Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« török költők tára

JASAR NÁBÍ NÁJIR
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tízes párvers (Tarbay Ede)
Izzó reggelekre várok (Tarbay Ede)
A messzeség (Tarbay Ede)
Ősz (Tarbay Ede)

JASAR NÁBI NÁJIR (1908 – )
A mai török irodalmi élet kiemelkedő egyénisége. A legtekintélyesebb irodalmi lap, a „Varlik” („Lét”) és a hasonló nevű irodalmi könyvkiadó igazgatója.


TIZES PÁRVERS
(Onar miszra)

Szemed ne húnyd le, nézz reám ma este,
órákon át, míg évre év pereg,
babúsgató az est, nyitott szemedre
villan a láng, a napból-jött tüzek.
Lelkemben izzik, ég a naplemente,
pilláidon ezüst-bárány az este.
A mindenség zajától messze, kék szemed
mutassa majd az éji fényeket.
Szemed ne húnyd le, nézz reám ma este,
órákon át, míg évre év pereg.
Sziget szunnyad a türkiz-búra mélyén,
a föld az égen mozdulatlan áll.
Szemedből csöndes álmodat idézném,
arany-napunk az égő szembogár.
A szíved halk és lassuló ütésén
áthallom: véred néha meg-megáll.
Bőrödről selymes tüllként pára száll,
és csókjaid magamba szívom s érzem:
fürdünk az égi óceán vizében,
míg rossz napunk s a bánat megtalál.

Tarbay Ede fordítása


IZZÓ REGGELEKRE VÁROK
(Beklijorum)

Legszebb álmot idéző messzeséget,
minden remények legnagyobbját nyisd ki,
engedj szemednek rejtekébe nyitni,
engedd, mélyéből vissza sose térjek.
A láthatárod Hold, Nap át nem hágja,
és felhő, színes nem feszül fölötte,
hullámod újabb hullám törte össze,
sötét öled a fényt magába zárja.
És most az izzó reggelekre várok,
fehér vitorla bontaná reményem,
engedj, engedj a végtelenbe néznem,
csönd, és tavasz, és nap, amit kívánok.

Tarbay Ede fordítása


A MESSZESÉG
(Meszáfeler)

Szemed, akár a tenger, végtelen,
vörös pupillád izzik, mint a nap,
a partra néző ablakból lesem
meddő időnk, a hulló lombokat.
Hiába hív a messzeség, kezem
ladikom tört lapátját fogja csak,
és míg a vízbe csonkját megmerem,
rozzant csónakom zátonyon marad.
Agyam az éj befonja, mint a pók,
kuszált a szál, a sok sötét talány.
Vágyom, akár a fáradt búcsuzók,
a gyorsvonat, a ringatás után:
tengerre vonz a sok vitorla-szárny
s izzó golyóként fúrja át szívem:
Tudom, örökké hív a végtelen.

Tarbay Ede fordítása


ŐSZ
(Szonbahár)

Arany-színű szemében egy szamovár-test fénylett,
hajából szerteomlott a langyos tea-illat,
mikor bőrömre lángok égő sebeket írtak,
a nyári nap szerelme, éreztem, megigézett.
Gyönyörködött az érett, leroskadt almafákban,
futott a nyári réten nevetve, visszanézve,
szeme a földet, lombot üres szivembe véste
s hogy már a szilva érett, lehullik, meg se láttam.
Az ég fagyott üveg lett, az ősz szürkére mosta,
fakó nap, ólmos felhő szakadt az alvó földre –
magam maradtam, elment s a nyarat elrabolta.
Elmúlt a legszebb álmom, elmúlt – és mindörökre:
fehér virágba szökkent szilaj tavaszi szélben
s mézes-pirosra érett a nyári tűz ölében.
Halott, a porba hullott, hová a dér ütötte.

Tarbay Ede fordítása