Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kéri Katalin
IBN TUFAIL, AZ ARAB "ROUSSEAU"
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra, 1997/4., 120-122. lap

 

Ibn Tufail a XII. század kiemelkedő arab filozófusa volt, aki jelentős
hatást gyakorolt a hispániai-arab gondolkodásra. Az "Autodidakta filozófus"
címmel emlegetett utópisztikus műve művelődés- és neveléstörténeti forrás,
amelyben az ember természetes nevelődéséről írt. E műve kapcsán
a külföldi neveléstörténészek Rousseau korai elődjének tartják. [1]


Hogyan juthat el a világ megismeréséhez, az Istennel való szellemi
egyesüléshez az ember, ha egy lakatlan szigeten, állatok között nő fel? A
hit vagy a tudás az előbbrevaló, melyik segíti jobban a megismerést? -
Ezeket a kérdéseket próbálta megválaszolni az arab tudós, Ibn Tufail, aki a
XII. század elején született Guadixban (Granada). [2] Andalúziában akkoriban
a marokkói Almorávidák uralkodtak (1060 és 1147 között), akiknek a hatalma
korántsem jelentett olyan stabilitást a térségnek, mint korábban az Omajjáda
dinasztiáé. [3] 1147-ben az Almohádák vették át az uralmat a birodalomban,
akiknek egységesítő törekvéseik közepette szintén nem a kultúra támogatása
volt legfőbb gondjuk. Ibn Tufail, Avempace-hoz és Averroes-hez hasonlóan az
Almoháda kalifák orvosaként tevékenykedett, és módja nyílott különböző
természettudományos (orvosi) kísérletek elvégzésére is. [4]

Pedagógiai regénye, mely legalább annyira orvosi, fizikai, teológiai
munka, egy fiúnak, Hajj Ibn Jakdhán-nak a története, aki az Indiai-óceán egy
lakatlan szigetén nő fel. Ibn Tufail akkor vált ismertté Nyugat-Európában,
amikor az angol Pococke 1671-ben Oxfordban kiadta a mű arab változatát és
latin fordítását. A kötet eredeti címe az volt, hogy "Hajj Ibn Jakdhán
episztolái a megvilágosodás filozófiájának titkairól", ám korabeli fordítója
az "Autodidakta filozófus" címmel látta el, és a mai napig így emlegetik
tudományos körökben. A 17. századi Nyugat-Európában, ahol az angol
természetfilozófia virágkorát élte, Ibn Tufail műve óriási érdeklődést
váltott ki az értelemről vitatkozó tudósok körében. A könyv fergeteges
reneszánszát jelzi az egy évszázad leforgása alatt megjelent további két
angol, egy holland és két német kiadás. [5]

Ibn Tufail - saját bevallása szerint - azért írta meg művét (mely
Avicenna "Keleti bölcsesség" című művének mintájára egy ember fejlődését
vázolja), hogy megossza olvasóival a bölcsesség elérésére vonatkozó azon
titkokat és misztériumokat, amelyeket ő maga ismert, és amelyeket már
évszázadokkal korábban nagyra becsültek a perzsa tudósok. [6] Az arab
filozófus műve az ember tökéletesedésének útjáról szól, a szerző pedagógiai
gondolkodása az emberről vallott felfogásának kifejeződése. Szerinte az
ember olyan teremtmény, aki Isten felé tart, a tanulás, a megismerés célja
az Istennel való misztikus egyesülés. Ez a pedagógia tulajdonképpen az
emberi akarat erőfeszítéseiről szól, az álhatatos tanulásról, az aszkétikus
harcról, az érzéki és szellemi megismerés tökéletesedéséről, a végső Igazság
eléréséről. [7]

A műben a kisfiú, Hajj, a kognitív megismerés különböző fokozatain megy
át. Csecsemőkorában egy gazella gondozta és szoptatta, 2 éves kora után
megtanult járni, és mindenhová követte "pótmamáját". Kisgyerekként
megismerte a körülötte lévő növényeket és állatokat, és megfigyelte azok
jellemző tulajdonságait. Rádöbbent saját védtelenségére a szarvakkal,
karmokkal és patákkal szemben, és úgy ítélte meg saját gyengeségét, mint
valamilyen testi fogyatékosságot. 7 éves korára azonban levelekből és
botokból eszközöket készített magának, és rájött arra, hogy milyen ügyesen
tudja használni a kezét. Amikor idáig jutott a fejlődésben, megbetegedett a
gazella, és Hajj minden igyekezete ellenére elpusztult. Érdekes leírás a
műben az a rész, amikor a fiú a halál kiváltó okát keresgéli a gazella
testén. [8] Ibn Tufail ennél a résznél kimerítő anatómiai leírást ad a belső
szervek, különösen a szív működéséről, ami mutatja, hogy járatos volt a
boncolásokban, melyeket orvosként valószínűleg többször is végzett. A főhős,
Hajj, miután megfigyeléseket tett a szív és a vér tulajdonságaira és
funkciójára vonatkozóan, megállapította, hogy nem a test a fontos az élet
szempontjából, hanem valami más, ami a halál beálltával távozik a
szervezetből, és az ember biológiai valósága csak eszköz.

A mű további részeiben Hajj eljutott a lélek fogalmáig, és
megállapításokat tett az idegrendszer működésével kapcsolatosan. A világ
megfigyelése során az empirikus és technikai jellegű megismerésen át a
spekulatív megismerésig jutott el; fizikai, matematikai és metafizikai
absztrakciókat tett. A természet dolgai és jelenségei között azonosságokat
és különbségeket keresett, mennyiségi viszonyokat vizsgált. Az állatok és
növények közös sajátosságaként említi például Ibn Tufail azt, hogy
táplálkoznak és mozognak, az állatokra pedig az jellemző, hogy
helyváltoztató mozgásra képesek és éreznek. [9] Az episztolákban megjelennek
a szabadesés, a hőtan, a halmazállapotváltozás korabeli arab leírásai,
érthető és élvezetes stílusban.

Hajj a különböző természeti jelenségeket vizsgálva végül is arra a
következtetésre jutott, hogy minden történés mögött kell, hogy legyen
valamilyen kiváltó ok, és minden formának van teremtője:

"Nem ti ölitek meg magatokat, hanem Allah öl meg; nem te lövöd
ki a nyilat, (Mohamed), hanem Allah lövi ki." (Korán) [10]

Ibn Tufail szerint a világ mozgása öröknek tételezhető, mivel sohasem
létezett az a nyugalmi állapot, amelyből az egész mozgás kiindult. A mozgás
mögött álló "hajtóerő" azonban szükségképpen végtelen, és nem testben
lakozik, testi minőségekkel nem is lehet felfogni vagy megközelíteni. [11]

A műben tehát Hajj így jutott el a körülötte lévő dolgok megismerésétől a
misztikus Isten-felfogásig, 35 éves korára. A könyv ezen részénél Ibn Tufail
egy, a hitből kiinduló személy, Asal nézeteivel ütköztette a megismerés
útján megvilágosodó Hajj gondolkodását. Az "Autodidakta filozófus"
pedagógiai üzenete abban áll, hogy bármelyik utat választja is az ember a
kettő közül, eljuthat az Igazsághoz. Asal szembesítette a regény főhősét
azzal a problémával, hogy az emberek többsége oktalan, hitetlen, nem keresi
és nem járja a megismerés útjait, csak az anyagi világ dolgai iránt
érdeklődik. Hajj arra is ráébredt érett férfiként, hogy a Legfelsőbbel való
egyesülést az ember egyedül élheti meg, a szívében, ezért nagyon nehéz
mindezt mások számára szavakkal kifejezni.

A mű szerzője nem becsülte le a társadalmi ember dimenzióját, az ember
közösségi nevelését, inkább arról van szó, hogy az arab misztikusokhoz és
aszkétákhoz hasonlóan ő is azt vallotta, hogy az ember születésétől fogva
rendelkezik olyan szűrővel és képességgel,

"amely a lélek spontán hajlama, amely anélkül, hogy szüksége
volna tanárra, elvezet a Tárgyhoz, hacsak nem térítik el a szülői
és tanári útmutatások". [12]

Ibn Tufail szerint tehát az ember jelentős fejlődésen megy át élete
során, egyes fejlődéslélektani szakaszaiban más és más módon reflektál a
világ dolgaira. Testi és lelki kiteljesedése azonban lehetséges, és élete
értelme szempontjából elengedhetetlen. Ez az avicennai gondolatokból ihletet
merítő utópia nagy hatással volt több arab és európai gondolkodóra. Hatott
valamelyest a skolasztika bölcselőire, ám a legjelentősebb befolyást
Gratianus-ra tette, akinek "A kritikus" című művében hasonló gondolatokat
olvashatunk. Bár Gratianus műve a Pococke-féle kiadásnál mintegy 20 évvel
korábban keletkezett, a spanyol gondolkodó ismerhette annak a - ma az
Escorialban őrzött - 17. századi kódexnek a tartalmát, amelyben népi mese
formájában szerepel az Ibn Tufail által leírt történet. [13]

Az 1185-ben meghalt arab gondolkodó művének nagy sikere ugyan a 17-18.
századra tehető, de előtte is és azóta is alapmű ez a könyv a bölcselettel,
a nevelés céljával és folyamatával foglalkozó kutatók, olvasók kezében.



JEGYZETEK

[1] Larroyo, F.: Historia general de la pedagogia. Ed. Porrúa, México,
1982. 244. p.

[2] Révai Nagy Lexikona X. kötet. Révai Rt., Bp., 1914. 446. p.

[3] Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a
13. századig. Európa, Bp., 1989. 378. p.

[4] Samsó, Julio: Ciencia musulmana en Espa¤a. Cuadernos Historia 16.,
144. szám, Madrid, 1985. 21. p.

[5] Galino, Angeles: Textos pedagogicos hispanoamericanos. Iter Ediciones,
Madrid, 1968. 99. p.

[6] Uott. 99-100. p.

[7] Capitan Diaz, Alfonso: Historia del pensamiento pedagógico en Europa.
Dykinson, Madrid, 1991. 206. p.

[8] El filósofo autodidáctico. Publicaciones de las Escuelas de Estudios
Arabes, Madrid, 1948. Trad.: González Palencia Angel. 81-82. p.

[9] Uott. 110-112. p.

[10] Uott. 118. p.

[11] Uott. 128-130. p.

[12] Galino i. m. 102. p.

[13] Uott. 102. p.