

Magyarországnak mindig is Egyiptommal voltak a legerősebb kapcsolatai. Ezek történetéből három mozzanatot kell kiemelni:

l. Az egyiptomi-magyar kapcsolatok egyik érdekes színfoltja az úgynevezett magyarabok kérdése. Ez azt jelenti, hogy - a kutatók által szinte megmagyarázhatatlan módon - él egy kisebb népcsoport Dél-Egyiptomban, Núbiában (a szudáni határ közelében), amely úgy tudja magáról, hogy Magyarországról származik és amelynek tagjai magukat mind a mai napig magyaraboknak nevezik.

2. Egyiptom, elsősorban a modern Kairó építészetében a legjelentősebb szerep egy magyar embernek jutott, az építész Herz Miksának, akit Egyiptomban Herz pasa néven ismertek. A számtalan általa, egyedül vagy Eiffellel együtt tervezett középület közül kiemelkedik az Egyiptomi Múzeum, amelyben ma is évente milliók fordulnak meg.

3. Almásy László Ede az 1920-30-as években több autós és repülőgépes expedíciót vezetett Egyiptomba, Szudánba és Líbiába. Szahara-kutatást folytatott, térképészeti munkát végzett, Nubiában találkozott az ott élő magyarab törzs képviselőivel, és túl ezen, történelem előtti barlangfestményeket is felfedezett .

Magyarországon az arab világgal való ismerkedésben mindig is nagy hangsúlyt kapott a tisztán kulturális jellegű érdeklődés. E téren a legfontosabb mozgató erő az arab nyelv tanulása volt. A keleti nyelvek oktatása több mint háromszáz esztendős múltra tekint vissza Magyarországon. Mint Európa más országaiban, a keleti nyelvek tanítása nálunk is a sémi nyelvekével indult meg, mint a keresztény teológia és Biblia-kutatás segédtudománya. Az arab nyelv számára a budapesti egyetemen 1873-ban létesített tanszék azonban már szorosabb értelemben tudományos jellegű (orientalisztikai) és nem teológiai tanszék volt. Itt nyerte el a címzetes tanári címet az akkor már világhírű iszlámkutató és arabista tudós, Goldzíher Ignác (1850-1921), aki már életében nagy elismerésnek és ismertségnek örvendett az arab világban, elsősorban Egyiptomban. A híres múlt századi történész és kultuszminiszter, Ali Mubárak pasa nemcsak elfogadta abszolút szaktekintélynek, de többször is írt Goldzíhernek és elküldte neki tucatnyi kötetes főművét bírálatra. Goldzíher műveit már nem sokkal halála után elkezdték arabra fordítani Egyiptomban, s ezt csak nagyon kevés európai arabistával tették meg. Amikor a II. Világháború utáni időkben egyre nagyobb gyanakvás kíséri az európai orientalisták tevékenységét, különösen azokét, akik az iszlámmal foglalkoznak, egyaránt vádolva őket tudatlansággal és részrehajlással, Goldzíhert ilyen váddal soha, halála után sem illették, sőt, általában a kivételek között sorolták fel nevét.

Az 1950-es évek második felétől kulturális egyezmények születtek egyfelől Magyarország, másfelől Egyiptom és Irak, később pedig többek között Kuvait és Tunézia, között. Ezek az egyezmények sok esetben lehetővé tették a hallgatók számára hogy ösztöndíjasként arab országokba utazzanak.

1953-ban Germánus Gyula lett az Arab Irodalmi és Művelődéstörténeti Tanszék professzora. Mint a modern arab viszonyok ismerője, előadásaiban az arab irodalom, művelődéstörténet, jogrendszer és az iszlám újabb fejlődésének problémáit tárgyalta. Szoros kapcsolatot teremtett az arab irodalom és tudomány kiváló, élő képviselőjével. Számos arab országban, illetve londoni muszlim folyóiratokban jelentek meg munkái. A közérthetően írt tudományos művek kategóriájába tartozik Germanus Gyula arab irodalomtörténete (1962). Részt vett a fordítói munkában is és kiadta a klasszikus és modern arab költészet magyar nyelvű antológiáját (1961). Allah Akbar című műve útleírás és a muszlim zarándoklat tudományos leírása, amely az olasz és német fordítás után, 1968-ban második kiadásban is megjelent magyarul.

Magyarországon az arab nyelv oktatását a magyar őstörténeti kutatások is ösztönözték, mivel a korai magyar történelem számos adatát arab nyelvű források tartalmazzák.

A magyar őstörténet szempontjából számbajövő arab források közül a legnagyobb jelentőséggel a X. század során létrejött munkák bírnak. A magyarokról szóló legrégibb híradással ezek közül a Dzsajhání féle tudósításon alapuló forráscsoport szolgál. (Ibn Ruszta, al-Bakrí, al-Maqdiszí, al-Muqaddaszí), a Kr.u. 870 körüli időkből. A másik nagy forráscsoport, amely alapvetően al-Balkhí művére megy vissza (al-Isztakhrí, Ibn Hauqal, és Abúl-Fídá) már a 889-es nagy eltolódás (népvándorlás) utáni helyzetet ismerteti. Ibn Fadlán követi jelentésében a baskírokat törököknek nevezi, de törökjei magyarok is lehettek. A későbbi szerzők (így többek között Ibn Szaíd, al-Qazwíní és Abúl-Fídá) ismerik a dunai magyarokat és régebbi források alapján írnak az uráliakról is, jóllehet nincs tiszta képük róluk.

A későbbi korok arab földrajzi irodalmában is találunk műveket, amelyek Kelet-Európa történetének értékes forrásai. Három író személyesen is járt Kelet-Európában. Közülük Abú Hamid al-Garnáti, az egyetlen arab utazó, aki 1150-53-ban Magyarországra is ellátogatott. Három évig élt hazánkban, ahol a muszlim csapatok a magyar király legfontosabb egységei voltak. Mint mindenütt, tanítja a nomád muszlimokat, némelyiküknek megmutatja a szertartásokat, mások tanítványai lesznek. Aggastyánként, amikor eljött az ideje, hogy elzarándokoljon Mekkába, a magyar király nem akarta elengedni, mert befolyása volt a magyarországi muszlimokra. Meg kellett ígérnie, hogy visszatér és túszul ott kellett hagynia legidősebb fiát. "A magyarok bátor emberek és megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel és kertekkel. Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet. Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukba. Itt ezer számra élnek a magrebi származású muszlimok és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják és titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot."- írja Abu Hamid.


A magyar iranisztika érdeklődési köre nagyjából három csomópont köré sűrűsödött. Az egyik itt is a magyar őstörténet kutatásából adódott. Dzsajháni számánida vezír könyvét használta forrásul a már korábban is említett Ibn Ruszta 9-10. századi arab nyelvű munkájában, mely leírást ad a honfoglaláskori magyarokról. Gardézi perzsa nyelvű történeti munkája a 11. század derekáról szintén Dzsajhánit idézi, mikor a magyarokról szól.

Az óperzsa birodalom kultúrája és annak továbbélése képezi a második nagy kérdéskört. Magyar utazók és orientalisták zarándokoltak el Perszepolisz, mai nevén Takhte Dzsamsid romjaihoz Vámbéry Ármintól (1832-1913) az angol színekben kutató, de magyarnak megmaradt Sir Marc Aurel Steinig (1862-1943), kinek expedíciói a történeti Irán területén az archeológia hatalmas eredményeit hozták. De ugyancsak Stein Aurél nevéhez fűződik az iráni nyelvcsalád középiráni korszakába tartozó, ma már kihalt nyelvek, így
a baktriai, a khotáni szaka írásos emlékeinek feltárása is, hogy ezzel új irányt nyerjenek századunk iranisztikai nyelvészeti kutatásai.

Az óiráni nyelvi emlékek feltárása, az Aveszta, az óperzsa királyfeliratok, majd a középiráni nyelvek vizsgálata századunk nagy tudományos értékei közé tartozik. A magyar olvasó megismerhette az Aveszta egyes himnuszait. Az ó- és középiráni nyelvi emlékek vizsgálatának kiemelkedő tudósai élnek napjainkban is Magyarországon.

A perzsa irodalom, a harmadik, és kétségtelenül a legnagyobb terület, amely iránt, minden magyar vonatkoztatás nélkül, pusztán a szépnek és művészinek méltó elismeréseként, évszázadokra nyúlik vissza a magyar tudósok érdeklődése.

Már az angol W. Jones előtt a 18. sz. derekán Háfez-gazalokat fordított és kommentált a magyar gróf Reviczky Károly (1736-1793). Csokonai Vitéz Mihályt (1773-1805), a felvilágosodás kora legnagyobb magyar költôjét perzsa és arab nyelvtudása Omár Khájjám és Háfez igazi értôjévé tette, s számos verse magán viseli a perzsa költészet hatását. Még tanulmányt is szentelt az ázsiai poézisnek, benne a perzsa költészettel. Erődi Harrach Béla (1846-1936) fordításai közül kiemelkedik Szádi Golesztánjának lefordítása.

A városi folklór felfedezője és közzétevője a földbirtokos Kégl Sándor (1862-1920), ki a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) a perzsa nyelv és irodalom első tanára volt.

Az Omár Khájjám-kutatás jeles mérföldkövének bizonyult Csillik Bertalan munkássága, aki a párizsi Bibliotheque Nationale Omár Khájjám-kéziratait tette közzé 1933-34-ben. Szabó Lőrinc (1900-1957) gyönyörű, de még angol szövegre támaszkodó fordításainak köszönhetően, a legismertebb perzsa költő hazánkban évszázadunk derekáig éppen Omár Khájjám.

A hatvanas évekre az Eötvös Loránd Tudományegyetem perzsa szakán felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már az eredeti perzsa szövegből fordítottak. Többször is megjelent magyarul a Sáhnáme, Ferdauszi hatalmas eposza Királyok Könyve címen, a Perzsa költők antológiája és a Mai perzsa elbeszélők gyűjteménye. Napvilágot látott magyarul többek között pl. Bozorg Alavi, Szádeq Hedájat vagy Nizámi Aruzi egy-egy műve. A műfordító költők közül Képes Géza (1909-1989) neve kívánkozik az élre, aki csak azért tanult meg perzsául, hogy Háfez, Szádi, vagy Láhúti verseit fordíthassa a magyar olvasónak.

A műfordító költők megőrizték és híven visszaadták a perzsa poétika káprázatosan gazdag, de legalább annyira kötött formai megoldásait is. A perzsa gazal magyar gazal lett, a Sáhnáme versformája magyarul is moteqáreb maradt.

Az igényes magyar olvasó egyre többet tudhat meg Iránról, az iráni népről. Második kiadásban jelent meg a magyar nyelvű Korán és az Irán - birodalmak, hagyományok című összefoglaló történeti munka.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen iranisztika szak működik, melynek első számú feladata a perzsa nyelv oktatása. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Keleti Gyűjteményében tekintélyes perzsa nyelvű anyag várja az iranisztika művelőit, a nem szakemberek tájékozódását pedig a Magyar-Iráni Baráti Társaság segíti, melynek előadásai, összejövetelei nyitva állnak mindenki előtt.


Az első magyar nyelvű adat Kínáról 1760-ból származik. A hazai szellemiség ez idő tájt kezd ismerkedni azzal a Kína-képpel, amely addigra Nyugaton kialakult. A XIX. században azonban lehetőség nyílik arra, hogy magyar tudósok első kézből szerzett információkhoz juthassanak Kínáról. E lehetőségek mindenekelőtt helyszíni kutatóutak, expedíciók során teremtődtek meg.

Időrendben és jelentőségében egyaránt elsőként - a korábban már bemutatott - Kőrösi Csoma Sándor vállalkozása emelkedik ki. Ő a magyarság őseinek nyomait kutatva kelt útra a rokonnépnek vélt ujgurok földjére, Kelet-Turkesztánba, a mai Hszinkiangba ahová soha nem jutott el. Alig fél évszázaddal magányos vándorútja után, 1877-1880 között került sor az első magyar keletázsiai expedícióra gróf Széchenyi Béla szervezésében. Az expedíciónak főleg Lóczy Lajos földrajztudós geológiai, palentológiai és földrajzi kutatási eredményei hozták meg a sikert és a nemzetközi elismerést.

A Széchenyi-féle expedíciót a századforduló táján további utazások követik, amelyeknek hozadékaként útikönyvek, útleírások, cikkek, tudósítások sora gazdagította az olvasók Kína-ismereteit. Ez idő tájt jutnak el hazánkba az első látogatók Kínából is - köztük a néhány évvel korábban (1898-ban) elbukott reformmozgalom emigrációban élő vezéralakja, Kang Youwei, aki naplójában versben örökítette meg találkozását a Keletről elszakadt "rokon néppel":

Fehér a bőrszín, piros az orca -

megismerszik mégis a fajta:

szívből köszönt, kezemet rázza

a magyarok kicsinye-nagyja.

Magyarországon ritka vándor,

soha nem látott, hona távol

- első vagyok, ki erre járok

a messzi kínai hazából. (Galla Endre fordítása)

S ugyancsak a századforduló táján indul egymást követő feltáró útjaira a legnagyobb magyar Belső-Ázsia kutató, - a már szintén említet - Stein Aurél is. Bejárja az Észak-Kínába vezető utakat mind India, mind Közép-Ázsia felől, feltárja a Turkesztán oázisaiban hajdan virágzó ősi műveltség emlékeit, a tunhuangi Ezer Buddha barlangtemplomainak kincseit, tisztázza az Ázsiát átszelő selyem út kínai szakaszának számos problémáját, stb. Utjairól, eredményeiről angol nyelvű monográfiák sorában ad számot.

A budapesti egyetemen az 1920-as évek elején kezdődött el a sinológiai munkálkodás a Keletázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, majd a sinológusok rendszeres képzése a negyvenes évek elején Ligeti Lajos vezetésével. Nem sokkal később, az 1950-es évektől kezdve pedig magában Kínában is lehetőségünk nyílt ilyen szakemberek kinevelésére, illetve továbbképzésére.

A magyar Kína-kutatás kezdetben a magyar őstörténet tágabb ázsiai hátterének földerítésére irányult, azaz a Belső-Ázsia népeire vonatkozó kínai források vizsgálatát tűzte ki elsőrendű céljául. Később a Magyarország és a Kínai Népköztársaság között létrejött kapcsolatok kedvező feltételeket teremtettek a tágabb értelemben vett kínai kultúrával való foglalkozás számára is, a nyelvi-nyelvészeti kérdésektől az irodalomtörténetig, a történelemtől a filozófiáig, sőt a művészettörténetig. Az elmúlt négy évtized során a fenti témakörökből számos monográfia és számtalan tanulmány és szakcikk látott napvilágot az alig tucatnyi sinológus tollából.

Kínai szépirodalmi művek fordítására természetesen korábban is sor került, - nagy népszerűségnek örvendett, például Kosztolányi Dezső Kínai és japán versek című, több kiadást megért kötetkéje - ezek a fordítások azonban csaknem kizárólag közvetítőnyelvekből készültek. A sinológus fordítók színrelépése következtében azonban az elmúlt 45 év során magyarul megjelent több mint száz kínai szépirodalmi mű kétharmadának fordítása eredetiből készült.


A magyar-indiai tudományos és kulturális érintkezés hosszú múltra, a XV.-XVI. századba nyúlik vissza. Az indiai filozófia, vallás és irodalom több évszázada termékenyíti meg a magyar szellemi életet.

A magyarság az indiai kultúrával először közvetítőkön keresztül találkozott. Az első kimutatható hatások a XV. századra nyúlnak vissza. Temesvári Pelbárt ferences szerzetes egy latin nyelvű műve egy Kilil című könyvről tesz említést, amely nagy valószínűség szerint a Pancsatantra Kalila és Dimna történetére történő utalás. Egy ismeretlen szerző a XVI. században a Kazinczy Kódexben a Buddha-legenda Barlaam és Josaphat című latin változatát fordította magyarra. A XVII-XVIII. században a Pancsatantrának már három - latin, török és perzsa közvetítő nyelvekből készített - fordítása létezett magyarul.

Az első olyan magyar, akit tudományos ambíció vezetett India földjére - a már előbb bemutatott - kiemelkedő orientalista, Kőrösi Csoma Sándor volt. Ő az, aki felfedezi, hogy a buddhizmus kihaltnak tűnt szent iratai nem vesztek el pótolhatatlanul, mint azt akkoriban gondolták, hanem ezek tibeti fordításban megőrződtek. Ő az, aki 1836-39-ben elsőként ismerteti a 325 kötetes tibeti buddhista kánonnak, a Kandzsúrnak ("Buddha tanításának fordításai") és a Tandzsúrnak ("Magyarázatok fordításai") a tartalmát és a vallásalapító Buddha életét. Cikkei nyomán bontakozik ki a buddhizmus kutatása, tanulmányaiból ismerkedik meg Schopenhauer is a buddhizmussal, akire ez közismerten döntő hatást gyakorolt. Minden elfogultság nélkül mondhatjuk tehát, hogy Kőrösi Csoma Sándor nem csak a tibetisztikának, hanem a buddhista kultúra tanulmányozásának is megalapító nagysága.

Amit róla tudunk, azt elősorban egy másik kiváló tudósnak Duka Tivadarnak /1825-1908/ köszönhetjük. A magyar szabadságharc leverése után brit szolgálatban Indiába ment és nagy fáradtsággal összegyűjtötte Kőrösi Csoma Sándor elfelejtett írásait, jelentéseit és megírta a nagy "székely-magyar" életrajzát.

Az első tudományos műhely, ahol rendszeres indológiai kutatásokat folytatnak Magyarországon, a budapesti Pázmány Péter Egyetemen 1873-ban létrehozott Indoeurópai Nyelvészeti Intézet volt, ahol a szanszkrit nyelvet ettől kezdve rendszeresen oktatták. A tanszék első professzora Mayr Aurél (1846-1915). Utóda, Schmidt József (1868-1933) számos alapvető könyvet publikált az indo-germán nyelvészet és az indiai kultúra témaköréből. Ezek közül a legfontosabbak Az óind epika (1921), A szanszkrit irodalom története (1923) és Az ind filozófia (1923).

A XIX. században már egyre többen jutnak el tőlünk Indiába. Honigberger Márton János (1795-1869) erdélyi szász születésű orvos és Schoefft Ágoston (1809-1888) festőművész éveket töltöttek Randzsit Szingh lahore-i mahárádzsa udvarában. Honigberger Indiáról szóló útleírásában (Harmincöt év Keleten) szemléletes képet rajzolt a lahore-i udvar életéről, a mahárádzsa személyiségéről.

Leitner Vilmos (1840-1899) is hosszabb időt töltött Indiában, ahol antropológiai és szociológiai kutatásokat folytatott. Az elsők között volt, akik felfigyeltek a gandhárai művészet jelentőségére. Könyvet írt Pandzsáb oktatási rendszeréről, az urdu nyelvről. Egyik alapítója volt a Pandzsábi Egyetemnek.

Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) Széchenyi Béla gróf expedíciójával érkezett Indiába, majd megvált a csapattól és hosszabb időt töltött Dél-Indiában. Alaposan tanulmányozta a tamil nyelvet, nyelvtant és szótárt szerkesztett.

India és Belső-Ázsia Kőrösi Csoma mellett legismertebb világhírű magyar kutatója - az iranisztika eredményeinél már említett - Stein Aurél (1862-1943), aki 1888-ban a lahorei Pandzsáb Egyetem szanszkrit nyelv és irodalom tanára lett.

Több művében foglalkozott az ind történelem és indo-szkíta uralom vallási és művelődési viszonyaival, valamint az indo-iráni régi földrajzzal. Stein világhírét a mai Kelet-Turkesztán, Afganisztán és Irán területére vezetett expedíciók hozták meg. A feltáró utak eredményeként összegyűjtött anyag nagy része Londonba került, másik része külön gyűjteményként a delhi Nemzeti Múzeumban látható. 1910-től az Indiai Régészeti Felügyelőség főigazgatói posztját töltötte be. Értékes könyvtárát, kéziratait, leveleit és fotógyűjteményét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.

A XX.sz. első évtizedeiben Magyarországon addig soha nem tapasztalt érdeklődés mutatkozott India iránt. Nem kis részben köszönhető ez Rabindranath Tagore magyarországi kultuszának. A magyar fordítók és közönség gyorsan reagált a bengáli költő 1913-as Nobel-díjára. Rövid idő leforgása alatt több mint 20 műve jelent meg magyar fordításban, néhány közülük több kiadást is megért. Tagore 1926-ban Magyarországra látogatott és a balatonfüredi szívkórházban kezeltette magát. A Balaton partján emlékét őrzi egy általa ültetett, azóta hatalmassá terebélyesedett fa.

A látogatás Tagore hosszantartó kapcsolatának kezdetét jelentette Magyarországgal. A nagy költő santinikétani egyetemére számos magyar tudóst és művészt meghívott. 1929 és 1932 között ott élt és tanított Germanus Gyula (1884-1979). Indiai élményeit szemléletes útleírásokban rögzítette (Allah Akbar!, 1936, Kelet fényei felé, 1966). A Santinikétanban töltött évek krónikáját írta meg felesége, G. Hajnóczi Rózsa Bengáli tűz c. népszerű könyvében.

Rabindranath Tagore meghívására érkezett Indiába 1930-ban Sass-Brunner Erzsébet (1889-1950) festőművész, Hollósy Simon tanítványa. Mélyen hatottak rá India szellemi és vallási hagyományai. Művészete - főként táj- és spirituális festészete - az ott szerzett élmények hatására teljesedett ki. Leánya, a ma Delhiben élő, számos indiai és magyar kitüntetéssel díjazott Brunner Erzsébet (1910-) a század szinte valamennyi jelentős indiai személyiségének portréját megfestette. A két magyar művész az indiai művészeti élet megbecsült alakjává vált. Ugyancsak Tagore kezdeményezésére utazott Indiába 1933-ban Fábri Károly (1899-1968) művészettörténész, aki számos könyvet publikált az indiai művészet történetének különböző korszakaiból.

Az India-kutatás újabb magyarországi centruma jött létre 1919-ben, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum létrehozásával. A gyűjtemény első igazgatója Felvinczi-Takáts Zoltán (1900-1964) művészettörténész sokat tett a múzeum indiai gyűjteményének gyarapításáért. Kelet művészete c. könyve az első magyar nyelvű összefoglaló az indiai művészetekről. Indiai látogatása során - melynek élményeit a Buddha útján a Távolkeleten c. útirajzában írja le - kapcsolatba lépett az ott élő magyarokkal, adományokra biztatva őket a múzeum számára. Közbenjárására ajándékozott számos szobrot és plasztikát a múzeumnak Schwaiger Imre (1864-1940) Indiában élt magyar műkereskedő.

A Hopp Ferenc Múzeumhoz kapcsolódik az indiai kultúra legnagyobb magyarországi népszerűsítőjének, Baktay Ervin (1890-1963) életének egy jelentős életszakasza is. Baktay művészként kezdte pályafutását, majd életét az indiai kultúra tanulmányozásának szentelte. Korának legsokoldalúbb India-szakértője volt. Indiai utazásai során szerzett tapasztalataiból írta meg mindmáig alapvető kézikönyvnek számító műveit (India, 1931, India művészete, 1958). Nagy sikert arattak az indiai bölcseletről, csillagászatról, jógáról szóló művei is. Több kiadást ért meg Kőrösi Csoma Sándorról írt életrajza. Színvonalas műfordításokkal is hozzájárult az indiai irodalom magyarországi népszerűsítéséhez.

Baktay unokahúgát, az anyai részről magyar Amrita Sher-Gil-t (1913-1941), India modern festészetének egyik úttörőjeként tartják számon. Műveiben India régi hagyományai a legjobb modern törekvésekkel párosultak.

A magyar-indiai tudományos és kulturális érintkezés lehetőségeit jelentősen kitágította az 1962-ben megkötött kulturális egyezmény, amelyhez később a két ország tudományos akadémiái közötti megállapodás, majd a műszaki-tudományos egyezmény csatlakozott. Egyre több kutató jutott el Indiába, indológusok új generációja nőtt fel, jelentősen tágítva a kutatások horizontját.

A kulturális egyezménynek köszönhetően egyre többet tudhatnak meg a magyar kultúráról Indiában is. 1969-ben megkezdődött a magyar nyelv és irodalom oktatása a Delhi Egyetemen, magyar lektor közreműködésével.

Szélesedett a magyarországi indológiai képzés spektruma is. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem nagy hagyományokra visszatekintő Indoeurópai Tanszékén az addig folytatott szanszkritológiai kutatás és képzés többrétűvé vált, 1956-tól megkezdődött az indológiai szakoktatás és 1957-től a modern indiai nyelvek oktatása. 1959-ben készült el az első magyar anyanyelvűeknek szánt hindí tankönyv és 1973-ban az első magyar-hindí szótár. Számos indiai klasszikus irodalmi mű fordítása jelenik meg /többek között az Upanisadok, Buddha beszédei, Gíta Górinda és Bhagarad Gíta/.

A magyar-indiai kulturális és tudományos kapcsolatok fontos szervezője az 1978-ban alapított Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ, hazánk máig egyetlen kulturális intézete Ázsiában. Az intézet magyar és indiai tudósok előadásainak, szakmai találkozók, konferenciák megrendezése mellett intenzív kiadói tevékenységet is folytat. Fennállása alatt több mint ötven angol, hindí és bengáli nyelvű könyvet, kiadványt jelentetett meg, nagyrészt Indiában élt és alkotott magyar tudósokról, művészekről és a magyar irodalom nagy alakjainak műveiből készített fordításokból.

Napjainkban az indiai kultúra iránt rég nem tapasztalt széleskörű érdeklődés mutatkozik Magyarországon. Korunk problémái sokak figyelmét fordítják a belső értékekre hangsúlyt helyező keleti kultúrák szellemi öröksége felé. Ez magyarázza számos indiai gyökerű kisvallás (vaisnava bhakti mozgalmak, buddhisták) hazai térhódítását, az indiai vallásos irodalomnak a századelő óta nem tapasztalt mennyiségben történő megjelenését.


Japánnak a 19. század második felében végbement országnyitása, és a nagyvilág politikai porondján való megjelenése keltett első ízben nagy és komoly érdeklődés Japán iránt a magyar közvéleményben. Néhány korabeli tudósítás híven számol be erről:

"Legyünk elkészülve rá, hogy Kelet-Ázsiának e valódi drága-gyöngye, melyet csak nemrég halásztak ki a homály és feledés tengeréből, még igen sokáig fogja foglalkoztatni a művelt világ figyelmét úgy is, mint régiség, úgy is, mint újdonság ..." (Vasárnapi Újság, Pest. 16 [1869]. 18. szám, május 2.)

"A japánokat méltán helyezhetjük a világ legszorgalmatosabb nemzetei közé, s mind az ipar és mesterségek, mind a finomabb művészetek tekintetében bámulatos tehetséggel vannak megáldva. Ami a japániak ipartermékeiből az utóbbi párizsi világkiállításon látható vala, általános csodálkozást ébresztett, s eléggé bebizonyította, hogy a Kelet sziget-birodalmában a polgárosultság magas fokán álló nemzet él. Nekünk, európaiaknak éppenséggel semmi okunk sem lehet arra, hogy e kelet-ázsiaiakat csak úgy félvállról vegyük, mert sok mindenféle dologban egy színvonalon állnak velünk, és nem egy tekintetben túl is szárnyaltak bennünket. ..."(Vasárnapi Újság, Pest, 16 [1869]. 19. szám, május 9.)

Az általános érdeklődés hatására 1923-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Prőhle Vilmos vezetése alatt Kelet-Ázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszéke létesül. Ugyanezekben az években kezd erőteljes működésbe a japán kultúrát is széles körben ismertető Kőrösi Csoma Sándor Társaság vagy a Nippon Társaság. Párhuzamosan Japánban is erősödik a Magyarország iránti érdeklődés. A 30-as években sorban jelennek meg Japán támogatásával tudományos igényű Japánról szóló munkák, mint például Prőhle Vilmos A japán nemzeti irodalom kistükre, Felvinczi Takács Zoltán A Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum, Mezey István A Historical Sketch of Hungaro-Japanese Relations és mások.

A háborút követően a Japánnal való foglalkozás elsősorban szépirodalmi alkotások magyarra való átültetésével indult újra: először közvetítő nyelven keresztül, majd eredetiből történő fordításokkal. Számos verseskötet és japán klasszikus mű jelent meg, mint például: Fukadzava Sicsiró Zarándokének, Akutagava Rjúnoszuke A vihar kapujában, Muraszaki Sikibu Gendzsi regénye, Szei sónagon Párnakönyv, Abe Kóbó A homok asszonya, Göncz Árpád, a magyar köztársasági elnök nagy sikerű fordításában Tanidzaki Dzsunicsiró Egy hibbant vénember naplója, Mori Ógai A vadlúd, Inoue Jaszusi A tengerre szállás, Kaikó Takesi Ószakai éjszaka, Dadzai Oszamu Hanyatló nap, Endó Súszaku Némaság, Nacume Szószeki A macska, Misima Jukio Az Aranytemplom, Nagai Kafú Szumida, Dzeami és mások nó darabjai, és így tovább.

Közben az egyetem Kínai és Kelet-Ázsiai Tanszékén kezdenek kinevelődni japán irodalommal, történelemmel és nyelvészettel foglalkozó fiatal szakemberek. 1975-től a tokiói Japán Alapítvány is rendszeresen támogatja az egyetem japán oktatását könyv- és oktatási eszközök adományozásával.

Az oktató gárda kinevelésével, valamint a Japán Alapítvány sok évi rendszeres támogatásával megvalósult szakkönyvtár létrehozásával végül, 1986. őszén, a magyarországi keletkutatás történetében először, lehetővé vált az önálló japán szakos képzés beindítása az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen.

Az egyetem japán szakán végzettek a 80-as években tovább fejlesztik a japán oktatást más felsőoktatási intézményekben, például a Külkereskedelmi Főiskolán is.

A mind sokoldalúbbá váló gazdasági, tudományos és kulturális kapcsolatok következtében a fiatalok körében rohamosan nő az érdeklődés a japán nyelv iránt. Az utóbbi öt évben - a japán kormány támogatásával Magyarországra kerülő nyelvtanárok tevékenysége eredményeként - a szegedi, a pécsi, a debreceni és a veszprémi tudományegyetemen valamint a gödöllői agrártudományi egyetemen is egyre több hallgató ismerkedik meg a japán nyelvvel és kultúrával fakultatív idegen nyelv óra keretében, úgyszintén közép- és általános iskolákban.

A budapesti egyetem 1996. őszétől a tanárképzés beindítását tervezi, és az új felsőoktatási törvény értelmében Ph.D. kurzusok szervezése is napirenden van a nagy múltú hamburgi egyetem japán szakának együttműködésével és jelentős japán támogatással.

A magyarországi millecentenáriumi ünnepségek japán rendezvényeként 1996. szeptemberben a Japán Alapítvány támogatásával, az ELTE Japán Szak és az MTA, valamint a kiotói Nemzetközi Japán Kultúra Kutatóközpont közös szervezésében és számos hazai és külföldi szakember részvételével Budapesten megrendezésére került nemzetközi tudományos konferencia a "New Dialogue between Central Europe and Japan" is jól illusztrálja a magyar japanisztika elért, a nemzetközi tudományos életben is jelentős eredményeit.