Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens
A TUDOMÁNYOK ÉS TANULMÁNYI TERVEK A KÖZÉPKORI ISZLÁM VILÁGBAN

(Muszlim gondolatok a tudásról és az ismeretszerzésről)
Forrás: Iskolakultúra, 2000/6-7. sz., 81-96. lap
A tanulmány az OTKA által támogatott kutatás keretében készült. (F 032219)
Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Az iszlám világban mindenkor meglehetősen nagyra értékelték a tudást, hiszen a
Mohamed által közvetített isteni kinyilatkoztatás Szent könyvében, a Koránban
világos és egyértelmű utasítások olvashatóak arra vonatkozóan, hogy a tudás
keresése minden hithű muzulmánnak kötelessége. A Korán olyan forrás, amely
buzdít a tapasztalatokon és próbákon keresztül elért, meditáció és megfigyelés
segítségével végigvitt ismeretszerzésre, hiszen az igaz tudást áhitozó ember
Istent áhitozza. (1)


Az "Olvass...!" (iqra') olyan fontos kinyilatkoztatás a Koránban (96:1,3),
mely alátámasztja ezt, csakúgy, mint az a gyakran visszatérő gondolat, hogy az
emberi lények Allah ágensei a Földön, aki megtanította őket mindenre, amit nem
tudtak, és felelőssé tette őket önmaguk sorsát illetően. Az iszlám szerint az
istenhit csak akkor lehet érvényes és szilárd, ha rendíthetetlen bizonyosságra
és meggyőződésre épül, ehhez pedig az szükséges, hogy az ember látóképességének
szélesítésére és elméjének csiszolására törekedjék. A muzulmánok szerint Allah
azért látta el az embereket különböző érzékszervekkel, hogy azok segítségével a
legmegbízhatóbban lehessen megismerni a Teremtő parancsait és azokat a dolgokat,
amelyekben Allah tetszését leli. Ez vezethet el a hithez, ez a tudás útja. (2) A
tudás keresésére való szüntelen törekvés a muzulmán világban aláhúzza a nevelés
határtalan jelentőségét.

A tudás keresése és a nevelés szempontjából is nagyon lényeges kiemelni,
hogy az iszlám életszemlélet holisztikus szemlélet, és nincs elválasztva ebben
az evilági és a túlvilági élet. Az iszlámban az evilági, empirikus, illetve a
metafizikai, lelki elemek szoros kapcsolatban állnak, és a nevelés az embert
mindkét életre felkészíti: a földi létre és a halálon túli létezésre is. (3) A
muszlim nevelés végső célja az Allahnak való teljes alávetés elérése egyéni és
közösségi szinten, és az emberiség egésze szempontjából. (4)

A tudományok ismerete a muszlim közösségekben tehát mindenkor megbecsülést
biztosított a művelt embereknek, és a közfelfogás szerint valamennyi muzulmánnak
legalább annyit tanulnia kellett, hogy a Korán szövegét megismerje. "Keressétek
a tudást a bölcsőtől a sírig..., Kínába is menjetek el érte, ha kell" - idézték
gyakran Mohamed szavait. Ibn Dzsaír egy művében a hagyományok közül az alábbit
ajánlotta olvasói figyelmébe: "Nincs fontosabb Allahnak, mint egy olyan ember,
aki megtanult egy tudományt (ta `allama `ilman), és azt másoknak is
megtanította. (...) Ha Allah csak egy tudós ember felé vezérli utadat, jobb az
neked, mint az egész világ." (5) Allahot gyakorta említették "al-'Alim"-ként,
ami annyit tett: aki tud. (6)

A legszélesebb körű és legfelsőbb szintű tudás keresése és terjesztése
volt tehát a muzulmán pedagógia legfőbb célja. Nem csupán a tudás (`ilm)
jelentését kutatták, hanem annak számos formáját és felhasználhatóságát is
számba vették. Ez a szó jelentett még "képzést", "értelmet", "tudományt",
szóösszetételekben pedig egyes ismeretrészeket (pl.: `ilm al-nabat = a növények
ismerete, vagyis botanika). Többesszámú alakjával fejezték ki a tudományok
összességét (`ulúm). (7) Az arab "tarbíja" szó a nevelést jelentette, "művelni",
"növelni" értelemben, és ha embernevelésről volt szó, akkor a "javítva,
fegyelmezve nevelni" (ta'díb) és a "művelve, nyesegetve alakítani" (tahdíb)
szinonímákkal világították meg a fogalmat. (8)

A témával szorosan összefüggő kifejezés az "adab" is. Ennek az arab szónak
az értelme a századok során jelentésváltozáson esett át. Eredetileg - csakúgy,
mint a latin urbanitas - "udvariasság"-ot jelentett, aztán emberiességet (mint a
humanitas), és azon ismeretek összességét, melyek ezt az eszményt szolgálják. Az
Abbászidák korában ez a szó az általános műveltséget jelölte, mely szükséges
volt egyes hivatalok vagy felsőbb funkciók betöltéséhez (titkárok, vezírek stb.
esetében). Fentieken kívül ez a kifejezés az irodalomban is használatos, a több
témát érintő, de nem speciális témákban való elmélyültséget megvalósító prózai
művek megnevezése kapcsán. A 13. században Jakút azt írta, hogy az adíb (= az
adab írója) és az `álim (= tudós) között az a különbség, hogy míg az első minden
dolog legjavát emeli ki műveiben, a tudós csak a tudomány egy részének
megismerését kívánja elérni. Az adíb tehát az általánosan művelt ember, az `álim
pedig a szaktudós megnevezése. (9)

A 10. században élt tudós, Ibn `Abd Rabbihi úgy definiálta a tudást és a
nevelést, mint "olyan oszlopokat, amelyeken a vallás és a világ tengelye
nyugszik. Ezek különböztetik meg az embert az állatoktól, az értelmes lényt az
oktalanoktól. A tudás és a nevelés az értelem lényege, a test mécsese, a szív
fénye és a lélek kormánya. (...) Ha egy gyereket nem nevelnének, nem tanítanák
meg írni-olvasni, olyan lenne, mint a legostobább állat, a legzavarodottabb
szörnyeteg." (10)

A középkori iszlám világ tudósainak többsége hasonlóképpen vélekedett, és
ezért egész műveket vagy műrészleteket szenteltek a pedagógiai és a tudományos
kérdések tárgyalásának. Érdeklődésük homlokterében állt az - az írásos
kultúrával rendelkező ókori népek többségénél is kimutatható - törekvés, hogy a
tudományos ismereteket rendszerbe foglalják, és e rendszerek segítségével
kidolgozzák a muszlim életfelfogás szempontjából legsikeresebb, legcélravezetőbb
képzési és nevelési terveket.

 

Törekvések a tudományok rendszerezésére

Az ókori gondolkodók művein felnőtt, a görög, perzsa, indiai és más népek
tudományos eredményeit lefordító és továbbfejlesztő muzulmánok elsődleges
kérdésnek tartották a muszlim életvitel, a nevelés szempontjából a tudományok
rendszerezését. Ezt már az iszlám első évszázadaiban sem tekintették mellékes
problémának, az intézményesült oktatás kiépülésével azonban mindez
megkerülhetetlenné és elodázhatatlanná vált. Al- Kindi-től Ibn Khaldún-ig hosszú
a sor, ha szeretnénk számba venni azokat a muzulmán tudósokat, akik - a
tananyag-struktúra kialakítását is segítendő - tudományrendszerezési munkákat
végeztek. (Közülük e tanulmány keretei között csak néhány jellegzetes
gondolkodónak az elméletére térünk ki, a teljesség igénye nélkül.)

A tudományrendszerezéssel foglalkozó hithű muzulmánok úgy vélték, hogy
jóllehet, sokféle tudomány létezik, a muszlimoknak valamennyi iránt érdeklődniük
kell. A tudományok között azonban a legtöbb teoretikus hierarchikus viszonyt írt
le, amely rendszer csúcsán, a legmagasabb szinten a vallástudomány állt. A
tudományok rendszerét többen úgy képzelték el, hogy a tudás egységes fájának
ágai az egyes tudományterületek, amelyek között vannak elméleti, gyakorlati és
hasznos vagy produktív tudományok. (11) Az iszlám felfogás szerint akik csak
egyetlen tudomány tanulmányozásának szentelik magukat, azok lehetnek ugyan
tudósok, de művelt embernek - aki a bölcsesség elérésére törekszik - csak a
sokoldalúan képzettek nevezhetőek. Ez a gondolkodásmód határozta meg az oktatási
intézményekben tanított tananyagot is, Damaszkusztól Córdobáig. Már az alsó
szinten is törekedtek a sokoldalú képzésre - különösen al-Andalúszban -, mert
úgy vélték, az írás-olvasás és a Korán megtanulása nem elegendő a vallás, Allah
lényegének megértéséhez. A 10. századtól kialakuló és elterjedő medreszékben,
melyek a közép- és (részben a) felsőfokú képzés színterei voltak (12), illetve a
felsőoktatás egyéb formái esetén még inkább fontosnak tartották az elsajátítandó
tudományterületek meghatározását, a közöttük lévő kapcsolatrendszerek leírását
és a tananyag tartalmának, sorrendjének kidolgozását.

Anawati különböző tanulmányaiban mintegy 20 olyan klasszikus arab művet
elemzett, amelyekben megtalálható a tudományok valamiféle rendszerezése. Ezek
között vallásos és filozófiai értekezések éppúgy szerepelnek, mint eretnekek
írásai. (13) A keleti világ nagy rendszerezői közül kiemelkedett például al-
Kindí, al-Farábi, al-Gazali és Ibn Szína (Avicenna), akik nem csak tanítottak,
hanem a görögökhöz (Platónhoz, Arisztotelészhez) hasonlóan megpróbálták
osztályozni is a tudományokat, értékük, hasznosságuk, nemességük szerint. Az ő
nyomdokaikon jártak azok az al-Andalúszban munkálkodó tudósok, akik ugyanezt
kísérelték meg, például Ibn Hazm és Sza`id al-Andalúszi.

 

Al-Farábi főbb tudományrendszerező munkái

Az első tudományrendszerezésről szóló munkát a 9. században al-Kindi (kb.
800-870), a bagdadi orvos, filozófus és asztrológus készítette el. Arisztotelész
követőjeként főként logikával, természettudományokkal és matematikával
foglalkozott, és ezen utóbbi tudományt tartotta legfontosabbnak a többi tudomány
megalapozása kapcsán. Az ő munkájára és görög művekre támaszkodva a szintén
bagdadi tudós, al-Farábi (kb. 870- 954) több meghatározó jelentőségű könyvet,
értekezést és levelet írt a 10. században. (14) Al-Farábi, a sokoldalú elme
szerencsés pillanatban került Bagdadba, ahol az Abbásszidák alatt akkoriban
virágzottak a tudományok. A rendkívül művelt férfiú elsősorban Arisztotelész
műveinek magyarázataival hívta fel magára a figyelmet, különösen annak Organon
című könyvét tanította, ő volt az arisztotelészi logika első keleti
kommentátora.

Az ókori görög tudós nyomán, de annak tudományrendszertanát módosítva írta
meg egyik legjelentősebb könyvét (15), A tudományok felsorolása (Ihsa' al-'ulum)
címűt, melyet a középkori Európában is használták, és a mű latin fordítása
jelentős hatást gyakorolt a skolasztika kibontakozására. (16) A művet Sevillai
János és Cremonai Gerhard fordították latinra, és ez utóbbi mester De Scientiis
című munkája vált használatossá a keresztények körében. (Létezett a mű héber
nyelvű változata is.) A könyv 5 fejezetre oszlik, és rendszere általános hasznát
maga a szerző úgy ecsetelte, hogy ez segít hozzá az ember, a világ
megismeréséhez. Különbséget tett az igazi tudós és a fontoskodó ember között:
míg az előbbi a tudományok lényegének és egymáshoz való viszonyának
megismerésére törekszik, az utóbbi olyan tudást emleget, amelynek nincs is
birtokában. (17) Könyve bevezetőjében azt írta, hogy "E könyv haszna abban áll,
hogy az az ember, aki e tudományok közül szeretné valamelyiket tanulmányozni és
elmélkedni akar fölötte, tudja meg, mely dolgokon is kell elgondolkodnia, és
milyen előnnyel fognak járni töprengései, és milyen nyeresége lesz mindebből, és
milyen kiválósághoz vezet ez; abból a célból (íródott a könyv), hogy az ember
valamely tudomány tanulásában tett erőfeszítései az ok ismeretében menjenek
végbe, és ne csak vakon, az útról letérve haladjon." (18)

Műve első nagy fejezetében a nyelvtudományról írt, amely a tudományok
tanulmányozásának abszolút alapját jelenti minden népnél, bár ő természetesen
elsősorban az arab grammatikára utalt. A nyelvtudomány szerinte két fő részből
áll: egyrészt az adott nyelv főbb szavainak elsajátítását foglalja magába,
másrészt pedig a szavak megalkotásának, ragozásának, összefűzésének, helyes
ejtésének stb. szabályait. Részletes, a szóetimológia, lexikográfia,
szintakszis, fonetika, prozódia, poétika területét és más ágakat példákkal
illusztráló, bemutató leírást adott a szerző nyelvről, mindvégig hangsúlyozva,
hogy a nyelv szabályainak elsajátítása nélkül nincs tudományos megismerés.

A 2. rész, melyet követői a "legaprólékosabb és legokosabb" résznek
tartottak, és saját műveikbe is beépítették, a logika tudományáról szól. Ez, a
könyv leghosszabb és legalaposabb fejezete az arisztotelészi logikára alapozva,
példák sokaságával alátámasztva világítja meg e tudomány fontosságát. Al-Farábi
szerint a logika tanításainak megismerése hasznos és szükséges ahhoz, hogy
valaki komoly tanulmányokat folytasson. Szerinte a "logika művészete ...
szabályokat ad, melyek célja helyes útra terelni a megértést, az embert
közvetlenül a bölcsesség útjára vezetni és az igazság biztonságát nyújtani
számára a racionális ismeretek kapcsán, melyek hibalehetőségeket hordoznak
magukban...", és úgy vélte, hogy ezek a szabályok óvják meg az embert a
tévedésektől és álokoskodásoktól, mivel az igazság keresése közben gyakran
fennáll a hamis ítéletalkotás lehetősége. (19) A logika jelentőségét al-Farábi a
nyelvtudományéhoz hasonlította, mely a nyelvhasználat szabályait nyújtja, míg az
előbbi a gondolkodás szabályait. Jelezte viszont a két tudomány közti alapvető
különbséget: míg a nyelvtudomány egyes népekre jellemző szabályokat és
sajátosságokat ír le, addig a logika szabályai általánosak, minden nép által
követendőek. A bagdadi tudós érdemeihez tartozik, hogy nem csupán annyit tett
könyvében, hogy bemutatta a különböző bizonyítási módszereket és más logikai
ismereteket, hanem rávilágított azokra a nézetekre is, amelyek saját korában
megkérdőjelezték a logika hasznát. Tagadta a "született tehetség" fogalmát abban
az értelemben, hogy valaki tanulás nélkül is eljuthat az igazság megismeréséhez.


A propedeutikus tudományok alkotják rendszertanában a 3. nagy csoportot,
ezen belül hét területről írt: az aritmetika, a geometria, az optika, az
asztronómia, a zeneelmélet, a "súlyok" tudománya és a mérnöki tudás jelentik itt
a főbb részeket. Al-Farábi valamennyi, előkészítő jellegű tudományág esetében
megkülönböztetett elméleti és gyakorlati jellegű tudást. Könyve ezen részének is
nagy érdeme, hogy minden kijelentését példákkal támasztotta alá, lehetőséget
nyújtva így kevésbé képzett olvasói számára is tanításai megértésére. A
gyakorlati aritmetika a megszámlálható dolgokkal foglalkozik, például az
emberek, lovak, dínárok és dirhemek számlálásával. Az elméleti aritmetika
ugyanakkor a számokkal elvont értelemben végez műveleteket, e tudományterület
vizsgálati körébe tartozó például a négy alapművelet, a hatványozás, a páros és
páratlan számok valamint a törtek tanulmányozása. Ehhez hasonlóan a geometria
esetében is elkülönül a konkrét dolgok ("vonalak", "területek", testek)
vizsgálatával és a rájuk vonatkozó teoretikus tudással kapcsolatos
ismeretszerzés. (20) A geometria területeivel kapcsolatban álló, de külön
területként jelenik meg az al-Farábi- féle műben az optika, amely tudomány
különbséget tesz a látvány és a dolgok valóságos tulajdonságai között, és így
kiküszöbölhetővé válnak a szem tévedései. A szerző szerint e tudomány lehetővé
teszi távolban lévő tárgyak lemérését, az optika segítségével például
kiszámítható nagy fák és falak magassága, völgyek és folyók szélessége,
mélysége, hegyek magassága és felhők távolsága. Írt a tudós azokról a
mérőeszközökről, amelyek az optikai vizsgálódások egy része során használatosak,
és külön említést tett a visszatükröző felületek mérésekhez való
felhasználásáról (pl. a víztükör illetve fényes tárgyak kapcsán). (21) A
csillagászat tudományáról szólva aláhúzta, hogy megkülönböztetendő egymástól az
asztrológia, mely a csillagjegyekkel és a jövő előrejelzésével foglalkozik,
illetve az asztronómia, mely valódi tudomány. Ez utóbbi vizsgálódási területét
három fő részre tagolta al-Farábi: egyrészt foglalkozik e tudomány az égitestek
alakjával, egymáshoz viszonyított helyzetével, másrészt az égitestek mozgásával,
a zodiákuson belül elfoglalt helyükkel, mozgásuk bolygónkon tapasztalható
következményeivel. Kifejtette, hogy valamennyi égitest keringést végez, és
valamennyinek sajátos mozgási iránya van. A csillagászat körébe sorolta a szerző
a Földről szóló tudományos ismereteket is, mint például a bolygó régi (az emberi
civilizáció megjelenése előtti) állapotának kutatását, a klimatikus viszonyok
tanulmányozását, az éjszakák és nappalok illetve az évszakok váltakozásának
szabályszerűségeit stb. (22)

A zene kapcsán is gyakorlati és elméleti területekről értekezett
al-Farábi. Az előbbinél megemlítette, hogy a különböző természetes és
mesterséges módon (hangszerekkel) megszólaló hangokkal foglalkozik, a
zeneelmélet viszont konkrét hangoktól, az anyagi megjelenéstől független
tudomány, mely különböző részterületekre oszlik, mint például a harmóniát mutató
hangsorok elkészítésének elvei és módszerei. A kötet matematikai tudományágakkal
foglalkozó fejezetének záró részei a "súlyok" tudományáról (mechanikáról) és a
mérnöki tudományokról szólnak. Az előbbi kapcsán a bagdadi tudós írt a
mérlegekről, súlymértékekről, amelyekkel mérnek, és a "súlyos" dolgokról,
amelyek mérését végzik ezen eszközökkel. Azokról a felemelő, elmozdító, szállító
stb. szerkezetekről is e helyen szólt, amelyek előidézik a "súllyal" rendelkező
testek helyváltoztatását. A mérnöki tudományok pedig, mint a matematikai
tudományok in actu alkalmazása kerülnek bemutatásra a kötetben.

A 4. fő fejezetet a tudós a fizika és metafizika tudományáról írta, számos
diszciplínára tagolva rendszertanának eme részét is. A fizika a fizikai testeket
és tulajdonságaikat tanulmányozó tudomány, "megismertet azokkal a dolgokkal,
amelyekből, amelyek által és amelyekkel léteznek ezek a testek és
tulajdonságaik". (23) A testek egy része természetes (a föld, az ég, a növények
és állatok, maga az ember), más részüket pedig az ember teremtette, az ő akarata
és tevékenysége által keletkeztek (pl. az üveg, a kard, az ágy, a szövet stb.).
A tulajdonságok kapcsán al-Farábi azt írta, hogy a természetes testek
tulajdonságai egyediek, létezésüket egyetlen Teremtőnek köszönhetik. Anyaguknak,
formájuknak és minden tulajdonságuknak oka, végcélja és értelme van a teremtés
művének nagy egészében. A mesterséges testeknek pedig - az emberi akarathoz és
igényekhez igazodva - kifinomult, a rendeltetésükhöz igazodó sajátosságaik
vannak.

A metafizikáról azt írta, hogy a legtökéletlenebbtől a Legtökéletesebbig
lehet emelkedni általa, az Örök Létezőig, amely egységbe foglalja az összes
létezőt. Ez az Örök Létező nem származik semmiből, nincsen kiváltó oka, és
előtte nem létezett semmi; ez az abszolút létező, az egyetlen, mely teljes,
egységes, valósabb és igazabb, mint bármi rajta kívül, és al-Farábi szerint nem
lehet más, csakis maga az Egyetlen Isten. (Lásd: "Ó, Allah, az egyedülvaló,
Allah az örökkévaló! Nem nemzett és nem nemzetett. És senki nem fogható hozzá."
Korán 112:1-4.) A metafizika megmutatja a vizsgálódó ember számára azt, hogy
hogyan származnak az Örök Létezőből más létezők, és megmutatja, mi okozza a
világ dolgai között meglévő harmóniát. A szerző e résznél - hasonlóan, mint
könyve korábbi fejezeteiben - nem csupán az általa igaznak és fontosnak tartott
ismereteket közvetíti, hanem teret ad azoknak a kételkedéseknek is, amelyek e
témával kapcsolatosan a körülötte lévő világban felmerültek. Azért fontos
szerinte a "hibás vélemények" megcáfolása, mert "az emberben nem lehet kétség
Istent illetően." (24)

Az utolsó fejezetet al-Farábi a politikának, a jognak és a teológiának
szentelte, és e résznél is jól felismerhető Platón és Arisztotelész hatása. Mint
azt más művei is mutatják, a tudós az emberi fejlődés szempontjából a megismerés
mellett kiemelt helyen említette az ember társadalmi dimenzióját, a közösséghez
való tartozás fontosságát és meghatározó voltát. Ibn Khaldúnt messze megelőzve,
a görög államelmélet-alkotók késői utódaként a bagdadi szerző lázasan kereste a
boldogság eléréséhez szükséges ideális államformát. Ô maga is elkészítette az
eszményi közösségi szerveződés városi modelljét (al-medína al- fadíla), ahol a
társas együttélés legfőbb rendezőelve a kölcsönös segítségnyújtás. (25)
Tudományrendszertani könyvében is hosszasan kifejtette a politika tudományának
tartalmát, melynek lényege szerinte abban áll, hogy meg kell ismerni és érteni
az emberi viselkedésformákat, és ki kell dolgozni a boldogság elérését elősegítő
rendszabályokat illetve azok betartatásának módjait. A politika tehát a helyes
kormányzási elvek kidolgozását és betartását/betartatását jelenti, mely egy
felsőbb hatalom (uralkodó) által valósulhat meg szerinte. A kormányzásról szólva
egyrészt leírta a helyes, erkölcsös, boldogságot biztosító államvezetési
módszert, amely alatt jó közösségek és jó városok működhetnek, és amelynek
feltétele, hogy az evilági boldogság mellett a túlvilági létre is figyelmet
fordítson. Emellett al-Farábi kifejtette a - körülötte létező világban is
megfigyelhető - helytelen, rossz útra vezető kormányzási módokat, amelyekből -
úgy írta - rengeteg féle van: például ha egy uralkodó(i kör) a gazdagságra tör,
akkor a kapzsiság kormányát hozza létre, ha dicsőségre, akkor a hiú dicsőség
uralma valósul meg stb. Al-Farábi azonban jól tudta, hogy a jó kormányzáshoz nem
elegendőek a helyesen megfogalmazott törvények: alappillér még az emberek
erőfeszítéseinek lendítő ereje. Mindennek megvalósulásához pedig hosszas
tapasztalatok és sok jó példa szükséges, azaz a boldogsághoz vezető "politika"
megteremtése hosszú folyamat és a közösség egészének cselekedetein nyugszik. A
tudós szerint olyan a jó politika is, mint az orvoslás: egyrészt vannak könyvek,
melyekben lefektetésre kerülnek a szabályok, másrészt létezik a valóság, ahol az
ismereteket alkalmazni kell, és mindez igényli az állandó gyakorlást, a látott
példák beépítését. (26) Több más, a neveléstörténetből is ismert személyhez
hasonlóan al-Farábi is leírta azt, hogy hogyan kell nevelés útján felkészíteni a
leendő uralkodót eljövendő feladataira.

A politikáról írott alfejezet - csakúgy, mint a könyv többi része -
egyértelműen mutatja a szerző azon meggyőződését, hogy a földi élet a létezésnek
csak egy szelete, a boldogság és az igazság elérése egy magasabb szintű terv
keretében, a vallásos életforma segítségével váltható valóra. Ebből a
gondolkodásmódból, világszemléletből szervesen következik, hogy a jog az író
szerint a vallás kerete; a jogtudomány nála tulajdonképpen a vallásjog, mely két
részből áll: a dogmákról szóló tanításokból és az ezekből következő emberi
cselekedetek rendszeréből. A kalám (vallásjog) tudománya arra szolgál, hogy az
ember képes legyen megvédelmezni a kinyilatkoztatáson alapuló dogmákat, és
készen álljon logikusan, észérvekkel cáfolni mindent, ami azok ellen szegül.
Al-Farábi szerint az ember tökéletesedésében korlátozott, ezért úgy fogadja a
teológiai igazságokat, mint a gyermek vagy a tapasztalatlan ifjú a tökéletes
férfiú tanításait, ám ahogy kiművelődik, ismereteket és tapasztalatokat gyűjt a
világ dolgairól, képessé válik az elvont, magasabb szintű igazságok
befogadására. (27) A szerző vallástudományról írott szavait - a logikáról szóló
fejezet mellett - halála után a legtöbbet emlegették. (Tudományrendszertanát
lásd: 1. számú melléklet)

 

1. sz. melléklet
Al-Farábi tudományrendszere a "Tudományok felsorolása" c. mű alapján
(Az ábra al-Farábi: Catálogo de las ciencias c. műve alapján készült)


Jóllehet, más muszlim szerzőkhöz hasonlóan maga al-Farábi is írt műveket
alkímiáról, álommagyarázatról és más okkult tudományokról, osztályozásában ezek
nem szerepeltek. (28)

Al-Farábi ismertetett könyvét áttekintve jól látszik véleménye a tanulás,
a tudomány- megismerés céljáról és kívánatos módszereiről. Az emberi
cselekvéseknek, magának a tanulásnak is eszerint végső célja az Örök Létező
megismerése, az istenséggel való egyesülés. E cselekedeteknek mindenkor meg kell
egyezniük az isteni világtervvel, és ennek érdekében szükséges a világra
vonatkozó ismeretek rendszerezése is. A tudás elérésének alapvetően két útja
van: a tanulás (ta`lim) és az ismeretek alkalmazása (ta'dib), ezek közül
mindegyik lehet elméleti és gyakorlati. Más műveiben (például egy, az
arisztotelészi filozófia tanulmányozásához írott bevezető munkájában) al-Farábi
azt is kifejtette, hogy milyen lelkiállapot szükséges a megismeréshez. Az ember
eszerint a tanulás megkezdése előtt "újítsa meg élvhajhász lelkét, hogy csakis
az igazságra áhítozzon, és ne az élvezetekre, és változtassa meg racionális
lelkületét, hogy akarata becsületes legyen. (...) ...szükséges továbbá az
állhatatos és kitartó igyekezet..., mivel a vízcsepp, ha kemény, a követ is
feloldja. Nem kell olyasmivel foglalkozni, ami nem tudomány, mert a sok
különböző dologgal való foglalkozás oda vezet, hogy nem lesz rend, sem pedig
összhang. Ami pedig az élet hosszúságát illeti, el kell mondani, hogy ha -
miként Hippokratész mondta - a testekről való gondoskodás meghosszabbítja az
életet, hogyne hosszabbodna meg az a lélek ápolásával?" (29)

Al-Farábi tehát, felhasználva Arisztotelész, Platón és más előtte élt
(főként görög) tudósok eredményeit, hithű muzulmánként olyan új rendszert
teremtett, amelynek hierarchikus építményének csúcsán a teológia megismerése
állott, mégpedig igazodva a Mohamed által közvetített isteni
kinyilatkoztatáshoz.


További muszlim rendszeralkotók:Ibn Szína,
al-Gazali, Sza`id al-Andalúszi és Ibn Khaldún

Al-Farábi rendszerét - változtatásokkal - Ibn Szína (Avicenna) is átvette.
Ô a tudományok között nagyon határozottan alá- és fölérendeltségi viszonyokról
beszélt, melyeket szerinte a bölcsesség elérésére törekedve figyelembe kell
venni. (30) Ô is elméleti (nazarí) és gyakorlati (`amalí) tudományokra osztotta
fel a diszciplínákat. Az első csoportba tartoztak nála a fizikai, a testekkel és
mozgással összefüggő tudományok (tabí`í), a matematikai tudományok (riyádí) és
az "isteni" tudományok (iláhi), melyek nincsenek összefüggésben sem az anyaggal,
sem a mozgással. A gyakorlati tudományok Ibn Szína szerint az etikai, gazdasági,
politikai és vallásos ismereteket összefoglaló ágak. (31) A tudás szerinte is
tapasztalás és gondolkodás útján alakul ki.

Hozzá hasonlóan jól ismerte a tudás-elsajátítással és a tudományokkal
kapcsolatos problémákat a perzsiai születésű al-Gazali (1058-1111), aki a híres
bagdadi Nizámijja akadémiának volt a vezetője. Bevezetés a tudományokba (Ihya'
`ulúm ad-dín) című könyvéről Asin Palacios 1904-ben Egy muzulmán kompendium a
pedagógiáról címmel írt tanulmányt. (32) E műve valóban nem csupán a tudományok
rendszerezésével foglalkozó mű volt, hanem az oktatásban közvetlenül is
hasznosítható tanulmányi rendszer, haladási terv is. A tudományok osztályozását
ő is azok tulajdonságai, hasznosságuk és tartalmuk természete szerint végezte
el. Szerinte is minden tudomány tanulásának végső célja az, hogy az ember
Allahhoz váljon hasonlatossá, ehhez pedig feltétlenül szükséges a nevelés, mely
szerinte a "legnemesebb művészet". Al-Gazali, miközben a tudományokat
rendszerezte, művében kora felsőbb szintű oktatásának panorámáját adta. Vallásos
és világi tudományokra osztotta az egyes diszciplínákat. A világi tudományok
szerinte azok, amelyek a földi, a napi élet során az emberek segítségére vannak.
Alaptudománynak tartotta ezen belül pl.: a mezőgazdaságot, az orvostudományt, az
aritmetikát és geometriát, az építészetet és a politikát. Ipari tudományokról
(pl.: metallurgia, fonás) és kiegészítő tudományokról (pékmesterség,
kovácsmesterség) is beszélt. A vallásos tudományok pedig elvezetik a földi
létben boldoguló embert a Legfelsőbbhöz: alaptanulmányokról írt al-Gazali a
Korán, a Próféta mondásai és cselekedetei, az iszlám egyház doktrínái kapcsán.
Származéktudományoknak nevezte a kánonjogot és a misztikus-aszkétikus erkölcsöt,
propedeutikusnak az arab nyelvet és grammatikát, kiegészítőnek pedig a
Korán-szövegek olvasásának, magyarázatának és kritikájának tudományát. (33) A
szufi gondolatkörben mozgó tudós egyértelműen kiemelte az utóbbiak, vagyis a
vallásos tudományok felsőbbségét, és éppen emiatt úgy vélte, a szülők nevelésben
betöltött szerepét minimálisra kell korlátozni a lelki vezető mellett. (34)
(Lásd: 2. melléklet)

 

2. sz. melléklet
Al-Gazali tudományrendszere "Bevezetés a tudományokba" című műve alapján
(Az ábra Díaz A. C. szövegben idézett műve felhasználásával készült, 211-214.
o.)


Egy másik műve, melyet bagdadi diákjai kérésére a jogtudományról állított
össze ("Mustasfá") szintén példázza a jeles tudós és tanító pedagógiai és
tudományrendszerezés iránti érdeklődését. E mű, melynek bevezetőjében életrajzi
momentumokat felvillantva al-Gazali kifejtette, hogy már gyermekkorában
foglalkozott a vallástudománnyal (fikh), szintén tartalmazza a tudományok
egyfajta felosztását. A mű bevezető részében megkülönböztetett 1./ tisztán
racionális tudományokat (`aqlí mahd), mint például az aritmetika, geometria,
csillagászat és más hasonlók; 2./ tisztán hagyományos tudományokat (naqlí mahd),
mint például a hadísz és a Korán magyarázatok. Ezeket "Ifjak és idősek
ugyanolyan sikerrel művelhetik, mivel ezek teljesen a memóriára támaszkodnak, és
csak kis hely jut az értelemnek." (35) 3./ a legnemesebb tudományok a "vegyesek"
(muzdavidzsa), amelyek mozgósítjákaz értelmet, és helyet adnak mind az egyéni
vélekedésnek, mind pedig az isteni kinyilatkoztatásnak. Al-Gazali szerint ide
tartozik például a vallástudomány (fikh) is. E két, al-Gazali által írott mű is
példázza, hogy a muszlim tudósok jó részénél (is) megfigyelhető az a jelenség,
hogy életük különböző alkotói korszakaiban változtatták nézeteiket, nyilván
saját tudományos fejlődésük függvényében. Abban azonban al-Gazali esetében is
állandóságot tapasztalhatunk, hogy kutatták az igazság keresésének
legcélravezetőbb útjait, és ennek érdekében nagy gondot fordítottak a tudományok
rendszerezésére illetve ennek nyomán a tanulmányi tervek kidolgozására, és
legtöbbjüknél a vallástudomány állt a hierarchia legmagasabb fokán.

Akadtak azonban olyan szerzők, mint például az andalúziai Szá`id
(1029-1070), akik nem tulajdonítottak egyik tudománynak sem nagyobb
jelentőséget, mint a másiknak. A Népek kategóriái (Tabaqat al-umam) című művében
ez a 11. században élt tudós - al-Farábival, al-Gazalival és Ibn Hazm-mal
ellentétben - nem a nyelvészeti, logikai és vallásos tudományokra helyezte a
hangsúlyt, hanem inkább a természettudományok vonzották. A különböző ókori népek
kultúrtörténetét leírva úgy gondolta, hogy azok értek el látványos eredményeket,
akik kiemelten figyelmet fordítottak e tudományokra, így az indiaiak, a perzsák,
a káldeusok, a görögök, a rómaiak, az egyiptomiak, a zsidók és az arabok. (36)

A középkori iszlám világban a muzulmán pedagógia elméletének és
gyakorlatának valamint a tudományok rendszerének nagy összefoglalója az az Ibn
Khaldún (1332-1406) volt, akinek magyarul is olvasható Bevezetés a történelembe
(Al-Muqaddima) című műve ma is az iszlám művelődés- és neveléstörténet egyik
legkiemelkedőbb forrása. (37) A mű mintegy egyharmadát teszi ki az a zárórész,
amely Simon Róbert megfogalmazása szerint "lényegében egy kidolgozott és sok
vonatkozásban önálló »tudománytan«", melynek elemzése még ma sem végigvitt. (38)

Az emigráns andalúziai család gyermekeként Tuniszban született férfiú az
iszlám történelem egyik legragyogóbb századának végén készítette el önéletrajzi
elemekkel át- meg átszőtt átfogó történeti elemzését, mely műve kiindulópontja
lett későbbi muzulmán szellemi irányzatoknak. A könyvben nem csupán a
történettudomány elméleti megalapozását adta, hanem színes képet festett saját
kora és az azt megelőző századok muzulmán valóságáról. Bár könyve hatodik,
tudományrendszerezéssel foglalkozó fő fejezetében nem számlálta elő valamennyi
tudományt, rendezőelve, mely szerint vannak filozófiai vagy szellemi tudományok
és örökül hagyott vagy közvetítő tudományok (a kinyilatkoztatáson alapulóak),
követendő lett, főként a szunniták körében. (39)

"Az első a filozófiai tudományokat foglalja magában. Ezek azok, amelyeket
az ember gondolkodó képessége természete révén ismer meg, és amelynek a
tárgyaihoz, problémáihoz, észlelési módjaihoz és tanítási módszereihez emberi
észlelése vezeti el őt úgy, hogy szemlélődése és kutatása feltárja számára azt,
hogy mi a helyes és hibás mindezekben - amennyiben valóban gondolkodó emberről
van szó.

A második a hagyományos, közmegegyezésen alapuló tudományokat foglalja
magában. Ezek mind egy adott vallásjog tekintélyén alapuló közlésen alapulnak.
Az értelemnek nincs helye ezekben, hacsak nem az, hogy a részletproblémákat
kapcsolatba hozhatja az alapelvekkel. (...) mindezeknek az alapja a Korán és a
prófétai hagyomány vallásjogi anyaga, amelyet törvény gyanánt Allah és prófétája
adott nekünk..." (40)

Részletesen szólt a szerző a Korán és a hadísz értelmezésének eltérő
irányzatairól, és arról is, mennyire fontos a nyelvtudomány (az arab grammatika)
tanulmányozása e második tudománycsoport megismeréséhez. Külön alfejezetben
emelte ki Ibn Khaldún a szufizmust, mely szerinte sajátos észlelési állapotban,
eksztázisban juttatja el világtól elfordult, aszkéta életet élő híveit a
szellemi megismeréshez. (41)

A 18-32. alfejezetben a muszlim tudós a filozófiai (racionális) tudományok
áttekintését adta. Szerinte "az észlelés alapját az érzékelhető dolgok alkotják,
amelyeket az öt érzékszerv érzékel. Minden élőlény - lett légyen racionális vagy
más egyéb - részt vesz ebben az érzékelésben. Az ember azáltal különbözik a
többi élőlénytől, hogy érzékeli az univerzáliákat (kulliját), amelyek az
érzékelhető dolgoktól történet elvonatkoztatások." (42) E rész alfejezeteiben
leírta az egyes tudományok (logika, orvostudomány, mezőgazdaság, metafizika,
geometria, aritmetika, zene és csillagászat) tartalmát, vizsgálati módszereit.
(Lásd: 3. melléklet) A logikával kapcsolatosan kitért arra, hogy Arisztotelész
volt e tudomány első leírója, és be is mutatta a nagy görög előd logikáról szóló
művének nyolc fő részét. Ibn Khaldún rámutatott arra, hogy a korai muszlim
tudósok elvetették az arisztotelészi logikát, aztán az mégiscsak bekerült (al-
Farábi, Ibn Szína, Ibn Rusd munkássága nyomán) a tudományrendszertanokba.
Magáról a filozófiáról azonban a 14. századi szerző nagyon lesújtóan vélekedett,
hiszen "a filozófusok úgy vélekednek, hogy a boldogság abban áll, ha az összes
létező dolgot - legyenek azok érzékekkel észlelhetők vagy azokon túliak - akár
(filozófiai) okoskodás, akár érvelés segítségével észleljük." (43) Szerinte
ugyanis a létezés egésze sokkal szélesebb körű annál, semmint hogy az ember
felfogni, megismerni tudja. "Nem tudjuk érzékelni a szellemi lényegeket, hogy
további lényegeket absztrahálhassunk, mivel érzékszerveink fátyolként elfedik
tőlünk az előbbieket" - írta. (44) Könyve eme részében éles kritikát fogalmazott
meg a görög filozófusok tanításait átvevő és követő muszlim elődökkel
kapcsolatosan, akik a megismerés lehetségességét hirdették vagy sugallták.

 

3. sz. melléklet
Ibn Khaldún tudományrendszere
(Az ábra Nasr szövegben idézett műve felhasználásával készült, 62-63. o.)


A tudományrendszer valamennyi eleme kapcsán Ibn Khaldún a fenti
idézetekből is kiolvasható utat követi: először definiálja azt, hogy mit is ért
egy adott tudományról, majd részletezi annak tartalmát, vizsgálódási területeit,
a hozzá kapcsolódó tudományokat, mégpedig számos példával alátámasztva
mondandóját. Részletesen, valódi történész módjára bemutatja és összeveti egyes
(vallási) iskolák, egyes muszlim szerzők tanításait, és végigvezeti valamennyi
tudomány muzulmán történetét, több helyen kitérve a görög és más szerzők elért
eredményeire. Műve fejezeteiben mindenütt gondosan kiválasztott, a Koránból
illetve a hadíszból vett idézetek támasztják alá a megismeréssel kapcsolatos
elméletét, mint például az alábbiak: "Allah a dolgok legjobb tudója."; "Allahot
csupán Allah ismeri"; "Allah vezet el az Igazsághoz" (Korán 10:35 és 46:30) stb.
Ibn Khaldún tanításai szerint, ha a tanuló, tudományokkal foglalkozó ember
fejében zűrzavar alakul ki, ha kételkedni kezd és kétségbeesik, akkor el kell
hajítani "a szavak fátylait", azaz az egyes tudományok rögzített szabályait, és
a természetes gondolkodásban kell kapaszkodót keresni, és Allah segítségére kell
hagyatkozni.

 

Ibn Hazm, a córdobai polihisztor

A középkori al-Andalúszban a legteljesebb tudomány-rendszer és nevelési-
oktatási terv megalkotása a córdobai születésű muszlim gondolkodó, Ibn Hazm
(994- 1063) nevéhez fűződik. (45) A tudós férfiú jómódú családból származott,
apja al-Manszúr vezíre volt. Felnőtt férfiként Ibn Hazm a zahíri szektához
tartozott, emiatt üldöztetéseket kellett elszenvednie, és börtönbe is zárták. A
hányatott sorsú polihisztor ismert volt mint költő, filozófus, történettudós,
moralista, jogász és teológus, és megszámlálhatatlanul sok művet alkotott,
melyeknek egy jelentős részét Sevillában nyilvánosan elégették, és a többi közül
is sok elveszett az évszázadok során. Ezt írta könyvei elégetésével
kapcsolatosan a tudós:

"Ha elégeted a papírt, nem égeted el
Azt, amit a papír elzár, mivel ez a
keblemben van,
Velem jön, bárhová is megyek...
Ott lesz, ahol én tartózkodom,
És eltemetik velem a sírba..." (46)

Az elemzők szerint csak igen kevés muszlim szerzőt lehet Ibn Hazm-mal
összevetni bölcsesség és alkotókedv vonatkozásában. A córdobai tudós ugyanis
valamennyi általa művelt tudományban, minden műfajban és valamennyi életkori
szakaszában kiemelkedőt alkotott. Életművével kapcsolatosan egyik legmeglepőbb
sajátosság műveinek egyenletes színvonala, kimagasló minősége, tiszta, ékesszóló
stílusa. Nagy összegző műveitől egészen rövid leveleiig és az általa komponált
vitairatokig Ibn Hazm legtöbb esetben eredetit és lényegeset alkotott. (47)
Tudományos eredetisége és gondolatainak maradandósága tehetségén kívül minden
bizonnyal annak is köszönhető, hogy szisztematikusan és aprólékosan tanult,
gondosan felépített terv szerint. Jegyzeteket készített az olvasmányairól,
melyek valamennyi tudományt érintették, aztán táblázatokat szerkesztett,
összegzéseket írt a megtanultakról, azaz mindent megtett, hogy különböző
ismereteit összekapcsolja, értelmezze és feldolgozza. Ez a - gyakran csak
tanítványai feljegyzéseiből kibontakozó - munkamódszer igencsak hatásosnak
bizonyult tudományrendszerező erőfeszítései során. Nem véletlenszerűen forgatta
a könyveket, hanem tudatos program (előre elkészített bibliográfia) alapján, és
nagyobb művei elkészítése előtt kisebb lélegzetű tanulmányokat írt.

A tudományok kategóriái (Maratib al-'ulum) című átfogó művében az
andalúziai tudósok közül legteljesebben fejtette ki a tudás és a tudományok
rendszerét. E könyvéről a neves iszlám-kutató, Lévi-Provençal azt írta, hogy "e
mű, mely megérdemli, hogy nyilvánosságra kerüljön, tele van olyan szempontokkal,
amelyek a legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot..." (48) Ibn Hazm több
elődjéhez hasonlóan maga is úgy vélte, hogy csak a tanulás mentheti meg és
emelheti fel az embert, bár A vezetés könyve (Kitáb al-ajlaq) című munkájában
azt írta, hogy "ha a tudásnak nem volna más értelme, mint az, hogy egy tudatlan
elfogadjon benneteket, és hogy egy tudós tiszteljen és becsüljön, még ez is
elegendő volna, hogy elmerüljetek benne. (...) Hogyan lehetséges hát nem keresni
a bölcsességet, látva számos ablakát ebben és az eljövendő életben? A
tudatlanság átka okoz minden rosszat..." (49)

A tudományok kategóriái című könyve tehát egy egészen egyedülálló
pedagógiai mű a spanyolországi iszlám történetét tekintve. Ez a
tudományrendszertan nem logikai vagy filozófiai alapozottságú, hanem teológiai
és moralista szempontok alapján elkészített szisztéma. A tudományok
osztályozásának legfőbb alapja az volt, hogy Ibn Hazm megvizsgálta, mely
tudományok a jobban illetve kevésbé hasznosak az ember végső célját, Allah
megismerését tekintve. Szerinte azok a tudományok, melyek az isteni cél
elérésében segítik az embert, preferáltak azokkal szemben, amelyek csak a jelen
élet síkjában hatnak, és csupán a jólét, az egészség vagy a gazdagság
megteremtését szolgálják. A córdobai tudós egyensúlyt teremtett az értelem és a
hit, a filozófia és a teológia között. Szerinte az előbbi nem áll ellentétben az
utóbbival, a teológiával, hiszen a filozófia végcélja is ugyanaz: az ember
megváltása. Ezen eszményhez való ragaszkodásában Ibn Hazm valójában nem egy
szokásos tudomány-rendszert alkotott, hanem olyan tanulmányi tervet (pedagógiai
értekezést), amely leírta a muzulmán ifjú nevelésének - a szerző szerint
helyesnek vélt - alapelveit.

A mű első részében az egyén neveléséről értekezett, kiemelve, hogy a tudás
megközelítése és átadása is erény, és minél több könyvből tanul valaki, annál
többre viszi. Úgy vélte, senki nem tud elérni a tudományokhoz, ha nem hallgat,
ír, olvas és nem végez maga is kutatásokat. A megismerés elveit illetően - a
neoplatonikus áramlatok tanításaival szembehelyezkedve - Ibn Hazm azt állította,
hogy az emberi testtel egyesülő lélek önmagában nem hordoz semilyen tudást, az
ember születésekor nem rendelkezik ismeretekkel, csak érzékelése, rendezetlen
mozgásai és vegetatív képességei vannak. Szerinte a lélek fejlődésével alakul ki
az értelmesség, aminek segítségével megértjük az öt érzékszerv által észlelt
dolgokat és az értelmi igazságokat.

Számos más muzulmán gondolkodóhoz hasonlóan elítélte azokat, akik
gazdagságra és hírnévre áhitozva tanulnak, hiszen "ha valaki a tudományoknak
szenteli magát, nem ebben az életben nyeri el jutalmát." (50) Ezt írta még:
"Biztosan tudjuk, hogy az evilágon való tartózkodásunk nem tart sokáig, ezért
szerencsétlen gondolkodás és elvesztegetett munka olyan tudományokkal
foglalkozni, amelyek csak az evilági életet szolgálják. (...) Így kidobott munka
az, ha valaki olyan tanulmányoknak szenteli magát, melyeknek egyetlen célja a
pénzkereset.... Ha a dolog így áll, a legnemesebb tudományok azok, amelyek az
örök életben való megváltáshoz vezetnek. Aki ilyen tanulmányoknak szenteli
magát, az olyan, aki a rövid szenvedést felváltja az örök boldogságra." (51)

A nevelésre vonatkozó útmutatása az alábbiakban foglalható össze: 5 éves
kor körül kell kezdeni a gyerekek tanítását, alapfokon az írás, olvasás és a
Korán elsajátítása a cél. Megjegyzést tett a kalligráfia tanulásának eltúlzása
ellen, mert szerinte a szépírás elsajátítása kettős veszéllyel jár: egyrészt
jelentősen meghosszabbítja a tanulmányi időt, másrészt pedig kísértésbe viszi az
embert, hogy szultánok szolgálatába álljon, és így annak szentelje életét, "hogy
igazságtalanságokat kövessen el vagy olyan okiratokat szerkesszen, (...) amelyek
telve vannak hazugságokkal és hamisságokkal." (52) A középfokú tanulmányokat a
grammatika és a lexikográfia tanulásával kell megalapozni, ám a költészetről úgy
vélekedett, hogy nem a legmegfelelőbb "tananyag" az ifjúság neveléséhez.
Különösen kerülendőnek tartotta az élvezetek felé terelő szerelmes verseket; az
elválásról és sivatagokról szóló költeményeket, mert ezek a család elhagyására
ösztönöznek; a nyomorúsággal és háborúval összefüggő verseket, mert ezek
rombolásra, gyilkolásra ösztökélnek; a szemtelen, áskálódó emberek ajkán
született szatírikus költeményeket valamint az uralkodókat dicsőítő, rossz
ízléssel, hamis módon megírt énekeket.

Ezt követően a matematika tudományának (`ilm al-`adad) elsajátítása
jelenti az oktatás anyagát: a négy alapművelet, a törtszámok, a síkgeometria, a
földmérés, az égitestekről szóló ismeretek és Eukleidész Elemek című műve. A
csillagászatról szólva elutasította az asztrológiát. A Föld, a bolygórendszer
megismerését szolgáló tudományt, mely bizonyítja az Univerzum végtelenségét és a
Teremtő fenségét, Ibn Hazm nagyon nagyra tartotta, ám az asztrológiáról
megállapította, hogy csupa hamisságon alapul.

Ezután kell tanulnia a diáknak logikát, mert csak így lesz képes
megkülönböztetni az igazat a hamistól, megérteni a természettudományokat;
valamint tanulmányoznia kell a "fajok tudományát" (= állatok, növények, kőzetek
rendszerét) és az orvoslást. Ezen tudományok lehető legteljesebb megismerése is
tükrözi a córdobai tudós szerint a teremtés csodáit és Allah nagyságát. Külön
kiemelte az ókori és kortárs népek történetét, és felhívta a figyelmet arra,
hogy mennyire fontos hanyatlásuk forrásokkal alátámasztott tanulmányozása, a
történelmi folyamatok megértése, valamint az erényes személyek életrajzával való
megismerkedés. Érdekes a történelem tanulása mellett felhozott érvelése:
szerinte ez a tudomány azért tanulmányozandó, hogy segítségével az ember
megértse az evilági élet hívságait; azt, hogy minden, nagy erőfeszítéssel és
hatalmi szóval létrehozott nagyság és dicsőség múlandó. Így a lélek hajlik majd
afelé, hogy megvesse a könnyű, világi örömeket, és ráébredjen, hogy csak a jóság
és könyörületesség műve maradandó. Fontosnak tartotta a tudományok között az
etnológiát, ami az ő felfogásában az arab törzsek, klánok és családok közötti
vérségi kapcsolatok ismeretét jelentette.

A legfelsőbb szintű tudás, amellyel mindenkinek foglalkoznia kell, a
vallásos törvény (sarí`a). A felsőfokú oktatás fókuszában így tehát Ibn Hazm
szerint is a koranikus tudományok, a Próféta hagyományai és cselekedetei
(hadísz), a vallásjog (fikh) és a teológia (`ilm al-kalám) áll. A többi tudomány
tanulmányozása csak előkészület ezek megértéséhez.

Könyvében a córdobai tudós úgy vélte, hogy ha valaki nem képes arra, hogy
minden tudományban kiemelkedjen, szükséges, hogy legalább elképzelése legyen
valamennyiről, azaz sokoldalú, általános nevelést kívánt. Több más muzulmán
gondolkodóhoz hasonlóan mélységesen lesújtó volt a véleménye azokról, akik a
saját tudományukon kívüli tudományok művelőit nem értékelték vagy becsmérelték.
Egyik tudomány sem érthető a többi nélkül, így csak azok emelkedhetnek ki
tudásukkal, akik minden tudományból merítenek ismereteket - fogalmazta meg az
elérendő eszményt az andalúziai polihisztor.

Könyvének második részében a tudományok rendszeréről írt Ibn Hazm, s bár
többször is hivatkozott az arisztotelészi tudományrendszertanra, e könyvben a
saját rendszerét állította fel, mely leginkább Isidorus "ordo scientiarum"-ára
emlékeztet, és kiolvasható belőle, hogy a szerző előző századok és saját kora
kulturális ismereteiből egyaránt merített. Elmondható, hogy ismerte a tudományok
számos ágának eredményeit az iszlám kultúrkörön belül és kívül. Tisztában volt a
muszlim, a zsidó és a keresztény vallás jellegzetességeivel és különbözőségeivel
éppúgy, mint más népek történelmének és irodalmának sajátosságaival. (53) A
könyvben kiemelte az egyes népekre jellemző, az általános érvényű és a
"vegyes"-típusú tudományokat. az előbbi csoportba tartoznak szerinte a teológia,
a történelem és a filológia. (54) Az általános érvényű tudományokat a
matematika, az orvoslás a csillagászat és a filozófia teszi ki, a retorika,
poétika és álommagyarázat pedig "vegyes" tudásanyag. (rendszeréről lásd: 4.
melléklet)

 

4. sz. melléklet
Ibn Hazm tudományrendszertana
(A táblázat Hernández, M. C. szövegben idézett műve ábrájának fordítása alapján
készült, 365. o.)


Ezeken kívül szerinte tudománynak lehet még nevezni a kereskedelmet, az
építészetet, szövést, hajóépítést, mezőgazdaságot és kertművelést, ám ezek
csupán arra valók, hogy a mindennapi szükségleteket kielégítsék, és nem a
magasabb célok beteljesítését szolgálják. (55)

Mint fentebb is utaltunk rá, Ibn Hazm tudományrendszertanának és nevelési
tervének számos részlete világosan mutatja, hogy a szerző részletesen ismerte az
alkotói korszakában és az azt megelőző évezredekben született tudományos
eredményeket és elméleteket, és képes volt azokat összevetni, saját gondolatai
és céljai által új egységbe rendezni. Bemutatott művén kívül egyéb szövegeiből
is jól kiolvasható az ókori görög tudósok hatása. A "Levél az isteni
segítségről" című munkájában például fel is sorolta néhány nagy elôd nevét és
műveit. A filozófia és logika tudománya kapcsán például Platónt és
Arisztotelészt illetve Aphrodiziai Alexandroszt emelte ki, a geometria kapcsán
Eukleidészt; a csillagászat vonatkozásában Ptolemaiosz mellett Hiparkhoszt, és a
mindkettôjüknél régebben élt indiai, kopt és nabateus tudósokat. Az
orvostudomány nagyjai közül Hippokratészt, Galénoszt és Dioszkoridészt
említette. (56) Ibn Hazm művei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a középkori
Európa tudósai megismerhessék az ókori filozófiai műveket.

 

Összegzés

A középkori iszlám kultúra tudományrendszerezéssel foglalkozó műveinek
vázlatos bemutatása is rámutat a téma bonyolult és összetett voltára. A muszlim
nevelési gyakorlatot és elméletet (is) segítô, esetenként abból kiinduló
rendszerezési törekvések összegyűjtése, elemzése és összevetése nagy lépéssel
vihet közelebb az iszlám kultúra történetének és lényeges vonásainak
megértéséhez. Csakúgy, mint a korábban élt ókori - elsôsorban a görög -
társadalmakban, a muzulmánok körében is fontosnak tartották a tudás mind
szélesebb körű elsajátítását, az ember tökéletesedését, a tudományok művelését.
A tudományok rendszerezése és a tanulmányok tervének, a tanítás menetének
kidolgozása ennek elengedhetetlen feltétele volt. Platón, Arisztotelész és mások
nyomdokain jártak azok a tudósok, akik e tudománytanokat megalkották. Az ô
műveik fordítása révén került kapcsolatba Európa az ókori szerzôkkel, és indult
meg a középkori európai kultúra és nevelés fejlôdése. Fontos ugyanakkor
rámutatni arra, hogy milyen jelentôs különbség volt egyes muszlim szerzôk
gondolkodásmódjában, neveltetésüknél, tanulmányaiknál, az általuk követett
vallásos irányzatnál vagy az általuk ismert és megélt korszaknál fogva.
Bárhogyan is értékelték és csoportosították, rendszerezték azonban a
tudományokat, valami összefűzte ôket: egyetlen istenükbe, Allahba vetett hitük
és az általa küldött kinyilatkoztatások zsinórmértékként való tételezése. A
muszlim hívôknek a világ megismerésére tett mindenfajta erôfeszítése is egy cél,
az isteni terv minél tökéletesebb megismerése érdekében történt és történik ma
is. Ezen cél beteljesítéséhez pedig felhasználtak, egybeépítettek minden, a
korábbi - muzulmán és nem muzulmán - tudósoktól származó tudományos ismeretet és
módszert, jóllehet, óriási eltéréseket tapasztalhatunk e tekintetben az iszlám
világ tudósai körében.

A sokoldalúan képzett, bölcsességre törekvô ember muszlim eszménye és a
nevelés jelentôségének hangsúlyozása tehát alapvetô jellegzetesség az iszlám
kultúrkörben, és máig jelentôs szerepet játszik az iszlám vallás terjedésében.

 

Jegyzetek

(1) Abdulati Hammudah: Fókuszban az iszlám. International Islamic Federation of
Student Organizations (Továbbiakban: IIFSO), Rijád, 1995. 146. o.

(2) Zindani, Abdulmajid al: A hit útja. IIFSO, 48. k. Rijád, 1990. 66-70. o.

(3) Sarwar Ghulam: Islamic Education: its meaning, problems and prospects. In:
Issues in Islamic Education. The Muslim Educational Trust, London, 1996. 9. o.

(4) Uott., Részlet a Muszlim Nevelés Elsô Világkonferenciájának ajánlásaiból.
Mekka, 1977.

(5) Chejne, Anwar G.: Historia de Espańa musulmana. Catedra, Madrid, 1993. 159.
o.

(6) Nasr, Seyyed H.: Sciences et savoir en Islam. Sinbad, Paris, 1979. 64. o.

(7) Rosenthal, F.: Knowledge Triumphant: The Concept of Knowledge in Medieval
Islam. Leiden, 1970.

(8) Gardet, L.: Notion et principes de l'éducation dans la pensée
arabo-musulmane. In= L'enseignement en islam et en Occident au Moyen age.
Librairie Orientalist Paul Geuthner, Paris, 1977. 3. o. (A továbbiakban:
L'enseignement...)

(9) Salgado, F. M.: Vocabulario de Historia árabe e islámica. Akal Ed., Madrid,
1996. 18. o.

(10) Chejne i. m. 153. o.

(11) Nasr i. m. 58. o.

(12) L. errôl a témáról: Kéri Katalin: Medreszék a középkori iszlám világban c.
tanulmányát. Iskolakultúra, 1999/12.

(13) Anawati, C. G.: Classification des sciences et structure des summae chez
les auteurs musulmans. In= L'enseignement... 61. o.

(14) Nasr i. m. 59. o.

(15) Munk, S.: Des principaux philosophes arabes et de leur doctrine. Librairie
Philosophique J. Vrin, Paris, 1982. 341. o.

(16) Vernet, J.: El islam en Espańa. Mapfre, Madrid, 1993. 43. o.

(18) Uott. 3-4. o.

(19) Uott. 13.

(20) Uott. 39-42. o.

(21) Uott. 43. o.

(22) Uott. 46-47. o.

(23) Uott. 55. o.

(24) Uott. 65. o.

(25) L.: Nogales, Gomez Salvador: Papel de la educación en el sistema
filosófico-religioso de al-Farábi. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura
Arabe e Islámica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid, 1985.
241-249. o.

(26) al-Farábi i. m. 68-69. o.

(27) Uott. 74-75. o.

(28) Nasr i. m. 59. p.

(29) Guerrero, Ramon Rafael: Una introducción de al-Farábi a la filosofia. In:
Al-Qántara, Madrid, 1984/V. 13. o. (Az idézetet spanyolból fordította e
tanulmány szerzôje.)

(30) Anawati i. m. 64-65. p.

(31) Tritton, A. S.: Materials on Muslim Education in the Middle Ages. Luzac,
London, 1957. 133. o.

(32) Díaz, Capitán A.: Historia del pensamiento pedagogico en Europa. Dykinson,
Madrid, 1991. 211. o.

(33) Uott. 212-215. o.

(34) Gardet i. m. 4. o.

(35) Laoust, Henri: La pédagogie d'al-Gazali dans le Mustasfa. In =
L'enseignement... 74. o.

(36) Sá`id al-Andalusi: Science in the Medieval World - Book of the Categories
of Nations. University of Texas Press, Austin, 1991.

(37) Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Osiris- Századvég, Bp., 1994. Ford.:
Simon Róbert

(38) Uott. 594. o. (A khaldún-i tudományrendszer magyar nyelven való
megismerését Simon Róbert fordítása sajnos, csak kevéssé segíti, lévén, hogy a
könyvnek éppen ez a része csak töredékesen került lefordításra, amit a fordító
csupán a hátravetett jegyzetekben közölt. Tovább nehezíti az értelmezést, hogy a
kötetnek pont ebben a VI. fejezetében, a 30. alrésznél teljes kavarodás
tapasztalható a jegyzetszámozás esetében.)

(39) Nasr i. m. 63. o.

(40) Ibn Khaldún i. m. 447. o.

(41) Uott. 486-503. o.

(42) Uott. 503. o.

(43) Uott. 511. o.

(44) Uott. 513. o.

(45) Diccionario de filósofos. Rioduero, Madrid, 1986. 657. o.

(46) Delgado, Buenaventura (ed.): Historia de la educación en Espańa y America
I. - La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación Santa María,
Morata, Madrid, 1992., 187. o.

(47) Monés Hussain: Clasificación de las ciencias según Ibn Hazm. Revista del
Instituto de Estudios Islámicos en Madrid, vol. XIII. Madrid, 1965-66. 7. o.

(48) Uott. 8. o.

(49) Idézi: Chejne i. m. 154. o.

(50) Uott., 155. o.

(51) Idézi: Monés i. m. 10. o.

(52) Uott., 12. o.

(53) Hernández, M. C.: Historia del pensamientio en el mundo islámico 2. El
pensamiento de al-Ándalus (siglos IX-XIV). Alianza, Madrid, 1996. 364. o.

(54) Uott. 365. o.

(55) Chejne i. m. 158. o.

(56) Hernández i. m. 364. o.