Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

AHMET KUTSZI TEDZSER
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

A tenger (Csukás István)
A szél (Csukás István)

AHMET KUTSZI TEDZSER (1901 – )


A TENGER
(Deniz)

Most minden éber kikötőtől távol,
az égig nyúló tenger átölel;
kalóz-vizek csapnak át a korláton:
mit, kit keresnek, milyen préda kell?
Ó, jámbor utasok, csak a tenger ez,
a megvadult hullámok hangja hív;
örvény-torkok kórusa fület repeszt –
s egymást keresi a hajó s a szív!
Emitt hajó bukdácsol s ott vitorla
táncol, és mint tárt tenyér, integet;
emez tegnap indult el s amaz ott ma:
utakat kavart össze Istened.
S mindegyik mögött, mint a céltalanság:
széthullt arcok, nyomok maradnak el;
húgom a vígasz, bátyám a hazugság –
megyek már, végtelen tenger ölel.
Hívnak vizek, szívünk szólítva egyre;
hullámok, útunkká szétnyíljatok!
Vissza már oly nehéz s előre merre?
Se parti fény, se csillag nem ragyog.
Az út hosszú s ki íly utat már vállal,
bordái közt hőst s istent rejteget –
hullámok, utat keresve, vitorlánk szárnyal,
s lelkünk végső hazája hol lehet?

Csukás István fordítása


A SZÉL
(Rüzgár)

E szél, e vad szél komor hadsereg...
Mintha toborzót járna minden lélek:
pörögve perdül, fordul és remeg
lélek-tánca zord éjfélkor a szélnek.
S e szél, e tarka menet míly csodás!
A suhanás, zuhanás sok virágra!
Tébolyult és mámoros vonulás,
s mintha milljó torok kiáltna.
E szél, e vad szél, egyetlen sikoly...
Íme, ő szól, a feltámadott szél hív;
a széles ég öblében ő sikolt
feléd, riadt lélek, félénk szív.
Fenséges lét, mely mint zúgó orkán
egy vágyat űz, az egekig verődve!
Napok pántja béklyóként feszül rám:
lelkem repülne, s visszahúz a földre.
E szél, e vad szél lándzsahegy-roham:
homlokomon mének sora vágtat –
szelek, hej, szállok mégis boldogan:
égbe szárnyak visznek, mit Múzsám ad!

Csukás István fordítása