Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Upanisadok (Tenigl-Takács László fordítása)
Az
Upanisadokból
Forrás: Szanszkrit líra, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
Fordította: Weöres Sándor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
SVÉTÁSVATARA UPANISAD
A
LEGFŐBB ÚR
(Részletek)
3
Ki
hálójával egyedül parancsol,
uralkodója az egész világnak,
kezdetben s létben egyetlen jelenlét -
ki ezt fölfogja: lészen halhatatlan.
Mert
Rudra egy van, nem vallják a mását,
hatalmával kormányoz mindenünnen,
a lényekben honol s szétzúzza őket,
pásztoruk, mindnyáját újjá teremtő.
Mindenfelől
szem és mindenfelől száj,
mindenfelől kar és mindenfelől láb,
karja és szárnya eget-földet olvaszt,
ő az Egyetlen Isten, a Teremtő.
Az
istenek kútfője, származása
és a mindenség ismerője, Rudra,
az Aranycsirát nemzé legelőször,
áldjon meg bennünket bölcs értelemmel.
Kegyes
és el nem rémítő alakodban is megjelensz,
jelenj meg nékünk segítő alakodban, Hegyek Ura.
Az
élőket kipusztító nyilad kezedben, hogy kilődd,
ne pusztítsd ki az élőket, irgalmazz, Bércek Pásztora.
Fölötte
egy van csak: Brahmá, a legfőbb,
ott rejlik bármely teremtmény szívében,
a Minden egyetlen körbefogója;
mind halhatatlan, ki ez útat érti.
Én
ismerem a Lelket, a hatalmast,
napcsillogásút, túl az éjsötéten.
Aki ezt tudja, átkel a halálon.
Más járható út nekem ismeretlen.
Őrajta
túl már soha senki sincsen,
nála kisebb s nagyobb semerre sincsen.
Mennyben gyökerező fa, áll magában,
a Mindenséget megtölti a Lélek.
S
fölötte áll, se formája, se romlandó személye nincs.
Akik ösmérik, öröklétbe jutnak,
a többiek mind fájdalomba hullnak.
Mindenfelől
arc, mindenfelől fej, nyak
lakik minden teremtmény bensejében,
és mindent áthat kegyesen, nyugodtan,
teljes jószándék, mindenütt jelen van.
Igazat
megvalósító a Lélek, nagy hatalmas Úr,
ki nem alvó fényessége az út a tisztaság felé.
Hüvelyknyi
nagyságú a benti Lélek,
rejtőzve minden embernek szívében,
uruk s az eszméiknek vezetője;
akik ezt tudják, öröklétbe jutnak.
Ezer
feje a Léleknek, ezer lába, ezer szeme,
a földet mind beburkolja s tíz ujjnyit túlemelkedik.
Lélek
a teljes mindenség, ami csak volt és ami lesz,
a táplálékból növekvők örök élete és ura.
Ő
mindenfelől kéz és láb, mindenfelől szem, fej, meg arc,
ő mindenfelől mindent hall, nyugszik és mindent beborít.
Mutatkozik
az érzékben s minden érzéken kívül áll,
mindegyiknek vezérlője, mindegyiket oltalmazó.
A
kilenc kapujú várban s kívüle mint hattyú lebeg,
a mozdulatlan és mozgó világot mind ő rendezi.
Kéz
és láb nélkül fog, jön-megy, iramlik,
szeme nélkül lát, füle nélkül is hall,
ismer mindent, de nem ismeri senki;
úgy hívják: első, mindenható Lélek.
Kisebb
a kicsinél, nagyobb a nagynál,
a lények bensejében ő a lényeg.
Szándéka, megbánni valója nincsen,
így látjuk őt derűsnek és szabadnak.
Én
ismerem e nem-vénülőt, ősit,
mindennek lényegét, mindent betöltőt.
Eredetét tagadják ismerői,
mert úgy tanítják: örökös valóság.
4
Egyetlen,
színtelen, hatalma mégis
a dolgok sokféle színét teremti,
a véget már a kezdetben föloldja.
Áldjon meg minket éles értelemmel.
Mert
ő a Tűz, mert ő a Nap, mert ő a Szél és ő a Hold,
mert ő a Fény és ő Brahmá, ő a Víz és az alkotó.
Te
vagy a férfi, te a nő, te vagy a fiú és a lány,
te vánszorogsz mankóval, agg, te vagy a születő, növő.
Éjszín
madár vagy, zöld toll és vörös szem,
felhőben villám, évszakok, hullámok,
kezdet nélküli, mindenütt jelenlét,
belőled származnak mindannyi élők.
Piros-fehér-fekete
kecske-nőstényt,
mely hozzá hasonló gidákat ellik,
meghág egy bak, mivel párzani vágyik
s ettől a másik bak is kielégül.
Két
együtt repülő páros madár száll
mindkettőt kedvvel fogadó faágra,
egyikük eszi a remek gyümölcsöt,
a másik étlenül figyeli tétlen.
A
közös fához süllyedve a Lélek
gyámoltalan vergődik bódulatban,
de ha figyel a másik erejére
és nagyságára, szenvedése megszűnt.
Szent
dalok metrumán ülnek magasban,
legfelső mennyben a nagy istenek mind;
ki ezt nem tudja, minek énekeljen?
kik ezt tudják, itt azok gyűltek össze.
Áldozás,
himnusz, imák, fogadalmak,
múlt és jövő s a Védák tanítása:
a varázsló mindent teremt belőlük,
káprázat kanyarog, elfedik egymást.
Csak
tünemény a Természet, az Istenség varázslata,
kinek tagjai áthatják ezt a világot teljesen.
Egymaga
minden anyaméhben ott van,
benne élet fakad és szertekorhad;
őt felismerve, imádott kegyosztót,
véget nem érő nyugalomba érünk.
A
világok fenntartója, Isten az istenek fölött,
gazdája mind a két s négy lábúaknak:
ki ez Úr, kit dicsérjünk áldozattal?
Finomság
a kavargó egyvelegben,
sok alakú, a Minden alkotója,
a Mindent körül-ölelő, kegyelmes,
végtelen békét élvez ismerője.
A
világ fönntartója az időben,
ott rejlik minden lénynek bensejében,
rajta függnek a szentek s istenek mind,
ki ezt látja: halál-gúzst szétszakító.
Finomabban,
mint tejben vaj és tejszín,
minden teremtmény mélyében eloszlik,
a létet átöleli egymagában;
ki ráismer: szabad a kötelékből.
A
homályban nincs soha nappal, éjjel,
nincs lét és nemlét, csak az ő kegyelme.
Ő az Óm szó, ő a Szávitrí ének,
az ős értelmet sugarazta szerte.
Át
nem foghatni hosszában, se közepén, se széltiben,
sehol sincs rá hasonlító; örök dicsőség a neve.
Nem
juthat hozzá közel a tekintet,
szemmel nem látja soha senki, semmi.
A szívben rejlőt szívvel s gondolattal
megsejtőké a halhatatlan élet.
KÁTHAKA UPANISAD
AZ
IFJÚ A HALÁL ORSZÁGÁBAN
(Részletek)
1
Egykor Vádzsasravasza teljes vagyonát ajándékozta áldozat díjául. Volt egy fia, Nacsikétasz; bár még fiatal volt, áhítat töltötte be, mikor látta, hogy az áldozat fizetségéül adott teheneket elhajtják. Így eszmélkedett:
"Legeltek,
vedeltek bőven, tejük kifejve, nincs eszük,
a másvilágon vigasz nincs, s az áldozó is abba tér."
Atyját
megszólította:
"Atyám, engem kinek adsz?"
Másodszor is, harmadszor is kérdezte, mire atyja:
"A Halálnak adlak."
"Soknál
előbb kell indulnom, sokasággal együtt megyek,
A Halálnak mi szándéka, amit ma művel énvelem?"
"Nézz
vissza: mint a rég-holta, éppoly múlók a máiak,
minden halandó, mint a mag, megérik s újjá születik."
"Tűzlángként
ront a hajlékba, tisztelt vendégül, a brahman,
hevét fékezni szükséges, tehát hozz lábvizet, Halál!
Remény,
siker, vágy, szerelem, barátság,
áldozás díja s a vagyon s a gyermek:
mind elveszíti ama tiszteletlen,
ki házában egy brahmant étlenül hágy."
"Mert
három éjet töltöttél karomban,
élelem nélkül, szeretetreméltó:
hódolat néked, és nékem bocsánat!
Válassz három kegyet, ez a viszonzás."
"Legyen
lelkében kegyes és megértő
atyám irántam, távozzék haragja,
ha visszaengedsz, Halál, a honomba:
a három kegy közül ez légyen első."
"Mint
hajdan, szeretettel lesz irántad
atyád, kit átkától megszabadítok,
meglásd, nyugodtan pihen éjjelente,
látva téged haláltól mentesítve."
"A
mennyben nincsen félelem, szorongás,
mivel te sem vagy, aggságtól se félnek,
megmentve éhségtől és szomjúságtól,
búbánat nélkül örülnek a mennyben.
Az
égbe vivő áldozati lángot
te ismered, Halál; nékem nevezd meg.
A menny világa csupa halhatatlan.
Második kegyként ez egy óhajom van."
"Megnevezem
néked (halld s jól figyelmezz)
az égbe vivő lángot, Nacsikétasz.
Az öröklét meghódítása titkát
s az ottlét rejtelmét tudd meg, ha vágyod."
S
a világ-kezdet tüzét elbeszélte:
mily tűzhely kell hozzá, mekkora oltár.
Megismételte szavait az ifjú,
s a halál folytatta elégedetten:
"Íme
tiéd az égbe juttató tűz,
melyet második kegyként emlegettél,
e tüzet rólad fogják elnevezni.
Most kérj harmadik kegyet, Nacsikétasz."
"Kétséges,
mi lesz, ha elhuny az ember.
Van - mondja némelyik; nincs - mondja másik.
Ezt tudni vágyom tanításod útján,
ez harmadik kérésem, az utolsó."
"Még
az istenek is töprengtek erről,
súlyos törvény ez, kibogozhatatlan;
más ajándékot kérj, ó Nacsikétasz,
a mély titok nyitját tőlem ne kérdezd."
"Ha
az istenek is töprengtek erről,
s mondod, Halál, hogy kibogozhatatlan:
nincs hozzád mérhető, ki elbeszélné,
nincs más ajándék, mi vele fölérne."
"Százig
élő fiakat s unokákat,
sok elefántot, lovat s aranyat kérj,
hatalmas birtokot kívánj magadnak,
és annyi őszt, amennyit élni óhajtsz.
Ezt
harmadik kegyül ha elfogadnád,
kérj mérhetetlen kincset, hosszú éltet,
légy hatalmas a földön, Nacsikétasz,
mert minden vágyad betelik kegyemből.
Hány
nehezen elérhető kívánság
a halandók világában! s tiéd lesz.
Nézd a szép lányokat, lanttal, szekéren,
amilyenekhez nem jutnak halandók.
Ajándékaim
ezrével övezd körül a testedet,
épp csak a meghalásról ne faggass engem, Nacsikétasz."
"Halandó
voltunk, ó Halál, holnapra
minden érzékünk élét eltompítja.
Az élet olyan kevés mindenestől,
s elrablod a kocsit, a dalt, a táncot.
A
vagyontól nem vidul föl az ember.
Kapunk-e kincset, gyönyört, látva téged?
Ameddig néked tetszik, addig élünk.
Nem kell! Az említett kegyet kívánom.
A
halhatatlanok nem-vénülését
és önnön aggulását és halálát
aki felfogja: nincs öröm annak;
mit ér, ha nem örök, a hosszú élet?
Amiről
gondolkoznak s mit se tudnak,
a végső távozás után mi lészen?
Ezt mondd el, ó Halál, mást nem kívánok,
földi javakat nem kér Nacsikétasz."
2
"Más a jóság és más a gyönyörűség:
e kétféle cél köti le az embert.
Aki a jobbat választja, szerencsés;
aki a kéjt kívánja, célt nem érhet.
Az
emberhez jő a gyönyör s a jóság.
Különbséget tesz az okos közöttük:
a jót akarja és nem a kelendőt,
amíg a balga kellemeset áhít.
Te
az édest, a csábítót, a cifrát
bölcs ésszel megvetetted, Nacsikétasz.
A birtoklás nyűgébe sosem estél,
míg belébotlik számtalan halandó.
Szembenáll
egymással és kétfelé tér
a tudatlanság és tudás örökkön.
Tudásra szomjas, okos Nacsikétasz,
a sokféle csábítás nem zavart meg.
A
tudatlanság mélyén tekeregve
tudósnak vélik magukat a balgák,
erre-arra futkosva tévelyegnek,
vakok, kiket világtalan irányít.
A
bolond nem érzi mulandóságát,
vagyona káprázata elvakítja.
Ez a világ van, más nincs! - rám nem eszmél,
újra meg újra hatalmamba hullik.
Múlásukat
hallani sem kívánják,
s ha mégis hallják, sosem ismerik fel.
Csoda ha említik, bölcs aki érti,
csoda ha őrzi, kit bölcs oktatott rá.
Ha
beszél róla egy méltatlan ember,
titok marad s a töprengés hiába;
ha nem szól róla más: nincs út feléje;
túl-finom ez minden bölcselkedésnek.
Gondolkodásnak
nem nyílik ez eszme,
csak ha feltárja más, az nyitja néked.
Elnyerted, mert igazságot kerestél.
Új kérdezőkre várunk, Nacsikétasz.
Bajosan
látható, mélységbe rejtett,
barlangba zárkózó, ősi tudás ez:
istenné válhatsz bölcs önuralommal,
minden bánatot s örömöt lerázva.
Ha
ezt szívébe zárja a halandó,
törvényt áttörve jut a nagy titokhoz,
boldog lesz, mert ily kincse boldogító:
Nacsikétasz a helyét megtalálta.
Törvényszegésen
s törvényen, tetteken és nem-tetteken,
a múlton és jövendőn túl, ember, mit látsz? nevezd nevén!
Azt
a helyet, mit minden Véda hirdet,
amerre minden vezeklés irányul,
melyet áhítva brahmanok tanulnak,
egy szóval tudom megnevezni néked:
ÓM
Mert
ez a szó maga Brahmá, a legszentebb szó mind között,
s a legszentebb szót ismerve, ki mit kíván, övé leszen.
Ez
a legbiztosabb támasz, a legfőbb támasz mind fölött,
aki megőrzi, megtartja: Brahmá egében boldogúl.
Ismerője
nem születik, nem is hal,
nem származik sehonnan, el se múlik,
ős, születetlen, állandó öröklét,
nem pusztul s testtel, a pusztulóval.
Gyilkos
úgy véli, hogy gyilkolt; a megölt azt gondolja, holt;
a valóságot nem tudják, mert az nem öl s nem hal soha.
Kisebb
a kicsinél, nagyobb a nagynál,
az élők bensejében rejtekezve.
Nincs gondja, ki az Alkotó kegyéből
látja a Lényeg fenséges csodáját.
Ülve
a messzeségben jár, fekve eljut mindenhova,
örök tevékeny istenség, rajtam kívül ki ösmeri?
A
testekben test-nélküli, változókban nem-változó,
s a jelenlétet ismerve, a bölcs nem érez bánatot.
A
Lényeg föl nem fogható szavakból,
sem értelemmel, sem sok tanulással.
Kit ő választ ki, az a fölfogója,
előtte a Lényeg magát kitárja.
Gonoszság,
nyugtalan lélek, kevélység, áhítat-hiány,
se puszta értelem nem jut a sosem-sejtett Lényegig.
4
A test nyílásait az ős Teremtő
kifelé fúrta, hát mind kifelé néz;
de volt olyan bölcs, ki befele fordult,
az öröklétet odabenn keresve.
Külső
örömöt hajszolnak a balgák
s a halál feszes pányvájába buknak.
A bölcsek tudják, hol a halhatatlan
és nem keresnek szilárdat a lápon.
Alakot,
érintést, hangot, valahány ízt és illatot
őáltala ösmérünk föl, rajta kívül mi volna más?
Igen, ez az!
Álmot
és ébrenlétet megkülönböztetjük vele;
a Lényeget a bölcs érti, s nem bánkódik többé soha.
Tiszta
mézként eszik mindent e Lényeg, az ő lelke is,
ura múltnak s jövendőnek, ezért nem retteg semmitől.
Igen, ez az!
A
hőnél előbb született, víznél előbb keletkezett,
a dolgok mélyén rejtőzik, a lényekhez formákat ölt.
Igen, ez az!
Tűzifában
rejlő, élőt vezérlő,
mint méhben magzat megbúvó, a Lényeg,
a korán kelők által reggelente
áldozással magasztalt tűz a Lényeg.
Igen, ez az!
Homály,
honnét a Nap felkél és ahová lenyugoszik,
az istenek mind rajt állnak, senki se léphet rajta túl.
Igen, ez az!
Ami
itt van, az van ott is; ami ott van, az itten is;
halálból kerül halálba, ki itt különbséget gyanít.
Hüvelyknyi
nagyságú Lélek a Lényeg közepén lakik,
ura múltnak s jövendőnek, ugyanaz ma, mint holnap is.
Igen, ez az!
Ahogy
a hegyi bő zápor vize a lejtőkön rohan,
fut a tünemények után, aki különböztetni vél.
A
tiszta vízbe tiszta víz, ha öntik, ugyanaz marad,
éppilyen a bölcsnek lelke, ki az igazat ismeri.
5
Aki a nem-születőnek, nem-tévedő elméjűnek
tizenegy kapujú várán úrrá lesz: boldog és szabad.
Úszó
hattyú és égen lebegő Nap:
oltáron áldozó, s vendég, betérő:
benn él az emberben s a levegőben,
születik vízből, tehénből, hegyekből.
A
lehet kileheltetve, s beszíva a lélegzetet,
középen törpeként ő ül, minden isten őt tiszteli.
Ha
ez, mely az élő testben tartózkodik, megszabadul
s távozik az élő testből: vajon utána mi marad?
Igen, ez az!
Nem
a lehelés-lélegzés, mi a halandót élteti:
mi a lélegzést indítja, ád mindnyájának életet.
Imé
előtted feltárom brahmant, az örök titkosat,
s azt is, mi lesz a Lényegből, ha megérkezik a halál.
Anyaméhbe
jut száz meg száz, hogy újra testet öltsenek,
mások fákba költözködnek, tetteik s eszméik szerint.
Szünetlen,
gondosan virraszt a lélek alvás közben is
s a vágyakat s az álmokat alakokba öltözteti.
Ő
a legtisztább, ő Brahmá, halhatatlannak mondható,
minden teremtményt ő tart fenn, rajta nem léphet senki túl.
Igen, ez az!
Miként
a tűz egy, mégis a világot
áthatva hasonul az egy alakhoz:
minden lény belső lényege egyetlen,
minden alakban kívüle maradva.
Miként
a szél egy, mégis a világot
áthatva hasonul az egy alakhoz:
minden lény benső lényege egyetlen,
minden alakban kívüle maradva.
Mint
a Nap, szeme az egész világnak,
s nem hágy rajt foltot külső szem hibája:
minden lény benső lényege egyetlen,
nem szennyezi külvilág szenvedése.
Minden
lény benső lényege: az egy Úr,
ki egyetlen formáját sokszorozza.
A bölcsek ráismernek bensejükben,
örökre boldogok, míg társaik nem." -
"Ez
az: megfejthetetlen szó, minden üdvösség teteje,
de hogyan ismerhetem meg? fénylik-e, vagy visszfénye van?"
"Nem
fénylik ott a Nap, Hold, csillagok sem,
nem vakít villám, mégúgysem a tűzláng.
Ő maga ég, az ő visszfénye minden.
Hevét a Mindenség őtőle kapja."
