Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Tóth-Vásárhelyi
Réka
A fa szerepe Japán építészetében
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
A
fa tiszteletét és szeretetét a japán nép isteneitől kapta. A természethez való
vonzódásukat a szépséges Amateraszu (nap istennője) a természetimádás kultuszának
megtestesítőjének köszönhetik.
A japán szigetvilág nagy része nem művelhető, mivel zömmel magas hegyek és erdők
borítják. A terület klímája kifejezetten kedvező a dúsan burjánzó növényzetnek,
erdőknek és bambuszligeteknek.
Az itt élő emberek ünnepeiket és szertartásaikat nagyrészt a "fák"
köré rendezték. A cseresznyevirágzás és a juharfa levelének színjátszása mind
nagy népszerűségnek örvend a hétköznapi emberek és a művészek körében is. A
japán nép lelkének jelképe a virágzó cseresznyefa.
Ezek után már nem véletlen, hogy az építészetük és a lakberendezésük is magán
viseli ennek nyomait.
A japán tervezőknek a zord környezet számos kihívásának kellett megfelelnie
a történelem folyamán.
Könnyű egyszintes házakat építettek szalmából, papírból és fából. Ezek az anyagok
a földrengéskor meghajlottak és rugalmasan mozogtak. Ha mégis összedőltek vagy
az árvíz, tájfun elvitte őket, kevesebb ember sebesült meg, mintha a házakat
kőből építették volna. Fa és papírparavánokból készült külső, illetve belső
falak eltolhatóak voltak, hogy a lakók kiláthassanak a ház szerves részét alkotó
békés kertre. A házak belső terét paravánokkal osztották fel, amelyeket a lakók
igényei szerint mozgathattak. A legtöbb házban fapadlót alkalmaztak, amelyet
a földtől körülbelül fél méterre építettek. A padlót négyzet alakú vagy hosszúkás
gyékényből vagy bambuszból font matracokkal (tatamikkal) borítottak be. Ezeket
gyakran színes szálakkal fonták össze és selyemmel, valamint szőtt anyagokkal
szegték be. Egy-egy tatamin, mérettől függően, egy-négy személy foglalhatott
helyet. A földön ülés és a térdelés döntően befolyásolta a bútorok méreteit.
Ezért a fa bútorokat általában alacsony lábbal készítették. Az igényesebb darabokat
lakkfestéssel, esetleg fafaragással díszítették.
Ez a tradicionális enteriőr mind a mai napig megőrizte hagyományait, még a legmodernebb
lakásokban is található egy szoba, vagy akár csak egy kis sarok, ahol tatamin
térdelve lehet alacsony asztalkánál étkezni, teázni. Érdekesség, hogy a lakások
alapterületét nem négyzetméterben mérték/mérik, mint például Európában, hanem
a tatamik számával.
A fa megmunkálása az ókori Japánban egyaránt volt mesterség és művészet. A templomok
és paloták finoman faragott, festett és aranyozott fatetőkkel rendelkeztek.
Az épületek belsejében a mennyezetgerendák és a támasztópillérek erős fatörzsekből
készültek, a padlókat fényezett falécekkel borították, az eltolható panelek
kereteit aprólékosan kidolgozott fával díszítették. A fa megmunkálásának minősége
az épület tulajdonosának vagyoni helyzetét tükrözte. Néhány kisebb faépületet
szándékosan díszítetlenül hagytak, hogy az anyagok és a megmunkálás, valamint
a tervezés eleganciája kitűnhessen. A zen-buddhizmus ezt a tendenciát még jobban
megerősítette, illetve leegyszerűsítette.
745-ben Sómu császár parancsára megépült a világ legnagyobb faszerkezeteként
ismert Nagy Buddha Temploma Narában. Alapterülete 57×50 méter, magassága megközelíti
a 49 métert. Ez a hatalmas építmény ad otthont Japán legnagyobb Buddhájának.
A 16 méter magas, 500 tonnás, bronzból készült gigantikus szobor a császári
vagyon és hatalom szemléltetésére szolgál.
A japán városokban, ahol a házak nagy része fából készült, a természeti csapások
mellett egy másik veszély is állandóan fenyegette a lakosságot, ez pedig nem
más volt, mint a tűz. Annak érdekében, hogy megfékezzék a tűz továbbterjedését,
a városi vezetőségek elrendelték, hogy a fatetőzetet tűzálló agyagcserepekre
cseréljék ki a háztulajdonosok. Azt is parancsba adták, hogy az utcákra vizesdézsákat
helyezzenek el és figyelő őrtornyokat építsenek, ahonnan szükség esetén riaszthatják
a várost.
Az 1500-as években a japán építészet egyik legfontosabb műfaja a várépítészet
volt. A nemesek rengeteget háborúztak a hatalomért, ezért várakat emeltettek
a saját és udvartartásuk védelmére. Az 1570-1690 közötti időszakot a várépítés
aranykoraként emlegetik. A várakat kőből és fából építették. Az alacsonyabb
falakat nagyobb sziklatömbökből emelték. Ezeket kötések nélkül rakták egymás
fölé, hogy földrengéskor a tömbök elmozdulhassanak egy kicsit, anélkül, hogy
az egész fal leomlana. A várak kőfalait többnyire durván hagyták, de néha simára
csiszolták. A felsőbb falak fapalánkokból és gömbfákból készültek, ezeket zúzott
kőből és vízből kevert vakolattal fedték be.
Himeji városában található hatalmas vár ma már a világörökség része. A várat
az Akamacu család építette az 1500-as években, de Tojotomi Hidejosi hadvezér
elfoglalta 1580-ban. A Himeji vár többnyire fából készült. Az építéséhez 387
tonnányi gerendára és 75000 tetőcserépre volt szükség. Az erős külső fagerendákat
különleges tűzálló anyaggal vonták be. A vár belsejében minden felület fa, a
lépcsőket és a padlót fényesre csiszolt fa borítja az épület egész területén.
Természetesen mára már átvette a fa szerepét a beton, az acél és az üveg úgy
Japánban, mint az egész világon. De a lakberendezésben még mindig vezető szerephez
jutnak a természetes anyagok. A bútorok többnyire fából, gyékényből, papírból
és bambuszból készülnek, megőrizve a természet tiszteletét és szeretetét a mai
japán fiatalok rohanó világában is.
Felhasznált irodalom:
Fiona
Macdonald: Feltárul...az ókori Japán
Terebess-kollekció: A Ming bútorok
2002. december
