Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

ÖMER BEDRETTIN USAKLI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

A zuhatagokhoz (Tarbay Ede)
Vágyakozás a tengerre (Tarbay Ede)
Ki tudja? (Tarbay Ede)
A láthatár vágya (Tarbay Ede)
Utolsó kívánság (Tarbay Ede)
Midőn hazaindultam (Tarbay Ede)

ÖMER BEDRETTIN USAKLI (1904–1946)
Usakban született, állami hivatalnokként élte le életét.


A ZUHATAGOKHOZ
(Csaglijanlara)

Vérem hatalmas, boldog vízesés,
vár rám a tenger, messzi mormoló,
megérti lelkem azt, amit beszélsz,
veled kell futnom: ér, patak, folyó,
vár rám a tenger, messzi mormoló.
Tenger, te hallod szívverésemet,
tenger, vezess, hadd lássam páromat,
tajtékaid csak gyönge hab-szemek,
hol kedvesem hajója elhalad,
tenger, vezess, hadd lássam páromat...
Izzó madár a nap, a tolla: tűz...
Szikrája ég az én lelkemben is.
Tenger, hullámod fodra tiszta, hűs,
s örök szerelmet könnyező e víz,
szikrája ég az én lelkemben is...
Alábukó kristályözön vagyunk,
vár már a csend, a tenger kék vize,
hol hófehér vitorlás-vonta út
felett sirály dalolhat kedvire,
vár már a csend, a tenger kék vize.
Hej, boldog ország vízesései,
testvér vagyok, fogadjatok be hát,
engedd vized felékesíteni,
óriás hajóktól fényes éjszakád –
testvér vagyok, fogadjatok be hát!...

Tarbay Ede fordítása


VÁGYAKOZÁS A TENGERRE
(Deniz haszreti)

Kezemben minden vízcsepp óceánná duzzad
s a pusztaság tüzét mégis örökké érzem,
hajósok lelke ég lelkemben és hajókat,
dagadt vitorlavásznat sejtek fönn az égen.
Hogy élhetek, ó, tenger, partjaidtól messze?
Nem látom tornyod fényét, jelző-lobogóit
és kikötőd, midőn aludni térnek este
nagy vasszegekkel átvert, bordázott hajóid.
A szárazföldi szél cirógatása nem kell,
engedd a hullámok hűs, kék sodrát követnem...
Mit ér ezüstöd, hold, ha nem mesél a tenger
s a nap, ha fénye csorbul földön és kövekben?
Egyszer talán bilincsem oldja majd az erdő,
s akár a cserregő patak, futok le hozzád,
akkor utat nyit majd a vad mogyoróvessző
s ha rádtalálok, tenger, testemet karold át!

Tarbay Ede fordítása


KI TUDJA?
(Kim bilir?)

Ha életem, akár a nap, kilobban,
szelek, ki gyászol engem, ó, ki tudja?
Ha holt levél márvány-testemre koppan,
mécsest ki gyújt fejemnél majd, ki tudja?
A kert sövényén csöpp dalos kesergők,
dalukban, hallom, zengenek az erdők!
Síromra majd lenéztek, fürge felhők,
ha langyos március terel, ki tudja?
„Hol jársz, barátunk, fáradt földi vándor?”
„Miért pihensz, miért pihensz ma máshol?” –
Mondják-e majd s lelkemnek, illatából
melyik mező küld kóstolót, ki tudja?
Rózsáimat kik gyűjtik akkor össze?...
Ki lesz, ki szőlőm kertemben kötözze?...
S lesz-e forrás, hová utolszor gyönge
kezem meríthetem, ó, jaj, ki tudja?

Tarbay Ede fordítása


A LÁTHATÁR VÁGYA
(Ufuk haszreti)

Kopár hegyek kemény börtönbe zártak,
hol vándorol a nap, hol vár a sík mező?
Viaskodom, de kormos felhő támad,
hol vándorol a nap, hol vár a sík mező?
Nehéz köd ül le börtönöm zugára,
Csoruh vizébe hull a sárga-szárnyu ősz...
Hol vagytok, hej, hűs hajnal, esti pára,
hol vagy mező, karám, hol lovam kergetőz?
Faltól falig vergődöm, kínom éltet,
a végtelen határra vágyik sas-szemem;
ahogy a Csoruh vizét hegybe vésett
útján a tenger hívja, hív a végtelen.
Ó, végtelen mezők... Tavak s a tenger,
fogoly-szemem, tudom, ismét csodál, ha lát...
Milyen lehet a nyiladozó reggel,
a végtelen mező, az izzó pusztaság?
Egyszer talán a vágyam és a kínom
a meztelen hegyek gerincét széttöri,
s éjszín sasként a nyílt eget hasítom,
röptöm ezer madár köszönti, füttyögi.

Tarbay Ede fordítása


UTOLSÓ KÍVÁNSÁG
(Szon dilek)

Ásik vagyok, tanyát hegyekben vertem,
pásztortüzek perzselnek, ég a mellem,
nem nyughatom, a balsors jár felettem,
viharzik, zúg a messzi idegenből.
A vadmadár-zsivaj, a csipkerózsák
léptem nyomát, a vágyamat befonják,
ha ott vagyok, hol tündér oltja szomját,
villan s tűnik a forrás tükre mellől...
Ha majd szemem az égi ujj lefogja,
s testem nehéz hegyeknek lesz a foglya,
a kedvesem, ki szívemet tapodta,
siratni fog, a könnye néha feltör.

Tarbay Ede fordítása


MIDŐN HAZAINDULTAM
(Szilaja giderken)

„Elmennek s néha, van úgy, hiába térnek vissza...”
Anyám, látlak ma is, álltál, könnyezve mondtad,
és újra érzem ízét, szülém, a fájdalomnak.
Nem hoz vigaszt a friss fű, tavaszi rózsa szirma,
magányom, árvaságom fáj, szegény, szelíd anyám,
suttoghatod megint: „Fiam, fiam, lásd, mondtam ám...”
Szemem befogja s gúnyul a véres-arcú végzet,
szülém, nem is tudom már, parázs vagyok, vagy árnyék,
hajóm hová sodorja nyílt tengeren a tajték?
A rég elmult napokból fel-felmerült emlékek:
vállas hegyek s a tenger kiált, a szívem hívja...
„Elmennek s néha, van úgy, hiába térnek vissza...”

Tarbay Ede fordítása