Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Török mesék
Naki Tezel gyűjtéséből válogatta és fordította: Adorján Imre
Barnaföldi Archívum Kiadó, 2002
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalom

A beszélő fuvola
A citromlány
A fekete macska
A peri lány
Igazságosság
Negyven arab
Negyven fiú
Rózsát szemért
Sajtgömböc
Szélfia


Olvasd el e rövid verset,
S jobban érted a meséket.

Padisah a török király,
Kastélya meg a nagy szeráj.
Sehzáde a király fia,
Édesanyja a szultána.
Lányokra és asszonyokra
Őrködik a hárem aga.
Hárem az asszonyok laka,
Ne mehet be bárki fia.
Váli segít az urának,
Ő ura egy tartománynak.
A török jár a dzsámiba,
Allahhoz száll imádsága,
Böjtölése ramazánja,
Mert muzulmán a vallása.
Szállodáját hánnak hívják,
Ott piheni fáradtságát.
Kályhájának parazsánál,
Megmelegszik a mangalnál.
Éhesen, főtt rizst kanalaz,
De ő pilávnak hívja azt.
Mesében a dévek rosszak,
A perik mind jóságosak.
"Isten áldja!" - így búcsúzik:
Allaha ismarladik!


A beszélő fuvola

Egyszer volt, hol nem volt… Egy korábbi időben, szita volt a szalmában, és egy padisahnak volt két leánya. A nagyobbikat Levélnek, a kisebbiket Csemetének hívták.
Levél és Csemete még igen kicsi volt, amikor az édesanyjuk váratlanul megbetegedett és meghalt.
A padisah azt gondolta, hogy jobb, ha a gyermekei nem szenvednek hosszan az anyátlan árvaság szomorúságától, ezért nem sokára újra megházasodott. Levelet és Csemetét mostoha anyjuk úgy nevelte, mintha a sajátjai lettek volna, dédelgette, simogatta mindkettőt.
A leányok lassacskán felserdültek, Csemete hét, Levél pedig a nyolcadik évébe lépett. De meg kell mondani, mindkettő nagyon rút volt. Hogyha csak az arcuk lett volna csúnya, az még csak hagyján, de hogy még a viselkedésük is az legyen… Sajnos az igazat megvallva, rosszviseletűek voltak.
Apjuk és mostohaanyjuk nagyon szerette őket, a leánykák minden kívánságát azonnal teljesítették, de azok engedetlenek voltak, s nem hallgattak a jó szóra. Az ételben válogattak, lefeküdni nem akartak, hívták őket, de nem jöttek, egymással meg veszekedtek…
De egy napon a padisahnak lett még egy lánya, akit Ágacskának neveztek el. Az egész szerájban mindenki repesett az örömtől, csak Levél és Csemete nem örült az új kistestvérének. Mogorván félrevonultak.
Év, év után következett, Ág is növekedett. A széparcú és jó erkölcsű Ágacskát mindenki szerette, a szerájban mindenki azon csodálkozott, hogy a kislány milyen jó nevelésű és jószívű.
A padisah és a felesége egyenlő módon bántak a gyermekekkel, ha valamit vettek az egyiknek, a többinek is ugyanazt ajándékozták. De Levélnek és Csemetének ez nem tetszett.
Egy szép napon a padisah a hindu padisahtól meghívást kapott a leánya menyegzőjére. Azonnal hozzákészültek az utazásra. Azon a napon, amikor a padisah útnak indult, magához hívta a leányait:
- Na, lássuk csak! Mondjátok csemetéim, mit hozzak nektek a messzi Indiából? - kérdezte tőlük.
- Nekem egy vég indiai szövetet hozzál édesapám. - mondta Levél.
- Én pedig édesapám egy arany karkötőt szeretnék. - kérte Csemete.
Végül a kis Ágacskára került a sor.
- Édesapám, amit te jónak látsz, azt hozd nekem. - szólt Ágacska halkan.
- Így nem lehet kislányom, mint ahogyan a nővéreid is, te is kívánj valamit. Na lássam, mit vegyek hát neked? - unszolta az apja.
- Édesapám, ha mindenképpen akarsz nekem venni valamit, akkor én egy ezüst tálkát kérek tőled. Előre is köszönöm, hogy megajándékozol. - mondta szemlesütve Ágacska.
Bezzeg Levélnek és Csemetének az eszébe se jutott, hogy előre megköszönje az ajándékot, úgy ahogyan Ágacska tette, ezért aztán utóbb szégyenkeztek is emiatt. Ágacska megint jobban viselkedett - gondoltál magukban -, s emiatt gonoszul irigykedtek rá.
Lássuk csak! A padisah nyeregbe szállt, katonái kíséretében útnak indult. Mentek, mendegéltek, hegyen, völgyön által keltek, hat hónapon át éjjel nappal ügettek. Egy tengerparthoz érkeztek, ott már várta őket a hindu padisah vitorlás hajója, abba szálltak be, s hajóval folytatták az utazást.
Hetekig hányódtak a hullámokon, mire Indiába érkeztek.
Negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom, a hindu padisah lánya így ment férjhez. A mi padisahunk a legidősebb leányának, Levélnek egy vég szövetet, a középsőnek, Csemetének pedig egy arany karkötőt vásárolt, ám a legkisebbnek elfelejtette megvenni az ezüst tálkát. Hajóra szálltak, elindultak hazafelé…
Éjszaka, a padisah azt álmodta, hogy a hajójuk erős viharba került és erősen ingadozik. Ám a viharos tengerből egy hatalmas hal feje bukkan elő:
- Padisah! Padisah! Amit a legnagyobb és a középső lányod kívánt, azt megvásároltad, de miért nem viszel semmiféle ajándékot a legkisebbnek? - kérdezte tőle álmában a hal.
Válaszolni akart a padisah, de a félelemtől nem forgott a nyelve, egy szó sem jött ki a száján.
- Üres kézzel mégy a legkisebb lányod elé? Pedig ő a legjobb leányod! Még mielőtt odaadtad volna neki az ajándékot, hát nem ő volt az, aki már előre megköszönte? Fordíttasd vissza a hajót, különben el találom süllyeszteni! - folytatta a hal.
A hal, ahogy szavát befejezte, már nagy zajjal alá is merült a hullámokba. A hatalmas hullámok ide-oda hintáztatták a hajót. Nemsokára a hal ismét felbukkant, farkával néhányat odacsapott a hajó oldalára, aztán eltűnt, lebukott a mély vizekbe. A padisah álmából felriadt, és nagy félelmében kiugrott az ágyából.
Üzent a kapitánynak, hogy rögtön fordítsa vissza a hajót. Visszafordultak, s csak akkor indultak újra útnak, amikor a padisah megvette a szép ezüst tálkát.
Mentek, mendegéltek, hullámokon, nagy viharban, napokig utaztak a tengeren, míg egy szép napon elérték a szárazföldet. A padisah lóra pattant, katonái kíséretében, éjjel-nappal, hegyen-völgyön fáradhatatlanul igyekeztek, végre a hazájukba megérkeztek.
A gyerekek már nagyon várták az apjukat. Amikor a padisah belovagolt a szeráj kertjébe, legelőször a kicsi Ágacska szaladt elibe, s "Isten hozott" szavakkal üdvözölve, csókolgatta az apja kezét. Mögötte Levél és Csemete futott az apjukhoz.
- Hol az én szövetem, hol az én karkötőm? - kiáltozott máris hangosan mindkettő.
A padisah mindhárom leányának odaadta a kért ajándékot. A legnagyobb, máris rohant vállára csapva az indiai szövetet a szeráj varrónőjéhez, hogy magának szép ruhát varrasson belőle. A középső felhúzta a csuklójára az arany karkötőt, s kevélyen fel- s alá sétálva mutogatta Ágacskának.
- Nővérkém, nagyon szép lett a ruhád, egészséggel viseljed! - mondta udvariasan a kis Ágacska Levélnek.
- Nővérkém, nagyon illik az a szép karkötő a csuklódra, viseld örömmel és egészséggel! - mondta a másiknak is.
De azok bizony nem mondták Ágacskának, hogy te is használd az ezüst tálkádat egészséggel. Ők csak irigykedtek és féltékenykedtek, húguk ezüst tálacskája miatt, annak ellenére, hogy nagyon jól tudták, amit ők kaptak ajándékba, azok az ezüst tálkánál sokkalta értékesebbek.
A kicsi Ágacska, az ezüst tállal minden nap elment játszani a tó partjára a szeráj kertjébe. A nővérei utána lopakodtak, s azt lesték, hogy a nap sugaraiban fényesen ragyogó ezüst tál mikor pottyan már be a tóba. S egyszer valóban kiesett Ágacska kezéből az ezüst tál, egyenest a tóba, s azonnal eltűnt a mély vízben. Ágacska el akarta kapni, hát ő is nem belezuhant a vízbe! A tálat meg sem mentette, s magát is a vízbe temette.
Levél és Csemete, mint ha mi se történt volna tértek vissza a kastélyba. Ahol Ágacska elsüllyedt, kis hullámok keletkeztek a tavon. A hullámok a partot nyaldosták, a hullámok ki-kicsaptak a partra, s az egyik nagyobb hullám hirtelen egy nyárfát teremtett a tóparton.
Ágacska eltűnése miatt a padisah is és a felesége is nagyon bánkódott. Félelmükben se Levél, se Csemete nem mondta el, hogy mi történt Ágacskával. A szülei ezért semmi biztosat nem tudtak Ágacska elveszéséről. Egész megöregedésükig, állandóan csak siratták, se nem ettek, se nem ittak, mindketten csak szomorkodtak.
Ők csak szomorkodjanak tovább… Egyszer, amikor a kastély juhásza a juhokat legeltette a kastélykertben, megpihent a tó partján álló nyárfa tövében. Levágott a fa ágából egy gallyat, s abból egy fuvolát faragott magának, a szájához illesztette, játszani kezdett rajta.
No hát ez meg mi a csoda? Ennek egészen más a hangja, mint a többi fuvoláé, nem is hasonlít hozzá! De nagyon szépen szól, nem csak messze hallhatóan, hanem mintha ember szólna!
A juhász fújta-fújta fuvoláját, mire az így szólalt meg:
- Düttürü düüüt… Én vagyok a kicsi Ágacska! Düttürü düüüt. Én kicsi Ágacska vagyok!
Elámult a juhász, s az jutott az eszébe:
- Allah, Allah, mi lehet ez? Valószínű, hogy ez a faág, amit az előbb vágtam le erről a nyárfáról… Hát persze, hogy ág, nem is levél! Akkor ez a nyárfa Ágacska a padisah kicsi lánya! Bizonyára az ezüst tál bűvös ereje mentette meg őt a vízbefulladástól, s a parton e nyárfa alakjában gyökerezett meg. - elmélkedett magában a juhász.
A juhász kényelmesen ballagott s közben állandóan fújta a kellemes hangú fuvolát, s eközben találkozott a kertben sétálgató padisahhal. A fuvola hangja a padisah figyelmét is felkeltette. Magához szólította a juhászt, a fuvolát kivette a kezéből, s most maga illesztette az ajkához.
- Düttürü düüüt… Én a kis Ágacska vagyok! Düttürü düüüt…Én vagyok a kis Ágacska! - zengett a fuvola hangja.
Ahogy ezt a padisah meghallotta, mindjárt tudta, hogy az elveszett kicsi lánya vékony hangját hallja. Határtalan örömében kiejtette a keze közül a fuvolát. A földre leesett, s azonnal kettétört, s hopplá máris előtte állt a legkisebb lánykája, Ágacska…
Az első pillanatban, ámulatában azt se tudta a padisah, hogy mi tévő legyen. Aztán átölelte a kislányát, s örömkönnyek közt csókolgatta.
A padisah a fuvola darabjait kezébe vette, s lányával együtt indultak a kertből a palotába. Levél és Csemete a kastélyban voltak, s amikor meglátták az apjuk mellett Ágacskát is közeledni, nagyon elcsodálkoztak. Amikor találkoztak vele, hűvösen üdvözölték, álnokul még meg is csókolták.
Együtt mentek a padisah feleségéhez, aki nagyon megörült, hogy még viszontláthatta elveszettnek hitt leányát. Ölelgette, csókolgatta.
Mind együtt üldögéltek, beszélgettek. Apja és anyja kérésére a kis Ágacska elmondta a vele történteket. Ekkor tudta meg a padisah és az édesanya, hogy amikor Ágacska a tóba esett, Levél és Csemete pusztán irigységből és féltékenységből nem mentette meg kis húgát.
- Tetszik nektek, amit elkövettetek? - kérdezte haraggal a padisah, s azzal a fuvola egyik darabját Levél, a másik darabját Csemete arcába vágta.
Abban a minutumban amint a fuvola darabjai Levél és Csemete arcához csapódtak, a két irigy lány olyannyira megcsúnyult, hogy csak, na! Nem volt már senki emberfia, aki rájuk tudott volna nézni. Gonosz szívük miatt így nyerték el a büntetésüket. Mi mást tehettek volna, lehajtott fővel hagyták el a palotát.


A citromlány

Hol volt, hol nem volt… Régmúlt időkben, szita volt a szalmában… Tevék kiabálnak a fürdőházban… A fürdősnek nincsen tálja, a kazán fűtőjének baltája… Fürdőbe megy arab banya, nincs a székén a batyuja… Hol van a hol? Hetvenkét bolond ül egy bivalyon. Ettünk, ittunk de húst nem is látott a fogunk… A vándor mutatványos legyen áldott, mert nekünk egy daru lovat adott… A ló minket jól megrúgott. Maradj állva hátul amott… Tenger közepére érve, úgy gondoltuk ez a széle… Ágyúöntők golyóival zsebünket megtöltöttük, azt hittük, hogy köles… Leány-tornyot övünkbe tűztük, trombitának nézve… Elfogott egy őrjárat, őket bolondnak néztük… Beraktak egy hajógyárba, egy nap, két nap, három nap… Megfogtunk egy bolhát, lenyúztuk az irháját, sátrat vertünk Üszküdártól innen… Mind aki ezt nem hallgatja, hagyja ott a sánta dada…
Egyszer egy időben élt egy jóságos padisah. A szegényeknek ramazánkor ételt, más ünnepeken pedig ruhát osztatott. Az ő parancsára egyszer egy évben a szerájjal szemben épült kút egyik csapjából olaj, a másikból pedig méz csorgott, áldotta is őt ezért mindenki.
Egyszer, amikor a kút csapjaiból éppen olaj és méz folyt, egy öregasszony jött a kútra. A csempeszélű korsóját olajjal töltötte meg. Meglátta őt a padisah fia a szeráj ablakából, aki addig onnan azt figyelte, hogyan jönnek-mennek az emberek a kútra. Amikor az öregasszony kezében a teli korsóval a kúttól már elmenőben volt, előkapta az íját, s egy nyíllövéssel összetörte a korsót. Az olaj kiömlött a földre.
A sehzáde hangosan nagyokat kacagott az öregasszony szerencsétlenségén. Az anyóka, aki nem értette, mi van ezen nevetnivaló, felnézett az ablakra:
- Ejnye, fiam! Mit ártottam én neked, hogy a korsóm te eltörted? Azt kívánom Allahtól, szeress bele Citromlányba, de ne lásd meg őt soha! - kiáltotta az öregasszony.
A sehzáde ettől fogva csak erre tudott gondolni, állandóan ezen járt az esze. Ugyan milyen lehet az a Citromlány? Éjszakánként is ezért törte magát, már-már majdnem belepusztult.
A padisah látta, hogy a fia mennyire emészti magát, megsajnálta, magához hívatta, s megkérdezte mi a bajának oka. A sehzáde elmondta, hogy Citromlány keltette fel nagyon az érdeklődését, s ha apja megengedné, elmenne és azt a lányt, megkeresné.
Mi mást tehetett volna a padisah, engedélyt adott fiának, hogy Citromlányt megkeresse. A sehzáde egy napig készülődött az útra, aztán elbúcsúzott padisah apjától, szultána anyjától, s útnak indult…
Ment, mendegélt… Hegyen völgyön általkélt… Napokig csak ment, mendegélt. Egyszer csak egy öregemberre lelt egy hegy tetején. Tisztelettel köszöntötte, a kezét is megcsókolta.
Az öreg nagyon boldog lett, hogy az ifjú őt olyan tiszteletben részesíti, még a kezeit is csókkal illeti.
- Sok szerencsét gyermekem! Hová tartasz ily egyes-egyedül? - kérdezte az öreg.
- Van valahol egy Citromlány, akire nagyon kíváncsi lettem, őt indultam megkeresni. Már napok óta úton vagyok, de még eddig nyomára se leltem. - válaszolta a sehzáde.
Ekkor az öreg elnevette magát.
- Én tudom, hol találod meg Citromlányt. A következőket tanácsolom neked: Menj innen egyenesen előre. Menj a szemben lévő hegy mögé, s ott egy rózsakertet látsz majd magad előtt. A rózsáknak rettentő nagy tüskéi vannak, de te mondd azt: "Milyen gyönyörű rózsák ezek." Szakíts egyet közülük, s szagold meg. De azzal ne törődj, hogy vérzik a kezed! Menj onnan tovább… Találsz később egy olyan folyót, melynek a vize olyan vörös, mint a vér. Ahogy elhaladsz mellette, mondd azt: "Ejnye, milyen kristálytiszta víz!" Igyál is egy kortyot belőle. Eredj tovább. Egy saroknál találsz majd egy láncokkal fához kikötött lovat és egy kutyát. Ami a ló előtt van hús, azt tedd a kutya elé, s ami a kutya előtt van széna, azt tedd a ló elé… Innen is eredj tovább… Szemben elől két kapu látszik. Az egyik zárva, a másik nyitva. Amelyik be van zárva, azt nyisd ki, amelyik nyitva van, azt csukd be! Amelyiket kinyitottad, azon menj át… Beérkezel egy nagy kertbe. Ez a dév szerájának a kertje. A kertben több ezer gyümölcsfa közt csak egyetlen citromfa nő. Ezt keresd, s találd is meg! Látni fogsz rajta három szem citromot. Szedd le mind a hármat, fordulj meg, de hátra ne nézz! Amerről jöttél, arra távozz! Ha ezeket a citromokat felvágod, mindegyikből egy leány bújik elő. Kívánnak valamit tőled, ha kívánságukat teljesíted, fenséges lesz… ha nem teljesíted, akkor ők meghalnak. Viselkedj óvatosan. Nosza, eredj, járj szerencsével! - szólt az öreg.
A sehzáde köszönetet mondott az öregnek, de amikor meghajolt, hogy kezet csókoljon, senkit sem látott. Az öreg egyszeribe eltűnt.
Megindult, hát, gyalogolt. Nem sok idő telt el, elérkezett a hegy mögé, mindjárt azután a rózsakerthez. Bement a rózsabokrok közé, s bár a kezét vér borította, egy szál rózsát leszakított.
- Milyen szép rózsák! - mondta, majd megszagolta, s továbbhaladt.
Megtalálta vérvörös vizű folyót is,- Milyen kristálytiszta víz! - mondta, a partján fölé hajolt, ivott egy pár kortyot, aztán felegyenesedett, s a vízen átkelve folytatta útját. Egy sarkon meglátta a fához láncolt lovat és a kutyát. A kutya elől a szénát, a ló elébe, a ló elől a húst a kutya elé rakta, majd továbbment. Nemsokára két kapu tűnt fel előtte. A nyitottat bezárta, a becsukottat kinyitotta, s átment rajta, ekkor ért be a dév gyümölcsösébe.
Az óriási kertben sokáig keresgélt, mire rátalált a citromfára. Valóban, csupán három citrom lógott a fán. Mind a hármat leszedte, s visszafordult. Pont, mikor a kertkapuhoz ért, vette észre a dév, hogy a kertjéből ellopta valaki a citromokat. Eget, földet megreszkető hanggal felordított:
- Csukjátok be a kapukat! Kapjátok el azt a legényt! - üvöltötte.
Megszólalt erre a nyitva álló kapu:
- Hány éve már, hogy állandóan csak zárva voltam. Senki sem kérdezte tőlem, hogy érzem magam. Ez a derék ifjú végre kitárt engem, most egy kicsit megkönnyebbültem. Én ugyan meg nem fogom! Menjen Isten hírével, szerencsésen! - mondta a kitárt kapu.
A sehzáde ezen a kapun át, hagyta el a kertet.
Ekkor a dév a lónak és a kutyának kiáltotta:
- Ló! Kutya! Kapjátok el ezt a legényt! El ne eresszétek! - parancsolta nekik.
A ló és a kutya együtt válaszoltak:
- Mi ugyan meg nem fogjuk! Éveken keresztül arra kényszerítettél, hogy az egyikünk húst, a másikunk szénát egyen. Ő volt az, aki könyörült rajtunk. Felcserélte előttünk a húst a szénával. Allah segítse őt! Mi nem teszünk rosszat neki! - kiáltották a dévnek.
Most már a dév a folyónak kiáltotta:
- Véres folyó! Vérvörös folyó! Azt az ifjút ne hagyd elszökni!
A folyó is megszólalt erre:
- Én semmit nem fogok neki ártani. Te mindig azt hajtogattad, hogy én véres folyó vagyok, és sohasem ittál a vizemből. De ő azt mondta, hogy milyen kristálytiszta víz! Ivott belőle, s ez jólesett nekem. Jött, de had menjen, útja legyen szerencsés! - mondta a folyó.
A sehzáde minden baj nélkül kelt át, s hagyta el a folyópartot, megérkezett a rózsakerthez.
A dév messziről kiáltozott:
- Szúrós rózsák! Tüskés rózsák! Fogjátok el azt a legényt! Ne eresszétek el! - parancsolta.
A rózsák is megszólaltak, s mind ugyanazt kiáltozták:
- Ha te méltóztattál is néha idefáradni hozzánk, egyetlen-egyszer sem szagoltad meg virágaink illatát. Mindig azt mondtad ránk, hogy tövisesek vagyunk, ezzel sértegettél bennünket. Ez az ifjú nem törődött a töviseinkkel, azzal se hogy véres lett a keze. Egy szál rózsát leszakított, megszagolta, s azt mondta: "Milyen illatos." Ennek nagyon megörültünk. Allah őt is örvendeztesse meg! Dolga legyen szerencsés! - válaszolták a rózsák.
A sehzáde a rózsaligetet is minden baj nélkül hagyta el, s kiért az útra.
A dév mivel mást már nem tehetett, otthagyta a kertjét, s futott az ifjú után. Még a kapukon csak keresztül jutott, már a lovat és a kutyát is elhagyta, de bizony a folyó nem eresztette át, a vize hullámzott és örvénylett. A dév a vízbe gázolt, de a folyó elragadta, s belefulladt a folyóba.
A sehzáde mit se tudva minderről, csak haladt tovább az útján, s azon gondolkozott, fel kéne már vágni egy citromot. Leült az út szélére, a bicskáját elővette, s az egyiket kettévágta. Amint a citrom szétvált, hát nem egy gyönyörű szép leány bújt ki belőle?
- Vizet! Vizet! - kiáltozott a leány.
A sehzáde azonnal megértette, hogy a leány szomjas és vizet kér. Körülnézett, de a közelben se patakot, se kutat nem látott.
- Vizet! Vizet! - hajtogatta a szerencsétlen leány, és hirtelen meghalt.
A sehzáde nagyon elbúsult. Mit tehetett volna? Felkelt, s szomorúan ballagott tovább. Kissé elfáradt már, amikor leült megpihenni egy fa tövében. Ekkor kettévágta másik citromot is.
Ebből a citromból is, hát nem egy szemkápráztatóan szépséges leány bújik elő?
- Vizet! Vizet - kezdett ez is kiáltozni.
A sehzáde érezte, hogy megint szorult helyzetbe került. Jobbra-balra nézegetett, vizet keresett. De Allah ennek a tájnak, se forrást, se folyót nem adott.
- Vizet! Vizet! - kérte a lány, de mivel nem kaphatott, meghalt ez is sóhajtások közepette.
Annyira bánkódott a sehzáde, magát okolva a két szép leány haláláért.
- Miért is nem egy vízparton vágtam fel legalább ezt a második citromot! - mondta dühösen magában.
Nagy szomorúan feltápászkodott, elgondolkozva ment tovább. Elhatározta, hogy lesz ami lesz, a harmadik citromot csak egy vízparton hasítja ketté.
Már elegendő utat tett meg, és épp egy városhoz közeledett. Még a város előtt, az út egyik oldalán megpillantott egy kertet, benne sok fával. Egy hatalmas nagy vízmedence is volt a kert közepén. Rajta kívül a környéken egy lélek sem volt látható.
Bement a kertbe, leült a medence kávájára, elővette a harmadik citromot, s reszkető kezekkel kettévágta. Ez alkalommal is, mint korábban, de azoknál sokkalta szebb, telihold szépségű leány bújt elő.
- Vizet! Vizet! - kezdte ez is kiáltozni.
A sehzáde azonnal fogta, s behajította a vízmedencébe. A vízben lubickoló leány előbb rengeteget ivott, majd még alaposan meg is mosakodott. Szép csengő hangján hangosan kacagott.
Határtalan volt a sehzáda öröme, hiszen most Citromlányt végre sikerült megmentenie a haláltól. Nagy vidáman szemügyre is vette Citromlányt.
- Szultánám, téged ilyen állapotban nem vihetlek be a szerájomba. Várj meg itt. Elmegyek, s hozok neked szép ruhát. Magammal hozom a katonáim, s úgy megyünk a szerájba -, mondta a sehzáde a leánynak, míalatt az a medencében fürdött.
- Jól van, sehzádém, én felmászom arra a fára, s ott várlak meg. De amikor bemégy a szerájba, anyád, vagy apád meg ne csókolja a homlokodat, mert ha ezt megteszik, akkor elfelejtesz engem. - kötötte a lelkére Citromlány.
- Úgy lesz! Citromlány, vedd ezt a gyűrűt, húzd az ujjadra! Ha elveszítenénk egymást, ennek segítségével majd könnyen egymásra találunk. - válaszolta a sehzáde. Azzal zöldköves gyűrűjét lehúzta az ujjáról, elhajította a medence felé, Citromlány ügyesen elkapta, azt az ujjára húzta. A sehzáde ekkor már el is indult.
Ahogy megérkezett a szerájba, a padisah és felesége a szultána azon való örömükben, hogy újra viszontláthatják a fiukat, ölelgették, szorongatták, végül az orcáját és homlokát is megcsókolták. Ebben a pillanatban a sehzáde citromlányt elfelejtette.
A sehzáde legyen csak feledékeny, de mi térjünk vissza Citromlányhoz.
Nem sokkal az után, hogy a sehzáde elment, Citromlány kijött a vízmedencéből. Közel a medence széléhez egy magas platánfa állt. Odament a fához s beszélni kezdett hozzá:
- Hajolj le platánfa! - kérlelte a fát.
A platánfa lassan meghajlott, s miután az egyik ágán Citromlány elhelyezkedett, a fa kiegyenesedett. Citromlány elbújt a lombok közt, de a fejét kidugta a levelek közül, így figyelte a medence környékét.
Ezenközben a város egyik házából egy arab szolgálólány jött vízért a medencéhez. Amikor a korsóját a medence vizében megmerítette, egyszerre kővé dermedt. A vízben Citromlány szép arcának a tükörképe látszott. Az arab lány azt hitte, hogy az ő arca tükröződik a medence vizében, s nagyon elcsodálkozott.
- Én ilyen szép volnék? Miért végeztetnek velem akkor ilyen szolgamunkát? - kérdezte önmagától.
A korsót megtöltötte, elindult a medencétől hazafelé, megérkezve így szólt a gazdasszonyához:
- Amikor a korsót a medence vizébe merítettem, a vízben megpillantottam a tükörképem. Tudom, nagyon szép lány vagyok. Miért végeztetsz velem szolgamunkát? Ezután talán el se megyek vízért!
A gazdasszony csak nevetett.
- Ejnye, ostoba lány! Legközelebb emeld fel a fejedet, nézz fölfelé, s ha a fára feltekintesz, majd megtudod, hogy ki a szép! - mondta a cselédlánynak.
Az arab lány erre elindult otthonról, s egyenest a medencéhez sietett. Azon a helyen megállva, ahol a tükörképet látta, felnézett a fára. Ekkor megpillantotta a fa ágai közt rejtőző, telihold szépségű leányt, s azonnal igazat adott gazdasszonyának. Megszólította a fán megbúvó leányt.
- Szépleány! Csínos leány! Mi lenne, ha engem is feljuttatnál oda? - kérlelte.
Citromlány már nagyon unatkozott, mert a sehzáde késlekedett visszatérni. Hogy a társalgással könnyebben múljék az idő, az arab lányt hajlandó volt magához felsegíteni.
- Hajolj le platánfa! - kérlelte ismét a fát. Az arab lány legnagyobb csodálkozására, a platán egész a földig meghajlott, s amikor az az ág is elég közel volt, amelyiken Citromlány ült, az arab lány mellé telepedett. A platán lassan kiegyenesedett.
Erről-arról, mindenféléről beszélgettek. Hogy az idő jobban múljon, Citromlány belefogott elmondani élete történetét. Az arab lány így ismerte meg Citromlány életét.
- Ezek szerint, te peri leány vagy, s akkor bizonyára varázserővel is rendelkezel. Nem mondanád el nekem? - kérlelte a szolgálólány.
Citromlány semmi rosszra nem gondolt:
- A hajamba tűzött kis aranyfésűmben van a varázserőm. Ha az a kis aranyfésű nem kerül a helyére, madárrá változom, s elszállok. - válaszolt nyíltan.
Tovább beszélgettek, egy kis szünet után az arab lány törte meg a csendet.
- Szultánám, kissé kócos a hajad, hajtsd le a fejed, egy kicsit megfésüllek. - mondta.
Citromlány mit sem sejtve, lehajtotta fejét, az arab lány fésülgetni kezdte. A fésülgetés után az arany fésűt nem oda tűzte vissza, ahonnan azt kivette, hanem máshova. Citrom lány pedig abban a pillanatban egy fehér galambbá változott, elrepült…
Ahogy Citromlány madárrá változva elrepült, az arab lány fellélegzett, s örvendezett. Ruháit levetette, s mint Citromlány tette, ő is a fák levelei mögé rejtőzött. Várta hogy a sehzáde megérkezzen.
Ekkor egyszerre a sehzáde kezdett emlékezni Citromlányra. Összegyűjtötte katonáit, magával vitt egy halom szultánának való ruhát, s elindultak a vízmedencéhez. Ahogy a medencéhez értek a csapat élén lovagló sehzáde felnézett a fára, amint ott meglátta az arab lányt, igen nagyon elcsodálkozott:
- Leány, mi a csuda történt veled? - kérdezte.
Az arab lány szomorúnak tettetve magát:
- Mi lenne? Sehzádém elfelejtettél engem. Én csak itt ültem-üldögéltem, a nap rám sütött, égetett, megfeketített, a szél kiszárított, megsárgított. A sok sírástól szemem fénye meghomályosodott. - hazudta.
A sehzáde mindezt elhitte. Az arab lány előbb felöltözött, aztán a sehzáde segítségével lemászott a fáról. Együtt mentek a szerájba.
Amikor az arab lány a padisah és szultán anya meglátta, nagyon csodálkoztak. A lány egyáltalán nem volt olyan szép, mint ahogyan a fiúk azt nekik mondta. Mi mást tehettek volna, hallgattak, egy szót se szóltak a fiuk miatt.
Negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom, összeházasították őket.
A menyegző után a szeráj kertjébe egy fehér galamb szokott be. Minden nap más-más fára telepedett, s beszélt a kertészhez.
- Főkertész! Főkertész! Ha alszik a sehzáde, had aludjon, felébredve, álma sima olaj, s édes méz legyen! Ha alszik az arab lány, had aludjon, felébredve, álma gyilkos méreg legyen! Az ág melyre leszálltam, hamarjába elszáradjon, többé se virágot, se gyümölcsöt ne hozzon! - mondta aztán elszállt.
Mivel a galamb minden nap egy más fára szállt, így aztán nap, mint nap elszáradt egy faág. A kertben sétáló sehzáde, meglátta a fákon a sok száraz ágat.
- Miért nem gondozod rendesen ezeket a fákat? - kérdezte mérgesen a főkertésztől.
A főkertésznek el kellett mondania, hogy miért száradtak el a gyümölcsfák ágai.
- Ha ezért történt, ami történt, akkor kenj enyvet a fák ágaira, s fogd meg azt a madarat. - parancsolta a kertésznek.
A főkertész azonnal teljesítette, a sehzáde kívánságát.
Másnap, a galamb ismét eljött, s leszállt egy faágra.
- Az ág melyre leszálltam, hamarjába elszáradjon, többé se virágot, se gyümölcsöt ne hozzon! - mondogatta. Aztán el akart repülni, de a lába beleragadt az enyvbe, s nem tudott felszállni.
Azonnal megvitték a hírt a sehzádénak, a galambot pedig megfogták, s egy kalitkába bezárták. A sehzáde nagyon megszerette ezt a galambot, a kalickát bevitette a saját szobájába, s ott egy sarokba akasztotta. A galamb különös hangon csicsergett, mintha emberi hangon beszélne, de ha kivitték a szobából, azonnal elnémult.
Amikor a galambot az arab lány meglátta, rögtön felismerte, s azon tanakodott, hogyan pusztíthatná el. Egyik nap, betegséget színlelt.
- A lelkem fehér galamb húsára vágyik, ha nem ehetek, belehalok! - mondta.
A sehzáde azonnal a piacról akart neki fehér galambot hozni.
- Ezt a fehér galambot akarom! Mást nem kívánok! - követelőzött az arab lány.
A sehzáde, mi mást tehetett volna, levágatta a kalickába zárt fehér galambját.
A szeráj kertjének azon a helyén, ahol a galambot levágták vérvörös lett a föld. Ahol a galamb vére kicsordult, hirtelen gyorsasággal egy hatalmas ciprusfa nőtt ki a földből.
Az arab lány ki nem állhatta ezt a ciprusfát.
- Csináltass nekem ebből a ciprusfából trónszéket! - követelőzött.
Amikor azt mondták neki, hogy majd egy másik ciprusból készítik el a trónszékét, azt nem akarta elfogadni. Nem maradt más hátra, hát kivágták a kertből a ciprusfát, s abból készítettek szép trónszéket az arab lánynak.
A ciprusfa maradék darabjait odaajándékozták egy szegény öregasszonynak. Imádkozva adott hálát a tűzifáért, s boldogan hazavitte, félretette. Amikor az asszony elment a piacra, hogy egy s mást vásároljon, a fadarabok egyszer csak remegni kezdtek. Nemsokára a fadarabok közül előtűnt Citromlány. Kezét, karját dörzsölgette, az egész házat tisztára kitakarította, olyanná lett, mint egy rózsa. Kiment a konyhába, ebédet főzött, elmosogatott és eltörülgetett, az edényeket a helyükre rakta. Az ebédlőasztalt letörölte, mikor mindezt elvégezte, belebújt egy nagy szekrénybe.
Hazaérkezett a szegény asszony, nagyot csodálkozott amint belépett az otthonába. Kíváncsi lett arra, hogy ugyan ki cselekedte mindezeket, s keresgélni kezdett, de senkit sem talált.
- Ember, vagy szellem vagy? - kérdezte fennhangon, s ekkor előbújt a rejtekéből Citromlány.
- Se ember, se szellem nem vagyok, hanem peri leány voltam én, de mostantól ugyanolyan ember lettem, mint amilyen te vagy. - mondta Citromlány. Megcsókolta az asszony kezét, s elmesélte, hogy korábban mi minden történt vele és azért könyörgött, hogy mostantól fogadja őt lányának. A szegény asszony sokat szenvedett eddig az egyedülléttől, ezért azonnal ráállt, s elfogadta leányának. Ettől a naptól fogva szépen együtt éldegéltek.
Egy idő múlva, egyszer csak a sehzáde megbetegedett. Az orvosok azt javasolták, egyen sok levest. Ezért aztán minden nap a város más-más házából küldtek neki levest. Ha ízlett neki, mind megette, ha nem ízlett, egy kanállal megevett, a többit meg otthagyta.
Amint Citromlány ennek hírét vette, főzött egy jó ízletes levest, s beledobta azt a zöldköves gyűrűt, amit a medence szélénél kapott a sehzádétól.
- Anyácskám, én is főztem levest a sehzádénak. Mi lenne, ha te vinnéd el neki a szerájba? - mondta Citromlány.
- Nosza, add csak ide, gyermekem! - mondta az öregasszony, s azzal már vette is a levesestálat, s indult vele a szerájba. Ámde a katonák az ócska kopott fejkendős asszonyt nem akarták beereszteni a szerájba. A sehzáde az ablakából meglátta, megparancsolta a katonáknak, hogy engedjék el és eresszék be hozzá az öregasszonyt.
Az asszony felment hozzá az emeletre, odaadta neki a levest. Ahogy az asszony kiment a szobából, a sehzáde rögtön megkóstolta a levest, evett belőle egy kanállal, s nagyon ízlett neki. Még egy kanállal merített, s ekkor a szájában valami keményet érzett. Hát nem az a zöldköves gyűrű volt az, amit a Citromlánynak adott?
Ebben a pillanatban jött rá, hogy aki magáról azt állította, hogy ő a Citromlány, s akit ő feleségül vett, nem az, akinek mondta magát, hanem másvalaki. Azonnal egy embert szalasztott az öregasszony után, hogy hívja vissza. Visszajött s bement a sehzáde szobájába.
- Néni, van neked egy leányod? - kérdezte tőle a sehzáde.
- Van, fiam. Sőt ráadásul az egy peri lány volt, de most már ugyanolyan emberré vált, mint amilyenek mi vagyunk. - válaszolta az asszony.
Az asszony szavai annyira megörvendeztették a sehzádét, hogy egyszerre el is múlt a betegsége. Maga mellé ültette az asszonyt, s megkérte, hogy amit csak tud erről a dologról, mind mesélje el neki. A szegény öregasszony sorban elmondta mindazt, amit neki Cirtomlány magáról, s életéről őszintén elbeszélt.
A sehzáde ekkor megtudva az igazságot, egyet tapsolt, s a szobába beszaladt egy arab szolga.
- Hívjátok gyorsan ide a feleségem! - parancsolt rá a szolgára.
Jött is nemsokára az arab lány, félelemtől reszketve lépett a terembe.
- Te hazug, gonosz, kegyetlen nő vagy! Lássuk, mond meg, mit akarsz magadnak inkább negyven öszvért, vagy negyven törvényt? - förmedt rá a sehzáde.
- Mire megyek én negyven törvénnyel, inkább negyven öszvért szeretnék, hogy visszatérhessek hazámba. - válaszolta az arab lány.
Azonnal negyven öszvér farkához kötözték az arab lányt és kihajtották a hegyek közé.
A szerájban újból lakodalomra készülődtek. Sehzáde és Citromlány negyven nap és negyven éjjel tartó, még soha nem látott fényes menyegzőn házasodtak össze.
Ők értek a célba, a ti fejetekre dara…


A fekete macska

Egyszer volt, hol nem volt. A régi időkben, széna volt a szitában, s egy padisahnak volt három leánya. Egyik szebb volt, mint a másik. A világ minden táján szájról szájra járt a leányok szépsége. Szépségük úgy ragyogott, mint a telihold éjjel, s mint délben a Nap.
Mindhárman férjhez menendő, eladósorban voltak. A három leányért már számtalan kérő jelentkezett házassági ajánlattal a szerájban. Az egyik a padisahnak nem tetszett, a másikat a szultána nem tartotta megfelelőnek.
- Felséges uralkodóm! Ez így nem mehet tovább. Ha a leányainkat a legmegfelelőbbnek adjuk, azzal a többi ifjat megbántjuk. Talán a leányaink sem lennének igazán boldogok. A legjobb lesz, ha csináltatunk három aranylabdát, aztán a kikiáltókkal kihirdettetjük, hogy aki házasodni akar, az, sorban három napon keresztül a szeráj előtti téren gyülekezzen. A leányaink sorban dobják el a labdákat, s akit a labda eltalál, annak adjuk feleségül. Ez ellen senki sem szólhat egy szót sem. A leányok, ha szerencsések, családi fészket rakhatnak. - javasolta a szultána a padisahnak.
A padisahnak megtetszett a jó ötlet. Magához hívatta a leányokat, s elmondta, hogy anyjukkal mit határoztak.
Amikor a labda kész lett, az ország minden részében hangosan kiabáltak a kikiáltók.
- Ej, ország népe! Hallottuk, nem hallottuk senki se mondja! Padisahunk három leányát kiházasítja. A hó utolsó csütörtökjén a legidősebb, pénteken a középső, szombaton a legkisebb a szeráj erkélyéről egy labdát fog elhajítani. Akit a labda eltalál, annak adja a padisahunk a leányát. Mindazok, akik házasodni akarnak, azokon a napokon a szeráj előtt gyülekezzenek! - hirdették a nép között.
Megörültek a házasodni vágyók. Mindenki magában abban reménykedett, hátha majd őt találja el a labda.
Végre elérkezett a hónap utolsó csütörtöke. A szeráj előtt a tér úgy nézett ki mintha ott valami nagy ünnepséget tartanának. Az ifjak a legszebb ruháikba öltöztek, jól kicsínosították magukat, s várták, hogy a padisah legidősebb leányának elnyerjék a labdáját.
Ahogyan előre kihirdették, egyszer csak feltűnt az erkélyen a padisah, a szultána és a három leány. A nép örömujjongása közepette üdvözöltek minden jelenlévőt, aztán a legnagyobb leány az erkélyről a térre hajította az arany labdát. A labda senkit sem talált el, gurult, gurult a szerájjal szembeni romos kunyhóhoz, abba beleütközött, s ott megállt.
Erre aztán igazán nem voltak felkészülve. Az emberek kiabáltak, ordítoztak, tiltakoztak, s azt akarták, hogy a leány dobjon még egyszer. Odavitték neki a labdát, s a lány még egyszer eldobta. Mindenki feszülten figyelte tekintetével, ugyan hová, merre száll a labda, de ismét senkit sem talált el, gurult, gurult a kunyhóig, végül annak csapódott neki. Az emberek most is tiltakoztak, a padisah erre azt mondta, három a nép választási joga, s ezért még egyszer elhajítatta a leányával a labdát. Az arany labda, harmadszor is ugyanahhoz a kunyhóhoz gurult, annak ütközött neki.
Most már senki sem szólhatott, egy árva szót sem. A sokadalom feloszlott.
- Mit tegyek? Ott vár a sorsom. - mondta a legidősebb leány.
Bementek az erkélyről, a padisah parancsára összehívták a szeráj népét, s hozzákezdek a leány feldíszítéséhez. Menyegzői ruhába öltöztették, hajába aranyszálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, majd kocsiba ültették, elvitték a szerájjal szemben levő kunyhóhoz, s ott szállt ki a leány.
A leány ment egyenesen a kunyhó kapujához, a szíve úgy vert, hogy majd kiugrott, amikor belépett, s félrehúzódva leült és várt. Csak várt és várt, de oda senki se nem érkezett, se nem távozott. Meglehetősen unatkozott, ezért aztán járkálni kezdett, s ekkor észrevett egy ajtót. Nem volt bezárva, keze kis nyomására megnyílt. S ekkor mit látott? Belül egy hatalmas nagy szeráj volt, de olyan egy szeráj, hogy csak na! Az apja szerája e mellett csak egy kis házikó! Bement, s csodálkozva nézelődött jobbra, balra, szép lassan járva szemlélődött. Amerre nézett, a szája a csodálkozástól tátva maradt, mert minden, amit látott, rubintból, smaragdból, gyémántból, gyöngyből, aranyból, és más értékes drágakövekből, készült. A hatalmas márványoszlopok mindegyikét arany övezte, s még ezen felül, drágakő berakás is díszítette. A szobák, folyosók mind színes márványból voltak. A leány akármerre nézett, csak ámult.
- Az én apám nincs annyira gazdag, mint ennek az országnak a padisahja. - mondta magában. Sétálgatott, s amint egyszer megállt, előkerült egy fekete macska, s követni kezdte a leányt, akármerre ment, vele tartott a macska, nem távozott el mellőle. Valami rossz érzés kerítette markába, s elzavarta a macskát. Az állat egy kis időre eltűnt, de aztán ismét visszajött, s a leánnyal együtt sétált. Ekkor már megmérgesedett a leány és kezével egy jó nagyot ráhúzott a macskára, s az elfutott szomorúan nyávogva.
Ahogy a macska eltűnt, a leány ismét egy ajtó előtt találta magát. Az arany fogantyúját megforgatva, bement rajta. Megint egy másik szobába jutott, s azt látta, hogy középen egy pompásan megterített asztal áll. Az asztalon különféle étel, mindenfajta gyümölcs és édesség sorakozik. Igen ám, volt ott minden, de sehol sem, látszott egy árva lélek sem. Hiába járatta körbe a szemét, itt is csak gyémánt, zafír, rubint díszeket látott. A padlót selyemszőnyegek borították, az ablakokat válogatott indiai selyemfüggönyök takarták, az ülőbútorokat csodálatos színű atlasz szövetekkel vonták be, az asztalon szemkápráztató aranytányérokból és kristály poharakból áll a teríték.
A leány látta, hogy senki sincs a szobában, magában leült az asztal mellé, s hozzákezdett falatozni. Közben ismét előkerült a macska, s a leány lábához dögölőzött, aki erre felsikoltott. Most már nagyon megharagudott a leány, felpattant ültéből, s egy jó nagyot csapott a macskára, kinyitotta az ajtót, kihajította az állatot, s mögötte bezárta az ajtót.
Jól megtömte a hasát, aztán félre húzódott s leült egy sarokban. Esteledett, kezdett besötétedni, a leány azon törte a fejét, hogy mit fog a sötétben csinálni, s abban a pillanatban magától kigyúltak az asztalon a gyertyák. Ezt látva nagyon elcsodálkozott. Közben elálmosodott, ültéből felállt, elhagyta a szobát. Végighaladt a folyosón, s közben minden ajtót megnyitott, s bekukkantott. Az egyik szoba szebb, díszesebb és vonzóbb volt, mint a másik, mindegyikben gyertyák égtek, de senkit sem látott, egyik helyiségben sem.
Végre, amikor már az utolsó kinyitott ajtót nyitotta ki, s bepillantott, csodás érzés töltötte be a lelkét. Amit megpillantott, az, egy az apja szerájában sohasem látott szépséges szép hálószoba volt. A szoba egyik szegletében ragyogott a fényezett diófa ágy melyet faberakások díszítettek, rajta aranyhímes vörös atlasz takaró ragadta meg a leány tekintetét. Szanaszét vastag süppedő perzsaszőnyegek voltak a földre terítve. Az ágy takaróját, párnáit mind, mind rubintok ékesítették. Szemkápráztató kristály gyertyatartókban égtek a gyertyák, a hatalmas ablakokat földig érő sötétvörös bársony függönyök takarták, mindezek különös szépséget adtak ennek a szobának. Arannyal kivarrt papucsok álltak az ágy végénél, mintha csak a gazdára várnának.
A már igencsak elálmosodott leány ennyi szépségnek nem tudott ellenállni. Bement, és kivett az ágy lábánál felakasztott vörös selyem tarsolyból egy kék selyem hálóruhát, azt magára öltve lefeküdt az ágyba.
Nem sokkal ezután, alvás közben különféle zajokat hallott, melyekre rémülten felriadt. Alig hogy elszenderedett, a lárma még nagyobb lett. Kint viharos szél fújt, egymás után villámok cikáztak, a föld rengett. A szerencsétlen azt se tudta mi tévő legyen. Az ajtók maguktól ki- becsapódtak, az ablaküvegek kitörtek. Félelmében jól elbújt az ágyban, s várakozott. A lárma, a süvítés, villámlás folytatódott, ahelyett hogy valamit csökkent volna, inkább növekedett.
Lassan világosodni kezdett, s nemsokára alább hagyott a zaj. A leány reggel fürgén kipattant az ágyból, a szobát elhagyta, végigfutott a folyosón, kiszaladt az utcára, sietett haza az édesapja szerájába. Otthon apjának, anyjának és a testvéreinek részletesen elmesélte a történteket, de egy szót sem ejtett a szemközti szeráj pompájáról.
Térjünk most a középső leányhoz.
Aznap rajta volt a sor, hogy az arany labdát elhajítsa. A házasodni akaró ifjak megint szép ruhákat öltöttek, s a szeráj előtt gyülekeztek. A padisah feleségével és leányaival megjelent az erkélyen, s a középső leány az arany labdát a tömeg felé dobta. A labda a tömegből senkit sem talált el, gurult, gurult egészen a romos kunyhó kapujáig, annak nekiütődött, s megállt. Ugyanúgy, mint tegnap, az ifjak megint tiltakoztak, s nagy hangon azt követelték, hogy a leány még egyszer dobja közéjük az arany labdát. A padisahnak nem volt más választása, odahozatta a labdát, s a középső leány még egyszer elhajította. Hát nem megint az előbbi ismétlődött meg? A labda a romos kunyhónak ütközött. A nép ismét tiltakozott, hivatkozva arra, hogy a nép háromszor szavazhat, tehát még egyszer utoljára el kell dobni a labdát. A padisah elfogadta a nép akaratát, ismét eldobatta leányával a labdát. De azt szokták mondani, hogy semmit sem lehet tenni, a sors ellenében, s így történt most is, mert a labda megint a kunyhóhoz gurult, nekicsapódott és ott maradt.
A tömeg rossz szájízzel, egymás közt szomorúan beszélgetve szétszéledt.
- Mit tegyek? Ott vár abban a kunyhóban a sorsom. - mondta a középső leány. A szolgáló lányok őt is feldíszítették, hajába arany szálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, felöltöztették menyasszonyi ruhába, így vitték ki az utcára, a kis kapuhoz érve beküldték a kunyhóba.
Egy ideig üldögélt, s amikor észrevett egy ajtót, felkelt, kinyitotta. Amint az ajtó kinyílt, a szemkápráztató szépségeken ő is ugyanúgy elámult, mint a nővére, és bizony neki is tátva maradt a szája. Belépve az ajtón, az apja szerájához nem is hasonlítható páratlan szépségű folyosón indult el, s közben csodálkozva nézelődött. Ahogy lassan haladt, feltűnt mellette egy fekete macska, s állandóan a szoknyájához, lábához dörgölődzött. Ő is, mint a nővére, nem kedvelte ezt a macskát, ezért el akarta zavarni, de a macska nem tágított mellőle, ezután már együtt sétálgattak. Egyszer aztán a leány elkapta a macskát, és egy jó nagyot rácsapott. A macska keservesen nyávogva távozott.
Most már a macskától megszabadultan folytatta a leány a sétáját. Egy ajtó előtt megállt, a mögött volt az étkező szoba. Az asztalon különféle friss étkek, roston sültek, eddig sohasem látott gyümölcsök, édességek és sütemények sorakoztak. A leány majd elájult a szoba bútorzatának, padlójának, díszeinek szépségétől, de mivel már eléggé megéhezett, bement, s mindjárt az asztalfőre ült, s jócskán falatozva kezdte megtölteni az éhes gyomrát.
Amint falatozott a jobbnál jobb ételekből, meglátta a fekete macskát, aki nyávogva fájdalmas tekintettel nézett a leányra, s közben a szoknyája szegélyéhez és a lábához dörgölődzött, mert bizonyára ő is akart enni. Most már annyira megharagudott a leány az őt állandóan követő fekete macskára, hogy felugrott ültéből, ráütött, jól felpofozta és meg is rúgta, a szerencsétlen állatot, majd kihajította az ajtón. Az állat keservesen nyávogva eltűnt.
A leány jót falatozott, lassacskán sötétedni kezdett, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. A leány fel se tudta fogni, ugyan hová is került. Nagyon elálmosodott, felkelt az asztaltól, kiment az étkezőből és sétálgatott. Minden ajtót megnyitott, ami csak elé került, és sokáig nézegette az atlasszal és selyemmel kárpitozott, s gyémánttal, arannyal, rubinttal, smaragddal ékesen berakott bútorokat, kristály kelyheket, selyem szőnyegeket és a márványoszlopokat.
Ő is, csakúgy, mint a nővére, megállt a hálószoba előtt, de mivel már majdnem elnyomta az álom, bement s bevetette magát az ágyba. Azonnal mély álomba zuhant. A legédesebb álmából nagy zaj ébresztette fel. Az ablakok gyorsan ki-be csapódtak, az ajtók ki- becsukódtak, villámok cikáztak, megszakítás nélkül dörgött az ég, rengett a föld. Ágyában összegömbölyödött, a paplant a fejére húzta, s reszketve várta a hajnalt.
Amint megvirradt, a zaj abbamaradt. A leány felkelt, s hazafutott az édesapja szerájába. Apjának, anyjának és a testvéreinek igazat adva nővérének elmesélte mindazokat a szörnyűségeket, amiket átélt, de az épület szépségeiről egy árva szót sem ejtett.
Aznap a legkisebb leányra esett a sor, hogy elhajítsa az arany labdát.
A legkisebb leány az arany labdát eldobni kiment az erkélyre. Az ifjak akik már értesültek az eseményről ismét szépen kiöltöztek, díszesen várakoztak a szeráj előtt. A padisah, az anya szultána, a legidősebb és a középső leány is kiment az erkélyre. Mindenki nagyon izgatott volt, mert tudták, hogy a legkisebb után, már nem marad más leány, aki az arany labdát elhajítja.
A legkisebb leány nagy erővel dobta el az arany labdát. A téren minden fej követte a labda röptét. A labda, anélkül, hogy hozzáért volna valakihez, ismét a romos kunyhónál állt meg. Abban a pillanatban a téren álldogálókat elöntötte a méreg. Kiáltozni kezdtek: "Mi ebből semmit se értünk! Minden elhajított arany labda odamegy! Ezt a dobást nem fogadjuk el, még egyszer el kell dobni a labdát!" A padisah beleegyezett, jelt adott, a labdát visszahozták és a legkisebb leány az erkély széléhez állva, teljes erejével elhajította a labdát az emberek felé. Ámde milyen bámulatos! Mintha szárnyat kapott volna a labda, röptében irányt változtatva szállt a kunyhó irányába. Nemsokára mindenki ugyanazon a helyen látta a labdát, mint az első dobás után, a kunyhó előtt. A nép, mind az előző többi esetben is, ezt se fogadta el, mondván, hogy három a nép szavazása, a padisah ezt tudomásul vette, s még egyszer eldobatta a labdát.
Nagyon izgatott volt a legkisebb leány, mert már úgy érezte, hogy mégiscsak abban a kunyhóban vár rá a sorsa. Ez csak remény! Talán ez egyszer mégis csak eltalál valakit ez a labda, gondolta, s lassan eldobta a tömeg felé az arany labdát. A labda a tömeg közepébe esett, ámde senkihez sem ért hozzá, hanem gurult, gurult egyenesen a kunyhóhoz, s ott megállt. A téren várakozók erre már nem tudtak semmit sem mondani, lehajtott fővel, bánatosan elódalogtak.
Miután mindannyian bementek az erkélyről, a nővérek még egyszer elismételték a húguknak, mindazt a sok szörnyűséget, amit a kunyhóban átéltek, de ő egyikükre se hallgatott.
Az ő hajába is aranyszálakat fontak, elfátyolozták, elvitték s otthagyták a kunyhó előtt. A legfiatalabb leány a kaput megnyitotta, s bement a kunyhóba, s odabent járkálni kezdett. Egy ajtó ötlött a szemébe, betaszította, s mit látott? Egy olyan szemkápráztató szerájt, hogy csodálkozásában az ujjába harapott. De hiszen erről a csodálatos szépségről egy szót sem szóltak neki a nővérei! Az ujja a szájában maradt, összemarkolta a fátylát, és sétálni indult a szerájban. "Vajon mi történhetett, hogy a nővéreim egy ilyen szépséges szerájból hazaszöktek? Milyen jó, hogy én kész voltam a sorsom elfogadni, így jutottam egy ilyen szép helyre." - mondta magában, s közben tovább sétálgatott, nézelődött.
Séta közben egy fekete macskát pillantott meg. A fekete macska vele együtt ment, s néha a lábához dörgölődzött. A kis szultánának nagyon megtetszett ez a fekete macska.
- Áááá, nem is vagyok itt olyan egyedül! No, lám, még egy barátom is van. - mondta a leány kedvesen, aztán ölbe kapta a macskát, s dédelgetni kezdte.
- Az én smaragdszemű, fényes szőrű arabom, hogy te milyen édes vagy! - mondta a macskának.
A macska nagyon megszerette a jószívű leányt, aki most nem ütötte őt, hanem kényeztette, ezért rögtön a vállára ugrott. A leány nagyon örült annak, hogy a macskával ilyen jól összebarátkoztak. Tovább járkált a vállán a macskával.
Ámulta és bámulta a sok szép dolgot, azt hivén, hogy álmodik, s örült, hogy eljött ebbe a gyönyörű szerájba. Elértek az étkező szoba elé, az ajtaja nyitva állt, az asztalon frissen készült ételek voltak láthatók, csak úgy áradt a jó illatuk az ajtó felé.
A kis szultána az ajtón át fekete macskával együtt ment be. Hogy mi minden volt azon az asztalon! Csak ránézett, és máris megjött az étvágya, egészen éhesnek érezte magát. Helyet foglalt az asztalfőn, evett egy falatot, egy falatot pedig a mellette várakozó macskának adott. A macska elvette a falatot, s örömében a leány szoknyája szegélyéhez dörgölődzött. Amelyik ételből evett a leány, abból a macskának is juttatott, ebben semmi különbséget nem tett. Így aztán a kis szultána és a fekete macska együtt szépen jóllakott.
Meglehetősen kezdett már besötétedni, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. Ezen a kis szultána meglepődött, de meg is örült neki. Elámult a csodától, de ahogy ott üldögélt, unatkozott és jól elálmosodott. Felállt és kiment az étkezőből a folyosóra, ahol meg megállt és mindenhová bekukucskált. Percekig bámulta, s még sem tudott betelni a szobák szemkápráztató szépségével.
Így érkezett a hálószobához, s a fekete macska mindvégig mellette maradt, szaladgált körülötte, de néha a vállára is felugrott. A kis szultána majd elájult a hálószoba függönyeinek, szőnyegeinek, gyertyatartóinak és ágyának a gyönyörűségétől.
- Hej, Allahom, hogy lehet az, hogy egy ilyen szerájban, melynek nincs is párja az egész földön, nincs egy emberfia se? Minden rendben lenne, de hol a szeráj tulajdonosa? - mondta magában.
Aztán levetkőzött, bebújt az ágyba, a fekete macskát átkarolta, s mindketten elaludtak. A kis szultána fel se ébredt reggelig. Nyugodt éjszaka után, amikor kinyitotta a szemét, hát mit nem látott? A szobában, színpompás selyemruhákban, szoborként álló szebbnél szebb szolgálólányok, az egyiknek a kezében arany ibrik, a másiknak arany tál, egy megint másiknak a kezében arany szállal hímzett, igazgyöngyökkel díszített törülközővel állt, mintha csak arra várnának, hogy ő felébredjen. Oldalára pillantott, de a fekete macska nem volt ott. Ezért elszomorodott.
- Hol az én kedves barátom? - kérdezte a szolgálóktól, de azok közül senki se válaszolt neki, mintha egyiknek se lett volna nyelve. Hiába próbálkozott, a lányokat nem tudta szólásra bírni. A kis szultána minden szavát megértették, minden kívánságát teljesítették, de nem szóltak egy árva szót sem.
Két éjszakát töltött a kis szultána ebben a páratlan szerájban. Esténként találkozott a fekete macskával, s együtt sétálgattak, s étkezés után együtt feküdtek le aludni. De reggelre sohase találta maga mellett a macskát, s a szolgálóleányoktól pedig hiába érdeklődött felőle, választ nem kapott. Reggelente, amikor felébredt a mosolygós, szép szolgálóleányok mindig más-más ruhában jelentek meg előtte.
Eljött a harmadik éjszaka. A kis szultána, befeküdt az ágyba.
- Ma úgy teszek, mintha aludnék, de ébren maradok, hadd lássam hová tűnik el a macska. - határozta el magában.
Úgy is tett az ágyban, mintha aludna. A szemét lehunyta, s meg se mozdult. Mint minden este, most is mellette feküdt a fekete macska. A kis szultána nagy izgalomban, félig kinyitott szemmel, de leskelődött. De mégis elnyomta az álom. Éjféltájban, egy koppanást hallott, mire kissé megemelte a fejét, s meglátta, amint a fekete macska leugrik az ágyról. Szemével követte a macska mozgását. A fekete macska a szobában járkált, megnézte az ajtókat, ablakokat, aztán visszaugrott az ágyra s hosszasan szemlélte az arcát, őt figyelve, hogy alszik-e, vagy sem. Azt gondolván, hogy igazán alszik, leugrott megint a földre, megállt a szoba közepén, háromszor megrázta magát, s a mikor harmadjára tette ezt, hát mit nem látott a kicsi szultána? A szobából eltűnt a fekete macska, s rögvest a helyén egy sudár termetű, nagyon csínos, ifjú jelent meg, aki olyan szépséges volt, mint a déli nap. A leány egyre izgatottabbá vált.
- Volt annak valami különös oka, hogy az eldobott arany labda háromszor is ennek a kunyhónak a kapujához gurult, s itt állt meg. Ez tehát azt jelentette, hogy az én jövendőbeli sorsom és férjem ez a derék ifjú -, gondolta magában a leány.
Az ifjút látva a szoba közepén, a leány eligazgatta selyem öltözékét, aztán felült, majd felkelt és kiugrott az ágyból. Látta hogy a szép ifjú félénk és most azt se tudja, mit tegyen.
- Ejnye, fekete macska, miért nem mondtad meg nekem mostanáig, hogy te ember fia vagy?
-Szultánám! Mindennek megvan a maga ideje. Meg is mondtam volna neked. Mos már, magadtól jöttél rá, s ettől fogva halálunkig együtt maradunk. Mostantól te vagy az életem társa, és a kedves, szeretett feleségem. Azonban nappal nem maradhatok melletted, csak éjjel tudok hozzád jönni. - válaszolt az ifjú.
- Nem tudom ezt felfogni, miféle dolog ez? Miért nem tudsz velem lenni nappal? - kérdezte szomorkásan a kis szultána.
- Ne siesd el! Eljön az idő, s idejében majd ezt is meg fogod érteni. - válaszolt mosolyogva a szép ifjú.
- Jól van, de sohasem fognak velem beszélgetni a szolgálólányok?
-Nem szólalnak meg? Már szabad és forog a nyelvük, mostantól minden kérdésedre válaszolnak, s mint korábban is, minden kívánságod teljesítik. - válaszolt kacagva az ifjú.
Ahogy az ifjú megígérte, a következő naptól kezdve a szolgálólányok a kicsi szultána minden kérdésére válaszoltak. Mind jószívű, engedelmes volt és mosolygósan jártak-keltek. A kis szultána ha valamit kívánt, elég volt csak a fejét mozdítania, vagy a kezét felemelnie, közülük rögtön három, öt sietett azt teljesíteni. És hogy a szultánájukat ne zavarják a lábujjhegyen jártak a szobában, s hogy éjjel álmából fel ne ébresszék, szótlanul végezték munkájukat.
Így telt el három-négy nap.
- Ha megengednéd, meghívnám a nővéreim, s megvendégelném őket. Szeretném, ha látnák, milyen boldog vagyok. - mondta a férjének egy este.
- Nosza, tedd meg, hiszen ez a te szerájod. Amit kívánsz, megteheted. A szolgáló leányok az inasokkal együtt, minden a rendelkezésedre áll. És amiért te nem vertél el engem, s el sem zavartál, azt sem mondtad nekem, hogy koszos fekete macska vagyok, magad mellől el nem űztél, mindenem, sőt a lelkem és életem is a tiéd. - válaszolta az ifjú.
Mi most térjünk a padisah szerájába.
Néhány nap óta, se híre, se hamva nem volt a kicsi szultánának, a nővérei folyton az ablakban kíváncsiskodtak, majd elküldték a dadát, hogy ő szerezzen friss híreket. A dada elindult a kunyhóhoz, odaérkezve megzörgette a kapuját. Az inasok megnyitották a kaput, s megkérdezték, hogy mit akar. A dada elmondta, ő volt a kis szutána dadája, kíváncsi a szerájra, s azért jött, hogy megkérdezze, hogy van, s miként él.
Az inasok beeresztették a dadát, s a kis szultána elé vezették. Megörült a dada, látva, hogy a kis szultánának, jól megy a sora, örömben és boldogságban él, de egyben el is csodálkozott miközben örömében a szultána nyakába borult. Jobban körülnézve a szája is tátva maradt a látványtól. A kis szultána ékszereit, az ujján ragyogó gyűrűket ámulattal szemlélte. A padisah szerájában se található, minden szépséget felülmúló gyönyörűségekről nem tudta levenni a szemét, s némultan bámulta mindezt. A selyem, tüll és toll öltözékekben járkáló szolgáló lányok az angyalokhoz voltak hasonlók. Ahogy ezekre nézett, amit mondani akart azt is elfelejtette, de azért lassan összeszedte magát.
- Kedves szultánám, padisah atyád, szultána anyád mind nagyon aggódnak miattad, szeretnék tudni, mi van veled. Engem azért küldtek, hogy lássalak téged, s nekik elmondjam, amit láttam. - nyögte ki végre a megilletődött dada.
- Ugyan már, miért kell kíváncsiskodni? Íme látod, hogyan élek. Nagyon boldog vagyok. A sehzádém nagyon szép és jószívű. Eredj, s mondd el. A nővéreim és téged holnap várlak ebédre vendégségbe, meghívásom add át nekik. - mondta kacagva a kis szultána.
- Jó rendben van. Elmondom, hogy mit láttam, s átadom az ebédmeghívásod is. - mondta a dada, s amint befejezte, csodálkozva még egyszer jól körülnézett, s Allaha iszmarladik szavakkal elbúcsúzott, a kunyhóból kiment s eltávozott.
Amint megérkezett a szerájba azonnal sietett, hogy a látottakat a padisahnak a szultánának, s a kis szultána nővéreinek elmesélje. Amit mondott, azt nővérek érdeklődéssel, de irigyen hallgatták. Nehezen várták a következő napot. Reggeli után siettek padisah apjukhoz, s engedélyét kérték, hogy a húgukat meglátogathassák. A padisah engedélyezte a látogatást. Felöltöztek szép ruhákba, s egyenesen mentek a kunyhóba, megzörgették a kapuját, nemsokára az megnyílt előttük. Minden ragyogott a tisztaságtól, a szolgák bevezették őket, a szolgálóleányok kétoldalt úgy járkáltak, mint a testőrök. A két nővér álmélkodva jártatta a szemét mindenfelé.
Nemsokára előjött a kis szultána és nevetve üdvözölte a nővéreit, mindegyiket átölelte és megcsókolta.
Isten hozott benneteket a házamba, - mondta és mutatta nekik az utat.
A kis szultána oly csínosan és szépen volt felöltözve, hogy a nővérei csodálkozva szemlélték a ruháját, karkötőit, nyakláncait és fülbevalóit, egymás bökdösésével jelezve irigykedésüket. A folyosóra értek, s húguk egy onnan nyíló szobát bocsátott a rendelkezésükre. Miután megmutatta nekik a szobájukat, kiment s magukra hagyta a nővéreit.
- Ah, Allahom, milyen jó lenne, ha a férjem nappal velem lenne, most bemutathatnám őt a nővéreimnek. - mondta magában a kis szultána. Abban a pillanatban megszólalt egy hang.
- Parancsolj szultánám! - s amint hátranézett, meglátta a férjét látta mosolygós ábrázattal. A kis szultána nagyon megörült.
- Ah, de jól tetted, hogy eljöttél, pont most gondoltam rád! - mondta az urának.
- Parancsolj szultánám, én mindig melletted vagyok. Mivel ma meg szeretnél mutatni a nővéreidnek, a kívánságod teljesítem. Amikor étkeztek, mondd a nővéreidnek, hogy nézzenek ki a kertre néző ablakon. Amikor kinéznek, engem meglátnak. - mondta a férje, s a kis szultána nagyon megörült ennek. Otthagyta a férjét és sietett a nővéreihez.
A három nővér, beszélgetésbe fogott, a legkisebb elmesélte a vele történteket. Most már szégyenkezett magában a két nővér, azért, mert ők bizony elzavarták és megverték azt a fekete macskát. Dél lett, a kis szultána egyet tapsolt, ekkor az ajtó kitárult s három szolgálólány lépett be, majd földig hajoltak.
- Parancsolsz valamit szultánánk? - kérdezték.
- Kész van már az ebéd?
- Készen van, szultánánk -, válaszoltak majd kimentek.
A kis szultána felállt ültéből és a nővéreit az étkező szobába tessékelte. Együtt mentek az étkezőbe, és a kis szultána a nővéreinek megmutatta az asztal mellett a helyüket. Azok helyet foglaltak, de az asztal gazdagsága és fényűzése láttán a féltékenységük még inkább növekedett.
- Ugyan, mondd már, a férjed hol van? Őt sohasem fogjuk látni? - kérdezte az étkezés elején a legidősebb nővér.
- Ne siess nővérkém, őt is látod majd. - válaszolta a kis szultána.
- Nagyon szép a kertünk, láttátok már? - kérdezte a kis szultána az étkezés előrehaladtával a nővéreitől. Az ablakok olyan alacsonyan voltak, hogy ültőhelyükből is kiláthattak. Ezért a nővérek föl se álltak, csak oldalra fordulva néztek ki a kertre nyíló ablakokon. Amint kitekintettek, a falat a torkukon akadt. Mert mit láttak? Egy kimondhatatlanul szép ifjú haladt át a kerten, s a két nővér majd elpusztult az irigységtől, egy szót s tudtak szólni, csak egymást bökdösték.
Megdöbbenten látta mindezt a kis szultána, s mindezek után, amikor folytatták az étkezést, egyszer csak besündörgött a fekete macska. Felugrott az asztalra, kiragadott az egyik tálból a töltött pulykából egy jó nagy falatot, majd elfutott. A legidősebb és a középső leány nem értett meg semmit sem a történtekből, amikor a macska az asztalra ugrott, mindketten jajgattak.
A kis szultána azonban felpattant ültéből és a fekete macska után futott. Ha a macska szaladt, ő is futott, ha igyekezett, ő is sietett. Ahogy követte a macskát áthaladt folyosókon, sötét helyiségeken, alacsony ívek alatt bújt át, s végül a kis szultána eltévedt. Egy olyan helyiségbe ért, ahonnan nem volt már tovább hová mennie. Körülnézett, és meglátott szemben egy ajtót.
Félelemmel eltelve ment az ajtóhoz, meglökte, s az kinyílt. Hát mit kellett látnia? A szobában egy arany kerevet ragyogott. A kereveten egy angyali szépségű asszony foglalt helyet. Hosszú aranyszálú szőke haja volt, de a haja vége a kerevet fejénél álló cserépből kinövő rózsa ágaiba úgy bele volt gabajodva, annyira belefonódott, hogy szinte lehetetlenség lett volna kiszabadítani. Az arany kerevet mellett egy szintén aranyból készült bölcső ringott, benne feküdt egy aranylabda szépségű kisgyermek. Nap sütötte az arcát, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, ezért keservesen sírdogált. Amikor mindezt a kicsi szultána megpillantotta, az első pillanatban nem tudta mi tévő legyen, de rögtön megsajnálta a kisgyereket.
- Jaj, kicsikém, jaj, mi van veled, milyenszép csecsemő vagy! - mondta, s odasietett a babához, s a keszkenőjével megtörölgette a gyerek izzadt arcát, aztán a fejénél lévő selyemtakaróval beárnyékolta a gyermeket. A kisgyerek megnyugodott, s felhagyott a sírással.
A kis szultána odament a kereveten ülő asszonyhoz.
- Istenemre, de szép teremtmény vagy! - mondta neki, s csodálta az asszony szépségét, majd lassan, óvatosan kiszabadította a haját a rózsa ágai közül. Amikor mindezt befejezte, lassan visszaindult, de a szoba ajtajában összetalálkozott a férjével, aki nagyon fel volt dúlva.
- Ugyan szultánám, hogyan kerültél te ide? Az asszony, aki a kereveten ül, az egy peri leánya. Ha felkel a kerevetről, téged is és engem is megfojt. Gyorsan tűnjünk el innét! - mondta a feleségének, s ekkor a peri leány már fel is kelt a kerevetről, s közeledett az ifjúhoz.
- Ne félj sehzádém, ne félj! Az egyik emberfia jószívű, a másik gonosz szívű. Ez a leány jószívű volt. Nemcsak a hajam szabadította ki a rózsa ágai közül, hanem a gyermekem is megóvta a naptól. Ha velem és gyermekemmel nem cselekedett volna jót, akkor nem hagytalak volna épségben benneteket. Így hát, mivel jót cselekedett, ennek fejében neki is és neked is megbocsátok. Ami csak van a szerájomban, mind nektek adom ajándékul. Éljetek itt boldogan egész a halálotokig. - mondta a peri leány, s alighogy befejezte szavait, a bölcsőből kivette a gyermekét és már el is tűnt a szem elől.
Amint eltűnt a peri lány, mélyen felsóhajtott az ifjú sehzáde.
- Hála az égnek! Megmenekültünk! - mondta, majd a szultánához fordult.
- Kedves szultánám, nem is tudod, milyen nagy veszedelemtől szabadultál meg. Most már nem félek semmitől, úgy mehetek mindig, mindenhová, akárcsak te. Én is olyan emberfia vagyok, mint te, az én apám is padisah. Egyszer eljött hozzánk ez a peri leány, s attól fogva nem szállt le a nyakamról. Minden, ami itt található ebben a szerájban, az, az övé, amit láttál a karkötők, a gyűrűk, a nyakláncok, a fülbevalók, s minden más ékszer és dísz a világon egyetlen kincstárban sem találhatók. De látod, a jótetteidért most mindez a tiéd lett. Most már nem válunk el többé, hanem együtt élünk. Nővéreid, padisah apád, szultán anyád mindig együtt látnak majd ezen túl bennünket. Nosza, menjünk innen! - mondta az ifjú, majd kézen fogva együtt mentek a szobájukba. Összeszedelődzködtek, s átmentek a kis szultána apjának a szerájába. A kis szultána ott a férjét bemutatta a szüleinek. Elmesélt elejétől a végéig mindent, ami velük megesett.
A padisah és az anya-szultána nagyon megszerették a vejüket, s vele hosszasan, jókat beszélgettek.
Még azon a napon a kunyhó öreg, omladozó kapuját leromboltatták, s a helyébe egy szép, kastélyhoz illő kaput csináltattak.
Napokig tartó előkészületek után a padisah legkisebb leányának egy olyan fénye lakodalmat csaptak, hogy csak, na! A híre elterjedt hét országban, s négy tartományban, ódákat zengtek róla.
A menyegző pont negyven nap és negyven éjjel tartott, a negyvenegyediken házasodott össze az ifjú pár.
Ők elérték a céljukat, hulljon köles mindenki fejére… Az égből három alma hullott, az egyik az enyém, a másik a mesélőé, a maradék harmadik a tietek…


A peri lány

Hol volt, hol nem volt. Abban a régi korban, a szita volt a szalmában, élt egy parasztasszony. Egy ifjúnak az útja vezetett minden nap a háza előtt, aki lett figyelmes, hogy az asszony rendszeresen egy tál tejet önt ki az utcára.
Az egyik nap, amikor megint csak arra járt, s látta, hogy egy nagy tálból önti ki a tejet, már nem bírta szó nélkül megállni.
- Mi az, amit kiöntöttél? - kérdezte.
Az asszony a kapuból visszatérőben, nem nézve az ifjú szemébe válaszolt.
- Ugyan mi lenne, a leányom kézmosó vize! - vágta oda.
Az ifjú legény elcsodálkozott a válaszon, de aztán lehajolt, hogy utca tócsájában a tejet jobban szemügyre vehesse. Úgy látta. hogy az nem más, mint színtiszta tej. Felegyenesedett, s rohant egyenesen haza az anyjához.
- Tyűha, anyám! Itt a közelben lakik egy parasztasszony. Akárhányszor arra járok, tálszámra öntözi ki a tejet. Ma annyira kíváncsi lettem, hogy megszólítottam. Azt mondta, hogy a leánya kézmosó vizét önti ki. Erre megnéztem, s az, tiszta tej volt. Ha ilyen a kézmosása után a víz, ki tudja, milyen csodaszép a leány! - újságolta az anyjának.
- Ilyesmi lehetséges lenne, fiam? - ámult el az anyja.
- Nem szoktam hazudozni, anyám, s ezt te magad is tudod. Bizony amit láttam, az valóban tej volt. - erősködött az ifjú.
- Jól van, de nekünk ehhez semmi közünk? - kérdezte az anya.
- Hát már hogyne lenne, édesanyám! Nem is olyan régen azt mondtad nekem: "fiam ideje megnősülnöd, meg is házasítalak, legyen saját fészked, benne gyermeked, mert az életben az a legnagyobb boldogság. Ugye, hogy ezt mondtad? Most itt a sora, ennek az asszonynak a lányát kérd el nekem feleségül! - válaszolt gyorsan a fiú.
Ámde a parasztasszonynak eddig talán nem is volt semmiféle eladósorban levő lánya. Az egész csak valami tréfa, mondták az emberek az ifjúnak.
Az anya elment a parasztasszony házához, hogy megnézze azt a lányt, de az nem akarta neki megmutatni.
- Beteg a lányom - mondta -, fekszik most. Különben is mi szükség van arra, hogy lásd? Nemcsak szép, de szorgalmas is. Ha a nélkül kéred, hogy látnád, megkapod, de a lányom meg nem mutatom! -
A fiú édesanyja elhitte, hogy a leány beteg, s azt gondolta, hogy ha a kézmosó vize olyan fehér, mint a tej, akkor bizonyára a leánynak nagyon szépnek kell lennie. Megegyezett hát az asszonnyal. Hazament, s hozzáfogtak az esküvői készülődéshez. Gyorsan felkészültek. A menyegző napján a parasztasszony házához kocsit küldtek a menyasszonyért.
A parasztasszony amikor meglátta a menyasszonyi kocsit, tanácstalan lett. Mit tegyen most? Menyasszony helyett kit ültessen a kocsiba? Míg ezen a fejét törte, egy jó ötlet jutott az eszébe. Beszaladt a konyhába, lisztet tett egy nagy tálba, azt vízzel jól megkeverte, s fehér tészta lett belőle. Emberformára gyúrta, had száradjon, - gondolta -, s szépen félre állította. Előbb a kezéről a tésztát letisztította, felment a felső szobába, ott hosszasan öltözködött, s mire elkészült, és lejött a konyhába, addigra már jól megszáradt a tésztából gyúrt emberforma. Felkapta, s bevitte az egyik szobába, menyasszony ruhába öltöztette, aranyszálú kendőt borított a fejére. Amikor úgy látta, hogy a tészta-menyasszony már igencsak hasonlít egy igazira, együtt szálltak fel a kapu előtt várakozó kocsiba. A kocsi azonnal megindult, s míg a kocsi haladt, az asszony addig is gondolkozott. Ha megérkeznek a nászházhoz, vajon kit adjon, mint menyasszonyt a vőfély karjára? Ha nem talál ki valamit, kiderül a turpissága, s mindenki előtt szégyenkezhet…
Míg a parasztasszony magában így gondolkozott, a kocsi éppen egy nagy tó partján haladt. Látta, hogy a tó széles is, mély is, s ekkor jutott az eszébe a megoldás. A kocsis tudta nélkül levetkőztette a tészta-menyasszonyt, s behajította a tóba.
- Jaj, Istenem! A lányom beleesett a tóba! - kezdett kiáltozni.
A kocsi azonnal megállt, emberek gyűltek a parasztasszony köré, de ő csak sírt, jajgatott megállás nélkül. A nászházhoz is eljutott annak a híre, hogy a menyasszony a tóba zuhant. A vőlegény a rossz hír hallatára, legénybarátaival kiment a tópartra. Fatutajt ácsoltak, elkérték a halászok hálóját és azzal kezdték átkutatták a tó mélyét.
A tó fenekén három peri leány éppen labdázott, amikor egy halászhálót láttak aláereszkedni.
- Vajon milyen egy hely lehet a világ? Ha hal helyett mi akaszkodnánk ebbe a hálóba, ugyan vajon kihalásznának-e bennünket? - kérdezgették egymástól. S míg ők ezen tanakodtak, a háló egyre jobban közeledett hozzájuk.
- Én bizony bele kapaszkodok ebbe a hálóba, s felmegyek a földre! No, Isten áldjon benneteket! - mondta a legkisebb peri leány, s azzal már jó erősen meg is ragadta a hálót. A fentiek valami súlyt éreztek a hálóban, s kiemelték a hálót. S amit a víz felszínére hoztak, az egy telihold szépségű leány volt.
- Íme, megkerült a lányom! - kiáltozta a parasztasszony.
Fogták a leányt és beültették a kocsiba, a parasztasszony felöltöztette menyasszonyi ruhába és ráadta az aranyszállal hímzett fejkendőt is. Igen megörült a tóból előkerült leánynak, mert az nagy gondtól szabadította meg. A kocsi folytatva az útját, megérkeztek a lakodalmas házhoz. Az arát illendően fogadták, s negyven nap és negyven éjjel tartott a menyegző, a peri leány és a fiú összeházasodtak.
Az ifjú a feleségét állandóan parasztlánynak, s nem a nevén hívta, amikor magához akarta szólítani, akkor is csak parasztlányt kiáltott. A peri lány ezért nagyon megharagudott a férjére. Hát csináljon a férje, amit akar, de bizony ő mostantól fogva, egyetlen szót sem lesz hajlandó szólni. Az ifjú férj észrevette, hogy nem úgy van valami, mint régebben, s e felesége egy szót sem szól hozzá. Hogyan tudná őt szólásra bírni?
- Bezáratlak egy szobába! - mondta neki egyszer tréfából. Ekkor azonban megszólalt a peri leány.
- Ha bezáratsz, zárass be, de rosszat hoz a fejedre! - mondta a férjének.
Erre az ifjú jól felmérgesedett, fogta, s bezáratta egy szobába. Ettől fogva az ifjú férj legidősebb nővére látta el a házi munkákat.
- Ugyan mit csinálhat a parasztlány? Megyek, s megnézem! - mondta egy napon a nővér.
Elment, s bekukucskált a kulcslyukon, és figyelte a parasztlányt. A peri leány éppen egy kereveten üldögélt, s valamit mondott.
- Égjél tüzem! - mondta -, s még valami zaj hallatszott a szobában, aztán feltűnt egy gránátalmaként izzó szénnel teli mangal, mely pont a leány előtt állt meg.
A fiú nővére csodálkozva figyelte, hogy bent még mi történik.
- Gyere olajom! - szólt a leány, s csak úgy magától előjött egy sütőtál, s a tűz fölött elhelyezkedett, a tűzön pedig nemsokára sercegni kezdett az olaj, ekkor a peri leány mindkét kezét beledugta a forró olajba.
- Tíz ujjacskám váljál hallá és süljél gyorsan! - mondta most a leány.
Már sült is a tíz hal a tálban. Amikor a halak megsültek, egy tálra tette őket, s elküldte a férjének ebédre. Az ifjú nővére, nagyon irigykedett a peri leány sikerére. Kiment a konyhába s közben azt mondta magában: "amit ő megtett, én is megteszem."
- Égjél tüzem! - mondta, s a tűz fellángolt. Egy sütőtálba olajt öntött és feltette a tűzre.
- Hal mind a tíz ujjam, fivérem szájához méltó! - kiáltotta, s azzal az ujjait belemártotta a tálban forró olajba. Amikor jól megégette az ujjait, ordítva rohant ki a konyhából. Összegyűlt erre az egész ház, s ő elmondta, hogy ugyanazt akarta megcselekedni, amit a parasztlány, de közben az ő az ujjai megégtek. Az ifjú férj nagyon sajnálta, hogy a legidősebb nővére így járt, ezért mostantól a házi munkákat a középső nővérére bízta.
Egyszer, amikor a peri leány vizet húzott a kerti kútból, a fiú nővére megleste az ablakból. A leány kiejtette a kezéből a vödröt, de nem jött zavarba, egy szálat kitépett a hajából, azt eresztette le a kútba. A hajszál egyre hosszabb lett, végül elért a kút mélyére, s a leány ekkor kezdte kifelé húzni, s felhúzta vele a vödröt.
A leány tettét a középső nővér nagyon megirigyelte. Azt gondolta magában: "ezt én is megcsinálom!" Kiment a kertbe, a kútnál bedobta a vödröt, s aztán, hogy kiszedje, kitépte egy szál haját, leeresztette volna a kútba, de az ő hajszála nem lett hosszabb. Ekkor kibontotta a haját, s úgy dugta be a fejét a kútba, de olyan mélyen hajolt a mélység fölé, hogy már a lába se érte a földet és belezuhant a kútba, s belefulladt.
Mivel az ifjú férj középső nővére is szerencsétlenül járt, felkereste a feleségét.
- Temiattad égtek meg e legidősebb nővérem ujjai, mos meg a középső nővérem megfulladt. Miket művelsz? Ha beszélni fogsz, akkor most beszélj, mert különben sehova se foglak ereszteni. - förmedt rá a feleségére.
- Te tudod! -, s csak ennyit válaszolt a peri leány.
Mivel mást nem mondott, s a száján többé egy hang se jött ki, a férje otthagyta, de egyre dühösebb lett a feleségére. Nem maradt már más lehetősége, ezért mostantól a házi munkákat a legkisebb nővérére bízta.
Egyszer csak elfogyott a házban a kenyér.
- Mi tévő legyek? Honnan teremtsek elő kenyeret? - mondta magában a legkisebb nővér. De szavaiból a peri leány már megtudta, hogy kifogyott a kenyér. A kezét dörzsölgette.
- Jőjj kemence! - mondta, s máris nagy recsegéssel és ropogással egy hatalmas kemence termett a szoba közepén. A legkisebb nővér hallva a nagy zajt, kíváncsi lett, s sietett meglesni a peri leányt.
- Égjél tüzem! - mondta ez alkalommal a peri leány, s nemsokára nagy lángok nyaldosták a kemence falát.
- Gyere ide dagasztóteknő! - kiáltotta a leány miután megvizsgálta a tüzet.
Nagy zörgéssel egy hatalmas dagasztóteknő termett a kemence előtt. A peri leány levetkőzött, s bebújt a kemencébe. A hajával kiseperte, a hamut az egyik, a parazsat a másik oldalra húzta, s csak azután jött ki a kemencéből. Tésztát vett ki a teknőből, meggyúrta és megformálta, a nyers kenyeret a kemencébe vetette. Egy teknő tésztából nagyon sok kenyeret sütött. A frissen kisült kenyereket elküldte a férjének.
A legkisebb nővér a kulcslyukon keresztül leste, hogy mit csinál a peri leány, s nagyon irigykedett rá.
- Ha az öcsém megtudja, hogy ki és hogyan sütötte a kenyereket, minden elfelejt, s megbocsát neki, aztán újból együtt élnek majd. Eddig is mindent ő készített el, de ahogyan ő, úgy én is meg tudom csinálni. - mondta magában a legkisebb nővér, és egyenest szaladt a konyhába.
- Égjél kemencém, gyúródj tésztám! - kiáltotta, de se a kemence nem ízzott, se a tészta nem gyúródott. Így hát maga gyújtott be a kemencébe, a teknőbe lisztet rakott, tetejébe vizet öntött, s elkezdte összegyúrni. Hogy a hamut és a parazsat hajával söprögetve eltakarítsa, bebújt a kemencébe. Amint bebújt, máris megégett, és szénné lett.
Az ifjú férj most már a legkisebb nővérét is elvesztette, szomorúan gyászolta. Gyanította, hogy az ő halálát is a felesége okozta, ezért megint felkereste.
- Te vagy az oka, hogy elpusztultak a nővéreim, ugyan mit akartál ezzel elérni? - kérdezte tőle. Az ifjúnak ugyanis nem volt tudomása nővéreinek irigy féltékenységéről. A peri leány a kérdésére megint nem válaszolt, így hát otthagyta és kiment az utcára.
- Olajos kancsó, mézes csupor, gyertek ide! - mondta a leány, alig hogy a férje kiment a szobájából. Két kis edény, kip-kop a peri leány elé állt.
- Kis edénykéim, most ti elmentek a piacra, az olajkereskedőnél olajjal, a méhésznél mézzel megtöltekeztek, és gyorsan visszajöttök ide. No Isten áldjon benneteket! - mondta az edényeknek.
A két kis csupor ripsz-ropsz kiment a szobából, a nyitott utcakapun keresztül az utcára kijutottak, így indultak útnak. Az ifjú férj után eredtek, beérték, majd elhagyták, úgy igyekeztek. Igen csak elcsodálkozott azon az ifjú, hogy két kis csupor mintha emberek lennének, úgy lépegetnek, s kíváncsian eredt a nyomukba.
A csuprok erre mentek, ő is erre jött, arra mentek, ő is arra ment, végül megálltak a piacon egy bolt előtt. Az olajkereskedő az egyik csuporba olajat öntött, aztán a méhész boltjához mentek, az a más ik csuporba mézet rakott. Amikor mindezt elvégezték, visszafordultak az edénykék. Ahogy ők útnak indultak, az ifjú is követte a nyomukat. A csuprocskák kip-kop lépegetve hazaértek. Amikor a kapun bementek, az olajos edény a mézeshez ütődött, s eltörött amannak a szája. Elszomorodott a mézes csupor és sírva fakadt.
- Tetszik neked, amit velem műveltél? Meg foglak mondani a gazdasszonyunknak, hogy törje el a szájadat! - zokogta a mézes csupor.
- Testvérkém, baleset volt! Ha gazdasszonyunk botot ragad rám, majd azt mondom neki: "Hold apád, Nap anyád, Csillag testvéreid kedvéért, engem ne verj meg!" Meglátod, hozzám se fog érni. - mondta erre az olajos csupor.
Kip-kop tovább lépegettek, s a leány szobájának az ajtaja elé értek. Az ifjú pedig a nyomukban maradt. A mézes csupor sírva ment be.
- Gazdasszonykám, ez megsebesítette a számat! - siránkozott.
A peri leány fogott egy botot, s az olajos csupor felé indult, már éppen megütötte volna, amikor az jajgatni kezdett.
- Peri leány, ne üss meg! Hold apád, Nap anyád, Csillag testvéreid kedvéért, engem ne verj meg, hiszen csak egy baleset volt! - kiáltotta, s a peri leány rögtön elhajította a botot. Az ifjú férj ebben a pillanatban belépett.
- Hold apád, Nap anyád, Csillag testvéreid emléke kedvéért beszélj! - kiáltotta leányra, s ekkor azonnal megoldódott annak a nyelve.
- Kérdezted-e te valaha tőlem, hogy honnan jöttem, s ki vagyok? Csúfoltál, azt mondtad nekem: parasztlány. S ha az lennék is, akkor azzal csúfolni kellene? Mivel soha semmit se kérdeztél, megharagudtam rád, s azért nem szóltam hozzád. - válaszolta a férjének.
- Igazad van, aki hibázik, mindenkor elnyeri érte a büntetését. Nekem máig tartott a büntetésem. Most már minden elrendeződött. No, had lássam, mond meg nekem, ki is vagy te? - kérdezte csendesen.
- Hárman vagyunk peri testvérek, s egyszer labdáztunk a tó fenekén. Felülről egy halászháló ereszkedett alá, s mi akkor azon tanakodtunk, ugyan vajon, ha e hálóba kapaszkodva feljutnánk a földre, milyen lehet az, szép-e, jó-e? Én otthagytam a nővéreim, mert belekapaszkodtam a hálóba és feljutottam a földre. Egy asszony ekkor azt kiabálta: "Íme, megkerült a lányom!" Az után megfogtak és ide hoztatok, menyegzőt tartottunk, s összeházasodtunk. Ettől kezdve folyton azzal csúfoltál, hogy parasztlány vagyok. Mérgembe, nem szóltam hozzád, erre te ráadásul igazságtalanul zárattál be ebbe a szobába! - mondta el a történetét a peri leány.
Férj s feleség kibékültek egymással. Ettől fogva boldogan éltek együtt. Az ő céljuk már elérve, a köles pedig fejetekre…


Igazságosság

Egyszer volt, hol nem volt… A sok beszéd bűn, a kevés érdem… Sok szolgája volt Allahnak a hegyekben, a kövek közt…
Ennek meg mese a neve, s ha hallgatod, megjön az íze…
Egy bizonyos időben, volt egy asszonynak három fia. A férje korán elhalt, ezért nagyon szegények voltak. Azt mondja a közmondás, hogy a városlakók nem bírják elviselni a hegyet. Miután felélték kis vagyonukat, ínséget kezdtek szenvedni.
Egyszer az asszony magához hívta három gyermekét.
- Már felnőttetek, megemberesedtetek, ezentúl munkával kell a kenyereteket megkeresnetek. Se pénz, se étel nem maradt itthon, eredjetek, keressetek magatoknak munkát, s dolgozzatok. Én felkeresem a szomszédokat és mosok rájuk, abból fogom magam eltartani.
A három fivér kenyeret, sajtot és egy kis hagymát rakott a tarisznyájába, s anyjuktól búcsút véve útnak indultak.
Kicsit mentek, messze értek… Délre egy forráshoz érkeztek, ott leültek megpihenni és falatozni.
- Mindhármunk tarisznyájában van ennivaló, de azt nem tudjuk, hogy még mekkora út áll előttünk. Ha elfogyasztjuk az elemózsiánkat, lehet, hogy egyszer majd éhesek maradunk. Ezért most csak az egyikünk tarisznyájából falatozzunk, a többi maradjon érintetlen, aztán majd sorban azt is elfogyasztjuk -, javasolta a legidősebb fiú.
A többiek beleegyeztek, s elfogadták a javaslatot.
- Legelőször azt esszük meg, ami a te tarisznyádban van, hiszen te kicsi vagy! - mondták a bátyjai a legfiatalabbnak.
- Jól van -, válaszolta az, s elővette az elemózsiáját, s megterített, együtt falatoztak belőle.
Nemsokára felkerekedtek, s megint útnak indultak. Megállás és pihenés nélkül haladtak, órákon keresztül gyalogoltak…
- Én már nagyon megéheztem, az éhségtől s a fáradtságtól már nincs erő a lábamban. Mi lenne, ha ennénk egy kis kenyeret hagymával, s az megtöltené a gyomromat? - mondta a bátyjainak egy idő elteltével a legkisebb fiú.
- Nagyon kevés a mi élelmünk, ha most abból adunk neked, akkor nekünk semmi sem marad -, válaszolt erre a legidősebb.
A legfiatalabb nem tudott erre semmit sem mondani, de nagyon elszomorodott. Szótlanul gyalogolt tovább. Egy óra múlva, egy gyümölcsöshöz értek.
- Ha erről a fáról én nem szedhetek, s nem ehetek egy kis almát, akkor én már nem birok tovább menni! Nektek is szedek! - mondta a legfiatalabb testvér, amikor megpillantott egy almafát az út szélén. Azzal gyorsan felmászott a fára, s egymás után falta az almákat, teli szedte a tarisznyáját is.
- Lehajítsam nektek? - kiáltotta, de amikor letekintett, senkit sem látott, hiába nézelődött jobbra-balra. Rájött, hogy őt a bátyjai magára hagyták és elszöktek előle. Emiatt nagyon bánatos lett.
Lemászott a fáról, s megindult az úton, miközben gyalogolt, azon gondolkozott, hogy miért bántak vele így a bátyjai. Minthogy a hasát már megtömte, a lába is erőre kapott, s félelem nélkül haladt a sötét utakon, mert még az éj leszállta előtt akart elérni egy falut. Egyre sötétedett, jobbra-balra tekintgetve lépkedett, s egyszer csak egy távoli fényt pillantott meg. Azt gondolta, hogy a fény bizonyára egy házból világít, s arrafelé igyekezett. Az útról letérve nehezen haladt, a tüskék tetőtől talpig megszaggatták, a tövisek véresre bökdösték kezét, lábát.
A fény egy domb tetején látszódott, s amint a domb felé közeledett, egyre fényesebb lett. Odaérkezve egy nagy ablakos hatalmas épületet talált. Bement a nyitva álló kapun át, s elámult, mert az épületben csak egyetlen óriási szoba volt. A toronymagas falú helyiségben állt egy nagy tűzhely, melyben lángolva égett a tűz, s forrva fortyogtak fölötte az üstök. Egy nagy szekrényben a tűzhely mellett ember nagyságú kenyerek sorakoztak százával.
Mindezekből a fiú rájött, hogy egy dév palotába keveredett, s megrettent. Senkit sem látott maga körül, odament a tűzhelyhez, és a falra fölakasztott gályaevező nagyságú merőkanalak közül egyet nagy nehezen leemelt, s az egyik üstbe belemerítette. Kiemelve a merőkanalat, látta, hogy az, tele van jól megfőtt, nagydarab húsokkal. Kivett a szekrényből egy kenyeret, s azzal együtt fogyasztotta el a húst és a levest. Csak ekkor nézett jobban körül. Megpillantott egy másik hatalmas szekrényt, az ajtaját kinyitotta, bebújt, s ott rejtőzött el. Egy lukon keresztül figyelt kifelé. Nagyon elunta a várakozást, s kezdte elnyomni az álom. Már éppen elszenderedett, amikor kintről hörgést, morgást, mindenféle rettentő zajt hallott. A rémülettől hirtelen magához tért, s azonnal megkettőzte figyelmét. Nemsokára dévek kezdtek beszállingózni, egy, kettő, három, öt, nyolc pont húsz dév érkezett, akik betöltötték a hatalmas szobát.
A dévek a tűzhelyről levették az üstöket, s azokat helyiség közepébe állították. A szekrényből hármasával, négyesével vették ki maguknak kenyeret, s az üstök körül sorakoztak fel. Az üstöket, nagyokat nyögve, nyelve, csámcsogva és krákogva egy pillanat alatt kiürítették. Jóllakva a falnak támaszkodva beszélgetni kezdtek.
- Tudjátok-e, hogy ma mit tapasztaltam? - kérdezte az egyik.
- Na, lássuk, mit is! - kérdezték erre a többiek.
- Tudjátok, ott azon a hegyen, pont a tetején látszik egy fa és egy egér szokott mindig feküdni alatta. Ha egy emberfia rádobná a kabátját, az egér levegő hiányában megfulladna, így meg tudná ölni. A fa alja arannyal van tele. Kár, hogy ezt mi nem tudjuk megtenni. - mondta a dév.
- Bár csak emberek lennénk! - vágta rá egy másik.
- Ma én is egy hasonlót tapasztaltam. Ott a szemben lévő hegy mögötti faluban él egy szegény molnár. A malomkő belseje kincstár, mely aranyat rejteget. Ha a molnár saját kezével összetörné a malomkövet, előkerülne az arany. Ha másvalaki törné azt össze, akkor az arany eltűnne. - mondta egy másik dév.
- Kár, hogy nekünk mindebből semmi hasznunk nem lehet. - mondták többen is a dévek közül.
- Én is megtudtam ma valamit. India padisahjának a szép leánya megvakult. Évek óta azok az orvosok, akik látták, nem találták meg az orvosságát. Mindennel gyógyították, de a leány szeme nem nyílt ki. Pedig könnyen fel lehetne nyitni a leány szemét. Csak össze kellene szedni a szeráj kertjében álló nagy hurma fa száraz leveleit, és azt a leány szemére morzsolni, ettől azonnal megnyílna a szeme. - mondta egy másik dév.
- Nagy kár, hogy mi erre nem vagyunk képesek. India nagyon távoli ország, odáig nem merészkedhetünk el, s ha odáig eljutnánk is, nem engednének be a szerájba, hanem megölnének bennünket. - mondta néhány dév, s abbahagyták a beszélgetést.
Égzengésként töltötte be a szobát a dévek horkolása, egy páran már elaludtak, a többiek is mind, kettesével, hármasával készültek lefeküdni. Nemsokára mindannyian mély álomba borultak.
A fiú lassan, óvatosan előbújt a szekrényből. Ahhoz, hogy eljusson az ajtóig, hozzá kellett érnie a dévekhez. Kettő mellett könnyen elsurrant, de amikor a harmadikhoz ért, nem volt elég hely, és hogy tovább juthasson, rá kellett volna lépnie a dév lábára. Megijedt, mi lesz, ha netán felébred? De a dév olyan mélyen aludt, hogy a lábára lépve kényelmesen átugrotta. A dév, mintha csak megcsiklandozták volna, kissé megvakarta a lábát, de fel nem ébredt. Az ifjú nagy lélegzetet vett és kiszökkent a kapun.
Kezdte megmászni a kastély mögötti hegyet, reggelre felért a tetejére. Amikor kisütött a nap, odament a fához, figyelmesen körülnézett és meglátta az ott fekvő egeret. Lekanyarította a válláról a kabátját, s óvatosan, nehogy megriassza az egeret, megközelítette, s ráhajította a kabátját. Türelmesen várt, s mikor azt gondolta, hogy az egér megfulladt, felemelte a kabátot. Az egér mozdulatlanul feküdt. Nézte az egeret, él-e, vagy meghalt? S mikor lehajolt, hogy jobban lássa, valami csillogást vett észre. Ahogy egyre figyelmesebben nézte, ami előbb még kő volt, most csillogó, villogó arannyá kezdett átváltozni. Örömében azt se tudta mit tegyen.
Mindegyik zsebét jól megtömte arannyal, a maradékot pedig elrejtette a bokrok közé, s betakarta földdel, aztán nyugodtan lefeküdt egy nagy fa árnyékába. Hamarosan elaludt, mert már nagyon elfáradt, hiszen egész éjjel nem nyugodott, s kora reggel már úton volt, ide gyalogolt.
Már elmúlt dél, amikor kutyaugatásra ébredt. Felpattant, s útnak indult a dévek palotája mögött magasodó hegy irányába. Megállás és pihenés nélkül igyekezett, csak egy forrásnál csillapította szomját, s azonnal sietett tovább.
A nap lenyugodott, sötétedett, mikor a hegyhez érkezett, de még ekkor sem állt meg, az éjszakában is folytatta útját, míg végre, éjféltájt egy falut ért el. Egy malom állt a falu széli patak partján. Bement a malomba, a molnárgazda egy sarokban aludt. Felébresztette, tisztelettel köszöntötte, aztán leült egy padkára, s elmondta, hogy nagyon megéhezett, ennivalót kért a molnártól. A szegény molnár kemencében sütött két kis lapos lángost tett elé, s restelkedve kért bocsánatot azért, hogy nincs más ennivalója.
Fűről-fáról, erről-arról beszélgettek, és közben a molnár szóba hozta a szegénységét is.
- Neked aztán semmiség gazdaggá válni. - mondta a molnárnak az ifjú.
- Hogy' mondod, nem értelek! Miért lenne nekem könnyű gazdagnak lenni? - kérdezte értetlenkedve a molnár.
- Keress egy baltát, fogd és zúzd apró darabokra ezt a malomkövet!
A molnár azt gondolta, hogy megbolondult ez a szegény ifjú.
- Tévedsz, s csalatkozol. Már hogyan lenne az könnyű és egyszerű amit nekem javasolsz? Ha a malomkövet összetöröm, nem jár tovább a malom, akkor pedig nem gazdaggá, hanem éhező koldussá válok! - mondta a megdöbbent molnár.
Erre az ifjú felkacagott, előkapott a zsebéből tíz aranyat, s a molnár elé hajította.
- Nesze, itt van neked pénz! Ennyi aranyért a legjobb malomkövekből tízet is vehetsz! Gyerünk, törd már össze azt a malomkövet, a többivel már ne törődj!
A földön előtte fekvő színarany láttán felcsillant a molnár szeme, s máris szaladt a sarokban álló baltáért. Teljes erejéből sújtott le a malomkőre, s a kő apró darabokra tört. Abban a pillanatban ezrével terült el az arany a malom padlóján. A szerencsétlen molnár, aki még egész életében ennyi aranyat még nem látott, nagy örömében azt se tudta mihez fogjon. Sietett becsukni a malom ajtaját.
- Ha idejönne valaki, nekem semmit sem hagyna meg az aranyakból. Ezeket gyorsan szedjük össze mind. Allah jutalmazzon meg téged ezért! Téged Allah küldött hozzám! - örvendezett a molnár, s közben remegve szedegette össze az aranyakat, s az összest zsákokba töltögette. Egy zsák aranyat letett a fiú elé.
Ez itt a te részed, vedd el! - mondta a molnár.
Nem, ami itt van, az mind a tied. Használd egészséggel! Vegyél rajta földet és állatokat. Ebből nyugodtan megélhetsz egész életedben, nem szorulsz senki segítségére. Van nekem épp elég aranyam, s ha még kellene, akkor majd felkereslek s kérek tőled. - mondta erre a fiú, majd ültéből felkelve felszedte a földről a saját tíz aranyát, s Allaha iszmarladikot köszönve búcsút vett az örömében ide-oda futkosó molnártól. Ismét útnak indult.
Reggelre beérkezett egy városba, szállást talált magának egy hánban, evett, megtöltötte a gyomrát, aztán aludni tért. Már esteledett, amikor felébredt. Elment, s egy szép lovat vásárolt magának, a tarisznyáját tele rakta élelemmel, s elindult az Indiába vezető úton.
Ment, mendegélt, hegyen völgyön általkélt, hat hónapig, egy évszakig ment éjjel, nappal mire megérkezett Indiába. Megtudakolta, hogy hol lakik, és melyik városban van az indiai padisah székhelye, elment odáig, s ott megszállt egy hánban.
Vett magának a piacon néhány ruhát, s a hánban átöltözött. Egy táska volt a kezében amikor kiment az utcára. Ahogy közeledett a szerájhoz, lépteit lassította, majd fennhangon kiáltozni kezdett.
- Szemorvos vagyok! A vakokat meggyógyítom! Nincs senki, aki az orvosát keresi? - kiabálta megszakítás nélkül. Többször elhaladt a szeráj előtt, végre kinyílt egy ablaka.
- Főorvos úr! Főorvos úr! - kiáltott le egy arab inas.
Az ifjú a szeráj kapujánál várakozott, az arab inas lement elé a kapuba, s beeresztette a kertbe.
- Gyere gyorsan! A padisah akar veled beszélni! - mondta az arab.
Együtt mentek be a szeráj épületébe, ahol díszes termeken áthaladva, lépcsőről lépcsőre lépve, végre eljutottak a padisah elé. Az arab inas földig hajolva köszönt a padisahnak.
Padisahom! Meghoztam a szemorvost!
Isten hozott, főorvos úr! Te nyitod meg a vakok szemét? - kérdezte a padisah.
Igen padisahom! S ráadásul igen rövid idő alatt. - válaszolta az ifjú.
Jól van, nagyon jó! Egyetlen leányom évek óta vak. Nincs már olyan orvos, akit én nem hozattam ide, s nincs már olyan orvosság, amit el nem készíttettem. De semmi sem használt. Sőt ellenkezőleg, még inkább bezárult a lányom szeme. Ezért aztán az összes ilyen orvost börtönbe vettettem. Ha te nem nyitod fel a leányom szemét, téged is a börtönbe záratlak, megértetted? - kérdezte szigorúan a padisah.
Elfogadom, padisahom, a feltételeidet! Ha egy napon belül nem nyitom fel a leányod szemét, bebörtönöztethetsz engem is. - válaszolt nevetve az ifjú.
Nosza, hadd lám' cselekedj, aztán majd meglátjuk. Ha megteszed, amit ígértél, hozzád adom a leányom! - mondta erre a padisah, majd az inashoz fordult.
Fogd a szemész főorvost, s vezessed a leányomhoz! - parancsolta.
Az ifjú földig hajolva köszönt el a padisahtól, s eltávozott. A szolga a kis szultánához vezette.
Az ifjú megvizsgálta a kis szultánát, s megállapította, hogy a leány bizony teljesen vak.
- Ne bánkódj, szultánám! Nagyon hamar mindkét szemed látni fog! - vigasztalta a leányt.
- Jaj, jaj! Évek óta minden orvos ezt mondja, de semmi sem változik! Hol vannak a szép napok? - sóhajtozott a szultána.
- Én nem azok közül az orvosok közül való vagyok. Hadd lám' te mit adsz nekem, ha én megnyitom a szemed? - vágott a leány szavába az ifjú.
- Annak az embernek, aki visszaadja a látásom, az egész életem adom, bárcsak meglátnám azt a napot! - válaszolta a szép szultána.
- Ha most megengeded nekem szultána, megyek és elkészítem neked az orvosságod, aztán visszajövök. - mondta az ifjú, s kiment a szultána szobájából. Az inasnak megparancsolta, hogy vezesse le a kertbe. Együtt mentek le a kertbe, ott az ifjú körülnézett, s meglátta a terebélyes hurma-fát. A szolgával hozatott egy létrát, s annak segítségével felmászott a fára. Összeszedett tíz-tizenöt elszáradt levelet, zsebre vágta, aztán lemászott a fáról. Megparancsolta a szolgának, hogy mutasson neki egy üres szobát. Az egyik, a kis szultána lakásához közeli szobát nyitottak meg a számára. Bement, s az ajtót bezárta maga mögött. Leterített a földre egy terítőt, a zsebéből elővette a száraz leveleket, a tenyere közt dörzsölgetve, addig aprította, míg az egészből por nem lett. A port aztán belerakta egy üvegbe, s elhagyta a szobát, hívta a szolgát, s annak megmondta, hogy most odamegy a kis szultánához. A szolgával együtt léptek be a leány szobájába.
- Szultánám, volnál szíves elnyúlni az ágyadon? - kérte az ifjú.
A szép szultána nagyon izgatott volt, lefeküdt az ágyára, s ekkor az ifjú kiöntött az üvegből a markába a száraz hurma-levél porból, azt a leány szemére szórta. Bőven hullatta mindkét szemére, majd fölé hajolva lefújta a port, halkan súgta: "Nyissd ki szemed szultánám!"
A kis szultána hirtelen megremegett, aztán felsikoltott, felpattant és ugrálni kezdett, s az ifjú nyakába borult, végül kirohant a folyosóra.
- Látok! Látok! - kiáltozott, s rohant az apja szobája felé.
A padisah már a kiáltozásból megtudta, hogy a leánya szeme megnyílt és lát. Amikor az berohant hozzá, felkelt, elébe sietett és átölelte szeretett egyetlen leányát.
- Jó egészséget gyermekem! Hálát adok Istennek gyógyulásodért. - mondta nagy örömmel, aztán magához intett egy inast.
- Mond meg a szemorvosnak, hogy ide várom őt! - parancsolta a szolgának, s az ifjút nemsokára a padisah elé vezették.
- Orvosok főnöke, áldjon meg téged Allah! Leányom meggyógyult, ujjá született! - szólt az ifjúhoz.
- Padisahom, én pusztán csak a kötelességemet teljesítettem. - válaszolta az ifjú szerényen.
- Ezentúl a vőm vagy. E a pillanattól fogva leányomnak a jegyese vagy. Kezdődjék hát a menyegzői készülődés! - mondta a padisah.
A népnek kihirdették a kis szultána és az ifjú szemorvos eljegyzését. Nem sokára a padisah megtette a vejét a szeráj főorvosának. Befejeződvén az esküvői előkészületek, negyven nap és negyven éjjel fényesen ünnepelték meg az ifjak házasságát. Ezután megkezdődött az ifjak boldog házasélete.
Gyere idő, múlj idő… Közben eltelt egy kis idő…
Egyszer, az egyik napon, amikor a mi főorvosunk, a padisah veje a szeráj egyik szobájának az ablakánál üldögélve nézelődött, messziről, a szeráj felé közeledő két rongyos, szakadt ifjút pillantott meg. Azok, amikor a szerájhoz értek, megálltak a kapu előtt, s valamit mondtak a kapuőrnek. A főorvosnak nem tűntek egészen ismeretlennek, mert mintha már látta volna valahol ezeket a hosszú hajú és szakállú ifjakat. Hívott egy inast, s utasította, hogy azt a két embert, akik a kapuban álldogálnak, vezesse elé.
A két fiatalember félénken lépett be a szobába.
- Kik vagytok ti? Honnan jöttök és hová mentek? - kérdezte tőlük.
Amikor válaszoltak a kérdésére és kezdték elmondani az életük történetét, azonnal rájött az ifjú, hogy a bátyjai állnak előtte. Őt csínos, selyemruhájában, gondozott, hosszú bajusszal, a fején nagy, tollas süvegben a bátyjai nem csoda, hogy nem ismerték fel. De amikor bátyjai előtt felfedte kilétét, azok a nyakába borultak, és a bocsánatáért esedeztek azért, hogy az úton egyedül, magára hagyták, ők pedig elszöktek előle. Az ifjú erre nem szólt erre egy árva szót se'. A későbbiek során, beszélgetés közben elmesélte mindazt, ami vele történt.
A bátyjai is elmondták, hogy hónapokon keresztül hiába vándoroltak, hogy maguknak munkát, s megélhetést találjanak, végül éhesen és lerongyolódva értek Indiába. Az öccsük hallva ezeket, hívta a szolgáit, s mindkettőjüknek egy-egy rend ruhát hozatott, majd a gőzfürdőbe küldte őket, ahol jól megtisztálkodhattak. Később még jó lovakat is adott bátyjai alá, tarisznyájukat telerakatta eleséggel, zsebüket arannyal megtöltötte, majd jó utat kívánva nekik haza irányította őket.
Útközben a két idősebb testvér közt arról folyt a beszélgetés, hogy milyen nagy szerencséje volt öccsüknek, s most milyen jólétben él. Nagyon irigyelték öccsük gazdagságát.
Elhatározták, ha a dévek kastélyához érnek, majd ők is úgy tesznek, mint az öccsük, elbújnak a szekrényben, s ők is kihallgatják a dévek beszélgetését. Azt gondolták, hogy majd megtudják tőlük egy gazdag kincs rejtekhelyét, s akkor ők is gazdagok lesznek. Megállás nélkül igyekeztek, napokat hetek, heteket hónapok követtek, mire végre megérkeztek ahhoz a dombhoz, amelynek a tetején emelkedett a dévek kastélya.
Földhöz lapulva, kúszva közelítették meg a kastélyt. Figyelmesen körbenéztek, befelé hallgatóztak. Mivel semmiféle hangot nem hallottak, felegyenesedtek és a kapun bementek. Odabenn a nagy szekrényben elrejtőztek.
Leszállt az est, egyenként szállingóztak haza a dévek. Az üstöket leemelték a tűzről, jól megtömték a hasukat, aztán beszélgetni kezdtek.
- Ma mit tapasztaltatok? Meséljetek, hadd hallom! -kérdezte társaitól az egyik.
- A fa alatt, az egeret egy ember elpusztította, és az aranyat elvitte. - válaszolt egy dév.
- A szegény molnár összetörte a malomkövét, az abból kiömlő aranyat összeszedte, gazdag lett tőle. - mondta egy másik.
- Az indiai padisah leánya visszanyerte a szeme világát. - mondta a harmadik.
- Ezek szerint valaki kihallgatta a beszédünket! Kutassunk hát át minden zegzugot! - kiáltott fel egy dév, s már fel is pattant ültéből.
- Igazad van! Kutassunk! - kiáltoztak a dévek, s nagy morgással hozzáfogtak a ház átkutatásához.
Amint a nagy szekrényt felnyitották, a két testvért azonnal meglátták. Ám, a rémülettől mindketten ájultan, mozdulatlan hevertek. A dévek azt gondolták, hogy alszanak. Ezért a testvéreket a szekrényből kezüknél és lábuknál fogva emelték ki, s lefektették őket a padlóra. Egyikük sem mozdult.
- Attól az ijedtségtől, hogy elkapjuk őket, megállt a szívük, s meghaltak. - vélekedett egy dév.
- Így nyerték el méltó büntetésüket. - mondta egy másik.
- Mi nem esszük meg a halott ember húsát, tehát hajítsuk ki ezeket, hadd falják fel őket a farkasok s a madarak. - javasolta megint egy másik.
Alig hogy ez elhangzott, az egyik dév megragadta a lábuknál fogva a testvéreket, kivonszolta, és a kastély előtt a fűre hajította őket. Órák hosszat feküdtek aléltan, és csak hajnalban a hidegtől eszméltek fel. Hálát adtak Allahnak megmenekedésükért. Figyelmesen hallgatóztak, s a kastély belsejéből hallatszó a hangos horkolásból megtudták, hogy a dévek még mélyen alszanak, gyorsan odébbálltak. Mire a nap az égen felragyogott, már messze jártak a dévek kastélyától. Ekkor gondolkoztak el azon, hogy bizonyára a sok gonoszságnak a büntetése az, amit elszenvedtek. Azért nem jártak szerencsésen, mert az öccsüket az úton magára hagyták, a jó sorát pedig megirigyelték. Csak Allah kegyelme mentette meg őket attól, hogy a dévek megegyék őket.
Nagyon szégyellték tettüket, s tudták, hogy ezek után se haza, se Indiába nem mehetnek. Megváltoztatták útirányukat, hogy egy idegen városban találjanak munkát maguknak.
A mese legyen az övéké, mienk meg az egészség…


Negyven arab

A maga idején, egy padisahnak volt három leánya. Egyszer a padisah a vezérével együtt elment sétálni.
Rövid, hosszú utat tettek, dombon, völgyön által keltek. Éppen kezdtek elfáradni, amikor egy vár tűnt a szemük elé. Még egy kissé megemberelték magukat, elballagtak a várig. Nézegettek, de úgy látszott, hogy senki sincs a várban. Kíváncsiak lettek, ugyan miféle egy vár lehet ez? A tárva nyitva hagyott kapun át bementek, s sétálgatni kezdtek a várban. Áthaladtak szép kerteken, látták a szőnyegekkel borított, s kerevetekkel bútorozott szobákat, de sehol senkit sem találtak. Összenézett a padisah és a vezér, mert egyikük sem értette, hogy mi lehet ez az egész. Amikor éppen a vár egyik erkélyéről fordultak vissza, a szemükbe ötlött egy ott álló arany szék. Ezen elcsodálkoztak.
- Allah, Allah! Micsoda egy hely ez? Ez egy tökéletesen szép lak, és egy ilyen szerájban nincs egy lélek se! - szólalt meg a padisah.
- Igazat szóltál padisahom. Ráadásul azt sem értem, ez az arany szék miért van itt? - válaszolt a vezér.
Így beszélgettek a padisah és a vezér, mialatt elhagyták a várat és hazaindultak.
- A leányaim nagyon szeretnek sétálni, nézelődni. Küldjük el őket egyenként ide. Mindegyik töltsön itt egy éjszakát, hadd lássuk, megtudják-e, hogy kié ez a kastély? -javasolta útközben a padisah.
- Úgy lesz padisahom. Amint haza érkezünk, elhozom ide a legidősebb leányod, és itt hagyom. Aztán a középső, s ő utána pedig a legkisebb következik. - mondta a vezér.
Estére ért haza a szerájba a padisah és a vezére. Vacsora után a padisah elmesélte a feleségének és a lányainak, amit a sétáján látott. Mind a három leány azt mondta, hogy azt a várat ők is szeretnék látni.
Másnap reggel a padisah a legnagyobb leányát elküldte a vezérrel együtt a várba. Amint a várba bejutottak, a vezér mindenhová elvezette a leányt, végül kimentek az erkélyre, s a leányt beültette az arany székbe.
- Íme, leányom, te várj itt ebben a székben ülve. Lássuk, kik laknak ebben a várban. Holnap reggel érted jövök, s visszaviszlek a szerájba. Mindent, amit ez alatt látsz, azt majd elmondod az apádnak. - mondta a vezér, s otthagyta a leányt.
A leány várakozott. Várt is és de nagyon félt is. Miközben nagy zaj keletkezett, s a rémülettől kis híján elájult, mert szemben meglátott egy nagyon magas termetű, erős testalkatú, inkább egy dévre, mint egy emberre hasonlító alakot. A dév kezében egy levágott bárány volt. Lassan elhaladt a leány mellett, bement valahová és nyoma veszett. A leány félelmében egészen összehúzódott a széken, s alig várta, hogy reggel legyen.
- Na, lássuk, mit láttál? - kérdezte a vezér, amikor reggel megérkezett.
- Nem mondhatom el, de majd meghaltam a félelemtől. Irgalmazz, s vigyél gyorsan vissza a szerájunkba! - válaszolta a leány.
A vezér elvitte onnan és hazamentek a szerájba.
Másnap reggel a vezér a padisah középső leányát vitte el a várba.
- Jól figyelj, mert amit látsz, azt holnap majd mind el kell mondanod! Holnap jövök érted. - mondta, majd magára hagyta a leányt.
Ahogy elment a vezér, a padisah középső leánya az erkélyen álló arany székben elhelyezkedett és várakozni kezdett és azt mondta magában: "Én bátrabb vagyok a nővéremnél, nem félek semmitől se, itt fogok várni."
Amint, ezen gondolkozott, nagy zajjal kinyílt az erkély ajtaja. Kezében a levágott báránnyal kijött a dév az erkélyre. A leány félelmében azt se tudta mi tévő legyen. Nagy szemeket meresztett rá a dév, a szerencsétlen leány nyelve nem forgott, meg se tudott szólalni, kétrét görnyedt a székben, s még a fejét se merte felemelni.
- Bárcsak már reggel lenne! Bárcsak már reggel lenne! - mondogatta.
Reggel megérkezett a vezér, s megkérdezte, hogy mit látott.
- Nem mondhatom el, irgalmazz, s vigyél gyorsan a szerájunkba! - válaszolt a leány, csak úgy, mint a nővére.
A vezér ezt a leányt is hazavitte, de a leány azt válaszolta az apja kérdésére, hogy ő bizony semmit látott. Ezek után a padisah a legkisebb leányát küldte el a vezérrel a várba. Miután a leány leült az vár erkélyén az arany székbe, a vezér hazaindult.
Nemsokára a dév, kezében a levágott báránnyal, kilépett az erkélyre. A legkisebb leány egy cseppet sem ijedt meg, hanem azon törte a fejét, hogy ugyan hová megy, s követte a tekintetével. A dév, kezében a levágott báránnyal, ugyanazon az ajtón távozott, és ment be az épületbe, mint máskor. Ott egy kampóra akasztotta a bárányt, és eltávozott. Ahogy a dév elment, a leány felkelt a székből, s amerre a dév, arra ment be ő is. Körülnézett, s látta, hogy egy konyhában van. Felgyűrte a ruhaujját, leakasztotta a bárányt, begyújtott a tűzhelybe, s néhány óra alatt nagyon ízletes ételeket készített. Evett egy kicsit, s miután megtöltötte a gyomrát, félrevonult, s elaludt.
Másnap reggel megérkezett a vezér.
- Nagyon sok mindent láttam, de most semmit sem mondok el belőle! Jól érzem magam. Apámnak, anyámnak és a nővéreimnek a kézcsókjaim küldöm. - mondta a leány vidáman.
A vezér elcsodálkozott azon, amit neki a leány mondott. Visszatért a szerájba, s amikor elmondta, hogy mit hallott a leánytól, se a padisah, se a felesége, se a leányok nem értettek az egészből semmit. Csodálkoztak, hogy a legkisebb leány nem fél a dévtől, s ott maradt a várban.
Mi most térjünk vissza a várhoz.
Ugyanis, az ember, aki az erkélyen kezében levágott báránnyal megjelent, az egy dév öltözetébe bújt padisah volt, aki mindenkit próbára tett, aki betért a várába. Szépen elfogyasztotta az ételeket, amiket a leány készített.
- Ez a leány nemcsak bátor, de türelmes is. De még próbára teszem! - mondta magában.
Akkor este a dév öltözetű padisah kezében egy levágott báránnyal ismét kiment az erkélyre. Rábámult az arany széken ülő leányra.
- A türelmes a végén nyer! - mondta morogva a leánynak, majd bement a konyhába, és otthagyta a bárányt. A leány megint bement a konyhába, a bárányból finom ételeket készített, evett, jóllakott, végül lefeküdt aludni.
Ismét eljött a vezér másnap reggel. Látta, hogy a leány egyáltalán nem fél, és elmenni sincs kedve. Ráadásul a leány még azt is kérte tőle, hogy hozzon neki legközelebb egy fapapucsot, amit a konyhában szokás viselni. A vezér a leányt otthagyta és visszatért.
Egy nap múlva megint eljött a vezér, s hozott magával egy arany papucsot.
- Ezt a papucsot a legidősebb nővéred küldte. De nagyon drága volt ám! Száz aranyért vette, s kéri tőled az árát! - mondta a vezér.
A leány elvette a papucsot, d azon törte a fejét, hogyan adhatná meg az árát? A vezér elment, s ő beült az arany székbe. Addig, addig gondolkozott, míg sírva fakadt, mert nem talált megoldást, hogy miként adja meg az adósságát. Eközben jött el a dév, s ismét azt mondta, hogy a türelmes a végén nyer, majd bement a konyhába, otthagyta a bárányt, s elment. Amint a dév kiment, a leány bement a konyhába, feltűrte a ruhaujját, ételeket készített. A hasát megtömte, s elment aludni.
Reggel, amikor felkelt, a papucsa alatt egy tarisznyát talált. Kinyitotta, s azt látta, hogy pontosan száz sárga arany van benne. Örömmel magához vette, és nemsokára megérkezett a vezér is, akinek odaadta az aranyakat. Most azt kérte a vezértől, hogy hozzon másnap neki egy fésűt, mert már régen nem fésülködött.
Egy nap múlva a vezér meghozta a fésűt.
- Ezt a fésűt a fiatalabb nővéred küldi, s elefántcsontból van. Kétszáz aranyért vette, kéri az árát. - mondta a vezér és átadta a kért fésűt.
Ahogy a vezér elment, a leány a székben ülve fésülgette a haját, s közben sírdogált, mer fogalma se volt, miből adja meg a nővérének a kétszáz aranyat. Sírdogálás közben megjelent a dév, kezében a levágott báránnyal, megint azt mondta: "a türelmes a végén nyer" - aztán bement a konyhába, otthagyta a bárányt, s eltávozott.
A dév elment, a leány felkelt, készített ételeket, megtömte a hasát, lefeküdt aludni.
Reggel, amikor felébredt és felkelt, fésülgetni kezdte a haját. Ahányszor végighúzta a fésűt a haján, annyiszor egy arany hullott az ölébe. Amíg fésülködött, az arany csak potyogott, potyogott. Amikor pont kettőszáz arany volt az ölében, tovább egy darab se hullott. A leány a köpenye aljába töltötte az aranyakat, s mikor megjött a vezér, odaadta neki.
A vezér csak nézett nagyot, s látta, hogy semmi hajlandóságot nem mutat a leány arra, hogy a várat elhagyja.
- Három nap múlva a szeráj egész népe hozzád jön vendégségbe! Szégyent ne hozz apád fejére! - adta hírül a leánynak.
Hallva a hírt, a leány majd elájult. "Uram Isten! Ennyi embert hová tud itt leültetni és elszállásolni? Mivel tudja őket jóllakatni, miből és ki készíti el azt a sok ételt?" - folyton csak ezen járt az esze, lassan beesteledett.
Estefelé, mint szokott, jött, ugyanazokat a szavakat mondta, s el is ment. A leány a konyhában nekilátott a munkának, s mikor már le akart feküdni, a párnáján egy levelet talált. A papírra az volt írva: "A bottal, amit a tűzhely mellett találsz, üssél háromszor a földre!" Rögtön odament a tűzhelyhez, megragadta a botot, s háromszor a földre sújtott.
Az ütésekkel egy időben maga előtt látott negyven arabot, s ijedtében majd lenyelte a nyelvét. Hála Istennek, a negyven arab mind mosolygott.
- Parancsolj! - mondták egyszerre a leánynak, aki erre már kicsit összeszedte magát.
- Amit csak akarok, azt mind meg tudjátok tenni? - kérdezte tőlük.
- Igen, amit kívánsz, azonnal végrehajtjuk! - válaszolták azonnal.
- Nos, akkor elmondom nektek, hogy melyek a kívánságaim. Három nap múlva a szerájunk egész népe, az apámmal együtt eljön ide hozzám, vendégségbe. Ebben a várban nincsenek se hálószobák, se személyzet, akik sütnének, főznének. Azonnal építsetek a vár mellé egy nagy palotát, amelyben minden szükséges dolog, a személyzettel együtt megvan. - parancsolta a leány.
- Szívesen! - mondták az arabok, azzal már el is tűntek.
A leány ment lefeküdni. Három nap múlva a vár mellett egy hatalmas kastély emelkedett. A kastélyban minden vendég részére külön hálószoba készült. Rengeteg étel állt rendelkezésre. Amikor a leány apjával megérkezett a szeráj népe, ebben a kastélyban szálltak meg. Mindannyian elámultak, amikor azt látták, hogy a legkisebb leány egy ilyen nagy kastély tulajdonosa lett, és ilyen sok embernek parancsol. Amikor éjjel a vendégek a szobáikba vonultak és nyugovóra tértek, a leány visszament a várba. A lépcsőkön felfelé haladva, hozzáért valamihez a lába. Lehajolt, hogy megnézze mi az, és az egy vaskarika volt. Felvette, s abban a pillanatban a lépcső helyén, hát nem egy hatalmas kapu nyílt-e ki?
Hirtelen szemkápráztató fényességben, és egy szőnyegekkel és selymekkel díszített szobában találta magát. Egy fiatal férfi állt és mosolyogva tekintett rá, aki észrevette, hogy a leány csodálkozik.
- Ne félj, nem idegenben, a saját otthonodban vagy. Én vagyok itt a padisah. Azok közül a leányok közül, akiket próbára tettem, csak egyedül te tetszel nekem. Te bátor is vagy és türelmes is. Minden este dév ruhát öltöttem, s amit hoztam bárányokból, finom ételeket készítettél, s ebből megtudtam azt, hogy jó háziasszony is vagy. Most már a feleségem leszel, s az itteniek szultánája. Készülődj, hiszen most itt van a szomszédban az apád, anyád, a testvéreid, a szerájotok minden népe, holnap megkezdjük az esküvőt.
A leány először azt hitte, álmodik, amikor rájött, hogy mindez valóság, örömében majd elszállt.
Másnap megkezdődött a menyegző. Negyven nap és negyven éjjel tartó lakodalom után a padisah legkisebb leánya az ifjú padisah felesége lett. Elnyerte bátorsága és türelme jutalmát.
Ők elérték a céljukat, hulljon köles fejetekre…


Negyven fiú

Egyszer volt, hol nem volt… A sok beszéd, hiba volt… Egy bizonyos időben, a padisahnak negyven fia volt. Mind a negyven szép is, meg nagy vitéz is volt…
Jöjj idő, múlj idő, a fiúk kezdtek felcseperedni.
A vezérek, akik látták, hogy a padisah fiai mily' szép vitézekké növekednek, irigykedtek, s egymással huzakodtak:
- Ezt fogadd te vejeddé, őt én fogadom a vejemmé!
Megtudta ezt a padisah, s látva, hogy nem tehet mást, eldöntötte, hogy megházasítja a fiait.
Összehívta a rokonait, vezéreit, s így szólt hozzájuk:
- Megházasítom a fiaimat. Mondjátok meg nekem, hogy hol találunk hozzájuk illő leányokat!
Azok gondolkoztak, tépelődtek.
- A fiúk megértek a házasságra, házasítsuk ki hát őket -, mondták.
A padisah ezután odahívta a fiait, aprólékosan elmondta nekik, hogy eddig miről beszélgettek. Harminckilenc fiú úgy találta, hogy az apjuk helyesen gondolkozik, s beleegyezett a házasságba. De egy a legkisebb megmakacsolta magát.
- De nem úgy a'! Mostanában nem illő megházasodnom, s nem is akarok! - mondta.
- Fiam, amibe a bátyáid mind beleegyeztek, azt te miért ellenzed? - kérdezte a padisah.
- Igen, - válaszolta a legkisebb fiú -, én mégsem tartom ezt így rendjén valónak. Megmondom az okát is. Mi negyvenen vagyunk édes testvérek, ha mindegyikünk más-más helyről szerez egy leányt menyasszonyául, a menyasszonyok huzakodni fognak egymással, s ezzel éket vernek közénk. Úgy lesz helyes, ha mi találunk magunknak negyven leánytestvért, s azokkal házasodunk össze.
- De fiam, lehetséges ez? Hol találunk mi nektek negyven leánytestvért? - kérdezték az idősek.
Erre is megfelelt a legifjabb fiú:
- Már miért ne lehetne kedveseim? Ahogyan mi is egy anyának és egy apának vagyunk a fiai s így vagyunk negyvenen édestestvérek, bizonyára vannak még hozzánk hasonlóak. Megtaláljuk azokat, s összeházasodunk velük. - mondta mosolyogva.
Ekkor aztán megmérgesedett a padisah:
- Fiam, ilyet nem találsz az én birodalmamban! - kiáltott fel dühösen.
A legkisebb fiú az apa haragja ellenére folytatta:
- Ha nincs nálunk, akkor más országban sincs? Lehetséges lenne, hogy mi, akik a padisah fiai vagyunk, mi ne találnánk meg őket? Keresünk s találunk.
Látta a padisah, mondhat akármit, a legkisebb fiúnak nem használ, hiába mérgelődik, nincs a fiánál semmi eredménye, így hát beletörődött.
- Na, jól van, fiam - mondta -, legyen, ahogy akarod. Menjetek, keresgéljetek, megengedem, s találjatok!
Nagyon megörültek a fiúk, s apjuk kezét boldogan szorongatták:
- Padisah atyánk! Allah tegye hosszúvá életet, birodalmadat pedig szerencséssé! De ha már engedélyt adtál nekünk, van még egy kívánságunk, azt szeretnénk, ha azt is teljesítenéd. - mondták.
- Mondjátok, mit akartok? Megteszem, amit kértek. - mondta a padisah.
A legkisebb fiú kezdett szólni:
- Adjál nekünk negyven lovat, negyven öltözéket, negyven íjat s nyílvesszőt, negyven tarisznyát tele arannyal és gyönggyel, aztán megyünk, s meg fogjuk találni azokat a lányokat. - mondta.
A padisah mindezeket megadta nekik. A fiúk felkészültek az útra, aztán nekivágtak.
Mentek, mendegéltek, hegyen völgyön jártak, hegyről völgybe szálltak, síkságon lovakat futtattak, aztán egy hatalmas nagy fa alá értek. Mivel beesteledett, ott feküdtek le.
Sorban őrködtek, legelőször a legidősebbre esett az őrködés, a többiek a fáradtságtól azonnal mélyen elaludtak. Reggel felé került a sor a legkisebbre, akkor felébresztették, s ráhagyták az őrködést.
A többiek csak aludjanak nyugodtan tovább, de mi most figyeljük a legkisebbet.
A fiú körbe-körbejárkált a fa körül. Nagyon figyelt, nehogy valami baj érje testvéreit. Valami zörgést hallott, fülét hegyezve még jobban figyelt, s ekkor látta, hogy egy hatalmas dév közeledik.
A fiú az első pillanatban megijedt, remegett a félelemtől, aztán csak összeszedte magát, s figyelmesen megnézte magának a dévet. Majdnem beleszédült… Az egy olyan, de olyan egy dév volt, hogy az alsó ajka a földet, a felső az eget súrolta, hatalmas nyelve kilógott, szemei akkorák, mint a barlang szája. A szájából láng és füst tört elő. Amikor levegőt vett, minden szembe jövőt beszippantott a szájába, s lenyelte.
A fiú azon törte a fejét, hogy mi módon szabadíthatná meg a bátyjait ettől a rettenetes dévtől. Kirántotta a szablyáját, rárontott a dévre és úgy megvágta, de úgy, hogy az kétfelé hasadt, mint egy elhasított fenyőfatuskó, az egyik fele jobbra, a másik balra zuhant. Rengett az ég és a föld, s a dév lelke a pokolra szállt.
A fiú levágta a dév hatalmas tálca nagyságú fülét, azt összecsavarta, s zsebre vágta. Nyugodtan lefeküdt a testvérei mellé, s elaludt.
Nemsokára felébredt a legidősebb testvér, s észrevette, hogy nincs sehol sem az őrszem. Felébresztette a többieket, s megkérdezte tőlük, hogy kinek kellene közülük őrködni. Azok azt mondták, hogy a sor a legfiatalabbon van. Erre felkeltették:
- Miért alszol? Idehoztál minket, most meg hagynád, hogy a farkasok, vagy a madarak egyenek meg bennünket? - kérdezték tőle.
Mind felkeltek, útnak indultak. Egy jó nagy utat megtettek, megint egy fa alá értek. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. Éjjel mindannyian mély álomba borultak.
Éjfélkor felkelt a legkisebb fiú. Felpattant a lovára, s ellovagolt a környékre, elérkezve egy közeli faluig, meglátott egy arabot.
Az arab így szólt hozzá:
- Könyörgöm, agám! Mi dolgod neked errefelé? Minek jöttél ide? Mi már éppen hét éve, hogy harcolunk. A perzsa sahnak negyven lánya van, akiket egy dév akar magának megszerezni. A sah pedig nem adja neki, s mi őérette hadakozunk. Hét év, elég volt, meguntuk már! Erőnk, képességünk megfogyatkozott, már alig maradt…
- Akárhol is van annak a dévnek a faluja, s benne a lakása, mutasd meg nekem! - mondta ekkor a fiú.
- Könyörgöm agám, ne tégy ilyet - mondta az arab -, vele nem bírt el a hatalmas sah serege sem! Te mit tudnál tenni? Téged egyetlen csapásával elpusztít!
A fiút ezek a szavak azonban nem térítették el a szándékától, ezért aztán az arab megmutatta neki a dév szállását. Az arabnak egy tarisznya aranyat adott, lovát megsarkantyúzta, s elvágtatott a dév házához.
A dévek éppen ültek és lakomáztak.
- Saját lábán jön az étel hozzánk - , mondták örvendezve.
Rögtön fel akarták falni az ifjút, de a legkisebb dév azt mondta:
- Várjatok, hadd lássam mi ez a valami? - aztán a fiúhoz fordult:
- Testvérem, mi vagyunk a világ leghatalmasabb dévjei. A perzsa sahnak van negyven lánya, hét éve már őértük hadakozunk. Sorban pusztítjuk el a sah seregeit. Nem tudnak fölénk kerekedni. Neked nagy vitéznek kell ahhoz lenned, hogy idáig eljutottál… Mivel te közénk való vitéz vagy, ne félj, közülünk senki sem árt neked. Legyél te csak mivelünk! Negyvenen vagyunk mi dévek. Te is segíts nekünk a perzsa sah leányait megkaparintani! - mondta a fiatal dév.
- Én emberfia ember vagyok. Mutassátok meg nekem a perzsa sah palotáját, s akkor én bemegyek abba a szerájba, cselt vetek, arról nektek hírt adok… Akkor ti jöhettek, a sah katonáit levágni, a leányait elkapni. - mondta a déveknek.
A dévek hittek a fiú szavainak. Adtak mellé egy segítőtársat, és elküldték őket a sah szerájába.
A padisah fia titokban surrant be a palotába, annak minden szegletét jól szemügyre vette. Minden útját alaposan kiismerte. Miután a dévek számára egy jó csapdát állított, visszatért hozzájuk.
- Nosza, hadd lássuk! - mondta nekik, majd folytatta: - Én a palotát jól kiismertem, a ki- és bejáratokat megjelöltem. Menjünk most azonnal… Öljük meg a katonáival együtt a sahot, s ragadjuk el a lányokat.
Megörültek a dévek. Összeszedelődzködtek, útnak indultak. A fiú ahhoz a gondosan eltakart kútverem felé irányította őket, melyet ő készített el a számukra. Az összes dév a negyven öles mély kútba zuhant… A fiú a kút mellől hatalmas köveket szedett össze, és azokat mind a dévekre hajigálta… Mindet megölte.
Csak két ifjú dév maradt a háznál őrködni. A fiú odasietett, s őket is elpusztította, szablyájával mindkettőt felaprította. Miután levágta a fülüket, egyenest a fa alatt alvó bátyjaihoz sietett. Azok még feküdtek, s nyugodtan aludtak.
Hadd aludjon itt most a negyven testvér, mi megmenjünk a perzsa sahhoz!
Egy kisgyerek, aki látta, amint egy vitéz elpusztította a déveket, most érkezett futva a sah palotájába.
- Fenséges Sahom! Örömhírt hozok neked! - kiáltozta, majd így szólt:
- Jött egy nagy vitéz, s a déveket, a te ellenségeidet, mind megölte!
A sah a hír hallatán örömében ugrándozni kezdett, s azt kívánta, hogy azt a nagy vitézt azonnal hozzák elébe.
A sah és az udvari emberek lóra pattantak, s egyenest a fa alatt alvó padisah fiakhoz vágtattak.
Azok felébredtek, felkeltek, egymással beszélgetni kezdtek. A sah megkérdezte, hogy közülük ki ölte meg a déveket. Az idősebbek csak csodálkoztak a kérdésen, mert ilyesmiről nekik nem volt semmi tudomásuk.
- Miféle dévet, ki ölt meg? - kérdezték csodálkozva.
- A déveket én öltem meg mind! - szólalt meg a legkisebb fiú.
Ekkor a sah megkérdezte azt a gyereket, aki a palotájába az örömhírt meghozta, hogy ezek közül az ifjak közül ugyan melyik ölte meg a déveket. A gyerek a legfiatalabbra mutatott.
- Fiam, valóban te pusztítottad el a déveket? - kérdezte a sah.
- Igen, sahom, én öltem meg őket. - válaszolta a legifjabb.
A sah ekkor azonnal meghívta vendégül a legifjabb pasafiat a palotájába, de ő a testvéreire mutatott, s így szólt:
- Ezek itt mind az én édes testvéreim, egy apától, egy anyától. Nélkülük sehová se megyek.
- Legyenek hát ők is a vendégeim -, mondta a sah. A sah a legifjabbal együtt a bátyjait is mind magával vitte kastélyába.
Az ifjak ettek, ittak, majd elpihentek a kastélyban, végül a sahtól szólásra kértek engedélyt. Ekkor tudta meg tőlük a sah, hogy ők egy padisahnak a fiai. Negyven lányát nekik adta feleségül, s hozományul ezer lovassal ezer teve terhe aranyat, drágakövet, szöveteket adott, s haza küldte őket.
A fiúk hazájukba megérkeztek. Amikor befejeződtek az esküvői előkészületek, lakomákat adtak, mulatságokat rendeztek, birkózók birokra keltek, negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom, s az ünneplés.
Mindenki fogta a maga feleségét, vele evett, ivott, elérte célját. Most ők töltsék kedvüket, mi meg menjünk a mi munkákra…
Az égből három alma hullt. Az egyik azé ki magyarázta, a másik azé ki elmondta, a harmadik pedig az enyém…


Rózsát szemért

A régi időkben, a szita van a szalmában, volt egy fiatal padisah, s egy feleségnek való leányt keresett. Egyszer hírét vették, hogy egy bizonyos országban, él egy olyan leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik. A padisah azonnal elküldte abba az országba az anyját, hogy a leányt kérje neki feleségül.
Az öreg szultána addig kereste, míg meg nem találta ennek a leánynak a házát. Ámde a leány egy asszonynak volt a mostohaleánya, de volt neki egy saját, édes leánya is. Amikor az asszony látta, hogy a házához közeledik a szultána, magában tanakodott, hogy mi tévő legyen. Összeszedte a gondolatait s kitalált egy tervet. Eltitkolta, hogy az a leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, mostohalánya. Mindkét leányt, mint saját édes gyermekét mutatta be.
A padisah édesanyja azt a leányt kérte a fiának feleségül, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik. Az asszony magában azt gondolta: "Azért akarja a padisah azt a leányt feleségül venni, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, mert nagyon szép. Ezzel szemben a saját lányom bizony csúnyácska, s amikor sír, a szeméből nem hullnak gyöngyök, s ha nevet, az orcáján nem nyílik rózsa. Ha a mostohaleányt veszi feleségül a padisah, akkor a saját édes leánya otthon marad a nyakán. Ez így nem lenne jó! De mit tegyek, hogy másként legyen?"
Eszébe jutott egy jó ötlet. Azt mondta a padisah anyjának, hogy odaadja a leányát, erre aztán az öreg szultána a magával hozott gyűrűt felhúzta a leány ujjára. Elbúcsúzott, s azonnal indult vissza a hazájába, készülődni a lakodalomra, s a fiának a jó hírt megvinni.
Amint befejeződtek a menyegzői előkészületek, üzentek a leány anyjának. Az asszony is készülődni kezdett. Azért, hogy gonosz tervét eltitkolja, a menyasszonyi ruhába mostoha leányát öltöztette be, s szépen felékesítette. Maga mellé vette a saját leányát, hárman együtt ültek be egy kocsiba, s útnak indultak a padisah országába.
Rövid, hosszú utat megtettek, dombon, völgyön átkeltek, s a leány, aki, amikor sír a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, nagyon megéhezett, s kenyeret kért enni a mostohájától. A mostoha ekkor egy előre elkészített, nagyon sós perecet adott neki. Két nagy falással megette a perecet, de alig hogy az utolsó falatot lenyelte, a sok sótól rettenetesen megszomjazott. Vizet kért a mostohájától.
A mostoha mintha csak erre az alkalomra várt volna, hogy gonosz ötletét megvalósítsa.
- Maradj itt ülve a kocsiban, én leszállok és keresek vizet. - mondta a mostoha, és kiszállt a kocsiból. Egy kis ideig sétálgatott, aztán visszament.
- Amott folyik egy csermely, de azt egy hatalmas dév őrzi. Azt mondta, hogy, csak ha hozok neki egy szemet, akkor ad vizet! Add ide az egyik szemed, s szerzek neked vizet! - mondta a mostoha.
A leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, nagyon megdöbbent, s elgondolkozott: "Miféle dolog ez? Lehet egy kis vízért követelni egy szemet? De ha nem adom, lehet, elpusztulok a szomjúságban." A szegény leány, látva, hogy nincs más megoldás, kivájta az egyik szemét, s odaadta a mostohájának. Az asszony eltávolodott a kocsitól, s nemsokára visszajött. A korábban magával vitt bográcsban egy kevéske vizet hozott a leánynak, s azt mondta neki, hogy a dév csak ennyit adott.
Amint a vizet a szép leány megitta, egy kissé jobban lett, de a só égette a belsejét, s majd csak lángra nem gyúlt. Egy hangot sem hallatott, folytatták az útjukat. Nemsokára ismét megszomjazott.
- Anyácskám, lesz, ami lesz, de adj még egy kis vizet. Megöl ez a forróság. - rimánkodott.
- Te maradj itt, én elmegyek és keresek neked vizet! - mondta a mostoha.
Leszállt a kocsiról, járt egyet, de vizet nem keresett, aztán visszament a mostohalányához.
- Találtam ugyan vizet, de a forrást megint őrzi egy dév, az előbbinek a testvére, s ugyanúgy, mint az a másik egy szemet követel a vízért. Mit tegyünk? - kérdezte a mostoha.
A leány, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik, megint elhitte, amit a mostohája mondott neki. Most mi tévő legyen? Egy szemével még lát, de ha azt is odaadja, nehéz lesz az élete. Ha nem adja oda, meghal a szomjúságtól, mert még nagyon hosszú utat kell megtenniük. Nem maradt más lehetősége, úgy látta jobbnak, hogy jobb vakon élni, mint szomjan meghalni. Ordítva, jajgatva vájta ki a megmaradt szemét, s odaadta a mostohájának. Az elvitte, s nemsokára hozott érte egy kis vizet. Megint elindultak, s amikor egy erdőn haladtak keresztül, megállították a kocsit, hogy egy kicsit megpihenjenek. Ekkor a mostoha levette az esküvői ruhát a mostoha lányáról, s ráadta a saját édes lányának öltözékét. Átöltöztetve otthagyta egyedül az erdő közepén. A saját édes lányát öltöztette a menyasszonyi ruhába, s felszállva a szekérre elhagyták az erdőt.
Amikor a szekér a padisah országába ért, a szeráj szolgái fogadták őket, s a leánnyal együtt az anyját is vitték egyenesen a szerájba. A padisah anyja ránézett a leányra, és úgy látta, hogy egyáltalán nem hasonlít arra a szép leányra, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik. "Bizonyára nem jól figyeltem meg" - mondta magában, s bemutatta a fiának. Megtartották a lakodalmat, a padisah összeházasodott a leánnyal.
Mi meg térjünk vissza az erőben hagyott leányhoz.
Amint a leány magára maradt az erdőben, zokogni kezdett. Vakon semmit sem látott, sehová se tudott menni. Zokogott és ömlött a sok gyöngy, halomba gyűlt előtte. Így vette észre egy öreg favágó, aki odaszaladt hozzá.
- Jaj, gyermekem, jaj, mi dolgod van errefelé? Ugye nem látsz, ugye vak vagy? - kérdezte a leánytól.
A leány mindent elmondott, ami csak történt vele.
- Ne hagyj itt engem! Ha nem is látok, elvégzem neked a házi munkákat. Ezeket a gyöngyöket meg add el, az árából majd csak kijövünk valahogy. - rimánkodott az öregnek.
- Mivel egyedül vagy és senkid sincs, gyermekemmé fogadlak, magamhoz veszlek. Ha nem lennének gyöngyeid, akkor is lesz nekünk mindig egy betevő falat kenyerünk. - mondta a jóságos öreg, és kézen fogva a kunyhójába vezette a leányt. Ettől kezdve úgy éldegéltek, mint apa és leánya.
Ők most maradjanak ott, ahol vannak, mi meg nézzük meg, mi történik a szerájban.
Miután a padisah megházasodott, észrevette, hogy se gyöngy nem hullik a felesége szeméből, se rózsák nem nyílnak az orcáján.
- Ugyan igaz-e, hogy amikor sírsz, gyöngy hullik a szemedből, s ha nevetsz, rózsa nyílik az arcodon? - kérdezte a padisah kíváncsian a feleségétől.
- Padisahom, mindennek megvan a maga sora! Amikor nincs itt az ideje, nyílik-e a rózsa? - válaszolta az asszony.
Gyanú költözött a padisah szívébe, s magára hagyta a feleségét a szerájban. Amikor egyedül maradt az anya a leányával, azon tanakodtak, hogy ezután mitévők legyenek.
Ezenközben a vak leány és az öregember az erdei kunyhóban egymással sokat beszélgettek. Ha az öreg olyat mondott, ami tetszett a leánynak, a leány kacagott, s hát nem sötétvörös rózsák nyíltak ki az orcáján? Az öreg megpillantva a leány arcán viruló rózsákat, csodálkozott is, meg örvendezett is.
- Apácskám, fogd ezeket a rózsákat és a padisah szerája előtt, kiabáljad: "Idő előtt kinyílt rózsát árulok! Egy szemért egy rózsát!" de aztán siess el onnan. Ha semmit se hallasz, még egy néhányszor sétálj el a szeráj előtt. A gonosz asszony amint meghallja a hangod, rózsát akar tőled vásárolni, és érte az én szemeimet adja oda neked. Fogadd el, vedd magadhoz, hozd el nekem, hadd lássam ismét a világot.
Az öreg kis vesszőkosarat font, belerakta a rózsákat, s útnak indult. Nemsokára a szeráj elé ért.
- Idő előtt nyílt rózsát árulok! Egy szemért egy rózsát! Idő előtt nyílt rózsát árulok! Egy szemért egy rózsát! - kiabálta és fel, s alá járt a szeráj előtt.
Meghallotta ezt a padisah felesége, szaladt rögtön az anyjához.
- Az Isten szerelmére anyám! Siess a kapuhoz! Egy ember szemért rózsát árul, add neki a lány két szemét, s vegyél tőle két szál rózsát! - kérlelte az anyját.
Az asszony az ablakból lekiabálva állította meg az öreget, lement hozzá az utcára, a mostohaleánya két szeme árán vett két szál rózsát, majd visszatért a szerájba. Az öreg sietett, vitte a szemeket, melyeket otthon a nevelt lányába visszatett.
A padisah felesége pedig rohant a hálószobájukba a rózsákkal, azokat jól szembeötlő helyre tette. Nemsokára jött a padisah, fogadta őt a felesége, és a hálószobájukba vitte.
- Ejha, milyen kellemes illat ez? - kérdezte a padisah amint a hálóba lépett.
Az asszony ekkor átnyújtotta a férjének a rózsákat.
- Íme, padisahom, amikor te nem voltál itt, akkor nevettem. Két rózsa nyílt az orcámon. Tessék, parancsolj, szagold meg az illatát! - mondta az asszony.
A padisah nagy örömmel fogadta el a két szál rózsát, az orrához emelte, s szagolgatta őket.
- Oh, milyen szépen illatoznak! - áradozott boldogan.
Abban a szent pillanatban, ahogy a padisah azt mondta, hogy oh, az erdei kunyhóban a leány elájult. Este, amikor az öregember hazatért, a földön elnyúlva találta a leányt. Elszomorodott, látva, hogy a leány mennyire rosszul van, szólongatta, felültette, vizet fröcskölt az arcára, ámde hiába! A leány meg sem mozdult. Azt gondolta, hogy meghalt, ezért kiment az erdőbe, s ásott egy sírgödröt. A leányt kicipelte, könnyezve eltemette.
Az öreg haza ballagott, otthon egyedül sokat gondolkozott, miközben a kendőjével állandóan törölgette csordogáló könnyeit, hogy milyen hamar elvesztette fogadott leányát.
A padisah vadászni ment az erdőbe, de senkit sem vett maga mellé. A lován sokat poroszkált, a pataknál itatta meg a lovát. Felajzotta íját, vadat kezdett cserkelni. Így lopakodva, meg-megállva hirtelen megtorpant a lova egy halom előtt. A mellső lábát megfeszítve, a fülét előrecsapva állt a ló, s egy tapodtat se ment tovább. A padisah bárhogyan is erőltette,, nem tudta elvezetni onnan, majd azt gondolta, hogy a ló biztosan érez valamit, ezért tovább nem erőltette, hagyta a lovat, csináljon csak amit akar. Egyszer csak látja ám, hogy a ló a mellső lábaival kapál, s dobog. Azonnal leszállt a padisah, s egyszerre figyelte a lovát és a földet. A ló felnyerített, s a patáival gyorsan folytatta az ásást. Ekkor a padisah a fülét a földre tapasztotta, s fülelni kezdett. Valami hang ért a fülébe. Még figyelmesebben fülelt. Olyasmi volt, mintha a föld alól valami sírva kiabáló asszonyi hang hallatszana. Ekkor a lovával együtt már ő is gyorsan ásni kezdte a földet.
Ahogy mélyült a gödör, egyre közelebbről hallatszott a hang, s végül előbukkant a földből a leány. A padisah, látva őt nagyon elcsodálkozott. Megfogta a kezét és kisegítette a gödörből. Hát az meg mi? Rengeteg gyöngy látszott a gödör alján, ahonnan a leányt kihúzta. A padisah most már semmit sem értett.
- Szép leány, ki temetett téged ide, mi ez a sok gyöngy? - kérdezte a leánytól.
A leány kacagva válaszolt, de ugyanabban a pillanatban a vörös rózsák is nyílni kezdtek az orcáján. Ekkor értett meg mindent a padisah, s úgy örvendezett, mint egy gyerek.
- Megvan! Megtaláltam! - kiabált az ifjú padisah.
A padisah megtalálta igazi feleségét, s úgy érezte, mintha újjászületett volna. Feleségét tetőtől talpig megtisztította, majd a lován maga elé ültette, s megindultak a szerájba vezető úton. Útközben a leány mindent elmesélt, ami eddig vele történt.
Amint megérkeztek, a padisah hívatta az álnok feleségét a gonosz anyjával együtt.
- Minden gonoszság előbb utóbb kiderül. Az a gonoszság, amit ti együtt követtetek el, ma napvilágra került. Vegyétek ezért büntetéseteket! Mondjátok, hadd lássam, negyven öszvért, vagy negyven botot akartok? - förmedt rájuk a padisah.
- Negyven bot az ellenség fejére, de mi inkább a negyven öszvért választjuk, mert az országunkba vissza akarunk térni. - válaszolták megszeppenve.
A padisah az anyát leányával egyetemben negyven öszvér falkához kötöztette, s a hegyekbe kiűzette. Újból negyven nap és negyven éjjel tartó lakodalmat csaptak, s a padisah feleségül vette azt a leányt, aki, amikor sír, a szeméből gyöngyök hullnak, s ha nevet, az orcáján rózsa nyílik.
Ők elérték a céljukat, hulljon köles fejetekre…


Sajtgömböc

Egyszer volt, hol nem volt. A maga idejében volt egyszer egy sajtgömböc.
Egyszer addig gurult, gurult, amíg egy vénasszony háza ajtajához el nem ért, azon kip-kop kopogott. A vénasszony kinyitotta a kaput, s egy kövérkés, gömbölyű, kerek ifjú állt előtte.
- Parancsolj fiam, fáradj be! - mondta az öregasszony.
Sajtgömböc gurult, gurult, bement a lakásba és leült egy sarokban. Ahogy odament hozzá a vénasszony a gömböc icipici kezével egy maroknyi ezüstlírát nyújtott át neki.
- Szép nénikém, vedd el ezeket, én neked ajándékozom. De van egy kívánságom, s azt csakis te tudod teljesíteni.
A vénasszony, látva az ezüstöket, nagyon megörült, játékosan az egyik tenyeréből a másikba öntögette.
- Aj, haj gyermekem, amit csak kívánsz, megteszem.
- Most húzd fel az ezüst cipellőid, az ezüst széked fogd a kezedbe és eredj a szerájba. Kérd nekem feleségül a padisah leányát. - mondta a sajtgömböc.
A vénasszony felhúzta az ezüst cipőjét, kezébe vette az ezüst székét elment a szerájba.
- A legidősebb leányod kérem, add őt az én sajtgömböc fiamhoz feleségül. - mondta, amikor a padisah felesége a szultána elé eresztették.
A szultána előbb bement a férjéhez, hogy mindezt a megbeszélje vele, aztán visszajött.
- Ha a fiad tíz teli kupa ezüstöt hoz érte, akkor neki adjuk a leányunk. Ha nem hoz, akkor keress más leányt a fiadnak! - mondta a szultána.
A vénasszony hazasietett, s elmondta sajtgömböcnek, hogy mit mondott a szultána. gömböc kis termetével akkorákat ugrált, olyan nagyokat kacagott, hogy a könnye is kicsordult.
- Mi az a tíz kupa ezüst? Én húsz teli kupa ezüstöt adok! - mondta amint abbahagyta a nevetést.
Másnap a vénasszony a húsz tele kupa ezüstöt kocsival szállította el a padisah szerájába, s átadta a szultánának. Mindjárt meg is egyeztek, egymásnak szavukat adták, meghatározták és kitűzték a menyegző napját.
Amikor befejeződtek az előkészületek, negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom, s a padisah a legnagyobb leányát sajtgömböccel összeházasította. A menyegző éjszakáján, amikor az ifjú férj a feleségével a szobájukba visszavonult, a padisah leánya, hogy megtudja milyen ember lett a férje, jól belerúgott sajtgömböcbe. A nagy rúgást elszenvedve, sajtgömböc gurult, gurult be egyenesen az ágyába. A padisah lánya, mondván, hogy ő ilyen emberrel nem fog együtt élni, távozott a szobájukból, s az anyjához ment el.
Sajtgömböc azon az éjszakán reggelig nem tudott elaludni. Reggel, még szürkületkor, kiment a szobából. Legurult, gördült a lépcsőkön, elhaladt a heverők előtt, kinyitotta az utcaajtót, kiment és igyekezett a vénasszony házához.
A vénasszony szomorú lett, hogy sajtgömböc már az első napon megszökött a felesége elől. De hát mit tehetett ez ellen? Szomorúan, búsan beszélgettek egy keveset. Miután gömböc jól megtöltötte a gyomrát a bőséges reggelivel, amit az öregasszony készített, most egy marék gyöngyöt adott neki.
- Nénikém, vedd el ezeket, s most kérd meg nekem feleségül a padisah középső leányát. - mondta az öregasszonynak.
A vénasszony azt gondolta, ha az első nem sikerült, talán ez majd sikeredik. Fogta a marék gyöngyöt, bedugta a zsebébe, felvette az ezüst cipőket, gyöngy széket fogott a kezébe, elment a szerájba, hogy sajtgömböcnek megkérje a középső leányt.
A szultána a padisahhal a dolgot megtanácskozta.
- Odaadjuk a középső leányunkat, ámde csak akkor, ha a fiad húsz teli kupa gyöngyöt küld. - mondta a szultána.
A vénasszony hazatért, s elmondta sajtgömböcnek, hogy a szultána húsz teli kupa gyöngyöt kér. Sajtgömböc akkorákat ugrált, olyan nagyokat kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.
- Nénikém, mi az a húsz teli kupa gyöngy? Küldök nekik negyven teli kupa gyöngyöt! - mondta sajtgömböc, majd gurult, gördült s otthagyta a vénasszony házát. Fél óra múlva jött vissza, jó pár szekéren hozta a negyven tele kupa igazgyöngyöt. Innen már a gyöngyöket a vénasszony vitte tovább a szerájba, ahol odaadta a szultánának. Mindjárt meg is egyeztek, egymásnak szavukat adták, meghatározták és kitűzték a menyegző napját.
Amikor befejeződtek az előkészületek, negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom. s a padisah a középső leányát sajtgömböccel összeházasította. Éjszaka, amikor az ifjú férj a feleségével a szobájukba visszavonult, a padisah középső leánya, hogy megtudja milyen ember lett a férje, ugyanúgy, mint a nővére, jól belerúgott sajtgömböcbe. Sajtgömböc a nagy rúgástól, gurult, gurult be egyenesen az ágyába. De a leány, eltávozott a szobájukból, s az anyjához ment el.
Sajtgömböc egész éjjel nem hunyta le a szemét, reggel fele elhagyta a szerájt, gurult, gördült a vénasszony házához. Odaérve megzörgette a kaput.
- Ki az? - kérdezte bentről a vénasszony.
- Nénikém, én jöttem megint. - válaszolta gömböc.
A vénasszony felismerte gömböc hangját, sietett ajtót nyitni.
Egy kicsit beszélgettek, üldögéltek, a vénasszony nagyon sajnálta, hogy gömböc ilyen szerencsétlen, de hát mit tehet ő ez ellen? Amint így gondolkozott, sajtgömböc egy marék aranyat nyújtott felé.
- Nénikém, vedd el ezt az aranyat. Most az egyszer, de utoljára, el kell menned a szerájba. Kérd nekem feleségül a padisah legkisebb leányát! - kérte az asszonyt.
A vénasszony, azt gondolta, hogy ismét az lesz a küldetésének az eredménye, mint eddig, és nem akart a szerájba menni. De arra gondolt, hogy három az igazság, s mégis csak elmegy. Felhúzta az arany cipellőjét, kezébe vitte az arany székét, s útnak indult ismét. A szerájba megérkezvén egyenesen ment a szultánához. Ahogy meglátta őt a szultána, rögtön felismerte.
- Mi az, nahát! Talán most azért jöttél, hogy a legkisebb lányomat kérjed feleségül? - kérdezte csodálkozva.
- Igen.
Ahogy a vénasszony válasza elhangzott, máris bement a szultána a padisahhoz tanácskozni, s hamar visszatért.
- A legkisebb leányunk nagyon szép és ráadásul igen kedves is, ezért negyven kupa aranyat kérünk a fiadtól érte! - adta meg válaszát a szultána.
- Jól van, legyen érte annyi arany amennyit akartatok. - mondta az öregasszony, s elhagyva a szerájt, hazament.
Sajtgömböc már az ablakból figyelte és várta az asszony érkezését.
- Mit mondtak, ideadják a legkisebb leányt? - kérdezte, amint az asszonyt meglátta.
- Ideadják, de most már negyven teli kupa aranyat akarnak érte. - válaszolta a banya.
Sajtgömböc megint ide-oda hempergett a szobában, s kacagott.
- Ugyan mi értéke van negyven kupa aranynak? Küldök nekik nyolcvan kupával! - mondta nagy nevetve.
- De fiam, hogyan és hol találsz te annyi aranyat? Ha ismét kizavarnak a szerájból, nem kár azért a sok aranyért? - kérdezte.
- Téged ez ne érdekeljen, nénikém. Én most mindjárt megtalálom azt az aranyat, de ez egyszer nem űznek el a szerájból! Te csak készülődj, én meg megyek és hozom az aranyat. - mondta még mindig nevetve sajtgömböc, és máris gurult, gurult kifelé a házból.
Nemsokára több arannyal teli szekérrel érkezett vissza.
- Íme, nénikém, pontosan nyolcvan tele kupa aranyat hoztam. Nosza, vidd a szerájba, s vedd a szavukat! - mondta a vénasszonynak.
Már el is készült a vénasszony, s a megrakott szekereken vitte az aranyat a szerájba, s ott lerakatta. A szultánával megegyezett, és kitűzték a menyegző napját.
Most eddig még soha nem látott szép esküvőt készítettek elő. Az ország minden nemzetségét meghívták a lakodalomra. A világ minden részéből hozták a legjobb zenészeket. Százával vágták le a juhokat, üstszámra főt a piláv, sok-sok tepsikben készült az édesség. A menyegző negyven nap és negyven éjjel tartott.
A negyvenedik éjjel, amikor az ifjú pár elvonult a szobájukba, a padisah legkisebb lánya ránevetett sajtgömböcre.
- Ah, te olyan szép férfi vagy, mint egy aranylabda! - mondta a férjének.
- Szultánám, te nem egy sajtgömböcre vagy érdemes, hanem egy igazi emberfiára! Íme, lásd, én bizony igazi ember vagyok! - mondta a sajtgömböc, azzal a sajt bőrburkát ledobta magáról, s egy, mint a telihold olyan szépséges, csínos ifjú lett belőle, hogy a leány nagy örömében, csak úgy repült felé és a nyakába ugrott.
- Holnap hárman testvérek, üljetek az ablakhoz. Én ebben az öltözékemben kimegyek az utcára sétálni. Hadd lássuk, mit szólnak hozzám majd a nővéreid. S ha bosszantanak is, hogy neked csak egy sajtgömböc férjed van, meg ne mondd, hogy én vagyok, aki előttetek az utcán sétál. Ha elmondod nekik, akkor engem többé nem tátsz! - mondta ekkor a csínos ifjú.
- Jól van. - válaszolta az ifiasszony.
Másnap reggel, nagy vidáman szaladt az ifjúasszony a nővéreihez, akik őt mindjárt gúnyolni kezdték.
- Ajaj, jaj az esztelennek. Hiszen senki nem élhet együtt egy sajtgömböccel! Te miért nem zavartad el úgy, mint mi? - kérdezték gúnyolódva.
A nővéreinek szavai a legkisebb leányt nagyon elszomorította.
- De ti még mindig nem mentetek férjhez! Nekem van már családi fészkem, legyen bár a férjem sajtgömböc, én így fogadtam el. - mondta a nővéreinek.
- Igazán? Akkor mi most kinézünk az ablakon, s az első két férfihoz, lesz, aki lesz, ahogy lesz, úgy lesz, de hozzámegyünk feleségül! - vágták rá nagy büszkén.
A legkisebb leány magában jót nevetett ezen, és hárman együtt várakoztak az ablaknál állva. Nemsokára, az ablak előtt a legkisebb leány férje haladt el.
- Láttad őt? Őt rendelte nekem a sorsom! Csínos derék ifjú, olyan szép, mint a hónap közepén a telihold! Nem olyan, mint a te sajtgömböcöd! Utána küldök egy szolgát, tudja meg, hol lakik ez az ifjú. - mondta, mit sem sejtve a legidősebb nővér amint megpillantotta az utcán sétálót.
- Ugyan már! Hiszen ő az én férjem! Miről azt véltétek, hogy sajtgömböc, az ez a szép daliás ifjú, akit ott láttok. Jól megtréfáltunk benneteket. - mondta erre a legkisebb húguk és kacagni kezdett.
Ekkor mindkét nővér dühében elvörösödött, húguknak mindenféle gonoszságot vágtak a fejéhez, aztán kirohantak a szobából. A legkisebb amint magában maradt, kiment az utcára, futott, mert utol akarta érni a férjét. Ámde hiába… Rögtön utána, ahogy meglátta, ment ki az utcára, de már a férjét sehol sem találta. Elvesztette őt. A szerencsétlenül járt kicsi szultána, sírva, zokogva kereste fel az apját. Minden elmondott neki, az elejétől a végéig, ami vele történt.
- Adjatok nekem egy vas ruhát, vas botot, és vas sarut, elmegyek megkeresem a férjem. - mondta az ifiasszony.
Amit kívánt, a padisah megadta neki, de nem feledkezett meg inni, és ennivalót adni neki az útra. A kicsi szultána mindenkitől elbúcsúzott, s útnak indult.
Ment, s mendegélt. Egyenesen dombon völgyön, néha-néha meg is szállva, tovább állva, az étele volt búza s árpa. Egy teljes évszakon át volt úton. Végre az Ezüst hegyhez érkezett.
- Az Ezüst fiút láttátok-e? - kérdezte a játszadozó gyerekektől.
- Nem, nem láttuk! - válaszolták.
A kicsi szultána, görnyedten ment tovább. Megint ment, mendegélt, hat hónapig, egy évszagig csak ment. Megérkezett a Gyöngy hegyhez.
- Szép gyerekek, a Gyöngy fiút láttátok-e? Ha igen, megmutatnátok, hogy hol van? - kérdezte a játszadozó gyerekektől.
- Nem, őt nem láttuk itt sohasem. - válaszolták a gyerekek.
Mivel itt sem találta meg, akit keresett, ismét továbbment.
Ment, csak ment. Napokig, hónapokig ment, s mikor hátra fordult, akkor látta meg, hogy alig haladt valamicskét. Még tovább ment, míg az Arany hegyhez nem érkezett. Néhány gyerkőc játszadozott ott.
- Gyerekek, nem láttátok-e az Arany ifjút? - szólította meg őket.
- Hát hogy lehetne, hogy ne látnánk? Ő a mi tanítónk, ott szemben lakik a dév anyjával, abban a kastélyban. - válaszolták.
Mi lenne, ha idehívnátok hozzám? Ha most bemegyek a kastélyba, engem még megesz a dév anya. - kérte a gyerekeket. Egy gyerek elment, nemsokára jött az ifjú. Elámult, látva, hogy a felesége vas öltözékben, vas bottal a kezében, s a lábán vas saruval áll előtte. Egyúttal nagyon megörült.
- Látod, mert nem tudtad tartani a szádat, azért kellett ilyen hosszú utat megtenned. Elfáradtál, kimerültél, de örülök, hogy megtaláltál. Ha dév anyám megtudja, hogy itt vagy, megesz. Megyek s elintézem. - mondta a férj, s otthagyta a feleségét, s ment megmondani dév anyjának, hogy megérkezett a fia hitvese. Ha az anyja megígéri, s szavát adja, hogy nem bántja, akkor viszi csak be a palotába.
- A te feleséged, az én menyem. Fogam a húsomból kihulljon, hús a fogam közé többé ne kerüljön, ha egy újjal is hozzá érnék. Eredj, s hozd be! - mondta a fiának.
Az ifjú kiment a feleségéért, magával vitte be a házba. A kicsi szultána a kastélyban lassan, óvatosan a dév anya hátán nőtt mellét kezdte szopni.
- Gyere, hadd lássalak, te vagy az én menyem, de egyben a gyermekem! Isten hozott a kastélyomban! - mondta a dév anya, majd leültek beszélgetni egymással, italt ittak, ételt ettek, s végezetül lefeküdtek.
Másnap reggel az ifjú mindenféle holmival megrakta a szekereket, feleségével elbúcsúztak dév anyától, kezet csókoltak, a kastélyból kettesben távoztak.
Mentek rövidet, mentek hosszút, mire a kicsi szultána hazájába megérkeztek, mindjárt a szerájba bementek. A padisah és a felesége nagyon megörültek, hogy gyermeküket ismét viszontláthatják, s hogy a sajtgömböc helyett egy olyan szép vejük lett, mint a telihold.
Ők immár elérték a céljuk, mi az eresz alá húzódjunk.


Szélfia

Egyszer volt, hol nem volt. A sok beszéd szégyen volt. Aki keveset beszél, és sokat hallgat, tudománya nő meg annak. Aki sokat beszél, és keveset hallgat, elfárad a szája annak. Réges-régi időkben, szita volt a szalmában. Volt egy Szélfia nevű ember, aki keveset szólt, de sokat hallgatott. Szélfia házas ember volt, a fia, Fénylőarc ötéves, a leánya, Rózsaarc négy éves volt.
Szélfia családja olyan nagy gazdagságban és jómódban élt, hogy nem volt egy tűhegynyi gondjuk se. Szélfia annyira szenvedélyes vadász volt, hogy a vadak nyomában egész napokat töltött az erdőben. Felpattant zergegyors szép lovára, maga mellé vette nyílvesszőként száguldó két kutyáját, vállára akasztotta minden lövésével célba találó puskáját, így ment reggelente vadászni.
Egy napon, ugyanúgy, mint máskor is, Szélfia elindult reggel vadászatra. Keresett, kutatott, de nem bukkant semmiféle puskavégre valóra. Hogy egy kicsit megpihenjen és megitassa lovát, leült egy forrás tövébe. Kutyái lihegve gömbölyödtek össze mellette, lova nagy kortyokban nyelte a vizet, ő pedig gyönyörködött az erdő szépségében. Hogy, hogy nem egyszer csak feltűnt egy szarvas. A szarvas szőre fényesen ragyogott a nap sugaraitól, távolról is látszott koromfekete szemének élénksége. Szélfia tágra nyílt szemmel nézte a szarvast, az pedig mozdulatlanul állt egy helyben. Szélfia, hogy a kedvező alkalmat el ne szalassza, ültéből felugrott, felpattant lovára, megsarkantyúzta, s irányította kengyellel a vad felé. A nyílvesszőként száguldó vadászkutyák üldözni kezdték a vadat. Szélfia számtalan puskalövést küldött utána, de mindhiába.
De mi a csuda! Puskájának minden golyóját ellövöldözte, és a szarvast mégsem tudta eltalálni. A mindenféle vadat első lövésre földre terítő puska, ma a lövedékeit nem volt képes célba juttatni.
A szarvas elinalt, ők utána eredtek. A szarvas azonban egy hegytetőn eltűnt a szemük elől. Szélfia, hogy megtudja, merre menekült el a szarvas, megállt, körülnézett és szemével kutatta a környéket. Ekkor egyszerre messziről hangzó hangot hallott. Ugyan kinek a hangja lehet, bizony nem tudta, de ezt hallotta:
- Hej, Szélfia! Szélfia! Ifjan gazdag és öregnek szegény akarsz-e lenni, vagy inkább ifjan szegény és öregnek gazdag?
Szélfia lemondott arról, hogy a szarvast megtalálja, keresését abbahagyta. A fülében állandóan hangzottak azok a furcsa szavak, s azon, kezdett el gondolkodni. Ment egy kicsit, majd megállt, s azon járt az esze, vajon ki is mondhatta azokat a szavakat, s ugyan mit is kellene neki arra válaszolnia? Így ért lassan haza. De otthon ülve is folyton azokon a különös szavakon törte a fejét. Éjjel sem jött álom a szemére.
Másnap reggel, Szélfia megint elindult vadászni. Futkározott jobbra, balra, s most se lőtt, se madarat, se nagyvadat. Odaért, ahol tegnap pihent a patakparton. Hát nem most is pihenés közben, s pontosan ugyanott pillantja meg azt a szarvast!?
- Ez alkalommal nem szalaszthatom el! - mondta magában, aztán hirtelen felpattant a lovára, ráborult a nyakára. Sok-sok golyót lőtt utána, de el nem találta, s csak úgy, mint az előző nap, ugyanazon a hegytetőn vesztette el a vadat a szeme elől. Nemsokára felhangzott a titokzatos hang:
- Hej, Szélfia! Szélfia! Ifjan gazdag és öregnek szegény akarsz-e lenni, vagy inkább ifjan szegény és öregnek gazdag?
Szélfia egyre kíváncsibb lett, körülnézett, de senkit sem látott. Egyhelyben várt egy kicsit, de már nem hallotta a hangot. Megint elmélkedve, elgondolkodva tért haza.
Felesége, aki már két nap óta látta, hogy az ura valamin nagyon töri a fejét, megkérdezte:
- Mi bajod van Szélfia? Azt látom, hogy már két napja állandóan csak a fejed töröd. De hiszen egészen a mai napig, nem volt semmire se gondunk! Nem hiányzik semmink se, nyugodtan és boldogan élünk. Elmondanád nekem, hogy miért is emészted magad?
Szélfia élete párjának mindent elmondott, amit az előző napokban látott és hallott.
- Mi van ezen gondolkozni való? - mondta erre a felesége. - Az embernek elmélkednie kell az élete végéről, az öregségéről, de a munkabíró koráról is. Holnap, amikor majd elmégy vadászni, és a hang ismét ugyanazokat kérdezi tőled, azt válaszold neki: "ifjan szegény, s öregnek gazdag akarok lenni!"
Szélfia helyeselte az asszonya szavait. A következő nap, amikor vadászni ment, ismét rábukkant ugyanarra a szarvasra. Megint sok töltényt pazarolt rá, de nem tudta elejteni. Ez alkalommal is hallatszott a hang:
- Szélfia! Szélfia! Ifjan gazdag és öregnek szegény akarsz-e lenni, vagy inkább ifjan szegény és öregnek gazdag?
Szélfia most azonnal válaszolt rá:
- Az ifjúságban a szegénység és az öregségben a gazdagság a jobb! - kiáltotta.
Aztán kijött az erdőből s elindult hazafelé. Alighogy elérte az utat, az egyik kutyája nem tudott átkelni a völgyben zúgó patakon, s belefulladt a vízbe. Szélfia kedves kutyája miatt nagyon bánkódott, egy helyben álldogált, s ez alatt a lova, mérges füvet legelt és az is elpusztult. Emberünk szomorúsága egyre jobban növekedett, de hát mit tehetett? Egyetlen megmaradt kutyájával folytatta útját. Közeledve otthonához, az egyik szomszédos ház tetejének éppen lezuhanó cserepe, a kutyáját földre terítette, lelkét az is kilehelte.
Szélfia, aki mindeddig azt sem tudta, hogy mi is az a bánat és szomorúság, most ziláltan és összetörten, elhomályosult tekintettel vetődött haza. A felesége, amikor megtudta a történteket, zokogni kezdett. Azon az éjszakán mindketten étlen és szomjan tértek nyugovóra, de álom, egy csepp sem jött a szemükre. Nehezen lett reggel.
Másnapra nagyon rossz idő lett. Nemcsak erős, viharos szél fújt, hanem cikázó villámok is csapkodtak a közelben. Az egyik villám a palotájuk körül felgyújtotta a száraz füvet, a tűz növekedett, teljesen körülölelte a házat. Egy szempillantás alatt tüzet fogott az eresz, s az erős viharos széltől az egész hatalmas palota lángra kapott. Hamuvá lett, eltűnt. Szélfia feleségével és gyermekeivel nagy nehezen ki tudtak a házból menekülni. De se bútort, se pénzt, se élelmet, nem tudtak kimenekíteni, ott álltak nincstelenül az utca közepén.
Fénylőarc és Rózsaarc egyfolytában zokogott, s az anyjuk szeméből is ömlött a könny. Szélfia is a lelke mélyén véres könnyeket hullatott, amit azonban kifele nem mutatott:
- Ne bánkódjatok, mit tegyünk, ha már így esett. Inkább dolgozzunk, igyekezzünk, s akkor ismét boldog családos emberek leszünk. Mint ahogyan régen, majd ismét szép napokat töltünk együtt. - mondta az apa.
Amint a palota leégett, s hamuvá lett, a vihar is elállt, az idő kiderült, a nap pedig édes sugaraival melengette a tájat.
Szélfia és a gyerekek, az anya, ahogy egy kicsit magukhoz tértek, azt mondták, hogy immár nincs semmi értelme annak, hogy ezen a vidéken maradjanak. Elhatározták, hogy innen messzi földre eltávoznak. Gyalogosan, rongyaikban indultak útnak.
Mentek, mendegéltek, hegyen, völgyön, által keltek… Megmásztak dombot, völgyet, s egy faluba beérkeztek. Egy paraszt befogadta őket, s a földeken munkát végeztek. Mind a négyen találtak magukhoz való munkát. Aratás idején a szántóföldön estig suhogtatták a sarlót, cséphadaróval sulykolták a gabonát, nagyon sokat dolgoztak, hogy megtölthessék a gyomrukat.
Néhány nap múlva, már nem maradt abban a faluban számukra munka. Ismét együtt útnak indultak, hogy másik falut keressenek maguknak. Nyárfás oldalakon leereszkedtek, szúrós gazokon átszökelltek, naphosszat csak mentek, mendegéltek… Nemsokára egy széles folyóhoz érkeztek. Mivel a vízen nem volt sehol sem gázló, így úszva kellett átkelniük. Az apa és az anya még csak át tudott volna úszni, de azon törték a fejüket, hogyan keljenek át a gyerekek. Szélfia a fákról vastag ágakat tört le, azokat kettesével-hármasával egymás mellé helyezte, sással jól összekötözte, így két kis tutajt készített. Fénylőarcot az egyik, Rózsaarcot a másik tutajba ültették. Az apa az egyik kezével úszott, a másikkal meg Fénylőarc tutaját húzta, felesége ugyanígy igyekezett Rózsaarc tutaját a túlsó partra irányítani. Így érték el a folyó közepét, de a folyónak középen nagy volt a sodrása, ezért Fénylőarc tutaja az apa markából, Rózsaarc tutaja pedig az anyja kezéből elszabadult. A gyerekek hangosan sírtak, jajgattak, de azért kis kezükkel erősen kapaszkodtak a tutajukba.
Se az apjuk, se az anyjuk nem tudta, hogy ebben a szerencsétlenségben mit is kellene tenni. A gyerekek tutaját a víz sodra elragadta, gyorsan, s egyre messzebbre távolodtak. Lehetetlen volt úszva utolérni őket. Ahogy a szülők átértek a túloldalra, a parton futva rohantak, hogy megtalálják a tutajokat, majd a vízbe vetették magukat, s úszva keresték gyermekeiket. Amikor lihegve és kifulladva partra értek, a tutajokat már tőlük messzire eltávolodva pillantották meg. Futottak tovább a folyó mentén.
Estig, besötétedésig futottak, futottak… Hiába, mert a gyermekek legkisebb nyomára se leltek, még a hangjukat se hallották.
Azon csodálkoztak, hogy mennyire nem tehettek semmit sem, a rájuk szakadó szerencsétlenség ellen. Az éjszakát az erdőben egy fa tetején töltötték.
Másnap megint útnak indultak. Mentek, mendegéltek, hegyen völgyön által keltek… Hegyeken, köveken hágtak, madarakkal, farkasokkal járták nehéz útjukat. A falvakban, ahová betértek, egy-egy gazdag ember mellé szegődtek el inasnak, s estig annyit dolgoztak, hogy jóllakhassanak. Ha pár nap múlva elfogyott a munka, továbbálltak, útra keltek, addig mentek, mendegéltek, amíg csak a lábuk bírta…
Az egyik napon, egy faluba értek. Néhány napig ott dolgoztak, s amikor már el akarták hagyni azt a falut, hát nem megérkezett éppen a padisah fő szárnysegédje kíséretével egyetemben?
A fő szárnysegéd a padisah szerája számára keresett, s gyűjtött szép falusi szolgálólányokat. Szélfia feleségét szakácsnőnek szerette volna magával vinni a szerájba. Szélfia jobbnak látta, ha felesége nem vele járja tovább a hegyeket, völgyeket, sziklákat, köveket, hanem kényelmes helyen dolgozik, s ezért beleegyezett. Maradt egy szál feje egymagába…
Ezután Szélfia már nem válogatott a falvakban, éveken keresztül vándorolt. Ha munkát talált dolgozott, és megtöltötte hasát. Ha egy nap nem talált munkát, éhen maradt, de egy szót sem szólt, nem panaszkodott. Húsz év telt el így.
Néhanapján, amikor Szélfiának eszébe jutottak a régi szép napok, felesége, gyermekei, palotája, lova, kutyái, mintha még most is látná őket, olyankor mélyeket sóhajtott. De másnap már abban bízva, hogy lesz neki még olyan jó, mint régen, fáradhatatlanul, szorgalmasan dolgozott.
Így vándorolt napokon, hónapokon keresztül, csak ment, mendegélt, hegyen völgyön át, végül elérkezett egy hatalmas városba.
Szélfia már nagyon megéhezett, az éhségtől majdnem a földre roskadt. Órák hosszat bolyongott, egy pékséget keresett, mert szeretett volna már egy falat kenyeret. De ebben a hatalmas városban senki emberfiát nem talált, de még egy árva pékséget se. Sehogyan se fért a fejébe, hogyan lehet az, hogy egy ekkora város ilyen üres. Tekintgetett jobbra, balra, végre megpillantott egy pékséget. Rögtön odaszaladt. Az ajtaja tárva nyitva, a kenyerek benn sorakoztak, de a pékségben egy lélek sem volt. Bár már-már az éhhalál fenyegette, mégis azt gondolta, ha nem találja meg a péket, s úgy vesz el a kenyerekből, az, lopás lenne. Ezért aztán nem is nyúlt a kenyerekhez. Akárhol is vannak, majd megjönnek, s akkor majd kérek a tulajdonostól, gondolta. Bár szédült az éhségtől, leült a pékség elé, s ott várakozott.
Ám azon a napon abban az országban éppen padisahválasztást tartottak. Az ország törvénye szerint, ha a padisah meghal, utána a város terén az egész lakosság összegyülekezik. Felreptetik a szerencse-madarat, s akinek az a fejére száll, azt választják meg padisahnak.
Amikor Szélfia aléltan feküdt a pékség előtt, a város terén akkor reptették fel a szerencse-madarat. Százak és ezrek figyelték izgatottan, ugyan vajon kinek a fejérén telepszik majd meg a madár. A madár meg csak keringett és keringett a tér fölött, de senkinek sem szállt a fejére. Aztán egyre eltávolodott a tértől, s a házak irányába szállt el. Hamarjában lóháton egy megfigyelőt küldtek utána. Ahogy a megfigyelő beért a házak közé, hát mit nem látott a pékség előtt aléltan fekvő Szélfia fején? Nem is hitt a saját szemének. Ahogy egyre jobban közeledett a pékséghez, azt látta, hogy az, akinek a fejére a szerencse-madár letelepedett, egy szerencsétlen, lerongyolódott, kócos, piszkos, legyengült ember. Bizonyára valami tévedés esett a dologban, gondolta, és lekapta a madarat az emberről, majd így kiáltott rá:
- Amikor a padisahot választják, te itt húzod meg magad, s alszol? - azzal nógatni kezdte, s elvonszolta magával a térre.
Ott ismét felreptették a szerencse-madarat. A madár a tér fölött megint három kört tett meg a magasban, aztán leereszkedett, s egyenesen Szélfia fejére szállt le.
- Megtörtént! Rendben! - kiáltoztak néhányan, de egyeseknek más volt a véleménye:
- Nincs rendben! Nem érvényes, három a jogos szavazat! -, erősködtek emezek a maguk igaza mellett.
A szerencse-madarat tehát harmadszor is felröptették. Ez alkalommal is a visszaszálló madár Szélfia fején pihent meg. Immár senki sem kifogásolta, ez ellen egy hang sem volt…
Az egész nép az új padisah köré gyűlt, de őt a szeráj emberei rögvest magukkal vitték a palotába. Szépen megmosdatták, fürdés után jól megetették, padisah öltözetbe öltözötten, trónjára ültették.
Szélfia magában nagyokat kacagott azon, ami vele most megesett. Még igencsak jól emlékezett arra, hogy ifjú korában, amikor még vadászott, az erdőben milyen hangot hallott. Most értette meg csak igazán, hogy milyen értékes az öregkori gazdagság, nyugalom és boldogság.
Ahogy ezeken gondolkozott, odament hozzá a fő szárnysegéd:
- Padisahom, kérni szeretnék egy valamit tőled. Adj rá engedélyt, hogy megkaphassam két legkiválóbb katonádat. A kincses-ládám mellé szeretném őket őrszemnek állítani…
A padisah engedélyt adott rá, s a fő szárnysegéd kiválasztotta magának a két katonát, magával vitte őket egy szobába, s ott rámutatott egy hosszú ládára:
-Nagyon értékes holmim van nekem ebben a ládában. Hogy azt senki el ne lopja, ti strázsáljatok mellette, s jól megőrizzétek! - parancsolt rájuk.
Amint otthagyta őket a fő szárnysegéd, a két katona közül az egyik a láda egyik végénél, a másik a másik végénél, fel s alá járkálva kezdtek őrködni. Lassan mindkettőjüket elfogta az unalom, s ezért azt határozták el, hogy elmesélik egymásnak az életük történetét. Amikor az egyik katona már minden részletesen elmesélt, ami csak történt vele az élete során, akkor a másik katonára került a sor.
- Engem Fénylőarcnak hívnak. Volt idő, amikor nekem is volt apám s anyám. Nagyon boldogan éltünk. Játszadozva gyermekként szép időket éltünk át a testvéremmel. De fordult a szerencse! Kastélyunk elégett. Jószágaink elpusztultak. Mindenünket, pénzünket, holminkat elvesztettük. Apám s anyám útra keltek, s minket magukkal vittek. Amikor egy folyón kellett átkelni, minket kis tutajokba ültettek. A tutajok elszabadultak, s mi elvesztettük őket. Egy vízimolnár meglátott bennünket, s a vízből minket kimentett. Mintha a saját gyermekei lettünk volna, úgy nevelt fel mindkettőnket. Katona lettem, ide jutottam. Rózsaarc húgom a molnárnál lakik, nála dolgozik. Mindig nagyon vágyakoztunk az édes szüleink után. Élnek-e, halnak-e, ki tudja? - mesélte el élte történetét Fénylőarc, s szeme könnyezett.
A bajtársa vigasztalta, s egyszerre csak mindketten egy elfojtott nyöszörgő hangot hallottak.
- Ne sírj! Ne sírj, fiam! Itt vagyok, ments ki engem! - mondta valaki a jajgatva.
Mind a két katona elcsodálkozott. Megálltak s hallgatóztak, mert meg akarták tudni, hogy ugyan honnan jön ez a hang. Keresgéltek, s mindent átkutattak. Észrevették, hogy a ládából tör elő. A ládát előbb jó alaposan szemügyre vették, aztán puskatussal összetörték, s szuronyaikkal felfeszítették.
Hát abból nem Fénylőarc édesanyja került elő? Az asszony már igen megvénült, ereje megfogyatkozott, arca meghalványult, de anya s fia, íme végre találkozott. A másik katona tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézte amint anya és fia oly sok idő után, átölelik, s megcsókolják egymást.
Az öregasszony elmesélte, hogy ugyan a fő szárnysegéd a saját kastélyába vitte szakácsnak, de egy idő múlva, fogta és bezárta ebbe a ládába. Bár a fő szárnysegéd felismerte a szerájban az asszony katona fiát, de azt előtte elhallgatta, sőt amikor az asszony megtagadta, hogy cseléd legyen nála, akkor ládástól akarta bedobatni a tengerbe.
Azért, hogy a fő szárnysegéd újabb ármánykodását megakadályozzák, Fénylőarcú és katona bajtársa közrefogta az édesanyát, s fittyet hányva az őrség figyelmeztetéseire egyenesen a padisah elé járultak. A fő szárnysegédnek minden gonosz tettét ott elsorolták, mind elmondták.
Se Fénylőarcú, se az édesanyja nem ismerte fel mindjárt a padisah trónján helyet foglaló Szélfiát, de ő azonnal megismerte családját. Felszökkent a trónszékből, odafutott hozzájuk, s átölelte őket. A másik katona, látva a családtagok örömkönnyeit, maga is sírni kezdett. Így osztozott az egymásra talált család nagy örömében.
Szélfia padisahnak régóta nagyon hiányzott leánya, Rózsarc. Most azonnal szolgáit hívatta, megparancsolta, hogy fogjanak be a hatlovas hintóba. Amikor az előállt, mindhárman beültek. A padisah fiának a katona bajtársát, aki segített a felesége kiszabadításában, saját fő kocsisának fogadta fel. Egyenest ahhoz a malomhoz hajtottak, ahol a leány dolgozott. Ott találták Rózsaarcot, aki ez időre már derék, szép leánnyá cseperedett. Csak látni kellett, hogy egymást átölelve mennyire örültek, apa, anya, fia és leánya egymásra találtak végre! A hintóban maguk mellé ültették a molnárt, s annak feleségével és leányaival együtt tértek vissza a palotába. A padisah, a vízimolnárt, aki gyermekei életét megmentette, s őket úgy, mint saját gyermekeit felnevelte, a fővezérévé tette.
Szélfia padisah, amiért az gonoszul bánt a feleségével, elcsapta a fő szárnysegédet, sőt az országából is kizavarta.
Ettől a naptól fogva Szélfia családja még annál is boldogabb napokat élt, mint valaha régen. Szélfia, amikor csak visszaemlékezett az erdőben felhangzott kérdésre, arra gondolt, hogy mennyivel értékesebb az öregkorban a gazdagság és boldogság, mint fiatal korban.
Az ő céljuk már elérve, a köles pedig fejetekre…