Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
ÖRÖK
KŐBE VÉSVE
A régi török népek irodalmának kistükre
Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1985.
Ujgur irodalom, 231-303. oldal
AHMED JESZEVI
Ahmed
Jeszevi (meghalt 1166-ban) a törökség első misztikus költője. Buharában dervisrendet
alapított, s életét a miszticizmus terjesztésének szentelte. Tanait népi stílusban
írt, szótagszámláló versekbe foglalta. Költeményei rendkívül népszerűek voltak,
szinte szájról szájra jártak, s hatásuk az idők múltával sem csökkent. A szentként
tisztelt Jeszevi személyéhez egész legendakör kapcsolódott, eredeti versei egyre
alakultak, módosultak, sőt újabb versek hozzákapcsolásával szaporodtak is.
Ahmed Jeszevi eredeti munkái nem maradtak fenn, s a századok során felduzzadt,
neki tulajdonított verseket csak a XV-XVI. században gyűjtötték össze. Ekkor kapták
Jeszevi versei a hikmet, 'titok, bölcsesség' elnevezést, a gyűjtemény pedig a
Diván-i hikmet, "Bölcs titkok gyűjteménye" elnevezést. Ebben a gyűjteményben
azonban már nem tudjuk szétválasztani Ahmed Jeszevi eredeti hagyatékát attól,
ami később rakódott hozzá. Jeszevi jelentősége így is vitathatatlan: költészetéből
bontakozott ki az új népköltészeti stílus, a vallásos népköltészet.
BÖLCS TITKOK GYŰJTEMÉNYE
(Részletek)
Ó, BARÁTIM...
Barátaim,
ha nem merültök Isten szemléletébe,
Az Egyesülés tengerébe nem juttok el.
Az Istenhez-jutás e tenger drágagyöngye,
De Hozzá csak a testtől szabadon
juttok el.
Ki
a nemes küzdés övét fel nem övezi derekára,
Ki a világ szeretetét a szívéből
ki nem zárja,
Kinek nem hull szeméből könnyek árja,
Titkok útjára, ahogy
a szentek, nem juthat el.
Hacsak
a törvény fegyverét nem ölti fel magára,
Hacsak fel nem száll a dervislét
lovára,
Ha el nem ér Isten közelébe, önkívület honába,
Az isteni valóság
terébe nem juthat el.
Isten
látása a szent dervisek vágya,
Éber legyen, ki Isten színét látni kívánja.
Hodzsa Ahmed, Isten szolgája, sírva könyörögj hajnalonta
Ki nem éber,
Isten elébe nem juthat el.
Brodszky Erzsébet fordítása
DERVISEK
Útfélen
gunnyasztanak
Utat kérdő dervisek,
Túlvilágról hallanak
Útra kelő
dervisek.
Kezük
boton pihen meg,
Küzdés-övet viselnek,
Áldják nevét Istennek
Istent
hívó dervisek.
Rajtuk
rongyos köpönyeg,
Szívükben száz ismeret.
Mindkét világ tudja meg:
Ők a szürke dervisek.
Hirdetnek
mély titkokat,
Ajkukon tudás fakad.
Istenhittől izzanak
Sápadt
arcú dervisek.
Az
eb-vágyat sorvasztják,
Vörös arcát sápasztják,
Hodzsák, Urat és szolgát
Szolgáljatok, dervisek!
Brodszky Erzsébet fordítása
KIK E FÖLDÖN NAGYURAK...
Kik
e földön nagyurak,
Habzsolják a javakat,
Mint rikoltó madarak, -
Ama helyre eljutnak.
Molla,
mufti, mind sokak,
Jogtól kik megfosztanak,
Tisztát bepiszkítanak,
A pokolra hullanak.
Kádi,
imám, ravaszok,
Jogtalan törvényt szabók,
Oktalan szamárcsikók,
A semmibe foszlanak.
Hamis
törvénycsavarók,
A baksist elfogadók,
Könyörtelen vérszopók
Rettegésbe
omlanak.
Ízes étkeket evők,
Cifra ruhát viselők,
Arany trónon
székelők
Föld mélyében porlanak.
Brodszky Erzsébet fordítása
HAJNAL HA VIRRAD
Igazhitű,
ébren fogadd, hajnal ha virrad!
A tűztől tisztítsd meg magad, hajnal ha virrad.
Hajnalban
zeng dicséretet a bülbül és a rózsa,
Az egy-istennek zengenek, hajnal ha
virrad.
Hajnalban
az igazhitű hall szózatot a mennyből,
Hogy bűneit vetkezze le, hajnal ha
virrad.
Hajnalban
éden nyit kaput, kitárulnak a mennyek,
Isten éber hívét lesik, hajnal ha virrad.
Hajnalban
a közelgető halálra gondolj,
Félve tekints az égre fel, hajnal ha virrad.
Hajnalnak
ízét ízlelik Istenre vágyó hívek,
Látják az Istent szüntelen, hajnal ha virrad.
Boldog
idő, szerencse-fényt osztó a hajnal-óra,
Istent imádd, igazhitű, hajnal ha
virrad.
Brodszky Erzsébet fordítása
NÁSZIR RABGÚZI
Az
iszlám-török irodalom jelenleg legkorábbinak ismert vallásos témájú emléke Nászir
Rabgúzi nagy terjedelmű prózai munkája, az 1310-ben keletkezett Próféták történetei.
A szerzőről csak annyit tudunk, hogy kádi volt Turkesztán Ribat-i Oguz nevű
területén. Munkáját a mongol származású Naszreddin Tok Buga kán tiszteletére készítette.
A perzsa változatból törökre szabadon átültetett mű bemutatja a mohamedán mitológia
prófétáit a világ teremtésétől kezdve, leírja az ószövetségi Ábrahám, Izsák, Jákob,
Mózes, Dávid, Salamon, az újszövetségi János, Jézus, majd Mohamed próféta, Abu
Bekir, Ali, Haszán és mások történeteit.
Rabgúzi művét tiszta török nyelve,
egyszerű, természetes stílusa s a prózai szövegen is átütő líraisága emeli ki
korának alkotásai közül. Bár a török szöveget gyakran szakítják meg arab versrészletek,
Korán-idézetek, azért könnyen olvasható. Az elbeszélésekbe szőtt török négysorosok,
gazelek, verses bevezetők és összefoglalások pedig munkáját még költőibbé teszik.
A versek többsége mutakárib versformában van írva.
Rabgúzi történetei évszázadokon
át a mohamedán török népek kedvelt olvasmányai voltak. Népszerűségüket igazolja,
hogy igen sok kéziratban maradtak fenn. Közöttük az adott kor nyelvére átírt,
"modernizált" szövegek is találhatók. Ez arra mutat, hogy Rabgúzi történetei
együtt éltek, együtt alakultak a századokkal.
A PRÓFÉTÁK TÖRTÉNETEI
(Részletek)
BEVEZETÉS
Íme,
Ribat-i Oguz bírájának, Burháneddinnek fia, Nászir-eddin - fedje el Allah az ő
bűneit! -, ki e könyvet összeállította, ki az alázatosság útján jár, ki a bűn
pusztaságában tévelyeg, kinek tápláléka kevés, de kinek bűne sok, ilyen szavakat
szól most:
Urunkat, a legdicsőbbet, ki a vezérek koronája, a tudósok legkiválóbbika,
fejedelmek származéka, daliák között a legdaliásabb, nagy hírű, szerencsés csillagzatú,
jó cselekedetű, iszlám fényességű, mongol törzsű, mohamedán hitű, ki az emberek
menedéke, a hívők támasza, kinek céljai fennköltek, kinek értelme mint tenger,
őt, a mi fejedelmünket, Naszreddin Tok Bugát - erősítse meg mohamedán hitében
a végtelen Isten!
809-ben, a kutya évében, a próféták története iránti nagy
szeretettől indíttatva írtam ezt a könyvet, mely minden földön elterjedt, minden
földön tiszteletnek örvend. Némelyik fejezete jól van összeállítva, némelyike
gyarlón, egyike utánzat, másika hiányos, némelyiknek szövege nem teljes, másiknak
célja nem világos.
A szent próféták története, mely lelkedből felfakad, s
tollad nyomán kiárad, olvasásra s tanulásra mily igen alkalmas volna! - így kérleltek
engem. Én tudtam, hogy ily nagy munka mennyi gonddal, mennyi sóhajtással jár.
De legyőztem magamat, s lelkemet az Úrnak ajánlva, az ő segítségét kérve nekiláttam
munkámnak. A próféták történetét kívántam megírni. S hogy könnyű legyen felismerni,
Rabgúzi történeté-nek neveztem el könyvemet.
Bizony, Allahnál van minden
kegyelem és irgalom!
Kakuk Zsuzsa fordítása
ISZMAIL ELŐVEZETÉSE
(Ibrahim álmot lát, amely arra szólítja fel, hogy legkedvesebb fiát, Iszmailt áldozza fel Istennek. Feleségének azt mondja, hogy egyik barátjához akarja elvinni Iszmailt. Az anyai szív azonban megérzi a veszélyt.)
Ibrahim
másnap így szólott Hadzserhoz:
- Van egy kedves barátom, Iszmail fiunkat
akarja látni. Vezesd őt ide, mosd meg arcát és haját, úgy vigyem magammal.
Hadzser megmosta Iszmailt, haját megfésülte, tiszta ruhába öltöztette. Iszmail
ott állt teljes szépségében. Anyja ránézett, megölelte, holdhoz hasonlatos arcát,
naphoz hasonló homlokát, tollívű szemét, nyílként hulló pilláját, gránátalma orcáit,
forrásként nyíló ajkait, gyöngysor fogait, dallamhintő száját, pirosló szépségét,
tiszta ajkát, gyenge testét megcsókolta, majd ezeket mondta:
Ó, én szívem vígasza, messzi földre ne menj el!
Bármit kívánj, csak egyet,
anyád szívét ne vedd el!
Távoztoddal halálomat, vesztemet ha kívánod,
Érted fogok meghalni, szívemet ne pusztítsd el!
Így szólván, könnyeit hullatva, égő szívvel elővezette Iszmailt.
Kakuk Zsuzsa fordítása
JUSZUF ÉS ZÜLEJHA TÖRTÉNETE
(Részlet)
(Jákob próféta tizenkét fia közül Juszuf a legszebb, a legkedveltebb. Bátyjai féltékenyek rá, ezért bedobják egy kútba, ahonnét azonban kiszabadítja egy kereskedő, s rabszolgaként magával viszi Egyiptomba. Magrib fejedelmének gyönyörű leánya, Zülejha - aki már az egyiptomi vezér, Azíz felesége - az udvarába szállított rabszolgában felismeri azt a szépséges ifjút, akit egykor álmában látott, s akire már hetedik éve vár égő szerelemmel.)
Zülejha
már nem türtőztethette magát. A kertbe hívatta Juszufot, és így szólt hozzá:
- Szívem mondani kíván valamit, de senkinek nem tudom elmondani. Tudod-e, mi az?
Juszuf mondta:
- Ó, Zülejha, honnét tudnám én azt, mi lakozik a szívedben?
Zülejha mondta:
- Ó, Juszuf, szívemben a te szerelmed, irántad érzett
végtelen szerelmem lakozik.
Juszuf mondta:
- A férjedet szeresd, ne
engem!
Zülejha mondta:
- Elfogyott a türelmem, te taníts meg, mit tegyek?
Juszuf mondta:
- Orvossága annak csak a türelem, légy türelmes, s ne
tekints arcomra!
Zülejha mondta:
Életem csak benned él,
lelkem üdve az ajkad,
szemem fénye az arcod,
veled ha nem lehetek,
arcod ha nem láthatom,
nem élek én!
De
Juszuf Zülejha szavait hallván eltávozott, s aznap nem is jött többé.
A következő
nap hajnalán Zülejha Juszufhoz ment és mondta:
- Ó, Juszuf, a kert már díszben
áll, a virágok kinyílottak, az isteni kegy teljessé lett. Kelj fel te is, jöjj
a kertbe, élvezd a szépséget, nézd a virágokat, tölts el ott egy órát!
Szellő libben, fák lombjai zizzennek,
felhők gyűlnek, a virágok nevetnek,
ennyi virág mikor nyílik hajnalon,
szívem vágyik játszadozni teveled.
Juszuf
mondta:
- Ó, Zülejha, az én kertem Kánaánban maradt, ez a kert nem az én
kertem.
Zülejha mondta:
- Ó, Juszuf, az én kertem virágai elhervadtak,
kiszáradtak, menj, hozz vizet nékik!
Juszuf mondta:
- A kiszáradó virágoknak
vizet adni, a kert urának dolga az!
Zülejha mondta:
- Ó, Juszuf, szerelmem
könnyétől szemem fénye már halványul, ó, bár soha ne láttalak volna meg! - Majd
tovább mondta: - A rabszolgám vagy! Mért nem akarsz szolgálni engem?
Juszuf
mondta:
- Én az Isten szolgája vagyok!
Zülejha megharagudott, és a tudós
asszonyhoz futott. Az sok mindenre kioktatta, de semmi sem használt. Zülejha a
nagy bánattól egyre gyöngült, már alig volt benne élet, s egyre csak kérlelte
a tudós asszonyt.
A tudós asszony ekkor azt mondta:
- Hej, Zülejha,
adj nekem sok-sok pénzt, azzal a pénzzel én olyat teszek, hogy minden vágyad teljesülni
fog tőle!
Zülejha ekkor ezer vörös aranyat, ezer tenke súlyú mosuszt adott
neki és két öltözet ruhát, melyek mindegyike ezer aranyat ért. Azután visszatért
palotájába.
Az asszony pedig a vagyont így használta fel: kristályból, márványból
házat építtetett. Minden falát tükörrel borította, sokféle rajzokkal díszítette.
Zülejha és Juszuf képét sárga, zöld, vörös és kék virágok közé a házban elhelyezte.
Zülejha és Juszuf képét mind a négy falon s fent a mennyezeten is egymás mellé
festette. Bármerre néztél is, mindenhol Zülejha és Juszuf képét láthattad. Kámforral
töltött edényeket helyezett el minden szobában. E tudós asszony ilyen varázserejű
művet készíttetett.
Mikor a házzal készen lett, odahozatta Zülejhát. Áttetsző
selyemruhába öltöztette, feldíszítette. Juszufot is odahozatta. A ház minden oldalán
kapu volt, minden kapun vaslakat volt. Mikor Juszuf a kapun bement, a kapukat
belakatolták. Mikor a házba bement, meglátta Zülejhát. Feldíszítve, áttetsző selyemruhában
várta ott Juszufot...
Kakuk Zsuzsa fordítása
A TAVASZ LEÍRÁSA
A
nap ismét Kos jegyében, a világ Újévet ül.
Zord hidege tűnt a télnek, hó
és jég is elkerül.
Nap
süt, a világ feléled s ezer szépséget fakaszt,
Alig ébred még a hajnal, s
mindre színes fény terül.
Enyhe
szellő lengedez most, vad szökell, madár nyilall,
Tág mezőn s a pusztán édes
mosusz-illat leng körül.
Iszik
tulipánkehelyből a bülbül s zeng hangosan,
Daru krúgat, és a bárány fut a
fűben és örül.
Fent
rikoltanak a varjak, hattyúk, gémek, vadlibák,
Lent menyét, mókus, coboly,
hód lesi párját, hol kerül.
Ágbogas
fa trónusáról szónokol a papagáj,
Bülbül-ének, gerlebúgás éjszaka sem csendesül.
Barna
földnek tág határa olyan fényes, mint az ég,
Csillagrajzás fenn az égen holdszerű
testek körül.
Ily
gazellal hogy tavaszt köszönte Nászir Rabguzi,
Húrik serege a mennyben vígan
ujjong, úgy örül.
Brodszky Erzsébet fordítása
HÁTIMA
Könyvemet,
lám, befejeztem, hej, barátim, jó urak!
A tavasz, nyár, ősz, s a tél is elrepül
egy év alatt.
Gondolatim
összeszedtem, rászorítám eszemet,
S felriadva éjjel tollra tűztem mind e
szavakat.
Fát
ültettem, üde kertet, sok virágot, pirosat,
Terem a kert bölcsességet s próféta-mondásokat.
Vérem
hullott, ahogy vájtam lelkesen a sziklamélyt,
Ékességére a földnek szórtam
fénylő aranyat.
Lelkem
lányát, szemem fényét nevelém függöny mögött,
Rejtegettem, tartva távol kandi
pillantásokat.
Nagyra
nőtt szépsége híre, messzi földre eljutott,
Adtam én rá rúmi köntöst, s kínai
brokátokat.
Látta
egy bölcs, megszerette, menyasszonypénzt fizetett,
Lelkem lánya makulátlan,
semmi folt rá nem tapad.
Naszreddin
Tok Buga bégnek most megírván, átadom,
Hogy kívánja, nem kívánja, meg csak
ő mondhatja majd.
Benne
foglaltak a szúrák s próféta-történetek,
Kezdetétől végig olvasd: mind prófétai
szavak.
Csillogó
köveknek éke egymagában Musztafa
Négy barátja, fia kettő, s kilenc asszonya
maradt.
Elsőül
Ádám apánk jő, próféták pecsétje majd,
S a kilencek története bontakozván,
lapra lap.
Hogy
megíródott e könyv, már hétszáztíz esztendeje,
Kelt a csillag, mely minékünk
üdvöt s boldogságot ad.
Amint
megszületett, máris terjedt honról honra át,
Én a pusztán összeszedtem mind
a drága tanokat.
Napkeletről
napnyugatnak bárha jutna el szavam,
Egyiptomban, ott is Nászir Rabgúzíról
tudjanak.
Brodszky Erzsébet fordítása
KUTB
A
XIV. századi török költészet legszebb irodalmi emléke Kutb 1341-1342-ben írott
Huszrev és Sirin című romantikus költeménye.
A II. Hoszrou iráni sahról (uralkodott
590-628 között) és szépséges feleségérő, Sirinről szóló legenda számos változatban
él a keleti népek között, és sok költő merített belőle. Legihletettebb feldolgozása
Nizámi iráni költő (1141-1203) nevéhez fűződik, az ő nyomdokain haladva írta meg
művét Kutb, majd később a törökség legnagyobb költője, Alisir Nevái.
Kutb
Huszrev és Sirin-je Nizámi művének első átültetése török nyelvre. Lényegében önálló
alkotás, csak néhány verspárban követi viszonylag híven a perzsa eredetit. A perzsa
történetet Kutb áthelyezte az Arany Horda korának történeti és társadalmi környezetébe,
műve különösen gazdag a tárgyi kultúra, a folklór és a szokások leírásában.
A költő életét alig ismerjük. Valószínűleg Horezmből származott. Hosszú időn át
foglalkoztatta a gondolat, hogy Nizámi mesznevijét törökül újrakölti, de mert
hazájában nem akadt mecénás, aki tervének megvalósításában támogatta volna, hosszú,
fáradságos úton Szerájba ment, és Tinibeg kán (meghalt 1342-ben) szolgálatába
állott. Neki és hitvesének ajánlotta munkáját.
Nyelvének gazdagságát a népnyelv
ismeretének köszönheti. Az arab és perzsa szavakat nem kerüli, de mesterien ötvözi
össze a török alapszókinccsel, a perzsa hazadzs versmértékben is ( ) zökkenők
nélkül görgeti a török verssorokat. Kutb műve a korai közép-ázsiai iszlám-török
epikus költészet egyik legszebb emléke.
HUSZREV
ÉS SIRIN
(Részletek)
A KÖNYÖRÜLETES ISTENNEK NEVÉBEN
Ó,
Isten, hadd lehessünk véled egyek,
Ó, Isten, hintsd el bennünk a kegyelmet.
A
szívemet közelségedbe vonva
Add, tőle minden más gond távolodna.
Lelkem
tükrét ragyogtasd tiszta fényben,
A gondoktól feloldozzál egészen.
Te
fényedet ragyogtasd fel szívemben,
Egyedül téged dicsérjen a nyelvem.
Szívem,
mint Dávidé, oly tiszta volna,
Zsoltáromat váltsd zengő hangzatokra.
Hogy
szavaim a szívet általjárják,
Add, hogy szavam a nagy világon áldják!
Szavamra
minden olvasóm figyeljen,
Mosusz és ámbra szavamból peregjen.
Szemek
sötétjét mind fénnyel telítsed,
A figyelmező lelket részegítsd meg.
Magasztos
tartalommal töltsd a szókat
E művemben, a boldogság-hozókat.
Könnyebbüljön
meg, aki fellapozza,
Könyvem legyen bajoknak oldozója.
Sáhunk!
Kérlek, Sirin tessék szívednek,
Művem jelképe ő, Sirin, a legszebb!
A
hírt bensőm fogadja szóra-nyíltan,
Te, Álláh, légy segítőm, hogy megírjam!
Amit
adott neked Isten kegyelme,
A kincs, a szó eljusson a szívekbe!
TINIBEG KÁN DICSÉRETÉRE
Te
libbenj újra, lágy hajnalfuvallat!
Kísérjen társ: e sáht dicsérő hangzat!
Simítsd
földjét a káni palotának,
Ahol királyi módon lakomáznak.
A
földre nap ragyog: orcája fénye,
Az igaz hit jut hatalomra véle.
Szultánjuknak
nevezik mind a népek!
A népek: a test, s bennük ő a lélek.
Tinibeg
kán, sors koronás kegyeltje!
Bármit teszel, válik dicséretedre!
Nézd
bár a két világ uralkodóit;
A földön hozzád senki sem hasonlít.
A
káni trónra méltó vagy egészen,
Világ s lélek magad vagy egyszemélyben.
Tudásod
ostorával megjuházva
Felpattantál szerencsédnek lovára.
Az
ész gyeplőjét jól marokra fogtad,
S győztél, vezére győztes harcosoknak.
Csatába
vezettél vitéz erőket,
Ki ellenállt, kemény nyakát betörted.
Te
kán vagy, néked minden szolga hódol,
Karddal vágtál utat a kőhalomból.
Karod
mint Rusztem s Dahhák hősi karja,
Jobb is náluk, ereje ősi fajta.
Koronás
fők között te koronátlan
Magosabb voltál, mint ők, koronásan.
Jelet
ha írsz a pecsét viaszába,
Adószedő fut, Rúmig meg sem állva.
Hallották
híred, kik e földön élnek,
Orcádat látni vágynak mind a népek.
Előtted,
kit adott az Úr kegyelme,
Mahmud csak porban csúszó lény lehetne.
Adott
Alláh egy kánnak két világot,
Szépség s erkölcs, vagy mindkettővel áldott.
Nagy
jellemed, mint drága mívű ékszer!
Minden szavad ezernyi gyönggyel ér fel.
Ily
erkölcs, ily ész, ily tudás sosem volt,
Türelmed oly szilárd, akár a mennybolt!
Méltóság
vagy te, jóság és igazság!
Hatalmad bűntelen, merő imádság!
Huszrev
ha élne mostan, Kína sáhja,
Te oktatnád a jó uralkodásra.
Huszrev
maga az élet volt valóban.
Sirin meg angyal volt még ama korban.
Tízezer
Huszrev ha szolgálna néked,
Sirin bírása megilletne téged.
Szulejmánként
te vagy méltó e jogra,
A Balkiszhoz hasonló tünde Holdra.
A
futó időt kérleled, hogy megállna;
Szélből tetőt nem raksz soha a házra.
Ne
bízz meg senkiben, csak tenmagadban,
Az ifjúság elszáll, megfoghatatlan!
A
sors csalárd, ne higgy, nehogy csalódjál,
Pár szép napot magadtól meg ne
vonjál.
Adott
az Úr, javát tetőzve bőven,
Teremts jólétet itt egész erővel.
Hát
adj hálát, orcád előtte född el.
Az Úrnak szolgálj hát minden erőddel.
Teremtő
Urad éltessen vidáman,
Győztes te légy a sors fondorlatában.
Fermánodat
küldd szét a hét világra,
Világunknak ne légyen más a kánja.
Amíg
Nap s Hold kering az égi bolton,
Amíg földünk nem omlik össze, mondom:
Királynőddel
mulassál, telt kupákkal,
Döfd le, aki neked hódolni átall.
Fermánodat
küldd szét a hét világba,
Világunknak ne légyen más a kánja.
Jarlikot
küldj Egyiptom- s Szíriába,
A nagyvilág vár parancsod szavára.
Minden
kánok szolgáljanak tenéked,
Uralkodónk, hatalmad égig érhet.
Uralkodván
te hosszú életű légy,
Szerencsédben kísérjen jó egészség!
És
ifjú Kutb, hatalmad hűvösében,
Árnyadban és kegyed bővében éljen,
Lélekben
és tudásban gazdagodva,
Mint illatát ha elnyeri a rózsa.
Brodszky Erzsébet fordítása
HOREZMI
Az
udvari költészet egyik legszebb emléke Horezmi 1353-ban írott műve, A szerelem
könyve.
Költői nevéből következtethetjük, hogy az író Horezmből származik.
A művét záró perzsa nyelvű önéletrajzi elbeszélésből azt is tudjuk, hogy Anatólián
és Szírián át elzarándokolt Mekkába, s visszautaztában érkezett Muhammed Hodzsa
Bég udvarába, a Szirdarja melletti Szignakba. A helytartó buzdítására itt írta
meg művét.
A szerelem könyve - török nevén Muhabbetnáme - tizenegy náméból
áll. Közülük három perzsa nyelven íródott. A török námék huszonnégy-huszonhat
verspárból állnak. Tartalmuk és szerkezetük hasonló: mindegyik a szeretett lény
szépségét dicsőíti, záró verspárjuk azonos. A mű befejező részének kivételével
az egész hazadzs versmértékben készült.
Horezmi kiváló költő volt. Könnyed,
természetes nyelven hibátlanul verselt, és ismerte az iszlám költészet minden
versformáját. Képzelőereje a kedves szépségének ábrázolásában volt kifogyhatatlan,
érzései tiszták, légiesek. Hogy milyen nagy hatással volt a közép-ázsiai iszlám-török
irodalomra, az is mutatja, hogy a Muhabbetnámé-nak több "ellendarabja",
"válasza" keletkezett, köztük Hudzsandi Latáfetnámé-ja.
A SZERELEM KÖNYVE
(Részletek)
ELSŐ NÁME
Padisáh
vagy - birodalmad a szépség!
Meghódítottad a világ egészét.
Rózsaszirom
vagy, kellett kivirulnod,
Orcád - tavasz, szemöldököd az Újhold.
E
szív édes szavadnak lett Ferhádja,
Szemed tanít Kasmir varázslatára.
Kis
szépségpontod épp arcodra illő;
Nekem lábadhoz hullnom volna illő.
Fenyő-sudár,
te, nádszál-termetű, te,
Tekints jó szívvel igaz híveidre.
Rubint
ajkadtól lelkem lángra lobban,
Ha rápillant orcád színére, Holdam.
Nárcisz
szemed nyilaz szívembe fájón,
Virág orcád virít az orgoványon.
Szerelmem
lángja bár szünetlen éget,
Ezüst almáidhoz kezem nem érhet.
Szépséged
híre két világra terjed,
Tekinteteddel a tigrist elejted.
Mosolyod
megszégyeníti a mézet,
Fogad gyöngye igazgyöngynél fehérebb.
Világszépség,
te! Harcosok, királyok
Csókolják lábnyomod és mind a sáhok.
Megtébolyult
az égbolt, vágyva hozzád,
Fülbevalód a Vénusz, Hold az orcád.
A
báj földjén királynő vagy te, lelkem;
Tetőtől-talpig lélek vagy te, lelkem!
Ha
nevetésed cseng, ó ajkad íve,
Ahány péri, mind szépséged irigye.
Hajad
szálával száz húri nem ér fel,
Nap-orcáddal ezer fáklya sem ér fel.
Az
Úr engem ha részeltet kegyében,
Nem kell nekem tenélküled az Éden!
Vérem
forró, forralja a bánat,
A Kevszer vize könnyemtől megárad.
Nálad
nélkül sivár, sötét az élet,
Napjaim sora nélküled mit érhet?
Ajkad
füve, mint Hizr varázsa, éltet,
Lábad porától a halott feléled.
Szépségednek
nincs sehol földi mása,
Bár ne hunyna ki soha ragyogása!
Gyönyörű,
hozzá a szó föl nem érhet!
Ártó tekintet meg ne rontson téged!
Te
Hold, az égen is egyetlenegy, te!
Szegény Horezmit, fogadd hát kegyedbe!
*
Pohárnok, arany bort tölts a kupába!
Fogjunk játékba, víg mulatozásba.
Mulandó
napjaink szélként repülnek,
Haláltól ám egyőnk sem menekül meg.
A
legfőbb jó a tűrés, gondolod te;
De tűrés nincs ez úton, vésd eszedbe!
MÁSODIK NÁME
Köszöntőm
vidd, te szél, a rózsaszálnak,
Akit a Hold s a csillagok szolgálnak!
Szavaimat
vidd szívem kedvesének;
Bár tussal írtam, bánattól sötétek.
Mert
hűtlen volt, örömem elrabolta,
Osztályrészem csak gyötrelem azóta.
Üdvözletem
a napként csillogónak,
Kinek orcája vakítja a Holdat.
Köszöntő
szóm a tündérszépnek elvidd,
Az élet vize ő, tetőtől talpig.
Mondd
neki, ó, te tubafácska, édes,
Rabod vagyok, s rabja a szenvedésnek.
Ó,
élet kertje, téged látni egyszer!
Házad küszöbén buggyan fel a Kevszer.
Ej,
mondd neki, kacér szava hazugság,
Rabló, nem engedi a maga jussát.
Szerelmet
mutat, szerelmet nem érez,
Hamis az ajka, mégis, mégis édes.
Beszéld
el, szél, hogy búsulok utána;
Mikor tér már e koldus otthonába?
Mikor
derül rám enyhe holdvilága,
Ki Napként ragyog az egész világra?
Mikor
iszik hű rabja poharából?
Mikor lesz részem végre az a mámor?
Jussa
annak örökre boldog élet,
Ki egy napot bár eltölthet tevéled.
Boldogságot
hint arcod a világra,
Ahol te vagy, a gyönyör kincsestára.
Világot
hódít szépséged - kegyes légy!
Reám, szegényre, egyszer emlékezz még!
Üdvözleted,
királynő, többet érne,
Mint ezer magamfajta koldus vére.
Hű
voltam én, erőmből míg futotta,
S a sáh keggyel tekint a hű rabokra.
Tenélküled
az életem nem élet,
Mióta megszülettem, érted élek!
Szívemben
csak te vagy, más senki, semmi;
Bár messze vagy, én nem tudlak feledni.
Álmodom
én megújuló kegyeddel:
A hosszú éjre is eljő a reggel.
Csak
őt szolgálom, más célt nem találok,
Horezminek ha ád ő boldogságot.
Boldogságomnak
lesz-e ébredése?
Feljő a nap, ha találkozunk végre.
*
Pohárnok, hej, töltsd teli a kupámat!
A bortól enyhül szívünkben a
bánat.
Jajongásom: vihar a fellegekben!
Mert válni kell, kín tüze
tombol bennem.
A
legfőbb jó a tűrés, gondolod te;
De tűrés nincs ez úton, vésd eszedbe!
GAZEL
Tehozzád
nem hasonlít senki, lelkem!
Ír nem terem sehol bajomra, lelkem!
Érte
nyúltam, kit nem szabad szeretnem!
Nem láthatom még messziről se, lelkem!
Nincs
férfi, aki neked ellenálljon,
Ha eleven még húsa-vére, lelkem!
Mert
párja nincs sehol a hét világon
Szépségednek, te gyönge rózsa, lelkem!
Felénk,
ha megölik, akit szeretnek,
Az ily vérnek nincsen vérdíja, lelkem!
Ó
jaj, Muhammed Hodzsát elfeledted!
Előtted egy, ha ő, ha bárki, lelkem!
Az
életemnél is jobban szeretlek!
Tanúm az Úr, hogy így igaz, te, lelkem!
Ahol
Horezmi rólad énekeljen,
Olyan kert nem virul sehol se, lelkem!
*
Hej, rózsa-arcú, bort tölts a kupába!
Vezess el az önkívület honába.
Nyugtasson
meg a kedves égi képe!
A láz hasson hűsen a szenvedélyre.
A
legfőbb jó a tűrés, gondolod te;
De tűrés nincs ez úton, vésd eszedbe!
Brodszky Erzsébet fordítása
EGY TÖRÖK NÉPDAL AZ ARANY HORDA KORÁBÓL
Az Arany Horda népi költészetének jelenleg ismert egyetlen terméke egy Gulisztán-fordítás kéziratának szegélyére van feljegyezve. Az alapmű maga is jelentős irodalmi alkotás: Szádi perzsa költő Gulisztán-jának legkorábbi török nyelvű fordítása. A fordító, Szajf-i Szaráji az Arany Horda fővárosából származott, s az egyiptomi mameluk udvarban 1391-ben készítette el művét. A kézirat a XIV. században az Arany Horda területére került, ahol néhány, 1410 és 1450 között lezajló történelmi eseménnyel kapcsolatos glosszát írtak bele. Ekkor jegyezhették fel a török népdalt is. Az idegen - nem mohamedán - lány után bánkódó dal a hagyományos, hangsúlyos török verselés sajátosságait őrzi.
IDEGEN LÁNY
A
mi rucánk lúddá lett, idegen lány,
a szomszédunk hamis lett, nem bánom már!
Hej, urak, lángra gyúltam,
Hej, urak, elhamvadtam,
Hej, urak, mondtam,
mondtam:
Nyíló rózsa,
ne gyújts lángra!
Piros
alma kerek-e, idegen lány,
aki ott jő, a kedves-e, ne kínozz már!
Hej,
urak, lángra gyúltam,
Hej, urak, elhamvadtam,
Hej, urak, mondtam, mondtam:
Nyíló rózsa,
ne gyújts lángra!
Gonosz
szomszéd szava miatt, idegen lány,
a kedvesem messze maradt, idegen lány!
Hej, urak, lángra gyúltam,
Hej, urak, elhamvadtam,
Hej urak, mondtam,
mondtam:
Nyíló rózsa,
ne gyújts lángra!
Egymást
mi szerettük ugye, idegen lány,
sokszor voltunk együtt ugye, ne kínozz már!
Hej, urak, lángra gyúltam,
Hej, urak, elhamvadtam,
Hej, urak, mondtam,
mondtam:
Nyíló rózsa,
ne gyújts lángra!
Kakuk Zsuzsa fordítása
SZAKKÁKI
A Timurida korszak első jelentős költője. A XIV. és XV. század fordulóján élet Szamarkandban Halil szultán és Ulug Beg udvari költőjeként. Gazeleket és kaszídákat tartalmazó dívánjának egyetlen - nem teljes - kézirata maradt fenn. Gazeljeiben a perzsa Háfiz a mintaképe. Mondandójának érzékeltetésére gyakran használ népköltészeti elemeket: szólásokat, közmondásokat s a beszélt nyelvből vett fordulatokat.
KI ÉLETEMNÉL KEDVESEBB VAGY...
Ki
életemnél kedvesebb vagy, életem, jaj, megkíméld!
Ó, el ne pusztíts, légy
kegyelmes, vérem ellen kárt ne tégy!
Gyújtó
szemeddel szívemet és lelkemet megperzseléd,
Ó, ittas, én, elkárhozott, mért
nem hajolt felém, miért?
Én
éjszeműm, engem mi ért, a bajt te hoztad énreám;
Fermánomat meg nem fogadtad
- szívem elpusztul ezért.
Ajkad-fogad
nézvén, elébb szemmel felfogni nem tudám,
Bíborra gyöngy, láttam, de haj,
bú-tengeremnek ez mit ért?
Fürtöd
halántékodra hullt, s nem látta szívem a veszélyt,
Oktondi főmnek jó tanácsot
ó, adjatok, az istenért!
Szív-templomom
lerombolád s nem építetted újra fel;
Szépségem, ej, egy pillanatra vesd rá
tekinteted tüzét!
Szakkáki
sírván bő esőként ontja búsan könnyeit,
Vidd el, te szellő, néki vidd el,
rózsa-mosolygásáért!
Brodszky Erzsébet fordítása
LUTFI
A
Nevái előtti korszak legjelentősebb csatagáj költője. Maga Nevái is igen nagyra
értékelte őt irodalomtörténeti munkájában. Herátban született, ott is halt meg
1462-1463-ban, kilencvenkilenc éves korában. Dervis volt egész életében. Fiatal
korában sokat utazott, jól tudott arabul és perzsául. Egy gazelekből és tujugokból
álló versgyűjtemény s egy kétezernégyszáz verspárból álló mesznevi maradt fenn
tőle.
Lutfi gazeljeinek különösen felépítése művészi. Előszeretettel alkalmazza
a redifet, amely nála rendszerint több szóból, olykor fél sorból áll. Szívesen
veszi hasonlatait a népköltészetből, gondolatai, kifejezésformái életszerűek.
A tujug, a perzsa rubái török megfelelője, különösen alkalmas arra, hogy ebben
a formában szép rímeket, szójátékokat alkosson a költő. Gül és Nevruz című mesznevijében
Lutfi nem a tragikus, hanem a szerencsés sorsú fiatalok sikereit és boldogságát
énekli meg.
SUDÁR CÉDRUSSÁ SERDÜLTÉL...
Sudár
cédrussá, lengeteg füzzé serdültél, kisleány.
Elcsavartad a fejemet és sajog
a szívem, te, lány!
Tavaszi
Nap lettél, pedig szende Holdat vártam csupán;
az élet fénye maga vagy, szemünk
csak téged les, te, lány.
Pirulsz?
Eldugod arcodat? Tükröd nem hirdeti talán,
hogy milyen szép vagy, mily gyönyörű,
mily varázslatos,
büszke lány!
Én,
Lutfi, tudom titkodat: a Hajnal első sugarán
csillag röppent le... Te vagy
az, te, szépszavú tündérleány!
Szabó Lőrinc fordítása
HAJAD KETTŐS FONATA...
Hajad
kettős fonata éri lábad:
A gyertyamély sötét - szól egy példázat.
Terajtad
függ szemem, hogy lássa arcod:
Folyó árok vizét sodorva árad.
Szebb
vagy te nékem Napnál, Teliholdnál:
Az emberszem finom mérleg - varázslat.
Ha
vérem ontom érted, mitse bánod:
Az indus, hogyha vért lát, holtra válhat.
Egy
légy te Lutfival, mert int a mondás:
Aki téged kíván, te is kívánjad!
Brodszky Erzsébet fordítása
ELMONDJÁTOK!
Lelkem
bú sodorja, kedvesemnek elmondjátok!
Beteg-koldus sorom úrnőmnek elmondjátok!
Szemem
könnytől ég, halálom már közelget, érzem;
Sorsom éji mécsesemnek elmondjátok!
Szívem
vérbe ázik, ó, te rózsa, rózsabimbó!
Rózsámnak, kacagó szépemnek elmondjátok!
Arcomra
vérkönny hull, temérdek, csillagzápor,
Holdamnak, szép csillagszeműmnek elmondjátok!
Lutfi,
összetört szívvel szól szánalomért, -
Ezt úrnőmnek, királynőmnek elmondjátok!
Brodszky Erzsébet fordítása
TUJUGOK
Forgandó
sors miatt bolyongtam én
Válás-télből nyárba nem jutottam én.
Szeretettel
sosem gondol rám, pedig
"Rabod vagyok" - hányszor is leírtam én!
Türelem,
szív, értelem s hit elhagyott,
Egymagam maradtam én, sóhajtozó.
Nélküled
panaszkodom csak szüntelen,
Nem maradt meg más belőlem, mint a szó.
Ó,
szív, nélküle mid van? Arra járj,
Hol fürtjeiből hull rózsa-illatár.
Szorongást, dölyföt tűrj, eljő a nap, hogy
"Fogadnak téged" - mondják
végre már.
Évek
óta feléd röpített szerelmem,
Ajakad mézéből egy cseppet se nyertem.
Mert szerelmem súlya téged nem nyomasztott,
Tudod is te, hogy betegen mit
szenvedtem?
Nem
szárítja bár szemem könnyzáporát,
Nyújtsa Isten hosszúra Holdam nyarát!
Ne sírj annyit, tested szerelmi tüze
Míg élsz, lobog, de aztán nem gyötör
tovább!
Meddig
nyilaz húsomba szemöldje még?
Válás lángja lelkemben még meddig ég?
E kacér bálvány kiontá véremet,
Mennyi hennaszínű vért ont vágya még?
Összetört
szívem üvege bú-kövön,
Kivül-bévül folyt a vérem, mint özön.
Félek, úgy
vagy épp, akár más hűtlenek:
Külsejük hit, belsejük bárgyú közöny.
Brodszky Erzsébet fordítása
ATÁI
A XIV. század második felében született Balhban, Ulug Begnek és fiának volt udvari költője Szamarkandban. Egy gazelgyűjtemény maradt fenn tőle. Költeményeiben a dervis miszticizmus s a népi hitvilág keveredik. Formai megoldásai nem mindig felelnek meg a perzsa költészet szabályainak, rímei "törökösek". Költészete igen népszerű volt.
OLY VARÁZSOS...
Oly
varázsos, mint a péri, parton ül szerelmesem,
Kék habokkal játszadozván feredőzik
könnyeden.
Hol
a Szalszabil vizében sétál, húriként lebeg,
Hol az édenkerti Kevszer habjából
kél csendesen.
Karja
tisztább, mint a forrás, nem kell vízben mosnia,
Sőt vizet mos, hogy a víz
a karjától tisztább legyen.
Véle
voltam, két szememmel láttam őt, most ismerem:
Ő a sellő, róla mondják: olykor-olykor
megjelen.
Ó,
Atái, látnod kell szemöldökét, mert párja nincs,
Hajnal mihrábjában Jászin-szúrát
morzsol csendesen.
Brodszky Erzsébet fordítása
HUDZSANDI
Életéről alig tudunk valamit. Költői neve mutatja, hogy Hudzsandból származott. A XIV. és XV. század fordulóján írta Latáfetnáme azaz A szépség könyve című mesznevijét, amely Horezmi Muhabbetnámé-jának méltó ellenpárja. A tíz náméból álló költemény a szeretett leány szépségét, báját dicsőíti. A perzsa költészeten kívül Hudzsandi ismerte a régi török költészetet is. Verselése könnyed, nyelve világos, szívesen alkalmaz közmondásszerű fordulatokat.
A
SZÉPSÉG KÖNYVE
(Részletek)
ELSŐ NÁME
Te
szépek szépe, éke vagy a földnek,
Valahány nép van, mind hódol előtted.
Te
gyönyörűség, arcod makulátlan,
Jaj s bú fakad tekinteted nyomában.
Ó,
pille-hajad, aki látja, boldog,
Nem rejt az éden sem hozzád hasonlót.
Orcádtól
a Nap elfakul az égen,
Újraéled nárcisz-szemed színében.
A
méhek gyűlnek ajkad illatára,
A termeted, mint szép, szelíd platánfa.
Úrnőm!
Ha szólsz, némák a férfiszájak:
Hiszen ha szólnak, úgyis dadogás csak.
Ahol
te jársz, nem nyílik rózsabimbó;
Van-e bimbó, piciny szádhoz hasonló?
Szívem
lakát nagy szépséged betölti,
A lelket édes illattal telíti.
Mikor
nevetsz, tavasz virul a télben,
És mósusz-illat szállong szerte-széjjel.
Ha
rád nézek, lelked látom szemedben,
Piros ajkad vérnek látom szememben.
Platánfa,
kedves, mennyei platánfa,
Orcádnak fénye: lelked ragyogása.
Papagáj
pihe ajkad csepp pihéje,
Az igazgyöngy pirul, fogadra nézve.
Tündérkirálynő,
égi vár, ha látnak,
A királyok a lovukról leszállnak.
Hajad
Mózes-kígyó tekergő mása,
Az ajkad bús szíveknek Messiása.
Sötét
sátor hajad indus varázslat,
Bűvös szemedből Kásmir tüze árad.
Megnémulok,
ha szólsz! De szólj te mégis,
Ajkad mézéért eleped a méz is.
Ki
téged megszeret, ha bárki volna,
Megtébolyodik, lesz világ bolondja.
Szépség
e földön nincs hozzád hasonló,
Nincs senki szenvedő hozzám hasonló.
Kit
ily kedves szeret, nincs gondja másra,
Egész világ az ellensége bárha.
Kit
ily tündér vigasztal, mit se bánja,
Ügyet se vet irigy gonoszkodásra.
Ki
látni készül, jó, ha kínra készül,
Rózsát sosem szakíthatsz tüske nélkül.
Virágok
híve úgy boldog, ha szenved,
Tűri örömmel az édes keservet.
Pohárnok,
jöjj, vigadjunk egyet, együtt,
Magunk mulatva bajunk elfeledjük.
HARMADIK NÁME
Fenyősudár,
te rózsaarcú szépem!
Pihéd bazsalikom, hajfürtöd ében.
Alif
tested, szemöldöd nun, ha látnak,
Világ Lejlái mind Medzsnunra vágynak.
Piciny
szád mim, szemed szad-hoz hasonló,
Elevenek közt nincs hozzád hasonló.
Újhold-orcádtól
telt Hold kél az égre,
Arcod napfény, sötétlik hajad éje.
Ó,
sziromarc, te, ciprusfácska, büszke!
A világ csak szépséged lomha tükre.
Híred
zengi Perzsia s Indokína,
Hajfürtöd Kína mósuszát lebírja.
E
szépség híre hangzik városodban,
Ilyen, mint én, sok tízezer rabod van.
Szerelmed
dönte kínkeservbe engem,
Szegényt, úrnőm, ó, részesíts kegyedben!
Bálványom,
szabj határt a szenvedésnek!
Válás tüzében add, hogy el ne égjek!
Gyötrődni
érted már maga a hűség,
Aprócska kín - mézédes keserűség.
A
szerelmes kínját nem panaszolja,
Szerelmesnek a kín választott sorsa.
A
kín útját tapodja bár a lábad,
Nem is szerelmes, aki belefárad.
Rubint
ajkad lehetne orvosságom,
Bajomra más írt de nehéz találnom.
Együtt
tevéled én sosem lehettem,
Koldus hogy részesülhet sáhi kegyben?
Az
elválás betört szegény szívembe,
Előtted hódol nagyurak szerelme.
Hogy
elváltunk, belém hatolt a bánat,
A szívem szakad, megszakad utánad.
Nélküled
nem kell testemnek a lélek,
Hiszen mért élek, ha nem érted élek.
Pohárnok,
jöjj, teljen a Dzsemsid-serleg,
Mulandó minden, ragadd meg a percet!
Brodszky Erzsébet fordítása
GEDÁI
1405 és 1491 között élt. Fennmaradt dívánja főleg gazeleket tartalmaz. E költemények kitűnő költőnek mutatják: hangja őszinte, verseinek szerkezete mesteri, mint Lutfi, ő is gyakran alkalmazza a redifet.
EZÜST TESTŰ
Ezüst
testű, te szépem, ne feledj el!
Cukor ajkú szerelmem, ne feledj el!
Sóhajaim
füstjét az égbe küldtem,
Ó, holdszépségű, engem ne feledj el!
Kifosztottál,
szívem-lelkem, egészen,
Rablószemű szerelmem, ne feledj el!
Szerelmes
szívűm, úrnőm és reményem,
Édes, szerelmes lelkem, ne feledj el!
A
koldus vérit ádázul kiontád,
Pokolba döntő szépem, ne feledj el!
Brodszky Erzsébet fordítása
NEM TUDÁM
Szívrablóm,
hogy rubin ajkad éltetőm volt, nem tudám.
Hogy a szívem fájdalmára gyógyírt
nyújtott, nem tudám.
Kedvesem,
most értem én, a távollét hogy mit jelent,
Hogy ameddig együtt voltunk, boldog
kor volt, nem tudám.
Hogy
szép hajad fürtje ott a csipkerózsa lombja közt
Tiszta hitvallás és hívő ragyogás
volt, nem tudám.
Néma
most a szívem, ó jaj, távollét völgyébe zárt,
Hogy a lábad nyoma életvizet
ontott, nem tudám.
Messzeségből
minden órán Hold-orcád ha rám ragyog,
Gedáínak hogy a legszebb reményt nyújtod,
nem tudám.
Brodszky Erzsébet fordítása
ALISIR NEVÁI
(1441-1501)
A
csagatáj irodalom s egyúttal az egész régi török irodalom legkiemelkedőbb képviselője
Alisir Nevái. 1441-ben Herátban született egy művelt, művészetet kedvelő család
sarjaként. Gyermekkorától kezdve barátság fűzte Huszejn Bajkarához, aki trónra
lépése után (1469) Neváit bizalmas emberévé tette, s magas tisztséggel ruházta
fel. Nevái kiváló államférfinek bizonyult. Kulturális és közjóléti intézményeket:
iskolákat, könyvtárakat, fürdőket, hidakat építtetett, és sokat fáradozott a nép
nyomorának enyhítésén. Tudósokat, művészeket hívott az udvarba, háza a közép-ázsiai
kulturális élet központja lett. Ellenségeinek intrikái miatt azonban távoznia
kellett Herátból. Több mint egyévi kényszerű távollét után visszatérve, teljesen
az irodalomnak szentelte életét. Családja nem volt, a nakisbendi szerzetesrend
tagjaként halt meg 1501-ben.
Monumentális életművet hagyott maga után. Több
mint háromezer költeményét maga rendezte el A gyermekkor csodái, Az ifjúkor ritka
kincsei, Az érett kor értékei s Az öregkor intelmei című dívánjaiban. Legkedveltebb
műfaja a gazel, amelynek a perzsa Háfiz után legkiválóbb művelője. A gazel témája
szinte kizárólag a szerelem, a boldogtalan szerelem miatt érzett szenvedés. Nevái
képzelőereje, művészi formaérzéke ezekben a költeményekben utolérhetetlen! Gazeleken
kívül több száz négysoros verset is írt, főleg rubáikat és tujugokat. Hosszabb
költeményeiben olyan emberi eszmékről szól, mint becsület, igazságosság, hűség.
Írt néhány gúnyverset is az udvari szokások ellen, de kaszídát csak egyet, Huszejn
Bajkara trónra lépésekor.
Legkiemelkedőbb költői alkotása az 1483 és 1485
között keletkezett Hamsza, azaz Öt elbeszélés. Ennek két legismertebb darabja
a Ferhád és Sirin és a Lejla és Medzsnun.
Az 5780 verspárból álló Ferhád
és Sirin-t a perzsa költő, Nizámi Huszrav és Sirin című költői elbeszélése ihlette,
Nevái azonban minden tekintetben eredetit alkotott. Huszrav sáh helyett a sziklatörő
és vizet fakasztó alkotó embert, Ferhádot választotta hőséül. Ferhád szerelmesében,
Sirinben pedig a keleti világ legragyogóbb nőalakját teremtette meg. A költeményt
egységes kompozíció, a részletek aprólékos kidolgozása és szinte tökéletes verselés
jellemzi.
Lejla és Medzsnun tragikus szerelmének története arab eredetű.
Első költői feldolgozása ugyancsak Nizámitól való. Nevái ebben az elbeszélésében
is több ponton eltér Nizámitól, itt is jelentősen újat, kimagasló költői művet
hoz létre.
E két romantikus szerelmi történeten kívül a Hamsza további darabjai
a teremtés, a hit, az erény, a tudás dicséretét zengő A jámborság csodálata, a
keleten igen népszerű Nagy Sándor-legenda feldolgozása, az Iszkender fala és a
kor csillagászati ismereteinek s a költő fantáziájának csodálatos keveréke a Hét
planéta. Az V. században élt szászánida király, Bahrám Gur és szép rabszolganőjének
történetét feldolgozó elbeszélés egyik fejezete a költő álmát tartalmazza. A világűrben
lebegve látja Nevái a hét planétát, mindegyiket a rá jellemző színben: a Szaturnuszt
feketének, a Napot sárgának, a Holdat zöldnek, a Marsot vörösnek, a Merkurt kéknek,
a Jupitert homokszínűnek, a Vénuszt kámforfehérnek.
A Hamszá-n kívül Nevái
két kisebb elbeszélő költeményt írt. A madarak beszéde című allegorikus művének
tanulsága: aki az Istent keresve bejárja az egész világot, végül is önnön szívében
találja meg őt. Utolsó, éles kritikájú, moralizáló műve, a Szívek szeretettje
rímes próza sok versbetéttel.
Prózai művei közül kiemelkedik a Szellemek
gyűjteménye című irodalomtörténeti munkája, amely a XV. századi csagatáj és perzsa
irodalom legfontosabb forrása. A Két nyelv bírálata című nyelvészeti művében azt
elemzi, hogy a török nyelv nemcsak egyenlő rangú versenytársa a perzsának, de
költői erejével képes felülmúlni is. Nevái tudományos elemzéssel bizonyítja azt,
amit csodálatos költeményei minden elemzésnél ékesebben hirdetnek.
GAZELEK
HOGY NE ÁMULJON A VILÁG
Hogy
ne ámuljon a világ, ha téged lát, nem lehet.
Hogy meg ne bontsd a létező
világ sorát, nem lehet.
Szépségedtől
édességgel hogy ne teljék a világ,
S pillantásom minden percben ne essék
rád, nem lehet.
Szemem
tüze arcodat hogy ne sütötte volna még,
S szerelmes tűz szívemet, hogy ne
járná át, nem lehet.
Hogy
forgandó szerelmeddel ne okoznál bánatot,
S hogy ne hoztad volna rám a kínok
kínját, nem lehet.
Szemem
tüze arcodat hogy ne sütötte volna még,
S szerelmes tűz szívemet hogy ne
járná át, nem lehet.
Hogy
forgandó szerelmeddel ne okoznál bánatot,
S hogy ne hoztad volna rám a kínok
kínját, nem lehet.
Hogy
csalóka kedvességed ne ismertem volna meg,
S gyenge szívem ne várná a találkozást,
nem lehet.
Örömmel
ne sóvárogna találkozásra veled,
S hogy ne látná rabságomnak bizonyságát,
nem lehet.
Hűtlen
szerelmed ha egyszer elvette szívemet,
Hogy ne rombolná le önnön szép világát,
nem lehet.
Tébolyultan
hogy ne hullna részeire a világ,
Holtomig nem teljesítvén szívem vágyát,
nem lehet.
Ej,
Nevái szerelmének hogyha vége nem szakad,
Mért mondanál ennyi hogy-t, s hajtogatnád:
nem lehet.
Brodszky Erzsébet fordítása
TÁVOL A KEDVESTŐL
Kedvesemtől
szív ha távol, puszta hon, szultánja nincs.
Mint a test, amelyben lélek nincs,
szultánja-sincs.
Test
mit érhet lélek nélkül, muzulmán testvéreim?
Mint a barna föld, amelynek
illatos rózsája nincs.
Barna
föld, amelynek nincsen rózsaszála, illatos,
Mint az éjhomály, amelyben fénylő
hold világa nincs.
Éjhomály,
amelyben fénylőn hold világa nem ragyog,
Mint sötétség, melynek buzgó életvíz-forrása
nincs.
Oly
sötétség, melyben életvíz forrása nem buzog,
Mint pokol, olyan, amelyben
édenkert tisztása nincs.
Ó,
Nevái, mert a kedves annyi kínt ád, így igaz:
Újralátásban a válás bánatának
írja nincs.
Brodszky Erzsébet fordítása
HAJNALSZELLŐ
Hajnalszellő,
szenvedésem szívrablómnak elbeszéld!
Jácintfürtű, rózsaarcú ciprusomnak elbeszéld!
Hogy
az ajkát vágyva vágyón vért nyelek csak szüntelen,
Vigasságban ajakával bort
ivómnak elbeszéld!
Torkom
ég, boromban méreg, szemem könnytől csillogó.
Édes ajkú, szép beszédű mosolygómnak
elbeszéld!
Hogy
az elválásnak éje nappalomra mint borult.
Meg ne kérdezd, hajnal nélkül éjt
hozómnak elbeszéld!
Hogy
a tündértől szakadván hírt s nevet elhagytam én,
Eme bánat-völgye szívben,
bús soromnak elbeszéld.
Hogy
kegyét megvonta tőlem, bús ügyemben lesz-e még
Irgalomnak fénye-lángja, nyugtatómnak
elbeszéld!
Nem,
Nevái, szívtelennek nyugta bánatban honol,
Mint vagyok most, ej, barátom,
vigaszomnak elbeszéld!
Brodszky Erzsébet fordítása
A NAPOT BÁR SOKAT NÉZTEM
A
napot bár sokat néztem, naporcáját nem lelém.
Lelkem adtam bár, szívemnek
nyugovását nem lelém.
Lelkemet
búval telítém, vigaszt nem láttam sehol,
Beteg szívem otthonába-fogadóját
nem lelém.
Szívemben
a ciprus: nyíl, a bimbó, rózsa: ék, tövis.
Ilyen kertnek a világon sehol
mását nem lelém.
Szerelemtől
égő szívem nyíl találta, százezer,
Ívelő szemöldökének jeladását nem lelém.
Szépség-honban
ily kegyetlen sáhi-szépet nem lelék,
Szerelemben ily gyengének, mint én,
párját nem lelém.
Elolvastam
Vámik, Ferhád és Medzsnún történetét,
Az enyémnél csodásabbnak leírását nem
lelém.
Bármilyen
kínban legyél is, ó, Nevái, jót ne várj!
A szerelem bánatának orvosságát
nem lelém.
Brodszky Erzsébet fordítása
HULLT A TŰZ
Szerelemtől
otthonomra hullt a tűz.
Rubin ajkadról lobogva hullt a tűz.
Elborítna
mindent, mi elérhető.
Sóhajom, mit fellobogva fújt a tűz.
Nincs
már bennem szív, a válás elgyötört.
Gyengült testben háborogva dúlt a tűz.
Nyílzáporod
láttán száll a sóhajom.
Rám, mint száraz nádcsomóra, hullt a tűz.
Kíntól-bútól
szétomolnak csontjaim;
Rám, mint hulladék-halomra, hullt a tűz.
Hej,
pohárnok, tölts, mert végzetem miatt
Jeltelenné vált valómra hullt a tűz.
Ej,
Nevái, szerelem villáma sújt;
Attól házam- s birtokomra hullt a tűz.
Brodszky Erzsébet fordítása
SÍRJ!
Szív,
a válás napja ez, jaj, bánatom, jajongva sírj!
Ó, szemem, a rózsaarcú hogy
magát elvonta, sírj!
Ó,
te felhő, mely a fényes kertre árnyékot borítsz,
Ha megértesz, akkor értem
hangosan zokogva sírj!
Ó,
te lámpás, éjjelente hogyha rólam szó esik,
El nem alvó lángra gyúlván végtelen
lobogva sírj!
Serleg,
ó, gondold: a válás vére az, mit én nyelek;
Míg te szőlőfürt nedűjét élvezed
kortyolva, sírj!
Hogy
a szívem elrabolta, visszatartám könnyemet,
Ámde lelkem összetörte szívem
elrablója, sírj!
Kőkemény
út, célja rejtett, ám a bánat végtelen!
Ó, e bánat-elmondásnak van-e még
más módja? Sírj!
Ó
Nevái, termetéből, ajkából nem részesülsz!
Keseregj nyíltan akár, vagy bánatod
titkolva sírj!
Brodszky Erzsébet fordítása
RUBÁI
Hontalan
az idegenben boldog nem lehet,
Nem ád néki a világ víg, kedves életet.
Aranykalitban viruljon piros rózsa bár,
A bülbülnek tövisekből fészke nem
lehet.
Hívő,
néked húri kéne, énnékem a kedvesem,
Neked jussanak a mennyek, borozóhely
kell nekem.
Borozóhelyen pohárnok és serleg, mi kell nekem,
És ha serleg
van előttem, mindig színig telt legyen!
Szép
a szemed, szemöldököd, a szempillád csodaszép,
Szép a szavad, a beszéded,
az ajakad, csodaszép.
Szépségpontod szép, s az orcád és az állad csodaszép,
Mért soroljam, tested minden porcikája csodaszép!
Brodszky Erzsébet fordítása
TUJUG
Rubin
ajkától a szívem lánggal ég.
Szemöldjétől egész testem, jaj, elég.
Amit
ígér, ma boldoggá tesz, de haj,
Nem tudom, beváltja-é ígéretét.
Szerelem-kard
ha vág, a seb vértelen.
Fájdalmát kitárva véges-végtelen.
Sóhajimtól
az elválás puszta lett,
Soha már ott rózsa, sem fű nem terem.
Brodszky Erzsébet fordítása
(Ferhád barátjával, Sápurral eljut Örményországba, ahol megtalálja végre a varázsdoboz tükrében és álmában látott földet. Az emberek itt a sziklát törik, hogy vizet vezessenek a királynő, Mihin Bánu palotájába. Ferhád egy szerkezetet készít, amely egy nap alatt elvégzi kétszáz ember háromévi munkáját. Híre gyorsan eljut a palotába. Mihin Bánu és szépséges unokahúga, Sirin a helyszínre sietnek megnézni az ismeretlen mestert és munkáját.)
31. ÉNEK
FERHÁD ÉS SIRIN TALÁLKOZÁSA
Ferhád csákánya darabokra zúzta a sziklát. A hegy belseje döngött a csapások alatt, s ez a hang eljutott Sirin fülébe. Miként a kelő nap feljön a hegy mögül, úgy jött el Sirin a veszedelmek hegyéhez. Ferhád ásójának ragyogása feltörte Sirin sziklakemény szívét
Ki
két kézzel osztja drágagyöngy-szemét
Hírei készpénzét ekként szórta szét.
*
Ferhádot csodálva a jó emberek
Örményhon várába vággyal mentenek;
Látták,
csákánnyal a sziklát mint töri,
S Bánunak kívánták mind jelenteni:
"Egy
ifjú jelent meg ma a nép előtt,
Szerelem őrültje mind, ki nézte őt.
Úgy
vágja a sziklát, merő egy csoda,
Emberfia erre nem képes soha!
Alakja,
mozgása nem is emberi,
A keringő ég is ámul, s figyeli.
Angyalszelídségű,
s mint a hegy, szilárd,
Úgy fejti a sziklát, száll a sok szilánk!"
Így
mondták el sorra a látottakat,
Ki cáfolta volna, olyan nem akadt.
Banú
el sem hitte, úgy csodálkozott,
De azután mégis elgondolkozott;
Következetes
volt végig az a hír,
Belátta hát végül, hogy igaz a hír,
S
a Hold tiszta házát tette lakhelyül -
Vélnéd: Éva ő, ki édenkertben ül.
Szólt:
"Éltem kertjének cédrusfája, te!
Szívem szentélyének szép gyertyája,
te!
Szerelmeddel
teljes szívem óhaja,
Hajad minden szálnak keresztfonala.
Halld,
mily csodálatos hírt jelentenek!
Milyen varázslatos, mit jelentenek!
Te,
kit Isten minden szép fölébe tett,
S méltó hozzád minden cselekedeted,
Parancsot
adtál, hogy árkot ássanak,
Hogy a sziklakőbe mélyen vájjanak -
Ilyen
tettet ember nem vitt végbe még,
Nem hajtott ilyesmit senki végre még.
Volna
bár oroszlán, aki belefog,
Megroskadna itt, lám, olyan e dolog.
De
így szól a hír, most jött egy idegen,
S feltámadás napját hozta ide el.
Ahogyan
leírták őt az emberek:
Tündéri szépségű ifjút képzelek.
Három
éve folyik ez a munka, s ma:
Egy nap alatt, mondják, elvégzi maga."
Beszédének
Bánu hogy végére ért,
Holdja látni vágyott azt, miről beszélt.
Szólt:
"Lovon nyargaljunk oda mielébb,
Látnunk kell, való-e, mit beszél a nép.
Mert
kegy látni őt, ki ily jót tesz velünk,
S a munkát, melyet ő végez nekünk.
Allahra!
Az Isten küldte őt, igen!
Csodálatos vendég ez az idegen.
E
hálónkba röppent boldogságmadár
Itt vágyik nyugodni, jelét adta már.
E
veszedelembe magától futott,
Hurokba a saját két lábán jutott.
Kell,
hogy kegyeinkkel elárasszuk őt,
Nagy szükségünk van rá, itt marasszuk őt!
Mennyit
költöttünk e csatornára itt,
S nem hittük, hogy víz lesz valahára itt.
Hála
Allahnak, most meglesz, láthatod,
Hálómnak ily gazdag zsákmányt ő adott."
Lovat
nyergeltetett a mézajakú,
S vele indult útnak jó Mihinbánu.
Négyszázan
kísérték - szolgalányai -,
Csak velük szokott ő lóra szállani.
Volt
egy széljárású, rózsaszín lova,
Az ég szürkéjénél gyorsabb paripa.
Mindig
azon járt a tündérarcú lány,
Tündérhordozóvá lett démonlován.
Rózsaszín
volt e ló, s mint a rózsa, szép,
Rózsának nevezte épp ezért a nép.
A
világ kertjében párját nem leled -
Szellőként hordta a rózsalevelet.
E
széllel versenyző lovát kérte volt -
S hajnal-rózsaszínre felderült a Hold.
Így
indult a cédrus, pompázva haladt,
S tündérszült csapatja mögötte maradt.
Vágtattak
a völgyben vígan, boldogan,
Hol Ferhád a sziklát véste zordonan.
Bánu
sem maradt el, ott volt mindenütt,
Hogy láthassa azt a cédrustermetűt.
Nyomukban
a tömeg - sivatagon át
Jöttek mindenünnen látni a csodát.
Démonszült
lován a tündér úgy repült,
Rózsaszirom arcán harmat cseppje gyűlt.
Mint
az egek napja, mennyei lován,
Úgy ért oda ő, a tündérszép leány.
Hajfonata
- kettő - jobbra-balra lóg,
A kőszórót foglyul ejteni valók.
Nem
is pányvák, nem, de két fekete éj,
S köztük csillan az arc, a kámforfehér.
Fekete
mósuszra kis fátyol borult:
Sötét éjszakára hold sugára hullt.
Arca
körül gyöngyök és rubinkövek,
Mint a nap körül a csillagseregek.
De
micsoda gyöngyök! Ilyet csak az ég
Szórhat, mindenegy, mint napfény cseppje,
ég.
Szemöldöke:
újhold, páratlan remek -
Sok áldozat sorsát pecsételte meg.
Arcán
a két félhold ártón összefog,
Sötét, vérontásra vágyó cinkosok.
Ki
e vérontónak áhítja kegyét,
Arcáról olvassa esküszövegét.
Iszlám
népére ha pillant, mámorít:
Pogány had lepi a Korán lapjait.
Egyszer
beteggé tesz, rontás ez a szem,
Máskor részegítő forrás ez a szem.
S
míg szeme álomtól ittas, mámoros,
Ajka mintha bortól volna vérpiros.
Ámbraszóró
haj, ó, szívremegtető!
Ó, Allah, ez ajk mily lelket éltető!
Mint
a cukor, édes, de só is van ám
Két világra szóló e lány ajakán.
Cukrot,
sót ilyet nem ízlelt senki, nem!
Az élet vizében lehet csak ilyen.
Csepp
kis anyajegye éjfekete pont:
Tolvaj, cukrot csenni napfénynél osont.
Csent
a cukorból, de foglya lett, no lám:
Nyakig beleragadt a huncut zsivány.
Mert
ki itt cukorra avagy sóra les,
Cukornak vagy sónak hamar foglya lesz.
Arcán
rózsakertek színe, illata,
S az élet vizéből iszik ajaka.
Arca
friss virága táplál lelkeket,
Életvíz-forrásból kap friss permetet.
Szája
felett az orr íves tünemény,
S hindu szépségpontja ott ül a tövén;
Kalmárként
kínálja cukrát éppen itt:
Cukor-tárház mellett, az indiait.
Nem
cukor, nem! Rózsabimbó ez a száj,
Megőrül, ki ránéz, szíve fájva fáj.
Ezüsthamvas,
mint a vadrózsaszirom,
Ezüstös bimbóhoz hasonlít, bizony.
Pillái:
megannyi tollhegy, fekete,
Halálos ítélet, amit ír vele.
Ha
arcának színe sápad, elborul,
A világ népének sorsa gyászba hull.
Mint
édeni cédrus, termete sudár,
Arca rózsa: ezer nyíló rózsaszál.
Rubin
ajakáról láng csap, perzselő,
Rózsaorcájára átcsap ez a hő.
Ha
csak egy szikráját elkérné az ég:
Egyetlen szikrától napja porig ég.
Látszik
kis állának képzelt vonalán:
Minden szenvedélytől mentes ez a lány.
Képzelet
rajzolta bár, ítéletet
Valót mond, ha ajka szólal - képzeled.
Mint
nappal az újhold, íve sejlik ott,
A többit csak érzed, odagondolod.
Fülében
színtiszta gyöngyszemek, nagyok -
Övén a Merkur s a Jupiter ragyog.
Teste:
nyárfa, rózsa-színárnyalatú;
Nem is nyárfa - cédrus, rózsa alakú!
Lelket
veszejtő e hajlékony derék,
Mint élet fonala, e vékony derék.
Jázminillatú,
s oly könnyedén szökell,
Vadkecskegidával is versenyre kel.
Szavából
méz pereg, lélekkel tele,
Sok-sok szamár háta telnék meg vele.
Ajkáról
kegyesség csepeg és folyik,
Arcáról nagy szépség csepeg és folyik.
Lelket
táplál minden, mit magán visel,
Ruhái színét az ész nem éri fel.
Két
szemének íja úgy ontja nyilát,
Mint tavaszi felhő sűrű záporát.
Egy
szava száz lelket is zavarba ejt,
Minden hajaszála ezret elveszejt.
Halált
hozó nyila akit eltalál,
Nincs más orvossága, csupán a halál.
Lovának
halom a hegy, s ha rajta ül,
Szépség serlegétől maga részegül.
Kelet
napjaként az ég lován halad -
Hej, démonló hátán tündérszép alak!
Vágtára
ha fogja lovát a leány,
Dübörög a föld a lópaták nyomán.
Így
nyargalt lován, a kődobogtatón,
Oda, hol a csákány zengett csattogón.
Szétnézni
nyergében felemelkedett,
Vágy tüze égetett időt és teret.
Mit
látott? Sziklán egy emberalakot,
Csákánnyal csatornát ásott, faragott.
Olyat,
folyamágynak is beillenék,
Tíz malomra lenne benne víz elég.
Ifjú
ember harcolt a sziklákkal ott,
Szilánkokra zúzott minden darabot.
De
micsoda ifjú! Őszies ruhát
Ölt a kerti cédrus, ilyet hogyha lát.
Előtte
a szikla félőn remegett,
Csákányt ellene oly könnyedén emelt.
Homlokán
ránc, s bánat ült zárt ajkain;
Ívbe görnyesztette alakját a kín.
Másoknál
magasabb, s arca nemesebb,
Dühös elefántnál félelmetesebb.
Homlokán
királyi származás jele,
Orcáján a nagyság sugárzó jele.
Lábát
kőszilánkok ezre tépte meg,
Fejére hullottak súlyos, nagy kövek.
Felhőzte
homlokát bús szerelmi kín,
Távollét pora ült szép vonásain.
Testén
a szegénység koldusrongyai,
Arcán értelemnek sugárnyomai.
Kezében
csákány - nem, buzogány, vele
Ha lesújt, porrá hull az Elburz hegye.
Hogy
Sirint meglátta, majd kővé meredt,
Szólni sem tudott, s az ajka remegett.
Maga
előtt látván e tündéri lányt,
Felizzott lelkében a szerelmi láng.
Nagy
indulatában könnyekre fakadt,
Szíve bánatában csaknem megszakadt.
Sirin
közeledett, s fátylát mielőtt
Fellibbentené, megszólította őt.
Rubinajka
résén így hintette szét
Mély gondolatoknak igazgyöngy-szemét:
"Ó,
ifjú, párod e földön nem akad!
Egyedül állasz e kéklő ég alatt!
Lényed
sok csodát rejt önmagában is,
Legnagyobb csodád, mit kezed végbe visz.
Nincsen
e világon hozzád fogható,
Sem tett a tiédhez hasonlítható.
Mit
kedvünkre végzel, ez a ritka tett,
Bánatos szívemnek vigaszára lett.
E
műveddel erőnk fel nem ér soha,
Több ez mesterségnél - valódi csoda.
Százszor
száz évig ha rónánk egyre csak,
Hálánknak parányát róhatnánk le csak.
Száz
hozzánk hasonló szégyenben marad -
Istentől kapod meg csak jutalmadat."
Urnát
vett kezébe, ékszerrel tele -
Szólt: "Nem jutalom ez, munka mestere!"
Levette
fedelét, s mentve még magát,
Ferhádra szórta a kincses garmadát.
Elragadtatással
szórta szüntelen -
Ferhád azt sem tudta, holt vagy eleven.
Kapkodó
légzése majd hogy el nem állt,
Mellében a szíve vadul kalapált.
Teste
reszketése nem szűnt percre sem,
Gyötörte, kínozta szörnyűségesen.
Szólt:
"Szavadtól néma lettem, minta holt,
Minden szenvedéstől hangod megrabolt.
Tudd
meg, holdarcú vagy bárha, éltemet
Te oltod ki csak, te ontod véremet.
Miattad
hagytam el otthont és hazát,
S kóboroltam árván sok országon át.
Máris
holtra váltam, ezt tetted velem,
De arcod nem láttam, százszor jaj nekem!"
Szólt,
és oly szelet fújt vágyó sóhaja,
Fellibbent a lányka könnyű fátyola.
S
világszépségében állt előtte ott,
Ki szívének vágya, éltetője volt.
Kit
tükörben látott, s úgy megszeretett,
Hogy a szerelemnek bús őrültje lett.
Elbűvölte
akkor tündérképivel -
Nem csoda, ha most a lelkét veszti el.
Ki,
ha borra gondol, máris ittasul,
Az, ha borba kóstol, menten földre hull.
Ferhád
is így járt: a tündért látva ott,
Egy tüzes sóhajjal földre roskadott.
Mikor
így elébe omlott, mint a holt,
Sirin arra gondolt: "Halott, jaj halott!"
Sóhajtott
egy nagyot, olyan tüzeset:
Fekete füstfelhő lepte az eget.
E
hűség-gyertyája mihelyt kialudt,
Sápur, mint egy pille, libbent, s ráborult;
Fejét
megölelve sírt szünetlenül:
"Ó te, kín jutott csak osztályrészedül!
Annyi
szenvedés, kín nem volt még elég? -
Kialszik életed lángja, jaj, kiég!
Hűséggel
követted eddig utadat,
S lám, egy pillantás, és lelked kiszakad!
Bölcs,
igaz, hibátlan lényedért de kár!
Értelmed, tudásod véget ért, de kár!
Ifjúi
szépséged, nagy tudásod, ó!
Sok-sok epedésed, sóhajtásod, ó!
Jaj,
erős kezed és két karod oda!
Daliás termeted, alakod oda!
Hová
lett királyi fényed, nagy erőd,
Mely ragyogott tízszer százezrek előtt?
Angyal
voltál itt a földön, ó, szegény,
Amilyen nem volt még a föld kerekén!
Milyen
sáh fejének voltál éke te?
Milyen koronának voltál ékköve?
Haláloddal
gyászba mily ország merült?
Halálodnak gyásza mily népre terült?
Milyen
népet sújtott legjobban a gyász?
Milyen nagy kagánra sújtott a csapás?
Ó,
ha soha véled nem találkozom,
Nem kellene sírnom most halálodon!"
Így
sírt a hű Sápur, így kiáltozott,
S a cédrus is jajjal sírt, sóhajtozott.
S
mikor a jajongás percre elcsitult,
Sirin és Bánu is megkérték Sápurt,
Beszélje
el, Ferhád oda hogy jutott? -
És Sápur elmondott, amit csak tudott.
Keserves
beszédén Sirin sírva sírt,
Bánu is hullatta sűrűn könnyeit.
Hintóba
ültették, miként egy királyt,
S indultak búsan a palota iránt.
Előtte
szép lányok tündérhada ment,
Mögötte sírva a péri lépkedett.
Trónt
emeltek aztán ott az udvaron,
S királyi fekhelyet vetettek azon.
Feltették
Ferhádot - feküdt, mint a holt,
Magáról, se másról, semmit nem tudott...
*
Hej, siess, pohárnok, te hű jó barát!
Add eszem helyébe jó bor mámorát!
Esztelen
halok meg, mert szívem szeret.
E kehellyel vedd el eszméletemet!
Brodszky Erzsébet fordítása
LEJLA ÉS MEDZSNUN
(Részlet)
LEILA
LEVELE*
(*
Szabó Lőrinc fordítását betűhíven közöljük.)
(Az előzmények szerint Medsnun, egy arab törzsfőnök fia, szerelmes Leilába. Szülei, hogy hozzá nem illő kedvesétől elszakítsák, zarándokútra küldik Mekkába. Medsnun azonban nem oda megy, hanem a sivatagban telepszik le. Szerelmi fájdalmában elhanyagolja magát, költő lesz, sokáig csak verseket ír. Később rátalál Nofel, egy másik törzs főnöke. Nagyon meghatja a fiatalok szerelme, és hadat üzen Medsnun törzsének, hogy a szülőket engedékenységre kényszerítse. Leilát emiatt az apja meg akarja ölni, a törzsben pedig azt híresztelik, hogy kedvese már hűtlen lett hozzá. Ekkor írja meg Leila a levelét.)
"A
mindenható Teremtő nevében!
Az ő tüzétől izzik szenvedélyem!
Akit
a vágy itat, e szörnyű szesz,
megőrül, s a szerelem bűne ez.
A
rózsa leplét Miatta zilálja
úgy össze a szív félénk Csalogánya.
Lánghalálba
röpke mámorukat
Miatta oltják lepkék, bogarak.
Gyöngyös
eszméim előbb hánykolódtak,
majd rendbe, e levélbe igazodtak.
Én,
a beteg Leila, így érem el
a dúlt Medsnunt, ki távol van s közel.
Lelkem
leheltem e fájó írásba,
kínai rajznak ilyen a talánya.
Hazádtól
messze léted be sivár!
Hogy élsz meg ott, te, tűzben szalmaszál?
Hogy
emésztett a szerelem irántam!
Ajkadnak ajkam még sose kínáltam!
Bús
fejedet most el sem takarod,
ha kőzáport zúdít rád bánatod!
Hamuként
szállva a tűzben, mely áthat,
rózsának mondod száz nyelvét a lángnak!
Átdöfött
kardjával a szenvedés,
mégis énrólam kezdtél dalba, és
a
Mindenséget felverted jajoddal,
százezer el nem múló sóhajoddal!
Őrület
verte láncba lábadat,
dühös áspis övezi derekad.
Gizgaz,
hajadban, tövis, mint a tenger,
óh, szedd ki lassan, gyöngéd türelemmel!
Fejed
búbján fészkelő madarak, -
ki rebbenti tova a rajukat?
Porsivatagnak
lepi mocska arcod,
akad-e hű kéz, hogy lemossa arcod?
Testedből
mennyi vér szivárog el!
Ki tisztogatja sós könnyeivel?
Tüske
meredez mindenütt belőled, -
szempilla-tűvel ki szedi ki őket?
Szédület
inog az agyadon át, -
de aki rád vigyáz, hol a barát?
Sietsz,
futsz, zihálsz, arcod színe sápad,
s nincs más kisérőd, csak fekete árnyad.
Kunyhó-romokba
húzódsz, és csak a
bagoly huhog feletted éjszaka.
Vadállatok
kóbor csapata les rád
és farkasok égő szeme a gyertyád.
Hamuvá
égsz kínod lángjaiban, -
de a lángra földet szórni ki van?
Hol
ágy kell, követ s homokot találtál;
ahol csésze, - aszú gyomot találtál!
Mondják
- s vajon igaz-e a beszéd? -:
legyek lepik el szemed üregét!
Komor
gyász a beborult ég feletted...
Óh, hogy szeretném megosztani terhed!
Szeretném,
hogy szeresselek híven,
szeretném, hogy szíved szívem legyen,
hogy
a föld ne legyen más, csak kopár rom,
hogy csak mi ketten legyünk a világon,
hogy
boldogság övezze életünk,
s ne féljünk, ha egymáshoz sietünk!
Te,
kinél pokol senkibe se gyűlt több,
mellettem, óh, meglelnéd az üdvöt!
Igaz
hűség fonná rád karomat
s örök barátom lenne a nyakad!
Fejed
párnája lenne puha vállam
s szempilláid simogatnák az állam!
Arcod,
melyről ragyog az értelem,
pihenőt lelne puha keblemen!
És
teljesülne ajkad szomjú álma:
lelkemet szíva tapadna a számra!
Ha
árnyaddá válhatnék, hogy szeretném:
egész nap az útaidat követném!
De
mit tegyek? Magam is rab vagyok,
végzetemen nem változtathatok!
Te,
bár betege vagy a szenvedélynek,
férfi vagy mégis, és szolgád az élet;
ahová
vágyol, odavisz utad,
elibéd csak tövisek állanak!
Mehetsz,
hegynek föl, futhatsz le, a völgybe,
a szoknya alja téged nem kötöz le!
De
engem nehéz béklyók sora fog,
bilincseimtől nem szabadulok!
Óh,
nekem tilos elhagynom a házat,
és félelem köt s szégyen és gyalázat!
Bárhogy
töröm a láncom, marad egy
és az visszatart: a lánybecsület!
A
bűn férfi-köröknek büszke éke,
de az erény - a nő keserűsége!
Nagy
teher a nők sorsa mindenütt,
sírbanyom, hogyha nincs becsületük!
Ha
fátylát a mi bimbónk szétszakasztja,
örökre bünteti az ég haragja!
Nem
mondom, hogy a kínom jobban ég;
csak azt mondom: épp úgy, mint a tiéd.
Te
sóhajtasz és láng a sóhajod,
én lángolok és nem sóhajthatok!
Bánat
miattam szíved bár sok érte,
te számíthatsz Nofál-ra, a vezérre.
Táboroz
az és máris fenyeget:
rettegésbe döntötte népemet.
Atyám
meg akart ölni büntetésül,
s én áldottam végzetem, bármi készül,
mert
rád gondoltam: Ah, akármi vár,
teérted mindig kedves a halál!...
Úgy
emlegetnek mint Nofál barátját,
sóváran lesed, mondják, a leányát.
Azt
mondják: pár nap se telik bele
és te örökre egybekelsz vele.
Kísérje
utatok a jószerencse!
Esküszöm! Bár nem hiszem egy szavuk se!
De
ha forrón kívánod bájait,
boldogságod engem is boldogít!
Én
láttam azt a lányt! Tudom, mily édes,
mily karcsú, mily szép, másokhoz mily
szívélyes,
s
mondjanak rá bármit az emberek,
énnekem derék s gyöngéd lelkület!
Bármit
tesztek, óvjon az Ég kegyelme!
Allah áldása szálljon frigyetekre!
Kérlek,
ha egyesültök majd a nászban,
s te vele játszol, gyönyörben s vidáman,
boldog
házadban, szívem, ne felejts el:
légy igazságos - sohase felejts el"
Szabó Lőrinc fordítása
