Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tóth-Vásárhelyi Réka
A fa szerepe Japán építészetében

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A fa tiszteletét és szeretetét a japán nép isteneitől kapta. A természethez való vonzódásukat a szépséges Amateraszu (nap istennője) a természetimádás kultuszának megtestesítőjének köszönhetik.
A japán szigetvilág nagy része nem művelhető, mivel zömmel magas hegyek és erdők borítják. A terület klímája kifejezetten kedvező a dúsan burjánzó növényzetnek, erdőknek és bambuszligeteknek.
Az itt élő emberek ünnepeiket és szertartásaikat nagyrészt a "fák" köré rendezték. A cseresznyevirágzás és a juharfa levelének színjátszása mind nagy népszerűségnek örvend a hétköznapi emberek és a művészek körében is. A japán nép lelkének jelképe a virágzó cseresznyefa.
Ezek után már nem véletlen, hogy az építészetük és a lakberendezésük is magán viseli ennek nyomait.
A japán tervezőknek a zord környezet számos kihívásának kellett megfelelnie a történelem folyamán.
Könnyű egyszintes házakat építettek szalmából, papírból és fából. Ezek az anyagok a földrengéskor meghajlottak és rugalmasan mozogtak. Ha mégis összedőltek vagy az árvíz, tájfun elvitte őket, kevesebb ember sebesült meg, mintha a házakat kőből építették volna. Fa és papírparavánokból készült külső, illetve belső falak eltolhatóak voltak, hogy a lakók kiláthassanak a ház szerves részét alkotó békés kertre. A házak belső terét paravánokkal osztották fel, amelyeket a lakók igényei szerint mozgathattak. A legtöbb házban fapadlót alkalmaztak, amelyet a földtől körülbelül fél méterre építettek. A padlót négyzet alakú vagy hosszúkás gyékényből vagy bambuszból font matracokkal (tatamikkal) borítottak be. Ezeket gyakran színes szálakkal fonták össze és selyemmel, valamint szőtt anyagokkal szegték be. Egy-egy tatamin, mérettől függően, egy-négy személy foglalhatott helyet. A földön ülés és a térdelés döntően befolyásolta a bútorok méreteit. Ezért a fa bútorokat általában alacsony lábbal készítették. Az igényesebb darabokat lakkfestéssel, esetleg fafaragással díszítették.
Ez a tradicionális enteriőr mind a mai napig megőrizte hagyományait, még a legmodernebb lakásokban is található egy szoba, vagy akár csak egy kis sarok, ahol tatamin térdelve lehet alacsony asztalkánál étkezni, teázni. Érdekesség, hogy a lakások alapterületét nem négyzetméterben mérték/mérik, mint például Európában, hanem a tatamik számával.
A fa megmunkálása az ókori Japánban egyaránt volt mesterség és művészet. A templomok és paloták finoman faragott, festett és aranyozott fatetőkkel rendelkeztek. Az épületek belsejében a mennyezetgerendák és a támasztópillérek erős fatörzsekből készültek, a padlókat fényezett falécekkel borították, az eltolható panelek kereteit aprólékosan kidolgozott fával díszítették. A fa megmunkálásának minősége az épület tulajdonosának vagyoni helyzetét tükrözte. Néhány kisebb faépületet szándékosan díszítetlenül hagytak, hogy az anyagok és a megmunkálás, valamint a tervezés eleganciája kitűnhessen. A zen-buddhizmus ezt a tendenciát még jobban megerősítette, illetve leegyszerűsítette.
745-ben Sómu császár parancsára megépült a világ legnagyobb faszerkezeteként ismert Nagy Buddha Temploma Narában. Alapterülete 57×50 méter, magassága megközelíti a 49 métert. Ez a hatalmas építmény ad otthont Japán legnagyobb Buddhájának. A 16 méter magas, 500 tonnás, bronzból készült gigantikus szobor a császári vagyon és hatalom szemléltetésére szolgál.
A japán városokban, ahol a házak nagy része fából készült, a természeti csapások mellett egy másik veszély is állandóan fenyegette a lakosságot, ez pedig nem más volt, mint a tűz. Annak érdekében, hogy megfékezzék a tűz továbbterjedését, a városi vezetőségek elrendelték, hogy a fatetőzetet tűzálló agyagcserepekre cseréljék ki a háztulajdonosok. Azt is parancsba adták, hogy az utcákra vizesdézsákat helyezzenek el és figyelő őrtornyokat építsenek, ahonnan szükség esetén riaszthatják a várost.
Az 1500-as években a japán építészet egyik legfontosabb műfaja a várépítészet volt. A nemesek rengeteget háborúztak a hatalomért, ezért várakat emeltettek a saját és udvartartásuk védelmére. Az 1570-1690 közötti időszakot a várépítés aranykoraként emlegetik. A várakat kőből és fából építették. Az alacsonyabb falakat nagyobb sziklatömbökből emelték. Ezeket kötések nélkül rakták egymás fölé, hogy földrengéskor a tömbök elmozdulhassanak egy kicsit, anélkül, hogy az egész fal leomlana. A várak kőfalait többnyire durván hagyták, de néha simára csiszolták. A felsőbb falak fapalánkokból és gömbfákból készültek, ezeket zúzott kőből és vízből kevert vakolattal fedték be.
Himeji városában található hatalmas vár ma már a világörökség része. A várat az Akamacu család építette az 1500-as években, de Tojotomi Hidejosi hadvezér elfoglalta 1580-ban. A Himeji vár többnyire fából készült. Az építéséhez 387 tonnányi gerendára és 75000 tetőcserépre volt szükség. Az erős külső fagerendákat különleges tűzálló anyaggal vonták be. A vár belsejében minden felület fa, a lépcsőket és a padlót fényesre csiszolt fa borítja az épület egész területén.
Természetesen mára már átvette a fa szerepét a beton, az acél és az üveg úgy Japánban, mint az egész világon. De a lakberendezésben még mindig vezető szerephez jutnak a természetes anyagok. A bútorok többnyire fából, gyékényből, papírból és bambuszból készülnek, megőrizve a természet tiszteletét és szeretetét a mai japán fiatalok rohanó világában is.


Felhasznált irodalom:

Fiona Macdonald: Feltárul...az ókori Japán
Terebess-kollekció: A Ming bútorok

2002. december