Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Az ember és a Vumurt
(udmurt népmese)
Kozmács István fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Kozmács István: Udmurt mesefigurák

Egyszer egy ember a malomban a gabonáját őrölte. Odamegy hozzá a víziszellem. Meglátja a malomkövet, és kíváncsian megkérdezi:
  - Hát ez meg mi?
  - Anyám orsója.
  - Add el nekem! - mondja a Vumurt.
  - Rendben van!
  - Mit kérsz érte?
  - Egy kalap pénzt.
  Az ember erre kilyukasztotta a kalapját. A Vumurt meg rakja bele a pénzt, rakja, de nem akar megtelni a kalap. Rakja, egyre rakja, csak nem telik meg. Végül az anyja ezüstpénzekből készült nyakékét rakta bele, s azzal végre tele lett a kalap. Az ember meg neki adta a malomkövet. A víziszellem a nyakába akasztotta, és elment.
  Máskor meg egy csónakot pillantott meg a Vumurt.
  - Hát ez meg mi?
  - Anyám káposztavagdaló teknője.
  - Add el nekem! - mondta Vumurt.
  - Ha adsz száz rubelt, eladom.
  - Nincs száz rubelem. Adok egy vödör aranyat.
  - Rendben van.
  A Vumurt meg a nyakába akasztotta a csónakot, és elment.
  Egyszer a mezőn a boronát látta meg.
  - Hát ez meg mi?
  - Anyám fésülködő fésűje.
  - Add el nekem! - mondta a Vumurt.
  - Ha adsz ezer rubelt, eladom.
  Az ember el is adta ezer rubelért a boronát.
  Megy, megy a víziszellem. Ahogy megy az úton, találkozik a medvével. A víziszellem megijedt tőle, és felmászott egy fára. De mászott a medve is utána. Mindketten lezuhantak a fenyőről, és szörnyethaltak.

 

Az udmurt és a vukuzso
(udmurt népmese)

Egy udmurt üldögélt a tóparton, és kötelet font. Egyszer kijött a tóból egy igencsak apró emberke.
  - Ember barátom, hát te mit dolgozol?
  - Kötelet fonok - mondta az ember -, és a tavadat fenekestől felfordítom.
  - Jaj, ember barátom, ne tedd ezt velem! Sok pénzt adok inkább neked! - mondta, és visszament a vízbe.
  Közben az ember ásott egy gödröt, a kalapját kilyukasztotta és a gödör fölé tette. Visszajött a vukuzso, és elkezdte rakni a pénzt a kalapba. A kalap meg csak nem akar megtelni. Végül megszólalt a vukuzso:
  - Úgy látszik, ember barátom, nincs elegendő pénzem - és bement a tóba.
  Mikor visszajött, egy vasgolyót hozott magával.
  - No, ember barátom, hajítsd át ezt a vasat a tavon!
  - Előbb hajítsd át te magad! - mondta az ember.
  Erre az az aprócska semmi alak áthajította vasgolyót a tó túlsó partjára.
  - Nos, akkor most te hajíts el!
  - Jól van, jól van. Én inkább felhajítom a felhő tetejére.
  A vukuzso erre kikapta a kezéből a golyót, és gyorsan eltűnt vele.
  Amikor visszajött, egy lovat hozott magával, amit a hátára kapott, és körbeszaladta vele a tavat.
  - No, komám, most te kerüld meg a vizet!
  Az ember felpattant a ló hátára, és körbenyargalta a tavat.
  Az apró alak erre visszament a tóba, és azt mesélte az anyjának:
  - Képzeld, az a bolond csak úgy a combja közé kapta a lovat, és körbefutotta a tavat.
  Az ember meg a vukuzsotól kapott pénzt egy ládába tette és elindult hazafelé. A ládáját az apró emberrel vitette.
  Ahogy mennek, egyszer csak meglátnak egy malomkövet. Azt kérdi az apró ember:
  - Komám, hát ez meg micsoda, mire használjátok?
  - Mi lenne, ez anyám orsója.
  Az apró ember felvette és cipelte azt is.
  Mentek egy keveset, s akkor meg egy boronát pillantottak meg.
  - Komám, ez meg micsoda, mire használjátok?
  - Ez meg anyám fésülködő fésűje.
  Az apró ember elkezdett vele fésülködni.
  - Hát komám, nektek aztán igazán nagy fésűtök van -fakadt ki. De azt is fogta, és vitte magával.
  Mentek megint egy keveset, s megpillantottak egy ekét.
  - Komám, ez meg micsoda, mire használjátok?
  - Ez anyám gyomláló kapája.
  Az apró ember erre kapta az ekét, és kezdett kapálni.
  Végül csak hazaérkeztek és azt mondja az apró embernek az udmurt:
  - Maradj itt a kapuban, én megkötözöm a tizenkét szolgámat. - A kutyáira gondolt, kutyája volt neki tizenkettő. Bement a házba, és kitanította az anyját:
  - Azt kérem majd tőled, hogy főzz ebédet. Te kérdezd meg, hogy: ugyan mit főzzek, fiam. Mikor már harmadszor kérem, mondd azt: jól van, öreg vukuzso fejét, apró vukuzso lábát főzöm meg.
  Aztán behívta az ördögöt, és azt mondta:
  - Anyám, főzz ebédet!
  - Ugyan mit főzzek, fiam? - kérdezte az anyja. Háromszor kérte így az anyját. Végül az anyja azt mondta:
  - Jól van, öreg vukuzso fejét, apró vukuzso lábát főzöm meg.
  A vukuzso ijedtében úgy felpattant, hogy a háztetejét is szinte leemelte. Elrohant, de az ember kutyái rendesen megszabdalták közben a ruháját.

 

Udmurt mesefigurák

Az udmurt (votják) nép a Vjatka és a Káma folyók közötti lankás, természeti kincsekben gazdag területet lakja. Az alig fél magyarországnyi Udmurt Köztársaságban másfélmillió lakos él, s ennek egyharmada udmurt. Nyelvük az uráli nyelvcsaládba tartozik, a permi nyelvek csoportjába. Nagyságát tekintve Európa harmincötödik nyelve a hetven közül.
  A néprajzosok és nyelvészek érdeklődése a 19. században fordult erőteljesen e felé a nép felé. Először oroszországi szakemberek adták ki leírásaikat és gyűjteményeiket a népről és kultúrájáról, majd az európai tudományosság képviselői is megjelentek közöttük. Azóta, hogy Munkácsi Bernát elsőként a nyugati tudományos élet képviselői közül 1885-ben folklór-anyagot gyűjtött közöttük, majd kiadta gyűjteményét és szótárát, jelentősen megváltozott a világ. Ma már fiatal udmurt kutatók készülnek népük múltjának tanulmányozására finnországi és magyar egyetemeken, s van közöttük, aki az erdélyi magyar néptánckincset gyűjti.
  A két közreadott mese az elmúlt alig kétszáz év alatt összegyűjtött szűkös anyagból való. Az anyag szűkös, mert az első gyűjtők vagy nem tudtak jól udmurtul, és ezért csak a mese orosz fordítását jegyezték le, vagy csak nyelvmesterük tolmácsolásában és lejegyzésében rögzítették az anyagot. S mivel a nyelvész szempontja a kiejtés minél pontosabb volta, ezért az adatközlők nem a legjobb mesélők köréből kerültek ki, hisz azok általában már öregek voltak, és beszédmódjuk (kiejtésük) nem feltételen elégítette ki a gyűjtőt. Később meg már nehezen lehetett igazi mesélőt találni. Ez lehet az oka annak, hogy az udmurt autentikus mese- és mondaanyagban ritkán találunk nyelvileg jól formált történeteket (az udmurt nép múltjáról és a gyűjtések történetéről részletesebben olvashatunk a Vatka meg Kalmez /votják mondák és rnesék/ 1974 című kötetben Domokos Péter tollából).
  Az udmurtok mitológiáját benépesítik a különféle emberalakú szellemek (murtok és kuzsók). A murt szó embert/idegent, a kuzso gazdát jelent, s az egyik udmurt nyelvjárásban így, a másikban meg úgy titulálták a lényeket, akik hús-vér alakok voltak, csak jobb híján nevezik őket magyarul szellemeknek. Volt közöttük apró és óriás, de még félember is. Saját szelleme volt az istállónak, a háznak, a szaunának, az erdőnek, a vizeknek stb. E lények mindegyikéhez hiedelmek és mitikus cselekmények kapcsolódtak.
  Az egyik ilyen szellem a víziszellem. A róla szóló történeteket olvasva megfigyelhető, hogy a hatalmas, félelmet keltő mítikus hatalmasság hogyan alakul át az idők teltével nevetséges figurává. Az itt közreadott két mese már nem gazdagnak és félelmetesnek mutatja be a vizek urát, hanem nevetséges, buta és becsapható alaknak.
  Az udmurtok hite szerint a víziszellemek a folyókban és tavakban laktak, családjuk volt és az emberi társadalomnak megfelelő teljes életet éltek, és - gazdagok voltak. Ha akarták, meghívták magukhoz az embert is, aki ilyenkor úgy élt a vízben, mintha a föld felszínén, a levegőn mozogna. Ha kiérdemelte, még a lányukat is feleségül adták hozzá. Nem volt szabad megharagítani őket. Olykor minden ok nélkül is gonoszak voltak. Erről tanúskodik az a jó tanács, hogy ne igyunk a folyóból a vízre hajolva, mert megragadja a szakállunk a víziszellem és lehúz a mélybe.
  A buta figurát elénk állító mesékben is ott van még a tudás arról, hogy a víziszellem gazdag. A vagyonából szerezni és őt becsapni nem bűn, ellenkezőleg. Az első mese egy olyan változat, amely már teljesen lecsupaszodva, szinte minden izgalom nélkül, olykor még fontos részletre sem kitérve meséli el, hogyan kell becsapni a szellemet, aki fizet, fizet, még anyja ezüst pénzekből készült, anyáról leányra szálló ősi nyakékét is odaadja. Aztán váratlanul - ok nélkül - meg is hal a végén. A másik történet három szüzsét foglal magában. Több változatban találkozhatunk a tó parton kötelet fonó emberrel, akinek szívesen fizet a víziszellem, csak ne forgassa fel az otthonát az ember. A folytatás a közismert vetélkedést tartalmazza, amikor az ember ravaszságával fog ki a lehetetlen feladatokat megszabó ellenfelén. Ennek is számos önálló változata ismert az udmurtok között. A befejezés a már megismert mese változatát tartalmazza: ismét a buta víziszellemmel találkozunk, aki nem ismeri az emberek világát.
  A környezetét jól megismerő ember tehát kinevette és kigúnyolta a buta víziszellemet, aki féltette az otthonát, mert elhitte, hogy a nagytudósú és ravasz ember fel tudja forgatni azt. S mennyire igaza volt. Mit meg nem adnánk érte, ha a vizek szelleme félelmében ma is előjönne és megakadályozná, hogy nagy bölcsen felforgassuk a világot, amelyben él, amiből élünk.