Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
török költők tára
DZSENÁP SEHÁBETTIN
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
A vén platán (Vidor Miklós)
Érted (Vidor Miklós)
Don Juan (Vidor Miklós)
Feledhetetlen pillanat (Vidor Miklós)
DZSENÁP SEHÁBETTIN (1870–1934)
Tanulmányait Párizsban végezte. az új utakon járó „Szervet-i Fünún” mozgalomhoz
csatlakozott. A forradalmak idején aktív politikai-publicisztikai tevékenységet
fejtett ki. Kemál Atatürk mozgalmával azonban nem rokonszenvezett és ezért széles
körök bizalmát vesztette el.
A VÉN PLATÁN
(Ihtijár csinar)
E platán, mely lombjával a teret hajdan befedte,
Múlt nagyságáról álmodik emlékezőn, epedve.
Egykor a falusi mecset kupoláján túlérve,
Csúcsa merész magasba nyúlt és felszökött az égre.
Úgy megvetette gyökerét, kapaszkodott a földbe,
Földrengés sem ingatta meg; hol volt, aki ledöntse?
Vén lombjának tág árnya a szerelmesek tanyája,
S köztük fénygyöngyöt pergetett a földre a platánfa,
Mint vésett, páros legyezők, levélzetének dísze,
Friss rejtek volt, találkozók, meghitt szerelmek fészke.
Múlt nagyságáról álmodik emlékezőn, epedve
E platán, mely lombjával a teret hajdan befedte.
Ága közén valaha víg madarak énekeltek,
De most elszállott róla mind, mert már csupasz s öreg lett.
Elnémultak, szétszórva, lám, lombja között a fészkek,
Csupa tövisnek látja már a zöld, smaragd vidéket.
Áll, mint a poros sivatag födetlen fejű őre,
Árnya nyáron is barna gyász, tűnt nagyság hirdetője.
Ágát, akár kérő kezet, nyújtja a szemhatárra,
Csak két levelet adna még a föld, nem lenne árva.
E platán, mely lombjával a teret hajdan befedte,
Múlt nagyságáról álmodik emlékezőn, epedve.
Erejét hány évszázada vad viharok emésztik,
A kegyetlen szél, mint a kés, hasít olykor szivéig.
A természet minduntalan egyhelyütt sebzi éppen:
Törzsén lyuk tátong, bús üreg sír némán és sötéten.
Napját a nyár a vén, üres fa csúcsára akasztja,
De őt nem melegíti föl többé a nyár, se napja.
Penészt ölt júliusra, így készül elébe lépni,
S könnyét fölissza egy kevés moha, alig tenyérnyi.
Múlt nagyságáról álmodik emlékezőn, epedve
E platán, mely lombjával a teret hajdan befedte.
Halált szívnak gyökerei a földből, és amit tán
Feje a magasból remél: a kékszakállú villám.
Az élő falu s a halott temető közt, hol áll ma,
Tán emlékének sírja lesz csupán holnaputánra.
De teste nem fut, ellenáll vitézül s mégse dől le
S ha rátör az északi szél, kapaszkodik a földbe.
Vidor Miklós fordítása
ÉRTED
(Szenin icsin)
Hangod keserveimnek játékos szárnyat ad,
Mikor hallgatlak, szívem madaraknak lesz párja.
S már új napnak hiszem, árnyad estém ha zárja,
Mert két szemed gyújt fényt, bár leszállt az alkonyat.
Így kelt egykor napom, még huszonnyolc évesen,
Madárszárny símogat, ha kezed hajamra téved,
A rózsán ujjaidnak friss illata kisért meg,
A nyár tüzel belőled nagy téli éjeken.
Minden tűnt április most fut végig szívemen,
Ha meglátom kacér, friss ifjúságod az úton,
Ajkamra gyűlik minden más szájra ejtett csókom,
Ha olykor rád találok, merengve csöndesen.
Ha nyitott ablakodban pillantásom elér,
Rózsa nyit újra sorsom bús őszi kórusában,
Ábrándok illatától ifjúl meg szemhatárom;
Hová szálltak az évek, miktől hajam fehér?
Hadd sápasszák az évek megsápadt arcomat,
Míg csillagként a szépség kigyullad minden esten,
Míg enyém ifjúságod, ó, addig nem öregszem –
S ha meghalnék is, lelkem, élő lelkem te vagy.
Vidor Miklós fordítása
DON JUAN
(Don Juan)
Elesettek, ti! Én rontottalak meg,
Hisz viszonzatlanul szerettetek.
Főm égni vágyón hajlott kebleteknek,
És lángomtól tüzetek pernye lett.
Százcsillagú múltamhoz visszatérek,
Valahányszor rátok emlékezem,
S míg ajkamra tolulnak az emlékek,
Hamut s földet érzek csak ínyemen.
Akár bolyongó nap ha lettem volna,
Képem minden víz tükrén ott remeg,
Ábrándomtól szemek gyúltak rajongva,
Csak éppen én, én nem fogtam tüzet.
Átfutottak tenyeremen a kincsek,
Értéküket nem firtattam tovább;
Számomra a szivek jelképe így lett:
Nyitvafeledt ház s benn üres szobák.
Féltékenység, vágy, kétség és kivánság,
Amíg a szív meg nem keseredik;
Hisz mindig másképp végződik egy ábránd,
Megkopnak csókjaink, győzelmeink.
Egyik nőtől másikhoz futva, véltem,
Hogy nála leltem meg szerelmemet,
S a csók-csömörben hogyha párt cseréltem,
Csak a szerelmet űztem nő helyett.
Nem lettem hát királynő szeretője,
Kopogtattam csak nőknek ajtaján,
Kóbor lélek – s császári trónra dőlve,
Egyetlen társam a síró magány.
Vidor Miklós fordítása
FELEDHETETLEN PILLANAT
(Unutulmijan szánije)
Fölfénylett teljes létünk arra a pillanatra,
Eszméletünk a belső csodálat elragadta.
Akárha már a nemlét villáma fölcikázna,
Mint néma múltra, néztünk az elhagyott világra.
És úgy rémlett, magányos minden hely és kietlen,
Élők csupán mi voltunk, bódultan égve ketten...
Üres szívvel, feledve a kiürült világon,
Elmerített se élőn, se holtan ott az álom –
Miénk lett minden akkor, ami elmúlhatatlan,
Egy másodpercig tartott: haldoklón, színaranyban...
Tán égi bódulatban és öntudatlan lázban
Emelkedtünk a földről, mint ki magasba szárnyal.
Már nem tudom, leestünk, mély szakadékba hullva?
Álomtól részegedve, lázunktól elborulva?
Abban a percben annyit tudtam csak véled együtt,
Hogy nem vagyunk a földön – magunk mögött feledtük.
Vidor Miklós fordítása
